Eid-el-Iftar és eső az utakon

Labre-éktől második próbálkozásra is csak dél körül tudtunk elindulni, és ez hiba volt abból a szempontból, hogy az esőt így megint kikaptuk. Épp mikor már toltuk ki a kapujukon a bringákat, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán amikor még a főúton sem jártunk, rákezdett úgy igazán. Ekkor felöltöztünk esőruhába, de mire ezzel végeztünk, ismét csak szemerkélt. Mire kiértünk a faluból, vetkőzhettünk. Még mindig jobb kívülről megázni az esőtől, mint beleizzadni a dzsekibe, mert akármilyen vékony is az és akármilyen szuper szellőző, attól még trópusi éghajlaton vagyunk, relatív melegben, még akkor is, ha közben szakad az eső. Szóval sok értelme itt nincs a vízálló dzsekinek és nadrágnak, mert ha felvesszük és úgy hajtunk benne, akkor belülről ázunk meg.

Erre a napra nem terveztünk sokat menni, épp csak ki akartuk próbálni, hogy mennyire bírja Zita a bringázást. A csomagjait átvettem, átpakoltam az én bringámra, ezzel már tegnap végeztem, át kellett állítani az Ortlieb táskák csatjait, hogy felférjenek az én első csomagtartóimra. Szóval így tekertünk, Zita táskák nélkül, én négy táskával. És jöttek a dombok, és jött az eső, még ezzel a 21km-el Kagrachuri-ig is meg kellett küzdenünk. Valamit félreolvashattam anno a térképen, amikor ezt az útvonalat terveztem, mert a Kagrachuri előtti „hágó” nem 180m magas volt, hanem 320m, persze ez az egészen nem sokat osztott-szorzott, mert az út folyamatosan hullámzott, és a legnagyobb nehézséget ez okozta. Ezen a szakaszon Samiultól tudtuk, hogy több érdekes dolog is van. Ha egy bizonyos ponton bevágunk egy mellékúton a dzsungelba, akkor egy kis gyaloglással (mert az utolsó pár km-en már képtelenség bringázni) megérkezhetünk egy vízeséshez és egy kilátóhelyhez a dzsungel közepén. Végül ezeket a helyeket nem kerestük fel, ennek több oka volt. Egyrészt azon a helyen, ahol az elágazást feltételeztük, rengeteg volt a helyi, vagyis inkább a bangladesi, az őslakos, azok közül is a fiatalabb suhanc fajta. Biztos, hogy követtek volna, és megkeserítik a kirándulásunkat, de ez még mindig csak a legkisebb baj lett volna, mert ezen felül nem tudtuk volna hová tenni a bringákat a gyalogtúra idejére, na meg aztán az eső is esett, és teljesen borús is volt az idő, tehát a kilátópont így eleve elvesztette az értelmét számunkra ezen a napon. Hagytunk hát mindent magunk mögött, és elengedtük őket, ahogy magunkat is a lejtőn, merthogy végre túljutottunk a hágón. Vagy legalábbis azt hittük, amíg pár dombbal később szembe nem találtuk magunkat ismét egy meredek emelkedővel. :)

Az út egyébként ezen a napon forgalmas volt, a buszok és a dzsipek muszlimokkal dugig tömve, és még a tetőkön is csüngve közlekedtek, sűrűbben, mint máskor. Ennek az okát is tudtuk, ezen a napon volt a második napja a közel egy hónapos Ramadánt követő ünnepnek, az Eid-nek. Ez a legnagyobb ünnepük a muszlimoknak az évben, ilyenkor (végre napközben is…) nagyokat esznek, összejárnak és a távoli rokonok, családtagok meglátogatják egymást. Ilyenkor még a busz-, hajó-, és vonatjegyek is drágábbak, mint máskor, és különjáratokat indítanak, hogy ki tudják szolgálni a 150 milliós ország mozgási igényét. Ennek a gyakorlati működését láthatjátok is néhány képen. :)

Az egyik gerincen egy sztupát pillantottunk meg, és ahogy közeledtünk hozzá, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy az utunk épp mellette fog haladni, megkerülve a gerincet, aminek a tetején magasodik. Itt megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az építményt, és amíg Zita felmászott fényképezni, én vigyáztam a bringákra, és pólót cseréltem, mert úgy tűnt, innen már tényleg csak lefelé lesz, és nem akartam a vizes pólómban száguldozva megfázni az ellenszéltől. Amíg Zitára vártam, több busz is megállt mellettem, annak ellenére is, hogy egy meredek kanyarban álltam, ez nem számított, meg akarták csodálni a fura bringákat és a fehér embert. Rogyadoztak az emberektől ezek a buszok és a tetejük is csurig volt velük, de azért erre volt idejük. Én sajnos képtelen voltam örülni nekik, mert ők rám csak úgy tekintettek mint egy majomra a kerítés nélküli állatkertben, ahogy szóltak, kiáltoztak felénk, az az én értékrendem szerint nagyon bunkónak számított, és ezen nem bírtam fordítani egyet, ráadásul a busz is nagyon büdös volt.

Zita „zsákmány” nélkül tért vissza, a kis Canon fényképezőgépünk végleg felmondta a szolgálatot, legalábbis ekkor úgy tűnt. Aztán később visszatért belé az élet, már sokadjára viselkedett így. Talán csak a nedves levegőt nem komálja. A képeket ezután a nászajándékba kapott Panasonic géppek készítettük, de előbb ehhez még fel kellett annak az aksijait töltenünk.

Kagrachuri – Hotel Nájlon és a bangladesi Big Mac

Kagrachuri előtt végre leértünk a völgybe, és innentől síkra váltott a vidék, ami igaz, hogy azt jelentette, hogy vége a lefelének, de egyben azt is, hogy nincs több fölfelé. A Kagrachuri-Rangamati elágazásban igazoltattak és regisztráltak minket a rendőrök, persze csak a maguk módján: se útlevelet, se a Samiultól kapott engedélyünket nem kérték el, csak egy nagy füzetet toltak elénk, ahová mi magunknak fel kellett írni az adatainkat, és hogy honnan jöttünk és hová tartunk.

Ezt követően aztán hamar egy civil ruhás rendőrt találtunk magunk mellett, aki motorral követett minket, és elvezetett egy szállodába, ahol négyszázért vesztegettek egy első emeleti sötét lyukat, ahová az utca zaja is beszűrődött. Innen mentünk át egy másik szállóba, a Hotel Niloy-ba, amit mi csak Hotel Nájlonnak hívtunk, ami valamilyen szinten találó is volt rá, mivel olyan nagyon, de közben olyan reménytelenül próbálta lemásolni azt a műanyag, plasztikus, steril életteret, ami egy nyugati szállodára jellemző. Ez persze nem sikerült neki, hiszen a második emeleti, egy ágyas szobánk, amit háromszázért kaptunk meg, igaz ugyan, hogy szépen ki volt festve, és volt benne tévé (amíg ki nem pakoltam, hogy legyen helye a netbooknak), és szépen rendezett volt, de közben dohos volt, mint az állat, és a falakon gekkok rohangáltak, a szobához pedig gyertyák is jártak, mivel éjszaka elment az áram… :) Ily módon annyira azért nem hasonlíthatjuk nyugati társaihoz, de mi ezt egy cseppet sem bántuk, örültünk, hogy van hol laknunk 900 forintért, és hogy a bringákat nem kellett felcipelnünk a másodikra, mert azokat sikerült egy éjszakára zárt helyen, a lépcsőházban leláncolni.

A recepciósunkkal és a „biztonsági korlátozásokkal” már kevésbé voltunk ilyen boldogok, persze egy idő után már ezen is csak mosolyogtunk, illetve ezek miatt hamar eldőlt, hogy holnap továbbtekerünk Rangamati felé. Ahányszor el akartuk hagyni a szállodát, ő le akart minket ültetni a pultjával szemközti fotelban (Please, sit down! – Másnap reggel már mi is így köszöntünk neki! :D), és kérdezte, hogy hová és miért akarunk kimenni. Hát kérem, enni szeretnénk, mert éhesek vagyunk! Ó, azt nem lehet, ő idehozatja nekünk az ételt, maradjunk csak itt. Ember, nem azért jöttünk ide, hogy egy szállodában kuksoljunk a gekkókkal, hanem mert látni szeretnénk Kagrachurit! Oké, de akkor is rendőrt kell, hogy hívjon, aki majd kísér minket… :O A rendőrünk egy fiatal, kék egyenruhás srác volt, aki a vállán egy szép nagy puskát hordott. A puskát mi nem értékeltük, de azt már igen, hogy volt társaságunk, tudtunk vele beszélgetni, és megmutatta a közeli vendéglőt, ahol két rendőrnővel is találkoztunk! Ezen meglepődtünk, mert nem gondoltuk volna, hogy itt Bangladesben, egy muszlim országban, ahol ilyen patriarchális a társadalom, rendőrnőkkel fogunk találkozni, ráadásul vidéken! Nem viseltek semmi a fejükön, hosszú fekete hajuk egyszerű copfba volt fogva… Mondjuk máshogy szerintem furcsán is néztek volna ki.

Vacsorára a nagy kedvencünket, a parotába csavart csirkedarabokat ettük sok hagymával, fokhagymával, uborkával és lime-al leöntve. Vagyis „Gyros a’la Banglades”-t ettünk, a saját fejlesztésű kedvencünket, ami ízben és kinézetben hasonlít az otthoni gyros-ra, és kettőnkre kétszáz taka alatt saját magunk által összepakolható egy jobb bangladesi étterem kínálatából. Vicces egyébként, hogy itt is árulnak „bárgert” néhol, de annak kevés köze van a hamburgerhez. A zsömléje amúgy ízletes, és mint a Big Mac, két szinten van bevágva, de kb. itt véget is ér a hasonlóság, mert a felső szeletbe rendszerint csak egy vékony szelet uborka kerül, esetleg mellette egy hasonlóan vékony szelet répával vagy paradicsommal, az alsó szinten pedig vagy egy ismeretlen eredetű furcsa fasírt van, vagy egy rántott csirkehús darab, utóbbi minden esetben csontostul! Csontot hagynak a hamburgerben, hát hová vész így a lényeg, az élvezet, hogy csak beleharapsz, és eszed-eszed, és hmm… kitörik a fogad, ha nem vigyázol! Ha úgyis ki kell venned a csirkehúst a zsömléből, hogy körberágd a csontról a húst, akkor minek belepakolni? Vagy képesek a bangladesi barátaink körberágni a szájukon belül a csontdarabokat, vagy igazából az, hogy zsömlében adják a húst, csak egy marketing elem, hiszen külön is adhatnák, úgyis külön kell enni. Szóval vicces, és aranyos, ahogy a nyugati dolgokat próbálják másolni. Azt ugye már elmondtuk, hogy Kína óta minden országban, ahol jártunk, a csirkét azt csak random felvagdossák és úgy főzik-sütik ki, nyakkal, lábbal, meg mindenféle egyéb érdekes részekkel együtt, amelyekről én ezelőtt nem is tudtam, hogy egy csirkének van olyan. :) És ezt ők így imádják, szeretik a csontokat, és azokról lehámozni az utolsó kis darab húsokat is.

Persze mondanom sem kell, mi ennek épp az ellenkezőjét szeretjük, a szép nagy, egybefüggő húsdarabokat, ezért aztán rendszerint hátul a konyhában találjuk magunkat, amint válogatjuk a nekünk tetsző darabot – mert mindegy, mennyi a csont vagy a hús egy darabon, mind ugyanannyiba kerül, 70-100 takába. Sokat beszélek itt húsról, pedig közben az igazság az, hogy sokkal kevesebbet eszünk belőle, mint előző életünkben. Itt Bangladesben pl. rendszerint csak egy ilyen darab csirkét veszünk, és azt megesszük ketten fejenként 3-4 db parotába tekerve, a már előbb említett rengeteg zöldséggel, szóval ez a kevés csirke igazából már csak az íze végett kell, a lényeg a sok zöldség. Ezen kívül magunktól legfeljebb csak halat szoktunk enni, és csak ha vendégségben vagyunk és megkínálnak valamilyen más hússal, akkor eszünk mást a csirkén és a halon kívül. Hazugság lenne azt mondani, hogy ez nem csupán az anyagi okok miatt alakult így, és mert a többi hús sokszor nem túl bizalom gerjesztően néz ki, az viszont igaz, hogy végeredményben örülünk, hogy kevesebb húst eszünk.

Dombokon, hegyeken

Na, de most már elég ebből, és feküdjünk le aludni, majd ébredjünk fel másnap reggel, pakoljunk össze, reggelizzünk meg, és induljunk el! A reggelinél egy fickótól megkaptuk Bluetooth-on a Bondu Tin Din-t mp3-ban, ez az a verzió, amit aztán fel is töltöttem Nektek. :) A recepciós még mindig le akar ültetni magához, és szinte már pánikszerűen vissza akar minket tartani, hogy csak 20 percet várjunk, és itt lesznek a rendőrök. Teljesen megbolondult, mondtuk neki, hogy ott a checkpoint az elágazásnál, azt nem tudjuk és nem is akarjuk kikerülni, egyébként meg Rangamati felé megyünk, és ha kell, a motoron 5 perc alatt úrolérnek, még mielőtt elérnénk a checkpoint-ot, úgyhogy ne parázza túl a helyzetet. Nekünk húsz perc most túl sok, hogy várjunk, és különben se kéne ennyire féltenie minket, csupán 50m-re van az a körforgalom, ahol 4-5 rendőr állomásozik egész nap, akiket ráadásul már személyesen ismerünk, mert tegnap odamentünk hozzájuk beszélgetni kicsit – már amennyit mi tudunk bengáliul beszélgetni. :)

Minden úgy is volt, ahogy mondtuk és gondoltuk, még nem értük el a tegnapi checkpointot az elágazásnál (Kagrachuri egy zsákutca), már megjelent a tegnapi civilbe öltözött rendőrünk a motorján. Csak azért ismertük meg, mert ugyanaz a lungi és ugyanaz az ing volt rajta, mint tegnap. :) A checkpointnál ismét beírtuk magunkat a füzetbe, majd végre nekivágtunk az ismeretlennek!

Ezúttal még több dombot kaptunk, mint eddig a Chittagong – Kagrachuri szakaszon, és Rangamati 70km-re mértem tőlünk, tehát ennyi volt a kitűzött táv a mai napra, ami nem ígért egy könnyű menetet ezen a terepen. Nem is volt az, de legalább az esővel kétszer is nagy szerencsénk volt. Először déltájban kezdett szemerkélni, és éreztük, hogy ebből nagy zuhé lesz (valahogy már érezni másfél hónap Banglades után), ezért beálltunk egy kis teázó eresze alá. Abban a pillanatban, hogy bent voltunk a tető alatt, leszakadt az ég. Kihasználva a kényszerpihenőt, én megvizsgáltam és kicsit szét is szedtem a markolatváltómat, mert az kezdett rakoncátlankodni, és már kesztyűben sem voltam képes néha váltani, mert annyira szorult. Ez mondanom sem kell, igen bosszantó tud lenni egy ilyen dimbes-dombos terepen. Sajnos nem tudtam meggyógyítani, mert manuál híján nem mertem jobban szétszedni, illetve nem is nagyon láttam, hogyan kezdhetnék neki. Így az eső elálltával maradt a nehézkes váltás, aminek nagyon nem örültem, hiszen egyrészt ez nem jelentett jót a bicikli műszaki állapotát illetően, másrészt egyszerűen képtelen voltam rendesen haladni miatta. Volt, hogy meg kellett állnom fölfelé, és csak álló helyzetben, nekifeszülve tudtam nagy nehezen könnyebb fokozatban váltani.

A nehézségeket leszámítva gyönyörű volt a táj, és sok érdekeset láttunk ezen a napon. Elsőnek egy élő, növényi kerítést, ami engem nagyon megfogott. Persze tudom, nálunk is vannak sövénykerítések, de igazából ritka az ilyesmi, pedig mennyire logikus, és szép. Ja, hogy egy évben egyszer-kétszer meg kell nyírni? Inkább dolgozom a munkahelyemen, és abból a pénzből veszek fémből, kőből, vágott fából kerítést, és megépítem vagy építettem azt, nem igaz? :) A többi nem számít… Különben is, mindenkinek ilyen kerítése van, nem merek különbözni, még furcsán néznének rám.

Éjszakai markolatváltó-szerelés mellkasi fájdalmakkal egy ékszerboltban

Az út sok helyen dzsungelszerű környezetben haladt, de azért sose volt elhagyatott, még itt is lépten nyomon találkoztunk emberekkel, hol csak úgy sétáltak az út szélén, hol a ritkán, de azért itt is megtalálható földeken dolgoztak. Ebédelni megint csak egy pillanatra álltunk meg, és amint végeztünk, indultunk is tovább, mert odakint már rekordméretű tömeg gyülekezett.

Hamar kifáradtunk az állandó hullámvasútban, és egyre inkább éreztük, ahogy mentünk bele a délutánba, hogy ma már nem lesz meg ez a Rangamati, vagy legalábbis ha megpróbáljuk, azzal azt kockáztatjuk, hogy ránk sötétedik. A második nagy zuhé vagy félóráig tartott, és igaz ugyan, hogy megint pont kikaptunk ezúttal egy katonai őrbódét, de mire abból kiszabadultunk, már csak másfél óránk volt sötétedésig, Rangamati viszont még több mint 30km-re volt előttünk. Még egy kicsit azért haladtunk mert a terep is enyhülni látszott, de aztán egy nagy bazársoron elkezdtünk kérdezősködni valamilyen éjjeli fedél után. Egy kedves ember hamar meghívott magához az ékszerüzletébe. Később több meghívást is kaptunk máshová, de hűségesek maradtunk az első segítőnkhöz, nem akartuk megbántani, másrészt meg nem tetszett, hogy mások azzal kérkedtek, hogy nekik nagy házuk van, még akkor se, ha igazából nem annak szánták, csak arra gondoltak, hogy nekünk majd ott kényelmesebb lesz. Azt nem mondom, hogy tökéletesen, de elvoltunk abban a kis kb. 10 nm-es helyiségben a bambuszkunyhóban, ami igaz, otthon szerszámtartó kerti bódénak is roskatag lenne, de itt egy vidéki ékszerüzletnek még elmegy. Embereink vacsorával is készültek, én pedig nekiálltam szétszerelni a markolatváltókat. Mind a kettőt, mert közben a Zitáé és elkezdett rakoncátlankodni.

Azzal kezdtem, hogy letöltöttem a Rohloff honlapjáról külön csak a markolatváltóról szóló manuált, azt rátöltöttem a Kindle-re, hogy ne a notebook legyen elől és merüljön. A doksi alapján indultam el, és máshogy nem is nagyon ment volna, mert azzal kellett kezdeni, hogy 14-esbe tesszük a váltót és odalent az agyváltónál a feszítő csavarokat teljesen kilazítjuk. Ilyesmit nem tudtam volna megszülni magamtól. Ráadásul találtam egy módszert, amivel meg lehetett úszni azt, hogy magát a markolatváltót le kelljen húzni a kormányról. Így a kormány maradhatott a helyén, egy csomó munkát és némi csavarragasztót is megspóroltam. Ahogy szétszedtem a váltókart, nyilvánvalóvá vált, hogy totál mocskos odabent. Nem csak furcsa fehér port találtam benne mindenütt, hanem a bowden belső teflonburkolatának darabjait is. Ez sajnos nem jó jel, mert ez azt jelenti, hogy a bowden sérült, tehát azt is cserélni kell majd, ha a váltókar kipucolása nem segít, akkor most, de különben is minél előbb. A pucolásban már Zita is segített, makacsul bele volt állva a por mindenhová a váltókar belsejébe, így eltartott egy darabig, amíg megpucoltuk őket.

Igazából az egész művelet így leírva, manuált használva nem tűnik bonyolultnak, de akkor azért para volt, gondoljatok csak bele: Banglades távoli vidékein, éjszaka, fejlámpánál, egy útszéli bazársor apró kis ékszerboltjának kunyhójában szétszedni a kerékpárjaink egyik létfontosságú alkatrészét, életemben először, úgy, hogy csak magamban bízhatok, mert ha én nem tudom összeszerelni, akkor bizony senki az ég adta világon nem fog tudni nekem itt ebben segíteni, itt nem, hogy Rohloff képviselet, de még nyugati, váltós bringákat látott kerékpárszervizes sincs több ezer kilométeres körzetben. Ezért aztán volt bennem egy kis zizi, meg egyáltalán, fáradtak és elgyötörtek voltunk ezután a nap után, én négy táskával másztak meg az összes rohadt dombot ebben a nedves, meleg időben, most meg a nap végén itt kell szerelnem, és izgulnom, hogy vajon képes leszek-e összerakni és újra működésre bírni a markolatváltómat. Hogy is mondjam, kicsit nyomorultul éreztem magam, bár a vendéglátóink kedvesek voltak, de nem ez a lyuk volt az a hely, amit reggel elképzeltem, hogy ezen az éjszakán lakni fogunk, pláne nem az atomjaira szedett markolatváltóval. Az érzésre még az is rátett, hogy zanyáltam egy nagyott. A budi a kunyhó mögött volt egy saras domboldalban, és ahogy jöttem le onnan a papucsomban, az egyik lépésnél elcsúsztam, és a hátamra, fenekemre, illetve a karomra estem. Az esés közben nagyon hirtelen hátrarántottam mind a két kezemet, hogy tompítsam az esést. Ez feltétlen reflex lehetett, méghozzá olyan erős, hogy valamit meghúztam vele a mellkasomban. Röhejes volt, de sajnos fájdalmas is, hogy hanyatt estem a sárba, ugyanakkor a mellkasom fájdult meg az eséstől. Erős fájdalmat éreztem a mellcsontomnál, elég volt csak a bal karomat felemelni, máris még erősebben fájt. Hogy fogom így a bringákat és a csomagokat emelgetni és cipelni?

Szerencsére legalább szerelni tudtam nagy nehezen tovább, és miután az én markolatváltómat sikerült összeszerelni, majd letesztelni a megfelelő működését, nekiálltam a Zitáénak is. A váltás ezután sem lett olyan, mint újkorában, de azért jóval könnyebb lett, mint volt, és az egész arra is jó volt, hogy kicsit megokosodjak: a markolatváltóba felülről be tud folyni a víz, és be tud jutni a por. Noha van ez ellen benne védelem, de mivel a váltó nem vízszintesen helyezkedik el, mint ahogy azt egy hagyományos kerékpár kormányán tenné, hanem a kvázi nyitott végével közel függőlegesen fölfelé, ezért jobban ki van téve ezeknek a hatásoknak, és bizony bele is jut minden dögivel. Most valószínűleg a tegnapi esőzések alatti bringázás tett be neki annyira, hogy végül szét kellett szedni. És mivel nem lett tökéletes, valamikor a bowdent is ki kell cserélni majd. Persze a pót bowdeneket nem hoztuk el ide a Chittagong Hill Tracks-en tett kis körtúránkra, azok Chittagongba maradtak, és ez újabb aggodalmakat okozott nekem mindaddig, amíg kész nem lettem a vagy 3-4 óra hosszú szerelésekkel, és meg nem bizonyosodtunk arról, hogy mind a két váltó újra használhatóvá vált. Tehát a művelet végül sikeres lett, én azonban mégsem feküdtem le nyugodtan éjféltájt a matracainkra Zita mellé, ugyanis nem tudtam az oldalamon feküdni a mellcsontomnál lévő fájdalom miatt.

Labre-ék vendégszeretetéből a bazársori ékszerboltos vendégszeretetéig 2012. augusztus 21-22-én jutottunk el, 21 illetve 47,5km-t megtéve.

A felesleges aggodalmak elkerülése végett ez egyszer elárulom előre, hogy a mellkasom lassan ugyan, de a következő egy hét alatt szépen rendbejött magától. Sőt, így utólag a megélt nehézségek ellenére már mi is olyan szépnek látjuk ezt a szakaszt, mint ahogy az a képekből átjön. ;)

Sajnos majdnem pont ugyanúgy kell kezdjem a bejegyzést, mint az előzőt. Battagram-ban este lefekvéskor még semmi nem tűnt fel, de miután az éjszaka közepén kilátogattam a WC-re, és egy egészségesnek tűnő csomagot otthagytam, utána még vissza kellett járnom. Nem egyszer, nem kétszer, rengetegszer, mígnem újfent nem maradt bennem semmi. Hiába voltam tünetmentes két teljes napig, ez csak a hasfogó széntabletta eredménye volt, valójában még bennem maradt a fertőzés, nem voltam túl a dolgon, és hiba volt előző nap a “királyi vacsora”. Ez nem volt túl jó fejlemény tekintetbe véve, hogy Chattar Plain-ig még hátravolt közel 800m fölfelé, de nem volt mit tenni, mivel vesztegelni nem akartunk Batagramban, elindultunk szépen lassan.

Rendőri kíséretünk most is volt, ugyanazon a „Rider City” motoron két másik fickó, egyikük vezette, másikuk fogta a gépfegyvert.

A dízel nem, de én lángra kapok

Két kilométert sem haladtunk, és megálltunk egy benzinkútnál dízelt venni, ugyanis az előző, Gilgitben vásárolt dízel az istennek sem akart begyulladni a tábori főzönkben. Amit most vettünk, azt rögtön ki is próbáltuk, persze se a rendőreinket, se a benzinkutasokat nem zavarta különösebben, hogy a kút mellett tüzelünk. Ellenben ez az üzemanyag sem akart meggyulladni, ugyanolyan olajos állagú volt, mint az előző. Amikor végre meggyulladt, lassan kapott nagy lángra, és sokáig éget, sok korommal. Ez mondanom sem kell, hogy nem túl ideális főzéshez. Azért a vásárolt egy liter üzemanyagot duzzogva, de eltettük. Nem értettük, mi a francért nem működik úgy a főzőnk az itteni üzemanyagokkal, mint a Dushanbe mellett vásárolt dízellel. Valószínű Pakisztánban jóval gyengébb az üzemanyagok minősége.

Mindeközben természetesen kisebb tömeg gyűlt körénk a helyiekből, és szokás szerint úgy bámultak ránk, mintha egy másik bolgyóról jöttünk volna, és nem is emberek lennénk. Ez engem nagyon idegesített, mert nyűgös voltam és gyenge, mindenre vágytam, csak arra nem, hogy néhány tanulatlan paki az én mozdulataimat lesse. Megint belenéztem az egyik legbámulósabb barátomnak egyenesen a szeme közepébe, és mikor észrevette, hamar zavarba is jött, összepiszmogott a társaival és már csak a hátsó sorokból folytatta a bámulást. Egyikük, aki beszélt angolul, közelebb jött hozzánk, és a bringák áráról kérdezett. Ezen nagyon mérges lettem. Miért ez a legfontosabb kérdés? Miért ez a második kérdés azután, hogy „Honnan jöttünk?”? Komolyan nagyon begurultam. Mondtam, hogy nem tudom, de ő folytatta, hogy Magyarország biztos nagyon gazdag ország és mi biztos nagyon gazdagok vagyunk, hogy megengedhetünk magunknak ilyen utazást. Végülis igaza volt, relatíve gazdag ország vagyunk, de ő neki csak egy kép él a fejében a nyugatról, és én túl mérges és elgyötört voltam ahhoz, hogy elkezdjem neki magyarázni, hogy mi annak a világnak a keleti pereméről jöttünk, és amit csak lehetett, támogatókon keresztül szereztünk be, mert minden, az évek alatt spórolt pénzünkre szükség lesz ezen az úton, ami még nekünk is nagyon drága… Azt se mondtam el neki, hogy nem csak anyagi gazdagság létezik, és azt se, hogy az a fajta gazdagság, amit ő „kerget”, sok jó helyre nem vezethet, és önmagában csak rövidtávú boldogságra elegendő. Nem voltam olyan idegállapotban, hogy ilyesmiben leálljak vele vitatkozni, csak mérgesen a képébe vágtuk, hogy koránt sem vagyunk olyan gazdagok, mint azt ő gondolná, és Magyarország sem olyan gazdag ország, mint hiszi. Bár talán összességében valamivel jobbak a viszonyok, mint Pakisztánban, de ez egy kis ország, 10 millió emberrel, és a legmagasabb hegyünk „csak” 1014m. Félre ne értsetek, szeretem és becsülöm Magyarországot, és nagyon élvezem amikor biciklivel vagy a Téli Mátra túrák alkalmával megmásszuk a Kékest, de abban a pillanatban nem jutott eszembe más arra a célra, hogy valamilyen módon szemléltessem annak az ék egyszerű pakisztáni léleknek, hogy az én országomban sem hullik a pénz és a boldogság az égből, és igazán gondolkodhatna máshogy is, mint állandóan abban a rohadt pénzben, és megbecsülhetné a saját országát, Pakisztánt, a tengerpartjával, síkságjaival, a gyönyörű, hatalmas hegyeivel és a 180 milliós lakosságával.

Bár mivel nem voltam épp kedvemben, ebből valószínű semmi nem jött át neki, talán csak egy furcsa idegenre emlékszik, aki azonnal méregbe gurult, mikor szóba hozta nála a pénzt.

Belső küzdelem a szerpentinen 1670m-ig

A benzinkúti megálló után szép erdős részeken kanyarogtunk fölfelé, de én hamar a kevés erőm végére értem. Nagyon nem volt könnyű így a haladás, és nagyon nem élveztem. Maszk is volt rajtunk, mert bár nem volt nagy forgalom, de amikor elhúzott mellettünk egy teherautó, akkor kegyetlen büdöset hagyott maga után. Nem is értem igazán, hogy bírtam tekerni fölfelé a súlyos gépet. Amikor megálltunk, és át kellett tolni az út túloldalára a bringát, alig bírtam, majdnem megszédültem. Mégis, amikor „nyeregben” voltam, valahogy mindig haladtunk. Közben evett a fene, hogy miért vagyok beteg, és miért vagyok gyenge, miért kísérnek minket a rendőrök gépfegyverrel és motorkerékpárral, hogy miért ez a sok büdös teherautó, meg ez a sok értetlen pakisztáni. Először haragudtam a pakisztániak higiéniátlanságára, amiért meg kellett betegednem. De ez nem tarthatott sokáig, mert aztán rájöttem, hogy igazából én akartam idejönni ebbe a „koszos” országba, és az én gyenge baktérium-háztartásommal van a baj, hiszen a helyiek biztosan nem betegednek le így és ennyiszer mint most én. Aztán a teherautókra voltam mérges, de az mégis kicsit furcsa volt, ezért aztán a teherautó sofőrökre haragudtam. Ez sem tarthatott sokáig, hiszen ők is csak megélni próbálnak valahogy ebben az őrült világban. Aztán az egész világra haragudtam, hogy ilyen lett, ahol száz és ezer kilométereket kell szállítani a kaját, büdös, koszos teherautókon, aminek a füstjét aztán mi szívjuk. Miért és hogyan alakulhattak így ki a dolgok, miért muszáj az egyiknek a másikon taposni (esetünkben a teherautósoknak a tüdőnkbe pöfögni) ahhoz, hogy boldogulni próbáljon ebben a világban? Akárhogy is, de nem jutottam igazán dűlőre, ellenben miközben ezeken „dühöngtem” magamban, a dühömet a pedáloknak is kiadtam, és kanyart kanyar követett, mi pedig sok száz méterrel feljebb találtuk magunkat. Épp csak a hegyre és az útra felejtettem el haragudni. :)

Ebédelni megálltunk egy rendőrőrsön, pontosabban én csak néhány száraz kekszet és cukormentes teát ettem. A rendőreink dall-t és valami rizses ételt ettek, előbbit csápátival lapátolták magukba, a másikat kézzel. Zitával is megosztották az ebédjüket, mint ahogy azt már korábban is tették egy az út szélén vásárolt édességféleséggel. A rendőrőrs ugyanúgy nézett ki, mint sok másik errefelé: vörös téglából épített kisebb erődszerű építmény teraszokkal, és egész apró, már-már lőrésszerű ablakokkal. Türelmetlen voltam, de ugyanakkor jólesett egy kis pihenő, igaz, közben sok kalóriát nem sikerült magamhoz vennem a továbbiakhoz. Mert bőven volt még hátra…

A rendőrőrstől úgy indultunk el, hogy csak az egyik rendőrünk ült fel a motorra, a másik sétált mellettünk. Ezt könnyedén megtehette, ugyanis az emelkedő volt olyan meredek, hogy 6-nál gyorsabban nemigen tudtunk rajta haladni. Ez pedig egy tempós, de még kényelmes gyaloglás sebességének felel meg. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a helyzeten, de végül a magamban való mosolygás mellett döntöttem. Ő csak egy gépfegyvert cipel és szolgálatban, én viszont a kényszerdiétámmal az 55kg-os kerékpárt a sok cuccunkkal együtt. Ez az 55kg teszi lehetővé számunkra, hogy minimális költségek mellett akkor és ott főzzünk, táborozzunk, szerezzünk ivóvizet, olvassunk könyveket, vagy írjunk naplót, ahol csak akarunk. Cipelem magammal a fél otthonunkat – a másik fele Zitánál van. Ennek tükrében mennyi-mennyi felesleges dolgunk van odahaza? Minek annyi cucc, ha ennyivel és boldog lehet az ember? :)

Aztán persze újra elmérgesedtem, és a már fent leírt dolgokra kezdtem el haragudni. Végül kibékültem magammal. Tudtam, hogy most nehéz és most magam alatt vagyok és ezért mindent sötétebbnek látok, és azt is tudtam, hogy ez majd meg fog változni, még ha ezt éppen most egyáltalán nem érzem, akkor is. Magam sem értem, hogyan, de megkockáztatom, hogy végül még élveztem is kicsit az amúgy kemény fizikai igénybevételt igénylő fölfelé menetet. Nem tudom, honnan, és hogyan maradt erőm végigcsinálni, de sikerült, pedig a közepén azon gondolkodtam, hogy fel kéne dobni magunkat és a bringákat egy olyan büdös, mocskos, utálatos teherautó platójára. Végül nem kellett, hanem végig tekertünk, Zita haladt előttem türelmesen, én pedig, amikor azon kaptam magam, hogy nagyon lemaradtam, utána iramodtam, és visszaálltam mögé.

Chattar Plain – Egy lepukkant szállóban, rendőrök vendégszeretetében

A délután közepére feljutottunk 1670m magasra, a hágóba, ahol egy újabb rendőrségi ellenőrző állomás volt. Itt kíséretet váltottunk, és az új őreink azt mondták, mutatnak a közelben olcsó és jó szállodát. Csak pár száz métert kell megtennünk a PTDC szállodáig. Ez így is volt, ám az utolsó méterek egy meredek kocsi feljárón át vezettek az épületig, ráadásul feleslegesen, mert egy szoba 1500 rupi volt, és bár ezt hamar sikerült lealkudni 1000-re, még így is túl drága volt nekünk, ezért mégegyszer, nyomatékosan megkértük a rendőreinket, hogy olcsó!!! Szállodához vigyenek minket. Lehet, hogy otthon olcsó lenne 2700 Ft-ért aludni kettőnknek egy szállodában, de amikor évekre tervezünk utazni, mint most, akkor nem az! Pedig tiszta volt, és még kilátás is volt Chattar Plain előttünk elterülő medencéjére a kertből, de a magas ár és a „mindentől távol” való fekvés esetünkben nem volt szerencsés. Legurultunk Chattar Plain-re, ahol egy vendéglő előtt megálltunk, és rendőreink elkezdtek tanakodni, és telefonálni. Végül meguntuk az egészet, és Zita bekanyarodott a vendéglőhöz, döntöttünk a rendőrök helyett, itt maradunk, mert én nem vagyok hajlandó és nem is nagyon bírok továbbmenni. A hely lepukkant volt, nem turistának, hanem pakisztáninak való. Egy koszos, zajos, emeleti szobát kaptunk, ahová a rendőrök és néhány helyi segítségével felpakoltuk mindenünket. A rendőreink semmit nem hagytak kifizetni nekünk állták a szállásunkat is, és amikor Zitával elmentek vásárolni (mert a bazársorra sem mehettünk egyedül!), akkor is minden kifizettek neki. Ez nagyon rendes volt tőlük, hiszen ez már nem volt „szolgálati kötelességük” és ez már nem tartozott hozzá a biztonságunkhoz. A vacsorám szárazkeksz, répa és cukormentes tea volt. A teherautók egész éjjel az ablakunk alatt tülköltek, és én egész éjjel jártam a WC-t, ami a reggel bevett gyógyszerek miatt nem jött ki belőlem napközben, az most mind, kisebb-nagyobb turnusokban. De nézzük a dolgok jó oldalát: mindig sikerült időben kiérnem a mosdóba! :)

Ebéd Thakotban, több száz kíváncsi gyermek szempár figyelme alatt

Nem sokkal később a völgy, és vele együtt az utunk is vett egy nagy jobbra kanyart és ezzel egy időben elkezdett lejteni is. Ez a szakasz tipikusan megmutatta, miért szép kerékpártúrázni. Először egy teherautó jött szembe, lökhárítóján egy békésen csücsülő pakisztánival. Majd egy srác egy nagyon komolyan feldíszített bringán. Elől a kormányon nagy csokorban voltak a piros-sárga művirágok, hátul a sárvédőn pedig egy – valószínű teherautóról lepottyant – pillangó díszelgett. Az egész összhatás fenomenális volt! Majd kb. két tucat paki következett, egyetlen egy pickup platóján csüngve, vidáman integetettek nekünk. Itt ez a tömegközlekedés kérem! :)

Könnyedén leértünk Thakotba 500m környékére, és mivel ekkor már ebédidő volt, megálltunk egy útszéli vendéglőnél enni. Sajnos rizsük nem volt, nekem meg muszáj volt enni valamit, hogy bírjam folytatni a tekerést, így két dall-t rendeltünk. Megettem és nem indult el tőle semerre a hasam. Mindeközben hatalmas gyerekseregek éppen hazafelé tartottak a suliból, és amikor megláttak minket, egy óriási csordaként körbeállták az egész vendéglő udvarán a bringákat. Legtöbben tisztes távolságban maradtak a bringáktól, így csak néhányukra kellett rászólni, mielőtt hozzájuk nyúlt volna. Ami viszont ennél sokkal zavaróbb volt, az az állandó bámulásuk. Úgy bámultak minket, miközben ettünk, mintha egy másik bolygóról jöttünk volna. Több tucat szempár folyamatosan ránk meredt. Sejtettem, hogy reménytelen küldetés lenne velük közölni, hogy ez nekünk nem jó és hagyják abba, ezért inkább az jutott eszembe, hogy játszom egy kicsit én is. Kiválasztottam egy srácot a tömegből, és azt csináltam vele, amit ők velünk. Le nem vettem róla a szemem, sőt egyenesen a szemeibe néztem, úgy hogy közben szinte még pislogni is elfelejtettem. A fiú gyorsan elbújt a pajtásai mögé, egy perc múlva már annyira hátul volt, hogy nem is bírtam már követni a tekintetemmel. Utólag megbántam egy kicsit ezt a játékom, nem volt helyes egyetlen srácot „büntetni” a tömeg viselkedése miatt, amely viselkedés ráadásul természetes volt – még ha közben számunkra terhes is.

Indulásunkig az egyik vendéglős elhessegette a gyerektömeg nagy részét, így a bringákat „működés” közben már csak néhány tucat kölyök nézhette végig. Nem tudom mi lesz Indiában, de félek tőle, hogy ha ott is ez lesz, csak még nagyobban, lehet, hogy azt az országot részben hátizsákkal fogjuk felfedezni.

Rendőri kíséret Thakot-tól

Thakot-nál átkeltünk egy hídon az Indus bal partjára, ám előtte még egy checkpoint-nál felírtuk egy nagy könyvbe az adatainkat, mint ahogy már eddig is számtalanszor Gilgit óta. A rendőrök írtó kedvesek voltak, épp ebédeltek, és minket is próbáltak meginvitálni, de mi mondtuk, hogy épp most ettünk és sietünk, így csak egy közös fotó készült velük. A híd túloldalán egy pontosan ugyanilyen ellenőrző pont várt ránk, ám itt nem elégedtek meg azzal, hogy Zita kitöltötte nekik a két sort az adatainkkal a füzetükben. Azt kérték, hogy biztonsági okok miatt szálljunk fel a dzsipükre, és elvisznek minket Batagram-ba, ahová ma tartunk. Mi erre élből kijelentettük, hogy nem, erről szó sem lehet, bringázni jöttünk, és bringázni is fogunk. Ha feltétlen ragaszkodnak ahhoz, hogy szolgálják a biztonságunkat, jöhetnek azzal a nyavalyás dzsippel mögöttünk. Legnagyobb meglepetésünkre erre azt mondták, hogy oké, rendben, csak várjunk 5 percet, mert sofőr éppen Allahhal beszélget – vagyis imádkozik. Örültem is ennek a fejleménynek, meg nem is. Tudom, ezért biztos sokan kinevettek, de sok-sok más szépsége miatt azért is bringázunk, hogy ne püfögjön még egy autó bele a szép bolygónk levegőjébe, más tüdejébe. De ezek a Gézák jönnek mögöttünk (mert szándékosan és kifejezetten így kértük, hogy mögöttünk jöjjenek, hogy legalább direktbe mi ne szívjuk a kipufogógázt), akkor ezt az egészet megette a fene. Akkor eggyel kevesebb a pont a listán, amiért „jók vagyunk, mert bringázunk”. De hál Isten maradt még azon a listán bőven olyan, ami miatt érdemes bringázni. Például, mert Thakot után makulátlan minőségű, széles, aszfaltozott az út, és így még nagyobb élvezet, mint eddig! :)

Élvezzük a fölfelét

Pár kilométerrel Thakot után elbúcsúztunk az Industól, elkanyarodtunk a völgyétől, és az út egy másik völgy oldalában finoman kapaszkodni kezdett. Igazából élveztük ezt a fölfelét, mert az út végre sima volt, és ez nem nagyon volt elmondható róla már egy jóideje. Igaz, hogy a Raikot híd óta aszfaltozott volt, de az még a régi aszfalt volt, és azért az is rázott, igaz, közel sem annyira, mint az építés alatt álló köves borzalom. Ez az út tökéletes volt, és ilyet Kína óta nem láttunk. Plusz a fölfelére is felkészültünk lélektanilag, tudtuk, hogy most egészen Chattar Plain-ig, 1670m magasságig emelkedni fogunk, és azt is sejtettük, hogy ez az emelkedő egyenletes lesz, nem lesznek benne hirtelen meredek fölfelék, majd lefelék. Azt is tudtuk, hogy ezen a napon csak Batagramig megyünk, ami a fölfelének valahol a közepénél lesz majd, kb. 900 és 1000m környékén tengerszint felett. Ezért aztán szépen, lassan, de biztosan kapaszkodtunk fölfelé, és közben élveztük az utat, amennyire tudtuk. Igazából volt bennünk egy kis diadal, mert nem hittük, hogy ennyire jól leszek, ezért nem terveztünk erre a napra ekkora távot, csak Thakot-ig akartunk menni, és a Thakot – Batagram szakaszt már következő napra terveztük. Most viszont már itt voltunk, ezen a szakaszon, benne a fölfelében, és szépen martuk fölfelé magukat a hegyen, pörgött a magasságszámláló percről percre.

“Rider City” – Pisztolyt akarnak adni nekünk a rendőrök

Közben a táj egyre erdősebb lett körülöttünk, de sajnos fotózni már nem nagyon tudtuk, mert a nap már csak a velünk szemközti hegy tetejét sütötte, amúgy árnyékba borult az egész völgy. A rendőreink velünk voltak, mögöttünk araszoltak a nagy autójukkal. Néha mellénk jöttek, és kérdeztek ezt-azt, a szokásosakat. Egyszer aztán furcsa dologgal álltak elő, amin csak úgy pislogtunk. Az anyósülésen (itt a bal oldali első ülés) ülő rendőr megkérdezte, hogy nem akarunk-e két pisztolyt a biztonságunk érdekében? És nem viccelt, mert ezzel egy időben már nyújtotta is felénk a két fegyvert. Zitával ezen köpni-nyelni nem tudtunk. Itt az ember ilyen könnyen kaphat fegyvert? Egyenesen egy rendőrtől? Mi van, ha őrült vagyok és használom, és megsebesítek valakit? Az ő fegyverével, egy rendőr fegyverével… Őrület, hogy csak úgy nekünk adnának egy-egy pisztolyt. Természetesen nem fogadtuk el, mondtuk, hogy azt sem tudjuk, hogyan kell használni őket, meg egyáltalán… Rendőreink valószínű a lelkiismeretüket nyugtatták volna a pisztollyal, merthogy ezek után több ízben elhúztak tőlünk, és ilyenkor mindig csak pár kilométerrel odébb értük utol őket, ahol vagy csak úgy dohányoztak egy kanyarban, vagy egy checkpoint-nál beszélgettek a kollégáikkal. Később aztán a dzsipet leváltotta egy motorkerékpár, rajta két muksóval. A motoron hátul egy piros-kék(a rendőrség színei) rendszám díszelgett, az következő felirattal: „Rider City – Police-2”. Ezen sokat nevettünk. :)

Drótkötélpálya a völgy felett – Egy másik világ

Valamivel Batagram előtt láttunk egy nagyon érdekes dolgot. A völgy túloldalán lévő településhez ki volt feszítve egy drótkötélpálya, amin egy kb. másfél méter átmérőjű csőből, néhány deszkából és rácsos vasajtóból összeeszkábált, embereket is szállító „kabin” mozgott a völgy két oldala között. Az itteniek biztonságtechnikai fogalmatlanságára jellemzően a több száz méteres szakadék felett közlekedve ezek a rácsos ajtók tárva nyitva maradtak. Persze ezen nem lepődtünk meg, ahogy az utakon a járműveikkel közlekednek, azok után az ilyesmi abszolút várható volt. Ezért nem lehet hibáztatni az egyes személyeket, hiszen itt mindenki egy teljesen más közegben, környezetben és kultúrában nőtt fel, amit mi elképzelni is csak nehezen tudunk, de nekik mindez a természetes.

Ettől még persze amikor valamelyikük számunkra(!) indokolatlan helyzetben kihívóan sokat és hangosan dudál ránk, vagy túl közel jön hozzánk az úton, akkor van, hogy méltatlankodunk neki emiatt. De közben valahol bent érzem, hogy ez csak arra jó, hogy a saját dühünket levezessük kicsit, valójában semmit nem ér az egész, mert számukra természetes az, ami számunkra őrületnek, vagy veszélyesnek tűnik, és nem is értik, miért vagyunk dühösek és miért kiabálunk. (Néha azt sem értik, hogy mit, mert van, hogy magyarul törünk ki magunkból, ha valaki olyat művel előttünk, amiért Európában azonnal elvennék a jogsiját egy életre) A helyi kamionosnak az teljesen természetes, hogy nyomja a 130dB-s kürtöt, ha előz, ha köszön, ha nem lát be egy kanyart, ha szabálytalanul kikanyarodik valaki elé, vagy ha egyszerűen olyan kedve van. Mindegy, hogy közben tőle 5 méterre egy fallal odébb egy anya a gyermekét altatni szeretné, ebbe valószínű ezek az egyszerű ázsiai emberek már egyáltalán nem gondolnak bele, ennél ők egyszerűbb lelkek. Ám a gyorsan jött „fejlődés” és az ő egyszerű lelkük egy olyan őrült világot szült, ami néha nagyon durvának tűnik a mi nyugati szemünknek… Ilyesmiket értettem az alatt, hogy nem bírjuk elképzelni sem az ő világukat. Nekem pl. ez a dudálás komolyan érthetetlen még mindig, el fogok beszélgetni erről még az itteniekkel.

Királyi vacsora Batagramban – Hogy szépen zárjuk a kemény napot

Na, elkanyarodtam, pedig valójában maradtunk az úton, amin ezen a napon feltekertünk egészen Batagram-ig. Megtaláltuk a kiszemelt szállodát, ahol egy 500 rupis árat sikerült kialkudni egy egész szép tiszta szobáért, meleg vizes zuhannyal. A bringákat most csak az első kellett felcipelni, és amint berámoltunk mindent a szobánkba, rögtön kulcsra is zártuk azt, és úgy ahogy voltunk, elmentünk ki a bazársorra vacsorázni. Fejenként 140 rupiért kész terülj-terülj asztalkámat kaptunk, 5-5 kis tányérkán mindenféle finomságot tettek elénk, és természetesen ahogy itt szokás, az árban benne volt a repeta is, amivel én éltem is, a legfinomabb rizses csodából kértem még egy kört. Messze ez volt a legbőségesebb, leggazdaságosabb és legfinomabb étel, amit ettünk eddig a helyi stílusú éttermekben. Látnotok kellett, Zita hogy odavolt, nagyon örült, hogy ilyen lakomában van részünk a nagy fölfelé menet végén. Még a nap elején eldöntötte, hogy ez egy szép nap lesz, így álltunk hozzá a dolgokhoz, és lám, minden jó, ha jó a vége: a szép, de egyben kemény és fárasztó nap végén a vacsoránk egyenesen pompázatosra sikerült, kitettük vele az i-re a pontot.

A Thakot híd - Klikk a képre a nagyobb felbontásért!