Nászút a Föld körül » Puntarenas

5 nap bringázás Puntarenastól az Osa-félszigetig

Zita — Wed, 25 Feb 2015 07:00:18 +0000

Seleniánál azon a napon, amikor ő dolgozott, mi is a gép előtt ülve próbáltuk hasznosan tölteni az időt. Ha jól emlékszem, reggelit én készítettem, de ebédre a házinéni ütött össze egy csirkés-sajtos empanada-t. Eseményektől mentesen, csöndesen telt a nap. Árpi egyik híre számomra az volt, hogy megtalálta a Corcovado nemzeti park hivatalos honlapját és azt az ehhez kötött honlapot, ami az idegenezetésről szólt. Tavaly februártól kötelező idegenvezetővel menni, nem lehet csak úgy magunkban sétálgani a parkban. Ez általános közfelháborodást keltett bennünk és Seleniában is. Amikor ezt elmondtuk neki, ő azonnal telefonhívásokat kezdett, felhívta vagy három barátját, és ez a harag táplálta a mi elégedetlenségünket is. Mi az, hogy minimum (a legolcsóbb csomag) 200 USD-ért lehet bemenni a parkba? A természet ezentúl csak a gazdag embereké? Micsoda szabályozás ez, és micsoda árakkal? Árpi írt két couchsurfingesnek, akik a térségben élnek, az egyikőjük maga is idegenvezető. Huh, ne tudjátok meg, micsoda ingerült és ideges választokat kaptunk! Úgy látszik, ez a téma egy darázsfészek, jobbnak láttuk óvatosabban megközelíteni a kérdést. Azonnal elnézést kértünk a couchsurfingos levelezőtársaktól, és további kérdéseket intéztünk hozzájuk. Eléggé zavaros volt a helyzet, de az általunk leszűrődött lényeg nagyjából ennyi: hiába van ez a szabályzat egy éve életben, a díjazás még mindig nem forrta ki magát. Egyrészt, mivel a honlap, amit találtunk, nem a hivatalos és egyetlen ügynökséget mutatja be, amelyik túrákat szervez és idegenvezetőket ad. Sok ilyen ügynökség, iroda van. Mindenhol mások az árak, talán még alkudozni is lehet. A másik része a dolognak, hogy még egy adott ügynökségen belül is indulatokkal teli beszélgetést szül az árakról való diskurzus. Ezt napokkal később tapasztaltuk meg, amikor már Dos Brazosban laktuk Francoisnál. De ne szaladjunk előre.

Továbbindulásunk napján megvártuk Seleniát, majd addig addig húzódott az összepakolás meg elészülés, hogy még ebédre is ott maradtunk. Selenia igazán elkényeztetett minket.

a finom ebéd

Selenia egyszer elment egy szervezett vulkán mászásra, ami eléggé “nomádnak” volt hirdetve, tehát ételt, sátrat cipeni kellett a többnapos túrára. Mivel kicsit túlmisztifikálta a dolgot, még mindenféle túlélő-, és életmentő felszerelést meg ételt is vitt magával. A képen látható kék-fehér csomag vészhelyzet esetén 4-6 óránként lassan elrágandó élelem pótló kekszféleségeket tartalmaz. Ilyeneket csomagolnak a mentőcsónakokba, és ezek alkalmasak arra, hogy több napig – hétig is talán, életben tartsa az embert hajótörés, vagy egyéb katasztrófa esetén. Ezt megmosolyogtuk és nem fogadtuk el, bár már bánjuk, mert igazából tök jó “energiaszeletnek” lehetne használni, időt nyerhetnénk ezekkel, ha épp nagyon éhesek vagyunk, de nincs mit épp enni.

A búcsúzás pillanata

Bringaút!

Később eléggé zörgőssé vált a minősége. De tiszteletben tartottuk, így 90%-10% százalékban ezen mentünk. Ha már megépítették, és lényegében jó meg szabályos meg biztonságos (csak nem kényelmes és nem gyors), akkor tegyük le mi is a voksunkat emellett. Így látják az emberek, és ez egy pozitív megerősítés. Ha az autóúton mennénk, akkor olyan visszacsatolást adhatnánk, hogy “lám, a nyugati turisták (sem) ezt használják, nem éri meg ilyet építeni.” Na jó, ez talán túlzás, de remélem értitek a lényeget, amit a viselkedésünkkel támogatni szeretnénk. A példa, amit a viselkedésünkkel adunk, nem csak a gyereknevelésben fontos!

Ezt Árpi szúrta ki. Nem teljesen értjük a koncepciót, de tény, hogy egy irodai forgós szék az ülés, tehát ez egy házi készítésű rekumbens, csak épp a hajtás hiányzik. Az első keréknél van lábtartó, tehát gyanús, hogy motoros verzió lesz belőle, nem kerékpár.

Szelektív hulladékgyűjtés. Kérdés, hogy működik-e?

Árpi és a fái. Ez mondjuk tényleg jól néz ki.

Gyermek játékok eladásra az út szélén. Fontos, hogy már korai években sulykoljuk bele a gyerekbe a trendek, a márkák szeretetét, és annak a tényét, hogy ezek a márkák szerves és elválaszthatatlan részei a mindennapi életnek! Kóla nélkül nincs ebéd, eszünkbe se jusson limonádét vagy vizet inni! Ja, mert “azt kéri a gyerek.” – Ja, bocs… akkor “edd meg, amit főztél.”

úton

Ez a fénykép nem mutatja be rendesen azt az őrült reklám-áradatot, amit folyamatosan látunk az út mentén. Gyakorlatilag végig a tengerparton állandóan találkozunk nyugati emberek számára szánt hirdetésekkel, amelyek vagy (spa/wellness/relax/adventure) nyaralást, vagy ház/apartman bérlést, illetve azok megvételét reklámozzák. Gyakorlatilag a fél partszakaszt kiárusítják; ennyi hirdetést látva arra következtetek, hogy nagy az igény a nyugatias szemmel olcsó, paradicsomi körülmények közötti életre. Ilyen tendenciát láttunk már Belize-ben is, ami az angol nyelv miatt nagyon vonzó. De még a Corcovado Nemzeti Park melletti területen is találkoztunk két párossal és a szállásadónkkal, akik mindent hátrahagyva itt vettek földet és permakulturás étel-erdőt szeretnének kiépíteni, vagy hotelt üzemeltetnek.

Árpi izzadt önképe. A sötét foltok nem árnyékok, hanem…jaj, fúj… szóval meleg van…

Bomberos! Tűzoltóság! Ide készültünk aludni. Mint kiderült, nem volt ott senki, így más szállás után kellett néznünk.

Vöröskereszt! :) Na, Vöröskeresznél sem aludtunk még. Konkrétan a jetski és egy mentőhajó között aludtunk.

A vacsoránk. A szokásos lepény, tonhalas-babpépes-kukoricás-sajtkrémes. Nyami! A babpép íze egészen emlékeztet minket a májkrémre.

És akkor egy kis önkritika. Ez mind a szemét a vacsoránk, tehát csak 1 étkezés után. Ez minimum x3 egy napra, plusz a kekszek, vagy a fagyi csomagolása, amit néha eszünk. Itt nem találtunk szelektív szemetest, tehát még csak nem is lett szelektíven kidobva. Gondolkodtam egyszer egy olyan projekten, hogy gyűjtögetem a szemetünket és fotó-dokumentációt készítek róla. Ez azért érdekes, mert mivel állandóan kidobjuk a szemetet és a kukásautó elviszi (kiviszi a látóterünkből), ezért nem látjuk, hogy összességében mekkora szeméthegyet halmozunk fel hétről-hétre. Ezért sokkolja a legtöbb Indiába utazót a kosz és a mocsok, mert hirtelen szembesül mindazzal, amit lényegében ő is megtermel, csak otthon elszállítják, Indiában pedig az élettér része. Hirtelenjében kikerestem két linket, amit érdemes ebben a témában megnézni:

hogyan éljünk nulla szeméttel

illetve egy amerikai fotográfus lefényképezett családokat egy heti szemetükkel

Még sok ilyen cikk – link – honlap – fórum van fennt az interneten, lehet lelkesen keresgélni.

Még egy kis szemét – és a reggelink. Ezt a képet azért tesszük ide, hogy lássátok, micsoda majdnem-igazi párizsis zsömlét ettünk! Az ízhatás hasonló volt, csak nem zsömlével, és nem vajasan, hanem tejföllel.

Azt hiszem Árpi ezt a képet a térfigyelő kamera miatt készítette. – Árpi, miért készítetted ezt a képet?

Olvasói véleményeket kérünk szépen kommentekben: szerintetek jó ötlet-e a gyermek póráz, ha igen, miért, és ha nem, miért ellenzitek? (A kék atlétás bácsi mellett álló gyereken van piros “póráz”, a másik -már nagyobbacska- kisgyerek szabadon van.)

Vigyázat, állatok!

Egyike a nyugati, gazdag emberek számára eladásra /kiadásra szánt, vagy földet megvett tulaj által épített házaknak. Dallas, kicsiben. Hihetetlen, mennyire, de mennyire elüt a helyi kulturától, életviteltől ez az életforma! Olyan, mintha földönkívüliek vetettek volna tanyát. Valahol, mélyen, ez nagyon gusztustalan. Persze, persze, miért ne tehetné meg? De azt hiszem a helyes kérdés inkább ez: miért teheti meg?

Aztán láttunk más érdekes “házakat” is.

Ez valószínűleg egy étkezde volt valaha.

Rémisztő látvány: pálmaolaj termesztés végett ültetett pálmafák, de mind halottak. Mintha valami járvány söpört volna végig… A választ később kaptuk meg, miért néz ki így ez az ültetvény.

Pálmaolaj erdők.

És még több pálmaolaj erdő…

A pálmaolaj termesztése megélhetést biztosít, viszont elveszi a teret a természetes erdőktől. Azért csalókább, mint az általunk is ismert mezőgazdaság (ami ugye szintén elveszi a helyet a természetes élővilágtól, hogy minket tápláljon), mert ez erdőnek néz ki. Illetve hát az is. Csahogy egy érzékeny ökoszisztémát fenntartó, életteret biztosító erdő nem helyettesíthető egy másik, megnevezésében azonos, vagyis “fákból álló erdővel”, mivel itt a biodivezitást felváltja egy, azaz egy típusú növény (plusz az egyéb bokrok, füvek). Ebben nem él meg ugyanaz az állat és növény sokaság, amelyik az eredetileg itt álló természetes erdőben élt. Itt egy picivel jobb a helyzet, mint például Indonéziában vagy Malajziában.

Egy kép az erősebb idegzetűeknek.

Angolul tudóknak The Orangutan Project

és még egy, a WWF honlapja ugyanebben a témában.

Angolul nem tudók másolják be a linkeket ide, a google fordítójába, és kattintsanak a “fordítás” gombra. Így egész honlapokat is le lehet fordíttatni, nem csak szavakat.

Választ vártunk Couchsurfingen a Corcovado Nemzeti Parkkal kapcsolatban, meg úgy általában is kellett az internet, így megálltunk egy gyorsétkezde mellett, ahol volt wifi. Na ide tért be a péksütis is, ilyen csuda motoros biciklin. :)

Semmi hírt nem kaptunk, így eldöntöttük, hogy nincs értelme sietni. Az egy nap alatt betervezett távot két napra bontottuk. Így most már inkább szállás után kellett nézni. Azért jó volt kicsit hűsölni a légkondiban, bár amikor ennyire ragacsos az ember az izzadságtól, még ez sem esik annyira igazán jól.

Suhanunk

A pálmaolaj ültetvényeken dolgozók házai. Az itt dolgozók ide költöznek családostúl, így mindenkinek egyszerűbb. Így egész kis falvakat hoznak létre, iskolával, boltokkal, talán még kórház is van.

Szállítják a termést. Erről még lesz jobb/részletesebb kép is.

Ami a pálmaerdő után marad…

Ez a kép délután készült, kb 2-3 órával naplemente előtt. Látjátok, hogy milyen “vizes” az út? :))) És még csak nem is a déli órákban!

Megálltunk fagyizni egy benzinkútnál, mert én már nem bírtam tovább a meleget, le kellett kicsit hűljek. Itt is voltak levélvágó hangyák, és…

…csőben lakó hüllők. Kb 5 percenként kinézett, lecsekkolni, hogy ott vagyunk-e még. Gondolom zavartuk a területét, de csak ott volt árnyék.

Gyönyörű tengerpart. Megértem, miért jön ide annyi utazó és turista.

Esti szálláskereséshez lekanyarodtunk a főútról egy kis falu felé. Egy templom melletti még épülőfélben lévő közösségi házban kaptunk szállást. Ez a kisfiú a gondnok unokája, nagyon érdekelte minden, amit csináltunk. Amíg én fürödni voltam, Árpi nekiállt előkészíteni a vacsorát (a lepényt), ő pedig nézte és kérdezgetett dolgokat Árpitól.

A híres costa ricai tejföl. Van sós (!) és sótlan változata. Ez a sós verzió, először véletlenül emeltünk le a hűtőpolcról egy ilyen csomagot. Evés közben láttuk meg rajta a jelzést, na meg az íze is furcsább volt. Árpinak nagyon izlik, szerintem fura…

A szállásunk a templomnál. Lényegében készen van az épület, csak további elemeket építenének bele, pl. elválasztó falakat, hogy több külön termet kapjanak.

Egy buszmegálló

“Restaurant Palí” – ahogy Árpi hívja. Itt szerezzük be nem túl közösség-tudatosan, de olcsón a lepény hozzávalóit, na meg azt a finom fagyit. 205 fityisz darabja, vagyis ~100Ft. Van csokis, egy ismeretlen zöld gyümölcsös, és – kapaszkodjatok meg – tejfölös! :) Az szerencsére nem sós.

“Suli” márkájú párizsi

Ez a szép sárga hasú kismadár is ebédelni jár ide. Az autók szélvédőjéről lepotyogott, vagy az ember által összetaposott bogarakat/lepkéket eszegeti fel a parkoló betonjáról.

És megjött a jégkásás! Szerintetek otthon milyen hamar kergetnék el az ilyen árusokat a bevásárlóközpontok parkolójából? – És ha tudatosabban vásárolnánk, tőle vennénk a fagyit, a helyi kisvállalkozótól, nem a nagy cégtől. De hát az igények, ugye… mert ez nem olyan finom. Vagyis másképp finom.

Árpi szép fái

Pálmaolaj munkások. Elbeszélgettünk velük egy kicsit. Heti 6 napot dolgoznak, 5:30-tól (napfelkelte előtt fél órával) 13:30-ig, ezzel a munkával 70.000 colónest keresnek 10 nap alatt, amit ~35.000 Ft. Kb 105.000Ft egy hónap alatt, ami nem sok az itteni árakhoz képest, de Latin-Amerikához képest annyira nem is rossz.

Újabb pálaolaj munkások által lakott falvak, megbújva a szép zöld környezetben.

A piros nadrágos jó hosszú csöveket húz maga után.

Árpi fái következő rész

Ezeket nem igazán értettük. Az ár helyén “#local” felirat szerepel egy számmal. Emellett meg mindig valami szöveg, hogy “alacsony ár” vagy “most megéri”, meg “most, most, most” buzdító feliratok. Volt, hogy ugyanaz a plakát, tehát ami ugyanazt a terméket hirdette, más számot mutatott. Ezt nem tudjuk mire vélni. (A közeli Golfitoban van egy vámmentes övezet, és ezek a számok az ottani boltok számai, ahol ezeket a termékeket kapni – Árpi)

Megkérdeztem Árpit, ezt miért fotózta. “Mert milyen gáz, hogy egy ilyen eco-zöld országban miért árulnak dobozos 2 dl-es kólákat?”

Ide tartozik még egy történet. Be akartunk vásárolni ebben a kis helyi boltban egy-két dolgot a lepényes vacsorához. ELőször is találtam májkrémet, ami nagy öröm, nagyon finom volt. Az ára: 500 colónes. Ezt azért emelem ki, mert egyrészt a termékek fele nincs beárazva. Amikor odasétálsz a pulthoz, hogy megkérdezd mennyibe kerül, rádnéznek és mondanak egy árat. (Van, ahol lehúzzák a vonalkódot.) Itt is így tettek, ránézésre mondtak egy számot. Mivel szerettünk volna még sajtot is venni, de annak az ára körül volt egy kis kalamajka (először 25 colónes volt darabja a lapkasajtnak, 2 perccel később már 110), a pultra kitett májkrémen átvizesedett az árcédula, így nem lehetett leolvasni róla az árat. Mikor fizetni szerettem volna, a tulaj rámondta, hogy 550. Erre hoztam neki egy másikat a hűtőből, amin jól látszott az ár… Aztán szerettem volna egy üdítőitalt venni. Ezeken sem volt ár, és bár tudom, hogy se a dobozos, se a műanyagos csomagolás nem jó, egyiket nehezebb újrahasznosítani, mint a másikat, úgy voltam vele, talán a dobozos jobb választás. Mivel a sajt meg a májkrém miatt már ár-háborúba kezdtem az eladóval, erre előre közölte készségesen, hogy a dobozos 600, míg a műanyagos 500 colónes, mert ez utóbbit újrahasznosítják, de a dobozost nem. Jó, vettem egy műanyagosat. Miután elfogyasztottam, odasétáltam az eladóhoz, hogy no, itt van a flakon, hova tehetem? Unott arccal mutatta a kukát. Vagyis tökre mindegy, mit veszek, úgyis a kukában landol. Kérdés, hogy itt vannak-e szemétszelektálók, mint akiket Mexikóban, meg Indiában láttunk, akik abból élnek, hogy szétválasztják a kukába kidobott szemetet? Ajvé, franc se tudja, eleve nem is kéne üdítőt inni.

újabb kísérteties, halott pálma erdők

a dolgozók szép rendbe rakták a levekeket a földön, ezt sem értettük eleinte, de később megtudtuk, miért

Aranyos házikó

Ma esti szállásadóink: Luis, Estela, és a gyerekek: Kahory és Jeremy.

Elkezdett szemerkélni az eső, és nem tudtuk, mennyire fog esni. Elvileg nem kéne most esnie, száraz évszak van. Egy iskolánál érdeklődtünk, hogy aludhatunk egy a tetővel védett folyósón, de az őr áthozott minket ide, a barátaihoz, két házzal arrébb. A szomszédos épületben kaptunk helyet, ahol Luisnak egy rokona (vagy munkása) lakott. Ő is pálmaolajból él meg, illetve lehet, hogy más munkája is van, de épp szüretre készültek, a ház mögött egész takaros kis ültetvénye volt. Ő mutatta meg, miből lesz az olaj, ő monda el, miért halottak a pálmafák, és tőle tudtuk meg, miért volt olyan szépen rendezetten az a sok pálmaág.

Árpi megszerelte a kisfiú első fékjét.

A gyermekek

No, akkor nézzük. Így néz ki a pálmaolajért termesztett pálmafa termése. Az a nagy bogyós golyó, ezeket vitték egy korábbi képen a traktor utánfutójában.

Íme, egy mag. Ebből van nagyon sok azon az egy nagy golyón.

Luis megvágta a mag oldalát, és kézi erővel is ki tudtam préselni belőle pár csöpp zsíros sárgás levet. Ez a pálmaolaj, ezt használják étkezési célokra. Talán pont ezt használják kozmetikumokban is, bár lehet, hogy az egy másik típusú pálmafa.

Egy kis ananász, felfrissülés képpen. Finom volt és lédús, bár meglepően fehér volt a húsa. Amit otthon kapni, az sárgább.

A pálmaleveleket meg azért rendezik szépen egy kupacba, mert -nyilvánvalóan- úgy könnyebb kezelni, ha össze kell takarítani, viszont elsődlegesen azért vágják le, hogy hozzá lehessen férni a terméshez. A termés nem lóg le, mint az alma, hanem a levelek között üldögél. A tartólevelektől kell megszabadulni, hogy a termést könnyen lehessen levágni. A sok halott pálmafa pedig egy elég kegyetlennek hangzó dolog végett van. A pálmafáról 3 év után lehet szüretelni először, viszont ha a fa eléri a 15 éves kort, akkor méreginjekciókkal megölik, hogy ne terjeszthessen káros fertőzést a többi fára. Ugyanis a 15 év már öreg fának számít ennél a típusnál, és elég veszteséges, ha egy öreg fa megfertőzi a szomszédos blokkban lévő még fiatal fákat. És ezért az egész mezőnyi halott fa, mert az azonos korú fák egy helyre vannak ültetve.

Van két lovuk is, minket is meg akartak lovagoltatni, de nagyon szilaj volt a ló, én ugyan nem akartam itt kitörni a lábamat.

És újra a levélvágó hangyák. Látjátok ezt a nagyforgalmú csomagszállító útvonalat? Akik most olvassák először: a hangyák összeaprítanak számukra tetszőleges leveleket, majd a hangyafészekbe elszállítva, a föld alatt kupacokban megrohatszják, érlelik, és gombát termesztenek rajta. Tehát nem magát a levelet eszik meg, hanem a fészekben összegyűjtött levelekre nőtt gombákat. … Gombatermesztő hangyák… őrület.

Jó 6 hónapja ebben a nadrágban láttatok minden fényképen. Nos, megérett az újrahasznosításra. Annyira elgyengült az anyaga, hogy már nem lehet megvarrni (a varrás mellett szakad tovább). De sebaj, amúgy is le akartam cserélni a szúnyoghálón a műanyag madzagokat, mert tépik a háló anyagát. – Ott van a levetett piros madzag a jobb lábam mögött. – A nadrágból meg csíkokat vágtam, és madzagnak összekötöztem. Valamint kivágtam egy nagyobb darabot Árpinak, hogy azzal tudja törölgetni magát napközben, mert a kis zokni, ami a váltókaron van, neki nem elég. Végtére is finom pamut anyagról van szó. Nem ám csak úgy kidobjuk… :) (A gombokat is eltettem.)

Zita kihagyta a napok szerinti alcímeket, ahogy eredetileg kigondoltuk és már én is túl fáradt vagyok pótolni, de ugye így is jó lesz? :) Öt napot írt le (ami szuper, pár óra alatt végzett vele!), ezek 2015. február 10-től 14-ig tartó időszakban voltak, mialatt 70, 67, 64, 79 és 78 kilométereket bringáztunk. Megírva február 24-én.

Át a Nicoya-félszigeten – Seleniáig és egy ázott papagályig

Arpi — Mon, 23 Feb 2015 07:00:46 +0000

Az úgy volt, hogy… szóval felkeltünk, szépen megreggeliztünk, felpakoltuk a bringákat és miután elköszöntünk Steve-től, még gondoltuk, beugrunk Renee-hez elköszönni, amikor láttam, hogy Árpi nagyon lemarad. Nem értettem, miért tart neki olyan sokáig a kereszteződés után felgyorsítani, sőt, Renee munkahelyéhez a felhajtón még tolta is. Amikor beért, akkor közölte, baj van. Bennem kellemesen tobzódott az indulási láz, gonoltam, nem fog sokáig tartani a szerelés, bármi baj is legyen. “Jólvan, nézd meg, mi a baj, én bemegyek és köszönök.” Árpi nekiállt szerelni, majd az én segítségemet is kérte, és végül odáig jutottunk, hogy elkezdtük a váltókábelt leszerelni. Elég csúnyán nézett ki.

Árpi szerel

Felhívnám a figyelmet a váltómarkolatra: enyhén megkopott…

Uuupsz…

A nagyobb baj nem ez, hogy kábelt kell cserélni, hiszen kábel még van. A baj az, hogy azt a kis fekete dobozt, ami az agyváltó mellett van, és amibe befutnak a bowdenek, nem tudjuk szétszedni, mert a csavarok fejei elnyíródtak. Ez a probléma nem újkeletű, már Mexikó elején is láttuk (vagy talán még korábban is), hogy ez a helyzet, de lusták voltunk foglalkozni ezzel. Na, most megérett a lustaság gyümölcse. Egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy hol és ki tudna ezen segíteni, milyen autó-, vagy motorszerelő műhelyben lenne képes valaki kiszedni ezeket a csavarokat. A választ Renee adta meg. Már beszélt is Steve-vel telefonon, és azt gondolják, hogy Steve-nek van olyan szerszáma, amivel meg tudnánk oldani a helyzetet. Remek! Mentünk is vissza Steve-hez, hátha hamar meg tudjuk szerelni és még ma tovább tudunk indulni. Árpi meg Steve neki is estek a szerelésnek, én meg visszapakoltam a cuccokat a szobába és elkezdtem főzni. Ugyanis időközben kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, órákon keresztül szeretlék a biciklit. Úgyhogy én közben elmentem a boltba és vettem krumplit meg tojást meg tejfölt és nekiálltam rakott krumplit csinálni. A fiúk meg

1. újra leszerelték a kábeleket. (felraktam a krumplit)
2. Nekiálltak új fogást marni a csavar fejébe. (már fő a tojás is)
3. kikönyörögték egy kis WD40-nel a koszos-rozsdás csavart.
4. keresgéltek új csavarok után a csavarosdobozban, de persze nem találtak méretet.
5. Árpi előtúrta a táska aljáról az új kábelt (pucolom a krumplit)
6. elkezdték összehasonlítani a méretet, hogy az új kábel pont megfelelő hosszúságú legyen
7. elkezdett rojtolódni a jónak gondolt másik régi kábel is, azt is ki kell cserélni (hűlnek a tojások is, már vágom a krumplit).
8. filctollal bejelölik a méretet, majd célszerszámmal készülnek méretre vágni a káblet, de előtte sikertelen próbavágás I., sikertelen próbavágás II., sikertelen próbavágás III., negyedikre sikerül. (egy réteg krumpli, egy réteg tojás, meg a husika, tejföllel, ez a legunalmasabb rész).

Készül az új fogás a csavaron

A legnagyobb sikerélmény, legalább is a leglátványosabb, amikor kijött végre az a FRÁNYA csavar!

Innentől nem követtem az eseményeket, de gondolom egész simán ment a kábelek bekötése. Majd Árpi belekommentel ide, ha úgy gondolja, hogy van még mit hozzáfűznie a dologhoz. (Tényleg jól sikerült minden, pöpec lett az egész, olyan könnyedén váltok, hogy úgy érzem, mintha ettől még maga a tekerés is könnyebben menne! :D – Árpi)

Steve egyik szerszámos szekrénye. Praktikus, nem? :) Valóban egy igazi ezermester ő, ahogy a történeteket hallottuk később, elég sokmindent ő maga készít házilag, ezért a sok szerszám.

Árpi egyúttal lecserélte a markolatait. Egy kissé már megkoptak… (Már régóta cipeltük a tartalékot, ami most már biztosan kibírja hazáig, és így már ennyivel is kevesebbet kell cipelni. :) Amúgy meg azért jutott eszembe lecserélni, mert a régi bowden végig tele volt szürke ragadós szmötyivel amit még a WD40 is csak nehezen hozott le (azért bajlódtam vele, mert a kirojtosodott végét levágve még jól jöhet tartaléknak), és ez valószínű nem volt más mint a markolatról levált gumidarabok az izzadságommal és esővízzel kevert egyvelege volt. Amit nem lenne jó, ha az új bowden is megkapna, ezért lecseréltük a már félig amúgy is elfoszlott markolatot. :) Hiába, megette a 3 év és 8 hónap masszív használat, meg a 34-5 ezer kilométer. :) – Árpi)

Tádá! A rakott krumpli! Nagyon finom lett! Sikerült pont jó kolbász/virsliféleséget vennem hozzá, így az ízhatás tökéletes lett. Azt viszont mondjátok meg nekem, hogy ti hogyan oszlatjátok el szépen azt a kis adag tejfölt a tetején, hogy szép legyen? Nekem felkapkodja a krumpliszeleteket, úgyhogy nem kenem el, csak odacsorgatom. (Tényleg baromi finom lett! – Nem csak azért, mert a costa ricai tejföl egyszerűen isteni! – Hanem azért, mert az én kis feleségemnek van hozzá érzéke! :) – Árpi)

Másnap minden rendben ment, szépen elindultunk, nem is volt gond. Árpi nagyon dícséte az új váltókábeljeit, hogy milyen simán és szépen vált vele. Mikor újra felkanyarodtunk Renee munkahelyéhez, hogy újra, de most már tényleg elbúcsúzzunk, nem találtunk ott senkit, úgyhogy csak továbbindultunk. Úgyis tegnap már elköszöntünk, ez most csak udariasságból lett volna.

Jogos… :) (“Ha már káromkodsz, használd a saját nevedet. -Isten”)

Talán bikaviadalnak építik ezt a lelátót?

Ez nagyon tetszett. Egyszerre vicces és egyszerre, valahogy, nem is tudom, olyan szomorú. (“Dudálj, ha szereted Jézust, sms-ezz, ha találkozni akarsz Vele.”)

Gyönyörű sárga hullámzó fű, olyan szép!

A műalkotás címe: “dárdás ember” Tökéletes darabja a táblagyűjteményemnek, bár a fejlámpás bolgár tehenet semmi sem múlja felül.

Írány Nicoya. :)

VÉGRE! Hugo de cana – cukornádszörp! Bár nem a frissen préselt fajta, hanem úgy hozta kancsóban az öreg, de azért így is jó volt. Mivel így sűrűbb volt (ázsiában a préseléskor átcsurgatják egy jégtömbön, így hűtik és higítják is egyben), eléggé durva cukorbombát jelentett és szörnyen édes is volt, sajnos nem esett olyan jól, mint az ázsiai verzió. De a bácsi, aki adta, nagyon kedves volt. Kaptunk tőle egy-egy csavarva hámozott narancsot, meg egy pohár narancslevet ajándékba. Úgy tűnt, azt hiszi, nem láttunk még ilyen nyomógépet, amivel kipréselik a narancsot, mert úgy invitált, hogy próbáljam ki, biztos más turistáknak ez jó fotózkodási lehetőség.

A csíkhámozott narancs. Krumplipucolásra is jó lenne.

(Mikor elindítottam a videófelvételt, még nem tudtuk, hogy a bácsi nekünk szánja a két narancsot! :) – Árpi):

Na és akkor itt történnek a csodák.

Nicoya határában betértünk egy Palí-ba, vásárolni. Próbáltam úgy összeszedni a dolgokat, hogy minden olcsó legyen, de mégis valami mást is együnk. Próbálok változatosságot csalni a lepény-tejföl-kukorica háromszögbe, tejföl helyett krémsajt, pluszként uborka, kukorica helyett felvágott. Most a halkonzerv volt soron, bár tény, hogy a túlhalászás miatt nem kéne támogatni a tonhal konzerveket. Ígérem, többet nem veszek. Beszabadult egy busznyi turista is a boltba, így a 10 percesre tervezett vásárlás háromnegyed órás lett, mert sorbanálláskor az előttem állót nagyon tökölődve szolgálták ki, majd közölték velem, hogy ez a kassza most bezár, álljak át máshova. A másik kasszánál sem sietett a hölgy. Igazából a bosszúságon túllépve nagyon szórakoztató nézni, hogy mennyire nem hatékony, ahogy itt dolgoznak az emberek. Ez a laza életérzés része talán, nem tudom. Amit 2 mozdulattal lehetne megcsinálni, azt 5 vagy 6 mozdulattal teszik, sóhajtoznak, hogy hogy elfáradnak, viszont cserébe mosolyognak rád, és a mosolyuk őszinte. A halkonzervet rossz áron adták el nekem, nem az új, akciós áron, így újabb tökölődést mosolyoghattam végig. A vétkes halkonzerv negyed óra alatt 5 ember kezét jára meg, közben rengeteget beszéltek, mire kitalálták, hogy az eredeti kasszából adnak nekem plusz visszajárót, cserébe alá kellett írnom valami papírt. Árpi ekkor tűnt fel a bejáratnál (addig kint őrizte a bringákat), hogy mi a szösz van már. “Te ezek olyan töketlenül bénák, hogy az eszem megáll” – mondom Árpinak, nem kiabálva, de erős hangerőn, mivel még jópár lépésre volt tőlem. “Ti is magyarok vagytok?” – szólal meg mögöttem egy hang. Na még jó, hogy nem tettem hozzá más cifrább jelzőket a mondandómhoz. :)) Mindjárt elszállt a mérgem, és meglepődve fordultam a hang irányába. Bár annyi csodát átéltünk már ezen az úton, de az ilyen találkozásokon mindig meglepődünk! Csaba is a turistabusszal van. Ez valami együtt utazunk, együtt főzünk féle út, több doboznyi ételt vásároltak össze és tették be a kisbuszba. Az utasok hangulata nagyon kellemes volt, vidáman csevegett mindenki, látszik, hogy már összeszoktak és jól érzik magukat. Mi Csabával a bringák mellett beszélgettünk és kérdeztük ki egymás, hogy ki mit csinál itt és hogy került ide. Képzeljétek, annyira megtetszett neki, amit csinálunk, hogy kitalálta, szeretne minket támogatni. Adott nekünk 60 dollárt, mi pedig nem tudtuk, hogy hogyan köszönhetnénk vagy hálálhatnánk meg neki. (Pár perce ismert csak minket és csak néhány mondatott váltottunk vele, és mégis… Igazából nagyon tetszett a bizalma és az ajándéka, de ugyanakkor még mindig nagyon zavarba is jöttem tőle, pedig azt már a könyvből – még mindig: Megszentelt Gazdaságtan, már 91%-nál járok – is megtanultam újra, hogy ha adnak, akkor azt illik elfogadni, mert különben megsértenénk vele az ajándékozás és a barátság láncát. – Árpi) Három napot adott hozzá az utunkhoz, de ha csak az étkezést nézzük, még többet is, hiszen a 11 dollár / nap / fő az csak az átlagolt szám, nem költünk ennyit naponta, viszont ha fizetünk a szállásért, alkatrészt veszünk, vagy egy repjegyet vagy új kamerát, az is beleszámít. Ilyenkor mindig szégyenlősek leszünk és nagyon fura és idegen érzés így adományt kapni, ha eladjuk a naptárat, akkor ott a naptár, a képeslapért kapunk adományt, akkor ott a képeslap, most viszont pusztán a tény, hogy tetszik neki az, amibe belefogtunk, és pénz formájában kapunk támogatást, ez mindig fura. Ha szállást kapunk, vagy ételt, az teljesen más. A pénzhez, mint olyanhoz kötődik valami fura érzés. Plusz a hála, hiszen ezzel olyat kapunk, ami segít minket tovább menni és hozzátold a nászutunkhoz pár napot. Ha ezt olvasod, mégegyszer nagyon nagyon köszönjük, Csaba! Igazából nem is tudom, hogyan lehet ezt a sok jót, ami minket útközben ér, mind meghálálni?

Megérkeztünk a nap végére, 104km a mai napra! Ennél a templomnál kerestünk menedéket. Szombat lévén bent hölgyek takarították a templomot vasárnapra. Kérésünkre egyikük, Cecilia azt mondta, náluk alhatunk a garázsban, persze várnunk kell, amíg befejezik a takarítást. Két pohár kólát, meg kekszet kaptunk tőlük, mivel látták, hogy nagyon meg vagyunk makkanva.

Balról: Alex, Cecilia és a gyermekeik. Megengedték, hogy a tűzhelynél megmelegítsük a lepényeket, aminek a vége az lett, hogy együtt vacsoráztunk. Nagyon kedvesek voltak, sokat nevettünk, mókás “Spanglish” (nem füvescigis, hanem spanyol-angol keveréknyelv féle) beszélgetést folytattunk, és nagyon jó volt érezni, hogy egész jól hablatyolunk spanyolul, ez haladás, hogy ketten együtt összeadva el tudunk csevegni a vacsoraasztalnál az amúgy angolul inkább nem beszélő vendéglátóinkkal.

Ezeket a virág meg pillangó díszeket Cecilia készíti, így felhasználva az amúgy szemétbe kerülő műanyag palackokat. Nagyon bájos! :)

Itt aludtunk. Árpi mindig ráfekszik a matracokra, miután felfújtam őket, pedig tudja jó, hogy segítenie kell a szúnyogháló felrakásában (egyedül is megy, de sokkal könnyebb ketten). Az ő baja, szerintem nehezebb felkelni a matracokról, mint várni egy picit, feltenni a hálót, aztán berogyni a matracokra. Igaz, a mai nagyon hosszú nap volt, nagyon fáradtak voltunk…

Alex ilyen betűkirakó munkát (is) végez. Ez volt az egyetlen feltétel a garázsban alváshoz, hogy nem kavarhatjuk össze a betűket. :) Vagyis ne menjünk neki az asztalnak, ne támasszuk neki a bicikliket, ilyesmi.

Már a reggelizőasztalnál. Nagy örömmel nézegették végig a fénykép-szettünket, ami az esküvőnket, meg a családunkat mutatja be. Ezeket a képeket mindig öröm mutogatni.

Szép ház. Szeretjük látni és megfigyeni a különbségeket régiók és városok között.

Műanyag mulcs. Hogy az a férfi mit csinál ott azzal a dinnyével a vállán, ne kérdezzétek. Tuti nem most szedte.

Ekkor kezdtünk ráérezni a “Pura vida” életérzésre, amikor még a tejesember is így köszönt nekünk. Addig azt hittük, ez valami szubkutúra, vagy csak fiatalok közötti szleng, esetleg csak a turistákat szédítik vele, de nem. Tényleg. Pura vida!

A komptól mintegy 20 km-re összefutottunk egy csapat bringással, akik nagy lelkesen integettek le minket az útról. Az egyikőjük japánokat meghazudtoló módon kattogtatta a mobiltelefonján a fényképező-gombot, ez nekem elég zavaró volt. Mit kezdenek az emberek ennyi fényképpel? Hova teszi? Feltöli facebookra? Kinek van türelme ennyi képet átnézni? Olyanoknak, akik nem is találkoztak velünk, 80 fénykép nem sok? Egy másikuk elmeséte, hogy találkoztak egy magyar-francia párossal. Sajnos nem kaptunk azóta sem kontaktot hozzájuk.

A nagy fa. Elképesztő, nem?

Fel is lehetne rá mászni, igazi játszótér az ilyen.

A komphoz menet.

“Tyű, na ilyet se láttam még!” Nem csak Costa Ricára jellemző, hanem már pár ország óta rendszeresen halljuk, hogy erős kurjantásokkal, füttyökkel, kiáltásokkal “szólnak oda” egymáshoz az emberek, és ezt mi is megkapjuk. Olyan hangokat tudnak kiadni, hogy ha akarnám, se tudnám utánozni. Bezzeg a hűvös, illedelmes Európában! :) Itt ha a barátod elbiciklizik a házad előtt, odaüvölt, hogy “héééha”, te visszaintegetsz, ő is integet, és ennyi. De a hangerősség, az már illetlen európai füllel.

A túloldalt vártunk, mivel Selenia azt mondta, értünk jön. Mikor megérkezett, vidáman, energetikusan kipattant a kis terepjárójából, és én egyből tudtam, vele nagyon jó lesz. Olyan kisugárzása volt, hogy csuda, az a típusú ember, akit egyből megszeretsz és azonnal felvidít. Nem bántunk, hogy autóval megyünk, bár tényleg nem lakott messze a kikötőtől, mintegy 15 km-re. Hú, az igaz, a végén, közvetlen a háza előtt 1-2 km-rel olyan kaptató volt, hogy csak pislogtunk, és mondtuk egymásnak, hogy bizony jó, hogy értünk jött és nem kell ezt tekerni. Mit tekerni, tolni… A háza pedig csudaszép. Hihetetlen, hogy gyermekorvosként, állami kórházban (tehát nem magánpraxisban, hanem a TB által finanszírozott kórházi keretek között) ilyen szép fizetés kap, hogy ezt fenn tudja tartani.

Nagyon finom étellel várt minket, rég nem ettünk ilyen jót! A mosógépben meg már megy a mosás, nem nekem kell kézzel, csudajó!

A “zacskós kávé” – helyi specialitás, elvileg csak itt, Costa Ricában van ilyen. A tetején egy szövetzsák, vagyis kávéfilter van, abba töltöd bele a forró vizet, az pedig lecsurog a kancsóba. Az ízeket lehet fokozni, ha a már átfolyt kávélevet újra visszatöltöd, és újra lecsurgatod.

Selenia vicces macskája. Mióta ivartalanította, már nem olyan aktív, csak ül és nézi a fennségterületét. Előtte állandóan véresen, sebesen jött haza az éjszakai portyákból. Elég aktív kandúr lehetett.

A béna-kalács. Ne is mondjatok semmit. (Aki nem látná: nem kelt meg. Azért finom volt, érdekes, erős íze lett.)

Másnap zuhogó esőre ébredtünk. Ezt az ázott papagályt a teraszról fotóztam le.

Fakopáncs. Ez a nőstény lehet, mert láttam ugyanilyet, csak piros volt a feje teteje.

Eredetileg két éjszakát maradtunk volna, de mivel a szétszakadt Árpi váltóbowdenje, ezért csúsztunk egy napot. Viszont Selenia volt annyira kedves, hogy felajánlotta, maradhatunk nyugodtan tovább, csak ő nem lesz itthon, mivel dolgoznia kell menni. Délre ment, és másnap reggel hétig volt bent. Ez azért húzós. Közben anyukájával, meg a házinénivel maradtunk otthon. Anyukája azért volt most itt, mert elkapott valami betegséget, és infúzión kapja az antibiotikumot, és amíg lejár a kezelés, a lánya gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen. Megérkezésünkkor még az apukája is ott volt velünk, de ő visszautazott, mert kezdődött a hét, és neki is dolgoznia kellett mennie.

Csudálatos reggeli! Ugye mire képes az ember, ha van rendes konyhája és szép tányérja?

A terasz.

A “sosem úsztunk benne és nem értem miért nem” úszómedence.

Szép naplemente, Selenia házából fotózva.

Történt 2015. február 6-tól 9-ig. Bicikliztünk 8, 104 és 39km-eket. Megírva február 22-én.