Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi.

Frizbibajnokság közben

Ebből a játékunkból egyébként komoly versenyt rendeztünk, rajzoltunk két kört a homokba és ha a dobó hibájából nem tudta elkapni a másik, akkor annyi pontot kapott, ahány kör óta nem volt hibánk. Aki előbb elérte a 200 pontot, az nyert, és az én nyereményem amikor nem dupla vagy semmire játszottunk, az két óra nyugalom volt, amit akár 5 perces intervallumokba is kérhettem Robitól. Ilyenkor le kellett állnia a köztünk a végére már szinte állandó szinten menő hecceléssel és bunyóval (amit természetesen én sokkal előbb untam meg, mint ő…), és csak értelmes témáról beszélgethetett velünk, illetve csak akkor, mikor kérdeztük. Ilyenkor néha 15 percre is megfeledkezett magáról, így jól jártunk, máskor meg a sziget más lakóihoz ment őket boldogítani, vagy csak kérdezgetni őket, hogy mennyi az idő, hogy lejárt e már az 5 perce? :)

Robi nagy kedvencével a mindig nagyon játékos és jófej Tiggivel

Egyébként mióta visszajöttünk a szárazföldre, és idehaza van, azóta ilyen gond nincs vele, mert amikor nem skypeolva játszik valamilyen multiplayer lövöldőzős zombiölős játékot egy otthoni magyar haverjával, akkor a kis szarost, vagyis Tiggit, a pitbull terriert abajgatja, aki kb. 10 centit nőt azalatt az egy hét alatt, míg oda voltunk a paradicsomban, de persze a fehér végű ecsetet, vagyis a farkát még mindig állandóan és nagyon vidáman mozgatva krúzol fel-alá a szobában. :)

Kókusz mámor és Kung Fu Fighting timelapse videókon

De ne menjünk el a szigetről, mert még szeretnék pár érdekes dolgot mesélni és mutatni Nektek erről a csodás helyről, amire még visszagondolni is nagy öröm számomra. Egyik reggel gondoltam egyet, és elővettem a timelapse kamerát. Állványra tettem, és mindent, amit csináltunk, azt ASAP módban rögzítettem, vagyis sűrűbben, mint egy másodperc, eltárolt egy képet a masina, ahogy csak bírta, és ezekből készített 30 fps videókat. Így csak néhányszor lett gyorsabb a felvétel mint a valóság, és már folyamatos, és talán nem is túl unalmas a tempó, de ezt majd Ti eldöntitek!

Szóval reggel felkeltünk és fogmosás és vízivás után Robival kimentünk a közeli partra, hogy leszüreteljünk néhány kókuszt (0:18) (Ha Robival ketten nem voltunk elég magasak, akkor egy kisfűrésszel felszerelt botot használtunk (0:06)), majd ezekből, már a házunk előtti asztalokon egy éles machetével először Robi bontott fel egyet itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (0:49),majd én másik hármat (0:32). Robinál nem csak azért voltam gyorsabb, mert hosszabb, erősebb karom van (bocs Robi! :D), hanem mert szegényt nem is hagytuk nagyon gyakorolni, hisz ha lecsapja a machetével az egyik ujját, a kézfejét vagy ne adja az ég az egész karját, akkor ezzel hogyan számoltunk volna el a szüleinél? Ezért eleinte nem is engedtük Robit a machete közelébe, persze ő cseles volt: az egyik sznorkelezésből ő már vacogva kikérte magát előbb, hogy fázik. Mire mi is kimásztunk a vízből a szigetre két felbontott kókuszdió várt ránk, amit Robi nyitott ki nekünk machetével, hogy ezzel kedveskedjen nekünk (mondom, hogy jó fej gyerek!) – persze előtte nem kérdezte meg, hogy bonthat-e machetével kókuszt, de miután láttuk a két kibontott ajándék kókuszt és azt is, hogy “a gyereknek” – csak így hívtuk – megvan mind a két karja és mind a tíz ujja, ezért végül semmiféle dorgálást nem kapott ezért, sőt később hagytuk, hogy kibontson mégegy kókuszt a kamerának. Amúgy ő azt jobban élvezte, amikor a már kibontott kókuszt minél kevesebb csapásból kettévághatta, ezt is hagytuk neki, mert ilyenkor két kézzel fogta a macsetét és a testétől fél méterre lévő kókuszra célzott vele, így nem sérthette meg magát. :)

Imádtuk, hogy ennyi kókusz van, és minden fürdés után alig vártuk, hogy csapra verhessünk újabb néhányat a szomjunk és éhünk oltása céljából :)

Miután lenyomtunk egy reggeli frizbi bajnokságot Robival, megkérdeztem, hogy nincs-e ötlete újabb timelapse témákhoz. Erre ő kitalálta, hogy csináljunk egy a kedvenc animációs filmje, a Kung Fu Panda után egy “Kung Fu Fighting”-ot, vagyis egy bunyós videót, amiben verekedést színészkedünk úgy, mint ahogyan az a videójátékokban is látszik, oldalnézetből. Zita volt a bíró, aki az első nap talált gyönyörű, óriási kagylóval indította a meccset, majd a végén ez volt Robi díja is, mert hát megbeszéltük, hogy ő lesz a győztes. Bunyó közben mondtam Robinak, hogy adjon egy BNP-t, vagyis egy Büdös Nagy Pofont, és ezt ő meg is tette, de nem csak játsziból, hanem igazából is levágott nekem egy sallert, amin aztán annyira nevetett, hogy ő maga is földre került – de ő a nevetéstől. :) (0:34)

A nagy bunyóra és nevetére pihentünk egyet, felmentünk a ház teraszára elringatni magunkat a függőágyakban (0:28). Nem tudom, miért, de nekem ez a videó a kedvencem, talán mert jó a szög, jól mutatja, micsoda csudajó helyen volt ez a kis házikónk a pálmaligetben. Ezt az idillt csak néha szakította meg egy-egy hangos puffanás, ami azt jelezte, hogy valahol a közelben vagy egy pálmafa levél, vagy egy érettebb, barna kókuszdió esett le a fákról. Ha utóbbi, az egyben jó hír is, mert a leesett kókuszt begyűjtve (erről nincs videónk, mert nem volt túl izgalmas, se látványos felvenni egy kókuszdiót a földről) a házunktól 20 méterre lévő karókhoz vonultunk vele, hogy először lefeszítsük a külső vastag, puha háncsot róla, majd kettéüssük a szilárd belsőt, hogy a lét kiöntve belőle lereszelhessük egy erre készült célszerszámmal a belsejéből a finom fehér húsát (1:06), amit később kókuszos rizshez, kásához, csokis pancakehez használtunk fel, vagy csak egyszerűen magában ettük. Előbbi videónál Zita volt az ügyes operatőr, és később Robi is bemutatta a tudományát (0:58), ami közben én pimaszul beültem figyelni a háttérbe, de csak addig, amíg el nem kezdett esni az eső. Ekkor fel kellett állnom hogy a székemmel tetőt képezve megóvjam a kamerát a víztől, mert ekkor nem volt rajta a vízálló tok. Robit egyébként egyszer sikerült befogni egy mosogatásra is, de amint látszik (0:30) nem végzett elég alapos munkát, Zitának többször is rá kellett szólnia, hogy “ezt még egyszer, még nem tiszta”, és Robi már alig várta, hogy befejezve ezt a szörnyen nehéz házimunkát utána mehessünk frizbizni. :)

31 ezer kilométer

Mint azt talán már írtam, ez az egy hét nekünk a szigeten egyfajta ünneplés is volt (na nem mintha nem lenne szinte minden egyes nap egy ünnep nekünk ezen az úton…), hiszen Dangrigába jövet, az esőben, a sötétedés előtt néhány perccel ért minket utól a 31 ezredik biciklizett kilométerünk Budapesttől számolva. Természetesen ott akkor nem volt alkalmas az idő és a hely az ünneplésre, ezért ott eszünkbe se jutott, de reméltük, hogy később lesz majd megfelelő hely és alkalom egy örömfotóra. És hát hol máshol, ha nem itt, egy ilyen csudaszép szigeten? Szóval elkészítettük a fotót, és mire végeztünk a szöveg kirakásával (1:36), addigra pont a nap is kisütött. :)

31000km – Ahogy kedves anyósom, Kati néni osztotta tovább Facebookon e képet: “Már csak 9 ezer van hátra!” :)

Amíg örömünket fényképeztük, egy nagyon érdekes dolog történt:

Az egyik kép még éles volt, a másik már szürke és életlen. Mikor a kamera lencséjére néztünk, ezt láttuk. Bepárásodott! Az ijedtségünk nem tartott soká, mikor láttuk hogy a másik fényképezőgép is párás lett belül csak az az LCD kijelzőjénél, akkor leesett a tantusz. Valószínűleg nagyon hirtelen egy nagyon éles váltás történt az időjárásban, mégpedig a levegő nedvességtartalmában. Ezt mi nem éreztük meg, de a kamerák belsejében lévő nedves levegő hirtelen kicsapódott bennük. De az is lehet, hogy csak a hirtelen napsütéstől. Mindegy is, a lényeg, hogy aztán gyorsan kiszáradtak.

Kisrákok műanyagpáncélban

Lent a lakószobák alatt a konyhában minden este hatalmas buli volt. Ez minket az alvásban nem zavart, ugyanis nem emberek, hanem kisrákok buliztak. Hajnalban több tucat rákot láttunk a sarkokban és a homok tele volt keresztbe-kasul nyomokkal. A rákok este voltak aktívabbak, valószínű a madarak miatt, és ugyanemiatt választották a helyszínt is, mint menedéket, hiszen a konyhába nehezen repülhettek be madarak (azért megtették, egyik nap kicsit meg is csócsálták a kenyereinket). Hogy mit csináltak pontosan a rákok, azt nem tudjuk, talán szociális életet éltek és/vagy a napközben elhullajtott morzsákat ették fel, nem tudjuk. Még asztalokra is képesek voltak felmászni, pedig egyikük-másikuknak egészen hatalmas csigaház volt a hátán, mint választott páncél.

Ez a rák egy nagynak számított a haverjai között

Némelyik kisrák nem csigaházat, hanem különöbző a tenger által idehordott műanyagdarabokat választott magának páncélnak. Ezt elsőre nagyon furcsának találtuk és Zita össze is szedett néhány csigát, hogy egy vödörbe helyezve őket a műanyagpáncélú rákokkal elősegítsen egy páncélcserét, de a rákoknak eszük ágában sem volt megválni a műanyagkupakoktól. Valószínű élvezik, hogy könnyű és erős páncéljuk van, amiben gyorsabban tudnak mozogni, mint a csigákban, ugyanakkora hasonló védelmet biztosít számukra.

Kisrák zöld műanyagkupakban

Egy kisrák, valami másik műanyagban

A rákokkal egyébként egy izgalmas versenyt is játszottunk, Zita ötletére felrajzoltunk a homokba egy három sávos versenypályát, aminek a végébe kókuszreszeléket szórtunk motiváció és jutalom gyanánt a rákoknak, majd mindenki választott magának egy-egy versenyzőt, aztán elindult a verseny! :) (0:39)

Vissza a cápákhoz és az állóképekhez

Végezetül jöjjön még néhány fotó a további vízalatti élményeinktől. Sajnos a cápák akkora rajban mint először már nem jöttek vissza többé, csak néhány pillanatra pillantottunk meg újra egy-egy kisebb példányt, így be kellett érnünk a rájákkal való úszásban és a különböző korallokban. De ez is nagyon szép volt, így panaszkodni egy percre sem jutott eszünkbe, minden percét nagyon élveztük a szigeten való létnek, még a déli és esti főzőcskézéseket is.

Kedvenc kókuszlelőhelyünk néhány vizre épített cabanával a háttérben

A sziget hátsó, déli részén, ahol sűrű volt a pálmaerdő

A sziget délnyugati oldalában van a szemétlerakó – az üvegeket és az egyéb újrahasznosítható dolgokat külön gyűjtik, de van egy olyan kupac is, amit később elégetnek – valószínű szombat esténként, amikor a hajó nincs a szigeten és csak azok a vendégek vannak ott, akik több hétre maradnak

A háromfős kajakunk, amit Beckyéktől kaptunk, az is nagyszerű játékszer volt és sok szép merülőhelyre eljuttatott minket

Víz alatti kert

Zita napozik, Robi horgászik, én a víz alatt felfedezek – totális boldogság! :)

Odalent egy másik, szintén csodaszép, teljesen más világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk

Megvagy! Pár nappal ezelőtt egy másfajta növényen láttalak, szóval tuti, hogy valami élősködő vagy! :)

Christmas Tree Worm – rálökve a vizet azonnal behúzza magát és teljesen eltűnik a korall felszínéről

Ha süt a nap, odalent is szebbek a színek és a fények

Nem igazán lehetett betelni az odalenti látvánnyal – Zitával ellentétben (aki nagyon szeretne már újra palackkal merülni, csak hát az pénzbe kerül és nem olcsó) én ezért jobban szeretem a sznorkellinget – igaz, hogy itt csak a felszínen, vagy annak közelében tudunk nézelődni, de ha találunk valamit és az jól látható a felszínről, akkor addig csodálhatjuk és fotózhatjuk, ameddig csak jól esik, a pipán keresztül végtelenszer vehetünk levegőt, nem fogy el, mint Scuba Diving közben a palackból kb. 30-40 perc után.

Egy kajakozás végén, mikor fordulunk haza: “Ez jó volt!” :)

Ültettünk egy kókuszt, pontosabban Zita ültette. Körberakta kagylóval, talán még megtaláljátok majd – ha véletlenül a jövőben a szigeten járnátok, az Y elágazású dupla cabaná vizi járda előtt van (ugyanott ahol a 31 ezer kilométer tünnepeltük)

Cápát, mint már írtam, később csak ilyen távolból láttunk

Zita úszik egy rájával

Robi + rája szelfi :D Mondtam neki, hogy csináljunk ilyen képet is, mert rájás fotója sok embernek lehet, tele van velük az internet, de “én és a rája” forója kevésnek

Zita lőtte rólam ezt a sea weades arcképet – ez is mehetne igazolványképnek az iguanás mellé :)

Kishalak között

A tűzhallal

Ezen az utolsó merülésen észrevettük, hogy a lepényhal változtatja a színét, attól függően, hogy szürke homok felett, vagy zöldes növények felett úszik – elképesztő a természet! :)

Hát ennyi! :)

A szigeten november 30. és december 6. között voltunk, ebből az utolsó három nap történtek az itt feldolgozott örömök. :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat ezen a héten, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Glover Reef Resortot, ahol a resort ugyan enyhe túlzás, de ez nem baj, ez a sziget pont így tökéletes, ahogy van, ha “luxus” körülmények lennének rajta, az nem is nagyon illene bele a környezetbe. Így viszont a többi karib-tengeri szigethez képest töredékáron tölthetünk el itt egy hetet, és mint az elején már írtam, a tenger itt is gyönyörű, és az igazi élményekre itt éppúgy vagy talán még jobban megvannak a lehetőségek, mint máshol: lehet horgászni, kajakozni, búvárkodni (49 dollár egy merülés bérelt felszereléssel együtt, divemasterrel), vagy csak egyszerűen élvezni a környezetet, és pihenni. Az étteremben lehet ételeket is rendelni, tehát nem muszáj saját magunkra főzni, de mi ezt az utat választottuk, érthető okokból: nincs étel 10 dollár alatt az étteremben, hiszen mindent ki kell vinniük oda, viszont 4 doboz kaja, amit előtte a kínai Family Shopban vettünk, csak 130 dollár volt hármunkra és végül 2 doboznyit visszahoztunk belőle.

Én meg ismét utolértem a jelent az útinaplóval (gondolom kitaláltátok, hogy azóta visszatértünk a szigetről), ami határtalan boldogsággal tölt el! :) Minden le van írva, jöhetnek az új élmények: Még egy kicsit körbenézünk Dangrigában, talán írok még egy Origo cikket is, aztán holnap vagy holnap után indulunk PG-be, két nap a bringával oda, onnan pedig hajóval fogunk átmenni Guatemalába. Karácsony valószínű Guatemalavárosban, vagy valahol El Salvadorban fog érni minket. :)

Egy átlagos napnak indult a szigeten, délelött kimentünk sznorkellezni csak úgy a partról, aztán az ebéd után annyira sütött a nap, hogy én nem bírtam magammal és némi frizbizés és naplóírás után újra bementem a vízbe. Az idő egyre szebb lett, ezért nemsokára Robi, majd Zita is követett, pont mikor már kifelé tartottam. Persze aztán őket is körbevezettem a látottakon, mert sikerült felfedezni néhány szép korallt és egy-két tűzhalat. Így végül két órát is bent voltam folyamatosan a vízben. Robival, mikor mentünk be az egyik tűzhalhoz, láttunk egy másik mozdulatlan halat is, amelyről mind a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy vajon csak egy tetem volt, vagy egy élő hal, csak “ilyen”. :) De ezekről most látom, hogy már írtam az előző bejegyzés végén, amit igazából ennek megírása után több nappal írtam… :) Remélem teljes az időzavar…

Ezek után visszatértem a frizbihez (Robival a végtelenségig lehet ilyesmit játszani…), majd a naplóíráshoz. Ebben persze Robi már nem tudott hozzám csatlakozni, ezért fogta a horgászbotját, és kiment a főmolóhoz “catch and release”-t játszani. Mivel egy világörökkség részét képező marini reserveben vagyunk, itt csak így lehet horgászni, hogy visszaengedjük a halat. Ha fél mérföldet kikajakozunk, ott már foghatunk halat “elvitelre” is, de ott is vigyázni kell, hogy ne olyat fogjunk, amelyiknek épp most van “az időszaka”, vagyis nem most szaporodik, vagy nem most vannak kicsinyei.

Szóval Robi horgászik, én meg nagyban írom a naplót, épp Blackman Eddynél járok benne, mikor Robi szalad vissza hozzánk nagy izgatottan, hogy azonnal jöjjünk, mert cápák és ráják vannak a móló alatt. Nem is egy, nem is kettő, hanem egyenesen öt cápa, és vannak köztük nagyon nagyok is.

Egyből fényképezőgépet ragadtam, hagytam a netbookot ott ahol volt, csak gyorsan elaltattam és már indultunk is mind a hárman. A hatalmas, sötét színű, sok uszonyos állatok tényleg ott cikáztak a stég alatt. Zita volt olyan ügyes, hogy mielőtt elindultunk, felszaladt az emeletre és elhozta Robiék vízálló Canon D10-es kameráját, és a sznorkelmaszkomat is. Így pár percnyi lenyúlok a kezemben a kamerával a víz alá fotózás után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Ebben a mellettünk halat pucoló tengeriember és egy amerikai-orosz búvárfickó, Andree is közrejátszott, ugyanis ők egyre csak hangoztatták, ahányszor kérdeztem, hogy ez a cápa nem támad az emberre. Mert a Spilberg filmnek hála ma a közhiedelem az, hogy a cápa egy emberre rettentő veszélyes állat, miközben ez nem így van. Még a filmben szereplő nagy fehér cápa is alapesetben békén hagyja az embert, csak ha nem hagyják békén és provokatívan viselkednek vele, akkor támad az emberre. De ez a cápa még annyira sem veszélyes.

Az egyik kisebb Nurse Shark a mólóról nézve

Szóval beugrottam a cápák közé a vízbe. Először csak egy ráját pillantottam meg, és persze már ez is nagy élmény volt, Robi kamerájával szép képeket és videót is (0:28) sikerült készíteni róla.

Ekkora rájákkal sem úsztunk még eddig…

Aztán megjelentek a cápák! Először kicsit zavart voltam, mert a víz is zavaros volt, és hát nem vágytam egy olyan találkozásra, ahol egyszercsak a semmiből feltűnik előttem 1-2 méterre a cápa. Ehhez képest még ennél is durvábbra sikerült az első randi. Kijebb úsztam, ahol tisztább volt a víz és jobb volt a láthatóság. Itt Zita és Robi fentről kiabáltak nekem, mert felülről, a stégről ők jobban látták, hogy hol vannak az állatok. Én meg még mindig kissé félénken mozogtam a vízben. De mivel hangosan kiabáltak, hogy ott van, ott van mögöttam a cápa, én fordultam, és alámerültem, hogy lássam is. A legnagyobb állat az öt közül, amelyiknek talán még a feje is van keresztbe egy méter, lentről fölfelé pontosan felém úszott. Hát… Ez egy elég érdekes pillanat volt. :)

Kb. így pillantottam meg legelőször az első állatot

Félelmetes volt, ahogy közeledett felém a sötét óriás. Kb. egy méterre tőlem egy pillanatra szemeztünk egyet, majd ő fordult, és azzal a laza, kecses úszással, ahogy jött, úgy ment is.

Ekkor azért fellélegeztem, ha harap, ha nem… :)

Én erre az élményre kibuktam a vízből és egy kicsit a két lábamra álltam, kiabáltam egyet, majd elmeséltem Zitáéknak, hogy mi történt. Később már bátrabb voltam, így hasonló, de most már kevésbé berosálós élményről végül készült videó is (0:49).

Egy kicsit még keringtem és fényképeztem a körülöttem köröző, a koszos partmenti vízben eltűnő, majd a mélyebb, tisztább vízben 1-2 percenként mindig újra feltűnő cápák között, majd arra gondoltam, hogy ezt Zitáéknak is látniuk kell. A nap már lemenőben volt, de azért még volt ereje és fénye, és úgy számoltam, hogy még legalább fél óránk van naplemente előtt, ezért visszaúsztam a stéghez, és mondtam nekik, hogy ez hatalmas élmény, és siessenek vissza a sznorkel felszerelésért, gyorsan hozzák az én uszonyomat is, mert van áramlás, és nem könnyű mozogni a vízben. Hamar megfordultak és az utolsó fél órát már együtt úsztuk a vízben.

Az áramlás miatt egyszer sikerült egész hosszan pár méterre mögöttük úszni lent 2-3 méter mélyen

Láttunk a ház alatti cölöpök között pihenni egy kisebb cápát, az egyik oszlopban pedig egy újabb tűzhalat.

Ez a kiscápa csak úgy ott pihent mozdulatlanul a homokban

Ekkor már tudtam én is, hogy mennyire veszélyesek a csápjai, ha hozzá érünk, akkor iszonyú fájdalmak közepette akár hét órára is lebénulhat a karunk, ami egyáltalán nem hangzik viccesen.

Ez a tűzhal a főmóló végén található épület főoszlopában él

Persze már a délelőtt is óvatos voltam az állattal, alapszabály, hog a víz alatt óvatosak vagyunk, és nem nyúlunk semmihez, olyan halhoz, amiről nem tudjuk, hogy micsoda ahhoz pedig pláne nem.

Visszaúszva a cápás helyre láttunk mégegy kiscápát, aztán eléggé elsodort minket az ár, és jobbnak láttuk visszafordulni, mert már a nap is nagyon lemenőben volt a szomszéd sziget felett. Jól tettünk, hogy fordultunk, mert visszafelé, szemben az áramlással nem volt könnyű úszni, Robinak segítettem is egy kicsit. Épp kézenfogva úsztunk vissza, mikor valamit mozogni láttam a tengerfenék alján a homokban.

Lepényhal

Először azt hittem, hogy egy olyan szürkés-foltos rája, amilyet tegnap láttunk, de aztán közelebb érve láttam, hogy egy olyan lepényhal, amit egyszer a vulkáni sziklás parton láttunk Hawai’i Nagy Szigetén Józsival és Betyárral. Csak ez barnás volt, és talán még jobban rejtőzködött, csoda hogy kiszúrtam. :)

A naplementét a vízben töltöttük a cápákkal :)

Örömittasan másztunk ki a vízből, és szinte mámorosan részleteztük a házunkhoz visszafelé menet a frissen szerzett fantasztikus élményeket.

Hát ezt is megéltük, úsztunk a cápákkal! :)

Én észre se vettem, hogy egy kék alsógatyában vagyok, annyira megfeledkeztem magamról, teljesen kiment a fejemből, hogy így ugrottam be a vízbe. Mikor elindultunk a stéghez, még nem gondoltam, hogy úszni is fogunk a cápákkal, de ezek után már alig várjuk a holnapot. Azóta már készítettünk egy spagettit, felfaltuk, a többiek már alszanak, én pedig úgy gondoltam, hogy a képnézegetés és mentés után érdemes lenne most rögtön le is írni az élményeket, amíg még frissek. Reméljük holnap is marad ez a jóidő, ami két nap esős, borús idő után végre valahára megérkezett a kis paradicsomi szigetünkre. Holnapra a TG-850-es kameránk is feltöltődik, így újra tudjuk majd használni, tervezem, hogy készítek 60 képkocka per másodperces HD videót a cápákról, mert bizony azt beszélik, hogy minden délután ott vannak a naplemente környékén, még akkor is, ha épp nem pucolnak halat a móló lábánál. Ha így lesz, ha nem, már mindenképpen megérte eljönni erre az egy hétre a Glover’s Reefre, még akkor is, ha a hátralévő időben végig szakadni fog az eső, és bent fogunk zsugázni a tető alatt. De valószínű nem így lesz, mert most épp holdfénynél fejezem be. :) Még jelentkezem! :)

Az Ufesa Phoenixből Mexikó nyugati parti városaiba közlekedő aznap esti buszai közül csak a másodikra fértünk fel a biciklikkel. Úgy terveztem, hogy majd blogot írok a buszon, de ahhoz túl fáradt és elnyűtt voltam, a jegyvásárlás, az indulás előtti tennivalók és a biciklik szétszedése, becsomagolása lefárasztott a nap végére. Az éjszakában suhanó buszon így végül csak lazítottam, ahogy Zita is tette mellettem. A határon érdekes jelenet történt.

Az egydolláros borravaló az USA-Mexikó határon

A busz elejében egy fickó hangosan kérdezte az utazóközönségtől, hogy kié a két nagy csomag odalent a csomagtérben. Persze mindez spanyolul történt, így csak sokadjára sikerült megértenünk, hogy minket akarnak. Útlevélvizsgálat, meg fizetnünk kell 300 pesot vagy 30 dollárt fejenként a 6 hónapos Mexikóban való tartózkodásunkra feljogosító pecsétért. Jó lett volna, ha van nálunk peso, mert egy dollárt mostanság 13 pesoért mérnek, így azzal, hogy dollárral tudtunk csak fizetni, rosszul jártunk.

Feltűnt nekünk, hogy bár a belépési pecsétet megkaptuk az új országba, de az előző országból, vagyis az USA-ból nem kaptunk kilépési pecsétet. És ugye ebből még bajunk lehet, ha nem regisztrálnak minket, hogy kiléptünk az országból, overstayelőnek hisznek minket és majd jól nem engednek be legközelebb – aggodalmaskodtunk és kezdetben úgy tűnt hogy hiába, mert a mexikói határőr szavaiból úgy vettük ki, hogy az USA oldalon már korábban megállt a busz, de ott nem csináltak velünk semmit, senki nem kérte az útlevelünket. Jó kis pácban vagyunk – hittem pár percig, és már azt kezdtem el tervezni a fejemben, hogy most akkor majd fel kell vennünk utólag a kapcsolatot a nagykövetséggel, és utólag elintézni azt, amiből kimaradtunk figyelmetlen buszsofőrünk miatt. A busz utasai rajtunk kívül ugyanis egytől egyig mexikóiak voltak, tehát nem számoltak velünk, mint nem USA és nem is mexikói állampolgárokkal – gondolkodtunk a bajunk okán. De mint később kiderült, az USA oldal, ahová így soron kívül, hátulról sétáltunk be, csupán pár méterre volt tőlünk, és az ott lévő határőr meglepetten kérdezett vissza, amikor kilépési pecsétet szerettünk volna kérni tőle: Olyan itt nincs, és soha nem is volt, nem is hallott róla! – Bökte ki végre. Azért megkérdeztük, hogy ez mégis hogyan lehet, amikor minden normális országból kell kilépéskor pecsét? Erre csak a vállát vonogatta, és csak annyit mondott: “Ah, ahányan ezt az országot elhagyják minden órában… ki tartja számon?” Ekkor megnyugodtunk, és visszaszálltunk a buszra.

Ekkor még egy érdekes dolog történt. Felszállt egy piros pólós fickó a buszra, és elkezdett mindenkitől begyűjteni 1-1 dollárt. Kérdeztük a mögöttünk ülő angolul is beszélő utastársunkat, hogy mi ez és egyáltalán, mi történik, és miért? A “tip”-et, vagyis “borravalót” azért gyűjtötték, mert nem vizsgálták át a csomagokat a csomagtérben. Magyarul azért adjunk nekik 1-1 dollárt fejenként, mert nem vizsgálják át a cuccainkat, így gyorsabban utazhatunk… :o Egyébként a dolgot nem erőltették, akkor sem történt volna valószínű semmi, ha nem adjuk oda a két dollárt, de jobbnak láttuk a békességet, nem hiányzik, hogy belekössenek a fűszereinkbe, vagy a főzéshez használt üzemanyag palackunkba, na meg egyáltalán, kinek van kedve pakolászni az éjszaka közepén itt az esőben? Szóval mi is odaadtuk az egy-egy dollárt a többiekkel együtt, és végül pár perc múlva már robogtunk is Mexikó belseje felé.

Az éjszaka második felében sikerült egy keveset aludni, majd megvirradt és végre láttunk is valamit az utazásunk 30. országából. A kétszer két sávos, elválasztott autópályát egyik oldalt felújították, így a forgalmat átterelték kétszer egy sávra, aminek a szélén padka sem volt. Sok kilométeren át így haladtunk az üres sivatagban, miközben én konstatáltam, hogy megint jól döntöttünk a busszal, itt nem lenne finom biciklizni, ekkora forgalomban, ezen az egyetlen úton, ami keresztülszeli É-D irányban a Sonora sivatagot.

A megérkezés, kipakolás simán ment. A guaymasi buszállomás egy egyszerű, de barátságos hely, ahol, miközben kicsomagoltuk és összeszereltük a bringákat, rögtön lett is egy barátunk. :)

Első mexikói barátunknak rögtön nagyon cifra neve volt, amin jót mosolyogtunk: Espiridion, az állomás felelőse kíváncsian, barátságosan és érdeklődően közelített felénk – öröm volt először vele spanyolul makogni az új országban :) Később, mikor már a váróban reggeliztünk, még két nagyon finom házilag készített kókuszos és pisztáciás fagyit is hozott nekünk. :)

A biciklik csomagolóanyagát szépen összehajtottuk, és nagy örömünkre Espiridion és a takarító elfogadták tőlünk – úgy tűnt, nem csak a kukában végzi majd, mert örültek neki és még el is felezték egymást közt a zsákmányt. Ez a nem-dobjuk-el hozzáállás nagyon tetszett nekünk.

Látjátok, milyen könnyű a spanyol? Dámák és Gavallérok, erre van a mosdó (banyos), dohányozni (fumar) pedig tilos! Egyszerű ez mint az 1×1 kérem! :)

Zitának eltört az egyik táskájának a csatja, ezért Espiridionnak rögtön elmutogattuk a pillanatragasztót, és megértette. Azt mondta, hogy kola-lukát kell keresnünk, és szemben az OXXO-ban megtaláljuk.

Ez volt az első találkozásunk az OXXO-val, ami valami olyasmi, mint Thaiföldön a 7Eleven: egy kis bolt, ami rengeteg helyen megtalálható az egész országban, és mindenütt ugyanazt kínálja: üdítőket, chipset, jégkásákat és kávékat, sört, mindenféle rágcsát és néhány mikróban megmelegíthető ételt, burritost, pizzákat, hót-dögöt és hasonlókat. Ezeket a termékeket odabent a légkondicionált helyiségben is elfogyaszthatjuk, mert általában vannak bent asztalok és székek is vagy legalább egy pult. Szóval ez az OXXO Mexikóban. Állítólag a 7Eleven a tulajdonosa az OXXO-knak, és nem franchiseban működnek, bár ezt eddig csak egy helyről hallottuk.

Városnézés Guaymasban – Ha ilyen egy koszfészek, akkor nekünk tetszeni fog Mexikó! :)

Betekertünk a város központjába, ahol magunk is meglepődtünk, hogy mennyire frissek vagyunk ilyen kevés alvás után. Olcsó hotelszoba után kutatva tulajdonképpen körbejártuk a városközpontot a bringákon. :)

A főtéren, a háttérben a három királyokkal (három politikai vezető szobrával)

Városháza(?)

Éééés megtaláltuk a szobánkat! Apró volt, koszos, de saját fürdőszobával és légkondival. Kicsit drágán, 250 pesoért, de úgy voltunk vele, hogy első este egy új országban, ezért most belefér. Ráadásul nem tudom mi ütött belém, de olyan “jó aurája” volt a helynek, hogy az asztal mellé tolt külön kérésre kapott kisszékre leülve órák alatt megszültem a mormonos-freeganes cikkemet. Ezzel rögtön be is jött a szoba ára, és még több is :)

De nem időztünk sokat a kis szobánkba zárva, ahogy hűvösebb lett késő délután, kiszabadultunk az utcára, és felfedeztük Guaymast, amiről egyébként az útikönyvünk azt írta, hogy egy poros koszfészek, ahol nem igazán érdemes megállni, hacsak nem átutazóban van az ember és aznap már nincs átszállása.

A Mercado, vagyis a központi piacépülettől száz méterre volt a szállodánk. A buszoknak is a Mercado előtt volt az állomásuk, és olyan látványt nyújtottak, amelyhez Kelet-Timor óta, vagyis közel egy éve nem volt szerencsénk :)

Az utcán is folytatódott a spanyol nyelvtanulásunk: Llaves (ejtsd: Jávesz) – kulcsok, Zapateria – cipész, zapatos – cipők. :) Kulcsost még találni a “fejlett” országokban is, de cipészt már alig. Itt bezzeg dugig van velük minden város!

A megérkezésünket megünnepelendő vettünk a Mercadoban egy fagyit. A család nagyon kedves volt, megengedték, hogy lefotózzuk őket és még egy kis békát is kaptunk tőlük. :)

Így néz ki a Mercado oldala kívülről – belülről boltok, üzletek labirintusa

Átlagos utcakép

Egy szép épület, amire ráférne a felújítás

A templomban – Rózsaablak az alján kihagyással a ventilátornak

A plaza, vagyis a templom előtti park, közepén egy ilyen fedett, kör vagy szabályos sokszög alakú emelvénnyel, körben pedig fákkal és padokkal. Ez volt az első plaza amit Mexikóban láttunk és ekkor még nem sejtettük, hogy ez minden mexikói település sajátossága. :)

Sárkányos lámpák a pláza körül

A parton

Első tacosunk – “No picante por favor!” – vagyis csípős nélkül kérem szépen! :) De úgy is mondhatjuk, hogy “sin chili”, de ha így mondjuk, előfordulhat, hogy az amúgy nem csípős paprikát is kihagyják az ételünkből

Este befejeztem a cikket, majd nagyot szunyáltunk, reggel pedig kifelé menet a városból még megnéztünk egy látnivalót, a régi börtön épületét, amiről az útikönyv azt írta, hogy egy szép épület egy amúgy lepukkant környéken. Erre kíváncsiak voltunk! :)

Valóban ez volt a legpatinánsabb épület egy amúgy romos házakkal teli lakónegyedben. Be nem tudtunk menni, egy lélek sem volt a környéken, de a börtön kapuja nyitva volt, így az udvarra be tudtunk menni

A börtönből San Carlos, a szomszéd település felé vettük az irányt, a kisebb, parti úton, ami rövidebb volt, és kisebb forgalmú, mint az autópálya, amin jöttünk a busszal, de cserébe néhány dombot is meg kellett másznunk.

Közben pedig láttunk szépeket

…és kaktuszt! :) Mert hát ha Mexikó, akkor kaktusz, nem igaz?

Annak a sziklának a tövében van San Carlos, oda megyünk!

Ugyanez közelebbről. :) Érdekes volt, hogy míg a kis parti utunk egy vékony aszfaltsáv volt, addig a San Carlosba vezető nyílegyenes út egy még az autópályánál is szélesebb kétszer két sávos, plusz elválasztott szervízsávos sztráda volt. Persze mert San Carlos egy az amerikaiak által kedvelt, hozzájuk közeli nyaraló- és kikötőváros

Egy vitorláson egy világcsavargóval és egy őrült macskával

És hogy miért bicikliztünk át ide San Carlosba, amikor valójában nem is esett útba Guaymastól Buenos Aires felé? Hát mert innen visszaírt nekünk Pitt, egy Couchsurfinges, aki megengedte, hogy egy éjszakát nála töltsünk, méghozzá a KharmaSeas nevű vitorláshajóján! Ezért az élményért úgy gondoltuk, megéri a 20km-es kerülő, és ebben nem kellett csalatkoznunk. :)

Ez a kép már a hajójáról készült a part menti luxusnyaralókról – “Ez a hely nem az igazi Mexikó!” – Jegyezte meg Pitt

Íme a KharmaSeas az orrából nézve

Egy Martini Cove nevű festői kis öbölben kötöttünk ki, és egész másnap délutánig itt horgonyoztunk. Estére megtelt az öböl a fizetős hajótúrákra benevező csoportok hajóival. Voltak, akik épp csak megfordultak az öbölben, mások meg órákig bömböltették a mexikói zenét, és buliztak, piáltak, ugráltak a vízbe – a legtöbben mentőmellényben… Aztán estére, ahogy Pitt ígérte, eltűnt mindenki, és csak a miénk maradt az egész öböl :)

Phoebe (mostantól ahogy mi magyarok ejtjük: Fibi) a hajó macskája halpucolás közben nagyon várta a finom falatokat :)

Az első sznorkelingezés alatt ezt találtam :)

Kivittük a dingivel (kis csónak, amivel a parttól távolabb horgonyzó vitorlást közelítettük meg) Chilit, a hajó kutyáját, hogy el tudja végezni a dolgait

Amíg a parton ültünk, Pitt nagyon érdekes dolgokat mesélt nekem. Elmondta, hogy már több, mint 20 éve folyamatosan úton van, és hogy volt egy barátnője, vele újították fel a hajót, és úgy volt, hogy együtt indulnak útnak, de a csaj végül az utolsó pillanatban lemondta. Persze ez akkor nem tűnt túl jó dolognak Pitt életében, de ma már hálás a sorsnak, hogy így történtek a dolgok, ahogy Fibit egy rosszkedvű napja után kapta. Egy kisebb baráti társaságot vitt ki a tengerre, és mivel az előző hetek magánya megviselte, egész nap morcos volt, és ezt a társaság egyik hölgytagja észrevette. Másnapra találkára hívta Pittet, aki csak ekkor vette észre, micsoda gyönyörű nőről van szó. A hölgy egy apró dobozt adott át Pittnek, hogy szerinte erre van szüksége, ettől majd sosem lesz már rossz kedve. A dobozban egy kiscica volt, egy sziámi macska, Fibi. :) …azóta Pitt tényleg kevésbé magányos, erről Fibi minden este gondoskodik.
Pitt egyébként tüzes mutatványokkal, tűznyeléssel és különböző alkalmi munkákkal, hajók felújításával keresi a pénzét, de volt ő is búvároktató és a tűzokádó műsorai után csak úgy szórakozásképpen és hogy az embereket boldoggá tegye, lufikat készít nekik, de ezt már teljesen ingyen, csak mókából. Ezeket kezdetben hosszúkás, majd a hajtogatásuk után a szív, kard, virág, méhecske és hasonló alakú lufikat ő maga készíti, méghozzá pumpa nélkül, tüdőből fújja fel őket, ami egy igazi mutatvány, mert ügyes technika kell hozzá és csak kevesen képesek rá. Pitt sosem kér pénzt ezekért a lufikért, és ha meglát egy szomorú gyereket az utcán, azonnal odamegy hozzá, és készít neki egy lufit. Persze a felnőttek is sorban állnak az esti bulik végén az ilyenekért, de aki nem mondja ki a varázsszót, azt Pitt csak húzza és ígérget neki, de végül sosem készít neki semmilyen lufit. A varázsszó pedig a “Kérem!” – aki erre nem képes, annak Pitt sosem készít lufikat, és ez már böködte néhányszor egy-két ember csőrét, hiszen míg mások sorra kapták Pittől a lufikat, addig ők egyet sem. Volt, aki már több száz dollárt kínált egy lufiért, de mivel kezdéskor nem mondta ki a varázsszót, Pitt nem állt kötélnek. Ezeket a lufis dolgokat Pitt “Random Bubbles of Happiness”-nek hívja, és nagyon szereti figyelni az emberek reakcióit. Mert egy lufi semleges, egy lufival kortól, nemtől, vagyontól függetlenül mindenkit boldoggá lehet tenni egy buliban. Egyszer több száz lufiból egy hatalmas Harley Davidson motort is összehajtogatt, ami órákon át tartott és persze ezt is csak saját maga és közönsége szórakoztatására készítette.

Mind a ketten kékszeműek, mind a ketten szeretik, ha szeretik őket, és egyikük minden este megbolondul :)

Fibi nagyon szeretett a meritőhálóban lenni, később lett egy ötletünk, miért…

A part menti sziklák a lemenő nap fényében

Pitt két árnyékolót is kifeszített, amelyek alatt jól járt a szél, és kellemes hűvös volt még a délutáni órákban is

Eljött az este, és Fibi megbolondult! Míg napközben alig láttuk, mert a kapitányi kanapé alá, vagyis a hajó leghűvösebb helyén terpeszkedett el alvásra, addig este körbejárt a hajón bogarak után vadászva és össze-vissza ugrálva a ponyvákon és körbe az egész hajón. Mindenben az egeret kereste, és amikor maga a macska nem, akkor legalább a farka állandó mozgásban volt, látszott rajta hogy jól érzi magát, pusztán a léttől. :)

Fibi megbolondul a halakért, ezen a képen éppen Zita próbál meg neki néhány kisebb halat fogni egy lyukacsos aljú vödörrel a hajó vízalatti lámpája mellől

“Ti most szivattok?!? Ez üres!!!” :D

Este is bementünk a vízbe, amikor már teljesen sötét volt. Ezek az apró lények a víz alatt mind a hajó lámpájára gyűltek oda, pont mint a levegőben a bogarak a villanykörte köré – a különbség csak az volt, hogy itt nem vártak gekkók az izzó mellett :)

Ennél sokkal érdekesebb és varázslatosabb volt az a jelenség, amelyet sajnos lehetetlenség volt a fényképezőgépünkkel rögzíteni. Ha Pitt lekapcsolta a hajó lámpáját, láthatóvá váltak a tengerben élő egysejtű planktonok, az úgynevezett páncélos ostorosok (Dinoflagellata), amelyek mechanikai hatásra pár másodpercre kékes, a víz mozgásától lassított szikraszerű fényt adtak. Ezek a lények olyan sokan voltak a vízben, hogy ahogy Zitával a kezünket mozgattuk a vízben, szabályos fénysávokat hagytunk magunk után, amelyek valójában ezen lények százai voltak, és ha ebbe a fénycsóvába nyúltunk, a bőrünkre is rátapadtak – de mindig csak pár másodpercre voltak láthatóak. Ez hatalmas élmény volt, persze azonnal Zita is becsobbant mellém a vízbe, amint szóltam, hogy “Itt vannak a világító lények!” :) Ez megint valami olyasmi volt, amiről nem is álmodtunk, hogy egyszer megtörténik velünk, és most hirtelen itt volt a szemünk előtt, és nem győztünk betelni vele.

Este a vitorlás egyik kabinjának duplaágyan aludtunk, majd reggel ismét becsobbantunk a vízbe körbenézni.

Egy újfajta tengericsillag – ilyet még nem láttunk

Egy ilyennek a “csontvázát” találtam meg tegnap

A pelikánok nem díjazták a közelségemet

Ezt a rákot élőnek véltem, mivel úgy láttam, hogy mozog, és amikor ezt elmeséltem Pittnek, nagy izgalomba jött, és egy zsákkal az állat nyomába eredtünk. A lény ugyanott volt, pontosabban ez már csak a levedlett váza, és valójában csak az áramlatok mozgatták – így nem lett belőle százdolláros lakoma – merthogy állítólag ennek a ráknak, vagy minek ennyibe is belekerül kilója :)

A KharmaSeas szemből

És oldalról

Amire Zita mutat, az Fibi “létrája” – ugyanis Fibi már vagy kéttucatszor beleesett a tengerbe az esti ugrabugrándozásai alatt, de sosem tanult ezekből a leckékből. Pitt elmondása szerint ilyenkor macskát meghazudtolóan szörnyű, hangos hangokat ad, és ha Pitt nincs ott, hogy kihalássza a merítőhálóval, akkor a dingin, vagy most már ezen a létrán keresztül kimászik a vízből. Ugyanis tud úszni. Képes rá, bár nagyon-nagyon rühelli a vizet. Szóval ez egy ilyen igazi bolond macska. Pitt mesélte, hogy olyan is többször volt már, hogy ő bent aludt a kabinban, és csak arra ébredt fel, hogy a csuromvizes macskája a mellkasára ugrik. Ilyenkor Pitt mindig megfürdeti édesvízben, megszárítja, megtörölgeti szegény sósvízben ázott macskát, és az ilyen esetekre rakta fel neki a létrát, hiszen ha nincs ott a dingi a vitorlás mellett, Fibi lehet, hogy nem tud kimászni a vízből.

Több ráját is láttunk az öböl fenekén

És ilyen kis halak óriási rajait – állítólag ezekre vadásznak a pelikánok…

Méghozzá így! :) Függőlegesen a vízbe csapódva. Nagyon jó szemük lehet ezeknek az állatoknak. Amikor pedig megöregszenek és megromlik a látásuk (pl. a sok sósvíztől), akarva, vagy akaratlanul, de ugyanilyen módon öngyilkosok lesznek. Pitt látott már pelikánt így függőleges 5cm mély vízbe is becsapódni – ő valószínű egy idősebb, már rosszul látó példány volt.

Halat kézzel elkapni merülés közbe kb. lehetetlenség, kivéve ha az történik, ami a képen is. Ez a hal valamiféle sokkot kaphatott, vagy valami történt vele, mert nagyon furcsán rángott a teste, és hagyta magát megfogni. Gondoltuk kivisszük Fibinek a hajóra, de épp mielőtt kiemeltük volna a vízből, magához tért és megszökött Zita kezei közül… :)

Chili, a hajó kutyája

Fibi beköltözött a hűtőtáskánkba… A macskák mindig nagyon szeretik az új helyeket, ahová bemászhatnak, bebújhatnak

Egy rövid timelapse a visszaindulásunkról:

Pitt hajója egyébként elektromos meghajtású, mert egy vitorlásra is kell motor, amikor pl. szembeszélben kell egy szoroson áthajóznia, vagy olyan rövid távra megy, hogy nem érdemes kivonni a vitorlát. A motor tényleg hangtalan volt, így Pitt zavartalanul tudta elmesélni, hogy azért választotta ezt a megoldást, mert neki így nyugodt a lelkiismerete, ő nem kívánja szennyezni a tengeri élővilágot. Egyébként tényleg nagyon önzetlen és segítőkész fickó, az öbölben lerobbant mellettünk egy hajó, és ő adott nekik egyet a tartalék fém gyorskötöző-szorítójából (mi ennek a rendes neve?), amivel megmenekültek – mi meg kaptunk tőlük négy sört :D, és amikor visszatértünk a kikötőbe, akkor is bevitt egy fickót a hajójához a dingijével. Szóval a KharmaSeas nem csak üres cím a hajónak, Pitt tényleg komolyan veszi ezt. Hisz minket is pusztán önzetlenségből vendégelt meg, hogy örömet szerezzen nekünk – Ez sikerült is! :)

Pitt kipróbálta a fekvőbringánkat, de nem nagyon ment neki. Ő inkább tengerre való! :)

Pitt és Chili elkísértek minket a kikötő melletti kisboltig

Ahonnan Zitával visszatekertünk Guaymas határába – innen ez a naplemente utáni kilátás San Carlosra, a sziklát már felismeritek… – , ahol Jehovana már várt ránk – Ő előbb írt vissza Couchsurfingen, de az érkezésünk napján se ő, se Pitt nem tudott fogadni minket, ezért voltunk az első éjszakán szállodában

“Álmodj, mert a jövő azoké, akik megálmodják!”

Jehovanának és lakótársának, Sergionak fokhagymás tejfölös sajtos sülthagymás virslis lángost sütöttünk

Jól sikerült, nekik is, és nekünk is nagyon ízlett

Másnap kisétáltunk a közeli tengerpartra

A parton pedig újra találkoztunk Pittel, a városban volt dolga, és megbeszéltük, hogy itt találkozunk egy kicsit, ez nekünk csak pár perc bringázásra volt Jehovanáéktól. Pitt ekkor megmutatta a lufitudományát és vicces produkciót is bemutatott, méghozzá a kardnyelést:

Sajnos a produkció vége előtt betelt a fényképezőnk memóriakártyája, így az már nem látható, ahogyan Pitt mutogatva megkéri Zitát, hogy a markolatig benyelt kardot húzza ki a szájából. Amikor Zita ezt megtette, már csak egy a “pengéjénél” teljesen leeresztett kardot húzott ki Pitt szájából, ő ugyanis végig a bolondját járatta velünk és már a legelején kiharapott egy apró darabot a lufiból, amit így folyamatosan eresztett lefelé, és természetesen nem nyelte le a lufit, vagyis igen, de már csak leeresztve. :)

Másnap Jehovana bevitt minket a városba és végre egy mexikói segítségével is megismerhettük a furcsábbnál furcsább ételeket. Ez most csak egy kis ízelítő, a többit majd folyamatosan mutatom meg, ahogy haladunk tovább Mexikóban. ;)

A képen egy cső főtt kukorica látható, ami már fogyasztásra kész állapotban be van kenve majonézzel és meg van szórva reszeltsajttal. Nagyon finom volt, bár nekem a só hiányzott róla. A sárga cucc a pult mögött pedig valami olajban kisütött banánpép

Ezek a fajta, egyszerű “kispiszkos” éttermek már nagyon hiányoztak nekünk Ázsia óta :)

Tortilla lap készítő gép :)

Jehovana szobájában: “Álmodj, mert a jövő azoké, akik megálmodják!” :) Mekkora igazság! :)

Ezer köszönet Pittnek és Jehovanának a nagyszerű fogadtatásért, rögtön az első mexikói napjainkon fantasztikus élményekkel gazdagodtunk! :)

Másnap elindultunk bringával délnek Guaymasból. De az már csak egy következő történet lesz. Mindez történt 2014. augusztus 1-től 5-ig, közben bicikliztünk 4, 26, 22 és 5 kilométereket. Megírva szeptember 4-én.