Az elméleti oktatás

Legutóbb ott hagytam abba, hogy kimegyek futni, de közben sok másról is meséltem. No, hát azóta beletettem a lábaimba 10,8km-t és most úgy érzem magam, mintha be lennék drogozva. :) De a futásról majd részletesebben akkor, ha ide ér a történet, most inkább nekilátok elmesélni magát a búvárkodást végre.

A második napunkon a szigeten „sajnos” már nem tudtam kimenni futni, mert Westy szólt, hogy összegyűlt egy csoport, amibe pont beférünk, és ez a tanfolyam ma este indul, az első elméleti oktatással. Szóval este 5 óra tájt találkoztunk a csoportunkkal és az oktatónkkal, Dan-el. Ő az angol hadseregben szolgált 25 évet, és a leszereléskor, vagyis a nyugdíjba vonulásakor választhatott egy helyet, ahová a hadsereg pénzén elmegy „lereszelési nyaralásra” – Koh Tao-t választotta, és azóta is itt szerel lefelé immár második éve. :) Ezen az első estén megnéztük az SSI, vagyis a Scuba Schools International szervezet Open Water Diver kurzusának első két fejezetét videón, majd ugyanezeket a dolgokat Dan-el is átvettük, majd még egy könyvet is kaptunk, házi feladattal az első három fejezetre vonatkozólag. Ezt mi Zitával túl komolyan vettük, illetve kicsit későn is álltunk neki, mert végül csak éjjel egyre fejeztük be a „házit” :) Amikor ezt másnap elmeséltük, több Rocktopus-osnak az volt a kérdésük felénk, hogy megvesztünk? Miért nem csináltuk felváltva a fejezeteket, egyet Zita egyet én? :o Ezen az ötleten meglepődtünk, bár így utólag tényleg logikus, mert igazából ez a házi dolog félig már csak formaság volt, hiszen magán az órán már átvettünk mindent.

Szóval a mese ott kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Föld nevű bolygó, amin létrejött az élet, rengeteg féle növény és állat földön, égen és a víz alatt. A Föld felszínének 72%-át víz fedi, ennek nagy része pedig sós víz, odalent pedig egy teljesen másik világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk, mert tüdőnk van és nem kopoltyúnk, és mert eleve szárazföldi lények vagyunk, az itteni viszonyokhoz hozzászokva. Lássuk, mi más a víz alatt, amit tudnunk kell és meg kell értenünk. Először is a víz sűrűbb, ezért a hang négyszer gyorsabban terjed, így a két szép fülünkkel már nem tudjuk eldönteni, merről is jön egy hang odalent, mert a két fülünket olyan kis különbséggel érik a hanghullámok, hogy az irányukat így már nem tudjuk felismerni. A fény is más odalent, mindent 25% közelebb és 33% nagyobbnak látunk, viszont a színek mások, mert ahogy haladunk lefelé, úgy nyeli el a víz a különböző hullámhosszú fényt, először a vöröset, aztán a narancsot, és így tovább. Ha viszont viszünk lámpást, azzal más a helyzet, azzal nem csak éjszaka láthatunk (mert vannak éjszakai merülések is), hanem nappal, nagyobb mélységben is segítheti a láthatóságot. Ha már láthatóságnál tartunk, a víz tele van mindenféle apró, szinte már mikroszkopikus élőlényekkel és a tengerfenékről is felverődhetnek a homokszemcsék, így a láthatóság nagyban változhat attól függően hogy hol, mikor, milyen viszonyok mellett merülünk, na és persze a mélységgel is csökken, hiszen ahogy egyre lejjebb megyünk, úgy egyre kevesebb a fény.

Aztán a legfontosabb, és ami a merülést a leginkább befolyásolja, noha nem látható és nem hallható! Na mi az? Igen, a nyomás! :) Az emberi test az 1 bár nyomáshoz van hozzászokva, legalábbis azok, akik nagyjából tengerszint környékén élnek. Ez az egy bár, vagy 1 atmoszféra az a levegőoszlop, ami a fejünk felett van, ez ugye lehet kevesebb is, ahogy felmászunk magasra, pl. 5416m-re a Thorung La hágóban Nepálban a Himalájában azért álltunk meg olyan sűrűn lihegni, mert nem kaptunk levegőt. Nem volt már akkora légoszlop a fejünk felett, ami úgy összenyomja a részecskéket, hogy az oxigént a megfelelő, megszokott sűrűséggel be tudjuk lélegezni és a tüdőnkön keresztül a véráramba kerülhessen. Ezért fulladtunk ki olyan hamar és ezért savasodtak be a combjaink minden induláskor. Aztán odalent azért váltunk szuperman-ekké, mert a vörösvérsejtjeink megszaporodtak odafent, hogy kompenzálják ezt a hatást. Ez egyfajta dopping módszer is lehet akár. :) Miért gond ez a víz alatt? Azért, mert a víz jóval sűrűbb anyag, és annak is van nyomása, ami folyamatosan hozzáadódik a levegő nyomásához, egyre több és több, ahogy merülünk lejjebb és lejjebb. 10 méter mélyen a nyomás 2 bár odalent, 20 méteren 3 bár, 30 méteren 40 bár, és így tovább. Miért gond ez, amikor palackból lélegzünk, a palackban meg 21% oxigén és 79% nitrogén van, pont mint a levegőben? Azért, mert bármely meglepő, még mi emberek is molekulákból vagyunk, ezek között van „űr”, és bizony ha csak nem vagyunk nyomáskiegyenlített kabinban, ez az űr összenyomódik a nagyobb nyomás hatására. Egész pontosan minden összenyomódik bennünk, ami légnemű. Ilyen hely a tüdőnkben és az arcüregünkben van főként. Mi történik odabent, amikor lemegyünk mondjuk 20 méterre, azaz 3 bár nyomás ér minket a megszokott 1 bár helyett? Hát a levegő összemegy odabent, vagyis harmad akkora lesz. De a tüdőnk maga az nem megy össze, hiszen akkor összeroppanna a mellkasunk. Ez nem történik meg, ellenben 2/3 része a tüdőnknek felszabadul, pontosabban ezt meg sem várja, hanem oda is belélegzünk még több levegőt, pontosan háromszor annyi levegőt, mint odafent a felszínen. Miért baj ez? Azért, mert a levegőt alkotó 79% nitrogén, amivel amúgy semmit nem kezd a szervezetünk, valahogy megkötődik odabent, és ha hirtelen egyik percről a másikra fölúsznánk a felszínre, akkor hirtelen a külső nyomás 1 bárra ugrana vissza, ám a tüdőnkben háromszor annyi nitrogén lenne, mint amúgy az normális, és szó szerint felrobbanna. Ez persze a legdurvább eset, de ez a nitrogén egyéb helyekre is kiszökhet, a bőr alá és akkor viszketést okoz, a véráramban és akkor blokkolja a keringést, és igen komoly gondokat okozhat mindenfelé a testben amelyektől nagyon könnyen meg is lehet halni.

Ezért a búvárkodásban az első és legeslegfontosabb ökölszabály, hogy folyamatosan lélegzünk, kiváltképpen merülés és legfőképpen emelkedés közben, utóbbit pedig soha nem tesszük 9 méter / perc sebességnél gyorsabban, és 5 méterrel a felszín alatt 3 perc „safety stop”-ot tartunk, hogy a szervezetünk vissza tudjon állni a csökkent nyomásnak megfelelő nitrogénszintre, legalább részben. Ha valamilyen vészhelyzet miatt mégis gyorsan kéne a felszínre mennünk, akkor az első, hogy 100% oxigénre tesznek, így a belégzéssel nem teszünk parazsat a tűzre, vagyis nem lélegzünk be még több nitrogént az amúgy is nitrogénnel túlterített testünkbe. Ha nem voltunk nagy mélységben, talán ennyivel megúszhatjuk, ha nem, akkor irány a dekompressziós kamra, vagy mi a fene, ahol visszaállítják a nyomást valamivel magasabbra, és szépen lassan csökkentik, így a szervezetből ki tud ürülni a nitrogén, még mielőtt valami komoly bajt okozna.

Na, de ennyi elmélet után ugorjunk, és szálljunk fel a hajóra, ami kivisz minket a vízre. Miután kiválasztotta nekünk Dan a megfelelő „wet-suite”-ot vagyis neoprén ruhát (mert a vízben 25-ször gyorsabban hűl ki a testünk, persze nem itt a trópusokon, itt volt, aki rövidgatyában félmeztelenül nyomta), a BC-t, és az uszonyokat („fins”, a lábunkra, hogy gyorsan és könnyedén – „effortless” tudjunk úszni), majd ezeket mindenki egy számozott zsákba rakta, felpattantunk a Rocktopus fehér pickupjának platójára, és robogtunk a kikötő felé. A palackok (teli állapotban mindegyikben levegő, 180-200 bár nyomással), a regulátor, vagyis a „csőrendszer” és a légző- és egyéb levegős készülékek, nyomásmérő és csatlakozás a BC-re a csónakon voltak, ezeket ott kaptuk meg, ahogy a snorkelling maszkot is, utóbbi alól kivétel volt Zita, mert ő dioptriásat kapott. Igaz, csak alacsonyabb dioptriásat találtak, mint a szeme, de azt mondta, ezzel is nagyon szépen és jól látott mindent. Mert ugye a vízben mindent közelebbinek és nagyobbnak látunk, ahogy már az elején írtam.

A csónakot nem gyengén dobálta a víz, ezért osztottak már az autón nekünk tengeri betegség elleni tablettát, és ezért kezdett nagyon ijedt képet vágni az egyik hölgy a csoportunkban. Szegényt Zita nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. Aztán elindult az öltözködés, fölhúztuk magunkra a neoprén ruhát, majd mindenki kapott 4-4 ólomsúlyt, amit felfűztünk egy széles övre és a derekunkra csatoltunk. Egy súly 1 kg volt. Eztán jött az izgalmasabb rész, ellenőriztük a palackjainkat, hogy be voltak-e vizsgálva az elmúlt 5 évben, és megnéztük, hogy rendben van-e a szelepnél az „O-ring”, vagyis a gumitömítés. Ezután egy kis levegőt kifújtunk belőle elfele mindenkitől, hogy ki ne csapjuk senkinek vele a szemét, és hogy ne maradjon se víz, se semmi más a szelepnél, ami később belekerülhet a rendszerbe. Eközben a csónak még mindig őrülten dobált minket, és nem mondom, bennem is volt egy kis majré, hogy mi lesz itt, mi jön még? :)

Ekkor jöhetett a BC, vagyis a mellény rácsatolása a palackra, erről részletesebben mindjárt, de előbb rakjuk föl a regulátort a palackra. Ez egy négyfelé ágazó csőrendszer, jobb oldalt van az elsődleges és a másodlagos 2nd stage, vagyis a második része a történetnek, ahol nyomáskülönbség változik, ezek már azok a dolgok, amikre ráharap az ember, és lélegzik belőle. Ebből kettő van, arra az esetre, ha az egyikkel valami történne, akár nálunk, akár a „buddy”-nknál, vagyis a búvártársunknál, mert mindig társsal merülünk, ez is szabály. Az elsődleges 2nd stage vezetéke a jobb vállunk felett halad és fekete, míg a másodlagos kicsit hosszabb és lent halad, alaphelyzetben pedig be van akasztva a BC mellényünk jobb oldalába. Bal oldalt az „eszpídzsi” (SPG), vagyis a Submersible Pressure Gauge van, ezen a kis készüléken látjuk a palackunkban található nyomást, és a legtöbbször egy másik órán azt is, hogy épp milyen mélyen járunk. A negyedik vezetéket pedig csatlakoztatjuk a mellényhez, vagyis a BC-hez, a Buoyancy Compensator-hoz, mert ez egy olyan mellény, amit egy gombbal (vagy szájjal) fel lehet fújni, egy másikkal meg le lehet ereszteni. Erre azért van szükség, mert így tudjuk változtatni a térfogatunkat, tehát a vízben hatást gyakorolhatunk a ránk ható felhajtóerő mértékére. Ez persze úgy is változtatható, ha veszünk egy nagy levegőt és teleszívjuk a tüdőnket– vagy kifújunk belőle jó sokat.

.A csónak megállt, minket bevezényeltek a vízbe, hogy ússzunk három kört a hajó körül. Hát ez meg minek, aláírtam a papírt, hogy tudok úszni, nem hiszitek el? :) Valószínű inkább talán azért kellett ezt csinálnunk, mert a tengeribeteg, kissé rémült lányt így lehetett kicsit kigyógyítani a tengeribetegségéből, és az meg ugye hülyén adta volna ki magát, ha csak őt küldik úszni, ezért ment az egész csoport, úsztunk mind a négyen. De ez csak tipp, erre nem kérdeztünk rá.

Bruce Willis Rules All Films, avagy ugorjunk már be végre a vízbe!

Rajtunk a ruha, csak úgy imbolygunk a csónakon, pedig az már rég megállt egy olyan gyönyörű kis öbölben, hogy csak úgy pislogunk, hát ugorjunk már be végre a vízbe! Te jó ég, Zita nézz le! Ez a víz átlátszó, de nagyon durván! Mélyre lelátni, gyönyörű kristálytiszta a víz, ilyet még egyikünk sem látott eddig soha. És ez a hely, ezzel a két kis szigettel, köztük homokpad, de csak egy keskeny sávon, a túloldalt meg a végtelen, gyönyörű szép kék tenger.

Nem volt sok időnk ezeket a dolgokat csodálni, mert a csónakban folyamatosan történtek a dolgok, Dan valami Buddy Check-ről meg Bruce Willisről magyarázott, miközben engem annyi input ért mindenfelől, hogy már azt sem tudtam, hogy hívnak. A társunk felszereléseink ellenőrzésének pontjaira egy BWRAF rövidítést használnak, amit így is meg lehet jegyezni: Bruce Willis Rules All Films. :) De igazából ezek a betűk a Buoyancy Compensator-ra, a Weight-re, vagyis a súlyokra, a Releases-re, vagyis a pántokra és a csatlakozási pontokra, az Air-re, vagyis a levegő nyomására, és egy final check, vagyis végső ellenőrzésre vonatkoznak, tehát hogy minden nálunk van és minden jó-e, ami nálunk kell, hogy legyen a merüléshez. A levegőt úgy ellenőriztük, hogy beleszagoltunk, nincs-e furcsa szaga, mert akkor lehet, hogy rossz a regulátor vagy rozsdás a tank, aztán pedig egyszerre lélegeztünk ketten az elsődleges és a másodlagos 2nd stage-ből miközben néztük a SPG-n a nyomást, hogy nem ugrál-e. Ugye milyen egyszerű és triviális minden, főleg így legelsőre!? Na, akkor kapd magadra a maszkot és az uszonyokat, aztán ugrás, az oktatód már a vízben van, és integet, hogy ugorjál! Áááááá, nem mondom, nem kis majré volt bennem, ennyi sok cuccal a testemen beleugrani a vízbe, hát ez kérem hülyeség, pláne, hogy majd behugyozok, olyan izgatott vagyok, pedig az előbb már elmentem WC-re. Apropó, a búvárok felett a csónakban a rötyit nem öblítjük le, mert az egyenesen megy a tengervízbe, az meg nem finom.

Zita után én jöttem, azért állítottam le olyan gyorsan a videót. Na, akkor Árpád öcsém, fogd meg az övedet a bal kezeddel, a jobbal meg tartsad a maszkot és a 2nd stage-t az orcádhoz, és ugrááááás! Áááá, elmerültem, de hamarosan felszínt érek, „Inflate your BC!” – ordítja rám Dan, én meg keresem a bal kezemmel azt a bizonyos gombot, megtalálom, és érzem, hogy felfújódik a mellkasom körül a BC, fent vagyok a víz felszínén, kényelmesen, biztonságban. Oké, kezdjünk el úszni a kifelé a part irányába, de még csak a felszínen, a hátunkon. Aztán egy kötél mentén Dan mégegyszer elmond mindent, jobb kézben a kötél, kiengedjük a BC-ből a levegő egy részét, rendesen, folyamatosan lélegzünk, de nem kapkodva és nem kicsiket, és közben ahogy süllyedünk lefelé, úgy „equalizing-equalizing”, vagyis méterenként befogjuk az orrunkat (ami a maszkban van, de a maszk anyaga puha gumi), és fújunk egyet, hogy kipattanjon a fülünk – vagyis kiegyenlítjük a nyomást a fejünkben, hogy ki ne szakadjon odabent valami, például a dobhártyánk. Ez nekem egyébként rögvest pattogni is kezdett, de erre nagyon nem tudtam figyelni, mert azonnal elkápráztatott az, amit odalent láttunk. Írnám, hogy lélegzetelállító volt a látvány, de Dan szigorúan meghagyta, hogy a lélegzetünk az egy pillanatra sem állhat el. :) Erről viszont nem volt szó, hogy amint betesszük a fejünket a vízbe, egy természetfilm közepén találjuk magunkat. Bárcsak lennének szavaim arra, ami odalent van! :) Színes halak úszkáltak körülöttünk, több méter magas korallok képezték a tenger fenekét alattunk, az egész meseszép volt, pontosan olyan, mint a természetfilmekben, csak most itt a saját szemünk előtt, a saját testünk körül. Fantasztikus élmény volt, de ekkor erre még nem igazán tudtunk odafigyelni, mert azzal voltunk elfoglalva, hogy a víz alatt vagyunk, egy palackból lélegzünk, és equalize-olni kell, meg a BC-ből kiengedni a levegőt, meg úszni ezekkel a fura uszonyokkal a lábamon. Dan az előzőleg megtanított kézjelekkel jelezte nekünk, hogy fejlődjünk kétfős csoportokba, és ússzunk utána. Ez még csak pár méter mélyen volt, és ő közben le sem vette rólunk a szemét. Kiúsztunk egész a part mellé, ahol a sekély vízben letérdeltünk a homokos tengerfenékre egy nagy körben, és Dan mutatta, amit már előzőleg is elmondott még a hajón. Először a 2nd stage-t vettük ki a szánkból pár másodpercre, mialatt folyamatosan bugyborékolnunk kellett kifelé a szánkból, mert ugye a ki-be légzés nem állhat le. Aztán visszavettük a szánkba a cuccot, és vagy megnyomtuk rajta az egyetlen nagy gombot, ami egy nagy levegő „burst”-öt adott, és ezzel kifújta a vizet a szánk és az eszköz közül, vagy mi magunk fújtunk egy nagyot a tüdőnkből. Én ezt az utóbbit választottam, mert a burst-től féltem, hogy majd letüdőzöm és rosszul fog esni, vagy valami. Aztán utólag ezt is el kellett próbálni, úgyhogy nem úsztam meg, de nem is volt para. :)

Dan minden gyakorlat előtt megmutatta, mit kell csinálni, majd rámutatott sorban egyesével mindenkire, hogy most Te jössz öcsém! Aztán amikor sikerült a művelet elpróbálnunk, mindenkivel összeütötte az öklét, majd, mint egy hal elúszott a kézfejével, ezzel jelezve, hogy ügyesek voltunk. :) …és ügyesek voltunk! Aztán még elpróbáltuk azt is, amikor „eldobjuk” a kezünkből a 2nd stage-et, majd újra megtaláljuk, és a szánkba vesszük. Aztán a másodlagos 2nd stage-ből is kellett lélegeznünk, majd jött egy számomra sokkal parásabb művelet. Kifújni a maszkunkba került vizet! A maszkot a tetején megfogva az orrunkból levegőt kell fújni bele, miközben lentről indulva felhajtjuk a fejünket a felszín felé.

Ó, te jó ég, milyen gyönyörű, ahogy az átszűrődő napsugarak hullámoznak a víz alatt, milyen szép minden körülöttünk, pedig itt most igazán csak homok van és víz, ahová kijöttünk gyakorolni. De nincs sok időm csodálkozni, Zita után én jövök, félek, hogy tele megy vízzel a szemüvegem, de amikor újra kinyitom, az a kevés is eltűnik belőle, ami azelőtt benne volt. Tényleg működik ez a módszer! :)

Ezután még ellenőriztük a nyomást és közöltük Dan-el a megbeszélt jelekkel, hogy kinek mennyi van még a tartályában, majd elindultunk felfedező körútra. Nem gondoltuk, hogy ilyen hamar ennyire élvezni fogjuk a búvárkodást, és ennyi sok csodát fogunk látni. Egészen 6 méterre lementünk már most a legelső merülés alkalmával, és gyönyörű helyeken úszkáltunk, Dan mindig felhívta a figyelmünket, ha valami érdekes látnivaló volt. A Japanese Garden nevű helyen jártunk, a szigetcsoporttól keletre a korallok között. Az jutott eszembe, hogy jó lenne megtanulni minden hal és növény nevét, aztán elszégyelltem kicsit magam, hogy hát mégis miért pont a víz alatt kéne ezt elkezdeni megtanulni, hiszen még a felszíni állatok és növények nevét sem tudom rendesen, csak épp néhányét, azokét akik igazán gyakoriak vagy jellegzetesek, de azoknak is csak a gyűjtőnevét ismerem. Hihetetlen, mi van idelent a víz alatt, ez egy teljesen más világ, teljesen más, csodálatos lényekkel. Bárcsak lennének szavaim rájuk…

Most, hogy így írok, eszembe jutott, hogy Dan vezetetett velünk merülési naplót, és ebbe opcionálisan fel lehetett jegyeznünk azt is, hogy mit láttunk a víz alatt. Én ezen akkor mosolyogtam, de hála az égnek, felírtam szorgosan mindent, amit mondott, mert persze ő nagyon jól tudta mindennek a nevét. A tankkönyvben pedig egy teljes fejezet majdnem teljesen csak erről szól, így most elmondhatom, hogy láttunk rengeteg Butterfly fish-t, vagyis a sörtefogúfélék családjába tartozó pillangóhalakat, ezeken belül biztos, hogy sok csipeszhalat és Ostorhalat. Éljen a wikipédia! :)

Aztán biztos, hogy láttunk rengeteg tűzkorallt és láttunk, sőt simogattunk Sea Cucumbert, vagyis tengeri uborkát! :) Ez a kis dagadt kukac formájú állat a tengerfenéken kúszik és gyűjti be magába a különböző oda lesüllyedt számára ehető falatokat. Mert a természetben minden mindennel összefügg, mindent megeszik valami és mindenkit megesznek és ezt a víz alatt itt különösen jól lehet látni. A második merülésünkön láttunk Christmas Tree Worm-ot, vagyis karácsonyfakukacot. :) Ez a kis lény a korallok közül nő ki, és különböző színű spirálokban nyúlik ki a szabad víz felé. Ha rálökünk egy kis vizet a kezünkkel, akkor azonnal behúzza magát, és szinte teljesen el is tűnik, ezt nyílván a spirálisan felépülő karácsonyfa alakjának köszönhetően teheti meg, mert így magát összehúzva nagyon kis helyen is elfér. Hát nem zseniális!? :)

De úgy sincsenek szavak erre, ezért ezzel le is állok, csak azt kívánom Nektek, hogy egyszer az életben Ti is tapasztaljátok ezt meg. Mi tudtuk, éreztük, hogy rettentően szerencsések vagyunk, hogy ezt megélhetjük, és most itt lehetünk. Noha eleinte nagyon meg voltunk szeppenve – különösen én – egész nap fülig ért a szánk, mert tudtuk, hogy nagyszerű dolog történik velünk, és amíg élünk, el nem fogjuk felejteni ezeket a napokat. Ha valaki azt mondja nekünk akár még egy hónappal indulásunk előtt is, hogy eljutunk Thaiföldig, és útközben megjárjuk a Pamírt, aztán a Karakorum Highwayt, majd fél Indiát, és Nepálban felmegyünk egy 5000 méter feletti hágóban, majd kitérünk Bangladesbe és bejárjuk Délkelet-Ázsia északi országait is teljes körbe, majd aztán Thaiföldön még búvárkodni is fogunk és ennyi csodát látunk egy ilyen meseszép álomszigeten… Hát annak kb. egy szavát sem hittük volna el! :) Vagy ezt válaszoltuk volna: „Majd hiszem, ha látom!” – Hát most megláttuk, és ez csodálatos élmény volt.

Fellépni a csónak létrájára megint érdekes volt, mert hirtelen lehúzott minket az az irtózatos súly, amit bő fél óráig a vízben nem éreztünk, és már az első vízből kint lévő lépcsőfokot érve azonnal újra begörcsölt a talpam. Mert azok már a víz alatt is begörcsöltek az uszonyban, mind a kettő. Odafent a csónakon meg össze-vissza imbolyogtunk, mert furcsa volt az új közegben lenni, a víz után itt megint más volt minden, de csak amíg le nem vettük magunkról a súlyokat és a palackot BC-stül.

Este még kaptunk házi feladatot, az örvényekről, az apály-dagályról, a víz alatti lényekről, az SSI nagyszerűségéről és még sok minden másról kellett olvasnunk és tesztet kitöltenünk. Ez is hosszan tartott, de megfogadtuk az oktatóink tanácsát, és felváltva csináltuk a fejezeteket. Este egyikünket sem kellett altatni, a halakkal álmodtunk a csodálatos víz alatti világról, alig várva a másnap reggelt, hiszen a következő napokban még négy merülésünk hátravolt. Amelyektől én bevallom őszintén, ekkor még kicsit tartottam is, mert néha elég bénán mozogtam a víz alatt, ezt megbeszéltük Dan-el, és kérésemre megmutatta, hogy hogyan úsztam a békatalpakkal és hogyan kellett volna, valamint megnyugtatott, hogy ne aggódjak, rendben lesz ez holnap.

A víz alatti képeket a Rocktopustól kaptuk.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek.

Bár sokat áradozok, hogy mi minden jót láttunk és ez mind milyen szuper volt, de azt is le szoktam írni, amikor valami nem tetszik. Most is így teszek, mert a sziget rögtön a hajó utasaink köszöntésekor szerzett nálunk egy hatalmas fekete pontot. A minket fogadó mólón petárdákat gyújtottak és mire azok szétpattogtak, tele volt petárda darabokkal az egész stég és körülötte az a gyönyörű szép, tiszta, mélyen átlátszó víz is, amiért idejöttünk. Minek ez a marhaság, de most komolyan, van, akinek ez tetszik, és boldogabb lesz ettől? Sajnos biztosan van ilyen ember, mert különben nem csinálnák.

A felmálházott biciklikkel csak utolsónak tudtunk leszállni a hajóról, mert nem akartuk feltartani a hömpölygő tömeget azzal, hogy a vékony pallót teljes egészében elfoglaljuk, amíg ketten egyesével levarázsoljuk a bringákat a stégre.

A szárazföldön homokos part, nyugatiak nagy tömege, motorkerékpár- és buggy-kölcsönzők, utazási irodák, szállodák és éttermek sora fogadott minket, a már egyre inkább tűző napsütésben. Reggel volt ugyanis, a hajó 7:30-kor indult a szárazföldről, és talán olyan 9-10 óra körül érkezhettünk meg, már nem tudom pontosan, mert elvesztettük az időérzékünket, mindketten leginkább csak aludtunk jövet a hajón.

Öt csillagos sátorban a legjobbakkal – és a macskákkal :)

Miután megcsapoltunk egy ATM-et és 10 db ezer baht-os bankjegy boldog tulajdonosaivá váltunk, elindultunk a GPS-re előzőleg már lementett helyre, a Rocktopus búvárközponthoz. Több búvárközpontnak is írtam, főleg azoknak, akiknek a hirdetését megtaláltam a Southeast Asia’s Backpackers magazinban, és ezek közül végül őket választottuk.

Hozzájuk menet eszméltünk, hogy bizony ez a sziget nem sík! :) Hogy is lehetne az… Mert mi meg ugye most annyi cuccal voltunk, amennyivel ezalatt az út alatt még soha, hiába küldtünk haza rengeteg cuccot Bangkokból, közben az otthagyott két táskánkat újra magunkhoz vettük, és abba belekerült 10 pár pótfékpofa, egy pót féktest és egy melegszendvics sütő is. :) De ezt nem bántuk, hisz csigák vagyunk, az otthonunkat a bringáinkon hordozzuk, még ha néha ez csigalassúságot is eredményez. Így érkeztünk meg a Rocktopus-ékhoz, csigalassan, ugyanis a parttól kicsit távolabb, a sziget belseje felé van az étteremmel összekötött búvárközpontjuk. „Come, Join the Subculture!” – hirdetik, és csak napokkal később esett le nekünk, hogy ennek kettős értelme van: egyrészt mint búvár szubkultúra, másrészt mint víz alatti kultúra. :) Találó, meg kell hagyni!

Hamar előkerült Westy, az operatív menedzserük, akivel a leveleket váltottam. Ő, ahogy ígérte, kerített nekünk olcsó szállást a szigeten, és bár eleinte én ódzkodtam a sátrazás ötletétől, végül mind a ketten nagyon megszerettük. Most is a sátor mellől írok, szemben velem a Rocktopus irodájával. A sátrunk házak között van, fás részen egy betonplaccon, csak a hálófülke felállítva, mintegy szúnyoghálóként használva azt. A szomszédaink nagyon kedvesek, egyikőjüktől kaptunk vezetékes áramot így van három konnektorunk a sátorban, ebből egybe a ventilátor van bedugva, amit tőlük kaptunk. A Rocktopus wifije az út túloldaláról átér hozzánk, mert kb. csak 25m a távolság, így gyakorlatilag internet is van a sátorban, na nem mintha azt odabent sokat használnánk, mert ha elővesszük a netbookot, akkor azt vagy a Rocktopus asztalainál tesszük, vagy itt ahol most is írok, Ursula éttermében, ami egyébként szintén első a TripAdviser-en a sziget vendéglői között. Ursula egy nagyon rendes német nő, főleg Zitával beszélgetnek sokat, de azért annyit én is el tudok mesélni róla, hogy hosszú éveket szolgált őrült luxushajókon szerte a világon, mindenütt járt, a legelképesztőbb helyeken, de valahogy Afrika valahogy sosem jött össze a hajóval, így oda végül saját szervezésben jutott el. Több éttermet felfuttatott már, de a tulajok végül mindig önző módon megváltak tőle, és egyszer itt találta magát kvázi kisemmizve ebben a kis házban, aminek a verandája elől most írom e sorokat. A házat Ursula bérli, és az az ötlete támadt, hogy megkérdezi a ház és a körülötte lévő telek tulaját, hogy felhúzhat-e a háza elé egy kis éttermet? A tulaj belement, sőt megépítette Ursulának az éttermet, ami egyébként csak egy nagy csinos terasz és egy fél garázs méretű kis konyha. Az étterem neve Taste of Home, és még magyar gulyásleves is van, na meg óriás Wienersnitzer, vagyis magyarul: rántott hús :) Még nem ettünk itt, mert nekünk drága, de már meg vagyunk híva egy vacsorára, mielőtt távoznánk. Ursula minden nap 6-kor nyit, és általában foglalni kell nála asztalt, mert sok este telt háza van, de napközben csak a futárok hozzák a hozzávalókat és nincs itt senki, így kényelmesen el tudunk lenni itt, ha szemben a Rockopusnál éppen egy csoportot igazítanának el és túl nagy lenne a zsivaj.

A sziget egyébként 1,5-3x drágább mint a szárazföld, és ez először sokkolt minket, mert még az amúgy mindenütt egységes, fix áras 7Elevenben is drágábbak az árak, de persze jobban belegondolva ez érthető, hiszen ez egyrészt egy sziget, mindentől távol, másrészt pedig egy óriási, felkapott turistagettó, ami nagyon népszerű a nyugatiak körében.

Éppen ezért mi rákaptunk a főzésre, újra elővettük a kempingfőzőt, ha már Noppagorn olyan kedvesen kitisztította nekünk és még a kiválóan és tisztán égő white gas-ból is adott nekünk egy palacknyit ajándékba. Igaz, aztán erre a főzőre se volt sokáig szükségünk, mert ahogy megismerkedtünk Ursulával, úgy felajánlotta, hogy használhassuk a konyháját. Egyébként a háza mögött egy kis mellékhelyiségnyi épületben van a zuhany és a WC is, oda tudunk járni zuhanyozni és a dolgunkat végezni. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy egy kb. 30 cm hosszú sárkánygyík figyel minket az egyik sarokból. :) Az állatnak itt van a vacka, a tető és a fal közötti résben, ahányszor mentünk, szinte mindig ott volt.

Szóval tényleg mindenünk megvan, és nagyon élvezzük, hogy magunkra sütünk-főzünk. Minden reggel tükörtojást eszünk fokhagymás pirítóssal és rengeteg melegszenvicset készítünk, néha tonhallal, noha kukoricával, vagy paradicsomos babbal, na és persze mindig sok zöldhagymával, vöröshagymával és fokhagymával. De sohasem sajttal, mert itt leginkább csak a puha lapka sajtokat lehet kapni, és nem elég, hogy az nem is igazi sajt, és még egyesével be is van csomagolva műanyagba, még elképesztő drága is. Már a szárazföldön is 120 baht egy 12 darabos csomag (74 forint egy darab lapkasajtért, hm?), de itt 180-200-at is elkérnek érte, ami finoman szólva is túl van a büdzsénken, ez a sajt ennyiért nekem már nem is ízlene. :) Na de nem azt akartam elmesélni, hogy mit nem eszünk és mit nem csinálunk, mert igazán nem erre koncentrálunk. Csak azt akartam elmesélni, hogy újra élveztük a kempingezést, főleg ilyen luxuskörülmények között. A szomszédos házak, és így a sátrunk körül is van néhány állat, először is itt Carl, aki egy csótány, és aki csak a miénk, a betonplaccunk mellett lakik, és néha látjuk szaladgálni a sátrunk előtt. Aztán itt vannak a macskák, akik nagyon szeretnek minden új dolgot megnézni és megszagolni, vagy ha sátorról van szó, akkor pl. belemászni. Nem csinálnak semmit, csak ha nyitva az ajtó, akkor bemásznak, leülnek odabent, és élvezik, hogy valami újnak a közepén vannak, ami eddig nem volt itt. :) Később, amikor egy eső miatt feldobtuk a sátorra a külső ponyvát is, egyik délután az egyik cirmost ott találtam a két réteg között, a sátor tetejében, a hálófülke tetején üldögélve. A büdös dög, olyan rémülten nézett rám, tudta, hogy rajta kaptam azon, hogy egy olyan helyen van, ahol nem szabadna lennie, mégsem mozdult el onnan egyhamar.

Amikor végül megtette, akkor pedig szép kis lyukakat hagyott a karmaival a hálófülkén – ez már nem volt vicces, de azért haragudni nagyon nem tudtunk ezért az állatra. Helyette inkább visszatolta Zita a sátor anyagának szálait a helyükre és ahol pedig elszakadtak, ott jött rá egy kis leukoplaszt.
És van a vörös cirmos a Rockopusnál, aki úgy el tudja dobni állandóan magát, hogy az eszméletlen. Miközben fölötte folyik pl. egy elméleti oktatás az asztal tetején. :)

Vannak itt még kutyák is, Ursula házánál három is, és sajnos most épp dráma van, miközben írok, mert az egyiket elütötték, vérzik is, és még meg sem állt az illető, csak úgy továbbhajtott – cserbenhagyásos gázolás.

Első nap nem bírtam tovább várni a futással. Előző éjjel végig utaztunk, én mégsem bírtam kivárni a következő reggelt, hanem naplemente előtt elindultam futni, fel a hegyekre. Csak egy 5km-es kört írtam le egy kilátóhelyhez, de mivel rögtön meredek fölfelé kezdtem, és már megint sok-sok hónapja nem futottam egy métert sem, ezért azonnal beálltak a lábizmaim. Csak lassan mertem folytatni, de mentem bátran és nagyon boldogan fölfelé a GPS-t követve. Fényképező az nem volt nálam, mert gondoltam ez most csak egy első futás lesz, és most csak magam akarok lenni, magamnak, és csak figyelni és élvezni az egészet. Ez abszolút sikerült, még így is, hogy a naplementéről már lekéstem. Már szürkült, amikor felértem, és körben a vízen a sok halászhajó mind neonzölden világított. Csodálatos látvány volt. Lefelé egy másik utat választottam, ami jó döntés volt, mert amin fölfelé jöttem, az brutális állapotban volt és lefelé a sötétben simán kitörhettem volna a lábam rajta. Mondjuk ahol lementem, végül az se volt semmi, mielőtt kiértem volna a betonra, egy meredek, vízmosásos úton kellett ereszkedni, sőt néha már mászni. Aztán ahogy kiértem a betonra, onnantól már nem volt gond, szépen hazakocogtam. Az izzadság úgy folyt rólam, mint talán még soha, szó szerint patakokban. Póló nem volt rajtam, és ez így volt jól, mert még a gatyámat is totál teleizzadtam, mire hazaértem, úgy néztem ki, mintha a tengerből másztam volna ki – hiszen az izzadság is sós, nem? :) Hatalmas eufória lett úrrá rajtam a futás alatt és után is, fantasztikus volt ez a kör, egy ilyen szigeten, felfutni az egyik sziklás hegycsúcsra, van ennél jobb móka? Kevés, de az egyik a búvárkodás, amit másnap el is kezdtünk! Holnap kezdjük az elméleti oktatást és az első merüléseket! (az útinaplóban!) Most azonban megyek, mert másfél óra múlva naplemente, és én kinéztem magamnak egy másik csúcsot meghódításra – van belőlük bőven! :) Most viszek fényképezőgépet is! ;) Már előre extázisban vagyok!!!