„El kell jutnunk a házig!”

Ahogy haladtunk fölfelé, úgy lett egyre több a hó mindenütt. 4200m felett már az utat is néhány centi hó borította. A hóban két friss kerékpárnyomot fedeztünk fel, majd pár kilométerrel később két bringás is feltűnt előttünk a hófehér völgyben. Jill-t és Lee-t értük utol szép lassan. Csak pár szót váltottunk, köszöntöttük egymást, és megemlítettem nekik a tőlünk már csak 4km-re lévő következő házat, aztán ők lemaradtak. Az út meredekre váltott, és hirtelen feltámadt a szél, szinte egyenesen szemből. Ez még önmagában nem akadályozta volna meg a haladásunkat, ám a viharos szél felkapta a havat az útról és a tájról, és mindet egyenesen a pofánkba fújta. Ez valami kegyetlen volt, le kellett szállnunk a bringáról, és tolni, de ezt is csak úgy tudtuk, hogy közben egyenesen lefelé néztünk. Brutális erővel fújta felénk a havat a szél, ami szinte sokkolt minket, és majdhogynem teljesen megakadályozott minket a haladásban. Zitának nem volt ereje így a haladáshoz, ezért azt csináltam, hogy amikor én már eltávolodtam tőle, mindig ledöntöttem a bringámat – sztender híján a táskákra –, és visszaszaladtam Zitáért, illetve a kerékpárjáért. Feljebb toltam Zita bringáját is pár métert, kicsit túl az enyémen, aztán visszaadtam neki és mentem az enyémhez. Ez nem volt túl hatékony, mert így nagyon lassan haladtunk, ezért később mind a ketten visszaszálltunk a bringákra, és szembeszálltunk a kegyetlen, jeges szembeszéllel.

Az úton hagyott lapos hóbuckák tetején láttuk, hogy a szél nem csak havat, hanem port is vitt magával, ezért nem káprázat volt, amikor valamit csikorogni éreztünk a fogaink között. Ennél kegyetlenebb helyzetet nem is tudtunk volna nagyon elképzelni. Éreztük, hogy ez most komoly, ez már nem tréfa, ezen nincs semmi mosolyogni való, kemény helyzetbe kerültünk, ahonnan ki kell jutnunk valahogy. A hágót teljesen elfelejtettük, csak a pár kilométerre előttünk lévő házra koncentráltunk – „El kell jutnunk a házig!”.

Komolyra fordul a helyzet

Mielőtt megkaptuk volna ezt a kegyetlen szembeszelet, éreztem, hogy a lábujjaim teljesen át vannak fagyva, és a kezeim is fáztak egy kicsit. Ezek az érzések teljesen eltűntek, ahogy jött a szél, és komollyá vált a helyzet. Ez valószínű a testem egy védekező mechanizmusa lehetett, felszaladhatott bennem az adrenalin, vagy én nem is tudom mi. Csak egyetlen dologra koncentráltam, hogy megtaláljuk a házat. Voltak olyasfajta félelmeink, hogy meg sem fogjuk látni a nagy hóviharban, de hál Isten általában csak egy-két méter magasságban fújta a havat a szél. Ez még elég volt ahhoz, hogy borzasztóan megkeserítse a haladásunkat, de arra már nem, hogy eltakarja a látóhatárt. Így láthattuk azt, hogy előttünk már csak hegyek vannak, ami egyet jelentett a szerpentin kezdetével. A házról pedig több, egymástól független forrásból tudtuk, hogy emberek lakják, és hogy a szerpentin előtt található. Tehát volt reményünk megtalálni a házat. Közben Jill-ék lemaradtak, utoljára akkor láttam őket magunk mögött, amikor én először szaladtam vissza Zita bringájáért. Ekkor ők a meredek emelkedő alján jártak, de pár perc múlva már nem lehetett látni őket sehol.

Megmenekülünk

Egy domb tetejére felérve megpillantottam valamit a távolban, ami akár egy háznak is megfelelt, de még nem voltam benne biztos, hogy egy sziklát, vagy egy házat látok. Ahogy közelebb értünk, úgy megbizonyosodtam róla, hogy valóban ház, és valamivel később egy embert is megláttam sétálni a ház mellett az úton. Ezután újra elkezdtem érezni a lábamon és a karomon a hideget, de tudtam, hogy „megmenekültünk”. Persze a menetnek ezzel még nem volt vége, el kellett jutnunk a házig, ami még nem volt közel, ráadásul fölfelé a szakadatlan hófúvásban. Az utolsó pár méteren már a „sétáló ember” is segített nekünk, akiről aztán a házban megtudtuk, hogy Dzsángibájnak hívják. Miután bepakoltuk a bringákat cuccostul a nagy, fűtetlen előtérbe a kutyák elől – mert a reggel történtek után még attól is tartottam, hogy kikaparják vagy kiharapják az Ortlieb táskákat -, bent foglaltunk helyet a belső szobában, a kályha mellett. Ledobtuk magunkról a cipőt és néhány réteg ruhát, majd a padlón eldőlve sűrű köszönések („Ráhmát, ráhmát”) közepette kilihegtük magunkat. Tényleg alig kaptunk levegőt, 4450m-en voltunk, soha előtte még ilyen magasan nem jártunk. Erősen kikészített minket ez a szembeszél, megérkezni a házhoz és letenni végre a bringákat olyan volt, mint fuldoklónak kijutni a partra – végre újra kaptunk levegőt.

Vissza Jill és Lee után!

Elképesztően jó érzés volt szélcsendes, meleg helyen lenni ezután a szörnyű hófúvás után. Teát és friss, puha kenyeret kaptunk, olyan finom kenyeret, amilyet már nagyon régóta nem ettem, puha volt, friss és ropogós. Több kis cipóval is elénk tettek, ebből egyet teljes egészében felfaltam, és jó néhány csészével elfogyasztattam a teából is. Azért faltam és ittam ilyen gyorsan ennyit, mert tudtam, hogy még nincs vége a mai napon rám váró kihívásoknak. Le voltam merülve teljesen, és kicsit magamhoz kellett térjek, mivel Jilly-t és Lee-t elhagytuk lent, és fogalmunk sem volt róla, hogy jól vannak-e, találtak-e menedéket, vagy egyáltalán, mi történt velük, és miért nem jönnek.

Zita megemlítette, hogy Jill mesélte neki, hogy van valami betegsége, ami miatt nagyon hamar „frost bite”-ot kaphat, vagyis lefagyhatnak az ujjai a nagy hidegben. Emiatt sem voltunk nyugodtak, ezért amikor már úgy éreztem, újra készen vagyok kimenni a bringával, felkaptam magamra újra a ruhát és az SPD cipőt. Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem visszamenni ebbe az ítéletidőbe mindezek után, de azt is tudtam, hogy addig nem nyugodhatunk meg, amíg nem tudjuk Jill-t és Lee-t is biztonságban. Zita féltett a kimeneteltől, de egyetértett abban, hogy minél előbb meg kell, hogy találjuk Jill-éket.

Mire újra kint voltam az úton a bringával, már jóval csendesebb volt az idő. Az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy amíg bent voltunk a házban, túlhaladtak rajtunk, és már a szerpentinen vannak, de ahogy felnéztem, fent sem láttam őket, mint ahogy alattunk se voltak sehol az úton. Elindultam hát lefelé, óvatosan zúztam a csomagok nélküli bringával a havas úton.

Ekkor tapasztaltam meg először azt, amit egy pamíri bringás útinaplóban olvastam, de nagyon nehezemre esett elhinni. Méghozzá, hogy a hang kevésbé terjed ebben a magasságban a ritka levegő miatt. Mialatt gurultam vissza ahhoz a ponthoz, ahol utoljára láttam Jill-t és Lee-t, folyamatosan kiabáltam a nevüket, de nemhogy visszaverték volna a nagy hegyek a hangomat, valószínű el se jutott a hangom a hegyoldalakig, egyszerűen csak elveszett a semmiben. Ezt félelmetes volt megtapasztalni, olyan volt, mint valami rossz álom, kiáltottam amilyen hangosan csak bírtam, de gyenge volt a hangom, nem jutott el semeddig. Jill és Lee sehol nem voltak, hiába kiabáltam, csak egymagam voltam a nagy fehér hegyekkel, nem jött válasz sehonnan, nem értettem, hová tűnhettek. Végül a háztól két és fél kilométerrel lejjebb, megpillantottam Lee-t sétálni az  út szélén. Egy híd alatt vertek tábort a vihar ellen Jill-el. Amikor én is lesétáltam a híd alá, megpillantottam a sátrukat, és benne Jill-t a hálózsákjában. Mosolygott és nagyon megörült, amikor meglátott. Ők is pontosan ugyanúgy féltettek minket, ahogy mi is őket, ugyanis utoljára akkor láttak minket, amikor én lefelé rohantam az úton. Azt viszont nem tudták, hogy én miért rohantam lefelé – csak Zita bringájáért -, ezért abszolút nem értették, hogy hová tűntünk aztán a nagy hófúvásban. Próbáltak nekünk integetni, hogy menjünk vissza és vonuljunk mi is be ugyanabba a menedékbe a szél elől, ahová ők is tették, de mi erre nem reagáltunk – nem is figyeltünk rá, mert csak előre, a házra koncentráltunk. Nekünk nem volt opció az alagútban való elbújás, a mi sátrunk és a mi hálózsákjaink könnyű nyári outdoor cuccok, nem alkalmasak arra, hogy megvédjenek minket 4400m-en az elemektől. Jill egyébként pontosan amiatt vonult menedékbe a vihar elől, mert félt, hogy fagyási sérülést szenvednek az ujjai. Mire ezt megbeszéltük az út alatt az alagútban, már szinte teljesen elült a szél, csak kellemetlen fagyos szellő maradt utána, de az már nem hordott se szelet, se port magával, így jóval könnyebbé vált a haladás az úton. Elmeséltem Jill-éknek a házat, és hogy rendben vagyunk. Felajánlottam nekik, hogy felviszek egy pár táskát a házhoz a rekun, de nem éltek a lehetőséggel. Végül meg sem vártam őket, mert nagyon fáztam, a fáradtan és kimerülten való lefelé száguldás nem melegített éppen át túlságosan, gyakorlatilag vacogni kezdtem, ezért jobbnak láttam minél gyorsabban visszajutni a házhoz, persze csak azután, hogy pontosan elmondtam nekik, hogy hol találják azt. Mikor elindultam a híd alól, már a hálózsákjaikat csomagolták. Megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk a háznál. Mire visszatekertem, még így, csomagok nélkül is alaposan elfáradtam. Most éreztem csak igazán, mennyire ki vagyok merülve. Zsibbadtak a vállaim és a végtagjaim az oxigénhiánytól, és nagyon odavoltam. Zita kijött elém, a ház előtt várt rám, aggódott értem. Együtt áttoltuk a havon a bringámat, majd betettük az előtérbe.

Magashegyi kényelem: egy kályha melege, és egy család szeretete 25nm-en

Mire visszaértem a „mentőhadjáratból” már délután három óra volt, ezért nem lett volna értelme továbbindulni. Ennek amúgy is csak elméleti lehetősége volt meg, mivel gyakorlatilag teljesen ki voltam merülve, totál kikészített ez a hófúvás és ezen az átkozott emelkedőn való fel-le menetel 4400 méteren. Úgy kellett újra magamhoz térnem a háznál. Jill és Lee csak jó sokára érkeztek meg, ezalatt sikerült ezt-azt megtudnunk a családról, amit Dzsángibáj, a már említett férfi, Khalak, a férj, Beergül, a feleség, egy tündéri, 2 éves kisgyerek Kheirlo alkottak. Katy és Anthony mibenlétéről is kaptunk információkat Dzsángibájtól. Megtudtuk, hogy tegnap este itt aludtak, és ahogy Dzsángibáj el tudta mutogatni, ma reggel masinára, vagyis autóra rakták a bringákat és úgy keltek át a hágón. Ez az átkozott 4655m-es Akbajtál hágó egy átkozott nehéz fajzatnak tűnt ekkor. Valószíni Antiék is igen megfáradhattak, ha az előző, Murgabtól induló napjuk végén értek ide, és valami hasonló időjárást kaphattak. Talán egészen mostanáig ilyen ítéletidő tombolhatott itt, azért döntöttek úgy, hogy autóra rakják a bringákat és meg se próbálják a hágót, ami innen egyébként már kétszáz méterre sem volt – vertikálisan. Csak azt nem értettük, hogy hogyan találtak itt fuvart Karakulba, ahol átlagban napi négy jármű közlekedik.

Miután Jill és Lee is befutottak, megbeszéltük a háziakkal az éjszakai maradást, természetesen teljesen szívélyesen és örömmel tudatták velünk, hogy rendben van a dolog („No Problem!”), és nagyon kedvesen beengedtek minket a családi életükbe, ami akarva, akaratlanul az orrunk előtt zajlott, hiszen a két kis fűtött helyiség nem adott lehetőséget arra, hogy bármi is bárki tudta nélkül történjen. Gyakorlatilag nyolcan laktunk a kis kályha körül, kb. 25 nm-en.

A legszebb az volt, amikor a kis Kheirlo megtalálta Jill „Point It!” füzetét. Ez a kis füzet nem más, mint ábrák kategorizált és végeláthatatlan halmaza, ami arra szolgál, hogy a messze szakadt turista az idegen nyelvterületen is meg tudja értetni magát a nyelv ismerete nélkül, egyszerűen azzal, hogy rámutat a füzetben arra a dologra, amit mondani, vagy kifejezni szeretne. Na, hát ez a füzet aztán kiválóan szórakoztatta a kis Kheirlo-t, a szüleinek úgy kellett más játékkal elterelni a figyelmét, hogy a füzet végül visszakerülhessen az eredeti gazdájához. Kheirlo nagyon okos és érdeklődő gyermek, ez akkor látszott igazán, amikor Dzsángibáj sorra „felolvasta” neki a kis füzetből a dolgok neveit – Kheirlo hosszú perceken át nézegette és hallgatta türelemmel a füzet tartalmát. Csupa olyan dolgot láthatott, amit eddig soha. Mi Zitával mindeközben nagyon sajnáltuk, hogy csak a kis vacak színes matricákkal ajándékozhatjuk meg a kissrácot, mert nem vásároltunk színes ceruzákat is színezős füzeteket, amikor arra lehetőségünk lett volna, Alichurban, vagy Murgabban. A szülők egyébként tádzsikul, kirgizül, pamíriul, és oroszul is beszélnek, ami nagyon komoly dolog egy ilyen, valóban isten háta mögötti helyen élő családtól. Igazán nem is értettük, hogy ők mi a fenéből képesek megélni, mert ilyen magasságban, ilyen hegyek között már a jakok sem legelnek, így ez a kérdés végül nyitva maradt bennünk mind a mai napig.

Az amúgy nagyon szerény házban egyébként volt egy kisebb elektromos hálózat, ami egy tetőre szerelt napcellából, egy akkumulátorból, egy-egy neon izzóból és egy kisebb, MicroSD kártyáról szóló, és 12V-al, vagyis szivargyújtó interface-en keresztül, a rendszerről tölthető magnóból állt. Ezen kívül az egész ház felszerelése két szoba között középen elhelyezkedő vaskályha, és egy darab szekrény volt, amiben elfért a család összes cucca. A falakon a már megszokott, már-már giccses, idilli képek lógtak. A, Mekka felülről, gyönyörű fényekkel, hatalmas tömeggel, imádkozó kislánnyal. B, Vízesés, tó, lótuszvirágokkal. C, Terített asztal, minden jóval, hamburgerrel, narancslével, az ablak túloldalán azúrkék tenger homokos parttal, nyugágyakkal és pálmafákkal. Ezeket a képeket szinte minden otthonban megtaláltuk eddig a Pamírban. Ez számunkra érdekes, vagy inkább mondjuk úgy, hogy furcsa volt, de az itteni családok számára teljesen normális és természetes, hogy ilyesmikkel díszítik az otthonaikat. A mi kultúránkban egyébként valószínű sokkal több olyan dolog van, ami meg nekik lenne furcsa, pl. nekünk meg székeink vannak, noha a mi fenekünk is éppúgy alkalmas a földön való ülésre, mint az övék… :)

Azon egyébként elbeszélgettünk Zitával, hogy ez azért – legalábbis a mi felfogásunk szerint – kicsit szomorú, hogy ők minden nap nézik ezeket a pálmafákat és a monumentális mekkai imahelyet a falra akasztott képeiken, de 95%, hogy egyikük sem jut el soha egyik helyre sem, úgy értem, se Mekkát, se pálmafás tengerpartot nem fog látni. Talán a kis Kheirlo-nak van valami esélye, ha leküldik a szülei Khorogba egyetemre, majd onnan valahogy eljut Dushanbe-be, ahonnan már van esélye nyitni a nagyvilágra. Persze, ha ez így történik, akkor meg az a kérdés, hogy ki marad itt, aki egy generációval később megmenti ezen a helyen az olyan őrült kerékpártúrásokat a hóviharból, mint amilyenek mi voltunk?

Éjszaka 4450m-en, 5km-el a hágó előtt

Vacsorára jakzsírban főtt hagymás krumplit ettünk a családdal, és miután megágyaztak mind a négyünknek az egyik szobában, szépen lassan elcsendesedett mindenki. Ez talán egy órával sem volt azután, hogy a nap végleg eltűnt a hegyek mögött, tehát egészen korán, 6-7 óra környékén nyugovóra térünk.

Hogy egy ilyen nap után, egy ilyen magashegyi éjszakán mit érez az ember, amikor kimegy a hóba vizelni, és a fehér hegyek felett fölé terül a felhőtlen, hihetetlenül fényes, csillagos ég a tejúttal, azt leírni szavakkal nehéz lenne. Félelmetes, ugyanakkor nagyon szép látvány.

Az éjszaka nehezen aludtam el, nyugtalan voltam a másnap miatt, és nehezen lélegeztem a nehéz takaró és a kevés levegő miatt. Amikor pedig sikerült elaludni, akkor folyamatosan a ránk váró 5km, és 200m emelkedés járt az eszemben, magyarul többször, több verzióban előre megálmodtam a következő napot. Dzsángibájtól tudtuk, hogy 5km-re van a háztól a hágó, a GPS-ből pedig a 200m-t. Ennyi volt még hátra a 4655m magas hágóig. Zita még mindig nem mert rendesen enni a gyomra miatt, és ezért az is kisebb csoda volt, hogy idáig így eljutottunk, ilyen magasságba, 4450m-re. Csak reméltem, hogy másnap lesz annyira ereje, hogy valahogy, tőlem minden telhető segítséget megkapva át tudjon jutni a hágón, aminek a túloldalán aztán leadunk majd 700m szintet, hogy megérkezzünk az onnan még 60km található Karakulba, a következő ember lakta településre. A továbbindulásról nem volt vita közöttünk, úgy voltunk vele, hogy ha az idő olyan lesz, mindenképpen megpróbáljuk, mivel minél előbb tovább szerettünk volna jutni, le a magasból, hogy nehogy magashegyi betegséget kapjunk, és tovább a Pamírból, hogy nehogy a tél foglyaivá váljunk, még mielőtt lejárnának a vízumaink.

Jó volt, hogy ilyen közelről tudtuk támadni az átkelőt, ugyanakkor nagyon nyugtalanított, hogy még nem vagyunk túl rajta. Mi lesz velünk, ha másnap végig olyan ítéletidő fog tombolni, mint amilyen érkezésünkkor fogadott minket? Vagy mi lesz, ha reggelig rászakad egy méter hó a hágóra?

Murgabból mint már írtam, lassan és könnyedén indultunk el. Enyhe hátszelünk is volt, annak ellenére, hogy közben az út már nem kelet vagy ÉK, hanem egyenesen észak felé tartott. Az emelkedő is szinte észrevehetetlen volt, így minden ideálisnak ígérkezett a könnyű naphoz, amire szükségünk is volt, hiszen Zita előző éjjel hányt és azóta csak háztartási kekszen élt, ami nem éppen szerencsés szituáció a 4000 méter feletti bringázáshoz.

WOW :) – Ez a Pamír valami elképesztő gyönyörű hely!

Mindezek mellett megpróbáltuk a lehetőségekhez mérten minél inkább élvezni az utat, ami nagyjából sikerült is. Gyönyörű hegyek között hajtottunk egy széles, lapos és kopár völgyben, ahol nem pusztította el az utat egy vízátmosás, ott aszfalt borította azt, és az autóforgalom konvergált a nullához, mint ahogy a hőmérséklet is. Ez utóbbi annyira már nem zavart minket, mert kezdtünk hozzászokni a hideghez. Ez a hőmérséklet még alkalmas a bringázásra, csupán kellően fel kell hozzá öltözni.

Ez az öltözet Zitánál a következőket fedte: egy vékony zokni, egy vastag, pamír-betét az SPD cipőben, egy lastex hosszúnadrág, mint plusz bőrréteg, rajta egy vastag pamut harisnya, majd hosszúnadrág és végül a Vaude vízálló nadrág. Felül Ironclad 1st layer aláöltözet, egy vékony pamutpóló, egy hosszú ujjú technikai felső, egy hosszú ujjú garbó, a kapucnis Ironclad pulcsi, legkívül pedig a Vaude víz- és szélálló dzseki, nagy hidegben alatta a pluszba vásárolt vastag polár pulcsi. Kézfején a vastag Ironclad Summit kesztyű, nagy hidegben vagy csapadékos időben erre még ráhúztunk egy fillérekért vásárolt vastag és hosszú szárú fekete mosogatókesztyűt. (volt rózsaszín virágmintás is, de az sajnos vékony volt így maradtunk a feketénél) Fejen sál, sapka, kapucnik, sisak. Nekem hasonló volt az öltözékem annyi különbséggel, hogy a vastag harisnya helyett inkább két lastex nadrágot húztam egymásra (plusz két bőrrétegként), és a Vaude nadrágot csak a legnagyobb hidegekben hordtam, illetve a mosogatókesztyű se volt sokat rajtam, sőt a jobb kezemen legtöbbször csak a rövid ujjú kesztyű volt, hogy tudjak fényképezni. Később aztán, amikor ennek eredményeképpen felrepedezett a bőröm a jobb mutató és hüvelyujjamon a körmöm mellett, megtanultam fényképezni a vastag Summit kesztyűben is. Valószínű nekem jobb valamivel a vérkeringésem, vagy valamilyen oknál fogva (nehezebb a bringám…?) jobban fel tudom fűteni magam, így egy kicsit kevesebb ruha is elegendő ezekben a nagy hidegekben. Na, de ennyi legyen elég a magashegyi bringás öltözetünkről, és térjünk vissza az útra.

Katy, Anthony, Jill és Lee előttünk startoltak el Murgabból és néhány órával előttünk jártak. Említették, hogy fognak jeleket hagyni az úton, ezért egyből tudtuk, hogy az út közepére rajzolt „WOW :)” felirat nekünk szól, illetve a gyönyörű tájnak, ami körülvett minket. Nagyon szépen látszottak a déli-északi hegyoldalak különbségei. A déli oldalakon legtöbbször semmilyen hótakaró nem volt, míg az északi oldalakat mindig hófehér hótakaró borította.

Később a völgy ÉNY felé fordult, és itt már vége volt a hátszelünknek, oldalszelet kaptunk, ami aztán egy kisebb hóvihart is magával hozott, behajtottunk a felhőbe, ahol a látótávolság lecsökkent 50-100m-re, és oldalba kaptuk a havazást is. Mindez aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, így nem bántuk meg, hogy nem álltunk meg felvenni minden vízálló réteget. Valahol ezen a szakaszon Jill és Lee találtak egy Marco Polo óriás bárány szarvat, amit kitettek nekünk az út szélére egy rövid üzenettel. Sajnos a hóvihar miatt mi ezt nem vettük észre, csak utólag láthattuk a nagy szarvat és az üzenetet Jill fényképeiről.

Rabatakbajtal – A bikát a jakszar mellé a teherautóra!

A hóvihar után kitörő örömmel fogadtuk az újra ránk köszöntő napsugarakat, és az így nyert meleget, illetve friss színeket a tájban. Nem haladtunk gyorsan, sokszor megálltunk pihenni, inni, enni, vagy épp időzített fényképeket készíteni az úton hagyott fényképezőgéppel. Mégis bőven sötétedés előtt megérkeztünk a Rabatakbajtal nevű helyre, ami nem volt más, mint néhány ház együttese az út és a patak között a völgyben. Legurultunk a házakhoz, ahol néhány férfi jakokat kergetett fel s alá az épületek között. Jó öt percig tartott, mire beterelték mindet a kerítéssel elválasztott karámba, ahol egyébként nagy kupacokban állt a szárított jakszar, vagyis a tüzelőanyag. Miközben ennek szemtanúi voltunk, sikerült megtudakolnunk az egyik embertől, hogy innentől 25km-ig, vagyis közvetlen az Akbajtal-hágó szerpentinjének kezdetéig nincsen semmiféle ház, vagy menedék, ahol estére maradhatnánk. Ezt azt jelentette, hogy itt kell maradnunk, nincs értelme tovább menni, mert 25km-t ebben a tempóban már nem tudnánk megtenni, pláne azért nem, mert valószínű az út már a szerpentin előtt is meredekebbre vált, hiszen eddig csak 4000m-ig jöttünk fel, ami azt jelenti, hogy a hágóig még hátra van 655m. Nem maradt más hátra, mint valahogy bekérni magunkat a házba éjszakára.

Ehhez sajnos épp rossz embert választottam társalgásra, mert akivel eddig diskuráltam, az a közelben parkoló teherautó sofőrje volt. Mint pár perccel később kiderült, a teherautó azért állt itt, mert egy nagy adag jakszart pakoltak fel rá, illetve az előbb karámba terelt állatok közül egy szép nagydarab bikát próbáltak feltuszkolni a teherautó platójára, nagy erőfeszítések árán, de annál kevesebb sikerrel. Szegény bikának semmi helye nem maradt már a sok szárított szar mellett, de mire erre az emberek rájöttek, már leborította a fél adag szart a teherautóról az állat. A jelenet alatt előkerült egy öregember a legnagyobb házból, aki valami dómot kezdett magyarázni két kilométerre előre az úton. Kérdeztem, hogy „no holodna?”, vagyis hogy nincs-e ott hideg, illetve, hogy lehet-e ott aludni („szpát?”), valamint, többször rákérdeztem, hogy biztosan csak két kilométer-e a távolság („dvá kilometre?”), mindenre igen volt a válasz tőle. Ez kicsit gyanús volt nekem, de mivel többször rákérdeztünk mindenre, végül elindultunk, várva a meleg, és barátságos „dóm”-ot két kilométerre előre. Két és fél kilométert előretekertem (közben Zita picit lemaradt, de még látótávolságban), ahonnan több kilométert előreláttam, de nem találtam semmi olyan objektumot az út mentén, ami megfelelt volna a leírásnak. Mindössze két romos épületet láttunk, az egyik a folyó túloldalán volt, a másik az út mellett, de se az ablakain, se az ajtajain nem voltak nyílászárók, így eszünkbe se jutott közelebb menni, biztosan fagyos éjszaka várt volna ránk még akkor is, ha odabent állítjuk fel a sátrat és a hálózsákunkon belül az összes nálunk lévő ruhánkat magunkra húzzuk. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy továbbmenjünk az innen már csak 23km-re lévő következő házig, de aztán győzött a józan ész, és fordultunk vissza a házhoz, Rabatakbajtal felé. Gondoltam rá, hogy Jill-ék vagy Katy-ék hátha a romos házban táboroznak, ezért kiabáltunk egy sort, amikor elhaladtunk az épület mellett, de nem jött semmi válasz. Pedig, mint utólag megtudtuk Jill-ék valahol a romok mögött találtak szélárnyékot a sátruknak.

Egy este Rabatakbajtalban

Visszaérve a házakhoz Rabatakbajtalnál kicsit megijedtünk, mert eltűntek az emberek az udvarról és a teherautónak is nyoma veszett, de aztán közelebb érve megpillantottunk egy nőt az egyik ajtóban. Mint pár perccel később, egy hőt árasztó vaskályha melegénél megtudtunk, ő volt Rehán. A pontos igazságot már nem tudjuk meg soha, de valószínű a munkásoknak (pásztoroknak) fenntartott külön épületben kaptunk helyet, Rehán, Gulia, és Sárse társaságában. Órákon át próbáltunk velük érdemben kommunikálni, de eddig soha nem látott „ellenállást” tanúsítottak, és a két lány leginkább csak összebújva egymás felé sugdolóztak, mintha csak számítana, hogy milyen hangosan beszélik ki a két furcsa idegent, akik se a suttogást, se a hangos beszédet nem értik az ő nyelvükön. Persze ennek ellenére egy rossz szó nem érheti őket, barátságosan befogadtak maguk mellé, helyet és takarót kaphattunk mellettük a kályha körül, és a vacsorájukat is megosztották velünk. Zitának nem volt sok oka az irigységre a háztartási kekszek mellett, mi sem ettünk sokkal különbet, az eledel ugyanis nem volt más, mint olvasztott jakzsírba mártogatott száraz kenyérdarabkák.

Reggel Zita megpróbálkozott a főtt sós krumplival, de sajnos hamar rohanás, és folyékony széklet lett az eredménye. Ettől nem lettünk túl bizakodóak, de nem volt mit tenni, indulni kellett tovább. Vendéglátóinknak adtunk egy kisebb összeget a segítségükért cserébe, majd elkezdtem kirámolni a bringákat az udvarra. Az én bringám már teljes málhájában pompázott, amikor valamiért még visszamentem a házba. Egy fél percet sem töltöttem bent, mialatt a ház körül ólálkodó éhenkórász háziállatseregből az egyetlen macska felkapaszkodott a táskáim tetejére, megtalálta a vizes palackok alá pókozott kenyeres zacskót, annak kirágta az oldalát és felfalt egy jó nagy darabot az egyik kenyerünk széléből. Ez elég bosszantó volt, de ennél sajnos történt sokkal durvább és undorítóbb dolog is, mégpedig a kutyákkal. Ezek a szerencsétlen éhenkórász állatok ugyanis követtek minket a WC-re is. A mellékhelyiség itt ugyanis nem takart mást, mint a szomszédos, félig összedőlt épületek szobáit. Ide nem vezetett se ajtó, se kapu, ezért az állatok követhettek minket, és hiába takartam le néhány téglával az otthagyott végterméket, szerencsétlen állatok kikaparták és… nem vártam meg, mit tettek vele utána.

Zitát tolva jobban haladunk

Napos, de szeles idővel találtuk szembe magunkat ezen a napon, 4000m-ről indultunk, és a cél… Pontos cél még nem volt, a haditerv az volt, hogy megyünk, ameddig bírunk, de a következő háznál, 25km múlva mindenképpen kérdeztünk, és a válaszok illetve a napból hátralévő idő és energia alapján mérlegelünk majd a továbbiakról.

Viszonylag könnyedén és gyorsan haladtunk a távolsággal, főképpen, hogy kitaláltam, hogy Zitát, mivel már másfél napja koplal és nem volt az ereje teljében, kicsit segítem a haladással, méghozzá azzal, hogy a hátsó táskájánál, vagy a csomagtartójánál fogva kicsit tolom. Ez félkezes kormányzással járt, de ezt már megszoktam. Utoljára a legelső napokon, még Magyarországon toltuk így a kis Fannit. Azóta nem jelentkezett „Bekő Tóni”, de most újra akcióba lépett, és igen hatékony volt.

Hideg időnk volt, ezért jobban fel kellett öltöznünk. Ez nekem különös gondot okozott, mert a tolással már igen nagy terhelést adtam a testemnek, ami így 4000m felett nem volt könnyű neki, magyarán izzadtam, mint a ló, ezért nehéz volt eltalálni a megfelelő ruhamennyiséget magamon. Arról nem is beszélve, hogy ha eltakartam az arcomat a hideg szél ellen a sállal, alig kaptam levegőt. Ezt a tolva egymást segítést egyébként egyikünk sem gondolta „csalásnak” vagy bármi hasonlónak, mivel úgy gondolkodtunk, hogy egy csapat vagyunk, és csak az a lényeg, hogy együtt jussunk át a Pamíron. Az, hogy én közben kicsit tolom Zitát, az nem jelenti azt, hogy ő közben nem tesz meg mindent a cél érdekében. Ez csak kb. annyi, mintha átpakolnék 5-10kg cuccot az én táskáimba.

Ami ezen a napon ezek után várt ránk, az megérdemel egy külön bejegyzést… :)