Napfelkelte a sivatagban

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy Repetek-ben, a sivatag közepén hajtottuk álomra a fejünket. Hajnalban keltünk, a gázfőző már be volt készítve, megsütöttük a kolbászt a hagymával, belakmároztunk, aztán kitoltuk a bringákat az útra. Jó volt, hogy velünk lehettek a szobában, így villámgyors volt az indulás, hiszen le se málháztuk őket, csak a szükséges holmikat vettük ki a táskákból.
6:48-kor az úton voltunk, és a nap 6:50-kor kelt. Nem mondom, hogy nem voltam álmos és fáradt még, de azért ennek ellenére nagyon nagy élmény volt a napfelkeltét végignézni a sivatagból, miközben könnyedén téptünk az országúton 20-21km/h-val. Szóval az álmot még nem sikerült kitörölnünk a szemünkből, de máris az országúton találtuk magunkat, a 10 fokos valóságban, a felkelő nap első fényeit lestük, közben duplán boldogok voltunk, egyszer azért, mert mindezt átélhetjük, másodsorban azért, mert nagyon korán az úton voltunk, és jó tempóban suhantunk a célunk felé, ami pedig az volt, hogy teljes egészében saját izomerőnkből keresztezzük Türkmenisztánt az 5 napos tranzitvízumunk ideje alatt. Ez volt az utolsó nap, de ekkor még nem tudtuk azt sem, hogy mikor zár a határ.
Az út tett néhány kisebb kanyart, egyszer még szembefordított minket a nappal, aztán beállt egyenesbe, egészen Türkmenabadig. Talán háromszor állhattunk meg ezen a 70km-en, leginkább azért, hogy el ne szalajtsuk azt a kamionos pihenőhelyet, ahol a kerékpáros vendégkönyv van. Sajnos nem találtuk meg, pedig az összes kamionos parkolót végigkérdeztük a Mary-Türkmenabad szakaszon (nem volt sok). Az interneten olvastuk egy kerékpártúrázó blogján, hogy ő találkozott egy ilyen könyvel és érdekes beírásokat talált benne. Mi sajnos nem leltünk rá erre a bringás vendégkönyvre. Ha valaki olvassa ezt, és egyszer valamikor majd arra jár, vagy esetleg már járt, és megtalálta a könyvet, kérjük írja meg egy hozzászólásban, merre van! :)

Türkmenabadban

Türkmenabadig sok érdekes nem történt velünk. Néhányszor igazoltattak minket a rendőrök, különben meg haladtunk a jó kis tempónkban. Azt a mai napig nem tudom, mitől gyorsultunk fel ezen a napon ennyire. A szembeszél még megvolt ekkor is, igaz, talán csillapodott valamelyest, bár ebben nem vagyok biztos, lehet hogy csak sietősebbre vettük a tempót, és ezért sikerült huzamosabb ideig 20 km/h felett maradni. A lényeg, hogy sikerült időben begurulnunk Türkmenabadba, ahol találtunk egy jó kis kiülős szomszázós helyet, ahol rendeltünk néhányat a húsos-hagymás-borsos pogácsából, amit sajnos már csak én faltam fel egyedül, mert Zitánál ekkora már diagnosztizáltuk a hasmenést, folyamatosan kellett járnia a WC-re, arra nem jöttünk rá mitől lett beteg, hiszen végig ugyanazt ettük és ittuk mind a ketten a sivatagban. Most már persze rutinosabbak voltunk, és Zita egyből szigorú diétába kezdett, na meg bevett pár gyógyszert és széntablettát is. Ezen a helyen hamar barátaink is támadtak, egy-két helyi fickó kínált minket sörrel (hiába, erre most nem volt idő), és persze nem maradhattak el a közös fényképek sem. Egy nagymama is befutott a két unokájával, szegény kislány nagyon morcos volt, sehogy nem tudtunk mosolyt csalni az arcára, valami iskola dolog miatt volt gondterhelt. Tőlük megtudtuk, hogy a határ 5-kor zár. Ez ellentétben volt az előző információnkkal, mi szerint 6-kor zár, de úgy voltunk ezzel, hogy inkább úgy tervezünk, hogy 5-kor zár és akkor biztosan nem fogunk koppanni. Mert ha kicsúszunk az 5 napból, az fejenként 200 dollár bírságot jelent, arról nem is beszélve, hogy ahogy elnézem itt a bürokráciát, képesek lennének a papírforma szerint eljárni, és visszaküldeni minket Ashgabatba, ahol szállhatnánk fel egy repülőre, önköltségen persze…

Szóval nem akartunk kockáztatni, inkább idő előtt elindultunk a határ felé, ami Türkmenabadtól még bő 35km-re volt. Előtte még bepillantottunk egy orosz ortodox templomba, majd átkelve a felüljárón célba vettük a határállomást. Ami légvonalban egyébként nagyon közel volt, de az út odáig nagyon kacskaringózott, ezért kellett a 35km-t megtennünk rajta a légvonalban amúgy alig 15km-re lévő határátkelőhöz. Menet még átkeltünk egy folyó felett is pontonhidakon, közvetlenül az utolsó katonai ellenőrző pont előtt. Itt egyébként kicsit fennakadtunk, mert az őrnek valami nem tetszett az útlevelünkben. Persze hamar kisült, hogy az nem tetszik neki, hogy ezen a napon jár le a vízumunk, de egy karlendítésre, és a varázsszóra – Üzbegisztán – megenyhült, és már intett is, hogy mehetünk.

A türkmén-üzbég határon

Az utolsó 20km-t Türmenisztánból már a hátunk közepére se kívántuk, az utolsó útszakasz egy csatorna mellett vitt, épp olyan sivatagon át,
mint amilyenben már megtettünk több száz kilométert az országban. Végül csak megérkeztünk fél öt előtt néhány perccel a határhoz. Helyiek hatalmas tömege állt rengeteg cuccal a kerítésnél, és a kapun csak egy-egy embert engedtek át minden percben. Sejtettük, hogy ez nekünk nem lesz jó, és mi nem állhatjuk végig ezt a sort, mert akkor itt ragadunk. Nem kellett semmit tennünk, nem került tolakodásra vagy magyarázkodásra a sor, mert amint az első őr meglátott minket, látta rajtunk, hogy nyugatról jött turisták vagyunk, és azonnal kinyitott nekünk egy másik kaput. Ismét hosszú huzavona kezdődött. A kijutás gyorsan ment, az üzbég határállomásig megtettünk kb. 1km-t a senkiföldjén, majd ismét kivételeztek velünk a kapuknál, és előre engedtek minket. Jött az orvosi vizsgálat, kikérdeztek minket, hogy nincs-e bajunk (Zita hasmenését elhallgattuk), megmérték a lázunk egy pisztoly alakú digitális hőmérővel, amit a homlokunkhoz tartottak, majd utunkra engedtek minket. Oltási papírokat itt sem kértek tőlünk. A türkménnel szinte egy az egyben egyező papírt kellett kitöltenünk, azzal a különbséggel, hogy ez az Üzbegisztánba való belépésről szólt, és nem angol volt, hanem üzbég. A falon lévő angol mintáról kellett leolvasnunk, melyik rublikának mi a tárgya. Ezután egy-két útlevélvizsgálat kezdődött, ahol ugyan megakadt a szemük a vízumunkon, de nem szóltak érte. Mind a kettőnk vízumán van egy javítás, igazából a mi hibánk, mi adtuk be rosszul kitöltve a vízumkérő lapokat Bécsben a nagykövetségen, de amikor láttuk a rossz dátumokat, ők minden további nélkül áthúzták az október 10-et, és átírták elsejére, plusz egy aláírás, plusz egy pecsét, és kész volt. Mi meg idáig aggódtunk, hogy ezt vajon el fogják-e majd fogadni, vagy sem? Hát most egy homlokráncolás után simán elfogadták, aminek persze nagyon örültünk. Ezek után vonulhattunk át egy másik épülethez, ahol kaptunk pár pecsétet a papírjainkra, és pakolhattuk le a bringákat. Mindezt egy mitugrász kisfőnöknek köszönhettük, mert ha ő nincs, ez elmaradhatott volna. Az összes határalkalmazott úgy hajtott minket át a határon, mintha látni sem akarnának, csak mondták, hogy „finish, finish”, és intettek, hogy menjünk már. És persze mi mentünk nagy boldogan, mert még a 12 dollárt sem kérték el tőlünk, de akkor ez a figura megállított minket, mert látta, hogy amíg mi bent szépen átfolytunk az összes vizsgálaton, az összes cuccunk kint maradt a bringákon. Szóval pakolhattunk, aztán még két útlevélvizsgálat, és felnyitották nekünk a sorompót, Welcome to Uzbegistan! :)
A határnál itt nem ment olyan nyilvánvalóan a fekete piaci pénzváltás, mint a türkméneknél, itt már odébb sétáltunk pár száz méterrel. A legnagyobb üzbég pénzdarab egy ezer szum-os bankó, ami kevesebb, mint fél dollárt, vagy 100 forintot sem ér. Ez azt eredményezte, hogy jó 10 percig ment a pénzszámlálás ott az autók mögött a porban, mire átvettük a hatalmas köteg pénzt, ami két másfél centi vastag stóc papírpénz volt. Pénztárcában nem fér el, ezért befőttes gumival összefogva nagy gurigákban hordtuk ezután. A helyieknél néha láttunk egész szatyor pénzeket, mert ha Üzbegisztánban magadnál akarsz tudni akár csak 100 ezer forintnyi kp-t, az biztos, hogy több kilót fog nyomni!
Mire el tudtunk indulni a határállomástól, már elmúlt este 6 óra és még éppen csak fennjárt a nap az égen, de sajnos már nem sokáig. Nekünk viszont alig volt már vizünk, és a következő települést, Olot-ot 23km-re jelölte a térkép, ezért gyorsan nekiláttunk a távnak, hogy minél kevesebbet kelljen majd sötétben megtennünk belőle. Jól tudtunk haladni, még jobban mint reggel, néha a 25km/h-t is elértük.

Cicamentés a sivatagban – Bolyhos, az új házi kedvencünk (egy éjszakára)

Nagyon fáradtak voltunk, de hamarosan jött egy kis lény, és elvonta róla a figyelmünket. Gondoskodott róla, hogy vele törődjünk és ne a saját fáradtságunkkal. Már elég sötét volt, amikor Zita egy vékony hangot hallott meg a sávokat elválasztó betonkorlát mellől. Egy kiscica nyávogott kétségbeesetten, és amint Zita megállt neki, rögtön odarohant hozzá, és a lábához dörgölődzött. Zita felkapta és az ölébe vette. Én eközben fordultam meg, mert csak később fékeztem le. „És most mit akarsz vele csinálni?” – kérdeztem Zitát, mire ő azonnal kivágta a megoldást: „Félkézzel kormányzok és elviszem az ölembe a faluig!”. Hát jó, ő tudja, gondoltam, és kíváncsian vártam, hogy fog ez menni, de hamar be kellett látnom, hogy igaza volt, szállítható így a szürkés tarka szőrgombóc. El nem tudtuk képzelni, hogy került oda, mert közel s távol se ember, se semmi nem volt. Szegény kis állat, ha mi nem jövünk, senki meg nem hallja, az autókból egy ilyen kis hang nem hallatszik, azok csak potenciális veszélyforrást jelentettek neki ott kint a sivatag közepén. Szóval azon sokat nem kellett agyalnunk, hogy a kis dögnek nincs jó helye ott, ahol találtuk, 8km-re a határtól és 15km-re az első településtől.
Zita ügyesen vitte a macskát, de a kis szőrcsomó hamar nyugtalan lett. Miután Zita betette a pulóveren belülre, gyorsan megnyugodott, és még játszani is kezdett Zita hüvelykujjával, illetve nyalogatta azt. Végül olyan hangos dorombolásba kezdett, hogy azt még én is hallottam a másik bringáról. Mindeközben gyorsan suhantunk a sötét ég alatt, amit ekkora már ezer csillag ragyogott be. Azon beszélgettünk, hogy jó lenne egy jó kis helyet találni a kiscicának a faluban, ahol jó sora lesz majd, emberek és állatok között.
Rendőrök állítottak meg minket, de csak érdeklődésben, nem igazoltattak minket. Nem tudom, mit gondolhattak rólunk, két figura furcsa bringákon egyiküknek egy kiscica az ölében… :)
Olotba beérve az út baloldalán szimpatikus fényeket pillantottunk meg, egy épülő „parasztház” jellegű ház verandája alatt emberek álltak. Somurathoz és Tohtegul-hoz kerültünk, az asszony (Tohtegul) éppen kenyeret sütött kemencében, mialatt az ura, Somurat is előkerült valahonnan néhány barátjával. A sátor ötletére azonnal felajánlotta a kis ház másik helyiségét, ide bepakolhattuk a bringákat, és még mielőtt kirakhattuk volna a matracainkat és a hálózsákokat, ők hoztak nekünk rengeteg pokrócot és takarót. A kis cica is kapott enni, és nekünk is nagy terülj-terülj asztalkámat csaptak. Magok, nápolyi, tea és vodka került az asztalra, és mindezért olyan nagyon hálásak voltunk a letekert 137km után, hogy nagyon. Hogy megünnepeljük a leghosszabb napunkat és a cicamentést, na meg hogy fertőtlenítsük Zita gyomrát, 3 kis kupicából is lehajtottunk a vodkából, amit persze erősen kínáltak minden alkalommal.Háziaink jó és tiszta emberek voltak, ráadásul nagyon intelligensek is, egy óra kézzel-lábban való társalgás után magunkra hagytak, látták, hogy készen vagyunk erre a napra.
Meg kell hagyni, hosszú nap volt, sose tekertünk még ennyit ezen az úton. Napfelkeltekor indultunk és naplemente után érkeztünk meg. Amikor ezen az estén visszagondoltunk a hajnali indulásra, úgy éreztük, mintha az egy teljesen másik nap, legalább 2-3 nappal ezelőtt lett volna.

Minderre még rátett a vodka hatása, amitől egészen megmámorosodtunk. Igen vidámak lettünk a 137km után, örültünk, hogy túlvagyunk Türkmenisztánon és a Karakum sivatagon, bejutottunk Üzbegisztánba, ahol rögtön kimentettünk egy édes kis miákoló szürke szőrgombócot a nagy büdös semmi kellős közepéből. A cica éjjel is velünk maradt, elneveztük Bolyhosnak a füléből kis fürtben kiálló szőrszálak végett. Bolyhos először a bringák mögött gubbadt le a kis menedékébe, de hamar érezte, hogy így fázni fog, ezért gyorsan megtalálta magának az egyik sarokban a kőművesek levetett rongyait, oda fészkelte be magát, és amikor Zita kicsit betakargatta, rögtön nagy dorombolásba kezdett ismét. Aztán amikor Zita visszajött a mellékhelyiségből, azt vette észre, hogy a kis vakarék már ott fekszik a takarója sarkán. Ezután pedig engem talált meg a kis állat, de nem ám akárhogy, hihetetlen volt ez a kis szürke dög, úgy bújt, hogy már azt se tudta, hogyan szeressen minket. Nem nagyon hagyott aludni, de ezt nem bántuk túlságosan, mert nagyon aranyos volt ez a macsek. Kitalálta, hogy ő be tud bújni a takaróm alá is, és ezután azt játszotta, hogy ahányszor kitettem magam mellől, annyiszor visszamászott a bokámnál a takaróm alá, ahol aztán addig nem nyugodt meg, amíg be nem fészkelte magát a combjaim mellé. Valószínű igen jó hőmérőkéje lehet a kis állatnak, és a combomnál találta meg a legnagyobb meleget. Négyszer kitelepítettem magam mellől, de mindannyiszor visszamászott valahogy, közben persze agyon csiklandozott a bundájával. Végül én voltam a gyengébb, feladtam, és hagytam, hagy maradjon. Ekkor már tudtuk, hogy szobatiszta, mert ha ki kellett mennie, odament az ajtóhoz, és addig nyávogott a vékony kis hangján, ami ki nem eresztettük, ahol aztán jó cica módjára elkaparta magának a homokban.

Reggel amikor ébredtünk, a kettőnk feje között gubbasztott nagy békésen. Miután kiengedtük, még kétszer visszajött dörgölődzni, aztán elindult felfedezni magának a környéket, eltűnt a fák között, majd a közeli panelház udvarát vette szemügyre. Itt láttuk Bolyhost utoljára, amikor búcsúzkodtunk a vendéglátóinktól. Ekkor már ügyet sem vetett ránk, úgy sétált az udvaron, mintha mindig is az lett volna az otthona. Reméljük, hogy sikerült neki egy jó helyet találnunk, a helyiek adnak majd neki néha valami élelmet, és a pajtában a kis boci mellett talál magának megfelelő meleg helyet az éjszaka átdorombolására.
Első esténk Üzbegisztánban nagyon jól telt, ezt a kedves helyieknek köszönhettük, akik gondolkodás nélkül siettek önzetlenül a segítségünkre. Reméljük, hogy Bolyhos gazdára talál Bennük, sokáig velük lesz, és emlékezteti majd őket arra két Vengria-ból jött furcsa bringás párra, akikkel érkezett
.

A Niyazov história

Mint már írtam, Mary-t csak délután tudtunk elhagyni. Viszont ezután legalább jól tudtunk haladni, az út végre jó minőségű volt, és széles, kétszer két sávos. Aki Türkmenisztánnak csak ezt a központi szegletét látja, még azt is gondolhatja, hogy ez egy jóléti társadalmat garantáló fejlett ország. Ezt mi sem mutatta jobban, mint az út mentén 500 méterenként elhelyezett táblák, ezek témája a különböző, az országban megtalálható pompás épületek együttese volt, vagy a fejlett mezőgazdaság és ipar bemutatása. És persze sosem hagyták le a plakátokról Niyazov bácsit sem. Akkor végre essen szó róla is, aztán le is zárom ezt a témát, és többet nem említem. Szóval Türkmenisztánban a Szovjetunió összeomlása után ez a Niyazov vette át a hatalmat, és szép kis kultuszt épített ki maga köré, aranyszobrokat, és plakátokat, képeket állítottak fel mindenütt az országban róla, ezek mind-mind őt dicsőítik. Persze amikor erről kérdezték, ő azt nyilatkozta, hogy személy szerint őt zavarja, hogy mindenütt kiteszik mindenhová az ő képét, na de hát ha egyszer a nép így akarja, akkor legyen… Írt egy könyvet is az türkmének történetéről, ennek a neve Ruhnama, vagyis Book of the Soul, a Lélek könyve. Állítólag nagyon bizarr az írás, amit még az űrbe is kilőttek és 150 évig Föld körüli pályára állítottak. Természetesen minden türkmén számára kötelező olvasmány, kikérdeznek belőle az érettséginél, de még a jogosítvány letételéhez is szükséges. Niyazov szerint, aki élete során százszor elolvassa, annak garantált a helye a mennyországban… :) A csávó nem gyengén el lehetett szállva magától, ezt a könyv mellett a fővárosban, Ashgabatban felállított, mindig a nap felé forduló hatalmas aranyszobra is jól bizonyítja.
Nem mondom, biztosan történhetett volna rosszabb dolog is Türkmenisztánnal, mint Niyazov (pl. polgárháború), és lehet, hogy mindemellett ügyesen forgatta a kőolajból az országba befolyt pénzeket, de efelől azért lennének kétségeim, mivel ennyi aranyszobrot és ennyi borzasztóan rossz minőségű utat még egyetlen országban sem láttunk Türkmenisztán előtt. Szóval, Kedves Olvasó, ha véletlenül egy ország élére kerülsz, mindig ügyelj rá, hogy a saját magadat ábrázoló aranyszobrok helyett inkább utakat építs, különben a magunkfajta egyszeri kerékpárturista még megemlíti az útinaplójában, hogy kevés a jó út, de sok az aranyszobor az országodban! :)
Egyébként a Türkmenisztánról szóló útikönyvek mindig megemlítik, hogy az országban ne merészeljünk a politikáról és az ország vezetőiről rosszat említeni, mert csúnya végünk lehet, mint például annak az újságírónak, aki írt egy könyvet erről az egész történetről, de mindezt elővigyázatlanul az ország területén tette, így aztán jól eltűnt valahol a sivatagban és azóta se látták. Én azért mertem mindezt leírni, mert mire kikerül, már sok száz kilométerre leszünk Türkmenisztántól, na meg, mert Niyazov már eltávozott a másvilágra (szívroham, 2006). Remélem előtte azért elolvasta százszor a saját könyvét. Az utódja próbálkozott reformokkal az országban, de hamar kiderült róla, hogy ő sem különb az elődjénél. Na, ennyit Niyazovról és Türkmenisztán vezetőségéről, most essen szó magáról az országról és az utunkról is.

Mary-tól Taze Zahmet-ig

Ezen a napon 78km sikerült haladni, ezalatt sok izgalmas nem történt, láttunk gyapotszedő embereket, három kerekű traktorokat, amelyek mögé néha három kocsi is volt akasztva tele gyapottal. Láttunk sok csacsit, szépbe öltözött türkméneket, és egy nagyon pompázatosra felépített, hófehér és arany színekben tündöklő lóversenypályát. Bayramaly után ÉK felé fordultunk, és nagyon tartottunk ettől a kanyartól, mert előtte pont ebből az irányból kaptuk a szembeszelet, de az megszűnt, miután szembefordultunk vele, mintha lekapcsolták volna a ventillátort. Egyszer csak egy autó állt meg előttünk, kiszálltak belőle hárman, majd lefényképeztek minket. Mi persze integettünk neki, sőt a fotó kedvéért még egymás mellett haladva egymás kezét is megfogtuk. Az autó aztán kielőzött minket, de egy kilométerrel később újra az út szélén állt. A figurák a fotópapírra kinyomtatott fényképpel vártak minket, nem akartuk elhinni… Az autóban ott figyelt egy akkumulátorról működő fotónyomtató, és ők voltak szívesek a kedvünkért használni is. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös csoportkép sem, így egy kilométerrel később még egy fotónak lehettünk boldog tulajdonosai. Az hagyján, hogy kedvesek voltak, de még értelmesek is, mert levágták, hogy nekünk az a pár perc is számít (így a naplemente előtti órában pláne), amíg ők az út mellett állva kinyomtatják a fényképeket, ezért mindig előrehajtottak a kocsival, és megvárták, amíg odaérünk, így a nyomtatás alatt mi tekerhettünk és haladhattunk. Szóval a türkmének is megérik a pénzüket, vannak köztük irtó kedves emberek, és mi örültünk nagyon, hogy találkozhattunk velük.

No Palatka! Nem aludhatunk helyiekkel, mennünk kell a kamionos pihenőbe!

A napot egy Taze Zahmet nevű településen terveztük zárni, épp akkor tűnt el a nap a sivatag alatt, amikor lekanyarodtunk a faluba a főútról. A falu csupa kátyú főutcáján szembejött egy nagy fehér terepjáró, benne a fickó mondta és mutogatta, hogy ne menjünk erre, mert ez zsákutca és itt nem találunk szállást, hanem menjünk az ő vendéglőjébe, két kilométer tovább a főúton. Mi mondtuk, hogy köszönjük, de nem, megpróbálkozunk itt valamivel. Vendéglők otthon is vannak, de egy türkmén vidéki ember életébe csak itt pillanthatunk bele, ezért gurultunk tovább, és hamarosan találtunk is egy megfelelő házat egy megfelelő kerttel, ahol megkérdeztük a sátrazást. A sátorból hamar a ház előtti terasz lett, de még mielőtt lemálháztunk volna, megérkezett a jard, a rendőrök két keresztbe tett kézzel mutatták, hogy ilyet nem szabad, de ne aggódjunk, kövessük őket, van egy „bar” a főút mentén, és pontosan abba az irányba mutogattak, mint nemrég a terepjárós fickó. Elköszöntünk az emberünktől, megköszöntük neki kedvességét, amivel sajnos így nem sikerült élnünk, majd követtük a „rendőrautót”, ami nem volt más, mint egy teljesen hétköznapi fehér személygépkocsi… Ez kicsit gyanús volt, annak ellenére, hogy a rendőrök egyenruhája teljesen meggyőző volt, és a falubeli emberünk sem találta őket gazfickónak. Mindenesetre követtük őket, jobbnak láttuk engedelmeskedni. 10 perc múlva ott voltunk egy nagy kamionparkolóba, aminek az oldalán egy hosszú épület figyelt, ez volt a „bar”, a fehér terepjárós emberünk, Bater, akiről először azt hittük, ő küldte ránk a rendőröket, de mint hamar kiderült róla, rendes fickó, a kamionos pihenőjében való maradás nekünk, turistáknak ingyenes nála. Segítségünkre volt néhány információval is a továbbiakkal kapcsolatban, megtudtuk, hogy 50km-re van a következő vendéglő, ahol vizet és élelmet tudunk venni. Persze azért nála is vásároltunk, jó pár liter palackos vizet, és némi ennivalót vacsorára, illetve a következő napra. Na meg egy türkmén sör is befigyelt, ami igaz, hogy csak 3,4%-os volt, de annyira kiütött, hogy aznap este már nem voltam képes naplót írni, csupán egy rövid levelet. Még a meleg vizes zuhany sem tudott magamhoz téríteni, úgy dőltem le a matracra Zita mellé, mint egy darab fa.
Reggel hajnalban keltünk, de sajnos az indulás már nem sikerült ilyen katonásra, csupán 8 után sikerült kitenni magunkat az útra. Ezen a napon már megérkezett a szembeszél, sajnos nem tudtunk olyan gyorsan haladni, mint gondoltuk, a 15km/h átlag is nagy erőfeszítésünkbe tellett.

A Sivatagi Samu kertes odúkban él

A sivatag egyhangú volt, végig ugyanazt a tájat néztük, de azért volt néhány apróság, ami elszórakoztatott minket. Az út mellett nádból font apró kerítésszerű, kb. 20cm magas falak voltak emelve, legtöbbször négyzetrácsos sávban, végig az út mellett, ameddig a szem ellátott. Ezek mellett az apró nádkerítések mellett láttunk rohangálni néha egy-egy világos barna, mókusszerű állatkát. Általában nagyon féltek tőlünk, és amint megláttak, vagy meghallottak minket, hanyatt-homlok rohantak egy homokbucka mögé, vagy épp rögtön a homokba vájt kis odújukba, így nehéz volt őket lencsevégre kapni. Elneveztük őket Sivatagi Samu-nak, mert olyanok voltak, mint akikre illik ez a név: Sivatagi Samu. Általában ők vettek észre minket előbb, és mi már csak elrohanni láttuk őket, de egyszer végre, amikor nem a Samuk miatt álltunk meg, hanem csak úgy, vizet inni, megpillantottunk egy Samut, aki egyszerűen ügyet sem vetett ránk. Még azt is hagyta, hogy leszálljunk a bringáról és közelebb menjünk hozzá. Őróla végre sikerül jó néhány fényképet készíteni, aminek nagyon örültünk. A nagy monoton tekerés közben, mialatt haladtunk a sok nádkerítés mellett, kitaláltuk, hogy ezek valószínű a Sivatagi Samu kolóniák kertjei. Ez azt jelenti, hogy a Sivatagi Samuk között nincsen semmilyen hierarchia, hiszen mindenkinek a kertje pont ugyanakkora, kb. másfélszer másfél méteres, négyzet alapú kis terület, tehát a Sivagati Samuk között mindenki egyenlő. Ez valószínű úgy alakulhatott ki, vagyis inkább úgy maradhatott fent, hogy a Samuk nem folytatnak mezőgazdaságot a sivatagban – hiszen a kertjeik mind tök üresek, csak homok van bennük -, hanem megmaradtak a vadászó, gyűjtögető életmódnál. Mindig csak pont annyit gyűjtenek vagy vadásznak, amennyire szükségük van, nem raktároznak, így nincs raktáros, nincs boltos, nincs pénz se, nincs hierarchia se, mindenki egyenlő, és tökéletes békében, mondhatni idillben élnek a Samuk egymás mellett, végig az út mentén a kis kertjeikben.
Ha elég ügyesek, talán át tudnák ásni a nádkerítés alatt a szomszédba, és ha két Samu jó barátja egymásnak, így össze tudják kötni a föld alatt az otthonaikat… :) Szóval így fejtegettük a Sivatagi Samuk életét a sivatagban, végig a főút mellett. Arra viszont már nem sikerült rájönnünk, hogy vajon mit esznek ezek a Samuk, és legfőképpen pedig mit isznak? Talán magokkal táplálkoznak és a magokban tárolt nedvességgel be is érik…?
Persze az előbbi elmélet a kertekről elképzelhető, hogy téves, és ezeket az alacsony nádkerítéseket lehet, hogy nem is a Sivagati Samuk építették, hanem az emberek, hogy megfogják a futó homokot, mielőtt azt az útra fújná a szél… Ki tudja… Szerintetek?

Vigyázat, teve veszély!

Ebédelni a már említett, 50km-re lévő vendéglőben álltunk meg, tojást ettünk, ami nagyon finom volt és nagyon laktató. Kértünk egy második kört is elvitelre, na meg temérdek mennyiségű vizet és csokoládét is, mert azt már nem tudtuk, hogy a következő hely, ahol élelmet tudunk szerezni, hol lesz. Ezért jobbnak láttuk felkészülni annyi kajával, ami még Türkmenabadig is elég tud lenni, ha arról van szó. A délután is hasonlóan telt, kergettük az út melletti homokban rohanó Sivagati Samukat, míg nem megérkeztünk végre egy katonai ellenőrző állomáshoz. Itt az őr elkérte az útleveleinket, jót mosolygott rajtunk, aztán felnyitotta a sorompót. Zita útlevelét már meg se nézte, amikor megtudta, hogy házasok vagyunk, csak legyintett: „Ááá, az asszony nem fontos, ha a férfi rendben van, akkor a neje is…”. :)
A sorompó után egy olyan táblát pillantottunk meg, amilyet eddig még csak fényképeken láttunk. „Teve veszély” a következő 124km-en! :) Egy nagy, fekete egypupu teve figyelt a fektetett háromszög alakú táblán. Erre persze azonnal satuféket nyomtunk, és egy örömteli negyed órát töltöttünk a tábla társaságában, kipakoltuk rá az állatkertünket, és próbáltunk egy-két ugrálós képet is készíteni. Miután továbberedtünk, arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha valóban látnánk tevéket.
Nem sokkal később egy autó lassított le mellettünk, megkérdezték honnan jöttünk, s hová megyünk, majd valami sárga löttyel kínáltak, de mivel ekkor még rengeteg víz volt nálunk, csak megköszöntük, de nem kértünk. Ezután már csörök-öt, vagyis kenyeret kínáltak nekünk, na erre már vevők voltunk, mert kenyérrel már nem álltunk olyan jól. Azt számoltuk, hogy ha el is fogy minden csokoládénk, tojásunk és egyéb ételünk, még mindig lesz nálunk kenyér, és méz (még Örményországból, Aygutból, „Árpi arbeit méz”), ezzel a kettővel pedig elég jól el tudunk lenni egy darabig.

Dromedárok előttünk!!!

Közben a táj nem nagyon változott, de még az út sem tett kanyarokat, csak mentünk nyílegyenesen, és domb dombot követett, apró kaptatók, majd rövid lejtők, mellettünk a Samuk kertjei, aztán a végtelen sivatag. Néha egy-egy villanyvezeték tűnt fel, vagy jobbra tőlünk a velünk párhuzamosan haladó vasúti töltésen álló vagonok. Ennyi volt a nagy változatosság, és ezt már kezdtük nehezen viselni így a második nap, ezért elővettük a trubadúrládákat (mp3 lejátszókat) és zenét hallgattunk. Ez valamelyest feldobta a kedvünk, és látszólag gyorsabban teltek a kilométerek, noha továbbra is csak a 15km/h-s átlagot tudtunk tartani a nyavalyás szembeszél miatt.
Valamikor a délután második felében már közel a napi 100km-hez aztán megálltunk egy dombtetőn pihenni. A nap már kezdte az aranysárga játékát játszani a sivatag felett, és ahogy felértünk a dombtetőre, Zita elkiáltotta magát: „dromedárok!” – és mutatott előre! Nekem a „dromedár” szóról elsőre valami agresszív sivatagi törzs ugrott be, de emiatt nem volt időm megijedni sem, mert még mielőtt ez tudatosult volna bennem, már én is megpillantottam a három egypúpú tevét, amik előttünk kelnek át az úton. A dromedár tehát csupán egypúpú tevét jelent, most már én is tudom, igaz, ehhez meg kellett várni egy személyes találkozást velük. Egyiküknek a két első lába össze volt kötve egy rövid láncon, ezért csak nagyon lassan bírt lépegetni a szegény állat. Nem tudom, ki és miért köthette így meg a tevét, mert közel s távol nem láttunk se települést, se embert, de még egy viskót sem. A tevék látszólag féltek tőlünk, átvonultak az út túloldalára, aztán szépen lassan eltűntek a dűnék között. Ez volt az első alkalom, hogy tevéket láttunk állatkerten kívül, és ez nagyon tetszett nekünk. Leültünk Zitával az út szélére, és miközben felfaltunk egy-egy szendvicset, azon beszélgettünk, hogy milyen hihetetlen, és milyen nagyszerű, hogy ilyen messze eljutottunk, és most itt lehetünk, és láthattunk tevéket, még ha egy kietlen, üres és elsőre unalmasnak tűnő sivatag kellős közepén, de akkor is! Szóval örvendtünk a helyzetünknek, annak ellenére, hogy volt még hátra 20km ebből a napunkból.

Naplemente a sivatag felett

A naplemente csodálatos volt a sivatagban és csak azért nem a szálláshelyünkön, Repetek-en csodáltuk végig, mert előtte megálltunk egy kis családi vendéglőnél, és vásároltunk egy fél rúd kolbászt. Ezzel pont annyi időt vesztettünk, hogy már nem érkeztünk meg a naplemente előtt Repetek-re, de ez nem nagyon aggasztott minket, mert tudtuk, hogy már csak két kilométer, és noha ekkor már eltűnt a nap az égről, de még világos volt. Repetekről azt gondoltuk, hogy egy kis falu a sivatag közepén, de amikor odaértünk, kiderült, hogy csak egy nagyobb kamionos pihenőhely és vendéglő az egész. Persze ez is bőven megfelelt nekünk, 10 manatért kaptunk szállást, egy üres szobát a vendéglő mögött, illetve alatt. A 106 km nyílegyenes úton, végig szembeszélben megtett kilométer után kimerülve megvacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni hamar, mert a következő nap már az utolsó, 5. napunk volt Türkmenisztánban, és még több mint 100km-ünk volt hátra a határig, amiről ekkor még azt sem tudtuk, hogy mikor zár. Csak azt tudtuk, hogy ha lekéssük a zárást és kicsúszunk az 5 napból, amennyire a tranzit vízumunk szólt, fejenként 200 dollár bírságot kell fizetnünk, plusz Ashgabaton keresztül, repülővel toloncolnak ki az országból, és még azt is nekünk kell fizetni. Ezért nem akartunk kockáztatni, és beállítottuk az óráinkat hajnali 4:45-re.