A hasmenés vége – A hízókúra eleje

Szóval megérkeztünk Rawalpindi-be, a vendéglátónkhoz, Shuaib-hez (ejtsd: Sveb). Egy barátja is vele volt ekkor, egy magas vékony srác, Mahboob. Nem sokat időztünk náluk, csak épp rendeltek két pizzát, azt felfaltuk és már készülődtünk is az induláshoz. Igen, én is ettem a pizzából, ami megint csak merészség volt, de ezúttal nem jártam pórul.

Amint megemlítettem a visszatérő, vagyis inkább folyamatos, de a széntabletták miatt csak kétnaponta visszatérő gyomorbajom, előkaptak egy gyógyszert, amiről azt állították, hogy biztosan segít a bajomon, és holnap már semmi gondom nem lesz az emésztésemmel. Én ezt nehezen akartam elhinni, és persze a gyógyszert sem vettem volna be, hiszen azt nem orvos, vagy gyógyszerész adta nekem, ám amikor megláttam a gyógyszert, nem akartam hinni a szememnek. A Flagyl-ról állították, hogy csodaszer. Ugyanezt a gyógyszert szedtem, ugyanebben a kiszerelésben Karimabadban, a fogbajomra az antibiotikum mellé. Akkor segített, mert nem lettek gyomorbajaim az antibiotikumtól. Ezek után el mertem fogadni tőlük a gyógyszert, és be is vettem a pizza mellé. Annyira mondták, hogy ez tuti rendbe rak, és annyira kívántam a pizzát, hogy még azt se bántam volna értük, ha megint rám tör a foshatnék. Ha így lesz, akkor legalább ettem egy finomat, olyat, amit már hónapok óta nem, és megmutathatom a legújabb pakisztáni barátainknak, hogy „de az én gyomorbajom még annál is sokkal durvább, mint amit Ti el tudtok képzelni”. Nem így lett egyik dolog sem: a pizza olyan volt, amilyet még egyáltalán nem ettem egész életemben (de azért jó volt, csak nem amit megszoktunk), és a saját legnagyobb meglepetésemre többet a WC-re se kellett járnom, legalábbis nem azért, hogy folyékony, vagy puding halmazállapotút székeljek. Azóta, hogy ez történt, eltelt 2-3 hét, és ez alatt nem tört rám hasonló gyomorrontás-ételmérgezés. És azt hiszem a 2-3 hét már önmagában nagy dolog Ázsiában vagy Pakisztánban hasmenés nélkül. A legdurvább pedig az egészben az, hogy végig volt nálunk még néhány szem Flagyl a KKH-n, tehát mindvégig nálunk volt a „csodaszer”, amiből 2 szem teljesen rendbe rakott, csak éppen nem tudtuk róla, hogy micsoda. Abba jobb nem belegondolni most már, hogy mi lett volna, ha azt a két szemet még Dasu-ban beveszem… :) Mindegy, a leckét megtanultuk, azóta beszereztünk a Flagyl mellé számtalan más dolgot is hasmenés ellen, és szántszándékkal mind a ketten masszív hízókúrán vagyunk. Tudjátok milyen jó az, amikor az ember szeret enni, lehetősége is van rá és tudja, hogy most arra is van szüksége, hogy sokszor nagyokat egyen, és felszedjen 5-10kg-t? :) 85kg-ig meg sem állok! :D

Shuaib mesél a kalandjairól, a tálibokról, Pakisztánról

Miután elfogyott a pizza, Shuaib autójába ültünk, és nekivágtunk a városnak. Igazából egy helyben is parkolhattunk volna a kocsival, akkor is majdnem ugyanilyen érdekes lett volna nekünk ez az este, mert éjszaka sokat nem láttunk a városokból, pedig bejártuk egész Pindit és Iszlamabadot is. Mégis a legjobb számunkra az volt, amit menet közben Shuaib-el és Mahboob-al beszélgettünk. Sok mindent meséltek Pakisztánról és a világról, Shuaib sok helyen járt már az országban és sok minden történt már vele. Egyszer például egy földcsuszamlás miatt fent ragadtak a hegyek között (6-7000 ezresek közt) 5000m-es magasságban egy barátjával. A föld elvitte az autójukat, benne a sofőrrel, többen meghaltak, de ők ketten a föld-lavinát magát túlélték, azonban az elzárta az útjukat lefelé. Egy üveg vodka volt náluk, meleg ruha, egy pisztoly és némi oxigén. Ezzel túl tudtak élni 5 napot, havat ettek, egy állatot sikerült elejteniük, annak a húsát ették meg nyersen. A dologban az érdekesség, hogy a hideg éjszakákat úgy tudták átvészelni, hogy egy forró vizű termálforrás által létrejött kis tavacskában áztatták magukat az idő nagy részében. Végül észrevette őket egy mentőhelikopter és megmenekültek, állítólag még a hírekben is benne voltak ezek után.Sok más dolgot is meséltek, de már nem tudok mindent felidézni, és nem is mind lenne érdekes. Amikor az „Islamabad Highway” nevezetű nyílegyenes, autópályaszerű úton dugóba kerültünk, majd visszafordultunk, szóba került az aktuális politikai helyzet is. Az előttünk járó autók által kijárt „fordulón”, vagyis kiszedett, ledöntött padkaköveken és áttört növényzeten keresztül átjutottunk a szembejövő sávokba, ahol vissza tudtunk fordulni. Shuaib közben elmondta, hogy ilyet eddig még ő sem látott: azért volt a dugó, mert az emberek tüntetnek az Iszlamabadba bevezető utakon, mert mostanában rengeteg a gáz és villanykimaradás Pakisztánban, és ez régebben nem volt jellemző. Mindenki szerint, akit eddig erről kérdeztünk, mindez a legújabb korrupt kormánynak köszönhető, mert „elfelejtik” fizetni a nem állami tulajdonban lévő erőműveknek a számlát. (Közben zárójelben jelzem, hogy Pakisztán dúskál a kőolajban…) De ez csak az egyik disznósága a kormánynak, emlegettek még jó néhányat, mielőtt áttértünk más témákra. Shuaib elmesélte, hogy Pakisztán hadserege a második legnagyobb a világon (A Wiki szerint csak a nyolcadik… :) ), nukleáris fegyverekkel is rendelkeznek, és a hadsereg feje ott lakik Rawalpindiben, nem messze attól a háztól, ahol lakunk. Emiatt a park mögötti egyik főút erős ellenőrzés alatt van, és külföldiek nem mehetnek arra. Ez számunkra nagy érvágás volt, mert ezért mindig több kilométeres kerülőket kellett tennünk, legtöbbször gyalog. Aztán a srácok meséltek még a tálibokról is, amikor újra előhoztam a témát, hogy tulajdonképpen hogyan is volt ez a 9/11-el és a pakisztáni turizmus megszűnésével, hogyan függ össze a kettő? Miután összedőltek a tornyok, Amerikának ugye bűnös kellett, na meg gondolom a hadiipar gépezetének sem jött olyan rosszul egy kis háborúsdi, ezért kispécizték Osama Bin Ladent, régi jó pajtásukat, és őt addig üldözték, amíg végül meg nem ölték, állítólag tavaly, 2011-ben Abbottabadban. De erről már ugye írtam előzőleg. A pakisztáni turizmus megszűnése úgy jött a képbe, hogy ebben az USA VS. Osama háborúban Pakisztánnak valamelyik oldalra állnia kellett, és ugye Amerika oldalára állt. Igen ám, de a pakisztáni-afgán határvidék környékén, a hegyekben élő tálib népeknek ezzel megszületett az új ellensége, a nagy-nagy főellenség szövetségese: Pakisztán. A tálibokról azt kell tudni, hogy amióta az eszüket tudják, mindig is harcoltak, a háború a vérükben van. Amerikát ugye mégsem tudták támadni, hiszen az nekik nagyon messze van, de azután, hogy Pakisztán szövetségre lépett az amcsikkal, meglett a közeli ellenség, és mindennapossá váltak a merényletek az országban. Ezzel egy időben a külföldi turisták sorra mondták le az utakat, és vissza sem tértek, egészen mostanáig, amikor is végre normalizálódott a helyzet, és lassan kezdünk újra szivárogni Pakisztánba. Minden turizmussal foglalkozó pakisztáni barátunk azt mondta, hogy 2-3 év múlva, ha addig nem történik semmi, újra elkezdenek özönleni a népek ebbe a gyönyörű országba. És tényleg érdemes, higgyétek el, Pakisztán megéri a látogatást. Az emberek elképesztőek, ezt bárki aláírhatja, aki járt már Pakisztánban, és a természeti értékek magukért beszélnek. Van tenger, vannak erdők, van sivatag, vannak termékeny mezők, na és hét-nyolcezres hegyek, gleccserek, völgyek…Visszatérve még kicsit a tálibokra, ez egy olyan népség, hogy a csávókkal még az amerikai hadsereg sem képes érdemben harcolni, ugyanis a terep a kisujjukban van, ismerik a hegyeket és a falvakat, csápátin és vízen hetekig elélnek, egy darab csadorral (barna pokróc, minden vidéki pakisztáni ilyenekbe tekeri a felsőtestét) és egy gépfegyverrel nyomják, és simán képesek meghalni a céljaikért.

Vendégségben a vendéglátónk nélkül, távol mindentől, egy hideg lakásban, nettelenül

Késő volt már, mire hazaértünk a városi menetből, és másnap már nem is láttuk Shuaib-et, mert elment egy már előzőleg leszervezett Safari-ra, valami sivatagba kempingezni meg barbeque-zni, valahová Karachi mellé. Hívott minket is, de miután most érkeztünk meg a KKH-ról, mindenre vágytunk, csak arra nem, hogy újabb napokat töltsünk el távol a modern civilizációtól egy sátorban a semmi közepén. Igazából el kell mondjuk, hogy most az egyszer nagyon számítóak voltunk, amikor Couchsurfing barát után kerestünk, és az ember mellett figyelembe vettük a materiális javakat is, amit Shuaib a CS profilján ajánlott a vendégeinek. Külön szoba, fürdőszoba meleg vízzel, internet… Vágytunk már az ilyesmire, több időt eltölteni egy helyen, ahol végre meleg van, ahol barátok közt lehetünk, ahol van meleg vizünk, tudunk mosni, és van internetünk.Shuaib azt mondta, két nap múlva újra itthon lesz, és ezt nem is bántuk, gondoltuk, hogy addig elintézzük a vízumhosszabbítást, és nyugiban pihenünk, hogy aztán, amikor visszatért, frissek és üdék legyünk, készen az együtt lófrálásra. Hát nem éppen így alakultak a dolgok. Amikor első reggel bementünk a „Passport Office”-ba, kiderült, hogy szükségünk van egy igazolásra a szállásadónktól, és a személyi igazolványa fénymásolatára is a vízumhosszabbításhoz. Na nem baj, gondoltuk, hogy majd akkor holnap után visszajövünk Shuaib-al. Mahboob, a haverja azt is mondta, hogy ne aggódjunk, mert van Shuaib-nek olyan ismerőse, akin keresztül majd gyorsítva is elintézhetjük az ügyet. A pihenés sem sikerült úgy, mint vártuk, vagyis inkább a régóta áhított luxuskörülmények nem voltak meg. A szállásadónk messze volt, csak Mahboob volt velünk, a ház pedig egy jégverem volt. Néha be tudtuk ugyan kapcsolni a gázzal működő hősugárzókat, de olyan gyenge volt a gáz, hogy alig adott meleget, ráadásul mindig oda kellett figyelnünk, hogy el ne aludjon a láng. Egyszer, amikor próbáltam elzárni lefekvés előtt a hősugárzót, a tekerőjénél is elkezdett ömleni a gáz, és kívülről is lángra kapott az egész (ekkor bezzeg lángolt rendesen). Jól megijedtem, mert innentől kezdve csak a hősugárzó mögötti főcsapnál tudtam elzárni a gázt, az viszont a lángok mögött volt, ráadásul az egész hősugárzó egy nagy fából készült beépített szekrény közepén volt bemélyesztve a fal mellett (A tűzvédelmisek sírtak volna, ha látták volna, bár kétlem, hogy létezik ilyen intézmény Pakisztánban). Tudtam, hogy nincs sok időm, ezért pánik helyett a lángok mögé nyúltam, és szerencsémre gyorsan megtaláltam a csapot, és el tudtam zárni még azelőtt, mielőtt megégtem volna, vagy lángra kapott volna a szekrénysor. Amikor Shuaib-éknek említettem az esetet, csak legyintettek hogy oké, majd reggel megnézik… Persze nem történt semmi.

Melegvizünk az egyáltalán nem volt, mert elromlott a bojler, amit errefelé egyébként gízernek hívnak. :) A mosógép is hasonló állapotban volt, egyszerű, felül belepakolós, kavargatós ázsiai modell volt, nem az a nyugati szofisztikált pörgő dobos masina. Vizet azt nem tudott melegíteni, ezért azt Zitának kellett megtenni három nagy lábosban a tűzhelyen. Amikor először csinálta, az összes meleg víz – amit vagy egy órán át készített – pár perc alatt átfolyt a mosógépen, és Zita nem kis bánatára kezdhette az egészet elölről…Shuaib pedig nem érkezett haza a második napon… Se a harmadikon. Mi meg csak vártunk, és vártunk, mindig úgy volt, hogy már úton van, mindjárt jön, de aztán muszáj volt vendégségben maradnia valami barátjánál, akihez beugrott hazafelé. Közben persze internetünk sem volt, a 3G stick Shuaib-nél volt, nekünk hozta el Lahore-ből, igaz pár ezer kilométer kerülővel a Safarin át. Én közben azt nem értettem, hogy ha egyszer van neki otthon Lahore-ban (300km-re Iszlamabadtól) egy családja egy 5 és egy 1 éves gyerekkel, akkor miért fogad itt Couchsurfereket, a régen nem használt, lepukkant hideg lakásában, távol a családjától, és legfőképpen miért nem mondott nemet a CS kérésünkre, ha el kellett mennie Safari-ra, meg a barátjához. Vagy legalább azt mondhatta volna, hogy figyu srácok, tudlak titeket fogadni, de nem leszek a házban, csak egy haverom lesz ott, ja, és amúgy hideg a lakás, nincs meleg víz, sem internet, és Iszlamabad pedig 30 perc séta plusz egy-másfél óta taxi, vagy két óra „busz”… Nagyon furán éreztük magunkat a házban, mert nem ezt vártuk, azt hittük egy családnál leszünk, és nem Rawalpindiben, hanem Iszlamabadban, ahogy Shuaib profiljában szerepel. Talán minden mellett ez utóbbi volt a legnagyobb bajunk. Igaz, javarészt egy szép parkon át, de 3km-t kellett sétálnunk a legközelebbi taxiig, ki a GT Road-ra (Grand Trunk Road), ahol aztán még hosszú percekig alkudhattunk a pofátlan taxisokkal, akik külföldieknek minden további nélkül két-háromszoros árat mondanak, és amikor benyögöm nekik a normál árnak a 120%-át, odébb hajtanak. A rekordunk 280 rupi volt a normál 200 rupis ár helyett, de a végén annyira megszántuk szerencsétlen csókát, hogy odaadtuk neki a 300-at, amit eredetileg kért. Vagyis kb. 7-800 forintot egy közel másfél órás menetért. A bringázás szóba sem került nálunk Iszlamabadba, mert az oda-vissza minden nap meglett volna vagy 50km, mi pedig végre pihenni szerettünk volna, nem pedig bringával ingázni Rawalpindi-Iszlamabad között a zsúfolt, szmogos utakon. Szóval semmi sem úgy volt, ahogy szerettük volna, ám mindeközben a szállásadóink megpróbáltak mindent megadni nekünk, kedvesek voltak, Mahboobnak megérkezett egy barátnője, ő főzött, néha sikerült jókat dumálnunk, de közben mégsem tudtuk jól érezni magunkat, mert Shuaib nem érkezett haza, nem volt netünk, nem volt vízumhosszabbításunk, távol voltunk Iszlamabadtól, ahol ezernyi dolgot szerettünk volna intézni, és megnézni, és barátokkal találkozni… Ehelyett itt voltunk távol mindentől és mindenkitől, egy hideg házban, ahol sokszor áram sem volt, nemhogy meleg víz, meg internet… Szóval kicsit haragudtunk erre a Shuaib gyerekre ugyanakkor mindezért szégyelltük is magunkat, hiszen rengeteg mindenre meghívtak és mindeközben ő próbált megadni mindent nekünk, még úgy is, hogy közben távol volt.

Kémkedés gyanújával jelentenek – Kijárási tilalmat kapunk Karácsony előtt egy nappal

Az egészre még egy jó nagy lapáttal rátett a kijárási tilalmunk, és azt hiszem, ezzel telt be a pohár nálunk Zitával, és ekkor döntöttük el, hogy még az se baj, ha megsértjük a vendéglátóinkat, de költöznünk kell erről a helyről, mert itt egyszerűen nem tudjuk jól érezni magunkat! Mert közben a Karácsony is közelgett, de vészesen, és azt semmiképp nem akartuk egy ilyen helyen tölteni, ilyen körülmények között. Szóval az történt, hogy azért közben még akkor is írogattam a bejegyzéseket, ha nehezen is ment ilyen körülmények között. Na meg azért is ment nehezen, mert a nem éppen vidám hányós-fosós epizódok voltak soron. A bejegyzéseket pedig nem csak magunknak írom, hanem a blog egyre népesebb olvasóközönségének is, ezért valahogy internet után kellett néznem. Fogtam a netbookot és a mobilomat egyik reggel és elindultam a napsütötte utcákat járva szabad wifi hálózat után kutatni. Hamar találtam egy „wi-tribe” nevűt, amin az internetet is elértem. Ekkor eltettem a mobilom, amivel eddig kerestem, és leültem egy kerítés sarkára, ahol kinyitottam a netbook-ot, és megkezdtem rajta a feltöltést. Később észrevettem, hogy jobb a lefedettség szemben egy kanális mellett, ezért átültem oda. A kis „szabadtéri” szennyvízcsatorna a lábam alatt folydogált, és bűzölgött, de nem bántam, mert csak itt volt gyors a net és csak így volt kényelmes a kerítés peremére ülni. Amikor befejeztem és minden anyag felért, elindultam hazafelé. Egy sarokkal később lettem figyelmes arra, hogy nincs nálam a netbook fekete tokja. Visszamentem a net helyszínére, sokáig kerestem, de nem találtam már sehol. Valószínű, amikor átültem egyik helyről a másikra, ottfelejtettem, és valami guberáló összeszedte boldogan. Jó mérges voltam, de nem volt mit tenni ez odaveszett… Közben Mahboob is a segítségemre sietett, de már mind hiába.Másnap, amikor elindultam megismételni a menetet a következő napi bejegyzéssel, Mahboob is jött velem, azt mondta, így jobb. Amikor visszatértünk az otthonunkba, közölte, hogy igazából az első alkalom után jelentettek kémkedés gyanújával a járókelők. Mint már írtam, itt van a közelben a pakisztáni vezetés feje, talán az ő agyonörzött erődjében vannak a „piros gombok”, vagy legalábbis lehet, hogy ezt hiszik az emberek. Én meg pár utcával odébb az európai fehér képemmel eltöltöttem néhány órácskát az utcán egy laptopot nyomkodva az ölembe, és ez nem hétköznapos errefelé, ezért a helyiek jelentették. Csak azt nem értem, hogy miért nem jöttek oda hozzám az utcán, hogy „Szevasz Géza, mi a jó vihart csinálsz itt?”, és egyáltalán, miért csak ilyen későn tudtuk meg Mahboob-tól az egész dolgot?

Mert a második alkalom után meglátogatott minket egy úriember valami spéci rendőrségtől, és ekkor közölte velünk Mahboob a dolgot, és hogy inkább tartózkodjunk az utcára való kimeneteltől. Hát ettől sem lettünk boldogabbak, elhihetitek. Ez december 23-án volt, egy nappal Karácsony előtt.De nem baj gondoltuk, hogy Shuaib mindjárt hazaérkezik délután, elmondjuk neki, hogy nem érezzük jól magunkat, és beköltözünk a városba, Iszlamabadba, még ezen a napon. Ebből a délutáni hazaérkezésből aztán jó szokása szerint elég nagy csúszás lett, hajnali kettőkor ért haza. De legalább akkor végre tudtam skype-olni, szerencsére ez otthon még csak este 10 óra volt, így végre láthattam az unokaöcsémet, bátyámék ekkor alig egy hónapos kisbabáját, Bálintot most először „élőben”, skype-on keresztül. Másnap délelőtt sikerült békésen tisztázni a dolgokat Shuaib-ékkel, és egy mini platós kisteherautó segítségével átköltöztünk egy nagyon jó helyre Iszlamabadba, amit Nazim ajánlott nekünk. Előzőleg már láttuk a helyet, mert Nazim leszervezett nekünk egy látogatást egy-egy forró zuhany erejére (amiben már sok-sok hete nem volt részünk), így tudtuk, hová megyünk. A teherautó utastere nagyon pici volt, én már csak behúzott nyakkal fértem be a sofőr és Zita közé. Mindeközben a sebváltó a lábam között volt, igen, a lábam között, mert már csak így fértünk el, és így váltott sebességet a sofőr. „This is Pakistan, everything is possible!” :)

Nagyvárosi mulatságok Rawalpindiben

Na, de megint nagyon negatív lettem, a fene egye meg, ígérem, ez volt az utolsó, mert ezentúl tényleg csak vidám és jó dolgok jönnek majd a történetünkben! Csak, hogy némi pozitív dolgot is hagyjak a végére, azért voltak bőven jó pillanataink is Pindiben: a parkban való sétálások alatt jókat mulattunk a vicces táblákon(lásd a képeken), és szégyelljük, de elmentünk moziba, igen, moziba, pop-corn-al, meg üdítővel, vagy két-három napi büdzsénkből, és nagyon élveztük! :) Hiába, ez van, városi gyerekek vagyunk, nem tagadjuk, és nem próbálunk megváltozni pár hónap alatt, de azt hiszem, azért jó úton vagyunk. (Az már fél siker, ha szégyelljük, hogy ilyen helyekre járunk, nem?! :) ) A Lion King-et néztük meg 3D-ben, és utána elmentünk egy gyorsétterembe is, aminek le sem merem írni a nevét! :) Mindezek után a mozinak és a gyorszabáldának teret adó Jinnah Park nevű helyen még egy nyugati stílusú nagyobb szupermarketet is találtunk, ahol jóóóól körbenéztünk, vagy egy órát nézelődtünk a „csodás, színes termékek” között, végül összesen egyetlen egy dolgot vásároltunk, egy kisebb zacskó mosóport 38 rupiért, vagyis kb. 90 Forintért. :) Mindezek ellenére a közértben való bolyongás hasznos dolog volt a karácsonyi ajándékok tekintetében. Mert miközben a sorok között bolyongtunk, titkon mindkettőnk figyelte a másikat, hogy az mire „csorgatja a nyálát”, hogy aztán leadja a drótot a Jézuskának… ;) Még egy vicces momentum történt valahol a gumimacik és a kézfertőtlenítő gél között: Zita valami olyat tett, amire én úgy reagáltam, hogy megöleltem, sőt talán még merészeltem megpuszilni is. Mindezt látta az áruház egyik jeles alkalmazottja is, aki rögvest odasétált hozzánk, és megkért, hogy „Please, control yourself!” :)

„Magyar” zászlók Abbottabad utcáin

Abbottabadra szántunk egy napot (konkrétan 2011. december 18-át), és érkezésünk másnapján nem siettünk tovább. Zita utoljára Szamarkandban járt templomban, és mivel Abbottabadba jelölt néhány keresztény templomot az útikönyv térképe, és ráadásul vasárnapra esett ez a nap, ezért úgy döntöttünk, tartunk itt egy „pihenőnapot”, még mielőtt továbbállnánk a fővárosba, Iszlamabadba.

Előző este azt hallottuk, hogy 10-kor kezdődik a mise, ezért magunkhoz képest viszonylag korán felkeltünk, hogy legyen bőven időnk elsétálni a templomig. Nem a főutcán (The Mall), hanem egy belsőbb, de szintén zsúfolt utcán sétáltunk vissza észak felé, hogy megtaláljuk a St. Luke Church-ot, aminek a tornya már messziről látszott. Ezen az utcán egyszer csak nagyon sok piros-fehér-zöld zászlóra lettünk figyelmesek. Az összes taxinak használt minibusz tetején díszelgett a magyar trikolor. Persze egy percig sem gondoltuk, hogy minket ünnepelnek, ellenben az sokkal valószínűbb, hogy valami Iránnal kapcsolatos megmozdulást vagy ünnepélyt tartottak, csak épp lefelejtették az iráni zászló közepéről Allahot… Bár megmondom őszintén, most, mikor írok, megnéztem a neten, pontosan hogyan is néz ki az iráni zászló, és rohadtul zöld-fehér-piros, ezek a Gézák viszont egytől egyig úgy rakták fel a zászlókat, hogy a piros volt felül és a zöld alul. Lehet, hogy Iránnal kapcsolatban próbáltak ezzel valamit kifejezni, hogy feje tetejére állították az iráni zászlót Allah nélkül? Ezzel gyakorlatilag egy magyar zászlót létrehozva… A fenébe, most már bánom, hogy nem kérdeztük meg, hogy mi a bánatért tették ki azokat a zászlókat. Egy biztos, semmi közük nem volt Magyarországhoz, mert egy darab világos bőrű embert nem láttunk a környéken, és se ezelőtt, se ezután nem hallottunk semmi magyar-abbottabadi kapcsolatról, pedig később egy egész templomnyi embernek elmondtuk, hogy honnan jöttünk.

Miután átsétáltunk a magyar zászlós utcán, már közel jártunk a templomhoz, ami egy gyönyörű zárt kertben foglalt helyet. Miután bejutottunk a hősugárzókkal fűtött St. Luke templomba, megtudtuk, hogy ez nem a mi templomunk. Már Zita sem emlékszik, pontosan milyen tempom volt, de a lényeg, hogy nem katolikus (talán anglikán, vagy protestáns…), szóval sétálhattunk át egy nagyon szép, csendes parkon, vissza a Mall mellé, ahol megtaláltuk a katolikus templomot.

Vajas pirítós – Mennyei élvezet…

Amikor először beléptünk a templomba – ami kívülről nem mutatta különösebb jelét, hogy templom lenne -, furcsa látvány fogadott minket. Egy lélek sem volt odabent, és mindenfelé szanaszét karácsonyi díszek voltak. Holott, tudtunk szerint, a misének pár perc múlva kellett volna kezdődnie. Egy perc múlva előkerült a pap, és minden tisztázódott: a Mise délután lesz, most még csak a készülődés folyik, és nem csak a misére, hanem az utána következő, Carol Singing Competition-re, vagyis Karácsonyi Énekek Versenyére is díszítik a templomot. Mindezt már a paplaknak a nappalijában tudtuk meg, méghozzá nem akármilyen vendégszeretetben. Papunk mintha gondolatolvasó lett volna, vajas pirítóssal tett minket többszörösen boldoggá. A pirítósnak azért örültünk duplán, mert egyrészt már régen ettük ezt az egyszerű, de nagyszerű eledelt, ami amellett, hogy egyszerű volt, otthoni ízekre emlékeztett minket, másodszor pedig, de nem utolsó sorban azért örültünk neki, mert ezt én is ehettem a rossz gyomrommal. Hiába, sok mindenen keresztül kell menni, hogy a vajas pirítós igazi gasztronómiai orgazmust tudjon okozni az embernek! :)

Mivel sok dolgunk, sőt semmilyen dolgunk nem volt a városban, kapva kaptunk az alkalmon, és beálltunk segíteni a nagy készülődésben. Pontosabban csak Zita állt be egyből segíteni, én kihasználtam a lehetőséget, és a helyben lakó családnál lévő interneten keresztül feltöltöttem az aznapi bejegyzést. Erre azért volt lehetőségem, mert még bőven a délelőttben jártunk ekkor. Ugyanis amikor itt Pakisztánban déli 12 óra van, otthon még csak akkor ütik el a reggel nyolcat, ekkor válnak publikussá a napi bejegyzések. Miután a feltöltéssel végeztem, csatlakoztam Zitához, aki ekkor már teljesen feldíszítette a paplakot, és a templomban tevékenykedett. Felsepertünk a padok között és letörölgettük őket, majd az énekverseny győzteseinek járó serlegre ragasztottuk fel a kategóriák és a helyezések nevét. Nekem ezután vissza kellett rohannom a szállodánkba, mert a tegnap esti barátainkkal megbeszéltünk egy találkozót délután háromra. Vártam negyedig, de nem jöttek el, ekkor írtam egy-egy üzenetet a telefonszámunkkal, egyet a kilincsünkön hagytam, egyet pedig a szállodás csókánál. Ha később keresnének minket, megtaláljanak. Sajnos nem kerestek, de ez annyira nem is baj, mert nem nagyon maradt volna már rájuk időnk és energiánk. Azért csak negyedik vártam, mert félre vissza kellett érnem a templomba, a mise kezdetére.

Urdu mise és énekverseny

Giccseskedünk a tükörben :)

A mise urduul volt, ezért egy árva kukkot nem értettem belőle. Zita még így is tudta, mikor „melyik rész” jön, de én megmondom az őszintét, eléggé untam magam. Olvastam a mise alatt – és most ne akadjatok le, mert az egyetlen olyan dolgot olvastam, ami elfogadott egy mise alatt: a Bibliát. Talán már leesett a kedves olvasónak, hogy én a kedvesemmel ellentétben nem vagyok vallásos, ő vezetett be a katolikus világba, és ezalatt én sorra nagyokat lepődtem. Először Zita pap barátain akadtam fenn, mindegyik nagyon-nagyon jó arc, és ahogy többet megtudtam a papságról – amiről előtte csak nagyon beszűkülten annyit gondoltam, hogy „nő nélkül élni, az teljesen hülyeség…” -, rájöttem, hogy egy szép és izgalmas hivatás lehet. Na, ne izguljatok, sose mennék el papnak, többek között a fent írt indok miatt sem, de már sokkal jobban megértem a papokat és a vallásos embereket. Mondjuk inkább úgy, hogy most már értem őket, Zita előtt viszont nem tudtam semmit az egészről. Szóval a bibliai történeteket olvastam: mialatt a pap urduul nyomta a mondókát, én Józsefről, Máriáról, Jézus születéséről és az ő csodatételeiről, cselekedeteiről olvastam Zita apró, könnyűsúlyú „utazós” Bibliájából.

A mise után azonnal következett az énekverseny. Azt gondoltam, és szerintem Zita is, hogy valami olyat fogunk hallani, ami „ismerős”, de ez nem így volt, a dalok mind egytől egyig urduul voltak, és számunkra teljesen meredek hangszerelésűek és stílusúak voltak, egyáltalán nem hasonlítottak azokra a karácsonyi énekekre, amit mi megszoktunk otthon. Egyfajta élménynek elment a dolog, de egy óra után már nagyon vakaróztunk, mert mivel egy mukkot nem értettünk a szövegből, ezért ennyi idő után már nem sok újat mutattak nekünk a dalok és énekeseik.

Az egésznek végül egy áramszünet vetett véget, épp akkor, amikor már amúgy is elkéredzkedtünk szeretett papunktól.

Hazafelé a templomtól csak a Mall-on kellett végigsétálnunk a szállodánkig. Útközben belebotlottunk egy olyan jól felszerelt „nyugati” stílusú kis élelmiszerboltba, ahová mintha mágnessel húztak volna be minket, úgy tértünk be. Hiába írok mindig itt fenntarthatóságról, meg ilyenekről, kutyából nem lesz egyhamar szalonna, bevásároltunk finom hamburgerszerű szendvicsekből és egy leginkább húsos táskára hasonlító péksüteményből. Én ettem az utóbbit, Zita a szendvicset. Olyan jól esett és olyan olcsó volt, hogy aztán még egy kört kértünk.

Nehézségek – A WC-n és a buszpályaudvaron

Este jól aludtam, de azért éreztem némi nyugtalanságot a gyomromban. Megint ostoba voltam, nem diétáztam elég hosszan, reggel kezdődött a szokásos WC-derbi, mire összepakoltunk, kb. 10x jártam a WC-n, és ami tudott, kijött belőlem.

Nem mentünk messze a biciklikkel, csak a szomszédos buszállomásra gurultunk át. Nagy buszoknak se híre, se hamva nem volt, egy mikrobusz tetején lévő csomagtartóra kellett felpakolnunk a bringákat. Utálom, hogy negatív dolgokat kell írnom (ezért is haladt nehezen a naplóírás, de mindjárt vége a völgymenetnek…), de megint nagyon nehéz volt ez a buszállomáson való pakolás. Nem voltam túl jó passzban se erőben miután a reggeli helyett csak a WC-re jártam, és a kedves kíváncsi pakisztániak jó szokásukhoz híven szépen körbeálltak minket, egészen közel. Egyikük beszélt angolul, neki tudtam panaszkodni, miközben a többieket próbáltam legalább egy fél méter távolságban tartani a cuccainktól. Közben azért azt is sikerült közölni a barátommal, hogy piszok mázlista, hogy ilyen gyönyörű országban él, ilyen kedves, közvetlen népség között, mint a pakisztáni. Persze akármennyire is kedves velünk a többség, ettől még nem lazulhatunk el az ilyen helyzetekben, mert elég, ha egy görény van köztük, aki meg akar lopni minket, ezért mindig résen kell lennünk, és igazából csak ezért nem örülünk annak, ha közel jönnek és nyúlkálnak a dolgainkhoz. Mindeközben sajnos nem figyeltünk eléggé, és Zita biciklije a táskákkal együtt lezuhant egy kb. egy méter magas betontöltésről, egyenesen a feje tetejére, vagyis a fejtámla tartóra. Ez egyébként még viszonylagosan egy sima landolás volt, elgörbült ugyan a gyenge fém, de vissza tudtuk hajlítani, másnak pedig nem esett baja a bringán, ami nagy szerencse volt.

A mikrobuszra való felpakolás sem ment könnyen, mert nagyon nehéz volt megértetni a mikrobusz legénységével, hogy nem liszteszsákot pakolnak, és nagyon nem jó az, ha valami hozzáér a tárcsafékhez. Ők persze mindig leintettek, hogy Thíke-thíke (oké-oké), de én tudtam, hogy az úgy nem oké, ezért végül fel kellett nekem is mászni a tetőre, hogy megértessem velük, nem jó az úgy, ahogy pakoltak. A táskáinkat is csak sorba rakták a tetőcsomagtartó szélére, és ez se tetszett annyira, ezért még ezeket is jobban rögzítenem kellett. Mindezt tettem úgy, hogy annyi erőm nem volt, hogy egymagam felemeljem az üres bringákat fejmagasságba. Ne tudjátok meg, miket tudunk érezni, amikor pakolják a bringáinkat. Nekik csak egy csomag a sok közül, nem tudják, mennyire sérülékeny és mennyire nehéz beszerezni errefelé bármit is hozzá, nem tudják milyen drága és milyen fontos nekünk, gyakorlatilag a guruló otthonunk. Ők pedig úgy döntik őket egymásnak, hogy… Ááá, mindegy! :) Ami érdekes volt, hogy a pakolásnál segített nekünk egy Géza, aki nagyon durván nézett ki. Nem tudtuk eldönteni, hogy hajléktalan-koldus, „buszpályaudvari alkalmazott”, vagy akár maga az állomás főgóréja volt? Komolyan, annyira komolyan tud kinézni néhány pakisztáni, hogy az félelmetes. Szerintetek ki volt, mi volt ez a fickó?

Őrült száguldás a minibusszal és taxival… De hová?!?

Az út nem volt gyenge, elől ültünk a sofőr mellett, kőkeményen nyomta a srác, sávokat nem ismert, a dudát nyomta minden manőver előtt, mint az őrült, és jobbról-balról előzött. Ha szólt a zene, akkor rendszerint teljes hangerőn ordított, ami a mi füleinknek már szó szerint fájt, mivel az énekesnő olyan magas hangokat adott ki, ami nálunk már bőven átlépte a fájdalomküszöböt, különösen ilyen hangerőnél. Mindeközben a sofőrünk tövig nyomta a gázt, és mellette telefonált! Üvöltő zene mellett! :)

Út közben többször beszélt a leendő szállásadónkkal is a telefonon, így végül az ő utasításaira egy nagy csomópontnál szálltunk ki és pakoltunk le. Ez valahol még Iszlamabad előtt lehetett. Őrült forgalom volt, egy kb. kétszer 5 sávos úton mindenfelé cikáztak az apró taxik és igen nagy szmog volt. Szállásadónk tanácsára egy taxi tetejére pakoltuk át a bringákat. Zita a hátsó ülésen foglalt helyet a táskáinkkal egyetemben, én pedig a sofőr mellett bal oldalt. Zita bringájának a kereke jobb oldalt teljes egészében lelógott a kocsi tetejéről, és erre nagyon sűrűn kellett figyelmeztetnünk a sofőrünket, mert rendre mindig túl közel ment a mellette haladó járműhöz. Nagyon sokat autóztunk, talán fél órát is. Nem értettük, hová a viharba megyünk. Bajban nem éreztük magunkat, mert a szállásadónkról tudtuk, hogy megbízható figura, csak pozitív referenciái voltak a Couchsurfing-en, és az a svájci házaspár is náluk lakott, akikkel Sost-ig együtt utaztunk. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy nem Iszlamabadban van a ház, ahol lakhatunk, hanem a főváros ikertestvérének tartott szomszédos városban, Rawalpindiben, és Pindinek is a túlsó végén. Ebből aztán érdekes bonyodalmaink és kalandjaink származtak, de erről majd legközelebb…

Bocsi, de holnap (pénteken, január 13-án) nem lesz bejegyzés, nem azért mert babonásak vagyunk, hanem azért, mert nincs megírva, és kicsi az esély rá, hogy addig kész legyen és netet is találjunk, ahol feltöltjük. De ne aggódjatok, hamarosan jönnek a pozitívabb és vidámabb történetek, ezzel együtt remélem nekem is újra megjön régi a kedvem a megírásukhoz. ;)