A mikrohitel és a mozi Bangladesben

Rajbariban Abdus-ék NGO-jának a vendégszobájában laktunk. Este sikerült egy kicsit hosszabban is beszélgetni velük, és egy kis kölcsönös éneklés (Zita elénekelte Nekik a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, és ők is énekeltek nekünk valamit, de ne kérdezzétek, hogy mit! :) ) után megtudtuk, hogy főleg mikrohitelekkel foglalkoznak, egy évig havi fix összegeket utalnak át arra érdemes egyéneknek, akik így fejleszteni tudják a vállalkozásukat. Az egy év leteltével ugyanígy havonta vissza kell törleszteni a hitelt, csak épp 12,5%-al többet, mint amit tavaly kaptak. Az így felvett havi összegek 10 ezer takától (30 ezer forint) több lakh-ig (több százezer takáig) terjedhetnek.

Ajánljuk megszemlélésre a muszlim világ által eltűrt női "szexideálokat" :) Csábítóak, igaz? :)

Este még elmentünk egy kicsit sétálni Rajbariban, és nagy meglepetésünkre egy moziba botlottunk bele. Bementünk körülnézni, és miközben csodáltuk a hatalmas, erkélyes, fapados termet, ránk talált a mozi egy fős személyzete, és rá akart beszélni minket, hogy nézzünk meg egy filmet. Mi mondtuk, hogy arra se időnk, se pénzünk nincs, csak kíváncsiak voltunk rá, hogy néz ki itt egy mozi, azért jöttünk be, de köszönjük a kedvességét, nem kérünk mozifilmet. Merthogy az csak nekünk ment volna, senki más nem volt a mozinak még a környékén sem. Na de végül az lett, hogy csak beültünk, persze nem egy egész filmre, csak egy kis „bemutatóra”, ugyanis az emberünk azt mondta, bekapcsolja nekünk a vetítést, csak úgy, öt percre, ingyen. Ez utóbbira persze többször is rákérdeztünk, és megerősített minket, hogy tényleg ingyen nézhetünk bele egy bengáli filmbe. Hát ne tudjátok meg! Amilyen jámbor, a légynek sem ártani akaró népség a bengáli, olyan aggresszívek és primitívek a filmjeik, vagy legalábbis az, amihez most és azóta egy-két tévé képernyőn keresztül szerencsénk volt. Az öt percet nem bírtuk végigülni, mert valami bunyójelenet kellős közepére kapcsolta be a vetítést az ürge, és a filmben botrányos színjátszást, béna mozdulatokat, és fájóan rossz, ráadásul irtó hangos hangeffekteknek voltunk szem és fültanúi, de csak addig, amíg ki nem menekültünk a teremből. Ekkor kiderült, hogy emberünk ezt a bemutatót csalinak szánta és most jött, hogy 100 takáért ő kész levetíteni egy egész filmet nekünk, de mi mondtuk, hogy nincs az a pénz… Nincs az a pénz, amiért végigülnénk egy ilyen filmet, nemhogy még mi fizessünk érte! :)

A filmplakát, amit reggel fényképeztünk induláskor, jól árulkodik a film témájáról és minőségéről. Természetesen minden film valamiféle akció-dráma, amiben sok a harc, a bunyó és a fegyver, na és persze mindez egy vagy több nő miatt történik, hogy a végén a főhős megkaphassa szerelmét.

A bangla járgányok díszvilága

Na de a valóság nem ilyen, úgyhogy guruljunk csak bele. Amint elindultunk, még el sem hagytuk Rajbarit, máris leszakadt az ég, mi pedig behúzódtunk egy üzlethelység sor árkádja alá, és megvártuk azt a 10 percet, amíg elállt. Innentől az utunk a főúton vitt, ahol igaz, viszonylag gyorsan, könnyen és egyenletesen tudtunk haladni, de ezért cserébe kevesebb látnivalót és nagyobb forgalmat kaptunk. Persze azért így sem unatkoztunk, ilyesmit nem nagyon lehetséges Bangladesben egy külföldinek, hacsak nem zárja be magát a szállodaszobába. :) Ezen a napon rengeteget csodáltuk a teherautók, buszok és riksák festését, mert ahogy azt már említettem, itt nincs nagyon olyan járgány, ami ne lenne kifestve. Pontosabban pont, hogy az egyszerű, sima, nálunk is ismert személyautók nincsenek kifestve, hanem éppoly egyszínűek és unalmasak, mint nálunk otthon, leszámítva a pluszba rájuk szerelt krómozott lökhárítókat, amelyekből elől egy zászlótartó rúd is kitüremkedik a legtöbbször. Na de nézzük a többi járgányt, mert azok mind teljesen egyediek. Még nem meséltük, de állítólag Dhakában egy háromkerekű kerékpáros riksát 10 ezer takából meg lehet vásárolni, és újabb ötezerből pedig ki lehet pingáltatni. Bérelni pedig napi 100 taka.

Érdekes volt elmerengni a képek tartalmán, amelyek valószínű a járgányok tulajdonosának vágyait tükrözik vissza, legalábbis az én értelmezésemben – de lehet, hogy én tévedek. A járművekre legtöbbször hajókat, motorokat, repülőket, nagy buszokat, nagy teherautókat láttunk felfestve. De ugyanilyen gyakori volt a Jamuna híd rajta egy modern gyorsvonattal vagy egy nagy, szép ház, az elmaradhatatlanul előtte parkoló piros sportautóval, amelyet valószínű a festője is csak képeken láthatott még, mert a ház és a táj viszonylag szép rajza mellett az autók általában nagyon bénán festenek (legalábbis az én szememnek), kb. úgy, mintha egy 8-10 éves gyerek rajzolta volna.

Persze általános cél a riksák és teherautók festésénél, hogy minél színesebb legyen, ezért sok a nonfiguratív, vagy virágos-szívecskés rajz is, nem csak a síkfelületeken, hanem a járművek legkülönbözőbb részein. Szívecskés keretbe foglalt fék- és irányjelzőlámpákat már láttunk ugye Nepálban, na hát az ilyesmi itt Bangladesben is nagyon menő! Az itt senkit se zavar, hogy az ilyesmivel kevésbé látszik a lámpatest, hisz e nélkül nem is riksa a riksa! :) Gondoljunk csak bele, mennyire fontos lehet az ilyen díszítés, még egy riksásnak is, ha képes kifizetni érte a járgánya árának a felét. Márpedig képes, mert eddig nem nagyon láttunk riksát díszítés nélkül! :)

A photoshop menő!

Közben ismét eleredt az eső, egy másik város, az előzőhöz hasonló boltsora mellett lyukadtunk ki a tető alatt, pont egy képelőhívó üzletnél, ahol a falra kiaggatott plaátokból ítélve előszeretettel használnak photoshop-ot is, megint, a mi szemünknek elképesztően amatőr módon, mintha csak direkt csinálnak. És megint ott van a sportautó, szinte minden képen! Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek a képek láttán… Egyrészt az az igénytelenség, ami látszott a munkákon, valószínűleg csak minket „zavart”, a helyiek úgy szerették, ahogy van, különben is nem tök mindegy, hogy látszik-e, hogy Photoshop vagy sem, hisz úgyis mindenki tudja, hogy montázsolt kép, mert se jacht-ot, se sportautót nem láttunk még Bangladesben, és valószínű nem is fogunk. A másik dolog viszont már aggasztóbb, mégpedig az, hogy már itt is, a világ egyik „legszegényebb” országában, elindult egy folyamat, az anyagi javak felhalmozása, vagy legalábbis az a fajta vágyakozás, ami ezt elindítja. Úgy látszik ez valami fajta kór, ami könnyen és gyorsan terjed a világban. :)

Na de hagyjuk ezt most már, és guruljunk tovább, mert elállt az eső, és újra kisütött a nap. Induljunk, és nézzük csak a dolgok jó oldalát, és törekedjünk csak a jóra, esetünkben előre, Barisal felé, hogy aztán végre hajóra szállhassunk, és a folyókról csodálhassuk ezt a szép országot.

Biciklis riksa elektromos motorral

Nem telt el tíz perc, és megint láthattunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy riksa halad előttünk, a háromkerekű biciklis riksa, de ezúttal gyanús volt a szerkezet, mert feltűnően gyorsabban haladt a társainál, ráadásul furcsa búgó hangot adott. Ahogy közelebb értünk, akkor láttuk csak, hogy a riksás nem is tekeri a pedált, a riksa mégis halad! Aztán amikor lepillantottunk az ülés alá, a hátsótengelyhez, megpillantottuk a dolgok kulcsát: egy elektromos motor volt felszerelve a bringára, és egy rövid lánccal rácsatlakoztatva a hátsótengelyre. Ez ugye nem volt nehéz, hisz ez a tengely elég hosszú, pont olyan hosszú, mint amilyen széles az egész riksa. Ez a megoldás engem mondanom sem kell, nagy csodálattal töltött el. Pont ugyanolyan háromkerekű bicikli riksa volt amúgy a szerkezet, mint a többi, csak épp rá volt szerelve ez a motor, na meg valahová el volt rejtve egy akkumulátor, gondolom egy széles körben használt autó vagy busz/teherautó aksi az ülés alá – máshol nem lehetett, mert kívülről nem látszott. Hát ilyen egyszerű ez az egész!? Otthon nagy hájpal megy a hibrid bringa meg az ebringa, vagy pedelec, vagy nem is tudom, hogy hívják, de a lényeg, hogy a legfejlettebb német csúcstechnika, ami tuti, hogy százezrekbe kerül. Na, hát itt kicsit egyszerűbben, hájp nélkül megoldották a Sanyik! :) Csak hogy egyszer kifejezetten pozitív aspektusban is Sanyizzunk kicsit. :)

Szerintem semmi olyat nem használtak, amit ne lehetne megkapni otthon egy olyan utcában, ahol van barkácsbolt és kerékpárbolt is. Na, jó, egy hegesztőműhely sem árt magázhoz a bringahoz, de ezzel meg is volnánk. Már csak az a kérdés, otthon vajon szaladgálhatnánk-e ilyesmivel az utakon, úgy értem, törvényileg megengedett-e? Ha igen, én tuti meg fogok egy ilyet építeni/-ttetni, mert szerintem óriási! :) Én egy vegyes használatú teherriksára gondoltam, amivel cuccot is lehet szállítani, és amin a család/haverok is elférnek, ha az kell. A töltést pedig meg lehetne oldani egy házi készítésű mini szélerőműről vagy szolárról, na meg persze a hálózatról (amíg van :D). Micsoda családi kerékpártúrákat lehetne egy ilyennel tolni, gondoljatok csak bele! Európában van mindenütt vezetékes áram, és nem kéne megszakadnom a 2-3 gyereket, meg a sok cuccot cipelve. Már látom is magunkat egy vagy két ilyen riksán 10 év múlva! :D Esetleg az első kerékben elférhet egy agydinamó is, ami ha érdemben nem is tölt rá az aksira, kiegészítő rendszernek nem rossz, hogy a lámpák és a kütyük töltése ne a főaksiról menjen, hisz abban jó, ha megmarad az energia a hosszabb fölfelékhez, amiket amúgy nem lehetne pusztán emberi erőből abszolválni. Óriási, valahol már várom, hogy ilyesmiknek is nekiálljunk, noha tudom, addig még hátravan a fél világ (vagy talán még több is, hisz „annyi a világ amennyit beletöltesz”, mondja valahogy a sörreklám…).

El tudtok képzelni egy Budapestet, ahol ilyen riksák járnak, és ahol az emberek nem egyedül, bosszankodva ülnek a nagy, drága autójukban egymástól különös precizitással, légmentesen elzárva, hanem ilyen riksákon, amikről akár közben feltölthetik a nagyokos telefonjaikat, és közben beszélgethetnek a hajtóval, vagy a szomszéd riksán ülő utassal?! – Ez utóbbi szinte minden városi riksázáskor megtörtént velünk eddig itt Bangladesben, és nagyon élvezzük. :) Visszatérve az eredeti kérdésre, az én válaszom: még sajnos nem. Ha lesz is ilyen, az biztos nem holnap, mert addig hosszú utat kell bejárnia, mind a benzináraknak fölfelé, mind az emberi fejeknek, mert emlékszem még a napra, amikor először ember hajtotta riksára ültünk Indiában, Amritsarban – Nagyon nehezen ment, hiszen szegény ember szenved, nagyon kemény fizikai munkát végez! Ez igaz, de lám, még mindig százezer számra vannak riksások ezekben az országokban, és nekik ez a pénzkeresetük.

Na, szóval felkerült a „ha egyszer hazaértünk, meg fogom csinálni” to do listára még egy dolog. :) Mert az élet nem fog megállni akkor sem, ha hazaértünk, és az embernek mindig kell, hogy legyenek céljai.

Ebéd ingyen öleléssel

Nekünk az úton a következő célunk az ebéd volt, merthogy igen megéheztünk útközben. Szerencsénk volt a helyválasztással, gyorsan be tudtuk tolni az ez úttal sárga nejlonponyvák alá a bringákat, így az utcáról kevésbé voltunk feltűnőek, és nagyjából békén hagytak minket a helyiek, viszonylag nyugodtan tudtunk ebédelni egy édes kis vakarék cica társaságában, aki össze vissza szaladgált a vendégek és a személyzet lábai alatt, de olyan is volt, hogy felugrott hozzánk a padra, vagy a kút melletti betonteknőbe dobált, mosogatásra váró edényekből falatozott.

Az idill sajnos az ebéd második felére véget ért, elment az áram, megállt a levegő, csorgott rólunk a víz, ráadásul még a szomszédok is felfedeztek és egyre csak jöttek-jöttek be az amúgy is már zsúfolt, és forró kis vendéglőhelyiségbe. Megpróbálni kiterelni őket már nem is akartam, tudtam, hogy tök reménytelen vállalkozás és csak az amúgy is kevés energiámat emészteném vele, helyette inkább sírva fakadni lett volna kedvem, persze ilyet sem tettem, mint ahogy Zitát se szoríthattam magamhoz egy kölcsönösen erőt adó ölelésre, mert itt ilyesmit fiúk és lányok között nem szokás (talán csak a hálószobában, de lehet, hogy ott sem, én már el se tudom képzelni, hogy érintkeznek itt a fiúk-lányok, még csak kézenfogva se láttuk őket ebben az országban), mert az ilyesmi óriási megrökönyödést okozott volna a helyiségben, ezt pedig nem akartuk. Maradt hát a vendéglős fickó, ő végig jó fej volt velünk, és azt leste, hogyan segíthet nekünk, ráadásul teljesen normális árat számított fel a végén, így igen a szívembe lopta magát. Szóval ő maradt nekem kéznél egy ölelésre, ezért ahelyett, hogy egyszerűen kifakadtam volna magamból, és elhajtottam volna a népet, akik csak azért jöttek, hogy bámuljanak, odaléptem a vendéglőshöz, és átöleltem, pont úgy, mint amikor egy embernek nagy szüksége van egy ölelésre, és már mindegy kitől. Egy szót nem szóltam hozzá, és azt se tudom, mit olvasott le az arcomról (a csapatunkban Zita az, akinek az arcán egyből látszik a szíve állapota), de visszaölelt, és megsimogatta a hátam, pont úgy, mint ahogy egy bánatos, fájdalmat átélő embert vagy gyermeket vígasztalnak. Ezen még én is meglepődtem, na és persze jólesett. Azt nem akarom részletezni, hogy miért és mennyire voltam ki, mert azt már megtettem pár bejegyzéssel ezelőtt, most is csak ugyanaz volt, plusz még egy reggel óta tartó és nem múló folyamatos álmosság, fáradtságérzet, tudjátok, mint amikor agyonver a sátor szelleme… Ez is olyan volt, csak most nem Skandinávia gyönyörű, érintetlen, ember alig járta útjain tekertünk, hanem Bangledesben, ahol még tovább vertek a bangladesi barátaink egész délelőtt. :) Zita se volt sokkal jobban, és neki még ölelés sem juthatott most így nap közben ebben a patriarchális világban.

Délután szárnyalunk

Délutánra viszont ez a fáradtságérzet valahogy mind a kettőnkben elmúlt, és kicsit megtáltosodtunk, amit magunk sem értettünk. Újra tudtunk viccelődni a minket menet közben leszólító motorosokkal és nem csak elhajtottuk őket („Jaboo, Jaboo” – Menj, menj!), mint ahogy sokszor szoktuk, amikor egyszerűen nem visz rá minket a lélek, hogy válaszoljunk századszorra is ugyanarra a kérdésre. Megint jöttünk azzal hogy ez itt Banglades, és hogy itt nagyon jó (Khubi Bálo), meg, hogy hogy vannak, hogy hívják őket… Volt olyan is, hogy én szólítottam le az illetőt, még mielőtt megszólalt volna, megelőzve ezzel a már oly unalmas kérdést, amit persze a végén nem úsztam meg. Általában őket utánoztam, pontosan azt a kérdést tettem fel nekik hasonló kiejtéssel és hangsúllyal, ahogy ők tették volna fel nekem, ha várok még egy másodpercet: „Excuse me, what is you country?” :) Sokszor megkérdeztem azt is, hogy tudják-e, hol van Magyarország, de ezt legtöbbször sajnos nem tudták, ellenben, a Nokiát viszont annál többen felemlegették. Ez megy már Pakisztán óta, fura egy dolog, de ez van, mobilja mindenkinek van, és a Nokia itt is menő márka, és az eredeti, jó minőségű Nokiát, amit itt kapni, azt Magyarországon gyártják, ezt egy kód beütésével lehet ellenőrizni, amire azt kell kiírnia a mobilnak, hogy „Made in Hungary”, persze csak, ha eredeti, vagy ha elég ügyesek voltak a kínai koppintók. :)

Az út nyílegyenes volt, és nem volt benne szint, csak a folyók feletti felüljárókra kellett felhajtanunk, de ezeken a helyeken rögtön megkaptuk a jutalmat: odafentről legtöbbször gyönyörű kilátás nyílt a környékre.

Az eső újra elkezdett szemerkélni, és úgy vettük észre, komolyan gondolja, ezért egy kanyarban behúzódtunk egy kis bádogtető alá, ami valószínűleg autóriksa javító műhely lehetett, éppen használaton kívül. Ezt nagyon jól tettük, mert épp hogy beértük a tető alá, az eső irtózatosan rákezdett, csak úgy kopogott a bádogon, és odakint mindent egy pillanat alatt eláztatott. Persze így rögtön mi sem lettünk egyedül a riksákkal, de ez most nem zavart minket, ez egy természetes helyzet volt, az emberek alapvetően nem minket bámulni jöttek ide, hanem az eső elől, és mivel az tovább szakadt, egy-két perc után már mindenki megtalálta a helyét valami tető alatt, és így nem lettünk percről percre többen, tehát a létszám a mi tetőnk alatt konstans maradt, és velük jól elvoltunk, elbeszélgettünk, amennyire tudtunk, elmondtuk, hogy hány kilométert bringáztunk eddig és hogy 14 hónapot (csoddo mars), és 17 országban jártunk (sotero desh). Ők ezt nagyon élvezték, és a végén cserébe le is fényképezhettünk néhányukat. A felnőttek a kamera láttán haptákba vágták magukat, és csak kérésre mosolyogtak újra, mint ahogy természetesen szokták, a gyerekek pedig csibészek voltak, különösen ez a nagy szemű kicsi. :) Szóval jó volt ez a kis megálló, megint kicsit gazdagabbak lehettünk a rövid monszuneső végett, ráadásul utána kisütött a nap, és újabb apró csodáknak lehettünk részesei, olyan színek és olyan tér lett körülöttünk, hogy ha csak rá gondolok, kiráz a hideg. Lépten nyomon megálltunk fotózni, mert a táj gyönyörű volt, és úszott az aranyban. Az ég csillogott vissza a vizen, amiben a jutát pakolták az emberek, és amiből pálmafák nöttek ki. Az út két szélén, a fasorok mellé a száradó jutahalmokat pakoltak, és a már éles szögben sütő nap oldalról szűrődött be az aszfaltsávunkra. Ha kijjebb tekintettünk, a vízre épült cölöpös házakat láttunk, vagy a vízen csónakkal közlekedő lungis embereket. Az egész nagyon varázslatos volt, és nagyon élveztük. Jól el is ment az idő a sok fényképezéssel, és mi észre sem vettük, hogy mennyire kimerültünk, és hogy mindjárt 6 óra.

Ismét működik a vonal

Megálltuk egy helyen gyorsan meginni két teát meg bekapni pár süteményt, hogy ki ne merüljünk teljesen az utolsó pár kilométeren. Nem jó fáradtan megérkezni, mert akkor, ha nyűgösek vagyunk, könnyebben hozunk rossz döntéseket, pl. a szállást, vagy az alkudozást illetően. Sátorhely választást most direkt nem írtam, de különben arra is vonatkozna, csak most nem vesztünk meg itt sátrazni, a legnagyobb hülyeség lenne, hisz már 4-500 forintért kapunk szobát, a sátorban meg tuti megáznák, arról nem is beszélve, hogy reggel 50 kíváncsi bangladesivel ébrednénk az előtérben. Szóval megálltunk, és megint szerencsénk volt, mert Zita volt olyan bölcs, és azonnal vonalrajzolással kezdte, egy szép fél oválist húzott körénk, és csodák csodájára, az emberek ezt nem lépték át! A kulcs valószínű az volt, hogy egy nagy térben volt mindenki, mindenki rálátott mindenkire, és volt egy öreg bácsika, aki kezelte a népet, ha valaki átlépte a vonalat, egyből rászólt, valakinek még rá is vert a lábára a botjával.

Az idő bizony elment ezzel a pihenővel, és sajnos ezután ránksötétedett, még mielőtt megérkezhettünk volna Tekerhatba. Nem volt mit tenni, lámpákat kapcsoltunk, és igyekeztünk tovább, hogy minél kevesebbet legyünk sötétben az úton. Sajnos az eső újra eleredt, és nem tudta eldönteni, hogy leszakadjon, vagy csak szemerkéljen tovább, ezért aztán 8km-el Rajbari előtt újra megálltunk egy teás stand tetője alatt. Épp csak megittuk a teát, úgy döntöttünk, hogy kibírunk ennyi esőt, és ha kell, akkor vizesen, de megtekerjük ezt a végét most már gyorsan. Az eső a végére elállt és mi éppen csak nedvesen megérkeztünk Tekerhatba, ahol egy motoros volt oly rendes, és megmutatta nekünk az egyetlen szállodát. Ide nagy sáron át vezetett az út, ahol már kisebb tömeg követett minket. Mikor megérkeztünk, kérdezés nélkül betoltuk a bringákat a sötét kis helyiségbe, ahol a recepció és lépcsőház volt, és magunk mögött bezártuk az ajtót. Persze ez nem sokat segített, amíg alkudoztam a szobára, kíváncsi szemek leselkedtek az ablakokon és az ajtó résein. :)

Szobát végül csak sokadjára találtunk, a legfelső, tetőtéri emeleten, mert mindenütt máshol „bed bugs”-ok, vagyis ágytetvek laktak az ágyakban. A vacsora után frissítettem a szupertáblánkat, ami azt mutatta, hogy 9979km-nél tartunk. Holnap Barisal előtt átlépjük a 10 ezer kilométert! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Rafikuléknál reggel indulás előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy vízszűrőt, ami hasonló elven működik, mint a mi kerámiabetétünk a Katadynban, de ezt még pumpálni sem kell, csak türelemmel várni, amíg a gravitáció által lefolyik a víz a felső tartályból az alsóba a két kövön keresztül, amelyek a felső tartály aljából türemkednek ki, mint két ököl nagyságú tojás. Mire ezen kövek apró vájatain átszivárog a víz, szemmel láthatóan tisztább lesz. Hogy még hogyan, azt pontosan nem tudjuk, de mi is feltankoltunk az így tisztított vízből 5-6 literrel, és nem lett tőle hasmenésünk. Egy ilyen szűrőt is kell néha napján pucolni: meg kell dörzsölni valami kemény tárggyal a kövek külső felületét – pont mint a mi kerámiabetétünket, ha már nagyon barna a sok koszos víztől. Egy ilyen szűrő ezerötszáz taka, és egy évig megfelelően szűri a vizet.

A járgányok az úton

A közös fényképezkedés és a búcsúzkodás után már rögtön, ahogy kikanyarodtunk az utcára, vehettem újra elő a gépet a zsebből, mert két fickó a fejükön egy-egy hatalmas hálós zsákban fémedényeket cipelt, és ez a fényes gombóc a fejükön olyan látvány volt, ami megfogott minket, még akkor is, ha itt errefelé hétköznapos az, hogy az emberek mindenféle, néha nagyobb tárgyakat is elcipelnek a fejükön. A főútra kiérve nem sikerült elpakolni a fényképezőt, mert ekkor meg a háromkerekű, nagy, kakasülős járgányok kerültek lencsevégre. Ezek Zita kedvencei, különösen tetszik neki az a díszítés, amely mindegyik darabon megtalálható, elöl a „műszerfal” és a lámpák körül, kovácsoltvas, szívecskés virágos történetek képében. Hihetetlenek ezek az emberek a járványaikkal! Itt minden közlekedési eszköz egyedi, nem csak formára, de festésre is, elképesztő, miket tudnak összehozni, na meg, hogy néha mennyien tudnak utazni egy járműn, vagy, hogy mi mindent tudnak rajta elszállítani. És persze van a kettő is együtt, emberek fürtökben lógnak egy nagy, hosszú dzsipszerű járgányról, aminek a tetején nagy csomagok is vannak az emberek mellett, hátul a plató pedig dugig, még a lökhárítón is állnak öten-hatan. Sőt, olyat is láttunk, hogy a motorháztetőn is ült egy ürge, egy nagyobb csomag megkötözött, de még élő csirkével! :)

A kettőbehajtott betonvasak cipelésének legkülönfélébb módját pedig minden nap megmutatják nekünk. Biciklis teherriksán, CNG tetején, vagy vízi bivaly húzta szekéren, úgy, hogy szegény bivaly elé kétoldalt előre belógnak a vasak… Végülis egyfajta lökhárítókat kapott az állat! :)

Egy ponton az út melletti általában sűrű fasor bal oldalt megszűnt, és kicsit kiláttunk a vízre, merthogy legtöbbször víz mellett haladtunk, az általános az volt, hogy az út mindkét oldalán víz csillogott alattunk. Szóval ezen a helyen egy fickót láttunk egy csónakon, amit valamit matatott egy óriási halászháló kellős közepében, amely halászháló egy nagyon komoly bambusztákolmányon lógott, amivel úgy tűnt, ki is lehet emelni az egész hálót. Nem csak az elmés szerkezet, hanem ez az egész kép nagyon magával ragadott. Az ég, a háttérben a sok zöld, az erdő, alattam a föld, és előttem ez az ember, egy szál lungiban a csónak két peremén a lábaival egyensúlyoz, és teszi a dolgát.

Dui Káp Csá, 5 perc teaszünet, ott ahol „nem működik a vonal”

Kb. két órával az indulás után már meg is álltunk, mert ki voltunk szomjazva egy kis szünetre, na meg két csésze teára (dui káp csá), amit meg is találtunk egy útszéli kis bódéban, vagyis inkább egy apró bádogtető alatt, ami körbe volt kerítve egy nagy kék nejlonnal, hogy allah, vagy a ramadánozó lelkek ne láthassák, hogyan folyik bent a finom tejes tea. Letámasztottuk a bringákat, és beugrottunk gyorsan a ponyva mögé a szemüveges öreghez, aki a teát mérte, remélve, hogy ezalatt senkinek nem tűnt fel a két földönkívüli… Persze ez nagyon naív gondolat volt, hisz a holdjárókat nem tudtuk elrejteni, azok kint maradtak a ponyván kívül, ezért aztán mire a bácsi kimérte nekünk a két teát, már komoly tömeg gyűlt körénk, na és persze különösen a bringák köré. Kitettük a „Please Don’t Touch”-okat, húztunk vonalakat, de minden hiába volt:

Szóval a népek nem bírtak a kíváncsiságukkal, így nagyon nem volt mit tenni, odabent ugye szépen megállt a levegő, ami amúgy is forró volt. Kár, mert amúgy elnézegettük volna még ezeket a nem akármilyen arcokat itt a teázóban. Az én kedvencem a teásbácsi volt, Zitáé a jobbra mögötte ülő, pánpiros szájú, fehérszakállú ürge. A teák legurítása után rögtön indultunk is, nem akartunk tovább ebben a tömegben maradni, s bosszankodni, mert amúgy biztos nem bírtuk volna megállni, hogy ne zavarjon minket az a kb. száz szempár, akik minket lesnek. Na, de hát ilyenek ezek a népek, nincs mit tenni, vissza kell ülni a bringára, és tekerni, ott az úton legalább viszonylag nyugta tud lenni az embernek, ott legalább egyszerre általában csak egyvalaki akarja megtudni egy szomszéd motorbicikliről, hogy mi a dörgés, és ilyenkor azért el lehet humorizálni. Ezen a napon pl. megígértettem egy fickóval, hogy másnap eladja a motorbiciklijét, és közelebb költözik a munkahelyéhez, hogy onnan már egyszerű pedálos kerékpárral is be tudjon járni. Mert a motorkerékpár büdös, hangos, van káros anyag kibocsájtása és egy csomó energia, nyersanyag, és sok-sok emberi órába fáj a gyártása, messziről szállították ide, és még benzint is zabál, mint megtudtam, 40km-t gurul egy literjével. Szóval még költséges is, ember, ez nem kell Neked! Persze tudtam, hogy nincs igazam, hisz pláne, ahogy ők használják, ez még az egyik legkevésbé káros egyéni közlekedési eszköz, értem ez alatt, hogy saját tulajdonú, nem pedig bérelt riksa, autoriksa, busz, vonat, stb… Ha hárman-négyen ülnek rajta, a nyomába sem érhet egyetlen szuper eko-öko-hibrid autó a nyugatiak közül, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy nekik beszéljek, én aki a nyugatról jöttem, és úgy tehettem ezt meg, hogy volt, hogy egy héten öt nap 200km-t autóztam (egyedül egy öt fős autóban!) a munkahelyemre, meg vissza, ráadásul egy nyomorult autógyárba! Hát, mivel ilyen képmutató vagyok, elárulom, amiért mindezt megígértettem Veled: Magyarországról jöttem! :) Erre volt ugyanis kíváncsi az ürge, cserébe először elmondtam a legbüdösebb, leghangosabb, leggonoszabb járgánynak a motorját, aztán meg zöld agymenést tartottam neki, azért hogy az ígérete után eláruljam neki azt, ami amúgy a hátam mögött rá volt írva a piros-fehér-zöld zászlóra. :)

…aki képes élvezni a tájat egy kerülő úton

Na, de Nektek se akarok megint az agymenéseimmel jönni, úgyhogy csak egyszerűen guruljunk tovább, és nézzük mi van körülöttünk. Amúgy már a teázó előtt le kellett volna kanyarodnunk jobbra a Padma folyó felé, de mi ezt elvétettük, és csak akkor fordultunk vissza, amikor láttam a GéPéSz kijelzőjén, hogy a piros vonaltól (amit tegnap töltöttem rá Google Mapsből, mint követendő útvonal, mert az OSM foghíjas errefelé) a zöld, vagyis a mi útvonalunk eltávolodott. Hála az égnek még csak másfél kilométert, így mindenféle bosszankodás nélkül fordultunk. Szép dolgokat láttunk, úgyhogy nem bántuk a kitérőt. Juta (köszönöm a javítást az olvasóktól, szóval nem dzsut, hanem juta! – visszamenőleg már nem javítom, de akkor mostantól: juta) szárak száradtak, az útra pedig néhol a helyiek mindenféle magokat terítettek ki száradni. Ezzel befoglalták az út széleit, ami sokszor számottevő hányadát tette ki az úttestnek, na de persze ez errefelé senkit nem zavart, még minket sem, mert történetesen ezen az úton nem volt nagy forgalom – hisz nem vitt sehová.

Mikor visszaértünk a településre, elkezdtük lesni az útelágazást, amit elvétettünk. Észrevettünk egy kék ponyvás kis teázót – a mi teázónk! Rá sem ismerni, hát most nézzétek meg így, hogy nincs körülötte egy áldott lélek sem. És az a durva, hogy ha megállnánk, ezt a nagy ürességet újra ellepné a tömeg, előjönnek mindenhonnan, és ha már nem látni, hogy mit néznek, akkor pedig már akkora a tömeg, hogy önmagát gerjeszti, hisz mindenki kíváncsi rá, hogy mi az, amit annyian néznek. És mivel itt még nem olyan rohanós az élet, mindenki ráér, és nem nagyon oszlik a nép. :)

A kakikebab és a ház, ahol a kockás lungik készülnek

Az új úton is láttunk sok érdekeset, az első ilyen a „kakikebab” volt. Így neveztük el azt, amikor a helyiek egy pár vastagabb kiszárított dzsutpárra rányomogatták a még friss tehénlepényt, hogy így kiszárítsák azt a napon, majd eltüzeljék. Micsoda finom ételek készülhetnek a kakikebab felett… :) Nevetek rajta, amikor simán lehet, hogy már mi is ettünk olyan ételt, amit ilyennel főztek!

Ez az út keskenyebb volt, mint amiről letértünk, és annak ellenére, hogy ez nem a „semmiben”, a Jamuna és a Padma óriásfolyók találkozása által létrehozott zsákutcában ért véget, hanem többek között ahhoz a kompállomáshoz is tartott, mint ahová mi is rajta, nem volt szinte semmi forgalom rajta. Mondanom se kell, ennek mennyire örültünk, nagyon élveztük a gurulást.

Egy helyen videót kapcsoltam, csak hogy lássátok mozgóképen is, milyen ez. Aztán egyszer csak meghallottam egy ismerős zajt, gépek klattogtak jobbra lent egy házban, ezt már rég meg akartuk nézni, behúztam hát a féket, és átadtam a fényképezőt Zitának. A „majd én kezelem a tömeget” azokra az emberekre vonatkozott, akik azalatt körém gyűltek, amíg Zita bent volt.

Sajnos ezt már nem vette fel, pedig érdekes lett volna megmutatni egy videón is, milyen hamar, mennyien elő tudnak kerülni mindenhonnan.

A jutamezők felett

Később balra egész hosszan megszűntek a fák mellettünk így kiláttunk a mellettünk lévő mezőre, ami az úthoz közelebbi felénk víz alatt állt, és amin éppen jutát vágtak és pakoltak a víz alá az emberek. Ez az egész valami csodás látvány volt, csak emberek, semmi gép, semmi zaj, csak a nagy mező, a víz, ez a zöld növény, minden a kék ég alatt, amelyet a távolban elképesztő alakú bárányfelhők dísztenek. Nem bírtam betelni a látvánnyal, próbáltam magamba szívni amennyire lehet, többször megálltunk és fényképeztünk, és néztük, ahogy a népek tesznek-vesznek a vízben, amiben közben az ég tükröződött. Én ócska városi gyerek, nem tudom, milyen érzés lehet egész nap az ég alatt dolgozni, de remélem boldogok közben. Az egész olyan volt, mintha egy mesében lett volna, olyan szép, egyszerű és tökéletes.

Ekkor újra éreztem azt, amit már néhányszor Bangladesben, leginkább a Char Battia-n. Méghozzá azt, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk. Micsoda fantasztikus dolog, hogy igáig jutottunk, végig szárazföldön, már majdnem 10 ezer kilométert bringával, annyi, de annyi mindenen át, és most ezt a csodálatos országot is láthatjuk, ahol már most annyi szép élmény ért minket, annyi jó emberrel találkoztunk, és annyi mindent láttunk, amit előtte elképzelni sem tudtunk volna. Bangladesnek van egy varázsa, és ezt minden nehézség mellett észre lehet venni, és lehet élvezni is.

Meg is beszéltük jól Zitával, hogy nagyszerű, hogy itt vagyunk, és hogy mennyire örülünk, hogy idáig jutottunk, hogy itt vagyunk, mert Banglades egy csodajó, csodaszép ország. Mindezt valahol a Bilasz családnak is köszönhetjük, mert ha Velük nem találkozunk Grúziában a Fekete-tenger partján, nem tudom, ki beszélt volna rá minket arra, hogy ide jöjjünk! Szóval köszönjük Peti-Ajsa-Mariann! :)

Ahogy lekanyarodtunk a komp kikötőhöz (ferigat) úgy még egy jutát szállító vízí bivaly húzta szekeret is kielőztünk. A kikötőnél épp bent állt egy hajó, és mikor kérdeztük, mondták, hogy azonnal indul, ezért csak gyorsan kértünk egy útszéli árustól két random kekszet, és felgurultunk a hajóra. Jól taktikáztunk, hogy nem álltunk meg a Najirganj-ig ebédelni, így nem kellett talán órákat is várni a következő hajóra, csupán kibírni a kekszen azt a szűk egy órát, amíg átértünk a túlpartra. Az út azért volt ilyen hosszú, mert átlóban szelte át az amúgy is nagyon széles Padma folyót a komp. A Padma egyébként a Gangesz, csak itt Bangladesben máshogy hívják. :)

Bideshi Dám a kompkikötő koszos kis éttermében

A túloldalt azonnal beültünk egy helyre ebédelni, halat ettünk, rizzsel és zöldségekkel. Amikor az ebéd végeztével kérdeztük, hogy mennyi lesz (koto dám), akkor azt mondták ötszáz (pászso), én meg mondtam, hogy az nem jó (balo ná), az kérem „külföldi ár” (bideshi dám), vagyis olyan ár, ami nem valódi, hanem annál magasabb, exklúziv csak nekünk, „gazdag” külföldieknek. Hát, gondolhatjátok, hogy ez nem tetszett nekünk. :) De ellenfeleink nem voltak túl kemény játékosok, a nő, aki valószínű a szakács is volt, külön-külön teketóriázás nélkül válaszolt minden egyes tétel árára, amikor kérdeztük. :) Ezeket mi szépen leírtuk, összeadtuk és leraktuk az asztalra a 112 takát. De ők tovább erősködtek, hogy oké, rendben, nem 500, de akkor 200 taka, a hal, a hal, hisz hal is volt benne, az drága… Először is, már elmondtátok mennyi volt a hal és az benne van a 112 takában, másodszor, meg hogy a viharba nem ég le a képetekről a bőr, hogy először 500-at kértek, aztán már csak 200-at? Hisz ezzel bevallottátok, hogy megpróbáltatok lehúzni minket. De ez úgy látszik itt nem akkora nagy bűn, mint nálunk, mert ezek még mosolyognak is mind emellé. A fene értik őket, komolyan, sokszor nem tudjuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk! Persze ezúttal nevettünk, szép napunk volt, és ezt ők egy picit sem tudták elrontani.

Gyanús volt egyébként már, hogy kérés nélkül legyeztek minket (a hőség miatt), és amikor kértük, hogy hagyják abba, akkor sem akarták nagyon abbahagyni, ezért gondolkodtunk is, hogy itt végre adunk egy kis borravalót (baksis), de azt ezzel a manőverrel nagyon gyorsan eljátszották. Később, amikor ezt meséltük Rajbariban, mondták, hogy ha nem is ilyen durván, de ezt velük, bangladesiekkel is eljátsszák, ezért érdemes kerülni az ilyen helyeket a nagyobb hajó-, busz-, és vonatállomások környékén. Hát, most már ezt is tudjuk. Amúgy egyáltalán nem volt gáz a szitu, magabiztosan kezeltük a helyzetet, és az első perctől kezdve egyértelmű volt számunkra, hogy az ötszáz nem lehet reális ár. Ez kb. olyan, mintha Magyarországon 8000 Ft-ot kérnének egy pizzáért. :)

Rajbari-ig az út először egy kis aszfaltsáv volt a sűrű dzsungelben, vizes medencék és a fák alatt megbújó házak alatt, majd kiértünk egy nagyobb útra, amin egykettőre besuhantunk a városba, ahol hála a sirajganji barátinknak, már volt kit felhívnunk és volt hol laknunk.

Ez a nap 2012. július 28. volt, amikor 53km-t kerekeztünk Kashinatpur és Rajbari között

Ha Neked is tetszett, és van Facebook accountod, és még nem szavaztál a 360fokbringára a Goldenblogon a Helyi.Érték kategóriában, akkor légyszi, gyerünk:

Nagyon köszönjük! Ígérjük, a közönségdíjat (valami Telenor csomag…), ha megnyerjük tartalomfeltöltésre fogjuk használni, így gyakorlatilag rögtön visszafolyik Hozzád, tuti befektetés, és csak két-három klikkelésedbe kerül! :) Köszönjük!