Szeretjük a ramadánt, a monszunt, és leginkább Bangladest :)

Rangpurból egy vidám rajtot vettünk, ez részben Shah Alamnak és Mahidnak volt köszönhető. Kivezettek minket a városból, így az irányra nem kellett figyelnem, csak a forgalomra, és valahogy az sem volt olyan szörnyű, mint vártuk. Persze még így is őrületes riksatömeg mellett haladtunk, de ezt most inkább élveztük, mintsem, hogy zavart volna. Kint a város szélén aztán elbúcsúztunk a srácoktól, és nekivágtunk az útnak, egyenesen le dél felé, Bogra irányába. A terv az volt, hogy minél előbb hajóra szállunk. Ezt azért terveztük így, mert ekkor még 6-7 napig szednem kellett azt a nyavajás antibiotikumot, és így nem akartunk bringázni. Eleve éppen csak meggyógyultam, plusz az antibiotikum méginkább leszívja az erőm… Banglades különben is a folyóiról (is) híres, és az útikönyv is hangsúlyozza, hogy ha itt vagyunk, akkor a hajózást ki kell próbálni. Az ország nagy része amúgy is víz, hát most akkor megjárjuk ezt is, közben pihenünk, és mégis haladunk. Hajóra szállni legközelebb Bogra alatt, Sirajganjnál van esélyünk, innen 2-3 napi bringaföldre. Azt, hogy hová megyünk hajóval, majd eldöntjük ott a kikötőben, amikor kiderül, hogy hová mennek hajók. Megtanultuk már, hogy Ázsiában nem nagyon szabad semmit előre tervezni, mert semmi sem történik úgy, ahogy eltervezzük – ezért már nem is igen tervezünk, csak remélünk, de azt se nagyon, nehogy nagyot csalódjunk! :)

Az út délnek jó minőségű volt, igaz, itt már kicsit nagyobb forgalommal találkoztunk, mint korábban, de ez még mindig elviselhető volt. Amikor megálltunk, egykettőre tömeg vett minket körül, és ez még mindig zavart minket egy kicsit. A rövidebb megállóknál nem volt különösebben baj, hogy páran bámulnak minket, de amikor ebédelni szerettünk volna, akkor annyira nem tetszett, hogy körénkgyűlnek. Először csak egy teára és süteményre álltunk meg, ekkor vonalat húztunk a sárba a bringák körül, és ez nagyjából működött ezúttal. Nem gondoltuk volna, de az időközben elkezdődött ramadán is segítségünkre volt. A kis teázók és éttermek ugyanis nem zárnak be ekkor, csak egy ponyvát húznak az utcafront felőli oldalára a vendéglőjüknek. Ennek színe általában fekete, és bentről kifelé, a fény felé mindig kilátni picit ezen keresztül, viszont befelé, a sötét helyiségbe nem látnak be. És ami még jobb, nem is jönnek be, mivel ugye ramazan van! Vagy legalábbis nem annyian! :) Így viszonylag nyugalomban tudunk üldögélni odabent, és a bringákra is rálátunk. Ennek köszönhetően csak 5 percenként kell kirohangálnom, nyomatékosítani a tömegben, hogy a vonal még mindig létezik, és ne lépjék át, pláne ne nyúljanak a kerékpárokhoz. Az is érdekes volt, amikor továbbindulunk. Azt már ugye meséltem, hogy minden gondolkodás, vagy rosszérzés nélkül simán elállja a tömeg a főutat is, egy csöppet sem zavartatják magukat, és ez így volt Indiában és Nepálban is. Amikor pedig elindulunk, azt általában sose sikerül teljesen egyszerre, mert aki elől van, azt követi a tömeg, és mögötte összezárnak, hátra pedig már nem néznek, mert az előttük éppen elinduló fekvőkerékpárra koncentrálnak. Így aki hátul maradt, az egy hömpölygő embertömegben találja magát, amiben mindent lehet, csak tökig pakolt fekvőkerékpárokkal sárból elindulni nem! :) Persze erre is van megoldás, az egyikünk áttolja a bringát az út túloldalára, őt követi a tömeg nagy része, és így mindenki békében el tud indulni.

Komolyan nagyon kíváncsiak lennénk rá, mi jár az egyszerű vidéki emberek fejében, amikor a munkájukat félbehagyják egy órára-félórára, hogy minket, és a kerékpárjainkat megállás nélkül bámuljanak. Számukra valami olyasvalami vagyunk, amilyet még biztos nem láttak, és lehet, hogy nem is fognak többet.

Napközi nyugalom a vendéglőkben – Szeretjük a ramadánt!

A következő megálló már komoly volt, mert ebédelni álltunk meg. Ehhez nagy szerencsénkre találtunk egy helyet ahová be tudtuk tolni a bringákat a bejárat mellé, a „ramadán függöny” mögé. Ja, és akinek nem rémlene a muszlim ünnep, a ramadán: ilyenkor a muszlimok egy hónapig nem esznek, amíg a nap fent van az égen. Sok étterem zárva tart – de nem Bangladesben! :D – és az emberek felkelnek hajnali négykor, esznek egy nagyot, esetleg még vissza is fekszenek, mielőtt nekikezdenének a napnak, majd este 7 körül, amikor lement a nap, ismét nagy lakomát tartanak. Közben nem esznek, és még nem is isznak! Hogy ez miért jó Nekik, ne tőlem kérdezzétek! :) Hogy nekünk miért jó, azt tudom: azért, mert így napközben nincs nagy tömeg az éttermekben, csak egy-két hindu ül bent, és olyan muszlimok, akik valamiért nem tartják a ramadánt, vagy kivételt képeznek alóla. Pl. a munkájuk miatt kénytelenek enni: gondolom ilyen a riksás, akinek kemény fizikai munkát kell végeznie nappal, hogy kitermelje a betevőt. Szerintem neki muszáj ennie, különben délutánra tuti eléhezne… De az is lehet, hogy nem így van, és ezek az emberek olyat tudnak, amit én elképzelni sem. Néhány riksás olyan vékony, mégis olyan terheket képes elhúzni, hogy az valami elképesztő!

Megint el akarnak küldeni minket a körénk gyűlt tömeg miatt

Na, de térjünk vissza a mi kis éttermünkbe, ahol szépen megebédeltünk, rizst és dalt, sőt desszertnek még egy kis dohit és teát is. Ez utóbbi kettővel még nem végeztünk, és közben arra lettünk figyelmesek, hogy a hely szépen lassan azért csak megtelt emberekkel, de enni nem esznek többen, mint ahányan az érkezésünkkor, ellenben kb. mindenki minket bámul. Ezt egy-két „kemonácsó”-val még viszonoztam is, kb. mert nem volt jobb ötletem, csak a sírás, de inkább a nevetést választottuk – félig kínunkban. Egyébként mindenki aranyos volt, akikhez hozzászóltunk, azok egyből elmosolyodtak, és ahogy itt szokás, a fejükkel oldalra biccentettek egyet. Hogy ez mit jelent, azt még pontosan nem tudjuk, vagyis azt már sejtjük, hogy nincs pontos jelentése, hanem inkább mindent jelent, amolyan általános non-verbális kommunikáció, ami szituációtól függően kb. bármit jelenthet. Szóval így biccentgettek nekünk, és egyre csak többen, aminek aztán az vetett véget, amikor a tulaj odajött hozzánk, és finoman érzékeltette, hogy szeretné, ha távoznánk. Én még öt percet kértem, de aztán, mivel nem végeztünk, Zita ötletére megkérdeztük, hogy mi a baj? „Túl sok itt az ember!” – Jött a válasz… Hát ez kész! Már megint elhajtanak minket, mert ez a sok Sanyi bejön és bámul minket, mert nem ismernek semmilyen szabályt, vagy illedelmet, csak jönnek és néznek, ramadán ide, vagy oda! Hát majd adunk mi Nektek! :) Megkérdeztük a tulajt, hogy szabad-e kihajtanunk minden nem fogyasztó bámészkodót, és erre bólintott, mire mi nekiálltunk kiterelni a népet. Néhányan hevesen ellenkeztek és mutogattak az asztalra, hogy ők itt esznek, vagy enni fognak, őket persze békén hagytuk. Meg a személyzet is ellenkezett, mert őket is élből kihajtottuk volna, mivel nem tudjuk megkülönböztetni őket az egyszerű betévedt bámészkodótól. A vége az lett, hogy odakint a függöny mögött gyűlt tovább a tömeg, idebent pedig újra minden olyan kihalt lett, mint az érkezésünkkor. Pontosabban talán egy kicsit többen lettünk, szóval elképzelhető, hogy néhányan végül ételt is rendeltek, csak hogy még egy kicsit láthassák a furcsa földönkívülieket, akik még banglául is beszélnek pár szót. Vagyis bengáliul, ahogy otthon, Magyarországon mondanánk…

Szerintetek bunkók voltunk? Szerintünk annyira nem, mint a tömeg kollektíve. :D Ha hagyjuk magunkat, miattuk előbb be kellett volna, hogy fejezzük az ebédünket, mint ahogy szerettük volna. Miközben ők nem is fogyasztottak az étteremben, csak bejöttek és leültek minket nézni, ráadásul ramadán idején – valószínű ez az, ami zavarta a tulajt. Kicsit kiakadtunk azon, hogy már másodjára elküldtek minket valahonnan a miattunk összegyűlt tömeg miatt, de ugyanakkor örültünk neki, hogy ezúttal nem hagytuk magunkat.

És ne gondoljátok, hogy ez olyan külföldis, nyugatis, parancsolgatós cselekedet volt, látnotok kellett volna az embereket. Olyan szépen és könnyen lehet terelni őket, és biztos vagyok benne, hogy ha képesek lettünk volna velük megértetni a szituációt, maguktól is elhagyták volna a helyet. Tudom, hogy az átlag nyugati ember elméjében egy muszlim ember az valami furcsa, mélyen vallásos, agresszív, nagyszakállas, furcsa ruhás, esetleg „pokrócos” alak, de a valóság nagyon messze van ettől, legalábbis a belső dolgokat illetően. Az átlag muszlim egy végtelen jámbor ember, barátságos, kedves, segítőkész, és néha már-már túlontúl vidám és molyosgós. A messziről jött utazót pedig nagyon tisztelik, és mindenben a segítségére sietnek. Nem mindenki ilyen, de a nagytöbbség igen! Valószínű ennek köszönhető, hogy a napi ötszöri imára hívó éneket, amit a minaretekből a hangszórókon keresztül beleküldenek az égbe, már nem úgy „hallom”, mint ennek az útnak az elején, mondjuk Isztambulban. Akkor egy furcsa, idegen világ hangja volt, és kicsit talán még én magam is rémisztőnek találtam, sőt, igaz már szégyellem azóta, de azt hiszem kicsit agresszívnek is. Mert ugye mit tudtam én ezelőtt a muszlimokról? Amit a médiában hallottam, a muszlim szélsőségesekről(!!!). Csak hogy az a muszlimoknak a 0,0001%-a, vagy annyi se. Ez alapján nem szabad ítélkeznünk a talán milliárdos tömeg felett.

Az Eső család – Szeretjük a monszunt!

A délután egy nagyszerű dolog történt velünk! Eleredt az eső! Na, ez még önmagában nem volt olyan csuda jó dolog, de ami következett miatta, az nagyon is az volt. Mikor még csak szemerkélt, éreztük, hogy ennek nem lesz jó vége, ha az úton maradunk, ezért aztán lekanyarodtunk egy mellékútra, és azon elkezdtünk befelé hajtani a mezők között, oda ahol láttunk valami épületeket. Gyorsan bent találtuk magunkat egy fészerben, ahová aztán elkezdtek szépen gyülekezni a …? Falubeliek? A családhoz tartozók? A szomszédok? Nem tudom… Az Emberek! :) Valószínű egy nagyobb, 3-4 generációs család volt, de ezt már nem tudjuk meg. Azt viszont állíthatom, hogy nagyon kedvesek, és nagyon kíváncsiak voltak. Ezt abból tudjuk, hogy elállták az ajtót, annyian jöttek körénk néhány perc alatt. A levegő megállt, rólunk pedig elkezdett folyni a víz. Erre kaptunk tőlük legyezőt! :D Aha, hát ez remek, most aztán nézhettek minket, ahogy legyezzük magunkat! :) Na, hát őket nem volt pofánk sehová sem zavarni, hülyén is nézett volna ki a dolog. :) Viszont az eső kegyelmes volt hozzánk, és mielőtt még kezdtük volna kényelmetlenül érezni magunkat, elállt. Kimehettünk az udvarra és itt láttuk csak igazán, mekkora a család! Van itt 1-2 éves forma kisgyerek, nem is egy, szülők, nagyszülők és talán dédnagyszülők is, ezt mi már nem tudtuk megállapítani. De fantasztikus látvány voltak, kezdve a legkisebb, ufó fejú, csodálkozó apróságtól, az ősz, vastagszemüveges, nádszál vékony nagy öregig. Nekem ő volt a kedvencem, ez az ember nagyon komolyan festett, számomra ő volt a legnagyobb arc, csak úgy mesélt az egész kinézete, micsoda élete lehetett… Milyen vékony, valószínű szinte már alig lát, a szemüvegén keresztül én alig látom a szemeit, és dróttal van megragasztva az egyik szára. De a zöld növényből műhajat hordó kissrác sem volt gyenge az apjával, vagy az a gyermek, akit a szülei a magasba emeltek, hogy láthassuk, micsoda jó formában van a kis utánpótlás. Ezt az apróságot aztán Zita meg is kapta egy pár percre, és a karjában tarthatta a barna bőrű igazi kis húsgombócot. :)

A csikizésnek pedig most is nagy sikere volt a lurkók körében. Volt egy srác, akire a végén elég volt már csak ránézni, rögtön elkezdte a rötyögést:

Aztán az indulás sem volt gyenge, szépen körbeálltak minket, és ekkor találkozhattunk a család néhány ereje teljében lévő férfitagjával is, akik éppen a vállukon tartott botnak a két végére akasztva hordták ki a mezőkre a rizspalántákat. Most én tekertem elől, és közben próbáltam lencsevégre kapni ahogy a homokos úton Zitát egy kisebb gyermeksereg követi rohanva. Micsoda találkozás volt ez! Nem kellett volna ott maradnunk náluk? Mert persze ők is marasztaltak… Már soha nem tudjuk meg, milyen élményekkel gazdagodtunk volna, de ez nem is baj, így jó minden, ahogy történt. Ekkor még mindig nem voltam teljesen rendben az erőnlétemet illetően, és estére nyugalomra vágytam. Ha pedig náluk maradunk, bizonyosan átjött volna a népes szomszédság is megnézni a furcsa idegeneket… és ha megint előáll a szituáció, ami már kétszer megtörtént velünk Bangladesben, ők még azt se tudták volna, hogyan küldjenek el minket, mert nemigen beszélt senki angolul. Szóval végül nem bántuk, hogy továbbálltunk, és azt sem, hogy a legyezőt sem fogadtuk el. Mert azt is nekünk akarták adni. :) Pedig nem úgy néztek ki, mint akik nagyon el vannak eresztve anyagilag, vagy materiális javakkal, ellenben mi egyenest a Marsról jöhettünk az ő szemüknek a rekukkal, a bukósisakokkal, a GPS-el, meg a fényképezőgépünkkel.

Bepakolunk egy szállodaszobába, ahol nyugalmunk van

Az, hogy nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott az „eső családnál”, annak is köszönhető, hogy kb. 10km-el később aztán találtunk egy nagyon jó helyet maradásra, egy olyan városkában, aminek a nevét azóta se tudom, csak azt, hogy 55km-re van Rangpurtól és 53-ra Bogrától. :) Még a település elején megálltunk, és szálló után kérdeztünk. Ezt a „Residental Hotel” kulcsszóval tudtuk megtenni, ugyanis a hotel önmagában itt nem elég, mivel errefelé az éttermeket hívják elsődlegesen hotelnek, úgy, mint Dél-Indiában és Nepálban is sokfelé. Egy motoros kísért minket a főút melletti szállodáig, ahol gyorsan sikerült kialkudnom 200 takát a folyosó végi, legsötétebb első emeleti szobáért. Mire felpakoltuk a gépeket, pont leszakadt az ég. Ez a felpakolási művelet egyébként nem volt egyszerű, mert ugye egyikünknek mindig a bringák mellett kellett lennie, amíg a másik pakolt, és zárta a szobát, amikor épp nem volt ott, hanem a cuccokkal, vagy a cuccokért rohangált. Szóval az egyikünk mindig pihent, és őrizte azt, ami még lent volt, amíg a másik hurcolkodott. És ez alatt… Ki nem találjátok, de tömeg gyűlt körénk, és bámultak minket! :) Illetve néhányan szóltak is hozzánk azok, akik tudtak valamit angolul. És mondanom sem kell, nagyon meglepődtek, amikor a default, mindig első – és sokszor egyetlen – kérdésre, a „Honnan jöttél komám?”-ra az ő nyelvükön válaszoltam: „Ámár deser nám Hángeri.” – „Ááá, Bánglá háblavaálsdfá!”, jön a válasz, amiből én már csak a bangla szót tudom kivenni, de a hangsúlyból értem az egész mondatot: Ááá, beszélsz bengáliul! – és persze ezután jön a második kérdés, amire a csalódás, hogy én mégsem beszélek banglául, csak kb. ezt az egy mondatot, meg, hogy kérem a számlát (bill koto). :) És mindez egy laza 20-30 fős tömeg közepén a biciklivel, miközben Zita odafentről a szálló folyosójáról nagyon szemfülesen meg is örökítette eme Bangladesre igen jellemző pillanatot.

Este nagyon jólesett a zuhany, és a vacsora még annál inkább, pláne, hogy aztán olyan finom, hideg (tanda) dohit ettünk, hogy lefekvés előtt még egy másik körre vissza is kellett térnünk a földszinti, 0-24 nyitva tartó étterembe. Jó volt ma újra úton, élvezzük Bangladest! :)

Rangpurban hat napot töltöttünk, és ez az idő nem telt olyan szörnyen, mint ahogy azt elsőre gondolnánk, ha azt mondjuk, hogy ez egy „kényszerpihenő” volt, a gyógyulásom végett. Ezt leginkább három barátunknak köszönhetjük, Shah Alamnak, Mahidnak és Pallabnak. Velük rengeteg időt töltöttünk.

Shah Alam, Mahid, és a Dzsu, ahol az állatok gyülekeznek! :)

Ők ketten nagy cimborák, és onnan ismertük meg őket, hogy Shah Alam Shihad jóbarátja, akinek pedig CS-n írtunk, mert ő volt az egyetlen regisztrált tag Rangpurban. Ottlétünk alatt ő végig Dhakában tartózkodott, így vele végül személyesen nem is találkoztunk, de Shah Alam-al és Mahid-al rengeteg időt töltöttünk. Mindenáron szórakoztatni akartak minket, ezért meg akartak nekünk mutatni mindent Rangpurban, noha annyi látnivaló valójában nincs is. :) Mahidnak az az ötlete támadt, hogy menjünk el a Dzsu-ba. Nekünk fogalmunk nem volt, miről beszél, de számára a dzsu az valami triviális szó lehetett, mert meglepődött rajta, hogy nem ismerjük, és nem tudjuk, miről beszél. Csak mondta, és nézett nagy szemekkel, hogy értetlenkedünk. Ő csak folytatta: „You know, dzsu, the dzsu…” Még mindig nem értettük, mire végre elkezdte körbeírni, miről beszél: „You know, the Dzsu, where the animals are gathering!” – Tudod, a dzsu, ahol állatok összegyűlnek! Ekkor esett le, először Zitának, hogy a Zoo(ejtsd: Zú)-ba, vagyis az állatkertbe akarnak elvinni minket! :) A bangladesieknek van egy sajátságos kiejtésük az angolban, és azt, ami helyesen valami Z közeli hang lenne, ők Dzs-nek ejtik, így Zitát is először Dzsitának hívták – igaz, erről sikerült gyorsan leszokniuk aztán, hogy Zita csúnyán nézett rájuk, és kijavította őket. :) De a Zoo-t ezután is többször Dzsúnak mondták, és ezen mi rettentő jól mulattunk, sőt Mahid ezen elszólása azóta is szállóige nálunk. The Dzsu – Where the animals are gathering! :D

Persze az állatkertbe végül nem mentünk el, ketrecbezárt állatokat a világ legtöbb nagyvárosának állatkertjében láthatunk, és nem valószínű, hogy a rangpuri valami olyanban különlegesebb lenne, amitől érdemes lenne nekünk meglátogatni, pláne nem akkor, amikor igazából nekem passzívan pihennem kéne. Persze ez oly nehéz, hogy egy nap erejéig nem is nagyon sikerült, és ezen a napon meglátogattuk Rangpur két nagy nevezetességét, a Tajhat palotát, és a Carmichael főiskolát.

Tajhat palota, és a Carmichael College

A Tajhat egy szép kerttel körbevett kastélyszerű épület, amit kb. száz éve építettetett egy a szerencséjét Rangpurban megalapozó ékszerész. Majd az épület később működött bíróságként, mígnem mostanra múzeumként végezte, ahová nekünk idegeneknek (bideshi) 100 a belépő, Mahidéknak meg 5 taka! :) A kert egyébként tényleg szép volt, sok növény, pálmafák, egy-két nagyobb, négyzet alakú tó, és elszórtam mindenütt szerelmespárok. Mikor kérdeztük a srácokat, hogy járnak-e ide, azt mondták, nem, minek, hisz nincs barátnőjük. Szóval erre a helyre a csajokkal kell jönni. A „barátnő intézménye” egyébként nem minden családban elfogadott, van ahol nagyon csúnyán néznek a házasság előtti randizgatás miatt, ezért aztán a legtöbbször az ilyesmi eleinte titokban marad a szülők előtt. A kastély egyébként szép volt, de semmi különös… Innen riksával mentünk át a srácok főiskolájára, a Charmichael föiskolához. Charmichael bácsi Bengal kormányzója volt nagyon régen, és oktatási reformokat vezetett be, aminek következtében ez a főiskola is megszületett. Itt is szép parkos részeken sétáltunk végig, bár meg kell hagyni, hogy ez csak relatív, mert bár nagyon élveztük a fák árnyékát, és a dudálás mentes környezetet, de azért a Műegyetem parkja ehhez képest egy arborétum és K épület pedig egy Kastély! :)

Egyszer Mahid megkérdezte, hogy mi a különbség a „fejlődő” és a „fejlett” országok között. Sejthetitek, milyen választ adtam… :) A „fejlett” országokban az emberek sok pénzt keresnek, sok materiális dolguk van, és kevés idejük, felborul a prioritásuk, és nehezen BOLDOGulnak, sokszor elégedetlenek. A „fejlődő” országokban általában nagyobb a népesség, de sokszor a töredékét sem keresik annak, amit a „fejlett”-ekben, de ahogy mi eddig körbenéztünk, ezekben az országokban boldogabbak az emberek. Vagy legalábbis annak látszanak. Teljesen máshogy élnek, mint mi a nyugati világban, sokkal nagyobb prioritást kap a család, és vallásosabbak is, viszont egyre több helyen látjuk, hogy a fiatalság, főleg a városokban, a nyugati mintát próbálja követni. Más téren is van különbség, de erről a témáról könyveket lehetne írni, és nekem nem posztom most ez, pláne, hogy csak kapirgálom magamban a témát.

Viszont mások, másképpen már mutattak jó dolgokat, ilyen az egyik kedvenc filmünk, a Home, az Otthonunk, ami ingyen letölthető, megnézhető. Sajnos nem találtam a srácoknak bengáli feliratot hozzá, de megnéztük az angollal, aztán beszélgettünk róla. Remélhetőleg valami jó nyomot hagytunk mindezzel a fiúkban. Észrevettük, hogy minket, mint nyugati embereket szeretnek másolni, szeretnek „követni” minket, ahogyan az egész nyugati kultúrát próbálják követni, hiszen az ide is betört már, a TV-ből sokcsatornán ömlik a reklám, és az utca tele van óriásplakátokkal, szóval hiába szegény ország, 150 millió ember az sok, és van mit nekik eladni… A lényeg, hogy azzal, hogy mi a nyugati világból jöttünk, van rajtunk egyfajta felelősség, hiszen ha akarjuk, ha nem, Nekik mi a nyugati világ nagykövetei vagyunk. Ketten onnan, a gazdag, fejlett, csodálatos, kényelmes Európából. Ugyanígy Magyarország nagykövetei is vagyunk, hiszen bárki, akivel találkozunk, és megtudja, hogy magyarok vagyunk, az ezután a magyarokat ahhoz a két furcsa biciklishez fogja kötni – mert azoknak, akikkel találkozunk, általában mi vagyunk az első magyarok, és sokszor az első európaiak is. „Igen, találkoztam már magyarokkal, jó fejek voltak, megkérdezték bengáliul, hogy hogy vagyok, aztán még bengáliul is köszöntek el…” vagy „furcsák voltak, mintha mérgesek, vagy idegesek lettek volna” – igen, sajnos ilyen is volt, igaz, az előbbi példa sokkal-sokkal gyakoribb, és ezt mindig szem előtt kell tartanunk; hogy nem csak megfigyelők vagyunk az utazásunkkal, hanem nyomot is hagyunk a világban. És próbálunk jó nyomot hagyni, de ez sokszor nem is olyan egyszerű és könnyű, mint azt elsőre hinnénk.

Pallab, egy igazi Bangladesi, aki szereti a tömeget

Pallab egy fiatalabb, és bohókásabb srác volt, ő még a csajozós történeteiről is mesélt, és a beszélgetések alapján, ő valahol ott áll, mint egy teenager nálunk, a „love marriage” világban. Persze ő idősebb, de a lemaradás érthető, hisz itt alaphelyzetben az ifjúságnak nem kell törődnie a párválasztással, azt a szülők majd lerendezik, ha itt van az ideje – ha az idősebb lányokat már kiházasították és/vagy egyéb feltételek teljesülnek. Szóval itt nehezebb ez a történet, hisz ezek „titkos szerelmek”, és a tévé összes csatornáján állandóan nyomott szappanoperákban ugyan jelen van a szerelem, de azt egy torz mása a valóságnak, és kétlem, hogy alkalmas arra, hogy onnan meríteni jó ötlet lenne. A részletekbe, hogy miben merül ki egy ilyen „házasság előtti kapcsolat” errefelé, nem kérdeztünk bele, már csak azért sem, mert Pallab épp egy kapcsolaton volt túl, és kereste önmagát, hogy mi volt a baj vele, és hogy hogyan tetszhetne jobban a lányoknak. Mi persze az oly triviális, de mégis oly nehéz választ adtuk: légy önmagad! :) És valóban Pallab akkor volt a legnormálisabb, és számunkra is a legszimpatikusabb, amikor nem próbált se a kedvünkbe járni, se másmilyen lenni, mint amilyen valójában – amikor jókat tudtunk vele beszélgetni mindenféléről.

Az egyik ilyen beszélgetés részünkről óriási nevetésbe torkollott, úgy kellett visszafognunk magunkat, mert Zita már tényleg a székről készült leesni. Kérdeztük Pallabot, hogy őt hogy nem zavarja ez a tömeg, és ez az őrületes zaj, ami itt Rangpur utcáin is van. Nála a kiejtés rendben volt, ám a fogalmazás nem volt tökéletes, mert kiejtett egy ilyen mondatot a száján: „I like crowd” – Szeretem a tömeget! Ezzel csak azt akarta kifejezni, hogy őt nem zavarja a tömeg, mert már megszokta. Ám mi kicsavartuk ezt odáig, hogy hát persze, ők itt szeretik egymást, nyolcan beférnek a riksába, ölelkezve, kézenfogva járkálnak a jóbarátok, ha valahol tömeg van, az buli, nem igaz? Egy csomó ember kis helyen, hát az mekkora király már, mit számít, hogy utcáról, buszról, vagy riksáról van szó, a tömeg az jó, I like crowd! :) …és Pallab kíváncsi volt, kérdezett Európáról, Magyarországról, városokról. Amikor Budapest került szóba, mondtam, hogy nem biztos, hogy jól érezné magát, mert senki sem dudál az utakon, ráadásul olyan igazi ázsiai tömeg sincs sehol, talán, ha nagyon magányos, reggel a Kökin, a metrónál találkozhat egyszerre sok emberrel, de különben nálunk semmi sem fogható ahhoz, ami itt van. :) Pallab nem sértődött meg az ilyeneken, inkább örült, hogy jól érezzük magunkat. Bármiről kérdezett, először azzal kezdtem, hogy hát, ott sincs olyan igazi, rangpuri tömeg, de azért jó hely… és miután összeszedtük magunkat a nagy nevetésből, persze érdemben is válaszoltunk neki.

Kedvencünk, az elektriska!

Amikor először indultunk kórházba a bajommal, Shah Alam és Mahid elkísértek minket. Mivel négyen voltunk, és ezúttal gyorsan oda akartunk érni, autoriksába ültünk. Amikor a jármű elindult, dodzsem szerű hangot adott, amin meglepődtem, és gyorsan körbe is néztem, hogy mi a baj!? Ebben a járgányban nincsen robbanómotor! Apám, ez elektromos, és itt van a Sanyi alatt az akkumulátor! Kész, teljesen kivoltam! Itt Ázsiában, a naaaagy szegénységben, Bangladesben, egy vidéki városban kis elektromos riksákkal közlekednek! Pontosabban riSKákkal, mivel itt így is mondják. :D Először nem akartuk elhinni, mondtuk a srácoknak, hogy nálunk a tehenet hívják így, de ők egyre csak mondták, hogy riska, s nem riksa – habár úgy is megértették. Mi persze ezen megint nagyon jól mulattunk, és az elektromos riskákat én el is kereszteltem elektriskának, hiába javítottak ki többször a barátaink, én mondtam, hogy ez kérem elektriska, hát nem is értem, Ti eddig miért nem adtátok ezt a nevet neki. Aztán egyszer egy riskást jól ki is faggattunk a járgányáról, aminek egyébként ő maga volt a tulaja.

Egy elektriska 2 lak taka, vagyis 200.000 taka, ami kb. 600 ezer forintnak felel meg. Egy riskában a sofőr mellett és mögött még 6-8 utas fér el, vagyis európai mércével nézve, európai testalkatúak négyen. :) Egy ilyen riska 110-120km-t képes menni egy töltéssel, a töltés pedig éjszaka történik, 8 óráig tart, és kb. 100 takába, vagyis 300 forintba kerül! Cserébe nem püfög, nem hangos, és nem kapsz tőle tüdőrákot, legalábbis közvetlenül nem, hisz azt azért tegyük hozzá, hogy még ez is messze van a tökéletesen környezetbarát közlekedési megoldástól, mert ugye azt az elektromos áramot is elő kell valahogy állítsuk, és azt a világ nagy részén még nem megújulókkal teszik, az akkumulátorok gyártásába meg bele se menjünk.

Mégis, szerintem sokunk meleg szívvel üdvözölne elektromos járgányokat Budapest utcáin. De ott nincsenek! Sőt, még hírben sincsenek, és így van ez, ha jól tudom, egész Európában! De miért?!? Itt Nekik miért sikerült, a “borzasztóan szegény, nyomorúságos, katasztrófák sújtotta” Bangladesben? A teljes és helyes választ nem tudom, de talán benne van az, hogy ide közelebb van Kína, és hogy itt lazábbak a szabályok. Egy ilyen riksa pár száz kiló, mégis elvisz nyolc embert, hisz nincs oldala se, csak egy ponyvát gördítenek le monszun idején. Az ilyen úri huncutság, mint ajtó, maximális teherbírás, törésteszt, közlekedésbiztonság, biztonságöv, meg légzsák, vagy ABS… Ilyen itt nem létezik, és már nekünk sem hiányzik, meg is lepődnénk, ha valahol ilyesmiket tapasztalnánk. Szóval mire egy ilyen riksát megépítenénk otthon, vagy hazavinnénk Magyarországra Kínából, úgy hogy aztán meg is feleljen az otthoni szabályoknak, majd átvernénk az egészet a bürokráciánkon, addigra nem hogy 600 ezerből, de 6 millióból nem állna meg egy darab, így már nem is érné meg, és így nincs is ilyesmi a magyar utakon. :( :) Na meg nem is felelne meg az otthoni rohanó, kényes-kényelmes életnek, mert kétlem, hogy képes 50km/h-val repeszteni, vagy ha képes is, biztos nem 110km-t.

Itt egyébként ezek az autoriskák – ahogy a helyiek hívják – javarészt megadott útvonalon közlekednek, csak a megállók nem olyan jól definiáltak, mint nálunk, de különben egy „vonaljegy” 5 takába kerül egy főre, és pár száz méterre is, vagy akár a város túloldalán lévő végállomásig is ugyanennyi. Szóval az a 100 rupis “tankolás” kb. az első fél órában megtérül, utána már nagyjából profitot termel a sofőr, amiből valószínű a hitelt fizeti vissza, mert itt mire az ember kitermel magának 2 lak takát, az az egyszerű embereknek beletelik egy fél életbe is…

Szót érdemel még, hogy a rangpuri elektriskákon van egy rács, szinte mindegyiknek a szélvédője előtt. Ez szükséges, hiszen ha valaminek nekihajtana a riskás, a rács nélkül betörhetne az a szép nagy szélvédő! :) Viszont valahogy ki is kell látni, ezért hagyjunk csak ki szív(!) alakban abból a rácsból középen! Szíííív alakban! Hát normális?!? Kedvesen őrültek ezek a bangladesiek is. :)

A közlekedésben résztvevő eszközök díszítéséről lehet, hogy csinálunk majd egy önálló bejegyzést, mert elképesztő az, ami itt van! :)

A betegségem és a gyógyulásom

A vízszűrőnk aktív szén szűrőtartálya - az új, és a 10 hónap használat után lecserélt (a szenet külön lehet benne cserélni, hivatalosan 400l-t, vagy fél évet lehet használni egy adag szenet)

Na, és akkor szóljunk egy-két szót arról is, hogy miért töltöttünk 6 napot Rangpurban. Amikor megérkeztünk, elég ramatyul voltam, fájtak a csontjaim a fejemben, sajgott mindenem az állomtól a homlokomig, hőemelkedéseim rendszeresen voltak, és úgy éreztem valami beleragadt a fejembe, mint amikor úszás után féllábon, félredöntött fejjel ugrálnod kell, hogy a víz kifolyjon belőled a füleden keresztül. De ez most nem víz volt, hanem valami sűrűbb, ami sehogy sem akart kijönni vagy felszívódni és ezen két nap pihenő sem segített, ezért a harmadikon elmentünk egy dokihoz, amit a srácok javasoltak. Ez egy „általános” orvos volt, fizetős, tehát elvileg „profi”. Légkondi volt a rendelőjében, ahová 4-5 beteget is betereltek, szóval odabent az egy óra várakozás után még egyszer sorba álltunk, vagyis ekkor már ültünk, szembe a dokival, méghozzá egy TV alatt! Szólt a TV az orvos rendelőjében! És kb. 20 fok volt odabent, míg odakint 30 felett… :o 500 takát kért a vizsgálatért,
majd még 1300 taka volt a vizelet és vérvétel, amelyekből semmi különöset nem tudtunk meg, csak hogy valami gyulladás van a szervezetemben. Azoknak, akik féltenek: Mielőtt hozzám értek tűvel, végignéztem, ahogyan egy bontatlan, érintetlen csomagolásból előveszik az injekciós tűt! Az eredményeket este kaptuk meg, mentünk vele vissza a dokihoz, ekkor már nem kellett még egyszer kicsengetni a zsozsót. Kaptam újabb adag, másfajta antibiotikumot… Ettől se boldogabb, se egészségesebb nem lettem, és Klára javallatára felkerestünk egy másik, naaagy kórházban (Rangpur Medical College) egy fül-orr-gégészetet (ENT – Ears-Nose-Throat), ahol megduplázták az antibiotikum adagomat, továbbá az inhalálást is előírták, amit ekkor egyébként már szülői tanácsra elkezdtünk csinálni. Nem voltam boldog, hogy ennyi antibiotikumot be kell szednem, de úgy tűnt, nincs más mód, mert máskülönben nem gyógyulok meg. Végül tényleg szép lassan jobban lettem és a 6. napon már csak enyhe fejfájásaim voltak, ezért este már pakoltunk, készültünk az induláshoz, és reggel…

Reggel próbáltunk volna még egy kicsit lustálkodni, és csak később, a délelőtt folyamán indulni, de kopogtak az ajtónkon. Shah Alam és Mahid érkeztek meg kerékpárral, hogy elkísérjenek minket a város határáig.

A riksák világa és a lungi

Patgramból csak délután indultunk tovább, mert ugye leszakadt az ég, és ott ragadtunk ebédre is, amit egyébként nem bántunk, ámbár amikor elindultunk, már sejtettük, hogy nem fogunk túl messze jutni. Ahogy kikanyarodtunk a városból, úgy kezdett újra szemerkélni az eső, de eleinte csak ijesztgetett minket. Aztán egy jó húsz kilométerrel később egyszer csak tényleg rákezdett. Gyorsan behúzódtunk valami félig nyitott szerelőműhely teteje alá. Mások is így tettek, nem voltunk itt egyedül. Pár percre el is tűnt a forgalom az útról, aztán ahogy újra alábbhagyott, ismét előkerültek a riksák és a bringások. Merthogy a közlekedők nagy részét ők alkották, a motorizált jármű ritka volt az úton.

Sok érdekeset láthattunk így, pl. súlyos zsákokat szállító teherriksásokat. Most tényleg nem csak nagynak látszó, de valójában könnyű holmit cipeltek, látszott, hogy ennek van súlya, valószínű valami magféle lehetett a zsákokban, mert volt, hogy leszálltak, és tolták-húzták a gépeket, pedig a terep igazán nem emelkedett.

Aztán még többször megálltunk, mivel többször rákezdett az eső. Mindig találtunk valami tetőt, ami alá bringástul befértünk, és ezeken a helyeken aztán szép kis tömeg gyűlt körénk mindig. Részben az eső miatt, részben pedig miattunk, legalábbis az, hogy az eső elállta után is ott maradtak körülöttünk, erre utalt. Ekkor már kicsit el tudtunk velük beszélgetni, meg tudtuk tőlük kérdezni, hogy hogy vannak (Kemonacso?), és meg is értettük a választ: báló / báloácsi – jól / jól vagyok. Persze az ő első kérdésük mindig az volt, hogy honnan jöttünk, melyik országból. A „Hángeri”-re úgy tűnt, megértették, bár aztán amikor kérdeztem, hogy tudják-e, melyik kontinensen van Magyarország, mindenre csak igen, vagyis „Há” volt a válasz. Valószínű már a kérdést sem értették, mert amikor azt kérdeztem, hogy Antarktisz, arra is azt mondták, hogy igen… :) Azt már írtam többször, hogy mindenre bólogatnak, arra is amit nem tudnak, és akkor is, amikor egyáltalán nem értik még a kérdést sem. Nagyon ritka az a válasz, hogy „nem tudom”, ezért amikor ezt a választ kapjuk, néha szinte már hálásabbak vagyunk, mintha kielégítő választ kaptunk volna – hisz az illető legalább bevallotta, hogy nem tudja! Ez nagyon ritka errefelé!

Még egy érdekes dolgot sikerült ezen a szakaszon lencsevégre kapnunk! Ez pedig a biciklis riksák világítástechnikája volt. Már Patgramban láttuk az olajlámpákat a riksák aljára, a hátsó tengely környékére akasztva, de akkor éjszaka volt, így fényképezni nem tudtunk, most viszont sikerült elkapnom egy teherriksát! Még én sem értem teljesen, miért, de nekem ezek az egyszerű dolgok rettentően elkezdtek tetszeni. Semmi szuper technológia, semmi fantasztikus innováció, csak szimplán az emberi hajtás, a három kerék, egy hosszú lánc, két fogaskerék, egy nagy hátsótengely, egy masszív fa plató, alatta felakasztva a lámpa, és kész a teherriksa! Gurul, szállít A-ból B-be, ha kell embert, ha kell terméket… Nem fogyaszt benzint, nem bonyolult szerkezet, nem igényel különleges szervizt, egyszerű a javítása, és csak azt eszi, amit mi emberek, amúgy is. :)

Aztán az egyik megállónál egy kétkerekű bringásra lettünk figyelmesek, akinek furcsa csomagjai voltak a kormányon. A két zsákból egy-egy kecske nézett kifelé unott fejjel! Óriási! A kerékpár hajtója papucsban, lungiban, és ingben, ahogy kell, ahogy az Bangladesben szokás. Lungit már Dél-Indiában is láttunk, ez a legjellemzőbb férfi viselet Bangladeshben. A lungi egy szoknyaszerű könnyű anyagból készült valami, amit vagy hosszan, bokáik leengedve hordanak, vagy valahogy feltűrik az alját, és átvetik a két lábuk között, majd betűrik a végét a derekuknál. Ez egy kényelmes, könnyű viselet, tudnak benne dolgozni, és kerékpározni is, na meg persze gondolom jól szellőzik alulról, mert hogy alsógatyát nem hordanak alatta, az hétszentség! :) Egy lungi ára kettő-ötszáz taka, és mindenféle mintában és minőségben kapható, ezért el is határoztam, hogy egyszer nekem is lesz egy lungim. :)

Egy muszlim esküvőnél kötünk ki

Ezt a napot spontán zártuk, miután átkeltünk egy duzzasztógáton a Tista folyó túloldalára, megálltunk egy helyen, ahol egy díszes kapu mögött rendezett udvart láttunk, hogy Zita bekéredzkedjen egy mosdóba, elvégezni a dolgát, amire a természet hívta. Én közben kint maradtam az út szélén, őriztem Zita bringáját, és hátradőltem a kényelmes fekvőkerékpáromban. Zenét hallgattam, és napszemüveg volt rajtam. A helyiek egyre csak gyűltek és gyűltek körülöttem, nem telt bele egy percre, és legalább harmincan álltak körülöttem, de én továbbra sem mozdultam, csak hallgattam a zenét, és figyeltem a sötét napszemüvegem mögül. Az arcok azt sem láthatták, hogy alszom-e, vagy sem, csak egy furcsa lényt láttak egy furcsa szerkezeten. A biciklit kezdték piszkálni, és ekkor támadt egy ötletem. Untam már a „hát dibennát” (Ne érj hozzá!) magyarázni, ezért gondoltam egyet, és minden előzmény nélkül, hirtelen felugrottam a gépből egy hangos „Búúúú” kiáltással. Az egyikük, aki közvetlen az arcom mellett volt, legalább két métert ugrott hátrafelé, elképesztően megrémült, ahogy néhány másik társa is. Persze a többség nem, így aztán az egésznek a vége egy hatalmas nevetés lett. Aztán levettem a napszemüveget, és bemutatkoztam, elmondtam, honnan jöttem, és megkérdeztem, hogy vannak(Kemonacso?). Ez nagyon tetszett nekik, és széles mosolyokat kaptam cserébe, aztán hallgathattam, ahogy egymásnak mondják tovább, hogy „Hángeri-Hángeri”, amíg Zita vissza nem érkezett azzal a hírrel, hogy teameghívást kaptunk a házhoz. Hátratoltuk a bringákat egy udvarba, ahol aztán a teameghívásból hamar marasztalás lett, és mi végül éltünk ezzel meghívással.

Ennek fő oka az volt, hogy nem voltam jól. Furán éreztem magam, és miután megmértük a hőmérsékletem, kiderült, amit sejtettem, mégpedig, hogy ismét hőemelkedésem van. Oké, hogy csak 37,4, de ezzel akkor sem jó bringázni. Kaptunk egy szobát, ahová a bringákat is be tudtuk tenni, és még egy szép szúnyoghálós ágyunk is volt. Az udvar hátsó sarkában, egy ronggyal eltakart kis betonozott részen, a budi mellett, egy 15cm-es pók nézte végig mind a nyolc szemével, ahogy lefürdünk a kút vizével. Cserébe mi is jól levakuztuk szegényt, reméljük néhány szemével azért lát még! Ő őrizte ezt a helyet, ami egyben a mosó és mosogató hely is, hiszen itt volt a víz forrása, a nyomoskút. A vödrös zuhany némileg lehűtött, és ezután valamivel jobban éreztem magam, de sajnos nem tudtam száz százalékban jelen lenni az est hátralévő részében, pedig igazán lett volna hol, ugyanis az udvarban egy esküvő folyt – ezért volt a színes, díszes kapu az utcafelé. Fel volt állítva egy nagyobb sátor, ami mindenféle színekben pompázott, és ahol nagyot lakomáztak az asztaloknál az emberek. Volt rizs, hal, csirke, dál, meg mindenféle zöldség, és természetesen minket is leültettek egy asztalhoz, ahol enni kaptunk. Különleges figyelmet, kényelmet és vendégszeretet kaptunk, ezért nagyon hálásak voltunk, és ezt próbáltuk is minden módon érzékeltetni a kedves vendéglátóinkkal.

Mivel itt mindenki kézzel eszik, az evőeszköz prezentálására még várnunk kellett, míg pár perccel később egyikük elő nem került két nagyon apró kiskanállal! :) Ezzel sem lettünk sokkal beljebb, mert végül csuklóig kajásak lettünk, de hát sebaj, hisz ott van hátul a kút a ház mögött. A család egyébként olyan terebélyes volt, hogy meg se próbálom leírni őket. A lényeg, hogy hatan fiútestvérek, mindannyian tanárok, és a család nagy része itt él, most pedig az egyikük lánya megy férjhez. Zita többet garázdálkodott az esküvőn, mert én kénytelen voltam aztán eldőlni. Ő mesélte, hogy amikor elvitték bemutatni a vőlegénynek, akkor a szokásos udvariassági és gratulációs körök után Zita egy kicsit szóba elegyedett a fiúval, akiről megtudta, hogy 27 éves. A mennyasszony korát nem tudta a srác, mivel még nem is látta, „mindent az apukája intézett”. Fél órával később, amikor Zita újra találkozott a fiúval, akkor a srác már be akarta neki mutatni a feleségét. Ezen Zita nagyon meglepődött, mert az ő szemének semmi különös nem történt, de mégis, ezalatt a fél óra alatt lezajlott az esküvő fő momentuma, amiről ezek szerint Zita teljes egészében lemaradt. És én is, igaz én azért, mert az ágyat nyomtam és közben örültem neki, hogy létezek, és nem fájok.

Utólag raktuk össze, hogy hogyan is zajlott az esküvő: A menyasszony és a vőlegény külön helyen várakoztak, közben az 500 fős násznép 50-50 fős csoportokban megérkezett a sátorba, a többiek odakint beszélgettek, üldögéltek. Aztán a sátorban helyet foglalt a vőlegény, és bevezették a mennyasszonyt is, és szűk családi kör, valamint egy imám előtt felolvastak egymásnak részleteket a Koránból, ezzel meg is történt a házasságkötés. Ezt követően, mivel muszlim kultúráról beszélünk, nem indult el semmiféle zenebona, se nagy ivászat, meg dínom-dánom, mindenki eszegetett, teázgatott, beszélgetett csendben tovább, illetve néhány pánoztak. Ennek egyébként igazából örültünk, mert eleinte kicsit féltünk attól, hogy ha itt lagzi lesz, akkor hajnalig szól majd a dajdaj, de hála az égnek, ez egyszer a kulturális különbségekből jól jöttünk ki. :) Így éjszaka ki tudtuk pihenni magunkat, hisz nem volt semmi bulizás, se hangoskodás.

Az egész falu ránk kíváncsi és rólunk beszél, ezért mennünk kell

Másnap sajnos még mindig nem éreztem magam százasnak, és a reggeli után továbbra is marasztaltak minket, így aztán pihenőnapot fújtunk magunknak erre a napra, és éltünk az ajánlattal. A dolgok aztán viszont máshogy alakultak. A délelőtt nagy részét a szobában, illetve a szoba előtti teraszon töltöttük, utóbbi hely a hátsóudvarra nyílt, és itt üldögéltünk a család néhány férfitagjával, akik tűrhetően beszéltek angolul. Kedvesek és érdeklődőek voltak felénk, jókat beszélgettünk velük. Megmutattuk a családnak a még Mashhadban előhívatott és lelaminált családi és esküvői fényképeket, valamint meséltünk az utunkról, és hogy miért csináljuk.

Közben az udvaron egyre több és egyre több féle ember jelent meg, akik mind minket jöttek megnézni. Nem tettek mást, csak álltak az udvaron, és néztek minket. Kérdeztük a vendéglátóinkat, hogy ők is a család tagjai-e, de a válasz az volt, hogy nem, ők csak szomszédok, a faluból. Eleinte tetszett, hogy ennyi embert láthatunk, de aztán zavarni kezdett, hogy egyre csak jönnek és jönnek. A nép lassan cserélődött, inkább csak jöttek, de elmenni nem nagyon mentek. Amikor a szobában voltunk, volt, hogy oda is bejöttek néhányan. Ezt mi nagyon furcsálltuk, nem csak magát a tényt, hogy miért jöhet be hozzánk fű-fa-virág, hanem azt is, hogy ez a házijainkat egyáltalán nem zavarja. Még csak eszükbe se jut őket kiküldeni, nekünk kell magunkra zárni a szoba ajtaját, ha magunk szeretnénk lenni, az udvaron pedig kisebb tömeg gyülekezik, csak hogy láthassanak minket.

Aztán dél körül, az ebéd után a vendéglátóink elkezdtek utalni rá, hogy 8 kilométerre van egy település, ahol nagyobb biztonságban lennénk. Kiderült, hogy őket is zavarja, hogy ennyi ember idejön miattunk, és hogy már az egész falu rólunk beszél, illetve arról, hogy miért szállásolnak el minket, miért segítenek nekünk. Az embereink persze nem győzték hangsúlyozni, hogy ebben semmi személyes nincs, és ők is nagyon sajnálják, de végül is végeredményben elküldtek. Ezt mi megértettük, és elfogadtuk, megköszöntük a nagyszerű vendégszeretetüket, és mindazt, amit kaptunk tőlük, de azért magunkban kicsit furcsálltuk ezt a „befejezést”. Tudtuk, hogy ez a kulturális különbségből fakad, de akkor sem bírtuk megérteni, hogy hogy a fenébe nem zavarta őket eddig(!) az, hogy özönlik a nép udvarukba…? Bár, ha jobban belegondolok, tényleg egyszerűbb volt minket elküldeni, mint a folyamatosan érkező embertömeget, de én mégis, én eleve a szomszédokat nem engedtem volna ilyen közel az otthonomhoz és a vendégeimhez. Az elnézéskérések között az is ott volt, hogy ezek az emberek írástudatlanok, de mi ezt igazából nem nagyon tudtuk elfogadni, és megérteni. Attól még, hogy valaki nem járt iskolába, miért tartja helyénvalónak másik udvarába, és házába való belépést, a másik ember megbámulását, csak mert annak más a bőrszíne, és máshonnan való? Komolyan, úgy néztek ránk azok az emberek – hosszú percekig, tömegesen – mintha egy másik bolygóról való lények lennénk. Tudom, tudom, itt ez a normális! De akkor se… Akkor se nézzenek így ránk! :)

Persze nem haragudtunk senkire, legfőképpen nem a szállásadóinkra, és ezt érzékeltettük is, többször elmondtuk nekik, hogy nem gond, értjük a helyzetet, és köszönjük, amit kaptunk tőlük. Aztán még a végén a mobilszámomat is megadtam, és azóta a család három különböző tagja hivogat minket, azon a napon még legalább háromszor beszéltünk velük, és azóta még vagy ötször – mindig beszámolunk nekik arról, hogy merre járunk, és mi van velünk… :)

Irány Rangpur!

Szóval az ebéd, és egy újabb zuhany után továbbálltunk. Én viszonylag jól voltam, de nem örültem, hogy így kell bringáznom, pláne délutáni indulással, de ha már így alakult, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk eljutni a 65km-re lévő Rangpur városáig, és ott akár újabb napokat teljes pihenéssel tölteni, amíg teljesen rendbe nem jövök. Betegen, hőemelkedéssel semmi értelme nincs bringázni, csak parazsat rakunk a tűzre, addig nem szabad továbbmennünk, amíg meg nem gyógyulok. Most mégis bringáztunk, és ez meglepően jól ment, szépen haladtunk, és közben megint láttunk egy-két érdekes dolgot. Teljesen érthetetlen volt pl. számunkra, hogy az emberek miért építenek hosszúkás úszó szigeteket a kisebb tavakon, pocsolyákon, legfőképpen valamiféle zöld növényből. Aztán vicces volt a gyalogosforgalomra figyelmeztető tábla is, amelyik egy, a fején kosarat cipelő alakot ábrázolt. Láttunk továbbá egy asszonyt, aki az út szélére szórt ki magokat száradni, és láttunk bambuszvázra feszített négyzet alakú, merítős rendszerű halászhálókat is a víz felett. Szóval elkezdtük szépen fölfedezni Bangladest, és nem bosszankodtunk a helyzeten, hogy bringáznunk kell, amikor nem szerettünk volna.

50km után elkapott minket egy eső, de szerencsére pont be tudtunk húzódni néhány motoros mellé egy kis tető alá, aztán az eső amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is állt. Rangpur előtt néhány kilométerrel kiértünk egy magasabb rendű főútra, ahol nagy forgalom, és makulátlan, széles aszfalt várt ránk, ám ennek mégsem tudtunk annyira örülni, mert a nagy, hangos, dudáló buszok és teherautók nem tették barátságossá ezt az utat, még akkor sem, ha bőven volt helyünk mellettük az út bal szélén, ahol a riksások mellett jól tudtunk haladni. A kevésbé profi, kisforgalmú, keskenyebb mellékút, amin eddig jöttünk, sokkal kellemesebb volt.

Szállodakeresős rémálom

Rangpurba beérve egy kereszteződésben kérdezgetni kezdtünk a szálloda után, amit kinéztünk az útikönyvből, de nem nagyon tudtak rajtunk segíteni. Közben elkezdett szakadni az eső, úgyhogy gyorsan behúzódtunk egy teázó fedele alá, ahol már kisebb tömeg volt. Kértünk egy teát, úgy az ülésből, a biciklikből, ahogy voltunk, és miután elfogyasztottuk, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk. Az eső még mindig esett, igaz nem olyan erővel, mint ahogy elkezdte, de nem is úgy tűnt, mint ami hamar abba fogja hagyni. Közben besötétedett, úgyhogy lámpát kapcsoltunk. A hotelt viszonylag simán megtaláltuk, ám az a 3. emeleten volt, ráadásul egy boltokkal teli folyosó túlvégén volt a lépcsőház… De mindez amúgy sem számított, mert nem volt szabad szobájuk. Kérdeztük őket, hogy tudnak-e másik olcsó helyet, de csak mutogattak, hogy merre menjek. Tudtam, hogy így nem találok oda, és ha az utca emberét kérdezem, ők el fogna küldeni mindenféle, és járhatok körbe a fél városon az esőben, mire megtalálok egy másik szállót. Ezért kértem, hogy menjünk el együtt, és mutassa az utat, hisz nincs messze, ő maga mondta az előbb. Kimentünk az esőbe, Zita addig maradt a bringák mellett, és próbált valamit kezdeni az útikönyvvel, meg azokkal, akik körbeállták őt. A fiú sajnos egy nagy, üvegfalú, modern épülethez vezetett, amiben még lift is volt. Ez nem lesz jó srác, azt kértem, hogy olcsó helyet mutass! A liftben légkondi volt, de ezt már csak akkor vettem észre, amikor elindult. Rajtam meg vizes, átázott póló, és éreztem, hogy megint hőemelkedésem van… Képzelhetitek, mennyire örültem a srác remek ötletének! Ahogy nyílt az ajtó, én már rohantam is le a lépcsőn, meg se kérdeztem az árakat, látszott az egész helyen, hogy itt a legolcsóbb szoba is 1000 taka felett lesz, nekünk erre meg most nincs pénzünk. Visszafelé megjártunk még két lepukkant szállót, de az elsőben nem volt szoba, a másodikban meg egy olyan szűk, kanyargós lépcsőn kellett volna felmenni, hogy mondtam is a srácnak, hogy ne menjünk tovább, mert nincs értelme, itt nem férnek fel a bringák, úgyhogy itt mi sem maradunk, merthogy a biciklik nem alszanak az utcán, az ezer százalék. A bringák velünk lesznek, velünk egy szobában, máshogy nem tudunk aludni – magyaráztam neki.

Zita közben talált más szállókat is az útikönyvben, így elindultunk felfedezni őket a bringákon. Fel-le küldözgettek egy utcán az esőben, senki se tudta, merre van a szálló, de azért mutogattak mindenfelé. Végül megtaláltuk, de drága is volt, meg magasan is volt. Behúzódtunk egy cipőboltba, mert eszünkbe jutott, hogy az egyetlen Rangpurba regisztrált Couchsurfer visszaírt nekünk, igaz csak annyit, hogy Dhakában van, de ha kell, hívjuk fel egy barátját, aki Rangpurban van, és tud nekünk segíteni. Ezt most megtettük, Shah Alam felajánlotta a segítségét, de amíg őt elértük, közben Zita elsétált egy The Park nevű szállóba, ahol talált jó szobát, viszonylag tűrhető áron, tág lépcsőházzal, az első emeleten. Ezért átgurultunk ide, lealkudtam az árat 450 takára, és felpakoltuk a bringákat. Közben a bejáratnál egy Pallab nevű sráccal is megismerkedtünk, akivel aztán szintén összefutottunk később többször. Shah Alamékkal pedig még ezen a napon este együtt vacsoráztunk, a képen ő a sötétebb bőrű srác, a barátja pedig Mahid.

Ez az esőben, sötétben, betegen, idegen helyen való szálláskeresés nem volt egy túl vidám küldetés, mondhatni, hogy számomra a legsötétebb, legnehezebb percek voltak, de ezen is túl kellett lennünk. Másnap a város már sokkal barátságosabb volt, és ezt nem csak a napsütésnek, hanem a három új barátunknak is köszönhettük. Mivel a betegségem eleinte még rosszabbodott is, végül 6 napot maradtunk Rangpurban, orvosokat és kórházakat látogattunk meg, de volt sok vidám és szép pillanatunk is… Ezekről legközelebb! ;)

Patgramból Rangpurba ezt az alig 90km-t 2012. július 13-án és 14-én tettük meg.