Előre szólok, hogy ennek a bejegyzésnek se füle, se farka nem lesz, mert három külöböző kontinensen és országban játszódik, miközben mi totál fáradtak és kialvatlanak voltunk, és olyan gyorsan teleportáltunk egyik helyről a másikra, ahogyan nagyon ritkán szoktunk, ezért felfogni sem volt időnk a dolgokat.

Miután hajnalben leszálltunk a Belo Horizontéból Sao Pauloba érkező buszunkról, hosszú sort kellett végigállnunk a jegyvásárláshoz. A kb. 10 pénztárból csak kettő volt nyitva… Ezután viszont már minden simán ment, felszálltunk a metróra, amin, amint látjátok, kerékpárt is lehet szállítani! Ez igen! :)

Sao Paulo metróhálózata. Ahol fehér vonallal vannak összekötve a megállók, ott ugyanazon jeggyel át lehet szállni. Ahol szürkével, ott csak bizonyos időszakokban van így.

Az egyik központi megállóban hatalmas mélységből kell feljönni.

Őrzött(!!!) kerékpártároló a Magyar Házhoz legközelebbi, felszíni városi vasút megállójában. Ez a vonal is teljes egészében beletarozott a metróhálózatba, rajta volt az előbbi térképen is, és ugyanazon jeggyel használható volt.

Nemigen látszik a lényeg, ami egy POS-terminál akar lenni. Bankkártyával is lehetett fizetni a metrómegálló melletti utcai árusoknál! :o Mindez még mindig hajnali sötétségben.

Visszaérve a Magyar Házba muszáj volt ledőlnünk 3 órát aludni, mert teljesen zombik voltunk, hiába buszoztuk körbe fél Dél-Brazíliát, ehhez képtelenség hozzászokni, ehhez Dél-Amerikába kellett volna születnünk, és anyáinknak hordkendőben kellett volna végig hordoznia az elképesztő zajos utcákon és piacokon. De hát mi valószínű legfeljebb csak nyugodt európai játszóterekhez és parkokhoz voltunk kihordva. :) Aztán, miután felébredtünk, elmentünk Zita elsőkerekéért az Ciclo Urbanohoz, akik épp akkor szerelték össze, mikor megérkeztünk. Ismét jót beszélgettünk velük, és még zsírt is kaptam tőlük arra az esetre, ha úgy döntenék, hogy még az első villát is kikapom és esetleg szétesne a csapágyazás, össze tudjam újra rakni legalább a La Pazban tanult módon az új csapágygolyókkal. De erre végül nem került sor, az első villák a helyükön maradtak. Kb. csak ez, meg a váltókarok, fékkarok és váltókarok és a bowdenek maradtak a bringán, minden mást szétszedtünk. A dobozok ekkor még nem voltak lezárva, úgyhogy egy újabb alapos bevásárlást követően ez jött. Mivel az alkatrészek, a vázdarabok és a kerekek már önmagukban elfoglaltak a megengedett 158cm összélhossznál valamivel nagyobb dobozokat, ezért az összes többi holminket, ami a fejenként 4×20 literes + 2×7 literes vízálló Ortlieb táskáinkban voltak, bele kellett gyömöszölnünk ezen kerékpárdarabok mellé és közé, beleértve magukat az Ortlieb táskákat is. Ez nem volt olyan könnyű, mint hittük, először én, majd Zita is elcsüggedt a feladat kezdeti lehetetlenségét látva, de aztán erőt vettünk magunkat, és tovább gyömöszültük a holmijainkat, így végül, ha nehezen is, minden helyet kapott a dobozokban, amiket aztán a nálunk lévő vastag ragasztószalaggal ügyesen le is zártunk. Este ismét átjött Lizi és Lóránt, igazából a két bejegyzéssel ezelőtt történt vendégkönyves beszélgetésünk ekkor történt, csak nem akartam csapongani a témák között, ezért abba a bejegyzésbe tettem. Aztán Anna és Orsi is átjöttek, lelkesen mesélték azokat a riói napjaikat, amelyeken mi már nem voltunk velük, és segítettek szendvicseket készíteni Zitának míg én az 5 és 10 naptárt vásárló támogatóink képeslapcímeit mentettem le. Erről az ígéretünkről ugyanis totál elfelejtkeztünk Dél-Amerika forgatagában, és hát mégiscsak egy távoli országból illene elküldenünk ezeket a képeslapokat a kedves vásárlóinknak. :) Ez már csak Belo Horizontéban jutott eszünkbe, ezért Annát telefonon megkértem, hogy ha még Rióban vannak, akkor vegyenek nekünk megfelelő számú, szép képeslapokat.

Ezeket, és néhány régebb óta nálunk lévő lapot mind sikerült megírnunk, mert ezen a napon még délelőtt első dolgunk volt megvenni a bélyegeket is. Így a repülőtéren, miután kirakott minket a taxi valahogy éjféltájt, még hajnali 3-ig a képeslapokat írtuk, amiket aztán a reptéri postahivatal egyik ládájába sikerült is feladni! :) Megkapta már valamelyikőtök? Akik 5 vagy 10 naptárat vásároltatok legútóbb, és megadtatok címet a képeslaphoz, Ti elvileg mind kell, hogy kapjatok egy riói vagy brazíliai képeslapot! Remélem ezzel senkinek nem rontottam el a meglepetését! :)

Becsekkolás előtt az összes nálunklévő materiális holminkkal. A papírdobozok összes súlyára 96kg-t írtak, de néhol nekidőltek a mérleges futószalag oldalának és ugye ebben a kézipoggyászaink sincsenek benne, viszont ebből még ki kell vonni a papírdobozok súlyát. Ezek alapján kalkulálva úgy számoltam, hogy a bringákkal együtt kb. 117kg holmink van, ezt cipeltük körbe a világban. :) A dobozokkal semmi gond nem volt a becsekkolásnál, pedig az egyik még pár dekával túlsúlyos is volt, és igaz, kettő csak pár centivel, de a kettő nagyobb bőven nagyobb volt, mint 158cm. Ennek ellenére rá sem hederítettek a méretre, simán ment minden, ami után mi is nagyon megkönnyebbültünk, hiszen ha nagyon szigorúan lemértek volna mindent és betartattak volna velünk minden szabály, akkor akár 600 euró pótdíjat is bevasalhattak volna rajtunk. Ez okozott némi stresszt erre a napra, de tudtuk, hogy egyszerűen nem férünk el máshogy, és azt is, hogy ha egy picit rugalmasak és egy pici szerencsénk van, akkor, ahogy már többen megírtátok, hogy valószínű így lesz, simán megússzuk pótdíj nélkül.

Itt már a repülőn. Valami nagyon furcsa arab földrészen, talán egy másik bolygón vagyunk?

A repülő hajnali 5:10-kor szállt fel, ez az ebédünk. Leszállni helyi idő szerint kb. ugyanekkor, késő délután, 1-2 órával sötétedés előtt szállunk le Marokkóban, Casablanca repülőterén.

Íme a Nyugat-Szahara a repülőnk ablakából.

Farmvidék felett már a Casablancai leszálláshoz ereszkedve.

Szalmabála házak! :) De nem úgy, ez belül is szalma, ezek csak takarmány-hegyek. :)

Ott a repülőnk árnyéka! :)

A szárnyon lévő fékezőlapátok leszálláskor.

Casablanca repülőtere rögtön megérkezés után egy hatalmas rosszpontot kapott. Hogy az útlevelünket megnézzék, egy napsütötte üvegfolyó szaunájában kellett várakoznunk vagy 20 percig. Ez igazán rossz volt a kellemesen hűs brazil tél után.

Mivel nem terveztük elhagyni a tranzitvárót, csak néhány folyosói óriásfotón keresztül csodáltuk meg Marokkót.

De már ennek is nagyon örültünk. :)

Bár nem látszik, de ez is csak egy fotó lefotózva. :)

Oké, a nyugdíjas éveinkben visszajövünk! :) Na jó, talán előbb is, de egyelőre ennyi most elég lesz, Afrikát hagyjuk későbbre, most irány Párizs, majd onnan Taizé, az Alpok, és haza!

Hoppá, újra muszlim világban vagyunk! :) Sőt, mint kiderült, ekkor ramadán volt nekik, így 4 év alatt ez a negyedik ramadánunk! :) Először Törökországban ért minket, aztán Bangladesben, aztán Indonéziában, Lombok muzulmánok lakta szigetén, most pedig, ha csak egy tranzitvárónyit is, de Marokkóban. :)

Itt már a váróban. Volt nekik internetyjük is, csak egy óránként újra kellett csatlakozni rá, de különben tök jól ment.

Még mielőtt itt kikötöttünk volna, a Royal Air Maroc tranzitvárójában megkerestük a személyzetet, akik először kiküldtek a tranziton kívülre a kinti nagy irodájukba, de látván a vámnál a sort, visszafordultunk, és megkértük őket, hogy ugyan nem lennének-e szívesek idehívni egy illetékest, mert az sokkal egyszerűbb lenne, mint nekünk kicsekkolni az országba, aztán visszajönni, amir ráadásul akkor nem is tudtuk, hogy meg tudunk-e tenni a magyar útleveleinkkel, vagy sem. 15 perc várakozás után tényleg odajött hozzánk egy fickó, neki elmondtam, hogy már rengeteg e-mailt írtam és rengetegszer telefonáltam és több mint 3 hónapja elküldtem nekik azt az angol nyelvű, pecsétes banki igazolást, arról tranzakcióról, amiben ők 148 euróval többet vontak le, mint amennyibe a repülőjegyünk került az akkori brazil reál-euró középárfolyammal számolva. Megértette, és 10 perc múlva visszatért egy cetlivel, rajta egy név-email-telefonszám, hogy ez a hölgy az ügyfélszolgálat vezetője, és ő biztosan segíteni fog nekünk, mert ő már magas pozíciójú emberke a cégben. Ahhoz túl fáradt voltam, hogy őt rögtön elkezdjem zargatni a tranzitváróból, de erre nem is volt szükség. Mikor megnéztem az e-mailjeimet, láttam, hogy ismét kaptam a légitársaságtól egy levelet, ismét egy új, immár vagy 7. személytől. Ő azt kérte tőlem, hogy küldjem el nekik újra ezt a banki igazolást, mert nem tudta megnyitni a PDF fájlt! Ezzel mintegy elismerte, hogy a legutóbbi három hét alatt meg sem próbálták ezidáig megnyitni, amit küldtem nekik, magyarán három hétig le se szarták az ügyemet, ami már akkor is több mint 3 hónapos volt. Szerencséje volt, hogy jókedvemben talált meg a levele, mert ekkora tunyasággal, tenni nem akarással és inkompetenciával már rég nem találkoztam. Lassan 4 hónapja levelezek velük, először 3 hónapja küldtem el nekik ezt a nyamvadt igazolást, de minden e-mailemre csak hetekkel később válaszolnak. Azóta már vagy négyszer újra elküldtem nekik, legutóbb e történések előtt 3 héttel, de arra a levelemre is csak hosszas unszolásra voltak hajlandóak válaszolni, és akkor is csak annyit, hogy köszönik, megkapták és továbbították az esetem az illetékes alosztálynak. Ezek után nyeltem egy nagyot, és csodával határos módon fel sem izgattam magam az egészen, csak elküldtem nekik újra a PDF-et, és megírtam, hogy amúgy itt vagyunk az országukban, a tranzitváróban ülünk a két Royal Air Maroc repülőjáratunk között. Aztán azóta már állítólag visszafizettek 147,75 eurót nekünk, de hogy ez valóban így van, azt csak most fogom ellenőrizni, ha ezt a bejegyzést feltöltöttem. És akkor hol van még a banki igazolás költsége (ami direkt ezzel a céllal tartalmazta magát az igazolás költségét is), a telefonálásaim költsége, és a pénz négy havi kamata? Ezeket még nem fizették ki nekem, szóval részemről még nincs vége a dolognak.

Úgy látszik nem csak az ügyfélszolgálatosok és a pénzügyesek bénák náluk, hanem mások is, mert a reptéri kijelzőn repülőjáratunk desztinációjának a párizsi Orly repülőteret adták meg, holott a beszállókártyánkon a Charles de Gaulle repülőtér volt, és aztán a repülőn is ezt mondták be, és végül ott is szálltunk le. De mi lett volna, ha a kijelzőnek hiszünk és mondjuk elénk jön valaki az Orly-ra?

Itt már a repülőn, ezen is voltak ilyen fedélzeti kijelzők. Helyi idő szerint éjjel kettő körül szálltunk fel, és számomra érthetetlen módon valamikor párizsi idő szerint 6 óra környékén szálltunk le. Nem értettem hogy lehet két óra időeltolódás Casablanca és Párizs között, de hát nyilván így van, mert csak kb. 2 órát repültünk.

A bűvös pillanat. Igaz, még csak 11 ezer méter magasan, de megérkeztünk Európába!

Hajnalban, Párizsban, ott vannak a bringák dobozai! Végignéztük, ahogy dobálják őket… Elhiszem, hogy kemény és unalmas meló egész nap bőröndöket pakolni, de nagyon fájna nekik, ha nem dobálnák a csomagokat, csak szépen raknák, mintha a sajátjaik lennének?

A Charles de Gualle repülőtéren gyorsan kikerültünk a poggyász felvevő helyre ahol egy kocsin már vártak ránk a dobozok egy másik illető túlméretes poggyászával egyetemben. Az övét ott hagytuk, a mi négy dobozunkat pedig átpakoltuk egy kocsira, amivel kitoltuk őket a reptér elé. Útközben információs táblákon láttuk, hogy van expresszbusz Orly-ra, amit némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy meglépünk. Orly-tól már csak 9km-re van a vendéglátóink, Violáék otthonra, és annyira nagyon fáradtak, elgyötörtek és kialvatlanok voltunk az elmúlt napok fáradalmai után, hogy úgy éreztük, semmi értelme nem lenne ezt a távot Párizson, az Eiffel-torony érintésével a kerékpárokon megtenni, hiszen egyrész nem élveznénk ilyen kimerültem, másrészt amíg a bringákat összerakjuk, addigra délután lesz és még fáradtabbak leszünk, így még az is előfordulhat, hogy ránksötétedne, mire innen végig bringával Violáékhoz érnénk (kb. 70km), amit még itt Európában sem akarunk megkockáztatni, pláne nem ilyen hullafáradtan. Szóval felszálltunk a buszra 21 euróért fejenként. A dobozok csomagtérbe pakolásában még egy erre a célra ott dolgozó személyzet is segített minket. Aztán a busszal belevesztünk a Párizst elkerülő körgyűrű autópályájának hangszigetelő falai közé, majd egy gigantikus dugóba, amiből csak kb. 2 órával később érkeztünk meg a másik repülőtérre. Anno itt, Orly-n búcsúztattam BanziG-t, Bazsit és Dúdot, amikor a 100napbringán együtt tekertünk idáig a Duna mentén, majd Párizsig 1700km-t. Emlékszem, milyen magányosnak éreztem magam, miután ők eltűntek a reptéren, én meg elindultam visszafelé Párizsba, hogy aztán a BeNeLux államokon keresztül folytassam tovább Északnak egészen Nordkappig, később Zitával, aztán Baffal és Nándival. Hősidők voltak azok innen, mai szemmel nézve, ahogy talán egyszer ezekre a napokra is így fogunk tekinteni. A bringákat 5,5 órán át raktuk össze, és mindezt ismét timelapse videóra vettük, amit később a Windows Movie Makerrel némi elő- és utószavakkal egy 2 Unlimited számmal összeszerkesztettünk. :) Utóbbit egy 90-es évek popválogatása keretében még Zita töltötte le Pítöréknél. :) És pont találó és elég pörgös ehhez a gyorsított videóhoz! :)

Miután kitoltuk a bringákat a szabadba, akkor eszméltünk csak, hogy itt tombol a nyár. Égetett minket a nap, azonnal naptejet kaptunk, majd elindultunk. A 9km végtelen hosszúnak tűnt, és többször meg kellett állni ezt-azt még meghúzni vagy beállítani a bringákon, amit az összeszerelés alatt nem sikerült jól. Aztán megérkeztünk a címre, de Viola és a férje Adrien még nem voltak otthon, ezért ledőltünk az árnyékba, a fűre egy fa árnyékába. Egy perc sem telt el, mire megjelent egy szomszéd, hogy a fűre lépni itt tilos, és leszünk szívesek onnan eltűnni! :o Húú, mi a franc, azt hittem a fű azért van, hogy élvezzük, nem azért, hogy nézzük! :) De a szabály az szabály, átköltöztünk az parkoló aszfaltjára, ott is volt árnyék, és különben is tök mindegy volt, olyan fáradtak voltunk, hogy miután ugyanez az amúgy nagyon kedves szomszéd hozott nekünk vizet a palackunkba, úgy ahogy voltunk, az aszfalton fekve elaludtunk. Kb. 40 percet lehettünk így, mikor megjelent Adrien. Nálam ez a pont volt az, amikor úgy éreztem, megérkeztünk Európába.

A Konából Los Angelesbe tartó repülőn nem sokat sikerült aludnunk. Bár a repülőút csak valami 6-7 órát tartott, de mivel ugye keletre haladtunk, ott pár órával korábban kelt fel a nap, mint ott ahonnan indultunk, így már fent is volt, mikor leszálltunk. Egy-két óránk volt az átszállásra, hamar megtaláltuk a kapunkat az oaklandi géphez, meglepő módon még sokat sétálni sem kellett, pedig azt vártam, hogy egy ekkora város repterén majd kilométereket kell sétálni a másik repülőhöz, de nem így volt. Sőt, még ingyenes wifijük is volt, így gyorsan eltelt az idő.

Los Angeles – Oakland – San Francisco az égen át

A Los Angelesből Oaklandbe tartó járat már egy jóval kisebb gép volt, és érdekes módon, itt már el tudtunk kicsit szundítani. Persze nem sokáig, mert alig értük el az utazómagasságot, már kezdtünk is ereszkedni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A reptéren egy ilyen tábla fogadott minket, a közepén a jól látható “Üdvözlet” felirattal :)

A reptéren hamar megkaptuk a holmijainkat és helyet foglaltunk egy padnál odakint a kapuk mellett. Itt nekiálltunk nagy álmosan összeszerelni a bringákat. Ráértünk, mert még délelőtt volt, és Cyndi azt írta, hogy este 6 órától lesz otthon. De hogy húzzuk ki addig alvás nélkül..? Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben olyan fáradt és álmos voltam, hogy legszívesebben ledőltem volna aludni pár órát egy padra. Ezzel Zita is hasonlóan volt, de végül nem léptük meg.

California az Egyesült Államok messze legjobb gazdaságával rendelkező állama

Amíg a bicikliket szereltük, odajött egy Sheriff, de most nem küldött el minket, sőt, megengedte, hogy készítsünk vele a fényképet. Megkérdeztem tőle, hogy mi a különbség egy rendőr és egy sheriff között, de már nem emlékszem a pontos válaszára, azt hiszen az, hogy az egyik az államnak dolgozik, a másik a megyének.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Miután a gumibelsőt is kicseréltük az egyik kerekemben, mert abból pumpáláskor kiszakadt a szelep, elindultunk végre.

Hamar találtunk egy bringautat…

…ami hamar véget ért és folytathattuk az épülő magasvasút mellett az autók között.

A szeptemberre elkészülő különága a vasútnak egyenesen a reptérig fog nyúlni, de addig is, kénytelenek voltunk bebiciklizni egy fővonal menti megállóhoz. Mivel ezen a szakaszon a vasút magasvasútként működött, a jegyeket csak automatákból lehetett megvenni, amihez Zitát kértem meg amíg én a bringákra vigyáztam, és többen is a “segítségére” siettek, értsd, pénzt várva megmutatták a jegykiadó autómata működését. Szóval itt már láttunk egy-két furcsa alakot, de Zita is, én is, és egy személyzetis is figyelt, nem történt semmi. Beszálltunk a liftbe, mert pont befértünk bringástul, és fent is olyan táblák fogadtak minket, hogy mindenki nagyon figyeljen az értékeire, és senkitől ne fogadjunk el ételt vagy italt. Mi ez, welcome back to India? :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A kijelző pontosan kiírta, mikor jön a mi vonatunk, amire gond nélkül fel tudtunk szállni, ezekben a kora délutáni órákban szinte üres volt. Odabent volt egy ülések nélküli szakasz a vagonban, ahová pont elfért a két felmálházott biciklink, és végre leülhettünk kicsit pihenni. A San Francisco-öblöt egy alagúton kereszteztük és azután már lent is maradtunk a földalatt, a vonat metróként folytatta. A Civic Centernél szálltunk le, ahol volt egy kisebb kavarodásunk a lifttel, először ugyanis rossz emeleten szálltunk ki róla, egy másik peronra kerültünk. Tolhattuk vissza a gépeket egy keskeny folyosón a metróalagút oldalába, majd újra be a hugyszagú liftbe. Ekkor elgondolkodtam, hogy nem lett volna jobb biciklizni keresztül a hídon, vagy hajóval átjönni a San Francisco félszigetére, de mivel hullafáradtak voltunk, és ezekről az opciókról többen egymástól függetlenül is lebeszéltek minket, végül a tanácsukra a BART-ot használtuk.

San Francisco utcáin

Az aluljáróból végül csak egy mozgólépcsőn tudtunk feljönni, mert a legutolsó liftbe nem fértünk be.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Bicikliszállítás a városi buszon

A felszínre felérve elénk tárunk végre San Francisco, ráadásul rögtön a központja. Nagy épületek, hippi bringások, soks színes ember, rohanás… És hideg szél! Fel kellett öltöznünk, olyan hűvös volt. Az aluljáróban sikerült 180 fokkal megkavarodni, így teljesen rossz oldalt és irányban jöttünk fel. Fordulhattunk, de ezzel nem volt baj, egy zebrán megoldottuk, majd még bringasávunk is volt. Mivel még több mint három óránk volt hatig, pár sarok után visszafordultunk és egy patináns, kupolás épület felé vettük az irányt. Közelebb érve kiderült, hogy ez nem a helyi katedrális, hanem a városháza. :) Egy Lincoln szoborral is találkoztunk, meg sok szivárványos zászlóval, hiszen San Francisco híres a nyitottságáról és az itt élők szabad gondolkodásmódjáról, még azt is hallottuk, hogy ez a világ “meleg fővárosa”.

Itt a trolit Zero Emission Vehiclenek hívják :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Úgy voltunk vele, hogy biztos Cyndihez menet is látunk majd még ezt azt, ezért elindultunk az otthona irányába. A bazilika, akarom mondani a városháza mögötti utcán találtunk egy bringasávot, ezen haladtunk fölfelé, és ezt azért is nagyon jó volt így, mert akárhányszor visszanéztünk, a kupola mindig ott volt pont mögöttünk az utcával szemben, és ez nem akármilyen látvány volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Közben nagyon érdekes házakat is láttunk, nem győztünk fényképezni, nagyon tetszett mindkettőnknek a város. Bár csak pár sarokba voltunk a belvárostól, de a széles utcán a forgalom szinte elhanyagolható volt. És ahogy haladtunk föfelé az emelkedőn, úgy lett sarokról sarokra egyre meredekebb az utca.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Mígnem felértünk a domb tetejére, ahol egy kétháztömbnyi parkot találtunk az utca bal oldalán. Ez volt a dombtetőn, és innen remek kilátás nyílt a felhőkarcolós belvárosra és a közeli házakra. Itt szusszantunk egy kicsit és persze tovább kattogott a fényképezőgép. Hát itt vagyunk San Franciscoban, ezt is megéltük! :) Észrevettem, hogy bármennyire is várom, vagy bármennyire is előre megálmodom, megtervezem előre a dolgokat, ez mind nem számít, úgy értem, hogy csak a jelen van, amit épp megélsz. Az idő pedig pörög, ha akarjuk, ha nem, ha várjuk, ha nem. Most itt vagyunk, hamarosan Mexikóban leszünk, aztán újabb országokban. És ez így van jól, de ezzel meg kell tanulni együtt élni. Jó ezt a naplót írni, és jó előre tervezni is, de a lényeg az mindig itt és most van, és hogy az adott pillanatban mennyire vagyunk jelen, abból mennyit tanulunk, mennyit élünk meg belőle. Ha erre tudatosan figyelünk, akkor azzal nagyon jó, értékes pillatokat kaphatunk. Hogy ne csak utólag értékeljük, milyen jó volt nekünk, vagy ne csak előre álmodozzunk, hogy majd milyen jó lesz, ha… vagy ott, vagy akkor… Aztán amikor ott vagyunk, akkor csak úgy hagyjuk, hogy átfolyjunk a pillanaton. Persze ez nekünk, nekem se sikerül mindig, ez valami olyasmi, amit egy életen át lehet tanulni és gyakorolni.

A parkból kikanyarodva egy nő hajtott el előttünk a kereszteződésben, egy hosszú, masszív kargó-biciklin, amin két gyerekülés volt. Ez baromira tetszett, és sikerült is lefényképeznem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

San Francisco egyből nagyon megtetszett nekünk, csak ennyi domb ne lett volna a városban. :) A park után azt hittük, hogy nincs már több mászás, de tévedtünk, hátravolt még egy utolsó nagy emelkedő, aminek a végéből már tényleg csak lefelé volt. Elkanyarodtunk jobbra a Golden Gate Park sarkánál és egy kis utcában megtaláltuk a keresett címet. 3 perc volt még hátra hatig, felhívtuk Cyndit, hogy merre jár, elmondta, hogy mindjárt itt van.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A ház színéhez választottak autószínt?

Cyndi megérkezett, és kinyitotta nekünk a mi kis külön bejáratú, alagsori, de nagyon fényes szobánk ajtaját. Külön kis lakosztájt kaptunk itt lent, egy szép színes szobát, ággyal és asztallal. Viva Warmshowers.org! Ez ám a kényelem, hú de jó érzés volt valakihez, valahová megérkezni. Már jó ideje talpon voltunk, és a repülés mind a kialvatlanság, mind a velejáró stressz (a bringák, csomagok épsége, szét- és összeszerelés), nagyon megviselt minket. Jó volt már csak a tudat is, hogy itt és most ennek végre vége, most már pihenhetünk. Ezt én annyira komolyan vettem, hogy amíg Zita zuhanyzott, addig én hozzá is láttam. És mivel még koszos voltam, nem akartam az ágyra feküdni, gondoltam eldőlök egy kicsit a földön, és szusszanok egy öt percet, amíg Zita fürdik. Közel lehettem ahhoz az állapothoz, amihez Zita is a Mauna Keára menet hajnalban. Ahogy ledőltem a puha padlószőnyegre, úgy ahogy voltam elaludtam, és arra se ébredtem fel, ahogy Zita kijött a fürdőszobából – se arra, hogy lefényképezett.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Tudom, ez nem éppen a legillendőn megérkezés egy ismeretlen-ismerős vendégségébe, de mivel Cyndi is kerékpártúrázik, ezt teljesen megértette, és később, mikor felkeltem, együtt nevettek rajtam Zitával, hogy mennyire kiütöttem magam. Aznap este Cyndi főzött, főtt kukoricát krumplipürével és steakkel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Vacsora közben elmesélte, hogy nem csak kerékpártúrázik, hanem madarászkodik is, már ha ezt így mondják. És pár hét múlva indul egy madarász-kerékpártúrára a keleti partra, amihez már be is vásárolt egy-két fontos felszerelést. Amúgy Cyndi nővér egy kórházban, és ha jól emlékszem, a különböző májproblémával küzdő beteggel konzultál, és találják ki a diagnózis alapján, hogy kinek milyen kezelés és milyen gyógyszerek kellenek a gyógyuláshoz. Erről a munkájáról szenvedéllyel beszélt, és elmesélte, hogy milyen érdekes sok különböző emberrel találkozni odabent a kórházban is, és hogy mennyire nem egyszerű a gyorsan fejlödő egyészség- és gyógyszeriparral tartani a tempót, és mindig a legújabb, az adott esetre leghatásosabb gyógymódot kitalálni a betegnek. A vacsora alatt azt is megbeszéltük, hogy másnap mi főzünk, vagyis egész pontosan sütünk, méghozzá pizzát.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Másnap egész délelőtt aludtunk, mint a bunda, így gyorsan elment a nap, gyakorlatilag csak a közeli szupermarketbe mentünk ki vásárolni. Ez könnyűnek hangzik, de valójában nem az, mert minden országban másak a fogyasztói szokások, és minden boltban máshol vannak a termékek és máshogyan vannak a kedvezmények, akciók. Ebből mindig kitalálni a legolcsóbb megoldásokat, megtalálni a legolcsóbb, de még egészséges ételeket egy sok ismeretlenes egyenlet megoldásával ér fel. Ilyenkor mindig sok szempont szerint kell járni a polcokat, legyen minél inkább “eredetibb”, vagyis minél kevésbé feldolgozott és minél inkább olyan, mint ahogy azt a természet megteremti nekünk, de egyben legyen olcsó is, és ne kelljen egyszerre egy kartonnal megvenni belőle… Szóval nem egyszerű, pláne, hogy tudjuk, hogy itt USA-ban a GMO-s, vagyis génmódosított cuccok legálisak és elég szépen be is terítik a piacot. Amire pedig organic van írva, már az sem jelent semmit, mert persze nyilván erős lobbizással elérték, hogy ezt ráírhassak sok olyan zöldségre, ami valójában nem az. Pl. a lilahagyma itt olyan hatalmas, hogy azt már Ti is megjegyeztétek, és valóban, életünkben nem láttunk ekkora zöldségeket, és olyan gyanúsan olcsók, hogy nem is belegondolni, honnan, hogyan vannak. Itt a mainlanden vásárolni már tényleg alig drágább, mint Magyarországon, pláne, hogy mi ugye csak a három évvel ezelőtti árakra emlékszünk. Persze van ami drágább, például nincsenek olyan jó kenyerek, azok is már csak gyárban készülnek és mind csomagoltak, szóval ez pl. 2-3x drágább. És sok mindent kettes-hármas csomagokban árulnak, hogy egyből többet vegyél, de itt Kaliforniában törény kötelezi őket, hogy ha rá van írva valamire, hogy 2 db. három dollár, akkor kötelesek eladni neked 1 db-ot is másfél dollárért. :) És vannak termelői piacok is, ahol elméletben helyi, bio termékeket árulnak, csak hát nekünk azt mindig mindenütt megtalálni, megvárni és megfizetni… Az most kissé nehézkes lenne, de majd eljön ez az idő is, ha újra stationary-ak leszünk. :)

Egy nagyon vicces dolog történt a pénztárnál. Nem vittünk csak kézpénzt és nem gondoltunk rá, hogy most sok napra előre bevásárolunk, ezért végül nem tudtunk mindent megvenni, amit a futószalagra pakoltunk. A kakaópor ott maradt az amúgy rettentő kedves és segítőkész pénztárossrácnál. Aztán a blokkon az árakat ellenőrizve láttuk, hogy annak hátulján egy egydolláros kedvezményt adó kupon van, pont olyan Nesquick kakaóra, amire nekünk már nem maradt pénzünk. Összeszámoltuk az aprónkat és így a kuponnal még pont meg tudtuk venni, ha jól emlékszem, valami 30 cent se maradt a tárcánkban. :) Hát most ehhez szóljatok hozzá! :) Még a konszumerizmus szerencsecsillaga is ránkragyog :)

Hazafelé menet a sarkon láttunk egy kerékpárboltot, amely elé ki voltak pakolva azok a hosszúkás, több holmit, gyereket, vagy kutyát is szállítani képes kerékpárok az utcára, amelyekből egyet tegnap is láttunk. Nagyrészük elektromos hibrid volt, és ez a tény nagyon elgondolkodtatott. Azt hiszem, mi városlakók, főleg odahaza nagon konzervatívak vagyunk a városi közlekedést illetően. Vagy autó, vagy tömegközlekedés, vagy kerékpár. De ezeket nagyon kevesen kombináljuk. Pedig az összecsukható kerékpár és az elektromos kerékpár nagyon jó alternatívák erre. Jó tudom, tél is van nálunk, fagy meg jég meg eső. Szerintem – remélem – ezen eszközök térnyerésével át fog rendeződni a jövőben a városkép, Budapesten is. (Mikor indul már el végre a BuBi? :) )

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

A pizza nagyon jól sikerült az este, de annyi tésztát begyúrtam, hogy végül a felét elraktuk későbbre. A társaságot nem csak Cyndi és mi képeztük, hanem Cyndi egyik macskája, Thomas is, aki egyébként egy hatalmas, kövér macska.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Rokonlátogatás a Szilícium-völgyben

Mivel az IT-s innovációk melegágyának számító Szilícium-völgy angol neve Silicon Valley, sokan – ahogy kezdetben sokszor mi is – tévesen Szilikon-völgynek mondják magyarul, de ez nem helyes. Tehát a Szilícium-völgyről van szó. :) Anikó pár héttel a San Franciscoba való érkezésünk előtt vette fel velünk a kapcsolatot, mert szeretett volna velünk találkozni. A kedves vacsorameghívásra örömmel igent mondtuk, és ha jól emlékszem, ő csak ezután árulta el, hogy tulajdonképpen mi távoli rokonok is vagyunk. :) Anikó nagymamája unokatestvére volt Lali papának. :) Kicsi a világ… :) Anikó egy tűzpiros Ford Mustanggal jött értünk, és még beszélni nem képes, de már több mint 50 jelet megtanult kislányával. Anikó ugyanis otthon jeltolmács volt, itt Kaliforniában pedig kismamákat oktat babajelbeszédre. Erről már szó volt a Facebook oldalunkon egyszer, amikor Új-Zélandon találkoztunk egy pakisztáni-holland párossal, akik szintén így tanították kommunikációra a gyermeküket. Az apróságok számára megtanulni a kezükkel mutogatni egyszerűbb feladat, mint a beszéd elsajátítása, ezért ily módon hónapokkal, vagy akár egy évvel is előbb meg tudnak tanulni kommunikálni a szüleikkel. Pl. hogy vécére kell menniük, hogy éhesek, vagy álmosak, vagy csak egyszerű állatneveket, így ki tudják fejezni magukat, ami öröm, és könnyebbség mind a babának, mind pedig a szülőnek. Gondoljunk csak arra, mennyi bűzös pillanatot és pelenkát megspórolhatunk, ha ezáltal előbb lesz szobatiszta a gyermekünk? :) Anikó egyébként elmondta, hogy a legtöbb szülő ott követi el a hibát, hogy túl hamar feladja a tanítást. Mert eleinte ugyan azt láthatjuk, hogy a gyermek gyorsan tanulja meg a kézjeleket, de aztán a legtöbb esetben bekövetkezik egy két-három hetes, vagy hónapos szünet, amikor semmit nem mutogat vissza, de ez nem azt jelenti, hogy nem figyel és nem tanulja az általunk mutogatott jeleket. Ilyenkor nem szabad abbahagyni, mert a baba egyszer csak rá fog jönni, hogy ő is mutogathatja ezeket a jeleket, és elindul a kommunikáció. :) Pl. amikor Anikó kislánya végzett a fürdőszobában, nagyon ügyesen és aranyosan mutatta a kezével, hogy “készen vagyunk”. :)

Anikóék San Franciscotól kb. 15km-re délre, a Szilícium-völgy környékén élnek, ugyanis Anikó párja a VmWare-nél kapott munkát. Nem terveztek ideköltözni, de amikor a LinkedIn-en keresztül megjött a megkeresés és aztán a munkaajánlat, átgondolták a helyzetet, és döntöttek. Ez bátor lépés volt, úgyhogy aki most irigyli a szép piros autót tőlük, az gondoljon abba bele, hogy amikor kijöttek, Anikó még nem nagyon beszélt angolul, és otthagyták Magyarországon a családjukat, a barátaikat, az egész életüket, hogy itt új életet kezdjenek.

A vacsora, amelyre Anikó a kívánságunkra rántott csirkecombokat sütött ki tejfölös uborkasalátával, nagyon jó hangulatban telt és nagyon jólesett igazi magyar ételeket enni. Előételnek még zöldségleves is volt, és desszertnek előkerült egy-egy piros pöttyös eredeti túrórudi a fagyasztóból. Ilyet India óta nem ettünk, persze csak akkor, ha nem számoljuk a Gold Coasti barátainktól kapott szintén nagyon finom házi készítésű túró rudikat. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz és a teljes galériához!

Valaki egyszer írta nekünk, hogy mi egyfajta nagykövetek vagyunk, hát ez valamilyen formában tényleg igaz, mert nagyon sok külföldön élő magyarral is találkozunk ezen az úton, és nagyon érdekes ennyi féle sorsot és élettörténetet megismerni. És ha ezeknek mindig a pozitív oldalára koncentrálunk inkább, akkor nagyon tisztán láthatjuk, hogy ez egy csodás világ, tele nagyszerű lehetőségekkel, milliónyi forrással a boldog élethez, bárhonnan is induljon és bárhol is éljen az ember.

Anikóékkal tölteni ezt az estét nagyon-nagyon jó volt, és ezúton is hálás köszönet érte. Egyúttal egy kérésem is lenne itt a szüleim felé. A szobámban lévő beépített szekrény bal alsó vagy bal felső részében van egy piros dosszié, amiben megtalálható a még Lali papa által készített családfánk. Ezt légyszi fotózzátok be és küldjétek át nekem, hogy el tudjam juttatni Anikóéknak! :) Köszönjük! :)

És nagyon köszönjük a szíves vendéglátást is, remélem egyszer viszonozhatjuk Budapesten! ;)

Történt 2014.06.10-11-12-én, bicikliztünk 12km-t, megírtam július 12-én.

“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Az egyik lépés közben megcsörrent a telefonom. Vincent hívott minket, mikor elmondtuk, hogy még mindig ugyanott állunk, ahol elbúcsúztunk tőlük. Kérdezte, hogy nem pánikolunk-e, hogy még mindig ott vagyunk? Merthogy ő már pánikolna… Mondtuk, hogy nem, de ő már egy kész ötlettel állt elő: ha délig nem vesz fel minket senki, írjunk neki sms-t, és Michelle-el ketten elindulnak, amíg Peter otthon marad a Gym-ben elvégezni a szükséges Workout-okat a muston, és két órával később, mikor ideérnek, felvesznek minket, hogy este 5-re már Christchurchben legyünk. Hát, nem örvendtem az ötletért, de ismerve az öreget, kénytelen voltam rábólintani az önzetlen és nagylelkű ajánlatára. Vince-el nem szabad és nem is nagyon lehet vitatkozni, ha elhatározta, hogy segíteni akar, és mi nem hagyjuk, az… annak nem lesz jó vége! :) Szóval megígértem Vince-nek, hogy délben sms-t küldök neki, hogy mi van velünk. Nem kellett délig várnunk. Már 11 után felhívott, hogy na akkor indulnak, jó? Jó, megbeszéltük azt is, hogy mi tovább stoppolunk, amíg ők úton vannak. Eltelt még kb. két óra, és közben Vince újra hívott, hogy gond van a musttal, maradnia kell, még nem tudott elindulni, elnézést kér. Ennek én igazából örültem, nem akartam, hogy egy 82 éves öregember miattunk levezessen egyetlen nap alatt 1000km-t, még aggódtam is érte, hogy mi van, ha valami balesetet szenvednek, csak miattunk… Ezért aztán Zitával már néha ugráltunk az autóknak: „Vegyetek fel! Vegyetek fel, nem tehetitek ezt egy öregemberrel, vegyetek már fel, különben Vince értünk jön, amit nem szeretnénk!” – Nem azért, mert nem kedveljük, nagyon is bírjuk az öreget, csak épp túl sok, amit megtesz értünk. Szóval így drukkoltunk, és közben Vince megint felhívott minket. Miközben beszéltem vele, egy apró campervan, vagyis egy lakóautónak átalakított mikrobusz lefékezett mellettünk a porban. Zita már futott is hozzá, én közben mondtam Vince-nek, mi történt, és megígértem, hogy beszámolok majd hamarjában a fejleményekről neki, de most le kell tennem.

Emberünk kiszállt az autóból, ránk nézett, majd a csomagjainkra, és valahogy így kezdte: „You must be really optimistic! Hitchhiking with two recumbent bicycles (hoppá, egyből tudta, miféle bringáink vannak – ezek szerint bringás!) and with these huge piles of luggage, you are really crazy! If I don’t come, nobody every going to take you” – Magyarul: Ti aztán optimisták vagyok! Két fekvőbringával és ennyi rakás holmival stoppolni, őrültek vagytok! Ha én nem jövök, soha senki nem vesz fel titeket… – folytatta, mire én rávágtam, hogy „De jöttél!” – ezt csak azért mertem megengedni, mert emberünkről, akiről időközben kiderült, hogy Alan-nek hívják, látszott, hogy majd annyira örül nekünk, mint mi őneki. Ami nagy szó, mert mi biza nagyon, de nagyon örültünk neki, azt elhihetitek! :)

A bringák pont befértek, csak a kislétrát kellett feldobni a felső ágyra

Igazából már a pakolás alatt látszott, hogy mindkét fél alig várja, hogy meséljen egymásnak. Mert hát a bicikliket vagy 10 percig tartott bepakolni, na nem azért, mert nehezen fértek be (pont frankón befértek), hanem mert közben már elkezdődött a diskurzus. Ami, ahogy végre bepattantunk az autóba, úgy hágott csak a tetőfokára. Mikor Alan meghallotta e szavakat, hogy Karakorum Highway, meg Pamír, és ezek, teljesen kész volt, és erőteljesebben is a tudtunkra adta, hogy teljesen veszettek vagyunk. De ne a mi történetünket ragozzuk, hanem meséljük el egy kicsit az övét. Az első, amit elmesélt, hogy micsoda véletlen egybeesés az, hogy épp most épp itt találkoztunk. Ugyanis ő egyszer felvett már egy hasonlóan elvetemült stoppost, egy amolyan adab.hu borítóképes stoppost, egy fickót aki szörfdeszkával, meg egy csomó egyéb egész halomnyi sportfelszereléssel stoppolt. Ők Alannel aztán nagy barátok lettek, és az emberből később nagyon sikeres, multisport adventure bajnok lett, híressé vált, de Alannel közben elvesztették több 10 évre a kapcsolatot. Most Alan újra felhívta és Queenstown mellett találkoztak, most már üzleti ügyben is, és a meeting e téren is sikeres volt.

Turbulenciába kerül a lakóautónk

Mi közben turbulenciába kerültünk, na nem a campervan-nal, hanem a Csendes-óceán felett valahol az international date line környékén, kb. 2 órányira és 1700km-nyire Aucklandtől ÉÉK-re. :) Ezzel lelőttem a poént, hogy természetesen elértük a gépet. Mondanom sem kell, nagyon élvezem, hogy ezt az útinaplót egy hajóról kezdtem és remélhetőleg ezen a repülőn fogom befejezni. És hogy arról szól, hogy hogyan stoppoltunk keresztül egész Új-Zélandon a kerékpárokkal édes négyesben. :)

A francba, ez nem akarja abbahagyni a rázkódást, és lassan már több aksiidőm marad a netbuksiban mint a hátralévő repülési időnk, ezért inkább folytatom. Szóval Alan Tekapo-ig vitt minket, és útközben odafelé is megálltunk egyszer, csak a mi kedvünkért, egy tó mellett, ahonnan a ragyogó napsütésben rá lehetett látni a Mount Cookra.

Pihenő és nézelőzés Twizel és Tekapo között – Csak a mi kedvünkért

Kilátás az út mellől

A Főző Hegy… Vagyis a Mount Cook a tábolban, 16x zoomol fotózva

Úton Tekapo felé

Tekapo-ban Alan-nel telefonszámot cseréltünk, mert azt mondta, hogy csak a közeli sípályákhoz megy egy meetingre, és attól függően, hogy hogyan mennek a dolgai, lehet, hogy még ma késő délután továbbhajt Christchurch-be, de ha nem ma, akkor legkésőbb holnap. És természetesen elvisz minket szívesen tovább is, sőt, ő igazából Aucklandig megy, csak közben lakóautót cserél majd, mert hát Relocationt végez tulajdonképpen, vagyis napi 1 dollárért „bérli” az üzleti road tripjeihez ezeket a lakóautókat, amiket így valójában a bérbeadó cégnek visz át a következő igaz, nagypénzes bérlőhöz. Egy nagyon jó site, ami összefogja az összes ilyen szolgáltatást (1 dolláros relocationt) adó céget az imoova.com, ahol kanadai, egyesült államokbeli, ausztrál és új-zélandi lakóautók között is válogathatunk.
Alan elviharzott, mi meg ott maradtunk újra az út szélén, de most az eddiginél is szélesebb mosollyal az arcunkon. Újra összeraktuk a bringákat, majd kigurultunk a tó felé a füves mező szélére. Leültünk egy padra, elintéztük az ügyes-bajos dolgainkat, na és közben megírtunk mindent Vince-éknek. Természetesen nagyon örültek a híreknek, „Thank God for Alan!” – írta vissza nekünk Vince. :)

A Péntek kutya és a Hold Tekaponál

Hogy egy kicsit a helyről is írjak, Tekapo egy eszméletlen gyönyörű hely! Amolyan igazi meseszép kis tourist spot, van itt egy tó, amiből kifolyik egy patak. A patak túloldalán, egy félszigetszerűségen áll egy kis kőtemplom, na az a kis épület nagyon oda van rakva! A háttérben havas hegyek, közben a Hold is felbukott mögülük, az egész valóban gyönyörű, alig bírom fotózni.

Tekapo-ban ez a kilátás fogadott minket

Alan erre az erdőre mutogatott, hogy ő ott tervez sátrazni, ha úgy hozzák a dolgai, hogy itt éjszakázik

Elmegyünk enni, most a nagy örömre megengedtünk magunknak egy pékséget, és a boltban is bevásároltunk egy napi élelmet, ki tudja, mi vár ránk az elkövetkező napokban. Alan nem jelentkezett, és lassan sötétedni kezdett, ezért elindultunk az általa javasolt vadkempinges táborhely felé a tó keleti sarka mögé, pont abba az erdőbe, amit annyiszor fotóztam az előbb.

A Hold épp akkor bukkant fel a gerinc mögül, amikor mi a tájat csodáltuk

Ebből a szögből sem csúnya a környék… :)

Útközben megnéztük közelebbről is a templomot és mellette Pénteket, vagyis Fridayt, a kutyát, aki anno egy birkatolvaj szolgálatában állt a környéken, és annyira jól végezte a dolgát, hogy miután a gazdáját már elkapták, ő még mindig tovább terelte a birkákat, hogy elrejtse őket.

Friday, a kutya, és az éppen előbújt Hold

Persze végül őt is utolérte a végzete, de még ma is emléket állít az okos állatnak ez a szobor a Tekapo-tó mellett.

Irány az erdő, a tó sarkát megkerülve

Az erdőbe beérve sátrazni és lakókocsival éjszakázni tilos táblákat találtunk, de hajtottunk tovább. Megtaláltuk a pihenőhelyet, amit Alan említett, az Old Homestead nevet viselte, mert valamikor régen állt a helyén egy ház. De nini, hát itt még WC is van, akkor meg mi a gond? Ahol WC van, ott sátrazni is lehet, hiszen nem kell az erdőbe piszkítanunk. A táblákat meg nem láttuk, már sötétben érkeztünk meg. – Ha kérdezik. De nem kérdezte senki. A pihenőtől beljebb, kb. 200m haladva egy gombákkal benőtt ösvényen, egy tisztás szélén állítottuk fel a sátrat még éppen sötétedés előtt.

Sajnos se este, se reggel nem voltak jó fények a fotózáshoz, de higyjétek el, egy nagyon szép réten sátraztunk! :)

Filléres vacsora a sátorban

Már csak két instant tésztalevest vacsoráztunk, aztán épp készültünk eltenni magunkat a hálózsákba, amikor Alan-től sms-t kaptunk: „I’m on my way” – úton van, írta. 20 perc múlva már a lakókocsijában beszélgettünk iszogatva. Elmesélte, hogy másnap reggel még van egy meetingje a közeli obszervatóriumnál, és ha akarunk, mi is felmehetünk vele a csillagvizsgálóhoz, ami egyébként sok érdekes felfedezést magáénak tudhat, mert errefelé nagyon tiszta, fényszennyezés-mentes éjszakák szoktak lenni. Azt is megtudtuk, hogy a meeting után Christchurchbe hajtunk, és ott egy ennél még sokkal nagyobb, 6 személyes luxuslakókocsit fog átvenni, hogy „elvigye” Aucklandbe. Az üzletéről is mesélt, miszerint pólókat és kiegészítőket készít, álmodik meg termékek, cégek, szolgáltatások mellé, megtervezi, legyártatja, és eladja őket, először természetesen az ügyfélnek, majd vagy ő maga, vagy az ügyfél a „végfelhasználóknak”. Ezt ekkor először még nem teljesén értettük, hogy hogyan is van.

A 6 fős luxus lakókocsi, ami fennhordja az orrát

Másnap reggel, talán a tó közelsége miatt, de egyáltalán nem fáztunk, talán 5 fok is volt, amikor kibújtunk a sátorból. Ahogy megbeszéltük, 8:30-kor összepakolva ott voltunk útra készen Alan lakóautójánál. Újra berámoltunk, de sajnos nem mentünk fel a csillagvizsgálóhoz, mert mint kiderült, annak a szuvenírboltja itt van lent Tekapo-ban. Itt volt egy ismét nagyon sikeres meetingje Alannek, játékokat álmodott és adott el az ügyfélnek.

Ezzel a hangulat is megalapozódott a kocsiban, és már száguldottunk is Christchurch felé. Amíg a keleti part felé hajtottunk, láttunk egy-két szép helyet, majd a nagy főúton, a város előtt egész komoly dugóba keveredtünk.

Ezeken a hegyeken állítólag magán sípályák vannak… :o

On the Road Again – Csak most kicsit másképp, mint eddig

A reptér mellett egy autókölcsönzővel szemben kipakoltunk a fűre, majd Alan elhajtott, hogy autót cseréljen – 15-20 perc, és itt vagyok, köszönt el, mi pedig vártunk. Eltelt fél óra, eltelt egy óra, megettük az összes kekszünket, Alan sehol. Ekkor már késő délutánra járt az idő, pulóvert kellett húznunk, és hát jobb híján vártunk tovább. Másfél óra múlva végre megjelent Alan, elmondta, hogy sokáig tartott az átadás és az átvétel, és még ahogy előzőleg megbeszéltük, a biciklikhez egy a lakóautó hátuljára szerelt tartót is bérelt, ami 50 dollár volt és amit természetesen mi álltunk. Ez az új autó tényleg egy luxusmodell volt, egy Mercedes lakóautó, hatalmas hálószobává alakítható, függönnyel elválasztható nappalival a hátuljában, és az oldalsó ajtóval szemben egy WC-vel, valamint a két hátsó sor ülés mellett hűtővel, tűzhelyekkel, „kemencével” :) pirítóssal, vízforralóval és mikróval szerelt konyhával. De még TV és az egész kocsiban hangfalakkal bíró audiorendszer is volt a járgányban.

Ez a nap, bár az előbb már nekünk is úgy tűnt, hogy a vége felé jár, valójában még nagyon sok hátravolt belőle. Alan megengedte, hogy a vezetőfülke feletti „nyúlványban” aludjunk, ami valójában egy nem klausztrofóbiásoknak tervezett franciaágy volt. Hogy mi mekkora mázlisták vagyunk ezzel a fickóval! :) Ráadásul egészen Pictonig hajtottunk ezen a napon. Útközben felvettünk három 18 éves belga srácot, gap year-en nyomták Új-Zélandot, de már ők is a végefelé jártak, csak pár hetük volt hátra belőle.

Pictontól pár kilométerre egy, a szerpentin melletti kis fordulóban parkolta le Alan a járgányt, itt éjszakáztunk, de előtte még megittunk együtt egy üveg bort és Zitával (vagyis inkább főleg ő, én csak a hagymát vágtam fel és Alant tartottam szóval) carbonara spagettit főztünk a fáradt sofőrünknek.

Carbonara spagetti vörösborral, ez ám az élet kérem! :)

Cozy, ey? Ez itt a nappali, avagy Alan ágya, ő az asztallal aludt :)

2014. május 13-án reggel csupán 7 óra alvás után, de nagyszerűen kipihenve ébredtünk, a kocsi fennhordott orrában aludni sokkal kényelmesebb volt mint az előző két este a sátorban.

A reggeli kilátás a lakókocsiból

Így utaztak a bringák a lakókocsi hátulján

A pictoni tengerpart

Tour of New Zealand prospektus

A reggeli találka – ez kevésbé formális és üzleti jellegű volt, ráadásul bringás emberrel, így mi is a részesei lehettünk :)

Ezen a napon, reggel Alan egy barátjával találkoztunk egy picton-i kávézóban. Az úr nem más volt, mint a Tour New Zealand kitalálója és főszervezője. Ezt a versenyt két évente rendezik meg és egyszerre mind a két szigeten. Az egyik csapat a legészakabbi, a másik a legdélebbi pontról indul el, és ha jól emlékszem, egy hét után találkozik a két banda Wellingtonban, középen az északi sziget aljában a fővárosban. Közben végig együtt grupettoznak a bringások és este is közös szállás van, tehát egy nagy buli az egész, egy hatalmas közösségi élmény, mind profiknak és hobbikerékpárosoknak.

A Cook-szoros, a magyar udvar és a biztos lábakon álló parlament

A hajóra felszállva Alan salesman képességeit is használva megpróbálta feljuttatni a timelapse kameránkat a hídra, de mivel elindult a hajó, erre már nem volt lehetőség eleinte, aztán pedig miután már letettük és odaragasztottuk a legmagasabb, utasok által is látogatható szint elején lévő üvegablakra a kamerát, onnantól már nem akartuk többé elmozdítani.

A fjordok kijáratánál még egy szivárvány mellett is elhajtottunk. Kár, hogy nem alatta, az lett volna csak a timelapse… :) Egyáltalán át lehet menni egy szivárvány alatt? És tényleg kincs van elásva a lábainál? :)

Így néz ki a térképen a hajóút, ezt vette végig a kamera indulás után pár perccel indítva és érkezés előtt pár perccel leállítva

Sajnos az idő nem volt tökéletes, de hát ez van. :) Viszont én közben utolértem azt az időpillanatot, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni a kompon. Közben, hogy a jelenről is beszámoljak, míg ezt írom, gyönyörű felhők mellett haladunk el 11 ezer méter magasan pontosan az international date line egy olyan kanyarulatában, ahol már tegnap van. De mivel ez a vonal nem egyenes, ezért mindjárt megint holnap, vagyis 20-a lesz. :) Szóval teljes az időzavar a fedélzeten.

Ugráltunk a napok között… Lehet ezért volt akkora turbulencia? Széles volt a dilatáció a nemzetközi dátumelválasztó vonalon! :D

De közben az előttem lévő multimédiás szórakoztató egységből Neil Young szól, és megszűnt a turbulencia, így a naplóírásom új lendületet vehetett. :)

A hajón töltött órák nem teltek eseménytelenül, ugyanis kitaláltuk a továbbiakat. Amíg Alan-nek meetingje van a vasútállomás mellett, mi kiszállunk a kocsiból és körbenézünk a városban, hiszen a magyar kertet és a parlamentet még nem is láttuk. Ahogy Alan végzett, felvisz minket Johnny-ékhoz Wainuiomata-ba, ő pedig még ezen a napon továbbhajt az északi sziget közepe felé, ahol mi majd busszal érjük utol holnap napközben. A buszjegy a wellingtoni vasútállomástól egy National Park nevű megállóig mindössze 28 dollárba került fejenként. Ennyit megért nekünk, hogy egy estét újra eltölthessünk a barátainkkal, akikkel a Karácsonyt és a Szilvesztert is töltöttük legutóbb.

A fővárosba szemerkélő esőben érkezett meg a hajónk, és ahogy megbeszéltük, Alan kitett minket, és mindenki ment a saját dolgára. Először a parlamenthez sétáltunk oda, de ahogy a biztonsági őrtől megtudtuk, a vezetett „túrák” odabent 1 órán át tartanak, és nekünk ennyi időnk sajnos nem volt, így ezt most kihagytuk.

A Beehive, vagyis a képviselők háza és a parlament

Azért kívülről megcsodáltuk a „Beehive”-nak, vagyis méhkasnak becézett képviselők házát, ami ahogy sokaknak, nekünk is furcsán festett a nála vagy száz évvel idősebb szomszédainál, a parlamentnél és a könyvtárnál. Csak pár sarokkal kellett feljebb sétálnunk és ráleltünk a „Hungarian Garden”-re, ahol egy székelyudvarhelyi építésű székely kapu díszíti az apró utcasarki teret, ahová, aki szeretne, a kör alakú tér köveiből lerakhat egy névre szólót magának. Hogy e mögött mi a történet, arra sajnos már nem emlékszem, valószínű minden jó célra adományozó egyén vagy közösség kap egy ilyen névre szóló téglát a téren.

Egy apró térről van szó egy utcasarkon

A téglák

Ez a kis tér adja a kert központját

…és a székelykapu! :)

A térrel szemben volt egy szupermarket, ahová gondoltuk betérünk néhány apró ajándékot venni Johnny-éknak. Ekkor hívott fel minket Alan, hogy a meeting elhúzódik és csak valamikor 5 óra után fog végezni. Jó, ez remek, mondtuk, és már néztem is az órámat: 15:34, még elérjük a utolsó kezdést a parlamentben 4 órakor. Siettünk vissza, átjutottunk a biztonságiakon, és még egy kis időnk is volt a váróban pihenni. Még jó, hogy kicsit előbb jött az idegenvezetőnk, és figyelmeztetett, hogy a körbevezetéshez regisztrálnunk is kell. Megtettük hát, és már indult is a kis hét fős csoportunk. A Beehive-ban kezdtünk egy nagy fogadóteremben, aztán néhány kisebb termet néztünk meg a parlamentben, volt köztük egészen szépen feldíszített is, tele voltak a falak maori fafaragványokkal, gyönyörű volt az egész. Közben persze politikáról is beszélt az idegenvezetőnk, elmondta, hogy itt Új-Zélandon, ha jól emlékszem, 7 párt van bent a parlamentben, és nem nagyon volt soha semelyik 50% felett, és ez mindenkori cél is, hogy így legyen. Nincs felsőház, de minden témának három „reading”-je van, vagyis háromszor beszélik át. Ahhoz, hogy dönthessenek valamiről, nem muszáj bent ülniük, távolról is lehet szavazni.

A termek után lementünk az alagsorba, és itt jött az egészben a legérdekesebb rész, amit már nagyon vártam, és ami miatt tulajdonképpen szerettem volna megnézni a parlamentet. Mivel a könyvtárral együtt két nagyon régi épületről van szó, ezek nem voltak földrengésbiztosak. De a kilencvenes években „felújították őket”, ami azt jelenti, hogy az eredeti kinézetüket megtartva, erősebb falakat húztak fel az épületekben, és az egészet elválasztották az eredeti talapzattól, és közbenső csillapítókat helyeztek be az épület alá. Ezeknek a kőkemény gumi-acél-ólom tartóknak egyenként több száz tonna a teherbírása, és ha jól emlékszem, darabjuk 10 ezer dollárba, vagyis közel két millió forintba került. Ezekből van 1400 az épület alatt, mindegyik 30 centire képes „kilengeni”, amit őszintén szólva nehezen tudok elképzelni, mert az egész brutálisan tömör anyagból van, de hát ha ezt mondják, biztos így van. A technológiát egyébként egy Kiwi építész találta ki, és ma már a világ minden földrengésveszélyes vidékére exportálják. Fotók odabentről azért nincsenek, mert nem szabadott fényképezni.

Egy este Johnny-éknál, avagy ahogy egy közlekedési vállalatnak működnie kell (vagy kéne)

Hála Alan ismét jól sikerült meetingjének (ami ezúttal egy stratégiailag nagyon fontos találkozó volt), megnézhettük a parlamentet, és utána még a boltba is vissza tudtunk szaladni, így vittük Johnny-ékhoz egy kocka sört. Igaz, most csak egy esténk volt együtt, de ez, ahogy vártuk, nagyon jól sikerült. Maria nagyon finom spagettiszószos galuskát készített (ez amolyan újféle találmányuk lehet, olasz-magyar konyha… :) ), és megittunk pár sört és kólát, ki mit. Na és nem maradtak el a nagy beszélgetések és a rikiki parti sem. Mindeközben nekem furcsa érzésem volt, mert belegondoltam, mennyi minden történt körülöttünk és bennünk, velünk, mióta legutóbb itt jártunk Maria, Johnny Marietta és a kis Terence vendégszeretetében. Januárban még úgymond „kezdők” voltunk Új-Zélandot illetően, még minden előttünk volt, minden felfedezésre várt, még minden bizonytalan volt: az, hogy meddig maradunk, hogy merre megyünk tovább, és hogy egyáltalán, kapunk-e munkát és tudjuk-e majd folytatni az utunkat úgy, ahogy azt megálmodtuk. Most, hogy ezen a repülőn ülünk, mindez már biztos, eldőlt, megcsináltuk, átverekedtük magunkat a bürokrácia útvesztőin, legyőztük a munkavízum-szörnyet, munkákat találtunk, dolgoztunk, és pénzt kerestünk, elegendőt a következő – és egyben utolsó – falinaptár kiadásig, ami ha legalább olyan jól sikerül majd, mint az előző kettő, akkor a büdzsét illetően „otthon leszünk”, vagyis hazajutunk. :) Ezt leírni nem tudom, mennyire megnyugtató érzés, és hogy ez a tudat mekkora gondot tüntet el a vállunkról. Az én vállamról legalábbis óriásit. :) Azt hiszem egy hajszálnyit, de csak egy hajszálnyit túl aggódó típus vagyok e téren, túl sokat aggódom a jövőn, amit nem kéne, mert hát eddig is szépen megoldottunk mindent és mindig lett valahogy, nagyjából mindig jól. Tervezni, szervezni, álmodni azt kell, de aggódni, azt azt hiszem nem kéne annyit, amennyit teszem. Elvégre most repülünk Hawaii-ra, a nyugati társadalom által legszebb, legjobb, legnagyobb paradicsomnak és álomszigetnek tartott helyre. :)

Később utolért minket az éjszaka az égben…

Ha ezt valaki elmondja nekünk induláskor, vagy akár csak fél évvel ezelőtt, valószínű kinevettük volna, vagy megkérdeztük volna, hogy mit szed, és mi is kértünk volna belőle. Hát ember, Hawaii az egy drága hely, budget-világjárók nem mennek arrafelé! :) Hát, a végén kiderült, hogy a fenét nem, ha arra olcsóbb átkelni a Csendes-óceánon, akkor arra megyünk. :) Zita sem panaszkodhat, két hét Bali, és most két és fél hét Hawaii, mindezt egy nászútban… :) Persze meg kell dolgoznia mindezért egy ilyen őrült mellett, mint én, most pl. azt eszeltem ki, hogy felbiciklizünk/túrázunk a 4200m magas Mauna Kea-ra a Nagy Szigeten. Ha sikerül… :) Majd meglátjuk, mi megpróbáljuk, ahogy szoktuk, aztán majd meglátjuk, ahogy az lenni szokott! :)

Visszatérve Johnny-ékra, a kis Terence azóta már nem csak kúszik, hanem mászkál is, és már új szókincse van: a „Hiuó!”, vagyis a „Here You Go!”, a „Tessék!”, mert hát ezt hallja a legtöbbet az édesanyjától. :)

E labdás játékhoz kalapács is dukált, így Marietta és Terence (főleg Terence!) jó nagy zajt tudtak vele csapni… :)

A macska is nagyott nőt, mióta utoljára láttuk :)

Reggelizés

Közös búcsúfotó

A macska is nagyot nőtt, ámbár Terence-el nem kerültek közelebbi barátságba, csak Mariettával. :) Johnny és Maria azóta is verhetetlen rikikiben és egy változás az életükben, hogy most Maria van otthon a gyerekekkel, és Johnny hamarosan buszsofőr lesz Wellingtonban. Már a tanfolyam vége felé jár, de még csak üres buszokat vezet, persze mindezt már fizetésért.

Johnny egy egyszerű, csak autókra érvényes jogsival kezdte a buszsorfofőri karriert: jelentkezett, és többszöri tesztek után kiválasztották – most tanul buszt vezetni

Mesélt az itteni közösségi közlekedési morálról is, ami nagyon tetszett. Itt kb. 1%, ha bliccel, csak az első ajtón lehet felszállni, mágneskártyát kell lehúzni, és a rendszer a zónák szerint mindig csak annyit von le amennyit utazol, illetve ha ilyened nincs, akkor a sofőrnél lehet jegyet venni, de persze utóbbi kicsit drágább, mint a kártyás megoldás. A buszokon GPS van és olyan nemtudommilyen nevű rendszer, ami mindent figyel a buszon és küldi az adatokat egy központnak, mint a Forma1-ben, így ott előbb tudják, ha valami baj van a járgánnyal, mint a buszvezető. Az utasók bátorítva vannak arra, hogy visszajelzéseket küldjenek a társaságnak a buszvezető magatartásáról, és ezt meg is teszik. Nem csak negatív dolgokra kell gondolni, ha egy sofőr kedves és előzékeny volt egy utassal, vagy ügyesen oldott meg valamilyen szituációt, ezt is jelentik az utasok a társaságnak és ilyenkor az adott pilóta a hét végén bónuszokra, magyarán prémiumra számíthat. A vezetőknek mindenkor kedvesnek kell lennie az utasokkal, és ha valaki pár cent vagy dollár hiányában tudja csak megvenni a jegyet, fel kell engedniük. Az ilyesmit csak akkor kell jelenteni, ha valaki rendszert csinál belőle. Ha gyerekek randalíroznak a buszon, kedvesen megkérik őket, hogy hagyják abba, mert ezzel veszélybe sodorják magukat és a többi utast. Ez általában működni is szokott, ennyi elég. A társaságnak tavaly 5 milliárd dollár profitja volt. Ilyenkor elgondolkodok azon, hogy nem lett volna-e jobb nekünk, ha 20 évvel ezelőtt a BKV egyszerűen csak csődbe ment volna, és az összeomlását követő káoszból így kinőhetett volna valami, amit nem kell államilag támogatni, ahol verseny van az utasok kegyeiért és pénzéért, ahol mindenki jól jár, ahol nem lehet bliccelni, ami valahogy úgy működne, ahogy kéne neki, ahogy itt Wellingtonban tud. Na, jó, ezt a lemezt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy nem folytatom. Remélem, az én generációm még megéli, hogy egyszer olyan világ lesz Magyarországon is, ami így működik. És nézzük a dolgok jó oldalát, lehet, hogy a BKV koszos és drága, de legalább van! :) Vannak városok a világban, ahol szinte nincs tömegközlekedés, vagy ha van, azt riksások százezreinek káosza alkotja.

Asztalod, széked… De az otthon, vagy valami más…

Másnap reggel úgy volt, hogy 8:30 és 9 között, a NakedBus-unk indulása előtt találkozunk egy kedves magyar wellingtoni családdal (nekik is van téglájuk a magyar kertben), de mivel reggel az autópályán dugóba kerültek, így sajnos öt perccel elkerültük egymást. Nekünk fel kellett szállni a buszra, ami 9-kor elindult Ghandi szobra elől a pályaudvar mellől, ahová ők csak 9:05-kor érkeztek meg. Néha ilyen az élet, de ez egy kicsi világ és az élet hosszú, úgyhogy még talán valamikor, valahol találkozunk! ;)

Gandhi a wellingtoni vasútállomás előtt

A buszon semmi izgalmas nem történt, szerkesztgettem befelé a blogra az előző bejegyzést, mert azt azért jó ha tudjátok, hogy egy dolog megírni ezeket a sorokat, és aztán még egy, legalább ugyanilyen hosszú ideig tartó, de kevésbé élvezetes dolog kiválogatni, átnevezni, leméretezni a képeket, feltölteni őket a videókkal egyetemben, aztán mindezt szépen beágyazni kézzel egy HTML-kódolt szövegbe. Ami azért jó, hogy én így csinálom, mert offline tudom csinálni a munka nagy részét, és mivel már megvannak a szép kis twizel-auckland-jeim EditPlusban, egyben így a leggyorsabb is.

A nagy buszról egy helyen át kellett szállnunk egy mikrobuszba, melynek az eleje kísértetiesen emlékeztetett engem valamire. Ez is egy ugyanolyan járgány volt (vagyis az alapja-eleje) mint Alan legújabb 1 dolláros lakóautója, ugyanaz volt a műszerfal design-ja, ez is egy merci volt. Az egy dollár egyébként túlzás, mert Alannek még kb. 2-300 dollárt ki kellett perkálnia mindenféle út és egyéb adókra, de persze mindez még így is nagyon megérte neki, mert egy ilyen járgány amúgy egy napra kerülne ugyanennyibe.

Füstölgő vulkánok mellett haladtunk el

Egyszer letértünk egy “zsákutcába”, hogy ennél a szállodánál tegyünk ki néhány utast

Mikor a buszunk megérkezett a National Parkba, az ismerős nagy fehér autó már ott állt a FourSquare szupermarket előtt, ahol egyébként Alannek épp meetingje volt a tulajjal. :) Természetesen ismét sikeres. :) Idefelé jövet egy óriási fehéren füstölgő, hófödte vulkán mellett haladtunk el a mikrobusszal, ez gyönyörű látvány volt, de aztán sajnos már sokat nem láttunk a tájból, mert miközben Alan hajtott, ránk sötétedett. Őrült barátunk egész Auckland határáig fölhajtott, talán 80km a város előtt állt meg tábort verni egy dombtetőn. Kérdezitek, hogy akkor már miért nem hajtottunk „haza” egyből a városba, hiszen ekkora táv autóval jó esetben már egy óra sincs. Ezt a kérdést mi is feltettük Alannek, és a válasza az volt, hogy mivel az autót kifizette egy extra napra is (ez 75 dollár általában), ezért ezt szeretné még kihasználni és egy kicsit még távol maradnia az otthon rá váró gondoktól, és még egy napra „hippi” életet élni. Ezen egy nagyon nagyot nevettünk is, mert ő úgy gondolta, hogy fel se hajtja az asztalt hátul hanem csak elüldögélünk a king size ágyán borozgatva az este, de mivel én ugye, mint már tudjátok, hogy asztal és szék mániás vagyok, én (és egyébként Zita is) vágytunk egy kis effajta kényelemre az ultimate hippilét után, ha már itt van, és olyan szupin el lehet süllyeszteni az ágyat és fel lehet szerelni az asztalt, akkor használjuk ki. Tetszett Alan-nek ez a kompromisszumos megoldás, és egy fantasztikus estét töltöttünk el az asztal körül ülve. Ma Alan három napja hűtőben tárolt lazacának felét ettük meg főtt zöldségekkel, és mindeközben a gyönyörűen szóló autórádióból már nem az amúgy nagyszerű, de számunkra már unalmassá válni kezdő Fleetwood Mac szólt, mint két nappal ezelőtt Picton mellett, hanem válogattam különböző slágereket a 60-as, 70-es évekből. Na ez Alannek nagyon tetszett és kis híján táncra perdült a serpenyőben sercegő lazac felett. :)

Alan a lazaccal

De ez még hagyján, de micsoda történeteket mesélt a zenék mellé!

„Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…”

Kölyökként a nyári szünetben egy puccos szálloda földszinti éttermében dolgozott felszolgálóként. Minden szombaton előkelő idős hölgyek bridge-ezni jártak erre a helyre. Az egyik hölgy, aki sofőrrel járt, mindig egy gyönyörű kék, 68-as évjáratú Mercedesszel érkezett. Alannek nem lett volna dolga az ajtónyitás, de átvette e szerepet a kollégától, és amikor az ajtóban köszöntötte a hölgyet, hozzátette, hogy egy nap neki is lesz egy ilyen autója, ha beledöglik is! A hölgy vette a lapot, visszadobta a labdát Alannek, aki ezután dedikált autónyitójává vált a vendégnek.

Amikor a lakóautóba épített trubadurláda a belehelyezett SD-kártyáról Neil Youngtól a Heart of Gold című dalhoz ért, Alan felugrott az asztaltól, és mintha csak valami megszállta volna, lelkesen magyarázni kezdett, hogy van egy története, ami, ha nem vele történik, nem hiszi el, de vele történt meg, és teljesen hihetetlen, de igaz. Ahogy elmesélte az egészet, mindjárt jobban érteni kezdtem azt a fajta spirituszt, ami barátunknak minden nap lángolt amíg vele voltunk, és amit egyszerűen csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy „ő egy igazi őrült!”, de természetesen a kifejezésnek csakis legeslegjobb értelmében.

Alannek 23 éves korában nagyon súlyos rákja volt. Nem tudom most visszaidézni a rák típusát, de legyen elég annyi, hogy ugyanaz a fajta rákja volt, ami később Lance Amstrong-nak is. Az orvosok azt mondták neki, hogy 90 nap múlva 95% hogy halott lesz. Mivel kerékpárversenyző is volt fiatalon, ezért nagyon jó kondiban volt, és így a legdurvább dózisú kemoterápiás kezelést kaphatta. Ez egy újfajta kezelés volt, ami ekkor még csak kísérleti stádiumban volt. Később Armstrongot is ezzel kezelték, de akkor, amikor Alan kapta a kezelést, ő része volt az első 600 kísérleti kezeltnek, és olyan szereket is beadtak neki, amelyekről később kiderült, hogy igazából károsak és semmi hasznuk a betegség meggyógyításában. A küzdelme alatt három alkalommal került a kemo alatt használt szerek mérgezése által a klinikai halál állapotába, de mindannyiszor visszahozták. Ezek az esetek az agyát is károsították. Hiába mondtam neki, hogy ez szinte hihetetlen, mert az én szememben ő valaki olyan, akinek nagyon vág az esze és nagyon ügyes, okos ember, ő elmondta, hogy tudja, milyen volt előtte, és milyen azóta, és bizony ezeknek az oxigénhiányos állapotoknak hatása volt az agyára. Talán az van-e mögött, hogy az egy dolog, hogy valakinek mennyi esze van, és az egy másik, hogy mennyit használ belőle!? :)

Amikor Alan felébredt az utolsó ilyen mérgezésből, iszonyú cefetül volt, mint soha előtte és azóta se. Ez a nap pontosan a 24. születésnapján volt. Édesanyja mellette ült az ágyon, és az ébredező fiától azt kérdezte, mit szeretne a szülinapjára. Alan a nagy fájdalmai közepette arra gondolt, egy kis zene jól esne talán, ezért egy rádiót kért maga mellé, valami dallamot a fülébe. Amikor anyukája bekapcsolta a hozott rádiót, Neil Youngtól az Old Man című dal szólt, ekkor kezdődött el benne az a rész, ami így szól: „Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…” – Ekkor Alanben is elkezdődött valami ének, innentől fogva tudta, hogy legyőzi a betegséget, és élni fog.

Kérdeztem tőle, hogy milyen hatással volt az életére ez a betegség, és annak túlélése de nem beszélt egetrengető, világmegváltó dolgokról. Azt mondta, hogy előtte is élvezte és szerette az élete mindenegyes napját, és ezen „élményeivel” mindez csak tudatosabbá vált benne.

Az ágyunk a lakóautó orrában

Reggeli az autó hátuljában

Ez a kilátás a elülső felső ágyakból

Zita mosogat :)

Ezt egyébként mind alá tudjuk írni, Alan egy boldog ember, aki az élete minden egyes napját megpróbálja maximálisan élvezni és megélni. És mindezt nem rest másokkal is megosztani! :) Így például a stopposokat mindig felveszi, és ezen jószokásának köszönhetően most megismerhettük a nem akármilyen történeteit.

„I was very close to get sacked!”

E történeteknek még közel sincs vége, amíg nem fogyok ki a lendületből, elmesélek belőlük még párat. Később, amikor Alan már a pólóbizniszben utazott, az Új-Zélandon turnézó rockbandákkal tartott, megállapodott a rendezvényszervezőkkel és a zenekarral, ők tervezték és gyártatták a pólókat, amelyeket aztán ők maguk adtak el egy kinyitható oldalú furgonból a koncertek után. Így találkozott Alan Iggy Poppal, Mick Jaggerrel, és még sok más rocklegendával. Amikor ezekről a zenékről beszélgettünk, elmondtam neki, hogy szerintem akkor abban a korszakban volt valami a levegőben, valami, ami érződik a zenékben, valami amit nem lehet leírni, megfogni vagy elmondani, valami, amiről mindenki tudja, miről beszélek, aki szintén érzi, amikor ezeket a dalokat hallgatja abból a bűvös időből. Alan is egyből vágta, miről regélek, és abszolút egyetértett, és még hozzá is tette, hogy ez valóban így volt, de ez a dolog azóta elveszett. És valóban, manapság más a zene. De ami akkor született, mind megmaradt, és még ma is hallgathatjuk. A magnó Credence Clearwaterre váltott, a járgány még mindig behúzott kézifékkel állt a dombtetőn, de mi odabent szárnyaltunk a térben és az időben, remek volt a hangulat, felemlegettem a „régi szép időket”, mert bár én még csak 30 (és te jó ég, 3 nap múlva 31…:o) éves vagyok, de nekem is volt ilyen. :) Amikor a Dúddal kedd délelőttönként a dupla angol és a dupla hálózatok óra között átvillamosoztunk a Millenáris Parkba, ahol ő gitározott és CCR-t meg Don McLeantől az American Pie-t énekeltünk, söröztünk és szédítettük a felénk vetődő lányokat. (Szegények… :D)

Don McLean nevére Alan ismét felpattan, ha nem ismerném, azt hinném, megveszett a finom vörösbortól és az őrült jó zenétől. És már mondja is a következő sztoriját! Megint egy hotel halljában, ő nyári munkán fiatal kölyökként. A városban adott koncertje másnapján Don McLean a szobájából leérkezik a hallba, Alan lévén (már ismeritek) tökös fiú, és bár csak egy utolsó inas a szállodában, de nem bírja kihagyni a lehetőséget, odamegy Don McLean-hez, gratulál neki a nagyszerű zenékhez, elmeséli, hogy ő is játszik, kezet ráznak. De várjunk csak, hol az autó? Valahová elkeveredett Don bácsi autója, így ott álldogált az egész bagázs egy nagy rakás hangszer mellett várakozva. Te srác, nincs kedved kicsit zenélgetni, itt ma nem járnak az autók! – Szólt oda Don Alanhez. Így történt, hogy ők ketten együtt jammelgettek a hotel várójában egy jó negyed órát, és közben Alan azon gondolkodott, hogy ezért most tuti azonnal kirúgják, ahogy a híres zenész eltűnt a hotelból, de nem baj, ezért megérte! Alant nem rúgták ki, de saját elmondása szerint „I was very close to get sacked!” – vagyis nagyon közel volt ahhoz, hogy „zsákolják”, vagyis kipakolják neki a holmiját azzal, hogy agyő. Így mondja itt az angol, itt nem „fired” valaki, ha kirúgják, hanem „sacked.” :)

A kék merci, és az álmok, amik azért vannak, hogy valóra váltsuk őket

Ja, és a kék mercire visszatérve. Évekkel később, amikor Alan már túlvolt a rákon és megcsinálta a szerencséjét a pólóbiznisszel, egy autót készült venni. Egy pazar, tengerbenyúló földnyelven fekvő, valószínű sok millió dollárt érő villa pincéjében volt az óriási garázs, amiben több tucat csodaautó állt, köztük az is, amit ő magának kiszemelt. De mire összeszedte a pénzt a kocsira, és elment érte, hogy megvegye, valaki más pont előző este letette ugyanarra a kocsira a foglalót. Mikor már fordult volna ki az álomgarázsból, a szeme sarkából az egyik takaróponyva alól egy ismerős kék színt vélt felfedezni. Megkérte a tulajt, hogy hagy nézze meg a járgányt, és csodák csodájára mit lát? Az idős hölgy járgányát, itt volt ismét a szeme előtt álmai autója, mi több, pontosan ugyanaz a darab, amire anno fiatalon, örök álmodozóként szemet vetett. Persze az első kérdése az volt, hogy eladó-e? A tulaj le kellett hogy lombozza, elmondta, hogy megígérte, hogy ha valaha eladja, akkor egy bizonyos autókereskedőnek fogja odaadni, mert már odaígérte neki. Mit ad Isten, Alan jó barátja volt ez az autókereskedő, így embereink rögtön telefont ragadtak. Alannek elképesztő szerencséje volt, az autókereskedő barát épp nagyon ki volt fogyva a pénzből, így kötélnek állt, gondolván, hogy ha már a közeljövőben úgy se lehet övé az autó, akkor hagy legyen Alané, ha már ennyire vágyik rá. – Mindezt igazából Alan előadásában, egy üveg bor mellett, azon a dombtetőn, a lakóautóban kellett volna hallanotok, elképesztő volt! :) És most vonatkoztasson el mindenki az autóktól, és ne kérdezzétek, hogy ha mi mindig azzal jövünk, hogy egy autó árából utazzuk körbe a világot, akkor most miért jövök ilyen autós sztorival. Nem az autó a lényeg, hanem hogy Alannek volt egy álma fiatalkorában, élte az életét a tőle telhető legboldogabban, ami közben majdnem oda is lett a rákban, a halál torkából tért vissza, megcsinálta a szerencséjét és a végén egyszer csak úgy hozta a sors, hogy ez a kék autó ott volt, és eladó volt, mert még az autókereskedőt is ismerte. A lényeg, hogy az álmok igenis valóra válthatók! :) Az élet pedig szép, főleg hogy tele van ilyen Alanféle figurákkal! :)

A kék autót később egyébként magunk is láttuk, mert Alan a felesége és Zita személyisége, illetve őköztük és miköztünk Zitával annyi hasonlóságot vélt felfedezni, hogy azt mondta, muszáj találkoznunk a párjával is, így egyik szombat este áthívtak minket vacsorára.

Alanéknél vacsorázva

Újabb nagy szerencsénkre Alan (aki egyébként házig vitt minket Aucklandben) csupán 4,3km-re lakott attól a háztól, ahol mi vendégeskedtünk. Így simán csak áttekertünk hozzájuk és még egy nagyszerű vacsora erejéig ismét együtt voltunk, és aztán ma reggel is, mert Alan a nagy terepjárójával kivitt minket csomagostul, dobozostul a repülőtérre. Ahonnan azóta egyébként visszarepültünk az északi féltekére. Ezúttal annyira belemerültem a naplóírásba, hogy elfelejtettük megünnepelni az Egyenlítőn való átrepülést. Mert Zita is valami tévésorozaton kacag. Ezek és a zenék ingyen vannak, csak a mozifilmekért kérnek 10-10 dollárt. Hát ilyen is van, átnaplóírtam magam az Egyenlítőn! :) De ha minden igaz, ezen utazáson még kétszer lesz alkalmunk ilyesmit ünnepelni, úgyhogy nem dőlt össze a világ. Ellenben gyönyörű a naplemente 10600 méterrel a tengerszint felettről! :)

Futások, vacsorák és pakolás Aucklandben

De még mielőtt lezárom e megint ultra hosszúra sikerült naplót, még az aucklandi napokról is meg kell emlékezzek. Virág Zsuzsi hónapokkal ezelőtt írt ránk Facebook-on, és felajánlotta a vendégszeretét. Többen is tettek így, elnézést, akiknél végül nem laktunk és nem találkoztunk, ha lehetne, kettészakadnánk az ilyen helyzetekben, de csak egy van belőlem, meg Zitából is, és mi összekötöttük magunkat. :) Szóval Zsuzsinál és Brandonnál laktunk, ami nagyszerű volt, nagyon jól éreztük magunkat náluk. Brandon, Zsuzsi párja egy újzélandi-malajziai-kínai, akivel Spanyolországban találkoztak. :) Ez a „hovatartozás” ha nem téves így hívni ugye úgy jött össze, hogy ugye ahogy már megtanultuk, Malajzia lakosságának 25%-a kínai származású, ebből a csoportból költöztek át Brandon szülei anno Wellingtonba. Ez így most már a fél világot bejárva számunkra teljesen triviális, de elképzeltük Zsuzsit, ahogy otthon magyarázza a barátainak, hogy a párja egy Kiwi, malajziai kínai származással. Nem kínai. Nem is malajziai… Ő Kiwi, hát nem érted!? :) Bevallom, pár éve még én is néztem volna ezen, de ma már teljesen természetes, hogy valakinek az arca és a bőrszíne kicsit más, és egy másik országból jöttek a szülei ahová a nagyszülei egy harmadik országból vándoroltak. Nem azt mondtam, hogy így kell, vagy ez a természetes, csak hogy ilyen is a világ, ez benne van, ettől is szép, és ez (ma már) teljesen normális. Egy másik vicces dolog volt Brandonnal kapcsolatban, amin megint nagyon jókat nevettünk, az a Tesz-Vesz Város volt. Először is, e könyv megálmodói biztosan nem gondoltak még a vegákra és vegánokra, sőt igazából valljuk meg, elég perverz dolog hogy macskák és malacok a szereplők a könyvben, és az egyik oldalon, ahol az élelmiszerek nevei vannak, van egy hentes is rajzolva, aki szintén egy malac, és aki mellett hatalmas húsok csüngenek. :) De ennél még viccesebb az, hogy ezt a könyvet Brandon kapta Zsuzsi szüleitől, hogy könnyebben tanulja meg a magyar nyelvet. 35 éves kor ide vagy oda, ha nem beszéled az adott nyelvet, egy Tesz-Vesz Város képeskönyv Jolly Joker lehet számodra! :)

Zsuzsi és Brandon, na meg a Tesz-Vesz könyv :) “Térd!” :)

Brandon dícséretére legyen mondta, az alapkifejezéseket olyan jól tudta magyarul, hogy szinte észre sem lehetett venni rajta akcentust. Persze ezek a legfontosabb szavak voltunk, pl. Brandon magyarul köszöntött minket, tudja az italok és ételek nevét, a Köszönöm és az Egészségedre-t, utóbbit többes számban is! :)

Zsuzsiék mellett van egy park, ahová kétszer is kimentem futni, és ezen kívül még egyszer voltunk futni közösen Zsuzsival az egyik reggel ki egy tengerparti parkhoz és vissza. Ez egy hat kilométeres futás volt, ami után rá kellett jönnöm, hogy a 3,5km majd rá a 6km-es kezdés megint túl erős volt. És arra is rájöttem, hogy a futás egy örök szenvedélyem marad, egy olyan Jolly Joker tevékenység, amitől mindig jobban leszek. Ez már valami drog, komolyan, az első aucklandi futásom után olyan jól éreztem magam, mintha valamit beszedtem volna, éreztem hogy nagyon jó volt kicsit végre nagyobb fordulatszámon pörgetni a szívemet, mintha a nagyon pulzusszám átmosta volna az ereimet, vagy mintha megolajoztam, fölmelegítettem volna rég nem használt tagjaimat, egy csuda jó érzés járta át a testemet, és vele együtt a lelkemet is. Mindez persze hátul is ütött, hiszen e jóérzések végett nagyon könnyen túlzásba is viszem a futást, és mivel elszoktam tőle, ez a határ most nem a 15-20km-nél van, hanem már 2-3-nál. Így hamar megpukkanok, és pl. a Zsuzsival futott 6km után annyira kikészültem, hogy délután le kellett feküdnöm aludni, mert semmi más értelmeset nem tudtam magammal kezdeni.

Utca Auckland központjától kb. egy kilométerre… Szokták mondani, hogy Auckland egy hatalmas falu. :)

Nem vágták ki a fát, ott hagyták az utca közepén! :)

És még másnap este is sajogtak a lábaim, de azért tegnap még egyszer kimentem rá futni, és szerintem ha megérkeztünk Hawaii-ra, tudom mit fogok csinálni az első reggel… :) Lesz egy kisebb vulkán pár sarokra a „házunktól”, ami igazából valami felhőkarcoló lesz, mert a vendéglátóink, Laura és John azt írták, hogy a 33. emeleten laknak! :o Egyikünk sem járt még Zitával ilyen magas épületben. :) Ezt is el kell kezdeni. :)

Zsuzsival, Brandonnal és Lajossal

Fagylalt és Cook szoros timelapse, hát kell ennél több? :)

Két este is tartottunk a vendéglátóinknak fényképes élménybeszámolót, ehhez egy szintén bringás magyar volt-kolléga-barát, Lajos is csatlakozott a kis társaságunkhoz. Lángost sütöttünk, majd jött a sztorizgatás, és az egészről egy timelapse is készült, amit az est végén szintén levetítettünk és hát óriási sikere lett. :) Sajnos 860MB nyom a fájl, ezért csak akkor lesz itt a bejegyzésben, ha az USA-ban végre újra ismerni fogják a korlátlan internet fogalmát. :) Ismerik:

Mi volt még? Hmm… Ja igen, megírtunk több tucat képeslapot, beadtuk az adó visszaigénylésünket (142 dollárt kapunk majd vissza, szuper, újabb pár nap a nászúthoz!), elküldtük az aláírt szerződést az ausztrál-kiwi bulvármagazinnak ahol megjelentünk, és még egy csomó más ügyet is elintéztünk.

Sok lapot megírtunk ezen az asztalon Nektek! :)

Szereztünk dobozkat az R&R bringaboltból, mint utólag kiderült, Alan cycling-buddy-jától, és szépen bedobozoltuk a bringákat.

Mivel ilyen túlaggódós vagyok, felhívtam a légitársaságot, ahol elmondták, hogy egy vásárolt feladott poggyász 23kg lehet és egy csomagnak kell lennie, tehát ha négy 20l-es Ortlieb táskát adunk fel, akkor hiába vannak egyenként csak 5,25kg, ha négy darab, akkor az négy poggyász. Ezért aztán lévén csak 2x23kg poggyászt vettünk fejenként (25+35 dollárt) az Air New Zealandtól a 495 dolláros hawaii paradicsomba szóló repjegyünkhöz, ezért aztán vettünk egy kínai filléres boltban ilyen 6 dolláros nagy, de könnyű, vékony zsákokat, amiben ágyneműket szoktak hordani. Mi három-három Ortlieb táskát és a hátsókereket pakoltuk bele ezekbe, így a bicklidobozba mindenestül nagyon könnyen elfértek a most minden eddiginél jobban szétszedett fekvőbringák.

Az egyik Ortlieb-es nagytáska a hátsókerékkel 27kg lett, ezt már nem nézték jó szemmel, 200 dollár túlsúlyt kellett volna fizetnünk, de megengedték, hogy átpakoljunk 3kg ruhát egy ingyenes, „második” kézipoggyászba, ami a sárga hűtőtáskánk lett. Így egyáltalán nem kellett kézipoggyászt fizetnünk. A reptérről még írtunk Vince-nek és a szüleinknek, hogy minden rendben, aztán felszálltunk a gépre, és elkezdtem írni ezt az útinaplót. :)

A repülőn a szokásos biztonsági előadást felszállás előtt nem a sztyuvik adták elő, hanem a képernyőn nyomtak egy vicces kis filmet, amit Zita nagyon ügyesen felvett:

Auckland felülről, felszállás után

Ez talán Devonport is lehet, de nem vagyok benne biztos

Viszlát Új-Zéland, jó volt itt lenni!

Godzilla alakú felhő, biztos az új film tiszteletére! :)

Mivel többször kereszteztük az épp előttünk kanyargó nemzetközi dátumelválasztó vonalat, ezért többször is ugráltunk a napok között, amíg a naplót írtam a repülőn. …és még az egyenlítőt is kereszteztük. Még jó hogy most nem figyeltünk ezekre, ennyi sok vonalra nem is lehet. :)

Mindenki bámult valamit a képernyőn

Pedig sokszor odakint is jó volt a műsor… :) Naplemente 11 ezer méter magasból

Mindjárt megérkezünk a következő helyre. Az USA az utunk 29. országa lesz. Mikor elindultunk, még abban sem voltunk biztosak, hogy akarunk-e ide jönni, nem hogy abban, hogy vajon sikerül-e?

Hát ennyi, megint utolértem magunkat az útinaplóval, juhééé! :)

Történt 2014. május 12. és 20. között, lejegyezve 14-én a hajón és 20-án a repülőn, beszerkesztve 23-án egy 90 dolláros erkélyről. :)

Viszlát Új-Zéland, Helló Hawaii! :) …és köszönjük a nászutat!

Akarom mondani, Aloha, vagy hogyan is mondják, hamarosan megtudjuk, talán még virágos nyakláncot is kapunk, vagy mi a fenét… :) De most beszéljünk inkább Új-Zélandról. Kerek fél évet töltöttünk ebben az országban, amit azt hiszem elfogultság nélkül nevezhetek a Földünk egyik legszebb, legcsodálatosabb, legélhetőbb és legszerethetőbb szegletének. A Kiwik többségében nagyon szeretnivaló népség, vagány, talpraesett, közvetlen, segítőkész banda. Van egy két számunkra mostanáig érthetetlen őrültségük, pl. ez a fagypont körüli hőmérsékletben való rövidgatyában és mezítláb vagy jandalsban (vietnámi papucs, először egy Kiwi kezdte el a nyugati világnak árulni, és ő adta a Japanese Sandalsból a Jandals nevet), vagy legjobb esetben gumicsizmában való flangálás számunkra felfoghatatlan… :) De ezzel együtt is imádnivalóak, még az angoloktól átvett és sajnos máig el nem felejtett, csak forró, vagy jéghideg csapjaikkal együtt is, amelyek egy akkorka, dugó nélküli mosdókagyló felett vannak, hogy oda még a fél kézfejem se fér be – lehetetlenség velük a kézmosás. És akkor itt kb. a negatívumok végére is értünk, ha csak nem kezdeném el szapulni a bürokráciájukat, de ezt nem teszem, mert 1, a végén csak kaptunk munkavízumot, és ez egy csoda, köszönjük! 2, minden szabályt a saját országuk, gazdaságuk és társadalmuk jólétének megtartásához alkottak, amit ha számunkra néha fájdalmas is volt, de meg kell értenünk és el kell fogadnunk.

A táj pedig… Hát hagy ne zengjek tovább ódákat, láttátok a képeinket, láttatok már fotókat máshonnan is Új-Zélandról – Mind igazi, tényleg ilyen szép az ország, semmi sem túlzás, ami Új-Zélanddal kapcsolatban látatlanban a fejedben él, ez tényleg egy csuda hely! :)

Végezetül köszönjük az összes bolond Kiwinek, az összes bürokratának, az összes munkáltatónknak és mindig kedves barátunknak, hogy Veletek lehettünk, hogy segítettétek az utunkat, hogy részei voltatok! Piszok jól éreztük magunkat az országotokban! Köszönjük Új-Zéland! Nem csak, hogy remek 6 hónapot töltöttünk itt (soha ennyit egy országban nem voltunk Magyarországon kívül), hanem ez alatt lehetőséget (pénzt) teremtettünk az utunk folytatásához, ami szintén nagyon fontos volt. Remek élményekkel és nagyon jó érzéssel távoztunk, és reméljük, hogy még vissza fogunk térni egyszer. (vagy többször! :D)