Stoppoljuk az utolsó 100km-t Teheránig

A Quazvin utáni kb. 100km-es hátralévő távot nem terveztük bringával megtekerni, nem csak azért, mert nagyon húzós lett volna, hanem azért is, mert nem kívántunk továbbra is fulladozni az egyre növekvő autóforgalomban. Hallottuk Teheránról, hogy a világ egyik leg légszennyezettebb városa, és el se mertük képzelni, milyen lehet ez a 20 milliós város, ha már 100km-el előtte ilyen zsúfolt és büdös a főút. Azt viszont tudtuk, hogy nem a kerékpárban ülve akarjuk megtudni. A másik fontos dolog, ami miatt a stoppolás mellett döntöttünk, az szerdai nap volt. Úgy voltunk vele, hogy ha még ezen a napon sikerül megérkeznünk Teheránba, akkor másnap, csütörtökön van esélyünk felkeresni a türkmenisztáni nagykövetséget. Ha másnap érkeztünk volna csak meg, biztos, hogy csak pénteken értünk volna a követsége, viszont pénteken 90%, hogy zárva találtuk volna, mivel Iránban a péntek az egyetlen munkaszüneti nap a héten. Ezek miatt a dolgok miatt úgy döntöttünk, hogy egye meg a fene a kilométereket, a Tabriz-Teherán szakasz 610km-es távjából 500-at már letekertünk, dolgunk volt Teheránban, és úgy éreztük, ez az utolsó 100km nem nyújtott volna sok újat, ellenben elkéstünk volna a nagykövetségről és megfulladtunk volna forgalom bűzétől. Szóval kiálltunk az út szélére integetni. A hüvelykujjunkat nem nyújtottuk az ég felé, mert tegnap este megtanultuk, hogy az csúnya dolgot jelent… :) 3 percet nem kellett várnunk, és megállt nekünk egy pontosan olyan kék, üres platós furgon, amilyet már kinéztünk magunknak. Sok ilyen szaladgált az utakon és méretre pont megfelelt arra, hogy feldobjuk a bringákat hátra a raktérbe és elrobogjunk rajta Teheránig. Így is tettünk, emberünk segítőkész volt, felraktuk együtt a bringákat, én felültem melléjük hátra, Zita pedig előre az anyósülésre az emberünk mellé.

Nem gondoltam volna, hogy egy Teherautó platója ennyire rázós lehet, különösen a fekvőrendőrök dobáltak nagyon. Erre a sofőrünk is rájött, ezért a harmadik ilyen bukkanótól már lassan hajtott át rajtuk, így nem repültek a magasba a bringák velem együtt a platón. 15 percet sem haladtunk, és megálltunk egy útszéli épületsor mellett, ahol egy irodaszerű helyiségben fél órát telefonálgatott az emberünk, mi közben a falon lévő Irán és Teherán térképeket tanulmányoztuk. Emberünk az Azadi Square-re bólogatott, vagyis vette, hogy odáig szeretnénk elmenni vele. Ez az a „Szabadság tér” Teherán nyugati oldalán ami egy hatalmas körforgalomban található és egy nagy kapuszerű épület magasodik a közepén. Ez a város egyik, ha nem a legnagyobb jelképe, és ez az a hely, ami biztosan útba esik a nyugatról érkező autósoknak, és ahonnan már csak pár kilométert kell nyílegyenesen észak felé tekernünk egy utcán, hogy találkozzunk a szállásadóinkkal az este. Merthogy a Couchsurfingen még Tabrizban tartózkodásunk alatt sikerült megbeszélnünk egy nagyon aranyosnak tűnő párral, hogy maradhatunk náluk pár napot, amíg Teheránban leszünk. Szóval úgy tűnt, minden klappol, voltak barátaink Teheránban, és a fél óra pihenő után ismét robogtunk a hatalmas főváros felé. Egyszer még lehajtottunk a főútról, de ez már csak egy öt perces pihenő volt, sofőrünk felvett egy pendrive-ot tele zenékkel a barátjától. Utána persze ezek az mp3-ek bömböltek a kocsiból.

Road to hell – Érkezés Teheránba

Ahogy közeledtünk Teherán felé, úgy vált egyre láthatóbbá az a hatalmas szmogfelhő, ami a város feletti eget uralta. Erről láttam már képeket, de sosem gondoltam volna, hogy élőben ennyire borzasztónak és félelmetesnek fog látszani. Szó szerint, valóban sötétbarna-fekete felhők voltak az égen a város felett, és a közben nyugaton lemenő nap fényében apokaliptikusabbnak tűnt az egész, pláne azzal az őrült nagy forgalommal, ami a közben kétszer négy sávosra duzzadt utat betöltötte. Már 30 kilométerrel a város előtt is néhol csak araszolt a sor. Így haladtunk befelé a 20 milliós nagyvárosba, én a platón a bringák mellett, néztem a naplementét és a rengeteg autót, az útszéli üzleteket, egyik lepukkantabb volt, mint a másik, gumisok, autószerelők, kis vegyesboltosok, mindenki próbálta magának megcsinálni a kis szerencséjét, de az egész csak egy koszos, lepukkant üzletsornak tűnt, és valahol szörnyen hatott ez az összkép. Most hogy nem kellett a forgalomra figyelnem, csak passzívan szemlélnem, még rosszabb volt a hatás, még inkább volt időm elgondolkodni azon hogy hová is tartunk – mind az adott pillanatban, mind 7 milliárdan, globálisan nézve, emberek a földön… De ezt már az előző fejezetben kifejtettem, úgyhogy most nem kezdenék neki újra.

A városba érve olyan tömegű autóforgalomban araszoltunk, amilyet szerintem még egyikünk sem látott. Jó egy órát tolongtunk így a kocsik között, amíg a reptér déli oldaláról felkanyarodtunk az Azadi Square-hez. Közben megtapasztaltuk, amit eddig is sejtettünk, hogy sofőrünk még az irániak között is a legagresszívabb, legpofátlanabb fajtából való. Mikor intettünk neki, hogy állj, itt jó lesz, lehúzódott nekünk, és lekaptuk a bringákat, megadtuk neki az e-mail címünket, de amikor köszöntünk volna el, a fülemhez nyomta a telefonját.

Egy éjszaka a rendőrségen – Drága leckét kapunk a nagy butaságunkért

A vonal túlvégén egy angolul igen gyatrán beszélő nő volt, aki valami 250 riálról beszélt nekem. No, mi a fene, az első iráni, aki pénzt kér tőlünk. A 250 riál bizonyára valami félreértés, mert az nagyon kevés lenne, csupán pár forint. Emberünk bizonyára 25000 riálra gondolt. Ennyi még pont volt nálunk Zita pénztárcájában, odaadtuk neki, de nem lett tőle boldog, újra beszélnem kellett a nővel, aki végre kibökte, hogy 250 dollárt szeretne az emberünk, vagy 2 millió 500 ezer riált, azaz 250 ezer tomant. Ennyi pénz sose volt nálunk egyszerre és most se, ráadásul pofátlannak is kezdtük tartani a követelését, ha az elején közli velünk, hogy csak 50 ezer forint ellenében szállít el minket idáig, egy Hoda Hafesszel gyorsan végetért volna a találkozásunk. Ekkorra már szép kis embertömeg gyűlt körénk és közöttük legnagyobb segítségünkre egy kék egyenruhás férfi, Mostafa volt. Kiválóan beszélt angolul, nagyon segítőkész és intelligens volt, elmondta, amit a körülöttünk lévő emberek is próbáltak, mégpedig, hogy ez az ember túl sokat követel tőlünk, a fair ár egy ilyen 50-60 ezer toman lenne, de semmiképpen nem 250 ezer. A sofőrünk nem nagyon tágított, mi elővettük a szendvicseinket, és egy kedves utcai árústól kapott teával jóízűen elfogyasztottuk őket, hátha ezzel hatni tudunk rá… Közben próbáltunk nyugodtnak látszani, de belül eléggé idegesek voltunk, mentünk volna már a CS-es barátainkhoz pihenni. Sajnos a szituáció nem akart így magától megoldódni, és hiába kérdeztem Mostafa-t, hogy a sófőrünk nem akar-e jobb belátásra térni, és engedni az árból, nem jutottunk előbbre. Holott én kész lettem volna már 60 ezret, vagyis 12 ezer forintot odaadni ennek a gazfickónak, csak hagyjon már minkét békén. Mert közben persze arra is rájöttünk hogy mi is hibásak vagyunk, nagy-nagy hibát követtünk el, amikor beszállás előtt nem kérdeztünk rá, hogy ingyen visz-e el minket, vagy pénzért. Ezelőtt az incidens előtt annyi-annyi kedves iránival találkoztunk akiktől annyi mindent kaptunk, hogy most valahogy triviálisnak tűnt, hogy a stoppolás is ingyenes, ezért eszünkbe se jutott rákérdezni a fuvar elején a pénzre. Ez nagyon nagy hiba volt, és a 60 ezer tomant úgy fogtuk fel, mint a tanulópénzt, de emberünk úgy gondolta, ez a tanulópénz nem lehet kevesebb 200 dollárnál. Merthogy közben engedett egy ötvenest, amikor szóba került a rendőrség, ám ez a 40 ezer forint nekünk még mindig elég volt ahhoz hogy hallgassunk Mostafa tanácsára, és valóban rendőrt hívassunk. Ebben ismét nagy segítségünkre volt Mostafa, aki mindent fordított nekünk, és gyakorlatilag még veszekedett is helyettünk. A vége az lett, hogy valóban megérkeztek a rendőrök és visszapakoltuk a bringákat a furgonra, ami rendőri kisérettel, a bringákkal, velünk és Mostafa-val a platóján egy rendőrkapitányságra hajtott, hogy ott tisztázzuk a szituációt.

Jól indultak a dolgok a rendőrségen, el tudtunk menni WC-re :) (ez fontos tényező volt, mert már majd behugyoztunk a sok várakozásban és vitatkozásban), és úgy tűnt, hogy a rendőrök igen haragosak a sofőrünkre, akinek többször leordították a fejét, hogy hogyan képzeli ezt az egészet. Végül kiböktek egy 160 dolláros összeget, azt mondták, ha ezt kifizetjük, mindenki mehet békével. Ám közben emberünkről kiderült, hogy igazi gazfickó, mert azt hazudta a rendőröknek, hogy minket még különböző turistalátványosságokhoz is elszállított. Bennem itt szakadt el a cérna, addig még valamennyire inkább magunkat okoltam az egész szituációért, amíg csak úgy láttam, hogy összehozott minket a sors egy önző emberrel, aki képes kihasználni a hozzánk hasonló buta turistát, de amikor megtudtuk Mostafa fordításában, hogy a sofőrünk hazudott a rendőrségnek, az már sok volt, utána nem csak egy egyszerű pénzvágyó embernek tekintettem az emberünket, hanem egy hazug bűnözőnek, aki képes egy kis pénzért hazudni a rendőrök színe előtt. Amikor ezzel a rendőrök is szembesültek, harmadjára is leordították az emberünk fejét, de sajnos a 160 dollárból nem lett kevesebb, amit nem igazán értettünk, hiszen a rendőrök is tisztában voltak vele, hogy 50-60 dollár (50-60 ezer toman) lett volna a fair ár egy ilyen fuvarért. Ennyi pénz már volt nálunk, de eszünk ágában sem volt kifizetni.

Ekkor már sajnos úton volt a rendőrségre Neda és Alireza, a Couchsurfing-es pár, akik elvállalták, hogy vendéglátóink lesznek Teheránban. A rendőrök hívták fel őket, és emiatt rettentő kellemetlenül éreztük magunkat Zitával, hiszen személyesen még nem ismertük őket, és bár a profiljuk alapján nagyon rendes embereknek tűntek, de ettől még nem akartuk őket kitenni ilyen dolgoknak, mint például, hogy a rendőrségen szedjék össze a vendégeiket, 160 dollár ellenében. Ezt nagyon-nagyon cikinek éreztük, és már előre szégyelltük magunkat emiatt. A telefonhívás után pár perccel aztán valahogy 70 dollárt lett a 160-ból, amire már azt mondtuk, hogy rendben van, csak hagy mehessünk már a dolgunkra(pihenni). Viszont ez csak addig állt, amíg meg nem érkeznek a barátaink (Neda és Alireza), akiknél ugye már lesz pénz, és azután már ki tudjuk fizetni a 160-at. Szóval gyorsan kellett cselekednünk, Zitával visszarohantunk a bringákhoz, előtúrtuk a titkos zsebekből a különböző pénzeket és végül dollárból, euróból és riálból összeállítottuk valahogy a kívánt összeget. Miután emberünk megkapta, még korántsem volt vége a történetnek, ezután jött a papírmunka, újlenyomatot vettek tőlünk, papírokat kellett aláírnunk, és még valami központba is fel kellett szólniuk a rendőröknek, merthogy turisták voltunk ezért külön szabályok vonatkoztak ránk, amikkel ők sem voltak tisztában. Amúgy nagyon rendesek voltak a rendőrök, még ők kértek elnézést, hogy az időnket rabolják. Persze ez nem változtatott azon a tényen, hogy Neda és Alireza közben közelednek a rendőrséghez, és ha megjelennek, az plusz 90 dollárunkba fog fájni, ezért én rohantam a telefonhoz, és hívtam őket. Sajnos már későn, mert épp ekkor érkeztek meg, a rendőrség előtt sikerült elkapnom őket, és tisztáznom velük a szituációt. Neda talpig csadorban volt, Alireza pedig öltöny-nyakkendőben és nagy szakállban, egyik kezét mindig az öltönye gombjai között tartva, mintha karót nyelt volna. Nagyon-nagyon komolynak tűntek így, kicsit meg is ijedtünk Zitával, hogy ilyen komoly embereknél fogunk lakni. Annak ellenére, hogy megértették a szituációt, később mégis bejöttek a rendőrőrsre, de nekünk már nem kellett kifizetnünk az egész 160 dollárt, ekkor már kezdtem is elveszteni a fonalat, mert mindenki csak farsiul beszélt körülöttünk és már csak a papírmunka befejeztére vártunk. Valószínű az történt, hogy Mostafa – aki ekkor még mindig segítségünkre volt, kb. este 11 körül – beadta a rendőröknek és a szélhámosunknak, hogy mi nem ismerjük Neda-t és Alireza-t, ők nem a barátaink, akiket az előbb felhívtak a rendőrök.

Mostafa egy nagyon rendes figura volt, csupa szív ember, mikor elbúcsúztunk annyi jót kívánt nekünk, amennyit talán még soha senki, mi meg nem tudtunk hogy hálálkodni neki, mondtuk, hogy jöjjön Budapestre, ha csak arra repül, mint pilóta, mi a reptér közelében lakunk, stb, stb… De ő erre csak mosolygott, és annyit mondott, hogy csak maradjunk ilyen aranyosak és kedvesek, és persze ezentúl mindig kérdezzünk rá mindenre, hogy pénzbe kerül-e, vagy sem… :) Az e-mail címe azért megvan a srácnak, szóval a hálánk még valahogy, valamikor utol fogja érni, de azt még nem tudjuk hogyan és milyen formában. :)

Miután végre a papírmunka is lezárult, végre lepakolhattunk a kisteherautóról és elválhattunk a szélhámosunktól. Ekkor már közel jártunk az éjfélhez. Nem gondolom, hogy az emberünk túl boldog volt a 70 dollárjával, mindenesetre legközelebb remélem előre fogja tisztázni az árakat, ha külföldi utasokat vesz fel, és azt is remélem, hogy utoljára hazudott rendőrök előtt.

Neda és Alireza azt javasolta, hogy meg se próbáljunk bringával áttekerni hozzájuk, mert a város másik végében laknak, ráadásul hegynek fölfelé. Gyorsan el akartak tűnni a rendőrség környékéről, amit mi eleinte nem értettünk. Egy ideig erősködtünk, hogy de eltekerünk hozzájuk, de annyira ragaszkodtak ahhoz, hogy kerítsünk az utcáról még egy furgont, ami elvisz minket bringástul hozzájuk, hogy végül belementünk, elvégre elég bajt okoztunk már nekik így is, ezért úgy voltunk a dologgal, hogy kerül amibe kerül, azt tesszük, amit mondanak, úgy lesz ahogy ők akarják, csak ne okozzunk több zűrt nekik. Alireza hamar talált egy figurát, akinek a furgonjára éppen felfértek a bringák, és már robogtunk is, valóban jó sokáig, jó 20 percet át az éjszakai Teheránon. Ez újabb 25 dollárunkba fájt, de úgy voltunk vele, hogy még ez is a tanulópénz része. Tehát összesen 95 dollárunkba, vagyis majdnem 20 ezer forintunkba fájt ez a butaságunk, amit igyekszünk többé nem elkövetni.

Miután megérkeztünk Neda-ékhoz, kivetkőztek magukból a szállásadóink, Neda rövidujjú otthonkát vett, Alireza pedig rövidnadrágot és csíkos polót. Mosolyogtak és nevettek, lazá voltak és közvetlenek, ettől mi is hamar kiengedtünk, és megkönnyebbültünk, mégsem két vérkomoly, karót nyelt emberrel van dolgunk, csupán a rendőrség miatt volt az egész színház… :) Amit persze mi is teljesen bevettünk, Neda-ék nagyon komolyan viselkedtek a rendőrségen, viszont a valóságban annál lazábbak és barátságosak. Megtudtuk azt is, hogy miért kellett minél gyorsabban eltűnnünk a rendőrség közeléből és miért kellett furgonnal elhoznunk a bringákat. Neda-ék nem akartak több találkozást a rendőrökkel, mert hivatalosan az iráni állampolgároknak nem szabad külföldi vendégeket fogadniuk, csak bizonyos engedélyek és papírok beszerzése után, amiket alkalmanként el kéne végezni. Szóval elméletileg a Couchsurfing mint olyan nem működhetne Iránban, de a hatóságok még nem szereztek róla tudomást, ezért működhet, és működik is, a website sincs letiltva, csupán az a szerver, amin a fotók vannak, de azt is ki lehet kerülni egy egyszerű proxyalkalmazással.

Egy szó mint száz, megtanultuk a leckét, megfizettük az árát, és többé már nem fogjuk elkövetni. Neda-éknál pedig nagyon jó dolgunk volt Teheránban és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában, de erről majd a következő bejegyzésekben…

Mit kezd három kiló szőlővel a kerékpártúrázó?

Emidabad után egy darabig nem történt semmi említésre méltó. Élveztük, hogy végre lefelé gurulunk, szívtuk a teherautók bűzét, és ebédidőben megálltunk egy helyen kebabot enni és pihenni. Délután valahol Takestan előtt láttunk egy motorost maszkban, és mivel éppen elveszni készültünk, megállítottunk, és megkérdeztük a helyes irányt tőle. Ezt a legjobbkor tettük, mert ha nem kérdezünk, bizony elmentünk volna egy rossz irányba. Ő volt az első ember Iránban, akit rajtunk kívül maszkot viselni láttunk ebben a bűzben. Kiderült róla, hogy rendőr és a közelben szőlőföldjei vannak, ezért pár kilométerrel később már jó 3kg szőlővel tekertünk tovább. :) Nem tudtuk vele megértetni, hogy ez túl sok, megköszöntük kedvességét és reméltük, hogy valahol tovább tudjuk ajándékozni a nagy zacskó szőlőt.

Takestanban egy nagyon apró kis kebabosnál megálltunk enni, mire befejeztük, már volt egy barátunk, aki nem engedte, hogy mi fizessünk, távozásakor a tudtunk nélkül kifizette a mi fogyasztásunkat is. Hihetetlenek ezek az irániak…

Egy este Sajjad-éknál

Itt Takestanban a kebabos előtt megjelent egy 14 éves forma srác biciklivel, aki egész jól beszélt angolul, azt kérdezte tőlünk, hogy nem akarunk-e náluk maradni éjszakára: „You stay my house tonight”. Mi mondtuk, hogy miért ne, mire ő eltűnt, valószínű engedélyt kért a szüleitől, majd 5 perc múlva újra megjelent és jelezte, hogy kövessük. Persze hamar egy kisebb motoros banda verődött körénk, de a srácot nem tudták kizökkenteni, csak tekert kitartóan, nem törődött a nála idősebb motorosokkal, mi pedig követtük. Aztán ahogy lekanyarodtunk a kisebb, csendesebb utcákba, úgy érkeztünk meg az eggyel fiatalabb korosztály játszóterére és a motoros suhancokat leváltották a biciklis kiskölykök. Sajjad (ejtsd: Szádzs-dzsád) velük sem törődött, csak azt figyelte, hogy mi követjük-e. Egy lebetonozott udvarra vezetett minket, ez az udvar vaskapuval és kőfallal el volt zárva az utcától, közepén néhány fa foglalt helyet és egy apró baromfiudvar. Sarkában WC és persze az utcával szemközt a ház foglalt helyet.

A családból csak az anyukája volt otthon, aki épp vendégeket fogadott, így közeli barátok és rokonok körébe ülhettünk le teázni. Amikor fényképezni próbáltam hirtelen nagy nevetés tört ki és a nők felpattantak és eltakarták arcukat. Hamar megértettem, hogy nem szeretnék, ha lefényképezném őket, ezért látványosan kikapcsoltam és eltettem a fényképezőgépet egy sarokba. Sajjaddal hamar nagyon jó barátok lettünk, előkerült a földrajz tankönyve, amiben elmutogattuk az eddigi és a tervezett utunkat, ez persze nagyon nagy öröm volt neki, mint ahogy minden szó, és minden mondat is, amit megosztottunk egymást közt. Láthatóan nagyon örült nekünk, és büszke is lehetett magára, hiszen bátor volt és megszólított minket az angoltudásával, amivel egyébként 14 évesen a legjobban áll a családjában. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy vajon a vendéglátóink örülnek nekünk jobban, vagy mi őnekik. Ez a kérdés most egyértelmű volt, mert Sajjad kitörő örömmel viselkedett felénk, nagyon boldog volt, hogy vendégeket szerzett a családjának. Sajjad találni akart nekünk egy magyar TV adót, de erről végül sikerült lebeszélnünk, miután 10 percig hiába kereste, inkább maradtunk a beszélgetésnél. Sajjad minden egyes megértett szó és mondat után nagyon boldog volt, attól függetlenül, hogy ő, vagy mi kapott választ vele a kérdésére.

Talán tőle tanultuk meg a legtöbb farsi szót eddig Iránban – mert ezen a vidéken már a farsit és nem az azeri törököt beszélték.Csodálták, hogy már el tudok számolni tízig farsiul, és megtanították nekünk leírni a számokat. Az arab betűkhöz még nem volt bátorságunk, csupán egy-kettőt ismertünk fel közülük, azokat is általában csak akkor, ha a szó elején vagy végén voltak. Később megérkezett Peyman és Ardem is, Sajjad két bátyja, ők annyira nem beszéltek jól angolul, mint a kisöccsük, de ők is nagyon értelmesek voltak. Ardem, a legidősebb testvér testépítő, jót nevettünk azon, hogy a második kérdése az volt, hogy milyen szereket szedünk. A válaszunk persze az volt, hogy semmit, mert néha egy-egy szem multivitaminon kívül semmilyen mesterséges táplálék kiegészítőt nem eszünk. Már a harmadik estét töltöttük helyi családok társaságában, és igazából élveztük, hogy úgy telik a napunk, hogy 8 órát az úton vagyunk, aztán 4-5 órát ektivitizünk, ismerkedünk egy kedves iráni családdal.

Miért NE mutasd fölfelé a hüvelykujjad Iránban!

Nagyon jó volt Sajjad-éknál lenni, különösen azért, mert itt egyértelműen azt éreztük, hogy nagyon-nagyon örülnek nekünk, különösen a kis Sajjad, aki nagy bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor 14 évesként az utcán megszólított két távolról jött idegent – minket, és meghívta őket a családjához. Egyébként igazi életrevaló, nagy csibészgyerek volt ez a Sajjad srác, és nagyon okos is. Magától megtanulta használni a fényképezőgépünket, amit aztán el is kért, és terrorizálta vele a családja női tagjait, próbálta őket lefényképezni, aminek a vége nagy kergetőzés és nevetés lett. :) Nekem az egész találkozás csúcspontja az volt, amikor telerajzoltam és írtam Sajjad füzetébe egy oldalt, aminek ő annyira megőrült, hogy még egy puszit is nyomott az arcomra.

Az estének voltak még érdekes momentumai, mint például, amikor megtudtuk Sajjad bátyjától, Peyman-tól, hogy a fölfelé mutatott hüvelykujj itt Iránban ellentétben a világ legtöbb részével valami negatív, rossz, csúnya dolgot jelent. Ezen jót mulattunk, mert a nyelvi nehézségek miatt már számtalanszor használtuk ezt a jelet tetszésünk vagy örömük kifejezésére, és így utólag visszaidézve volt is egy alkalom, amikor egy bácsika Iránról kérdezett, mi pedig mutattuk a kezünkkel, hogy nagyon tetszik, erre ő furcsán nézett, amit mi nem értettünk… Most már tudjuk, hogy valószínű azért, mert a hüvelykujjunkkal jeleztük tetszésünket, amit ő nemtetszésnek vett. Sokszor használtuk ezt a jelet, mert már beépült a kifejezéstárunkba a közös nyelv hiánya miatt, ezért igen nehéz volt leszokni róla, még az este folyamán is sokszor mutattuk Sajjad-éknak, aminek a vége persze mindig nagy nevetés lett. Ilyenkor mindig megnyugtattak, hogy annyira nem kell aggódnunk, látszik rajtunk, hogy turisták vagyunk, és tudják, hogy ez máshol mást jelent, ezért nem fognak ránk haragudni. Még jó, hogy Iránban tiltva van a Facebook, hogy nézne ki a „Like” gomb a weboldalakon?! :)

Learn, Learn, Learn!

Másnap a búcsúnál a lelkére kötöttük a Sajjadnak, hogy tanulja tovább az angolt, végezze a sulit szorgalmasan és kitartóan, és éppúgy, mint a bátyjai, menjen aztán egyetemre, és persze, ha egyszer bármikor az életben Magyarországra tévedne, feltétlen keressen fel minket. Ha egy picit is jobban tanul majd ezek után, és ha egy picit is ráérzett arra, mennyire jó, hogy beszéli az angolt és ezután még szorgalmasabban fogja azt tanulni, már megérte ez a találkozás, és mi is azt érezhetjük, hogy adtunk valamit Sajjadnak, és nem csak ő és a családja nekünk.

Bízom benne, hogy az ilyen találkozásokkal sikerül valamit otthagynunk az emberekben (egy jó hangulatban eltöltött estén túl), és talán mernek majd nagyobbat álmodni, nyitni a világra – pl. a kis Sajjad azzal, hogy ügyesen tanulja tovább az angolt, egyetemre megy, utazik, és nyitott szemmel néz a világra.

Fagyi és kávé Quazvinban – Zita álmai teljesülnek

Reggel Sajjadék egy barátja, Mohammat elkísért minket az első 40km-en, a következő városig, Quazvin-ig. Nagy bringás volt a srác, mert tetőtől talpig bringás cuccba öltözött, amit itt még nem láttunk senkitől. Sokszor egykerekezett és a fekvőrendőröket is ugratva vette, emellett persze egyáltalán nem esett nehezére a 20-25km/h-s tempó, hiszen egy teljesen csupasz bringával tekert.

Quazvinban aztán megálltunk egy fagyizó előtt, mert Zitának már rég be volt ígérve egy finom fagylalt. Engem hívott a természet, ezért nagy nehezen átverekedtem magam az út túloldalán lévő étterem WC-jébe, de ez a kör beletelt vagy 10 percbe, mert az iráni autósok úgy gondolják, hogy az út túloldalára csak születni lehet… Mire visszaértem Zitámhoz, már volt egy barátja, Pafriz, aki mindenre meg akart hívni minket. Egy-egy fagylaltot, és Zita számára egy gyönyörű nagy bögre cappucino-t elfogadtunk, és nagy élvezettel elfogyasztottuk a társaságában. Látnotok kellett volna Zita arcát olyan boldog volt, hogy végre fagyizhat és kávézhat. Még mindig elcsodálkozom rajta, mennyire nagyon boldog tud lenni ilyen egyszerű dolgoktól, mint egy finom fagyi, vagy kávé… Utóbbi egyébként nagy ritkaság Iránban, itt inkább teát isznak az emberek. Pafriz szeretett volna még ebédre is meghívni minket, egy hotel felé mutogatott, ám ezt már igazán túlzásnak éreztük volna, és nem is esett volna irányba, ezért illedelmesen megköszöntük, amit eddig kaptunk, majd továbbálltunk. Néhány sarokkal odébb egy sarki vendéglőben ebédeltünk, csirkés kebabot rizzsel és lavassal. A két adag olyan sok volt, hogy majdnem a felét elcsomagoltuk szendvicsnek.

“Igazi” autópályán Iránban

Kifelé menet a Quazvinból az autópályára értünk ki. Mohammat és mások is, akiket kérdeztünk, azt mondták nem gond az autópálya, mi mégis le akartunk hajtani róla mielőbb. Igaz, hogy két sávban haladtak rajta az autók, de nem volt leállósávja, és teherautók sem közlekedtek rajta, mi pedig stoppolni igyekeztünk ezen a délutánon, ezért valahogy vissza kellett keverednünk a másik útra. Először egy földútra kanyarodtunk le (igen, az „autópályáról”…), de az nem vezetett sehová, ezért kénytelenek voltunk továbbmenni a fizetőkapukig. A kapuknál találtunk egy autópályarendőrséget, tőlük megkérdeztük, merre tudunk visszajutni a főútra. Nagy nehezen megértették, mi a gondunk, és ők is mondták, mutatták, hogy az autópályán nem szabad bringázni.
Ezt ők se vették túl komolyan, mert az egyikőjük intett, hogy kövessük, és egyenesen az autópályára hajtottunk rá, követve az utasítását és az autóját. Még egy fizetőkapu és kisebb csalinkázások után visszavezetett minket a rendőrünk a főútra, ahol rögtön meg akart hívni minket ebédelni magához, de ezt a meghívást is vissza kellett utasítanunk, hiszen tele voltunk kajával, ellenben sötétedésig már csak 5 óránk maradt a hátralévő 100km-re Teheránig.