Fekvőkerékpárokkal a kikötőbe

Azzal, hogy kitaláltuk a kijutásunk mikéntjét Dhakából, a kalandok még éppen csak elkezdődtek. Másnap hajnalban keltünk és indultunk a Sadarghat hajóállomásra a bringánkon. Eleinte könnyű volt, mentünk a nagy sugárúton, még nem volt nagy forgalom. Aztán elérkeztünk arra a pontra, ahonnan a soksávos utakon már nem lehetett folytatni a gurulást a kikötő felé, és innentől egyből érdekesebb lett a menet. A kis utcán való közlekedésről videót is készítettem, utólag magam sem értem, hogy voltam erre képes:

Ez bizonyára nem sikerült volna kezdő rekusként, vagy akkor, ha nem kaptunk volna néhány hónap kiképzést a dél-ázsiai káoszból eleddig. :) Ha belegondolunk, tulajdonképpen szép, hogy így tud működni minden, emberek hajtotta, csilingelő riksákon szállítanak mindent, vagy épp nagy, kétkerekes kocsikon húzzák a holmit. Most mikor írom, csak ekkor gondolok bele igazán, hogy miért ennyi az ember hajtotta járgány. Bizonyára több oka is van, pl. hogy szűk az utca, és ahogy azt megtapasztaltuk többször, itt egy teherautó hamar elakadna, de emellett talán nyomos indok rá az is, hogy itt Bangladesben kétségtelenül sok az ember, és ez itt Dhaka, ide „jön fel” mindenki munka reményében vidékről, és gondolom rettentő olcsón be lehet őket fogni ilyen melókra. Ekkora szegénység, és ilyen sok ember ilyen kevés helyen talán nincs is máshol a világon, tehát valahol törvényszerű, hogy itt lássuk a legtöbb, legkülönbözőbb közvetlen ember, s nem gép végezte munkákat.

Hajóval Chandpurba

A kikötőhöz pont egy hajó indulása előtt érkeztünk meg, épphogy áttoltuk a bringákat a pallókon a hajó orrába, az már tolatott is kifelé a vízre. Ezzel szerencsénk volt, mint ahogy a hajó orrával is, ugyanis rögtön itt parkolnak a szállított járgányok, amelyekből egyébként nincs sok: egy motorkerékpár, és a mi két bringánk. Chadpurba dél környékén érkeztünk meg, én addig le tudtam dőlni egy falnak, ahová nem vert be az eső, és ki tudtam magamból gépelni egy bejegyzést. Innen a hajóorrból nagyon nem is mozdultunk el, csak egy-egy alkalomra, hogy felkeressük a mosdót. Ez a távollét Zitának jó negyed órába telt, és ezt csak akkor értettem meg, amikor én is elindultam, hogy könnyítsek magamon: mivel a nagy vasajtót bezárták, hogy ne jöjjön előre a sok kíváncsi népség minket bámulni és ne borítsák fel a hajót, ezért a hajó külső peremén (ahonnan a zsákokat dobálták le a másik hajóról a Dhakába érkezésünkkor) kellett végigsétálni egy hátsó bejáratig, ahol bejuthattunk a fedélzetre. Bent a földön mindenütt emberek ültek, elképesztő tömegben, rajtuk kellett keresztülmászni a lépcsőig, majd ugyanezt az első emeleten a mosdóig, majd indulhattam visszafelé… – Nekem is negyed óráig tartott, mire végigküzdöttem magam a több száz emberen.

Shandpurban baj nélkül ki tudtunk szállni a hajóból bringástul, majd miután megcsapott minket a kinti hőség, a bazárban „ránktámadt” embertömeg elől is sikerült elmenekülnünk és viszonylag gyorsan megtaláltuk a vonatállomást, ahol megtudtuk, hogy 3-kor indul egy vonat Chittagongba. Később a három órából négy lett, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy mégiscsak keresünk egy éttermet, ami nyitva is van. Hiába mondták többen is azt, hogy ramadán van, és minden zárva, száz métert sem kellett megtennünk egy utcán, és találtunk egy étkezdét, ahol nagy mázlinkra még parotájuk és volt éppen, a bringákat pedig le tudtuk támasztani az utca túloldalán, úgy, hogy pont rájuk láttunk. Amíg ettünk, egy kisebb zuhé is leszakadt, ezzel is szerencsénk volt. Pont háromra értünk vissza a vasútállomásra, és ekkor be is futott egy vonat. Bírom, hogy ennyire képtelenek értelmesen információt közölni velünk a helyiek! Na mindegy, végül is nem maradtunk le a vonatról, sőt egy viszonylag értelmes, angolul is beszélő segítőnk is támadt a felpakoláshoz, ő volt Swapan.

Vonattal Chittagongba

Mikor végre nagy nehezen megállt a vonat az állomáson (a vonatok is szeretnek gurulgatni érkezés/elindulás előtt/után/helyett, akárcsak a buszok), elkezdtük felrámolni először az én bringámat, majd a táskáimat egy postakocsi vagonba. …és ekkor történt egy újabb izgalmas momentuma az utazásunknak: elindult a vonat! :o Én még a peronon álltam és a kezemben volt az utolsó táskám, mikor hirtelen nem tudtam mitévő legyek, úgy kiabált rám Zita, hogy menjek már és dobjam fel a táskát magammal együtt a vonatra. Ez amúgy okos döntés volt, hisz még mindig jobb, ha egymásttól válunk el, mint az egyik bringától és csomagjaink egy részétől.

Szaladni kezdtem a legközelebbi ajtó után és felugrottam a mozgó vonatra. Na de most mi lesz? Integetek Zitának, és aztán? A vonat elmegy, szétválnak útjaink… :o Ilyen se volt még, végülis ezt is ki kell próbálni! De, hogy találjuk meg egymást? Gondolkozzunk csak, nálam van a mobilom bangla simkártyával, nála ott van a mobilja a magyar simkártyával… Aha, hát az nincs nála, mert én használom a készüléket zenehallgatásra, és itt van nálam a táskámban. Oké, akkor ez a lehetőség kilőve. És még mielőtt tovább gondolkodhattam volna (kinél van pénz és mennyi, netre ki tud felmenni, és e-mailezni Kindle-vel, stb…) egy vasúti alkalmazott kezdett nyugtatgatni, és ahogy kivettem a kézjeleiből, azt magyarázta, hogy a vonat vissza fog menni az állomásra, ahonnan az imént elgurultunk. Később pár kilométerrel odébb tényleg megálltunk, és ekkor sikerült összeraknom, mi történik: A Gangeszhez közelebbi főállomáson áll most a vonat, ahonnan nincs is tovább sin, emellett elhaladtunk a bringákkal, csak nem ismertük fel, hogy ez egy vasútállomás(mert nincs itt semmi, csak fű, tehenek, meg sinek), és a vonat igazából ide érkezik meg, és innen indul négykor, amott csak megállt jövet menet, de valójában ez a végállomása. Ezt persze előzetesen elfelejtették nekünk megemlíteni, de így már érthető, miért volt a kavar a 3 és 4 órás indulásokkal. Reméltem, hogy időközben erről Zitát is tájékoztatták és ő sem aggódja magát túl a helyzeten. A végállomáson 50 percet álltunk, ezalatt felfedeztem, hogy Swapan táskája is itt van a mieink között, így végleg megszűnt bennem a nyugtalanság, elővettem a telefont, és elolvastam a sörkollektor működését és építési útmutatóját, amit már rég meg szerettem volna megtenni.

A vonat néhány perccel négy előtt valóban elindult, és én epekedve vártam az ajtóban állva, hogy végre újra befussunk arra a bizonyos Chandpuri állomásra, ahol végre újra megpillanthattam Zitát. Ő annyira nem volt meghatva ettől, mint én, mert hatalmas tömegen kellett áttolnia a bringát, hogy odajusson az ajtóhoz, ahol aztán villámgyorsan feladott mindent, és mint utólag kiderült, szükség is volt a gyorsaságra, mert nem sokkal később elindult a vonat.

Bahaddarhat Intersection – Hell on Earth

Maga az út már egyáltalán nem volt izgalmas, beszélgettünk kicsit Swapannal, és próbáltunk aludni, de ez talán csak Zitának sikerült egy rövid időre. Este 11-kor szálltunk le Chittagongban, és itt ért minket a sokk, hogy a város még ilyen késői órában is él, méghozzá nem is kicsit. Konkrétan dugó volt, nem gyenge, ráadásul egy zárlat (fránya monszun – beázott a vezeték) miatt elment az első lámpám. De mindez még nem lett volna baj, ha nincsen a Bahaddarhat Intersection. Ez talán a világ legkoszosabb, büdösebb, járhatatlanabb csomópontja, komolyan mondom, valami elképesztő, ami ott van. Kezdjük lentről fölfelé: először is, az út az egy akadálypálya, ennél még egy egyszerű földút is jobb lenne, de ez nem az, ez egy kátyúhalmaz, és olyannyira sűrűn, hogy a gödrök egymást érik, ezért még bringával is lehetetlenség kikerülni őket. Az út csak nyomokban tartalmaz aszfaltot, de a legtöbb helyen köves, vagy téglákkal van kipótolva, ami talán a legrosszabb, mert a téglák szétcsúsznak, és ha két ilyen közé kerül a bringánk kereke… Aztán mindezen ugye a már megszokott legkülönfélébb járgányok közlekednek, megspékelve a nagy dögökkel is, merthogy Chittagongnak komoly átmenőforgalma is van, és mivel nincs elkerülőút, a teherautók nincsenek kitiltva a városból. Szóval van cikázás rendesen, plusz a vele járó bűz, por, szmog, na és meg ne feledkezzünk a dudálásról. Mindehhez még egy jó kis csatornaszag is társul, és ha elered az eső, akkor hurrá van, hiszen a szállóport felváltja a sár, és ideiglenesen a maszkon keresztül talán elviselhető a lélekzetvétel. Mindez egy nagy-nagy csomópontban, ahol már ki tudja, mióta, de épülget egy nagy felüljáró, ezért aztán munkagépek is vannak középen, és talán ugyanez okból a lenti „ideiglenes” utat nem aszfaltozzák le. Szóval egy igazi pokol ez a Bahaddarhat Intersection, ahogy az angol mondaná „Hell on Earth”, számomra legalábbis a legmocskosabb hely, ahol eddig valaha jártunk, és ez nagy szó, mert megfordultunk egy-két nem éppen kellemes bugyrában a szubkontinesnek az elmúlt 8 hónapban. :)

Na, de bocsánat, hogy negatívkodtam, de ezt le kellett írni, mert nem volt gyenge ennek a napnak a végén, kb. éjféltájban ezen keresztülverekedni magunkat.

A vendéglátónkat, Didarult viszonylag könnyen megtaláltuk, és egy rövid beszélgetés után már tusoltunk is, majd felszereltük az ágyunk fölé a tőle kapott szunyoghálót, és mint akit agyonlőttek, úgy eldöltünk az ágyon a hosszú és kalandos nap után.

Didarul sajnos se ezen az estén, se később nem sokat tudott velünk foglalkozni, de ezért nem hibáztattuk, hálásak voltunk, hogy egyáltalán fogadott minket. Didarul ugyanis dolgozna, de már nagyon kivan, mert amúgy is beteg, de az igazi nehézség a ramadán. Hajnali négykor kelnek, a cseléd főz, esznek, majd visszaalszanak, és kb. 10-re bemegy dolgozni, de már kora délután tisztára ki van, hisz négy óra óta nem evett, se nem ivott, már nem tud rendesen gondolkodni, ingerült lesz, egészen a hat óra körüli iftár-ig, amikor is újra ehetnek. Ez a ramadán nehezen összeegyeztethető a mai világgal, hisz dolgozni muszáj, mert ha egy egész ország leállna egy egész hónapra, bedölne itt minden. Ugyanakkor éhgyomorra… Szóval nehéz ügy. A monglai történetből kihagytam, de ott történt meg velünk, hogy egyszer egy étteremben szemtanúi voltunk az iftár kezdetének. Az asztaloknál mindenütt emberek ültek, szép ruhában, étel előttük, de nem nyúltak még hozzá. Aztán egyszercsak csengettek (igen, frankón csengő jelezte az időpontot!), és mindenki elkezdett enni. 20 perc múlva már üres volt a hely, csak mi maradtunk Zitával. Az egész filmbeillő volt, és az is érdekes volt, hogy annak ellenére, hogy ez nekik egyfajta ünnep, vagy legalábbis nagy pillanat volt a hajnal óta tartó éhen-szomjan koplalás után, nem tartott sokáig – mi tovább étkeztünk, akik csak a rendes vacsoránkat (parotába csavart csirke-fokhagyma-hagyma-uborka) ettük.

Egy egyszerű állami alkalmazott

A Chittagongi kalandjainknak ezzel még nem volt vége, igaz a bringákat a következő két napra letettük – nem is hiányoztak. Helyettük sétáltunk és riksáztunk. Didarul tanácsára első nap sétára fogtuk, és miután reggel az irodájából (egy utazási iroda) feltöltöttünk egy bejegyzést, elindultunk a városba. Első nap csak egy Samiul nevű illetőt látogattunk meg, aki egy állami alkalmazott, és akinek a feladata hogy a külföldieknek kiállítsa a Chittagong Hill Tracks nevű kisebbségi csoportok által lakott, dombos területre az engedélyt. A vele való találkozás egyáltalán nem úgy sült el, ahogy vártuk. Azt hittük, be kell majd fáradnunk egy irodába, ahol mindenféle papírokat ki kell majd tölteni és igazolványfényképet, egyéb igazolásokat leadni, majd napokkal később visszafáradni, befizetni valamilyen összeget, és átvenni az engedélyt a terület látogatásához. Ehhez képest Samiul az otthonába hívott minket (ezt csak akkor tudtuk meg, amikor a ház előtt álltunk), és ott ültetett le, majd kínált meg minket étellel, itallal, amit egy egész délutánt átívelő beszélgetés követett.

Nem csak az engedélyt, hanem millió egy jótanácsot is kaptunk, mindent teljesen ingyen, így ezen a napon körvonalazódott a következő útiterv bennünk: a cuccaink felét hátrahagyva két-két táskával Chittagongból elindulunk ÉK felé Kagrachuriba, majd onnan le Rangamatiba, és vagy onnan vissza Chittagongba, vagy ha még érzünk további kedvet a dombokhoz és a vidékhez, akkor tovább délnek Bandarban felé, majd onnan vissza.

Olyan sokáig maradtunk Samiulnál, hogy végül még a vacsorára is marasztalt minket, ami ugye náluk egy külön kis ünnep volt, hisz ramadán lévén egész nap koplaltak. Mindezek után még a sofőrjét is felajánlotta, így a céges autójával és sofőrjével mentünk haza Didarulékhez! :) Micsoda luxus, nem kell újra átélnünk se gyalog, se riksán a Bahaddarhat Intersection poklát.

Még egy dolog eszembe jutott Samiul-al kapcsolatban. Nem csak, hogy sofőrje és autója, hanem saját „cselédje”, vagy ha úgy tetszik, személyi titkára is volt, amit mindenféle kisebb-nagyobb feladattal el tudott látni. Az, hogy egy állami alkalmazottnak két al-alkalmazottja is van, megint csak arra vezethető vissza, hogy itt Bangladesben milyen sokan vannak. :) Az állam nem magasabb fizetést, adott Samiulnak, hanem autót, sofőrt, és titkárt. Ezzel nem csak, hogy hatékonyabban tud dolgozni Samiul, hanem még két másik munkahelyet teremtett az állam – milyen okosan! Szóval errefelé így mennek a dolgok, egy egyszerű állami alkalmazott alatt két ember dolgozik. :)

Föld és Élet legenda (kéne e világra)

Másnap csak várost nézni mentünk, mert elindulni a Hill Tracks-re még nem volt erőnk és kedvünk, ám otthon ülni sem lehetett. Ezen a napon megtapasztaltuk, hogy még az eddigieknél is durvább tud lenni Chittagong. Didarulék irodájának épülete, és a gödrös-poros főút között van egy csatorna, ami csak úgy bűzölög a szennytől. Elképesztően büdös a cucc, ami benne van, és nem csak a szaga, de már a látványa is szörnyű, és a legszörnyűbb az egészben, hogy pár száz méterrel odébb, egy másik, szélesebb csatornában, a fekete színű, olajos állagú vízben gyerekek játszottak. Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy tönkreteszik a környezetüket, és velük együtt saját magukat is… :( Vagy csak nagyon kevés.

Elhiszem én, hogy az iszlámot Mohammed bácsi anno nagyon jól kitalálta, és szükség volt rá, és még most is van, és jól elterjedt és jóra tanítja az embereket, és ez mind nagyon jó, de nem kéne kibővíteni ezt a tudástárat, mondjuk azzal, hogy védjük, szeressük és tiszteljük az anyatermészetet és ne csak egymást, mert mi is a természet részei vagyunk, és mint túlnépesedett csúcsragadozók, nagyon is függ a létünk tőle. Lehet, kéne valami új világvallás? :)

Azt látom és tapasztalom, hogy bár az én életemben nem sok szerepe volt a vallásnak, ezzel a legtöbben, főleg ezen világokban, nem így vannak, hanem épp ellenkezőleg: alapjaiban határozza meg az életüket, a gondolkodásukat, a felfogásukat, de még a mindennapjaikat is a vallás. Legyen szó most hinduizmusról, iszlámról, buddhizmusról, vagy az itt ritka, de itt is jelen lévő kereszténységről. Emberek hiszik, és követik ezen vallások eszméit és gondolatvilágát, és ez nyilvánvalóan hatalmas dolog, hisz ezért is lehet, hogy van itt vagy másfél milliárd ember, akik vallástól függetlenül igen nagy békében élnek egymással, ami szerintem képtelenség lett volna a vallás nélkül, vagyis inkább úgy fogalmaznék, az emberek létét itt alapvetően határozza meg a vallás, értsd ez alatt, hogy a vallás végett léteznek, az ad nekik tartást és az tartja őket életben, generációról generációra, évszázadról évszázadra. E vallások nélkül nem is lehet elképzelni, se Indiát, se Pakisztánt se Bangladest, se Nepált se az egész szubkontinest, olyannyira részesei a vallások a kultúrának. Ugyanakkor ennek a kultúrának olyan szerves része a természet tisztelete, vagyis ez lehet hogy így nem igaz, lehet, hogy (és erre most írás közben jövök rá) inkább az van, hogy a nyugati világ találmányai, mintái, és kultúrája olyan gyorsan betörtek ide, hogy az őshonos helyi kultúrának nem volt ideje felocsudni sem, nemhogy még helyesen reagálni, esetleg távol tartani a helytelen dolgokat, vagy legalább tájékoztatni az embereket arról, mi jó, és mi nem az és miért… Így lehet, hogy a gyerek játszik a szemmel láthatóan és orral szagolhatóan igen szennyezett csatornában, aminek én ha tehetném a közelébe se mennék, és így lehet, hogy itt Chittagongban ekkora az őrület az utakon, ahol száll a por és a bűz és mindenki rohan, siet valahová, épp mint a mi világunkban, csak épp itt még veszettül dudálnak is mellé, és a járgányok százszor lepukkantabbak és tízszer annyian ülnek benne.

Az örök teknőslétre kárhoztatott gonosz lelkek

Na mindegy, ez csak úgy eszembejutott, ahogy visszaemlékeztem, de ne higyjétek, hogy mindezen „szörnyűségek” ellenére nem voltak szép perceink ebben az őrületes Chittagongban, mert voltak. Séta közben megcsodáltunk néhány újabb riksa díszítést, amelyek közül a kedvencünk az a belső huzat volt, amin világtérkép minta volt. :) Aztán Zita képzeletben vezetett egy autóriksa roncsot, majd rájöttünk, hogy az út közepén található téglából épített töltésen a legjobb sétálni, mert ott nem kell minden pillanatban azt lesni, hogy honnan készülnek éppen elgázolni – merthogy járda az nincs, azt ugye nem kell már mondani, hogy az ilyesmit errefelé keresni sem érdemes. Akkor lepődnénk már meg, ha valahol mégis találnánk járdát, amit rendeltetésszerűen használni is tudnánk.

Ezen a második napon egyébként egy sírhelyet igyekeztünk csak felkeresni, legalábbis ezt tűztük ki célnak a sétához (persze a lényeg maga a séta maradt), ezt Zita találta az útikönyvben, Bayazid Bostami sírja egy kis mecsetben található egy külső városrészben, és az egésznek a különlegességét az adja, hogy van egy medence is a mecset mellett, amiben teknősök élnek, konkrétan a Bostami Turtle, ami a szabadban már kihalt, erősen veszélyeztetett faj. Itt azonban (és talán még néhány helyen a világban) életbentartanak a gondozók néhányat, amelyet az idelátogatók előszeretettel simagatnak és etetnek meg farudacskákra szúrt banándarabokkal. A fa pálcikák gondolom azért kellenek, hogy nehogy egy-egy kézfejből is teknősvacsora váljék. :)

A monda szerint a gonosz lelkeket mintegy büntetésként változtatták ezen teknősökké, ezzel büntetve őket az örökkévalóságig. Hogy a gonosz lelkeket miért kell etetni és simogatni, ne kérdezzétek… De jó lenne kitalálni a talajnak, a levegőnek, meg úgy egyáltalán az élővilágnak, a természetnek is valami könnyen és gyorsan emészthető legendát, amit villámgyorsan le lehet tölteni még az egyszerű népeknek is… Bár a baj nem itt van, nem csak ez a baj, hanem hogy távol kerültünk a valóságtól. Az „odakint” van, azt nem látom, mert falak, ablakok választanak el tőle, mert lehúzom a vécén, kidobom a kukába és onnantól nem érdekel, nem is gondolok rá, mint ahogy az sem érdekes, honnan van az energia, amit használok, vagy az az étel amit megeszek. Kit érdekel, különben is, rá van írva, mi van benne és a fogyasztóvédelem dolga ez, nem az enyém, különben sincs ilyenre idő, rövid az élet, és rohanni kell, ma még nem éreztem jól magam, pedig már este van és holnap újra menni kell a melóba. Nektek is ismerős? :)

Ugyanakkor ebben a kultúrában itt Bangladesben még megvan az, amitől képesek örülni az élet millió apró csodájának, jobban, mint bárhol eddig, ahol jártunk, szóval nem veszett el minden, ez egy nagyon érdekes, vegyes világ, amelyben rengeteg benyomás ér minket minden nap. Nem csak rosszak, jók is dögivel! Illetve inkább azt mondanám, hogy igyekszünk nem úgy nézni a dolgokra, hogy „Ez Rossz! – Ez jó!” Elnézést, ha ez a bejegyzés kicsit borúsnak tetszik át, nem annak szántam, és remélem, nem annak látjátok, tudjátok, minden probléma egy lehetőség is egyben, és mindig mindenből és mindenkitől lehet valamit tanulni.

Chittagongba augusztus 14-én érkeztünk, és 15-16-án időztünk, a következőkben pedig csökkentett málhával bebringázunk a Chittagong Hill Tracks-be! ;) Izgalmas lesz… ;)

Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Az is érdekes volt, amikor továbbindulunk. Azt már ugye meséltem, hogy minden gondolkodás, vagy rosszérzés nélkül simán elállja a tömeg a főutat is, egy csöppet sem zavartatják magukat, és ez így volt Indiában és Nepálban is. Amikor pedig elindulunk, azt általában sose sikerül teljesen egyszerre, mert aki elől van, azt követi a tömeg, és mögötte összezárnak, hátra pedig már nem néznek, mert az előttük éppen elinduló fekvőkerékpárra koncentrálnak. Így aki hátul maradt, az egy hömpölygő embertömegben találja magát, amiben mindent lehet, csak tökig pakolt fekvőkerékpárokkal sárból elindulni nem! :) Persze erre is van megoldás, az egyikünk áttolja a bringát az út túloldalára, őt követi a tömeg nagy része, és így mindenki békében el tud indulni.

Komolyan nagyon kíváncsiak lennénk rá, mi jár az egyszerű vidéki emberek fejében, amikor a munkájukat félbehagyják egy órára-félórára, hogy minket, és a kerékpárjainkat megállás nélkül bámuljanak. Számukra valami olyasvalami vagyunk, amilyet még biztos nem láttak, és lehet, hogy nem is fognak többet.

Napközi nyugalom a vendéglőkben – Szeretjük a ramadánt!

A következő megálló már komoly volt, mert ebédelni álltunk meg. Ehhez nagy szerencsénkre találtunk egy helyet ahová be tudtuk tolni a bringákat a bejárat mellé, a „ramadán függöny” mögé. Ja, és akinek nem rémlene a muszlim ünnep, a ramadán: ilyenkor a muszlimok egy hónapig nem esznek, amíg a nap fent van az égen. Sok étterem zárva tart – de nem Bangladesben! :D – és az emberek felkelnek hajnali négykor, esznek egy nagyot, esetleg még vissza is fekszenek, mielőtt nekikezdenének a napnak, majd este 7 körül, amikor lement a nap, ismét nagy lakomát tartanak. Közben nem esznek, és még nem is isznak! Hogy ez miért jó Nekik, ne tőlem kérdezzétek! :) Hogy nekünk miért jó, azt tudom: azért, mert így napközben nincs nagy tömeg az éttermekben, csak egy-két hindu ül bent, és olyan muszlimok, akik valamiért nem tartják a ramadánt, vagy kivételt képeznek alóla. Pl. a munkájuk miatt kénytelenek enni: gondolom ilyen a riksás, akinek kemény fizikai munkát kell végeznie nappal, hogy kitermelje a betevőt. Szerintem neki muszáj ennie, különben délutánra tuti eléhezne… De az is lehet, hogy nem így van, és ezek az emberek olyat tudnak, amit én elképzelni sem. Néhány riksás olyan vékony, mégis olyan terheket képes elhúzni, hogy az valami elképesztő!

Megint el akarnak küldeni minket a körénk gyűlt tömeg miatt

Na, de térjünk vissza a mi kis éttermünkbe, ahol szépen megebédeltünk, rizst és dalt, sőt desszertnek még egy kis dohit és teát is. Ez utóbbi kettővel még nem végeztünk, és közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hely szépen lassan azért csak megtelt emberekkel, de enni nem esznek többen, mint ahányan az érkezésünkkor, ellenben kb. mindenki minket bámul. Ezt egy-két „kemonácsó”-val még viszonoztam is, kb. mert nem volt jobb ötletem, csak a sírás, de inkább a nevetést választottuk – félig kínunkban. Egyébként mindenki aranyos volt, akikhez hozzászóltunk, azok egyből elmosolyodtak, és ahogy itt szokás, a fejükkel oldalra biccentettek egyet. Hogy ez mit jelent, azt még pontosan nem tudjuk, vagyis azt már sejtjük, hogy nincs pontos jelentése, hanem inkább mindent jelent, amolyan általános non-verbális kommunikáció, ami szituációtól függően kb. bármit jelenthet. Szóval így biccentgettek nekünk, és egyre csak többen, aminek aztán az vetett véget, amikor a tulaj odajött hozzánk, és finoman érzékeltette, hogy szeretné, ha távoznánk. Én még öt percet kértem, de aztán, mivel nem végeztünk, Zita ötletére megkérdeztük, hogy mi a baj? „Túl sok itt az ember!” – Jött a válasz… Hát ez kész! Már megint elhajtanak minket, mert ez a sok Sanyi bejön és bámul minket, mert nem ismernek semmilyen szabályt, vagy illedelmet, csak jönnek és néznek, ramadán ide, vagy oda! Hát majd adunk mi Nektek! :) Megkérdeztük a tulajt, hogy szabad-e kihajtanunk minden nem fogyasztó bámészkodót, és erre bólintott, mire mi nekiálltunk kiterelni a népet. Néhányan hevesen ellenkeztek és mutogattak az asztalra, hogy ők itt esznek, vagy enni fognak, őket persze békén hagytuk. Meg a személyzet is ellenkezett, mert őket is élből kihajtottuk volna, mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket az egyszerű betévedt bámészkodótól. A vége az lett, hogy odakint a függöny mögött gyűlt tovább a tömeg, idebent pedig újra minden olyan kihalt lett, mint az érkezésünkkor. Pontosabban talán egy kicsit többen lettünk, szóval elképzelhető, hogy néhányan végül ételt is rendeltek, csak hogy még egy kicsit láthassák a furcsa földönkívülieket, akik még banglául is beszélnek pár szót. Vagyis bengáliul, ahogy otthon, Magyarországon mondanánk…

Szerintetek bunkók voltunk? Szerintünk annyira nem, mint a tömeg kollektíve. :D Ha hagyjuk magunkat, miattuk előbb be kellett volna, hogy fejezzük az ebédünket, mint ahogy szerettük volna. Miközben ők nem is fogyasztottak az étteremben, csak bejöttek és leültek minket nézni, ráadásul ramadán idején – valószínű ez az, ami zavarta a tulajt. Kicsit kiakadtunk azon, hogy már másodjára elküldtek minket valahonnan a miattunk összegyűlt tömeg miatt, de ugyanakkor örültünk neki, hogy ezúttal nem hagytuk magunkat.

És ne gondoljátok, hogy ez olyan külföldis, nyugatis, parancsolgatós cselekedet volt, látnotok kellett volna az embereket. Olyan szépen és könnyen lehet terelni őket, és biztos vagyok benne, hogy ha képesek lettünk volna velük megértetni a szituációt, maguktól is elhagyták volna a helyet. Tudom, hogy az átlag nyugati ember elméjében egy muszlim ember az valami furcsa, mélyen vallásos, agresszív, nagyszakállas, furcsa ruhás, esetleg „pokrócos” alak, de a valóság nagyon messze van ettől, legalábbis a belső dolgokat illetően. Az átlag muszlim egy végtelen jámbor ember, barátságos, kedves, segítőkész, és néha már-már túlontúl vidám és molyosgós. A messziről jött utazót pedig nagyon tisztelik, és mindenben a segítségére sietnek. Nem mindenki ilyen, de a nagytöbbség igen! Valószínű ennek köszönhető, hogy a napi ötszöri imára hívó éneket, amit a minaretekből a hangszórókon keresztül beleküldenek az égbe, már nem úgy „hallom”, mint ennek az útnak az elején, mondjuk Isztambulban. Akkor egy furcsa, idegen világ hangja volt, és kicsit talán még én magam is rémisztőnek találtam, sőt, igaz már szégyellem azóta, de azt hiszem kicsit agresszívnek is. Mert ugye mit tudtam én ezelőtt a muszlimokról? Amit a médiában hallottam, a muszlim szélsőségesekről(!!!). Csak hogy az a muszlimoknak a 0,0001%-a, vagy annyi se. Ez alapján nem szabad ítélkeznünk a talán milliárdos tömeg felett.

Az Eső család – Szeretjük a monszunt!

A délután egy nagyszerű dolog történt velünk! Eleredt az eső! Na, ez még önmagában nem volt olyan csuda jó dolog, de ami következett miatta, az nagyon is az volt. Mikor még csak szemerkélt, éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége, ha az úton maradunk, ezért aztán lekanyarodtunk egy mellékútra, és azon elkezdtünk befelé hajtani a mezők között, oda ahol láttunk valami épületeket. Gyorsan bent találtuk magunkat egy fészerben, ahová aztán elkezdtek szépen gyülekezni a …? Falubeliek? A családhoz tartozók? A szomszédok? Nem tudom… Az Emberek! :) Valószínű egy nagyobb, 3-4 generációs család volt, de ezt már nem tudjuk meg. Azt viszont állíthatom, hogy nagyon kedvesek, és nagyon kíváncsiak voltak. Ezt abból tudjuk, hogy elállták az ajtót, annyian jöttek körénk néhány perc alatt. A levegő megállt, rólunk pedig elkezdett folyni a víz. Erre kaptunk tőlük legyezőt! :D Aha, hát ez remek, most aztán nézhettek minket, ahogy legyezzük magunkat! :) Na, hát őket nem volt pofánk sehová sem zavarni, hülyén is nézett volna ki a dolog. :) Viszont az eső kegyelmes volt hozzánk, és mielőtt még kezdtük volna kényelmetlenül érezni magunkat, elállt. Kimehettünk az udvarra és itt láttuk csak igazán, mekkora a család! Van itt 1-2 éves forma kisgyerek, nem is egy, szülők, nagyszülők és talán dédnagyszülők is, ezt mi már nem tudtuk megállapítani. De fantasztikus látvány voltak, kezdve a legkisebb, ufó fejú, csodálkozó apróságtól, az ősz, vastagszemüveges, nádszál vékony nagy öregig. Nekem ő volt a kedvencem, ez az ember nagyon komolyan festett, számomra ő volt a legnagyobb arc, csak úgy mesélt az egész kinézete, micsoda élete lehetett… Milyen vékony, valószínű szinte már alig lát, a szemüvegén keresztül én alig látom a szemeit, és dróttal van megragasztva az egyik szára. De a zöld növényből műhajat hordó kissrác sem volt gyenge az apjával, vagy az a gyermek, akit a szülei a magasba emeltek, hogy láthassuk, micsoda jó formában van a kis utánpótlás. Ezt az apróságot aztán Zita meg is kapta egy pár percre, és a karjában tarthatta a barna bőrű igazi kis húsgombócot. :)

A csikizésnek pedig most is nagy sikere volt a lurkók körében. Volt egy srác, akire a végén elég volt már csak ránézni, rögtön elkezdte a rötyögést:

Aztán az indulás sem volt gyenge, szépen körbeálltak minket, és ekkor találkozhattunk a család néhány ereje teljében lévő férfitagjával is, akik éppen a vállukon tartott botnak a két végére akasztva hordták ki a mezőkre a rizspalántákat. Most én tekertem elől, és közben próbáltam lencsevégre kapni ahogy a homokos úton Zitát egy kisebb gyermeksereg követi rohanva. Micsoda találkozás volt ez! Nem kellett volna ott maradnunk náluk? Mert persze ők is marasztaltak… Már soha nem tudjuk meg, milyen élményekkel gazdagodtunk volna, de ez nem is baj, így jó minden, ahogy történt. Ekkor még mindig nem voltam teljesen rendben az erőnlétemet illetően, és estére nyugalomra vágytam. Ha pedig náluk maradunk, bizonyosan átjött volna a népes szomszédság is megnézni a furcsa idegeneket… és ha megint előáll a szituáció, ami már kétszer megtörtént velünk Bangladesben, ők még azt se tudták volna, hogyan küldjenek el minket, mert nemigen beszélt senki angolul. Szóval végül nem bántuk, hogy továbbálltunk, és azt sem, hogy a legyezőt sem fogadtuk el. Mert azt is nekünk akarták adni. :) Pedig nem úgy néztek ki, mint akik nagyon el vannak eresztve anyagilag, vagy materiális javakkal, ellenben mi egyenest a Marsról jöhettünk az ő szemüknek a rekukkal, a bukósisakokkal, a GPS-el, meg a fényképezőgépünkkel.

Bepakolunk egy szállodaszobába, ahol nyugalmunk van

Az, hogy nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott az „eső családnál”, annak is köszönhető, hogy kb. 10km-el később aztán találtunk egy nagyon jó helyet maradásra, egy olyan városkában, aminek a nevét azóta se tudom, csak azt, hogy 55km-re van Rangpurtól és 53-ra Bogrától. :) Még a település elején megálltunk, és szálló után kérdeztünk. Ezt a „Residental Hotel” kulcsszóval tudtuk megtenni, ugyanis a hotel önmagában itt nem elég, mivel errefelé az éttermeket hívják elsődlegesen hotelnek, úgy, mint Dél-Indiában és Nepálban is sokfelé. Egy motoros kísért minket a főút melletti szállodáig, ahol gyorsan sikerült kialkudnom 200 takát a folyosó végi, legsötétebb első emeleti szobáért. Mire felpakoltuk a gépeket, pont leszakadt az ég. Ez a felpakolási művelet egyébként nem volt egyszerű, mert ugye egyikünknek mindig a bringák mellett kellett lennie, amíg a másik pakolt, és zárta a szobát, amikor épp nem volt ott, hanem a cuccokkal, vagy a cuccokért rohangált. Szóval az egyikünk mindig pihent, és őrizte azt, ami még lent volt, amíg a másik hurcolkodott. És ez alatt… Ki nem találjátok, de tömeg gyűlt körénk, és bámultak minket! :) Illetve néhányan szóltak is hozzánk azok, akik tudtak valamit angolul. És mondanom sem kell, nagyon meglepődtek, amikor a default, mindig első – és sokszor egyetlen – kérdésre, a „Honnan jöttél komám?”-ra az ő nyelvükön válaszoltam: „Ámár deser nám Hángeri.” – „Ááá, Bánglá háblavaálsdfá!”, jön a válasz, amiből én már csak a bangla szót tudom kivenni, de a hangsúlyból értem az egész mondatot: Ááá, beszélsz bengáliul! – és persze ezután jön a második kérdés, amire a csalódás, hogy én mégsem beszélek banglául, csak kb. ezt az egy mondatot, meg, hogy kérem a számlát (bill koto). :) És mindez egy laza 20-30 fős tömeg közepén a biciklivel, miközben Zita odafentről a szálló folyosójáról nagyon szemfülesen meg is örökítette eme Bangladesre igen jellemző pillanatot.

Este nagyon jólesett a zuhany, és a vacsora még annál inkább, pláne, hogy aztán olyan finom, hideg (tanda) dohit ettünk, hogy lefekvés előtt még egy másik körre vissza is kellett térnünk a földszinti, 0-24 nyitva tartó étterembe. Jó volt ma újra úton, élvezzük Bangladest! :)