Gregori Yupyk Ukrajnából és Sztálin Gori-ból

Lefelé Rikotiból élveztük a gurulást, szerpentinen kezdtük, majd a völgy aljában folytattuk a száguldást, hamar leértünk Surami-ba, az első városba. Itt is árultak az útszélén a helyiek, méghozzá valami kenyérfélét. Pazuki-nak hívták, és úgy nézett ki, mint valami lapos lepény.  Megkóstoltuk egy 2 láriért, finom édes volt, mint egy kalács.

Pár kilométerrel később egy málhás kerékpáros tekert velünk szemben. Gregori Yupyk Ukrajnából tett egy nagyobb túrát, és hazafelé tart. Ezen a túrán 4000km-t tekert masszív biciklijén, amivel amúgy már túl van az 50000 tekert kilométeren. Egy múzeumnak gyűjt pénzt a kerékpártúrájával. Sajnos ennél sokkal többet a közös nyelv híján nem sikerült megtudnunk tőle, de azért így is nagyon jó volt összefutni egy hozzánk hasonló figurával. Khashuriban egy helyet kerestünk, ahol le tudunk ülni ebédelni. Először egy lakótelepi játszótér asztalos, pados részét néztük ki, de amikor közelebb értünk hirtelen 10-15 kíváncsi gyermek szempár vett minket körül, és láttuk, hogy a kinézett asztalnak is hiányzik a lapja, ezért hamar lemondtunk erről az ebédlőhelyről, és kicsit odébbálltunk. Érdemes volt, mert így egy nagyon jó helyet találtunk. Egy kisebb ebédlő-söröző előtti asztalokhoz ültünk le. Zitának kértünk egy narancslevet, nekem pedig egy sört, és nekiálltunk megfőzni egy otthoni babkonzervet. Láttuk, hogy mások is esznek itt hozott ételt, ezért nem is zavartattuk magunkat emiatt. Nem is volt gond belőle.

Ebéd után a terep először könnyű volt, gyorsan haladtunk a nyílegyenes úton. Aztán később kisebb kaptatók jöttek, és néhány 5-6km/h-val eltöltött kilométer után fent találtuk magunkat Gori városa felett. Jobbra tőlünk a széles völgy volt látható, előttünk pedig Gori, Sztálin szülővárosa. Merthogy Sztálin innen való, és ezt sajnos ekkor még nem tudtuk, csak utólag olvastuk. Pedig ha tudjuk, lehet, hogy legurultunk volna a Sztálin-múzeumba a városba, de így kihagytuk.

Ahogy legurultunk a dombról, útépítések mentén kereszteztük a folyókat. Itt nagy volt a forgalom, és már fáradtak voltunk, ettől kicsit nyűgösek lettünk, és én csak arra figyeltem, hogy minél előbb jussunk ki erről a részről. Az egyik folyó felett áthaladva azt láttuk, hogy a folyómederben rengeteg hatalmas, különös betondarab van. Valószínű tank akadályokat láttunk, de hogy hogyan és miért kerültek oda, az rejtély. Hamarosan az út autópálya szélességűvé és minőségűvé alakult, aminek nagyon örültünk, mert így már egyáltalán nem zavart minket a forgalom, volt egy üres, makulátlan minőségű leállósávunk. Viszont nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, különösen Zita vágyott volna valami lélekemelő eledelre, vagy valamire, amitől erőre kaphat, hogy eljussunk a mai napra kinézett táborhelyig, egy tó partjára. De bolt sajnos sehol nem volt a közelben, de még várost sem láttunk, csak apró falvakat, de az is kétséges volt, hogy ezekben találunk boltot. A tó pedig úgy tűnt, hogy elérhetetlen marad számunkra, mivel ott, ahová a GPS térképe jelölte, hegyeket láttunk. Hamar el is vetettük ezt az ötletet, 3km mászást nem ér a tóparti táborhely. Ennyi kerülő lett volna ugyanis a tó.

Mivel mindketten eléggé kivoltunk, maradt megint csak a falu. Az első falu, ami szembejött, Akhalsheni volt, és sokkal kisebb és szerényebb volt, mint amire számítottunk. Apró főutcáján nem volt aszfalt, a köves ösvény meredeken indult fel a hegynek a házak között. Az utolsó reményünk is elszállt a bolttal kapcsolatban, de már nem is ezen gondolkodtunk, hanem hogy megálljunk valahol, felállítsuk a sátrunkat, és eldőljünk. A bolt csak azért lett volna jó, hogy valami fogyasztói társadalmi termékkel balzsamozzuk a lelkünket, amúgy volt kajánk bőven, még több konzervünk megvolt amit a magyar barátainktól kaptunk. Én ki voltam fáradva, ezért nem tetszett a falu, valahogy nem volt szimpatikus elsőre. Zitának viszont tetszett, és már ki is nézett egy tornácos házat, hogy annak a kertjében fogunk sátrazni. Ráhagytam, mert tudtam, hogy én épp bugos vagyok, vagyis képtelen jó döntéseket hozni. A következő faluig továbbtekerni meg nem sok értelme lett volna, hiszen azt még kisebbnek jelölte a térkép. Feltoltuk hát a bringákat a meredek utcácskán, Zita letámasztotta a kinézett udvar előtt, és bement köszönni, illetve kérdezni. Kb. egy perc múlva jött vissza, hogy toljuk be a bringákat, mert sátrazhatunk a kertben. Wow, ez gyors volt!

Rita és a kis Maria Akhalsheni-ben

Ritánál és Maria-nál kaptunk helyet, vagyis anyja, és 3 éves lányánál. A kislány valami tündéri volt, először kissé félénken közeledett felénk, aztán persze megjött a bátorsága és még produkálta is magát. A szomszédban volt két teenager, akik elég jól beszéltek angolul, Tbilisiből valóak, és két tannyelvű iskolába járnak. Itt csak nyaralnak, épp építkezik a család, épül a hétvégi házuk. Ők is rettentő kedvesek voltak és persze rengeteget segítettek a kommunikációban. Volt egy nagy kanna vizük, ami egész nap kint állt a napon, ebből felajánlottak zuhanyozni való vizet, így megtölthettük belőle a 10 literes Ortlieb vízhordó zsákot. A házuk mögött volt egy szűk folyosó, ide húztunk ki egy nagy lepedőt, így csináltunk magunknak „zuhanykabint”. Csakhogy ekkor már erős hideg szél fújt, ami nem tette kellemessé a zuhanyt, pedig amúgy az lehetett volna a langyos vízzel. Mire visszaértünk Ritáékhoz, megtudtuk, hogy Rita elkészített nekünk egy szobát alvásra. Mivel ismét hullafáradtak voltunk, és ő már dolgozott értünk, most eszünkbe se jutott a sátorral erősködni, elfogadtuk az ágyat, aminek borzasztóan örültünk, pár perce még álmodni sem mertünk volna ekkora kényelemről. Fent volt a szobánk az emeleten, ahová egy lépcsőn lehetett feljutni, először a teraszra, és onnan nyílt a kis szoba, ami tényleg nem állt másból, mint egy darab nagy ágyból. Magyarán egy vendégszoba volt.
A kertben itt is tyúkok mászkáltak és egy elkerített részen volt néhány disznó is, egy másik sarokban pedig egy kutya. Ennek a kutyának egy elfektetett bádog hordó volt az ólja. Épp lekölykezett, ezért sok apró kiskutya mászkált körülötte, alig nőttek még ki a földből, már éppen nyitva volt a szemük, és ügyetlenül mászkáltak az anyjuk körül, nagyon aranyosak voltak. Rita behívott minket a konyhába egy kis frissen fejt tejre. Ezt felforralva, cukorral ittuk, nagyon finom volt és még házi készítésű kenyeret is kaptunk hozzá, így gyakorlatilag megvacsoráztattak minket. Végre mi is tudtunk valamit adni saját magunkon kívül, mert Zitánál volt néhány apró kis játék, amit még valami édességhez kaptunk Törökországban. Ezek a játékok most a kis Maria-nál kötöttek ki, aki ekkor már folyamatosan produkálta valamivel magát, vagyis rosszalkodott, hogy rá figyeljünk. Mivel fáradtak voltunk, és azt sem akartuk, hogy Maria a figyelmünk kedvéért lerombolja a konyhát, lassan elbúcsúztunk, megköszöntük ezt a rengeteg jót, amit kaptunk, és felmentünk aludni a szobánkba. Pontosabban csak Zita ájult be a dunnák közé, én utolsó, sátorállításra tartogatott erőmet a fényképek elrendezésére és naplóírásra használtam fel, éjjel egyik püföltem a billentyűzetet, hogy végül újabb néhány nap történetének leírása után elégedetten dőljek le a babám mellé.

Reggel gyorsan lerámoltuk a teraszról a bringákat, és negyed órával az ébredés után már málhával álltak az udvaron. A kis Maria az egyik barna kiskutyát nyúzta, de olyan nagyon, hogy rossz volt nézni. Persze megint csak a figyelmünkért foglalkozott a kutyával, aki szemmel láthatóan nem nagyon élvezte ezt, ezért hogy megmentsük szegény kis állatot Maria szeretetétől, nem figyeltünk a kislányra. És lám, egy perc múlva már újra szabadon mászkálhatott a kiskutya. Viccesek voltak egyébként ezek a kis állatok, akkorkák voltak, hogy szinte a farok csóválta a kutyát, mert olyan lelkesen tudták csóválni a kis farkincájukat, hogy abba az egész kis állat beleremegett. Mikor köszöntünk és indultunk volna, Rita a konyha felé mutogatott, ahol már a reggeli várt ránk. Komolyan, még most is zavarban érzem magam amikor leírom, hogy mennyire kedvesek és vendégszeretőek voltak ezek az emberek. Ez számunkra még most is furcsa és szokatlan, sokszor kellemetlennek érezzük az ilyen helyzeteket, mert azt érezzük, hogy kihasználjuk őket, noha ennek ellenkezőéről ők mindennel próbálnak meggyőzni, és látszik rajtuk, hogy mindent szívből és örömmel adnak. Beszélgettünk erről sokat Zitával, és többek között arra jutottunk, hogy ha hazaértünk, egy egész szobát fogunk berendezni Couchsurfing szobának, ahová majd szabadon érkezhetnek az utazók, akiket megpróbálunk majd olyan vendégszeretetben részesíteni, mint amilyet mi is kapunk ezen az úton. És ha csak minden tízedik vendéglátónk veszi komolyan a hívásunkat, hogy szívesen látjuk viszont Budapesten őket, akkor azt hiszem évekig nem fogunk unatkozni, miután egyszer hazaérkeztünk. A másik dolog, amire rájöttünk Zitával, amikor erről beszélgettünk, hogy akarva, akaratlanul is ragad valami ránk ezeknek az embereknek a nyitottságából és szeretetéből, amit remélünk, hogy sikerül majd továbbvinnünk, továbbadnunk.

Babkonzerv széntablettával

Teli gyomorral és teli szívvel indultunk el Ritáéktól, ahogy lefelé toltuk a bringákat a köves úton az „autópályára”, mindjárt máshogy tetszett az egész falu (Akhalsheni), mint előző este. Hihetetlen, hogy mennyire másképpen tud hozzáállni a dolgokhoz az ember. Ugyanaz a falu most egy barátságos, szeretetteli hely volt számomra, pedig előző este, amikor fáradt voltam és elgyötört, egy barátságtalan, isten háta mögötti helynek tűnt – noha valóban nem az.

A főúton gyorsan és könnyen haladtunk Tbilisi felé, az első 55km-en csak egyszer álltunk meg egy benzinkútnál. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, segítettem betolni egy lerobbant Ladát az árnyékba, mire – de talán ettől függetlenül – az egyik fickótól virágokat kaptunk. Eredetileg csak a WC miatt álltunk meg, hiszen ez egy modern, nyugati kút volt, egy román RomPetrol, angol WC-vel. Sajnos itt azt tapasztaltak, hogy a székletem nem épp egészséges, és kezdtem is nem túl jól érezni magam. Valamivel elcsaphattam a gyomrom. Annyira persze azért nem voltam rosszul, hogy ne tudjak továbbmenni, ezért 5 széntabletta bevétele után hamarosan újra az úton találtuk magunkat, Tbilisi felé száguldva. A táj gyönyörű volt, és csak néha emelkedett, különben elég sok szintet leadtunk, hiszen a grúz főváros 400m-en található, mi pedig reggel 700-ról indultunk. A második benzinkútnál már egy boltot is találtunk egész jó választékkal. Vettünk egy két literes cukros üdítőt, de az utolsó darab kenyérről sajnos lekéstünk. Egy babkonzervet főztünk meg rizzsel a benzinkút közös helyiségében. Volt itt egy kis konyhapult a helyiségben, ahonnan a mosdó nyílt. Miután nekiálltunk főzni, a benzinkutas fickó felajánlotta a főzőjét, ami a miénknél jóval nagyobb volt. Elfogadtuk, mert fogytán voltunk már a gázból, és így még gyorsabban is főzhettünk. Terveztünk fagyizni, de csak az ebéd után, ám a kedves grúzok megelőztek, egyszer csak két tölcsér jégkrémmel jött felénk a másik kutas. Itt ebben a helyiségben fedeztük fel annak a furcsa zajnak a forrását, amit már Törökország óta hallunk az út széléről. Ez egy erős, tücsökciripeléshez hasonló hang volt, ám annál sokkal-sokkal élesebb és hangosabb, ezért sokszor azt gondoltuk, hogy ez a hang a bringákból jön. Aztán persze mindig meggyőződtünk, hogy nem. Most itt, a benzinkútnál, a szemetes peremén megpillantottuk a zaj forrását, egy 10-12cm-es tücsköt, már ha lehet egyáltalán tücsöknek nevezni ezt a rémes, óriási bestiát. :)

Sajnos a rizses bab beindította a gyomrom, és kisebb gyomorfájások után egy nagyon folyékonyt székeltem, nem épp szokványos színűt. Ezt inkább itt most nem is részletezném, a lényeg, hogy innentől nyilvánvaló volt, hogy valami nagyon nincs rendben a gyomrommal. Nem tudjuk pontosan mikor és mivel fertőztem meg magam, de valószínű már előző nap is bennem bujkált, azért éreztem olyan furcsán és gyengém magamat. Elhatároztuk, hogy diétázni fogok, csak étcsoki, sós főttkrumpli, és pirítós vagy kétszersült lesz az étrendem, amíg meg nem gyógyulok. Persze a WC után azért megkönnyebbültem és gond nélkül tudtuk folytatni az utat, amiből már nem volt sok hátra Tbilisi-ig.

Érkezés Tbilisi-be

A városba ugyanezen a széles, nem túl forgalmas úton tudtunk behajtani, ez könnyedén ment. Először Dávid, az építő (David, the Builder) köszönt ránk egy hatalmas szobor képében, majd hamarosan a belvárosban találtuk magunkat. Semmit nem tudtunk Tbilisi-ről, csak hogy Grúzia fővárosa másfél millió lakossal, és előre leszervezett szállásunk sem volt.  Kóvályogtunk pár kört a belvárosban, mire megtaláltuk a szálláshelyünket. Többször kereszteztük a várost kettészelő folyót, a számunkra kimondhatatlan nevű Mtkvari-t. Ilyenkor a hidakról mindig gyönyörű kilátás nyílt a folyótól nyugatra lévő hegyre, aminek a tetején egy hatalmas TV torony áll. A GPS által a város középpontjának jelölt Rustaveli környékén sok érdekeset nem találtunk, csak egy nagy széles utat, egy sokemeletes szállodát, és egy kis teret egy szoborral és egy hatalmas Mc’Dobálsz-al. Itt a mekivel szemben szemtanúi voltunk egy jelenetnek, amit nehezen tudunk elfelejteni. Egy 1-2 éves forma gyerek az utcasarkon ki volt téve egy darab rongyon a járdára, ott mosolygott a járókelőkre mint egy kis buddha, teljesen egyedül volt a kis csöppség, de minderre csak akkor lettünk figyelmesek, amikor a kicsi jövendőbeli testvérével már terhes anyja megjelent, odament a gyerekhez, és a gyermek elé lerakott kis tálkából kivette az aprópénzt, amit a járókelők dobáltak bele. A gyerekre rá se nézett, meg se simogatta, rá se hederített, csak a pénzért jött, aztán a gyereket ott hagyta,  úgy, ahogy előtte is volt, teljesen egyedül, az utcán. A saját gyermekét… Akit valószínű nem tekintett másnak, mint pénzszerzési eszköznek. Akkor Zita bukott ki ezen nagyon (végzettségét tekintve „család- és gyermekvédő”), én kevésbé, mert a szállásszerzésre koncentráltam, de most hogy így leírtam, kedvem lenne felpofozni ezt az „anyát”, és beszélgetni vele egy kicsit… Persze ott akkor nem nagyon tudtunk mit tenni, csak néztük az egészet, és nem hittük el. Kérdeztem Zitát, hogy nem lehetne-e hívni valakit, rendőrséget, bárkit, de Zita pontosan tisztában volt vele, hogy a törvények az anyát védik, nem tudnánk elérni semmi olyat, ami hosszútávon is jobb lenne aztán a gyermeknek.

Artúr, a nem hétköznapi pap

A GPS gyönyörűen jelölte a templomokat a városban, így könnyedén odataláltunk az katolikus templomhoz, ahol a pap után érdeklődve megtudtuk, hogy 7 órakor fog megérkezni. Látszott, hogy a templom körül vannak épületek, és kert is volt, igaz, elég szűkös, de reménykedtünk, hogy itt talál táborhelyre lelhetünk, ha más nem, legalább egy éjszakára. Fél hét volt, így hát leültünk a parókia ajtaja melletti padra, és vártuk a papot. Pár perc múlva megérkezett egy kopasz, nagydarab fickó, akinek kulcsa volt az ajtóhoz. Bement, majd amikor pár perc múlva kijött, megkérdezte tőlünk, hogy mi járatban vagyunk errefelé? Mondtuk, hogy a papot várjuk, mire kisült, hogy ő az, ő a pap. Hát előbb néztük volna biztonsági őrnek, mint papnak, az biztos… :) De pár perc beszélgetés után kiderült, hogy Artúrral van dolgunk, aki valóban az itteni pap, méghozzá nem is akármilyen arc. Arthur Lengyelországból való, és egyszer gyalog elsétált az otthonától Rómáig, majd vissza. Ez amolyan zarándokút volt számára, és már tervezi a következőt, amikor is biciklizni fog, innen Tbilisi-ből, szintén Rómába. Amikor mondtam, hogy erről majd még beszéljünk, mert sok jó tanácsot tudok majd adni, csak legyintett, hogy köszi, legyek nyugodt, ő nem tervez túl semmit, egyszer csak gondol egyet, elindul, aztán a többi majd jön. És valahol igaza van. A legnehezebb lépés mindig a legelső, az, amelyikkel átléped a küszöböt. Artúr amúgy gitározni is tud, és imád kirándulni. A szálláskérdésünkre, rögtön egy „No problem!” volt a válasza, és már sétáltunk is át egy közösségi szobába, ahol voltak ágyak is. Hogy Arthurt idézzem: „I like crazy people, I’m crazy too…” :) Egy hatalmas szobát kaptunk, elfértek benne a bringák is, volt fürdőszobánk és konyhánk. Volt még egy másik kis helyiség is a szobánk mellett, ami konditeremnek volt berendezve. Valószínű itt gyúrta ki magát Arthur ilyen szép nagydarab emberré. :) Ránézésre utoljára mondtam volna papnak Artúrt, de miután 5 percet beszélgettünk vele, már értettünk mindent. A lelke éppoly nagy, mint a teste, és valóban ő a pap itt, csak épp nem teljesen hétköznapi. :)

Majd még mesélünk Artúrról és persze Tbilisi-ről is, de ezek maradjanak egy következő fejezetre.

A Dzirula folyó völgyében

Argveta után jött a fekete-leves, méghozzá egy hágó képében. Pontosabban először egy festői völgy formájában kezdte. A Dzirula folyó völgyében folytattuk az utunk kelet felé, vagyis a grúz főváros, Tbilisi irányába. Ahogy haladtunk egyre beljebb, a hegyek felé, úgy lett egyre szebb a táj. Először egy régi malom épületénél álltunk meg. Egy gyalogos függőhídon tudtunk átmenni a folyó túloldalára, ahol a kis malomépület állt. Elhagyatott volt és már nem működött a malom, ami amúgy nem a folyóból nyerte anno a vízenergiát, hanem egy apró mellékérből, ami meredek sziklafalon ömlött a folyóba.

Következőnek lovak miatt álltunk meg, egy anya és csikója az úton álltak, megállították a forgalmat, az autósoknak úgy kellett ledudálni őket az útról. Ez a hely egyébként festői volt, annak ellenére, hogy a táj része volt egy be nem fejezett vasbeton viadukt is.

Az út mentén a helybéli nők mindenfélét árultak, de amire figyelmes lettünk, az egy hosszúkás, barna valami volt, amit egy apró kötélen lógatva tartottak. Mikor egyiküknél megálltunk, akkor láttuk csak pontosan, mi ez a portéka: mogyoródarabok voltak elrejtve a házilag készített gumimaci állagú anyagba. Ez persze Zitának rendkívül tetszett és ízlett, ezért bevásároltunk az egy láris finomságokból.

Már estefelé jártunk, amikor még mindig csak 500m környékén tekeregtünk tengerszint felett, és az út egy fokkal meredekebbre váltott. Eltűntek a falvak és már csak az erdő maradt, a patak és sziklafalak. Mi pedig mentünk felfelé, keservesen lassan 5-6km/h-val, fáradtan a nap végén. Éreztük, hogy nem érjük el a hágót ma világosban, és azt is, hogy hiba volt erre nem rájönni pár percel ezelőtt, amikor a falvak mellett még könnyedén találtunk volna táborhelyet. 650m-en majdnem megálltunk egy útszéli parkoló melletti apró sík részen felállítani a sátrat, de aztán Zita előresétált egy kanyart, és meglátott egy „étterem 400m-re” táblát. Mire felértünk, már erősen szürkült, én pedig az erőm végét jártam. 720m-en voltunk ekkor. Mikor körbeálltak az emberek, még csak a hágó felől kérdezgettünk, annyit sem említettünk, hogy sátrunk van, de egyikük, Paul, felajánlotta, hogy aludjunk itt. Mutatott egy helyiséget, éppen hogy volt teteje, raktárhelyiség volt, de két vasággyal. Elfogadtuk, mert nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, Paul pedig a kérdezésünk nélkül ajánlotta fel. Mutatta, hogy övé a hely, és hogy szülinapja van, csatlakozzunk a társaságához. Erre csak később került sor, mert közben észrevettük, hogy Zita első kereke ismét lapos.

Végére járunk a defekt-kálváriának

Napok óta gond volt a kerékkel, de azt hittük, a szelep, mert csak kétnaponta eresztett le. Előző nap délután tömlőt cseréltünk benne, de az új tömlővel most újra leeresztett, tehát mégsem a szelep lesz a hibás. Nem maradt más hátra, kivettük a kereket, és szépen, türelmesen a végére jártunk a dolognak. Most ügyeltem arra, hogy megtaláljuk a lyuk helyét a külsőn. Miután az Ortlieb lavórba vizet öntöttünk és annak segítségével megtaláltuk a nagyon apró lyukat a belsőn, hamarosan meg lett a külsőn is a defekt okozója. Belülről nem volt tapintható a külsőn a drótszál, csupán kívülről látszott egy apró lyuk a külső felületén. Ha megnyomorgattuk a Schwalbe Maraton Plus-t, látszott, hogy egy fémszál van a belsejében. Hárman kellettünk hozzá, hogy egy kisebb műtétet hajtsunk végre a külsőn, mert úgy kellett kioperálni a több mint egy centis fémszálat belőle. Ketten fogtuk a külsőt és nyomtuk úgy, hogy hozzá lehessen férni a fémszálhoz, Zita pedig fejlámpával és a szemöldökcsipeszével operált. Alattomos egy defekt volt, az biztos. Mivel a fémszálat teljes egészében elnyelte a Schwalbe defektvédelmi anyaga, nagyon nehezen észrevehető volt a fémszál, csak így találtuk meg, hogy pontosan tudtuk, hogy semmi más nem okozhatja a defektet, csak egy test, és csak ott, ahol kilyukadt a belső. Az pedig, hogy csak két naponta eresztett le a kerék, valószínű annak köszönhető, hogy a fémszál csak akkor lyukasztotta ki a belsőt, ha pontosan ott kapott egy nagyobb ütést a kerék, ahol a külsőben a fémszál volt. A lényeg, hogy végre a végére jártunk a dolognak, és ez nagyon jó érzés volt számunkra, még akkor is, ha már késő volt, és nagyon fáradtak voltunk. Örültünk, hogy előző nap nem dobtuk ki a másik tömlőt, amiről azt hittük, hogy rossz a szelepje.

Most megkerestük a lyukat azon is, és gyorsan azt is megfoltoztam. Aztán a közeli mellékhelyiségbeelmentünk a lavórból ronggyal „megfürödni”, majd csatlakoztunk a szülinapi ünnepléshez, mert már nagyon hívott minket az asztalhoz minkenki.

Paul szülinapja

Az ünnepelő társaság között volt Paul 91 éves nagymamája is. Az asztalnál kétpercenként koccintottak valami töménnyel, amit meglepően jól bírt a társaság. Jókedvűek voltak nagyon és sokat nevettek az tény, de nem tűntek különösebben részegnek. Persze az ivásra minket is buzdítottak, de egy aprócska 3 centesnél többre nem bírtak rávenni, ebbe is csak azért mentem bele, hogy ne sértsük meg őket, mert különben, ahogy mutogattuk is nekik, ha ittunk volna, másnap nem ment volt a kerékpározás. Ennivaló az asztalnál a másik nagy grúz nemzeti eledel, a Khinkali volt, ami egy kis fasírtszerű hús gomba alakú tésztában kifőzve. A tésztában egy kis leves is van a húz mellett, amit tradicionálisan úgy kell elfogyasztani, hogy a tésztán egy apró lyukat harapsz, amin keresztül kiszívod a levet. Ezután láthatsz neki falni magát a tésztát és a húst a belsejében. A gomba alak nem teljesen helyes, inkább a nap sugaraira akar hasonlítani az étel formája, nehéz leírni. Mindenesetre finom volt és jó volt ott ülni a társasággal. Ennek ellenére éjfélnél tovább azért nem időztünk velük, mert tudtuk, hogy holnap vár még ránk a hágó és néhány kilométer.

Rikoti – A kapu Nyugat- és Kelet-Grúzia között

Reggel elköszöntük Paul-éktól, majd nekiindultunk a fölfelének. Hamar felértünk a kb. 900m-en található alagútig, aminek a bejárata megér pár szót. Gyanús, hogy ezt még a kommunista időkben építették, mert Kelet-Grúzia „bejáratát” egy nagy, szemmel láthatóan dolgozó és ettől nagyon boldog, nagyon erős ember formája díszítette. Az alagutat azonban éppen felújították, és bár megkérdeztük, hogy bringával nem járható-e az átjáró, de nem engedtek be, így maradt tovább a szerpentin, ki tudja, meddig, milyen magasra. A GPS kereken 1000m mutatott, amikor felértünk egy helyre, ahonnan úgy tűnt, nincs tovább. Ezt a helyet Rikoti-nak hívják és a térkép szerint 997m magas. Ez a határvonal Nyugat- és Kelet-Grúzia között. Egy tábla templomot jelzett itt, pár száz méterrel feljebb a gerincen, ahová meredek ösvény vezetett fel az erdőn át. Amíg Zita felsétált, én tettem-vettem a bringák körül, levágtam a körmöm, és nézegettem az útvonalunkat, tovább, Tbilisi felé.

Zita hamar megjárta a templomot, ami elmondása szerint szép volt és megérte a mászást. Gurultunk tovább, és meglepetésünkre nem rögtön lefelé, mert még egy kicsit hullámzott az út a hágó után. Pár száz méterrel később egy kellemes pihenőhelyet láttunk az út szélén, ahol megálltunk kicsit. Megjutalmaztuk magunkat egy limonádéval a mászásért, és körbenéztük a környéken. A büfé gyakorlatilag egy kisebb sátortáborból és asztalokból állt egy erdős részen, ami ideális lett volna a táborozásra. Persze Paul-ékkal sem volt rossz megismerkedni, és ide már csak sötétben értünk fel, így nem bántuk hogy nem itt éjszakáztunk. A büfék itt valószínű csak ideiglenesek, hiszen, ha elkészül az alagút, itt nem marad átmenő forgalom, csak akik célirányosan ide jönnek.