Sirajganj – Kashinatpur – Ééé Babu, a Bangladesi mellékutakon

Sirajganjban először felvidítottak a helyiek, aztán megőrjítettek minket. A szálloda lépcsőháza úgy volt kialakítva, hogy csak egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mire lepakoltunk mindent és felmálháztuk a bringákat. Az egyik fickó egy nagy kosarat tartott a fején, azzal bámult minket, és mi ezen a látványon nem bírtunk nem nevetni. Amikor kérdeztem tőle, hogy „Kemonácso?”, még a „Baló”-hoz (Hogy vagy? – Jól!) járó szokásos fejbiccentést sem hagyta ki, mindezt úgy, hogy közben a kosarat nem kellett megfognia a fején! :)

A megőrjítés már nem volt ilyen vicces: Zita nem jól tűri, hogy a megkérdezése nélkül fényképezik, ez ügyben már próbáltunk dolgozni a hozzáállásunkon, de ez nem könnyű feladat, pedig sajnos más mód nincs nagyon, mert 150 millió bangladesit valószínű nehezebb megnevelni, mint megszokni azt, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat egy babu, aki jön a kamerás mobiljával, és ha tetszik, ha nem, ha akarod, ha nem, ha beleegyezel, ha nem, ő lefényképez téged, vagy akár videót készít rólad. Van, hogy az előtted vagy melletted haladó motorról, és közben nem is sejti, hogy a mi kultúránk szerint nagy bunkóság, amit tesz, és éppen a morálunkat rombolja vele. Pedig, ha tudnák, biztos, hogy nem tennék, de a nagy többség nem is sejti, ezért teszik, egy nap az úton rengetegszer.

Néhányuk illedelmesen elnézést kér, és töröl, ha kérjük, néhányuk értetlenkedik, és van olyan is, aki inkább szalad a fényképünkkel. Igen, esetünkben ezen a Sirajganj-i reggelen egyszerűen elszaladt az illető, miután sokadik kérésünkre sem tette el a mobilját, csak hogy végre lefényképezhessen egy fehér embert egy fura szerkezeten.

Zitát ez különösen zavarja, mert ő ugye igaz, hogy már a legnagyobb hőségben is hosszúnadrágban teker, de felül még pólót hord, nem pedig szárit, vagy csadort, ami itt a megszokott női viselet. Zita ráadásul még fehérbőrű is! Húúú, ez így együtt olyasvalami, amit a helyi férfiak még nem nagyon láthattak élőben, és a csököttebbek ezt a látványt próbálják „megszerezni” maguknak, mindehhez már eszközük is van, a kamerás mobil! Csak épp valami kultúra is kéne még mellé, de az sajnos már nem jött a mobillal együtt… :( És ezzel sok keserűséget és bosszúságot tudnak okozni nekünk, és a legidegesítőbb, amikor tudják, hogy olyat tettek, ami nem tetszik nekünk, és mint valami gyáva férgek, elszaladnak előlünk. Sajnos ezzel fel tudnak minket idegelni, és ezért volt, hogy később mást büntettünk meg, mert megesett, hogy annyira felidegesítettek minket, hogy aztán pár kilivel később menet kivertük egy elénk ugró suhanc kezéből a mobilját, amivel épp próbált fényképezni minket – persze kérdezés nélkül.

Ez tudjuk, hogy nem jó viselkedés, és hogy el kéne engednünk, amikor fényképeznek, s nem kéne így viselkednünk, de ez sokszor egyszerűen nem megy. Ha nem sikerül humorral kezelni a dolgokat, vagy egyszerűen csak ignorálni, akkor a minket folyamatosan érő dudálások és – nekünk – szabálytalan, bunkó, veszélyes közlekedők végett olyanná válunk, amire egyáltalán nem vagyunk büszkék. Ez még mindig csak az úton töltött idő kis hányada, de akkor is nagyon gáz, hisz nem akarunk rossz nyomot hagyni a világban. Ez se nekünk, se másoknak nem jó, mert valóba naívság lenne azt gondolni, hogy “na, akkor mi most jöttünk ide ketten a 45 napos vízumunkkal, és most jól megneveljük ezeket a faragatlan bangladesieket” – ez nem fog sikerülni! Inkább nekünk kéne elfogadni, hogy olyanok, amilyenek, hisz mi vagyunk itt a vendégek, ráadásul ők “kicsit többen vannak”, 75 milliószor többen! :D

Ez még azért is nehéz ügy, és talán azért sem fair így viselkednünk, mert ugyanakkor van, hogy mi is menet közben fotózunk, és ilyenkor nincs lehetőségünk előtte kérdezni, szóval mondhatnánk, hogy hogyan jövünk mi ahhoz, hogy felhúzzuk magunkat, amikor mi is ugyanezt csináljuk, csakhogy a dolgok azért ennél árnyaltabbak. Először is, velünk van, hogy százszor megtörténik ez egy nap, és minket zavar, ha egy nap számtalanszor, kérdezés nélkül fényképeznek minket idegenek. Míg a helyiek helyzete és hozzáállása ezzel ellentétes, ők egyszer egy évben, ha látnak egy fehér embert, és valószínű részben ezért is, ők a legtöbbször örülnek, ha mi fényképezzük őket, sőt, van, hogy külön kérik, amikor meglátják a fényképezőgépünket. Mi ennek tudatában vagyunk, ezért merünk fényképezni, persze, ha olyan a téma (pl. egy száriba, csadorba bújt nő), akkor sose felejtünk el előtte engedélyt kérni. Nem is volt ezzel sose gondunk, de ha lenne is, kérésre sűrű elnézéskérések közepette törölnénk róluk a fotót az orruk előtt, és eszünkbe se jutna sunyulni, vagy szaladni. :)

Na, de hagyjuk ezt most már, elég a negatív dolgokból! Innentől nem is nagyon fogtok egy darabig több negatívumot olvasni, mert nem is nagyon történt velünk. Mert az, hogy elfáradtunk, vagy eleredt az eső, már nem igazán éljük meg negatívan. :)

Szóval nem szeretitek, ha fényképezünk benneteket, de ti meg közben fotózgattok minket... Na majd én adok nektek! Látod ezt a sarlót a kezemben? :)

Sirajganjban rájöttem, hogy még az én ősi telefonomra is képes feltelepülni a Google Maps alkalmazás, és a korlátlan havi adatcsomaggal érdemes is használni, ráadásul ellentétben a böngészős verzióval, a mobilon így emberi időn belül meg tudom jeleníteni a térképet, amin még a cellainfó alapján nagyjából belőtt pozíciónk is látható! Így történt, hogy „műholdfelvételekkel a zsebünkben” bemerészkedtünk egy kicsit Banglades sűrűjébe – magyarán letértünk a főútról, hogy egy kicsit rövidítsünk… Vagyis, ez inkább csak egy alibi volt arra, hogy egy kis nyugalmunk legyen a forgalomtól, és olyat is lássunk, amit a főútról nem látni. Időt kétlem, hogy nyertünk ezzel a levágással, mert körbe a széles, egyenletes úton biztos, hogy gyorsabb lett volna, már csak azért is, mert nem lett volna annyi minden, ami megállásra késztet minket.

Szóval Sirajganj után kb. 10km-el már egy alsóbbrendű úton találtuk magunkat. Egy vasút vonalat kereszteztünk, amiben az volt az érdekes, hogy nem csak egy sínpárból állt, hanem három sín volt egymás mellett a talpfákra szerelve, így különböző nyomtávú vonatok is tudtak rajta haladni. Persze mi vonatot nem láttunk, sőt motorizált járművet is alig. Ezen a kis úton ugyanúgy volt aszfalt, mint a nagy főúton, de csak egy sáv, vagy annyi se, és azon sem járt senki, csak néhány motoros, és bicikliriksás. Ezen a kis aszfaltsávon haladtunk, végre nyugalomban és csendben. Nem kellett folyton a visszapillantót lesni, hogy mi jön mögöttünk, se azt figyelni, hogy ki vág elénk vagy ki szorít le minket szemből. Ez végre olyan terep volt, ahol bárki szívesen kerékpártúrázott volna. Persze ez csak a látszat volt, mert amint megálltunk egy helyen teázni, és pihenni, jött a szokásos tömeg. Valahogy felülkerekedtünk a tömegitiszünkön, és Zita helyet foglalt odabent az apró teázóban, viszonylagos nyugalomban, én pedig megszereltem a kerékpárom elektromos hálózatát, mert tegnap felfedeztük, hogy nem működik az első lámpám, és ez, ahogy azt jól sejtettem, egy zárlat oka volt, amit a vezetékek berozsdásodása okozott. Mivel nincs nálam páka (és sajnos gyakorlatom se lenne hozzá), a vezetékeket anno csak úgy tudtam megszerelni hogy azokat összesodortam, majd egyszerű szigetelőszalaggal körbetekertem. Na, hát ezt a megoldást mostanra kikezdte a trópusi éghajlat, bent még a vezeték belsejében is szépen berozsdásodott minden, úgyhogy vághattam ki ezeket a korrodált részeket, és csinálhattam az egészet elölről – jobb eszközök híján még mindig ilyen trehányul. Persze működik, és a vezeték hossza még kibír néhány ilyen szerelést, úgyhogy talán túléljük ezzel a sufni megoldással is.

Természetesen a kábeljavításhoz hatalmas közönségem is volt, akik aztán a tesztben részt is vállaltak: segítettek felemelni a bicikli elejét, hogy meg tudjam pörgetni az első kereket. Tádáá, és ismét világít a lámpám, ismét meg tudom hajtani a GPS-t az első kerékről.

Ezen a helyen tűnt fel ez a szakállas sarlós bácsi, akin amúgy nem látszik, de mosolyog, és igen jó kedve volt az ott jártunkkor. A sarlót pedig – igaz, nekünk nagyon úgy tűnhet, de nem fenyegetően tartja. :) Ezen a képen is sokat mulattunk már a pillanat óta. (Az megjegyzendő, hogy a bangladesiek, amint fotózásra engedélyt kaptál, haptákba vágják magukat és komor-komoly fejet vágnak. Úgy kell rájuk szólni, hogy „hasúúún, hasúúún” vagyis „mosolyooooogj, mosolyoooogj” – amit amúgy rettentően sokat szoktak.)

Na de haladjunk, mert hosszú még a nap, és annyi minden történt velünk még ezek után. Pl. itt van rögtön ez a piros szakállas fickó! Ő is, hogy néz ki :-) Miatta még egyszer előkaptuk a fényképezőgépet indulás előtt. Ez a vöröses, vagy néha bordó szín egyébként onnan jön, hogy ez a henna, vagyis az 1-2 hét alatt lekopó természetes bőr- és ezek szerint szőrfesték alapszíne. Ezért látunk néha ilyen cifra kinézetű arcokat, már Pakisztán óta.

Alig haladtunk tovább pár kilométert, amikor egy nagyobb vízfelületen haladtunk keresztül, persze nem úszva, hanem egy felüljárón. Itt megálltunk egy kicsit csodálni a helyi gyerekeket, ahogy a vízbe ugrálnak a hídról. Hamarosan egész gyermektömeg gyűlt körénk, és a szórakoztatásunkra, vagy hogy megmutassák, mennyire belevalóak, sorra ugráltak be a híd korlátjáról. Persze mire kettőt pislogtunk, már kint is voltak a vízből, és ismét mellettünk termettek. Számomra végtelenül szabadnak tűntek a felnőtt felügyelet nélküli, változó korosztályű gyerekek így együtt, ahogy vidáman ugráltak a hídról a vízbe. Amíg ugráltak, mert aztán az idegenek érdekesebbek voltak a tónál, ami még később is ott lesz, és aztán csak minket bámultak. :) Mielőtt még ez a tömeg terhessé kezdett volna válni számunkra, gyorsan továbbálltunk.

Nemsoká eltűnt az aszfalt alólunk, és az út egyre keskenyebb lett, ráadásul egyre közelebb került hozzánk mind a két oldalt a víz. Azon kaptuk magunkat, hogy egy keskeny földnyelven tekerünk, aminek mind a két oldalán víz van. Egészen a legvégéig nem sejtettem rosszat, noha az OSM térkép a GPS-en azt mutatta, hogy hamarosan vége szakad ennek az útnak, épp csak pár száz méterrel azelőtt, hogy belefutna egy másikba. Persze műholdképet nem néztünk a telefonon, inkább csak mentünk tovább, majd lesz valami alapon! :) Hát az lett, hogy ez a földnyelv egy ponton véget ért, és ekkor már csak víz volt előttünk, na meg egy aprócska stég az út végén. Még mielőtt igazán elkezdhettünk volna gondolkodni azon, hogy mitévők legyünk, a víz túlpartján, kb. 200m-re tőlünk megpillantottunk egy épp induló csónakot. Ez a „komp”, amin mások is szállítanak bringákat és zsákokat, tehát minekünk is fel kell majd férni valahogy. Épp csak egy 30 fős tömeg gyűlt körénk, mire megérkezett ez a csónak. Az evezős csak egy bambusz rudat mozgatott a vízben, és azt is egész máshogy, mint ahogy mi azt megszoktuk egy evezőtől, de mégis mozogtunk előre, és nem is olyan lassan, mint ahogy azt vártuk. Az átkelés 2-2 takánkba került, nekünk, külföldieknek is.

A túlparton rögtön élelem után néztünk, mert már nagyon éhesek voltunk. Egy közeli kis étteremben, a ramadán miatt felrakott fekete függöny mögött találtunk menedéket, egy ventilátor alatt. Kiláttunk a bringákra, és odabent viszonylagos nyugalomban ehettük hozott csokis kekszet, illetve a kikért teát, a parathával és a nyers hagymával (piádzs) és szintén hozott fokhagymával (rosun). Érdekes volt látni, hogy amíg a férfiak (a ramadánt figyelmen kívül hagyva) elől, a bejárat felől szivárogtak be bámulni meg angolt gyakorolni, addig a száriba öltözött nők hátulról, a hátsó ablakon keresztül kukucskáltak be. Nők-férfiak külön. Ez errefelé normális.

Ilyen megállások alkalmával a cipőnket is levesszük, hogy a lábunk is szellőzzön, és ha hosszabb pihenőt fújunk, ahogy most is tettük, akkor előkerül az útikönyv, vagy a telefon, esetleg a Kindle, hogy útvonalat, térképet lessünk rajtunk, vagy hogy elolvassuk az új hozzászólásokat a honlapon, esetleg egy-két érdekesebb cikket a magyar web egyéb bugyraiban. Na de ez nem tartozik szorosan Bangladeshez, úgyhogy fejezzük be a lusta ebédszünetet, vegyül vissza az SPD cipőket, és menjünk ki a bringák mellé, minket már nagyon váró embertömeghez.

Itt az egyik fickó nekünk akarta adni(?!?) :) az egyik fiát, erre én nem tudtam nem bekapcsolni a videót:

De én mondtam, hogy szó sem lehet róla, így is túl nehezek vagyunk, a gyerek pedig legalább újabb 30 kilót jelentene, szóval nem lesz jó, de esetleg, ha van valaki, aki könnyebb! :)

A „babu”-zás pedig onnan jött, hogy már a sokadik étteremben hallottuk, hogy valamelyik alkalmazottat úgy hívja a kollégája, hogy „Éééé Babu!” :) Ez annyira megtetszett nekünk, hogy mi is elkezdtünk „Éééé Babu”-zni, és egészen biztosak voltunk benne, hogy ez tükörfordításban azt kell, hogy jelentse magyarul, hogy „Héé Sanyi!” – És mint írtam, időközben a Sanyizás, vagyis inkább most már a Babuzás átalakult nálunk, és korra, nemre, intelligenciára és viselkedésre tekintet nélkül, mindenki Babu. Sőt, már mi is Babuk lettünk, Mr. és Mrs. Babu, merthogy a 14 hónap intenzív használat alatt sajnos már lekopott rólam az a zöldboltos póló, amin a mellkasomon a szöveg így kezdődött: „Rajong (nagy betűkkel) értem a környezetem.” Na most, a Rajong szót itt úgy olvassák, hogy Radzsong, ez pedig simán elmegy itt egy „keresztnévnek”, így lettünk hát valahol Indiában Mr. és Mrs. Radzsong :) De mivel annak a pólónak már annyi, és azóta már itt vagyunk Bangladesben, a 150 millió Babu országában, mostantól már Mr. és Mrs. Babuk vagyunk. :)

Na, de elég a marhaságból, és induljunk innen tovább! Nem sokáig jutottunk, ez a következő videó kb. 50 méterrel később készült:

Zita elment mosdóba egy házhoz, és mire visszajött, ez fogadta. :) Emberünk valami szabadságharcosról beszél, valószínű 1972 kapcsán, amikor is egy több, mint fél éves, nagyon véres szabadságharc alatt Banglades kivívta a függetlenségét Pakisztántól. Nem tudom a pontos történelmi részleteket, tehát ne ez alapján tartsatok töri órát, de emlékezet és hallás után valahogy így mesélték: ’72 márciusában az akkori pakisztáni nagyfőnök tartott egy beszédet, amiben a bangladesieket kötelezte az urdu használatára, és megtiltotta az ő nyelvük, a bengáli tanítását és használatát. Ezt nagyon nagy felháborodás követett, és hosszú hónapokig tartó, véres szabadságharc, amelynek a vége csak ugyanazon év végén jött el. Ezekben a hónapokban rengetegen adták a vérüket az ország függetlenségéért, ezért erre nagyon büszkék a bangladesiek – valószínű ezért magyarázott Babu Freedom Fighter-ekről az ember a videóban.

A Babu, mint később megtudtuk, Banglades bizonyos területein írástudó férfit is jelent, ez pedig egy előkelő rang egy olyan országban, ahol az iskolázottság még mindig 50% alatt van, szóval igazából ez a Babuzás egy bók lehet bárkinek itt Bangladesben. :)

Ahogy visszaértünk a főútra, úgy lett minden a régi, ismét nagyobb forgalomban, és a településeken hatalmas riksa forgatagban találtuk magunkat. Viszont még így is élvezetes volt a gurulás, és most már végre nem csak az élményekkel, de a kilométerekkel is tudtunk haladni valamelyest.
A napot egy Kashinatpur nevű helyen zártuk. Ezt a délután második felében már amúgy is így terveztük, mert elég jól ellazsáltuk a haladást illetően ezt a napot, és amikor aztán találkoztunk Rafikul-al, és meghívott magához, vagyis a munkahelyére lakni, onnantól egyértelmű volt, hogy nincs értelme továbbmennünk. Vele egyébként úgy találkoztunk, hogy ő is fényképezett minket, megállt a motorjával az út szélén, én pedig már messziről kiszúrtam, és elészaladtam, hogy mire Zita is megérkezik, már ne is lássa a fényképezőgépet. Persze ekkor már nem volt bennem méreg, csak szépen megkértem, hogy inkább ne fényképezzen, mert nem szeretjük, és adtam neki egy névjegykártyát, valamint elmondtam, hogy a rajta lévő webcímek alatt kismillió fotót és információt találhat rólunk és kerékpárokról. Ezzel persze még nem búcsúztunk el, mert dióhéjban magam is előadtam a történetünk, és hogy ma Kashinatpur-ig megyünk. Tudtuk, hogy ő abból az irányból jött, ezért megkérdeztük, hogy nem tud-e valami jó kis „duiso taka” hotelt, mire ő intett, hogy kövessük, és megfordult, majd eltűnt… :-O

Hat kilométerrel később Kashinatpur határában várt ránk, elvezetett minket a munkahelyére, egy NGO épületéhez, ahol bemutatott a kollégáinak, és kinyitott nekünk egy ajtót, mögötte szobával, ággyal, szúnyoghálóval, konnektorral, székkel, asztallal, ventilátorral, fürdőszobával. Húú, azt a mindenit, hát ennél kívánni sem tudnánk többet! Mindezt ingyen, barátságból kaptuk. Sajnos Rafikulnak aztán haza kellett térnie a motorbiciklijén Sirajganjba, de a kollégáival este még jót beszélgettünk, és vacsorát is kaptunk Tőlük.
Reggel pedig Rafikul is visszatért még az indulásunk előtt, készítettünk a csapattal közös fényképet, így ők is a történetünk és a fényképalbumunk részeseivé váltak. És persze ezek után már nem egy útszéli vadidegen volt, ezért minden további nélkül fényképezhetet minket – persze azért előtte rákérdezett. :)

A tanulsága a mai napnak? Talán az, hogy érdemes mindig egy nagylevegőt vennünk, lenyugodnunk és türelmesnek lennünk minden szituációban, bármennyire is nehéz az, mert ha nem veszítjük el a fejünket, hanem türelemmel és kedvességgel fordulunk az emberekhez, akkor abból végül mindkét fél számára pozitív dolgok származhatnak. Ha Rafikullal is úgy bántunk volna, mint sajnos sok honfitársával tettük ugyanezen nap reggelén, akkor azzal magunkat és őket is megfosztottuk volna néhány szép élménytől.

Ezen a napon, 2012. július 27-én Sirajganj és Kashinatpur között 60km-t tettünk meg.