Rail Trail, delfinek és erdőkert – Jó lesz nekünk!(?)

Először a French Ridge nevű házhoz gondoltam, hogy oda kéne túráznunk a Mt. Aspiring Nemzeti Parkba, mert onnan állítólag több gleccsert is látni. De mikor írtunk Lisa-nak, hogy letehetnénk-e nála a bringákat, kiderült, hogy otthon sincs Wanakában és most nem tud segíteni nekünk. Így maradt a másik terv, vagyis hogy irány le délnek, a déli sziget legaljába. Ahogy elkezdtem tervezni az útvonalat és utánanézni a dolgoknak, kiderült, hogy ez még egy jobb választás. Alexandrától, alig 30km-re Cromwelltől indul egy Otago Central Rail Trail nevű útvonal, ami végig régi vasúti útvonal helyén halad, magyarul sosem meredek, külön helyen megy az autóúttól, és csak murvával van borítva. Állítólag gyönyörű szép, alagutakon, viaduktokon is halad néha. Ezután jön majd Dunedin, amiről kezdetben semmit nem tudtunk, de mióta tudjuk, hogy odamegyünk és ezt elmondtuk embereknek, már sejtjük, hogy egy jó hely lehet, főleg, hogy olyan Warmshowers-es figurát sikerült kifognunk magunknak, akinél van varrógép (belső betéteket, „ágyneműt” csinálni a hálózsákok belsejébe, hogy ne legyenek koszosak, se hidegek ezeken a 0 fok körüli éjszakákon) és maga is dumspter dive-ol, állítólag már 2010 óta nem költ ételre, hanem mindent a kukákból szerez és örömmel elvisz minket is a szupermarketek mögé. :) Erre már nagyon kíváncsiak vagyunk, hogyan csinálja egy profi, aki már így él és az élete része lett. Nem a boltba megy kaját szerezni, hanem a bolt mögé. :)

Cromwell a folyó túloldaláról

Na, de azután pedig jön Curio Bay, ahol fókákat lehet nézni egész közelről és él egy csoport Hector delfin az öbölben, közel lehet úszni hozzájuk. :) Ezután Invercargill, most, hogy végre megtanultam helyesen leírni a nevét a városnak.. – azt hiszem. Utána Riverton, ott van egy világhíres permakultúrás erdőkert, már nekik is írtam, ahogy egy Curio Bay-i szörfiskolának is, akiktől tudunk majd bérelni, vagy remélhetőleg együttműködés keretében kapni egy-egy neoprén ruhát, hogy ne fagyjunk szét a tengerben.

Mióta az előző mondatot befejeztem, eltelt 36 óra és már vissza is írtak, hogy kapunk ruhákat ingyen. :) Szóval megyünk a delfinekhez!

Egy libamáj, két 42-es lapos kulcs, egy gumikalapács, két lepény és már mehetünk is!

Na, hát rövidre zárva az „eseménytelen” napokat, még annyi történt, hogy Liliannak (aki középiskolás padtársam volt, és most PR-menedzser, és felajánlotta nekünk a segítségét, magyarán szívességi alapon lett egy PR-osunk, nem is akármilyen! :) ) írtam egy rövid, de érdekes „sajtónyilatkozatot”, amit ő olyan ügyesen szétküldött mindenféle médiáknak, hogy most több mint ezerrel több követőnk van FB-on, mint egy hete volt… Ennek kapcsán meg is talált minket nagyon hamar egy nlcafe-s újságíró, így venni kellett még egy libamájat a mobilra (1 GB-t) 19 dollárért, mert persze az előző feltöltés naná, hogy ekkor merült le teljesen. Szóval az új libamájból rögtön el is lőttünk 100 megát, mert 1 órát beszélgettünk vele, de jókat kérdezett és elvileg ma reggel (hétfő, de otthon még vasárnap este) meg is fog jelenni a kész cikk. (Azóta, hogy ezt írtam, már megjelent.) Szóval ez ment egész délelőtt, meg pakolásztunk, aztán főztünk mert ebédidő lett, aztán még elmentünk zuhanyozni, aztán egy bringaboltba mert Zita bringáján meglazult egy csavar amihez fél kilós nagykulcs kell és ilyet nem cipelünk kontinenseken keresztül. Meg az én bal fékkarom behajlott hogy alig fértem el a bal combommal tőle, azt is ki kellett ütni gumikalapáccsal. A bringaboltos csaj elvileg 2:30-kor zárt volna, de még 4 után is ott találtuk, ráadásul meghívott magához, ha nem tudnánk aznap elindulni a városból. Aztán csak sikerült megmozdítanom azokat a csavarokat, így meg tudtam javítani Zita bringáját, elmentünk még a hüpermarketbe enni egy négy dolláros fokhagymás-bazsalikomos-sajtos lepényt a pékségben megmelegíttetve, aztán végre, valamikor 5 után elindultunk.

Freecamp a tóparton, Frodó bedobja a gyűrűt a végzet hegyébe

Míg napközben gyönyörű napsütésünk volt, olyan, hogy nem látszott tőle a netbook képernyője, most este szürke, homályos idő volt, végig erős szembeszéllel. A völgy oldalában az út meg hullámzott, és nekünk nagyon nem volt ínyünkre a hideg szembeszél, ami még a lefelé gurulásban is akadályozott. Vagy ezek miatt, vagy mert több mint egy hete nem bringáztunk érdemben, úgy elfáradtunk, mintha 100km-t tekertünk volna ezen a napon, pedig épp csak harminc lett a vége.

A völgy Clyde felé – Szép időben, szembeszél nélkül vidámabb lett volna

Clyde városka felé lekanyarodtunk a főútról, ami magasan a domboldalban folytatta, és a duzzasztógát mellett (addig a tó bal partján tekertünk) lecsorogtunk a városba, ahol rögtön szemet szúrt nekünk egy „Fish & Chips” felirat.

Clyde főutcáján

Bementünk és kértünk egy „Wedges”-t 4,5 dollárért, vagyis egy fűszeres krumplit, nagy szeletekbe vágva olajban kisütve. A majonéz mindehhez +1 dollár lett volna egy nagyon apró pohárkában, ezért ezt nem kértük, hanem helyette, Zita szemfülességének révén másik 4,5 dollárért vettünk egy 350ml-es üvegges majonézt a szomszédos pult mögül, ami egy apró vegyesbolt volt. Ezt a majonézt még vagy három napig ettük, de így érte meg. A krumplit, ahogy az ilyen „take-away” vagyis elvitelre kért ételeket errefelé szokás, egy zsírpapírba, majd 2-3 réteg újságpapírba csomagolták be. Csakhogy mi nem tudtuk, hogy mi elvitelre kértük, ezért leültünk az egyik asztalhoz, mert közben odakint eleredt az eső. Ezt elméletben nem lett volna szabad és ránk is szóltak, hogy ejnye, de aztán szépen megkértük őket és maradhattunk. A vacsora után még beljebb csorogtunk a városkába, találtunk egy kempinget, de 17 dollár volt fejenként a sátrazás, mint ahogy a lakókocsiban való maradás is. Ez persze bőven túllőtt a mi keretünkön, de a recepciós hölgy azt is elmondta, hogy tudunk „free-camp”-elni, vagyis szabad-, vagy ha úgy tetszik, vadkempingezni. Gurultunk hát a gát túloldalára, a völgy szemközti oldalába, ahol már jövet is láttunk lakókocsikat a tó partján.

Egykor Cromwell-ig húzodott a vasútvonal, de aztán felduzzasztották ezt a tavat a völgyben, amelynek a partján sátraztunk

Az eső szemerkélt, szürkült, mi pedig felállítottuk a sátrat egy fa alá, bepakoltunk és bemásztunk. Ezen az estén elolvastam a Gyűrűk Urának 6. könyvének (a Kindle-n nekünk hat részben van meg) közepét, a gyűrű beleesett a végzet hegyének tüzébe, Samu és Frodó megmenekültek, a sötét úr megsemmisült, én meg már csak azt nem értem, mi fog történni a következő, még hátralévő kb. 100 oldalban… :) Vacsorára már nem ettünk semmit, csak eldőltünk és reggel ugyanilyen szürke, de már tisztuló időben összeszedtünk magunkat.

Hullámos ösvényen megpakolt fekvőbringával

Reggelire ettünk még egy sültkrumplit mert még bőven maradt a majonézből, és mert mind a ketten jóllaktunk belőle. Egy közeli bringaboltban (rengeteg a bringatúra szervező iroda Clyde-ban, mert itt van az egyik vége a legnépszerűbb új-zélandi bringaútvonalnak, az Otago Rail Trailnek) Zita kért vizet, mire a boltos elküldött minket a feleségéhez, a 95-ös szám alá (az egész városka szinte csak egy utca), akitől nem csak csapvizet, de még a termoszba forróvizet is kaptunk.

A vizerőmű a gátról nézve

Ismét áthajtottunk a folyó túloldalára a kemping mögötti hídon, mert azt terveztük, hogy az ott kanyargó bringaúton keresztül hajtunk át Alexandrába. Erre egy másik mód is van, egy másik bringaúton, amit viszont vonalzóval húztak meg, ezáltal biztos, hogy gyorsabb, de unalmasabb is. A folyóparton csak egy apró murvás ösvény vezetett végig, először meg se találtuk, elindultunk fölfelé a meredek autóúton, amikor láttam a GPS-en, hogy eltértünk a tervezett útvonaltól.

A folyó nyugati oldalán egy hullámos, kanyargós ösvényen hajthattunk

Csak ekkor fordultunk rá a nem éppen könnyű, de mindenképpen élvezetes kis útra, ami azért volt jó, mert mindenféle erdőkben kanyargott és sosem vett fel egyszerre 5m-nél több szintet, ezt pedig általában még lendületből meg tudtuk tekerni. Talán csak egyszer kellett leszállnunk emiatt, az egyik rövid, de meredek fölfelében Zita elvesztette az egyensúlyát és le kellett tennie a lábát. Jól megpakolt fekvőbringákkal, amiken csak Schwalbe Marathon Plus van és nem valami terepgumi nem lehet elindulni meredek murvás fölfelé, ezért ekkor le kellett szállnunk és feltolni pár métert a gépeket. De különben baromi jól teljesítettek, jól jött hogy tudtunk lazítani a telókon és nagyon jól viselkedtek a terepen, ami amúgy már inkább volt MTB-ösvény, mint túrabringás útvonal.

Egy régi fúrófej mellett

Sok apró hídon át kellett hajtanunk, de a legtöbb helyen nem volt víz alattuk, nem úgy, mint itt! :)

Vicces kedvében volt a favágó :)

Az ösvénymenti egyik pihenőhelynél

Néhol gyönyörű erdőkben hajtottunk

Alexandra határában a régi híd pillérénél

Kb. másfél órát tölthettünk így a folyó mellett, amit végig nagyon élveztünk, sok kis hidat is kereszteztünk, ezek némelyike olyan keskeny volt, hogy alig fértünk át rajtuk a csomagokkal a bringák oldalán. Alexandrába érve egy nagy közúti hidat kereszteztünk a folyó felett, ami mellett még álltak a régi híd pillérei. Bent a városba egyenest a bolthoz, a New Worldhöz hajtottunk. Itt is megmelegítettek nekünk egy-egy pizza-szerű péksüteményt, tehát úgy néz ki, ez nem csak a Cromwelli szupermarket sajátossága volt, hanem mindenhol ilyen kedvesek. Miután odakint elfogyasztottuk ezeket, már tele hassal mentünk vissza bevásárolni a következő 4 napra. Ezt direkt csináltuk így, mert ha éhesen mentünk volna be, túl sok ételt vásároltunk volna (így is túl sokat vettünk, de csak azért, mert mindenütt megvendégelnek minket). Nekem sikerült a ló túloldalára is átesnem, egyszerűen semmi nem keltette fel az érdeklődésemet, ételre se bírtam nézni, így Zitára hagytam a bevásárlást, és én csak az akciós termékek után kószáltam, illetve a magazinoknál befényképeztem egy-egy érdekes lehetőséget a helyi bulvárújságok hasábjain. Azt ígérik, hogy ha beküldünk fotókkal saját történetet, akkor akár 2000 dolláros jutalmat is kaphatunk érte, készpénzben. Ezt több újság is állítja, ezért meg fogjuk próbálni. Ha csak a fele igaz, vagy a negyede, már nagyon megérte a fáradtságot. :) Elvégre van egy-két érdekes sztorink, akár csak Új-Zélandról is, reméljük valamelyik újság ráharap majd, még azon is gondolkodom, hogy meg lehetne versenyeztetni őket a jutalom mértékét illetően. :)

Murvás, de sosem meredek úton, távol az autóktól, közel a természethez

A bevásárlás után immár púposra pakolt hátizsákkal az ülésem mögött, végre elindultunk a híres Otago Rail Trailre. Rögtön gyönyörű tájakra vitt minket az egykor vonatsíneknek helyet adó töltés. Egyenletes, alig érezhető emelkedőn haladtunk a murvás úton, ami mindenféle érdekes sziklaalakzatok között vezetett minket a kopár, bokros tájon.

Végre a Rail Trail-en! :)

A terep később kevésbé izgalmas környékké változott és a töltésünk sem kanyargott már, hanem egy végeláthatatlan egyenesben tűnt el a horizonton, pontosan előttünk. Ráadásul emelkedett is, igaz, csak enyhén, hiszen anno vasútvonalnak adott helyet, és ezért nem lehetett meredek, és ezt tudtuk előre.

Mások is bicikliztek a Rail Trail-en, sok montis le is tért e nagy útról itt-ott…

Jó érzés volt, hogy bár murván haladunk, de tudjuk biztosan, hogy a következő két nap egyáltalán nem lesz meredek kaphatónk.

Vagy csak hisszük! :) Ez élet sosem ilyen egyszerű. A még Sergai-éktól kapott kerékpártúrás könyv fénymásolt lapjaiból megtudtuk, hogy ezen a napon fogunk elhajtani Ophir mellett, ahol a legrégebbi új-zélandi posta található. Ezen információ tudátban mindjárt nem elhajtani akartunk mellette, hanem meglátogatni ezt a helyet. Én már ki is gondoltam, hogy most végre milyen jól fog jönni az új okostelefonunk, hiszen azon meg tudunk nyitni Google Drive dokumentumokat is, mert egy ilyenbe érkeznek a képeslapkéréseink. A célunk az volt, hogy a most esedékes képeslapokat erről a speciális helyről adjuk fel, hogy minél több embernek minél nagyobb örömet szerezzünk velük. :)

Olykor gyönyörű sziklás tájon vitt minket keresztül az út

Ez az ezeréves autóroncs vagyis annak a fele az út mentén állt :)

Nagyon élveztük itt a bringázást

Volt, hogy egy egész nagycsalád jött velünk szembe! :)

Ehhez azonban el kellett érnünk a postát zárás előtt, hiszen az Alexandra iSite információs irodában Zita azt az infót kapta, hogy délután kettőtől este fél hétig van nyitva Ophirban ez a bizonyos nevezetes posta. Viszont mi ekkor már jócskán a délutánba jártunk és azt is tudtuk, hogy nem két perc lesz megírni a lapokat, ezért azt eszeltem ki, hogy ahol a Rail Trail egy nagy Z alakot ír le a főútot többször is keresztezve, ott mi letérünk a rövidebb és simább, aszfaltal borított főútra. Így is tettünk, újra a széles autóút bal oldalán találtuk magunkat, és azon, hogy meredek fölfelében tekerünk a tűző napon. Ez a kaptató ráadásul két hullámban jött, a teteje valahol 400 méter felett volt, és onnan végre már nem volt messze az elágazás Ophir felé.

Új-Zéland legrégebbi postája és a Kiwi vendégszeretet

Egy nagyon sziklás, füves tájon suhantunk lefelé, körülöttünk birkák legeltek, és az egésznek valami vadnyugat hangulata volt, könnyen el tudtuk képzelni az egykor itt tomboló aranylázat.

Átbukva a nyergen gyönyörű táj tárult elénk

A híd az Ophir felé vezető úton

Ahogy letértünk a főútról, rögtön egy keskeny kis öreg hídon hajtottunk át egy folyón, majd hamarosan megérkeztünk a településre, ahol rögtön az első kanyarban szembe jött velünk a posta épülete, el sem lehetett volna téveszteni. Ám az sajnos már rég zárva volt, a nyitvatartási idő pedig nem úgy volt, ahogy mesélték a városba. Holnap pedig vasárnap, még annyira sem lesznek nyitva, mint ma. Elkeseredés helyett továbbhajtottunk a szomszédos vendéglőhöz, ahol embereket láttunk. A hölgy nagyon készségesen elmondta, hogy kit kell keresnünk és hol a posta miatt, és amíg Zita elrohant ez ügyben, én a telefont és annak töltőjét előkeresve a táskám mélyéből megkértem a hölgyet, hogy tegye föl nekünk egy pár percre tölteni. Ennek is készségesen eleget tett, miközben én a vendégek kíváncsi kérdéseire válaszoltam a biciklivel kapcsolatban.

Zita öt perc múlva azzal a hírrel tért vissza, hogy jöjjek gyorsan, pakoljak és guruljunk vissza a postához, mert ott van Julie és vehetünk lapokat meg bélyegeket és kapunk egy-egy pohár bort és sátrazhatunk a kertben! :) Wow, varázsereje van ennek a lánynak, mit tett és mit mondott, hogy hirtelen ennyi ajtó kitárult előtte? Vagy ha nem az ő műve, akkor mit szívnak a helyiek, hogy ilyen rettentő kedvesek és közvetlenek? Őszintén, hogy lehet az, hogy 5 perc beszélgetés után kinyitják nekünk a boltot és meghívnak magukhoz? :)

Zita elmondta később, hogy ő csak válaszolt a kérdésekre, és az egyik az volt, hogy mi a tervünk mára, hol fogunk megszállni, mire ő azt mondta, hogy valahol feljebb a rail trail mentén majd feldobjuk a sátrunkat. Ezután jött a meghívás, amelynek örömmel eleget tettünk, miután megvettünk minden szükséges képeslapot és bélyeget, követtük Julie-t a postával szomszédos ház mögé.

A száz éves autók és a fa felnis bicikli

A garázs előtt elkezdtük lepakolni a málhákat, és amikor beraktuk a bicikliket a tető alá, előkerült Julie férje, Pete is. Na ekkor elszabadult az őrület, mert Pete lerántotta a leplet a garázsban parkoló két autómatuzsálemről, az egyik egy 1907-es versenyautó volt, a másik egy ennél pár évvel öregebb utca járgány (számunkra nem sok különbség volt a két járgány között), amely arról nevezetes, hogy a legeslegelső autó volt Otagoban. Egy aranybányászé volt, aki bizonyára sikeres volt a mesterségében. :)

Pete nagy örömmel felajánlotta, hogy elvisz minket egy körre az egyik autóval, és ennek se mondtuk nemet, hiszen ki tudja, adódik-e ilyesmire még egyszer lehetőség az életben. Mert hát ezek az autók tökéletesen működtek, gyönyörűen fel voltak újítva, az egyetlen módosítás annyi volt rajtuk, hogy volt bennük egy apró japán indítómotor, így nem kellett a motorháztető előtti kurblit használni az indításukhoz.

A műszerfal igazán szerény a mai autókhoz képest :)

Mi több, ezekre az autókra még „forgalmi” is van, igaz csak nappalra, mert ugye lámpa az nincs rajtuk, ahogy tető sincs. Három sebesség, a váltókar kb. mint egy öreg gőzmozdonyban, csak kisebb, elől a lábunk előtt a víz, az olaj és az üzemanyagtank, előbbit a hűtőráccsal egy egyenes rézcső köt össze, alatta a motor. A kormány alján különböző karlantyúk, a gázt és a levegőt külön kell adagolni.

A gőzmozdony karok a vezető jobb oldalán

A vezető jobb oldalán azok a bizonyos gőzmozdony karok, van belőlük vagy három, az egyik a kézifék, okosan van megoldva a biztosítása, és itt nincs eltakarva még semmi, minden a szemünk előtt van, még az is jól látszik, hogy az autó alváza két hatalmas fagerendából áll.

Beülni egy 100 éves autóba még úgy is nagy élmény volt, hogy amúgy egyáltalán nem vonzanak az autók

A motor hangosan pöfékelve elindult, hogy Pete fekete füstfelhőt eregetve kitolatott a garázsból, majd kezdődhetett a vidámság, először Zitát vitte át a falu másik végébe, amit én az egyik kezemben a fényképezőt tartva a fekvőkerékpáron ülve üldöztem, aztán pedig már a bal oldali ülésen Pete mellett ülve.

Ezen a kocsin még nincs biztonsági öv, de még szélvédő se, ha az utólag rárakott tükröt nem számoljuk, az egyetlen üvegfelület a kocsin az 1200 körül ugráló fordulatszámmérő üveglapja.

Mentünk egy kört a falu végéig és vissza (Zita azóta megvarrta a gombot az ingemen, már nem fúj be alá a szél! :) )

Miután visszatértünk az örömautózásból, Pete még a versenyautót is beröffentette, azzal is mentünk egy kört, miközben elmesélte, hogy az egész régi autó gyűjtemény egy itt élő öregé volt, akinek nem volt családja és akinek ők viselték gondját a halála előtti 10 évben. Jutalmuk ezek az autók lettek, és még a legszebbet nem is láttuk, mert éppen festik a szomszéd településen. Az a Bugatti olyan értékes, hogy a garázs betonpadlózatához szoktál láncolni még a zárt garázsban is, pedig aztán Új-Zéland nem éppen az autólopásokról híres, hiszen innen a szigetekről nincs hová szökni az autóval, pláne nem egy ilyen különlegessel. A falon egyébként még egy bicikli is díszelgett, az is az öregé volt, és a különlegessége az volt, hogy fából volt a felnije.

Bicikli fa felnis kerékkel! :o

100 éves autóval Új-Zéland legrégebbi postája előtt

A kertben sátrazásból végül nem lett semmi, mert megkaptuk a vendégszobát, látnotok kellett volna Zitát, milyen boldog volt, hogy falak között, meleg takarók alatt, nagy ágyban alhatunk… Vacsorára Julie nagyon finom Lasagne-t készített, amit itt nem rétegelt tésztalapokból csinálnak, hanem apró, hajlított tésztalapocskák sokaságából, de ugyanúgy darálthús van a tepsi alján, besamel-mártással és paradicsomszósszal, sajttal. Na meg finom borocskával, ugyanis Julie és Pete szombat délutánja általában azzal telik, hogy egy-egy pohár borocska mellett figyelik a faluban zajló életet a verandájukról, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a ma 62, de egykor, az aranyláz idején 6000 főt számláló településre. Gondolhatjátok, hogy ez nem valami izgalmas tevékenység, még úgy sem, hogy bor jár mellé és a rail trailt járó, Pete elmondása szerint 98%-ban szervezett utakon résztvevő kerékpártúrázók jövése-menése. Az unalmas szombat este helyett minket fogadtak be magukhoz vendégségbe, és azt hiszem, nem kellett csalatkozniuk, mi nem győztünk örülni és hálálkodni a segítségüknek és nagyon élveztük egymás társaságát, sokat meséltünk mi is az utunkról és Európáról, ahogy ők is Új-Zélandról és a környékről. A legjobb az egészben, hogy 2016-ra egy Szentpétervár – Isztambul utat terveznek, és Budapest is az útvonalukon van, így személyesen tudjuk majd viszonozni a kedvességüket.

Julie-val és Pete-el nagyon jól elvoltunk, kölcsönösen örültünk egymásnak

Reggel tovább folytatódnak a nagy beszélgetések és Zitával megírtuk a képeslapokat, amelyeket az ország legöregebb postájának üzemeltetőjén, Julie-nál hagytunk. Mire megreggeliztünk a máskor napfényes, de a felhős, szeles idő miatt most borús verandán és mindezzel végeztünk, már dél lett. Összepakoltunk és egy közös fotó erejére Pete-el kitoltuk a versenyautót, amely meglepően könnyű volt.

Julie-val és Pete-el – Valaki fekvőbringával nyomja, valaki meg száz éves autómatuzsálemen :)

Útjára engedtünk néhány képeslapot erről a speciális helyről

Hiába, ezen nincs sok kasztni és még bukócsövek sincsenek rajta. Amikor megkérdeztem Pete-et, minek az anyósülés a versenyautóba, nem tudott rá válaszolni. Mondtam, hogy biztos rally autó volt és a mitfarernek kellett a második ülés, de ez nem valószínű, inkább csak egyszerűen arról van szó, hogy száz éve még nem figyeltek az ilyen apróságokra, ahogy az aerodinamikára sem: a hűtőrács síkja merőleges a menetirányra, miközben az autó, ha jól emlékszem, a hőskorában már képes volt a 100km/h-ra is.

Az 5 dolláros krumpli és az 500 dolláros kerékpártúra

Julie és Pete vendégszeretetéből nem jutottunk messze, visszafelé menet a rail trailre, a szomszéd városkában, mivel megéheztünk, megálltunk enni. Morálromboló lett volna megállni főzni rögtön a nap elején, ezért csak a sarki vendéglőben rendeltünk egy adag „wedges”-t, vagyis fűszeres, nagy szeletekre vágott sültburgonyát. 5 dollár volt az étel, de egy akkora tál krumplit raktak elénk, hogy ezt ketten alig bírtuk megenni, főleg, hogy még egy tál paprikás tejfölt és majonézt is kaptunk hozzá. Amíg az ételre vártunk, odakint az ablak túloldalán egy család állt meg a biciklijeinken csodálkozni. Én gondoltam egyet, és kiszaladtam hozzájuk, felkaptam a legapróbb, legkíváncsibb gyereket és beleültettem az ülésbe, de persze csak azután, hogy megmutattam neki, hol a csengő és a duda a járgányon. :) Miután kikérdeztek minket az utunkról, ők is elmesélték, hogy mivel foglalkoznak, az apuka túrákat vezet a rail trailen, így egy kis betekintést nyertünk az árakba: egy bicikli egy napi bérlete 40 dollár, átlag 3-4 nap alatt szokták megcsinálni a vendégek a túrát (60%-ban Kiwik, utána Ozik, majd nyugat-európaiak), főszezonban napi 70-80-an naponta (ez csak egy cégnél,, de sok van!) veszik igénybe a szolgáltatásaikat, főleg társaságok, tehát nem csak a környék felfedezése és a kerékpározás a cél, hanem egy társasági élmény az egész, esténként megtelnek a pub-ok, isznak, buliznak, másnap letekerik kényelmesen, csomagok nélkül a 40-50km-es távot, aztán folytatódik az előző nap félbemaradt buli, de már egy másik helyen, egy másik kocsmában. Egy 4 napos, 3 éjszakás biciklis program így a szállásokkal együtt 500 dollár alatt nem áll meg, és ebbe még csak a szállítás, a bringa, a szállás és a reggeli volt benne, az ebéd, a vacsora és a sörök nem.

5 dollár vagyis 950 forint egy ekkora kupac sültburgonyáért! :)

Mi ezen mosolygunk, és elmeséljük, hogy ennyiből mi ketten két hétig is elvagyunk, de azt is elmondtuk nekik, hogy valahol megértjük azokat is, akik ezt így nyomják, hisz több a pénzük, de kevesebb az idejük, és rövid idő alatt, gondtalanul és nagyon jól akarják érezni magukat. A mi napi, fejenkénti 14 dolláros büdzsénkre kitérve megkérdezte az apuka, hogy akkor ebbe egy sör sem fér már bele, mire mondom, hogy hát nem, az nem fér bele, sört csak akkor iszom, ha meghívnak rá, így már el is szoktunk az alkoholtól ezért igazából kevés is elég belőle a nagy vidámsághoz. Ezzel egy hibát követtem el, nem szabad ilyet mondani a Kiwiknek! :) Ugyanis 20 perccel később, mikor befejeztük az óriás adag sültkrumplik felfalását és megcsodáltuk azt az újságcikk kivágatot, amely szerint évi 7 millió dollárt hoz az Otago Rail Trail a környéknek a turisták által, két kisgyerek jelent meg az asztalunk előtt. Az előbb kifaggatott apuka gyerekei voltak, egyikük kezébe egy Cider, a másikéban egy Speigths márkájú helyi sör. Még arra is figyeltek, hogy Zita megjegyezte, hogy nem szereti a sört. Viszont a Cidert igen, szóval ezzel telibe találtak. De nem a vendéglősünknél, aki aggódva szaladt az asztalunkhoz ugyanebben a pillanatban, hogy ezeket ki ne nyissuk itt, mert nincs license alkoholos italokra és megbüntetik. Mondtuk, hogy jójó, rendben, kint fogjuk meginni gyorsan, amíg még hideg. Megköszöntük a hatalmas adag ételt és elmondtuk neki, hogy a tejföl pont olyan finom volt, mint odahaza, és úgy tettünk, ahogy ígértük, kint az utca túloldalán egy árnyékos padon koccintottunk Zitával erre a csodás napra, amit gyakorlatilag még meg se kezdtünk. Délután kettőre járt már ekkor, de a bringákban még mindig csak két kilométer volt aznap.

Hát így nem sikerült repülőrajtot vennünk Ophirból a második napi Otago Central Rail Trail túránkon. :)

Történt 2014. március 7-8-9-én, lejegyezve majdnem ugyanezen napokon! (Juhú! :D)

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :)

Hármunk közül egyébként én voltam a gyenge láncszem ezen a reggelen, még Zitától is lemaradtam néha kicsit, nem tudom, mi volt velem, de nem esett jól ez a korai gyors tempó. Kb. egy óra tekerés után aztán furcsa szagot kezdtünk érezni, olyan volt, mintha szmog lenne, de nem lehetett az, hiszen akkora nagy forgalom nem volt mellettünk a pályán és már a belvárostól is nagyon messze voltunk, ekkor talán már félszáz kilométerre is. Nem értettük a dolgot, egyedül arra tudtam gondolni, hogy valami nagyon csúnya gyár lehet a környéken, ami ontja magából a szennyet és ez itt Ázsiában senkit nem zavar mert az illetékesek jól meg vannak kenve, a lakosság meg nem eléggé tudatos ahhoz, hogy feltűnjön nekik ez, vagy hogy tegyenek is ellene.

Amikor kb. 25km-el indulás után lekanyarodtunk a pálya mellől és egy külvárosi lakótelep sarkának étkezdéjében megálltunk reggelizni, fényderült a turpisságra. Ezt már Dave árulta el nekünk, ugyanis itt várt ránk, itt csatlakozott be hozzánk, hogy aztán négyesben tekerjünk együtt egészen Melaka-ig a következő két napon. Na de, hogy visszatérjünk a furcsa szagra, Dave elmondta, hogy ez a „haze” nem más, mint a szumátrai erdőtüzek füstje. Az indonéziai Szumátra szigetét csak egy vékony tengerszoros választja el ezen a szakaszon Malajziától és ha erdőtüzek vannak (márpedig mostanában vannak) és olyan a széljárás, akkor bizony a füstöt átjuttatja a szél és itt is érezni, nem is kicsit. Bennem már akkor is megfogalmazódott a kérdés, hogy Te jó ég, mekkora erdőtűz lehet ez? – és mint később kiderült, valóban hatalmas, ha ugyan valóban ugyanarról a tűzről van szó, amit később a hírekben is hallottunk és a malajziai és szingapúri barátaink Facebook falain is láttuk, olvastuk: pár nappal azután, hogy elhagytuk az egész környéket, egész Szingapúr hatalmas, szürke füstfelhőbe borult, az emberek maszkokban jártak az utcán és állítólag volt, hogy 50 méterre is alig lehetett ellátni a füsttől, ami később Melakára és KL-re is átterjedt. Ehhez képest mi ezen a reggelen csak egy nagyon gyenge kis ízelítőt kaptunk mindebből, hiszen nem sokkal azután, hogy bevágtuk reggeli gyanánt a hagymás-tojásos rutikat és tovább indultunk, elmúlt a köd, levehettük a maszkokat, és talán ha később nem hallunk még e „haze”-ről annyit a hírekben, most eszembe se jutott volna ez a bekezdés. Az erdőtűz egyébként nem feltétlenül rossz és káros dolog a természetre nézve, hiszen ez is annak része, ezáltal megújul a talaj, értékes tápanyagok kerülnek bele, az elégett növények által megkötött szén egy része visszakerül a levegőbe, az egész a nagy kémiai körforgás része ami élettel teli bolygónk folyamatainak csak egyike. Ha nagyban nézzük, magasról és nagy időtávlatban, egyáltalán nem szörnyű jelenség, emlékeztek, Nepálban a nemzeti parkban szándékosan fel is gyújtották az erdőt, amin azt hiszem le is voltam akadva, pedig csak így kaphatott utat a sok friss hajtás ami élelemként szolgált a park nevezetes vadállatainak. Persze ezt biztos hiába magyaráztam volna a füstöt hetekig nyelő városlakóknak, ahogy ők, úgy valószínű én sem ezt éreztem volna, ha azt végig kell szenvednem. Emberi szemmel nézve, emberi mértékkel mérve az erdőtűz szörnyű dolog. Persze lehet, hogy tévedek, és sose vagy nagyon sokára regenerálódik a természet egy „pusztító erdőtűz” után, de szerintem erre is megvannak a megoldásai és megnéznék egy-két műholdképet 10, 20 és 30 évvel nagy erdőtűz utáni területekről.

Ebédelni egy Morib nevű településen álltunk meg, azon a ponton, ahol kiértünk a tengerpartra. Jó egy órás sziesztát csaptunk itt, igaz ezt előbb meg kellett beszélni és le kellett egyeztetni az új útitársainkkal, ugyanis náluk ismeretlen fogalom ez a sziesztázás. Nekünk viszont ez a fülledt hőség sok egész napra, ezért már nagyon rég úgy biciklizünk, hogy a délutáni legmelegebb órákban keresünk valami alternatív, passzív tevékenységet egy hűvösebb, árnyékos helyen, általában útszéli vendéglőkben. Meng és Dave úgy gondolta először, hogy ezen a Morib nevű helyen csak egy jó kis 100Plus-ozásra (tudjátok, a népszerű maláj izotóniás ital) állunk meg, de nekünk ez nem tetszett, minek megállni csak 10 percre, hogy aztán 20 kilométerrel később megint megálljunk ebédelni? Végül ők engedtek és mind a négyen megebédeltünk, aztán ott ahol eredetileg terveztünk megállni enni, meg sem álltunk.

Na de most még ne rohanjunk ennyire előre. Mert a szieszta alatt Dave nagyon érdekes dolgokat mesélt. Először is dióhéjban elmesélte az életét. Amerikában egy nagyon sikeres tanácsadó céget vezetett, nagyon komoly ügyfeleik voltak és nagyon nagy projekteket csináltak, amelyekkel persze igen szép pénzeket szedtek össze. (Ez utóbbit még csak nem is említette, ezt most én tettem hozzá) De Dave-nek elege lett egy idő után az egészből, hiába volt sikeres ezekben a dolgokban, állandóan csak utazott körben Amerikában és a világban, sosem volt egyhelyben, nem volt igazi élete, csak a munkája, de az ezek szerint nem volt elég. Hazajött Malajziába, itt letelepedett és itt ismerkedett meg a feleségével, akivel van a 10 éves lányuk – ő készítette velünk azt a nagyon ügyes interjút amit aztán sajnos nem sikerült felvenni. Itt már csak azzal foglalkozik, amit szeret és ami nem őrli fel, pár éve elkezdett kerékpározni és azóta ebben is elkezdett szervezkedni, havonta nagy népszerűsítő tekeréseket szervez szerte az országban, ezeknek plakátja és kampányai vannak, sztárokat hívnak meg rájuk és egyre népszerűbbek, szeretik az emberek. Idén Dave is kerekezett Taiwan-on, odáig volt a nagyszerű éghajlatától és a bringaúthálózatától. Tizenfős csoporttal voltak, nagyon élvezték, és Dave mesélte el hogy ott még minden 7Eleven üzlet előtt is van kis kerékpárműhely szerszámokkal és pumpával. Meg kell hagyni, ez okos ötlet, mert ha a bringás megáll szerelni, pumpálni, akkor szinte biztos, hogy be is ugrik ezt-azt venni a boltba. :)

Dave mesélt még egy Gerry Roberts nevű pasasról, aki Amerikában igazi amerikai módra nagyon megcsinálta a szerencséjét. A fickó állítólag még az érettségiig sem vitte a suliban, de aztán írt az életéről egy könyvet, amit olyan ügyesen eladott, és olyan nagy számban, hogy azzal rettentő sikeres és népszerű lett. Gerry most Amerikát járja és tanítja, hogy hogyan kell könyvet írni és azt jól eladni. Dave szerint van valami 5 perces módszer, de azt még nem mondta el, hogy micsoda, meg kell néznünk majd Gerry előadásait, ahol elmondja ezt a módszert, meg azt is, hogy hogyan lehet felkerülni az Amazon nagy online könyvesboltjába – állítólag semmibe nem telik. Dave szerint minden elolvasott könyv és minden emberrel való találkozás fordulópont lehet az életünkben, nagyon inspirálóan beszélt és bár nekem kicsit amerikaiasnak tűnt ez az egész, de igazából tetszett, mert tényleg így van, ha elhiszem, hogy meg tudom csinálni, akkor ott kezdődhet az egész, és ezt a szikrát, ami persze bennünk pattan ki, bárki vagy bármi, bármilyen apró dologgal megadhatja. Utána még ezeregy buktató van persze, de ha el se kezdem, mert nem hiszek a sikerben, akkor nem is fog történni semmi. Gerry okításait még nem sikerült végignézni, de már ki van tűzve a to do listára, ha a könyvhöz egyelőre nem is, de a naptárhoz, főleg a nemzetközi naptárhoz még jól jöhetnek, úgyhogy legközelebb, amikor kedvünk támad valami buta amerikai filmet nézni Zitával, akkor helyette majd a Gerry Roberts féle hogyan írjunk könyvet és adjuk el világszerte ügyesen című sorozatba kezdünk bele. Nem tudom, hogy ebből valaha lesz-e valami (nemzetközi könyv), és valahogy abba a szerepbe sem sikerült igazán mélyen beleéreznem magam, amiben Dave kezelt minket. Miszerint mi vagyunk a naaagy világutazók, akik kerékpáron felfedezzük és a körbejárjuk a világot. Pedig biztos igaza van valahol, de én nem tudok így nézni magunkra. Nekünk ez az egész út már kicsit az életünk része lett, természetes mindennapi dolog, mi benne vagyunk a közepében, nem érezzük ezt át, mert hisz már ezt csináljuk két éve és sok olyan emberrel találkoztunk és találkozunk, aki hasonló dolgot csinált vagy csinál, sok olyan blogot olvasunk, amely hasonló utazásról szól, van akikkel levelezünk is, segítjük egymást. Mi egy páros vagyunk azon sokak közül, akik a világ körül kerékpároznak, de akik velünk találkoznak, nekik A páros vagyunk, akik a világ körül kerékpároznak. A kettő között nagy különbség van, és nekünk meg kell találni az egészséges ego-szintet közöttük, nem szabad elszállnunk és túlontúl nagyszerű és csodálatos dolognak beállítani az utazásunkat és benne magunkat, de ugyanakkor lekicsinyleni sem szabad a saját utunkat, hogy „de hát mi is csak egy vagyunk a sok közül”. Elvégre tudtommal magyarok, akik nászúton vannak, a világ körül, fekvőkerékpárokkal, olyanok csak mi vagyunk egyedül! :D Na de ez csak tréfa volt az eszmefuttatás végén. Egyelőre még meg se néztük a szemfelnyitógató, frankót megmondó, világmegváltó oktatóvideót, és alig tudunk ellátni a következő egy-két országig és falinaptárig, nemhogy még az út végére gondoljunk, meg az azt követő magyar és aztán nemzetközi könyvre. Sok van még addig, nagyon sok, kár is ennyire előre gondolkodni, helyette jobb ha magára az útra figyelünk. Mindezt csak azért írtam le, mert Dave nagy lelkesen beszélt ezekről a dolgokról és nagyon biztatott minket egy könyv megírására, főleg, miután azon az estén tartottuk az élménybeszámolót Mengnél.

Délután nagyon jól vágtattunk, szép utunk volt, kis forgalom, sok pálmafa és gyönyörű tempóban haladtunk, még talán jobban, mint a délelőtt, pedig már akkor sem voltunk lassúak. Meng volt a Pioneer, ő ment előttünk egy-kétszáz méterrel, aztán Zita törte a szelet előttem, majd Dave vigyázott mögöttünk az érkező forgalomra, és közben a kormányra szerelt SD-kártyáról működő kis magnójáról nagyon jó blues-nóták szóltak, már amikor nem csapta ki őket a fülemből a menetszél. Így faltuk nagykanállal a kilométereket és a kompig csak egyszer álltunk meg, egy rövid folyadékpótlásra, illetve szusszanásra, mert a Nap az bizony elég tikkasztó volt nekünk. Nem is értettük, hogy bírták volna, meg egyáltalán, hogy gondolták a malájziai barátaink, hogy ezt az amúgy nekünk nagyon nem rövidre tervezett napot különösebb megállások nélkül, végig ebben az őrült hőségben nyomjuk. De szó se róla, egy szavunk nem lehet rájuk, ők csak a saját túrastílusukban kezdték, de akármikor, akárhol, akárhányszor mondtuk, hogy ez nekünk így nem jó és sok és álljunk ki az árnyékba mert megdöglünk, azonnal kiálltunk. Nem emlékszem már, hogy ezen a napon, vagy a következőn, de Meng fedélzeti kompjúterén a hőmérő 41 fokot mutatott. Ehhez vegyétek még hozzá a magas páratartalmat és hogy a fekvőbringán derékszögben ér minket a Nap… Tényleg nagyon pusztulás volt.

Az előbb kompot említettem, ez Sungai Pelek mellett volt, egy kis pár méteres folyócskán keltünk át egy apró ladikon, ahová csak 7-8 motorkerékpár vagy bringa fér föl egyszerre. Az egész 5 percenként ingázott, így még várni sem kellett rá sokat, csak a megtalálása volt picit nehézkes, de egy-két kérdezés után már a jó úton voltunk. A túloldalt még hosszú vágta várt ránk, ezt először egy pisiszünettel szakítottuk meg, de mire a dolgunkkal végeztünk, Dave már egy hideg üdítőt bontott. Shandy? Ez meg micsoda? Citrom és sör keveréke? De hát ezt nálunk Radlernak hívják és az indulás előtti években a kedvencem volt, mert megadta a sörözés feelingjét, de még akár 4-5-öt is megihattam belőle, akkor se rúgtam be igazán és így másnapos sem lettem. Hiányzott is már nagyon a Radler, ezért aztán gyorsan én is kértem egyet magamnak, pláne, hogy a Shandy márkája „Anglia” volt, ami persze Dave-nek az ég világon semmit nem mondott, amíg el nem árultuk neki, hogy ez nem más, mint „England” csak magyarul. Hogy mik vannak! És még finom is volt, majdnem, mint otthon egy jó Radler! :) (vannak rossz Radlerek is odahaza, amelyeknek mosogatószer íze van, de érdemes kipróbálni több típust is)

Mielőtt még megérkeztünk volna Port Dicksonba, aznapi úticélunkhoz, az én hátsókerekem leeresztett. Ezt először nem akartam elhinni, hát mi történt, pont most dicsekedtük el a barátainknak, hogy az egész út alatt, közel 18 ezer kilométer alatt összesen egyetlen egy defektünk volt, erre most itt a második? Kellett nekünk emlegetni a defektet. Először csak felpumpáltam, de aztán megint lejjebb eresztett és Port Dickson végében (mert túl kellett menni rajta egy kicsit a tengerparti kempingezéshez) megint pumpálni kellett. Tudtam, hogy nem úszom meg az esti szerelést, de még mindig jobb úgy, ha a sátor már áll és aznap nem kell már egy métert sem biciklizni. Arról nem is beszélve, hogy kár lett volna az utolsó világos órát pár kilométerrel a cél előtt elpazarolni a defektszerelésre.

A 132 kilométeres nap kis hijján eddigi utazásunk leghosszabb napja volt, rendesen el is fáradtunk a végére, Zitával mind a ketten derekasan meg voltunk purcanva. A nap északnyugaton a tenger felett bukott a horizont alá, miközben mi a sötétvörös ég előtt állítottuk fel a sátrunkat. A táborhely melletti fizetős fürdőszobában mindenki sorra lezuhanyozott, majd malajziai barátainkkal felváltva elmentünk a szemközti étterembe. Amíg ők ketten ettek, mi Zitával megszereltük a defektet, megint egy kamionabroncsból származó apró fémszál okozta a problémát, amit most már ügyesen és gyorsan orvosoltunk:

Este még Ian és Kimberly is megjelentek a Kuala Lumpur-i társaságból a táborunknál. Meglepődtünk, hogyan termettek egyszer csak itt a semmiből, aztán elmesélték, hogy volt. Az volt az eredeti terv, hogy ma Ian is velünk teker az elejétől, de a héten mondott fel a munkahelyén és még behívták váratlanul valamiért, így nem tudott velünk tartani, de mivel erre volt dolguk autóval, KL-be hazafelé menet megálltak nálunk, és még egy doboz nagyon finom fánkot is hoztak ajándékba. Azért a malájziai vendégszeret sem gyenge, meg kell hagyni! :)

Ez a nap 2013. május 22. volt és ezen a napon 132km-t tekertünk.

Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Ha állunk vagy sétálunk, talán megmaradhattunk volna szárazon, ám az esődzsekit és a nadrágot nem a szakadó esőben való fekvőbringázáshoz tervezték. Egyszóval szépen beáztunk, ami nem is csoda, hiszen a derekunknál be tud folyni a víz, ahogy a csuklóinknál is, mert az alsókormányt éppen hogy, de fölfelé hajló alkarokkal fogjuk, arról nem is beszélve, hogy ha nagyon durván esik – ahogy most is tette -, akkor összegyűlik és megáll az ülésünk aljában a víz. Ilyen még csak kétszer fordult elő, egyszer Boszniában a próbaút alatt, és most. Az első alkalom után a Nazcásokkal egyeztetve kitaláltuk, hogy fúrunk két-két esőelvezető lyukat a két ülés aljába ennek elkerülése végett, ám ez a művelet azóta is várat magára. :) Egyszóval brutális eső esetén nem vagyunk vízállóak. Viszont a ház verandájának a teteje az vízálló, így ott ki tudtuk várni, míg az eső egy kicsit el nem csendesedett, és közben egy erősebb prospektuspapírból Zita sisakja elő szerkesztettünk egy jó kis esőfogót is, amire azért volt szükség, mert az eső ráadásul szembe esett velünk, egyenesen az arcunkba, és ez Zitát még jobban zavarta, mint engem, talán a sisakja vagy a szemüvege miatt. Szó mi szó, én se nagyon bántam, amikor intett, hogy álljunk ki, mert tényleg brutálisan zuhogott.

A délután még egy-két órát hol erősebb, hol gyengébb esőben tekertünk, és csodák csodájára a naplemente előtt még egy kis napsütést is kaptunk – erre mondanom sem kell, végképp nem számítottunk. Igaz, reggel még az esőre sem egyáltalán.

Siwat-ot Warmshowers-en találtunk, erről már meséltem, ez a kerékpártúrázók Couchsurfing-je, ami anno még papírkatalóguson és analóg postán keresztül kezdte, még a CS és a Hospitality Club ideje előtt. Siwat egy Nakhon Si Thammarat nevű várostól északra jelölte meg a lakhelyét, és amikor még a szigetről írtam neki, hogy jövünk, hamar válaszolt, hogy szeretettel vár minket. Ezen a napon már többször hívott minket telefonon, és ebből már érezni lehetett, hogy valóban nagyon vár minket. Délután azonban már nem tudtam felvenni a telefont, mert az el volt zárva az egyik kis vízálló Ortlieb oldalzsebbe. Siwat többször hívott ezalatt és sms-t is írt, hogy merre járunk. Megállni ezért nem akartam, hát menet közben, Zita mögött tekerve írtam egy sms-t, hogy jövünk, csak kemény esőt kaptunk. Az angol múlt időm nem lehetett elég kifejező, mert Siwat ezután megint többször hívott, de aztán ezeket sem hallottam a forgalomban, és amikor észrevettem, hogy mi van, akkor már késő volt, mert Siwat írt három sms-t. Az elsőben még kérdezte, aztán a harmadikban közölte, hogy elindult felénk, hogy felvegyen minket. Ennek a technikai részleteit nem írta meg, de gondoltuk, hogy biztos van egy pickup kisteherautója, mint kb. mindenkinek Thaiföldön. Ellenkezni pedig nem akartunk, mert már tényleg eléggé meg voltunk makkanva. Bár nyilván le tudtuk volna tekerni a maradék 30 kilit, de egyrészt az eső lába megint nagyon lógott és ismét belénk készült rúgni, másrészt úgy gondoltuk, ha Siwat már elindult és teszi ezt önként, akkor most már kár visszafordítani, ha segíteni akar. Szóval végül csak azt írtuk meg, hogy hányas kilométerköveknél járunk éppen. Mert megállni azért nem álltunk meg, tekertünk, amíg lehetett. Siwat tényleg egy pickup-al érkezett, mesélte, hogy 3km-t tovább kellett mennie, hogy meg tudjon fordulni. Ez a táv jól jellemzi a Thai autópályaszerű utak szerkezetet. Esetünkben a kétszer két sáv plusz leállósáv között most nem betonfal, hanem árok volt egyébként.

Siwatról, mint ahogy azt várni lehetett, kiderült, hogy irtó jó fej. Két egyetemista fiával és feleségével egy még építés alatt álló, három apró házrészes (szobás), középen kis udvarral ellátott háciendában él, és szabadidejében kerékpártúrázik. Járt már Malajziában, Laoszban és Vietnamban, egy gyönyörű, Surly márkájú túrabicója van, és nagyon odavan a bringázásért. Mutatott nekünk több fotóalbumot a saját túráiról és egy könyvsorozatot egy thai világbringástól. Aztán még egy újság is előkerült, egy kerékpáros és életmód magazin. Ebben a lapban kb. 10 oldalas, angol és thai nyelven írt cikk jelent meg a nemrég történt tragikus balesetről, amelyben egy bringás páros az életét vesztette egy figyelmetlen autós miatt. Ez az eset nagy port kavart Thaiföldön belül is, és ahogy a lapból kivettem, szerintem az az ember most örül, hogy börtönben van, mert különben kb. meglincselné őt a társadalom, de úgy, hogy akkor még sokkal rosszabbul is járna. Legalábbis a lapból ez jött át… Persze ettől a két kerékpártúrázó már nem fog feltámadni, ahogy a tiszteletükre rendezett össznépi emléktúrától sem. Szomorú történet ez.

Siwatnál eredetileg csak egy éjszakát maradtunk volna, hogy rögvest induljunk tovább dél felé, Malajzia irányába, ám a dolgok aztán nem így alakultak. Már az érkezésünk napjának délutánján is éreztem egy kisebb fájdalmat a jobb arcomban, és ez aztán másnapra felerősödött, ezért elmentünk a fogorvoshoz. Siwat nagyon kedvesen és önfeláldozóan bevitt minket Nakon Si Thammarat városába, ahol kb. négy fogorvost jártunk körbe, mire végre egyet nyitva találtunk. Mert ugye még tartott ekkor a Songkran, ezért volt zárva minden. Mire megtaláltuk a város talán egyetlen nyitvatartó fogászát, már késő délután volt, és ebben az egész kálváriában talán csak az volt jó, hogy közben, mialatt az egyik fogász meghirdetett délután két órai nyitására vártunk (persze hiába, valószínű csak kint felejtette a táblát), addig Zita talált egy röpülni még alig képes madárfiókát, amint az autók között bukdácsolt. Zita kimentette a madárkát a forgalomból és később egy helyi kisfiú segítségével aztán vissza is került egy első emeleti terasz ajtaja fölé, a fészkébe. Bár Zita szerint ekkor már valószínű késő volt, ugyanis a madárka ekkora már túlságosan kikészült a történtektől. Én meg közben ültem a padkán, próbáltam nem figyelni a fájdalomra, hanem pozitív maradni és közben elszórakoztatni kicsit a történeteimmel, illetve a kérdéseimmel Siwat-ot, ha már volt ilyen nagyon rendes, és feláldozta az én fogfájásomra az egész napját.

A fogorvos persze azt tanácsolta, hogy menjek haza a fogammal, és kezeltessem otthon, de mi mondtuk neki, hogy ez a lehetőség most nem játszik. Pedig a fogat gyökérkezelni kell, és az egy hónapig is eltarthat akár… Mi? Egy hónap? Végül abban maradtunk, hogy akkor kapok antibiotikumot, ami letolja a gyulladást, és fájdalomcsillapítót, ha tovább fájnék és nem bírnám elviselni, aztán majd Balin elmegyünk arra a gyökérkezelésre, de most itt ezért ennyi ideig nem fogunk dekkolni, különben sem bírná a vízumunk és mi sem. Ha már valahol ennyit egy helyben kell lennünk, akkor az legyen valami nagyszerű hely.

A fájdalomcsillapítóból végül csak hármat kellett bevennem, utána a gyulladás már lejjebb ment, igaz, ehhez végül 3 napot kellett egyhelyben maradnunk. Ezt Siwat-ék egyáltalán nem bánták, noha mi már kezdtük kicsit zavarban érezni magunkat, na meg egy kicsit be is voltunk sózva, mert nem terveztünk ennyit itt lenni. Persze rossz azért egyáltalán nem volt, nagyszerű vendégszeretetben volt részünk Siwat-éknál, és azt hiszem ők is örültek nekünk. Azt utólag kijelenthetem, hogy csak egy éjszakát maradni, ahogy eredetileg terveztük, majdhogynem bunkóság lett volna, mert ennyi idő alatt nem nagyon ismerjük meg egymást, és ugye itt nem csak az a lényeg, hogy az utazó ingyen szállást kap, hanem éppúgy, ahogy a Couchsurfing-nél, egymás megsegítésén túl, egymás megismerése is a cél. Arról nem is beszélve, hogy így a szemfüles feleségemnek volt szerencséje a neoncső alatt tanyázó gekkókat lefényképezni, ahogy éppen szúnyogokat falatoznak.

Ez a kedvenc helyük ezeknek az apró és számunkra mókás kinézetű állatoknak, ugyanis ide gyűlnek a bogarak, vagyis az ő eledelük. :) A gekkó tehát egy jó állat, mert felzabálja a minket irritáló szúnyogokat – persze egy-kettő mindig marad ránk is, de azért van a szúnyogháló, hogy ők már ne zavarjanak. Amúgy a gekkót mi eszi meg? A madarak? És a madarakat? És mit eszik a szúnyog? Véééért? Akkor mi a vérünket adjuk a madarakért? :)

Siwat, Nakhon Si Thammarat – Tengerparti pálmaliget: 89,3km

A negyedik nap végre elindultunk, erre már jól felkészültünk előző este és rendesen összepakoltunk, reggel már csak fel kellett akasztani a bringára a táskákat, aztán indulhattunk is. Még 20km-t befelé a városba, a reggelizőhelyre! Hát ezt a hülyeséget, miből vannak ezek az ázsiai emberek? Vagy csak én puhultam el ennyire, hogy szana-szét pusztulok, ha evés nélkül reggel le kell tekernem 20km-t? De az is lehet, hogy csak a gyógyszer gyengített le, vagy az a baj, hogy nem éppen hazai az éghajlat. :) Ennek ellenére nagy élmény volt Siwat-ékkal ez a délelőtt, főleg, miután már a bendőnket is megtömtük. Siwat-ék heten testvérek, ebből négyen bringáznak. A négyesből pedig hárman el is kísértek egészen a város határáig, de előtte még megnéztünk egy nagyon érdekes buddhista templomot.

Ide rengeteg hatalmas busszal érkeztek a hívek a malajziai Georgetown-ból, merthogy régen állítólag máshol voltak az országok közt a határvonalak, a híveknek viszont az új határokkal még nem változtak meg a zarándokhelyek. Ezért aztán átvándorolnak egyik országból a másikba, elvégre ez ma már nem távolság és nem idő ezeket a sztrádákon. Így történhet meg az, hogy a templom környékén az út két szélét óriási buszok állják el több száz méter hosszan. Ami viszont odabent ment, az már sokkal barátságosabb volt: a hívek hatalmas, hosszú sárga anyagot húztak ki a fejük felett, és így végtelen hosszú kígyót alkotva sétáltak be a templomba. Ez nagyon jól nézett ki és érdekes volt. Főleg azután, hogy követtük őket végig befelé a templomba és ott fel egy lépcsőn az emelvényre épített hatalmas sztupáig, amit aztán hangos kiabálások közepette körbetekertek a hosszú sárga lepedővel. Nekünk ez a kiabálás kicsit furcsának tűnt egy vallási helyen, de hát itt ez a módi, ha egyszer nem mindegy, hogy hogyan csavarják fel a cuccot a sztupa köré, akkor valahogy vezényelni kell a népet, nem igaz? De nem csak a körbecsavarás ment, hanem a pénzdobálás is: a sztupa peremeire malajziai aprópénzeket dobáltak fel. Ekkor láttuk először a maláj váltópénzt, a sen-t. 100 sen 1 ringgit, egy ringgit pedig kb. 75 forint a mai árfolyamon. Ők csak sen-eket dobáltak fel, ezüst és aranyszínű érméket.

Az egész szertartás nagyon érdekes volt, és a sluszpoént az egészre még az adta, hogy amikor már Siwat-ék nélkül bicikliztünk, kb. 10km-re a várostól elhaladt mellettünk egy autó, a platóján óriási halomba dobálva ezekkel a sárga anyagokkal. Úgy látszik elindultak a hívők vissza a buszokkal Malajziába, és máris lecsavarták a sárga lepedőket a sztupáról, mehetnek a mosásba, hogy a jövő hétre újra tiszták legyenek. Újra jöhessen egy nagy emberrengeteg egy csomó busszal messze földről, és újra el lehessen nekik adni pár tonna füstölőt, meg pár kilométer narancssárga sztupára-tekernivalót. Hogy a szétdobált érmékről ne is beszéljünk. Van itt üzlet kérem! :) Mindenki jól jár, csak a bolygó nem, de hát eddig a tudati szintig nem jutottak még el a hívők, és azt hiszem, naivság is részemről elvárni tőlük. Ennél persze összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat is teszünk, a vallással egy lapon nem említhető tevékenységekkel. Egy lapon nem, mert oltári nagy marhaságok, amelyektől még csak boldogabbak sem leszünk. Ezek listája szinte végtelen a fogyasztó társadalom szertárában… Szóval kár volt most ezt a vallási szertartást piszkálnom, máshol kéne elkezdenünk változni.

Ez az első nap igazán nem sok érdekeset tartogatott számunkra, de azt azért meg kell említenem, hogy a sziesztánkig, vagyis a tengerpartig az időt egy olyan úton töltöttük, amelyet Siwat-ék mutattak. Ez az út hosszabb volt, mint amit én kinéztem, mert egyenesen a partra vitt, de hát ugye ők ezen szoktak bringázni, meg itt úgyis érdekesebb a táj, és kevesebb a forgalom. Hát, ezen bosszankodtam egy kört, de végül megbocsájtottam Siwat-knak a plusz 20km-t… :) Pedig nekünk kb. mindegy volt, a nagyobb úton se volt vészes a forgalom, és ott is volt leállósávunk, a táj pedig éppoly „üres” és unalmas volt nekünk az elmúlt országok után itt is, mint amott lett volna a főúton. Hogy őszinte legyek, Thaiföld ezen része a táj és a benne való bringázás szempontjából nem igazán nyűgözött le minket. Igaz, épp csúnya sem volt, de Laosz és Kambodzsa után semmi nem fogott meg minket itt igazán. Na de a lényeg, amit e bekezdés eleje óta akarok mondani: Szóval egy „apró” úton tekertünk, ez az út a 4013-as számú volt, vagyis egy négy számjegyű, harmadrendű út. Sajnos azt már nem sikerült elkapnom a fényképezőgéppel, ahol ez az út kétszer két sáv plusz leállósávos volt, de azért még így is elég durva. Thaiföld az én szememben egy fejlett ország… Nem sok ennél kisebb úton jártunk, de ahol bicikliztünk bekötőutakon, ott azokon is aszfalt volt, és szerintem ez így van a legtöbb helyen, mert a nagy utakra soha sehol nem láttunk felhordva sarat. Az autók nagy része mégis pickup, hogy miért, az még mindig rejtély számomra. Siwatnak földjei vannak az autója pedig nem egy csilivili SUV-ra hasonlított, hanem egy már kissé elhasznált, régebbi járgányra, amiről el is árulta, hogy használtan vette. Mindenkinek lenne földje, aki pickup-al jár? Akkor ezek szerint legalább Thaiföldön a kisbirtokrendszer dívik! :) Vagy csak divatból nyomulnak nagykerekű, összkerék-meghajtású pickupokkal… Olyat is hallottuk, hogy a sok árvíz és áradás miatt, mert ezekkel kisebb vizeken át lehet hajtani, de szerintem ez is marhaság. Persze én egy naiv, elfogult, méregzöld figura vagyok, ne hallgassatok rám! :)

A tengerpart mellett talán egyetlen egy említésre méltó dolog történt. Elhaladtunk egy kis szentély mellett, ami nem volt más, mint egy pofás kis tető alá emelt óriási fa fallosz. Hogy ennek mi a szerepe és miért kell annyira tisztelni, hogy még virágkoszorút is akasztanak rá, azt nem tudjuk. :) Talán termékenységet ad, erre tudtunk gondolni.

A napot egy gyönyörű helyen zártuk, amihez úgy fordultunk vissza, miután száz métert továbbhaladtunk rajta. Amikor először megpillantottam, bennem volt még a „menjünk még egy kicsit” érzés, aztán felülemelkedett rajta a „egy ilyen táborhely lehetőség mellett nem szabad így elrohanni, amikor úgyis mindjárt itt a naplemente” – és ez utóbbit nem bántuk meg. Egy gyönyörű tengerparti pálmaliget közepén, egy tetős emelvényt találtunk. A közeli házben engedélyt kértünk (és természetesen kaptunk) a sátrazásra, majd lemálháztunk. Zita elment vacsorát és reggelit szerezni, én pedig felállítottam a sátrat és felfújtam a matracokat. Nem akartam most se a Kindle-n zörgetni a netet, se a nebookon billentyűzni, amíg Zitára vártam, ezért elővettem a régi jó szájharmónikat és nekiláttam az egyetlen dalnak, amit úgy ahogy el tudok játszani rajta. Örömmel tapasztaltam, hogy nem sokat felejtettem, igaz nem is volt nagyon miből. :)

Zita megküzdött, mire megtalálta a legközelebbi éttermet, de végül meglett és így a vacsoránk is. Korán lefeküdtünk, jót aludtunk, és korán keltünk. Reggelire Zita tojást sütött, én pedig, megint munkamegosztásban összepakoltam a táborunkat. Mire kész lett az étel, a sátor már a táskában volt a biciklimen.

Tengerparti pálmaliget – Muszlim család: 102,5km

Ez a nap még az előzőnél is jellegtelenebb volt, és itt már Siwat-ék sem voltak meg nekünk reggel, így a templomjárás és a közös reggeli is elmaradt. Nincs is nagyon mire visszaemlékezzek, csak csapattuk végig a tengerparton egymás anszlusszában és örültünk, hogy szépen peregnek alattunk a kilométerek. Szieszta alatt megint megírtam egy fejezetet a történetünkből, és egy jót zuhanyoztunk, de most már én is a legelején, az érkezés után, ahogy Zita végzett. Tanulva a tegnap esti ételvadászatból itt rögtön elvitelre is kértünk, mert jól főztek és szép adagokat mértek. A virágok pedig kókuszdióhéjakban lógtak le a tető pereméről! :) Ez ötletes, és se gyár, se égetés, se műanyag nem kellett hozzá, a kókuszdió pedig garantáltan többször újraterem annyi idő alatt, míg egy ilyen „cserép” szétrohad. Még az is lehet, hogy miközben rohad, valami tápanyagot is ad a belsejében élő talajnak és így a növénynek is. Zseniálisan egyszerű.

Nem terveztünk ezen a napon 100km-t tekerni, de csak nem akart jönni az az ideális táborhely ott ahol vártuk, ezért csak haladtunk tovább, mígnem végül szinte teljesen ránk nem sötétedett. Ekkor lefordultunk egy házhoz, amelynek egy hatalmas, üres, fedett terasza volt az utca felé. Itt egy egész sátortábor elfért volna, viszont egy lélek sem volt a környéken, ezért egész hátra kellett mennünk az udvarban. Találtunk rég nem látott, befedett hajú nőket! :) Muszlim családnál jártunk, de ők nem olyanok voltak, mint a bengáliak, a pakisztániak, vagy az irániak. Nem egy kendőt, hanem egy erre a célra készült komplett fejfedőt viseltek, és egyáltalán nem voltak szégyenlősek, és nem is klikkesedtek külön a férfiaktól. Viszont a táborhely úgy tűnt, nem jön össze, mert nagyon kifelé mutogattak nekünk. Már ki is néztem, hogy akkor majd a szomszédban az üres étteremben, egy, a tegnapihoz hasonló helyen felállítjuk megint szúnyoghálónak a tető alá a hálófülkénket, de aztán kiderült, hogy nem elfele mutogattak nekünk, és a sok negatív visszajelzés nem arra szólt, hogy nem sátrazhatunk a teraszon, hanem hogy nem kell sátraznunk, hanem megkapjuk az egyik teraszról nyíló helyiséget. Ez egy üres szoba volt, régen valószínű a terasszal együtt egy étterem lehetett, mert egy üres konyhát és nagy örömünkre még működő fürdőszobát is találtunk, így le tudtunk fürödni vödörből. Erre egyébként előző este is lehetőségünk volt, mert a pálmaligetben lévő tetőhöz tartozott egy ház is az utca irányába, ott ahol engedélyt kértünk, végül fürdőszobát is kaptunk. Amikor itt fürdőszobát említek, egy pottyantós vécét, egy csapot, egy hatalmas víztartályt és egy kisebb vödröt kell elképzelni. Meleg víz nincs, de itt nem is kell, mert hőség van, és zuhanyrózsa sincs, mert vödör van. :)

Muszlim család – Sadao, Iskolaudvar: 76,1km

Ezen a napon sem történt semmi különösen fantasztikus, csuda dolog velünk, de azért mesélni azt most is tudok.

Miután átkeltünk egy gyönyörű tavon, ráébredtünk, hogy mindjárt elhagyjuk Thaiföldet, és még egy csomó mindent nem fényképeztünk le az országban, ami amúgy jellemző rá, de valamiért eddig mégsem jutott eszünkbe lefényképezni. De csak mert valami nem szép, vagy egyszerűen nem tetszik, attól még érdemes lehet lefényképezni, még akkor is, ha tele van vele az ország. Ilyen például fedett, platós pickup, mint tömegközlekedési eszköz, vagy a legújabb domináns földi kultúra, a fogyasztó társadalom kistemplomának számító 7Eleven közért, ami igaz ugyan, hogy pár napig varázslatos volt az első, Bangladesből való megérkezésünk után, de később gyorsan eltűnt a szemünkben ez a varázs, és eztán már csak akkor álltunk meg itt, ha nem volt más. Most pl. azért kellett betérnünk, mert eltörött az egyik vizespalackunk és eresztett. Ha már muszáj új palackokat vételeznünk, akkor ez egyszer engedtünk a csábításnak és nem üres palackokat kukáztunk, mint akkor, amikor Kambodzsában egyszerre elhagytam az összes vizünket, hanem egy hidegvízzel telit vásároltunk. Ez jól esett és még a boltot is sikerült lefényképeznem belülről, meg egy macskás nénit is a bolt előtt. Nem tudom, hány 7Eleven van Thaiföldön, de szerintem itt van a legtöbb a világon, sok ezer lehet belőlük, hisz túlzás nélkül némelyik városban szinte minden sarkon ott vannak.

Fél kettőre le volt beszélve, hogy felhívnak minket a Juventus Rádió reggeli műsorából, mert olyan magyarokról volt szó, akik valami nagy dolgot vittek végbe, és úgy tűnik, az eddigi most már közel két éves világcsavargásunk a mostanáig letekert 16600km-el elég nagy dolog ehhez. :) A kis néhány perces bejelentkezésünk a visszajelzések alapján vidámra sikerült, és meg is beszéltük a szerkesztőnővel, hogy aztán majd még lesz folytatása, ám sajnos azóta sem volt időm írni neki ez ügyben, pedig az tényleg buli lenne, ha egy-két hetente felhívnának a rádióból. Na majd még ütöm ezt a vasat, hátha nem hűlt még ki teljesen. Sok a dolog, nem tudok mindenre figyelni, de egy rádiós bejelentkezésből sok rossz nem sülhet ki, jó lenne belőle rendszert csinálni.

A bejelentkezés egyébként kalandos volt, mert ahogy ez szokás, az élő adásba való bekapcsolás előtt 10 perccel felhívtak minket. Ekkor egy zajos, kétszer két sávos úton tekertünk épp, ezért gyorsan lekanyarodtunk erről az első lehetőségnél, és kerestünk egy csendes sarkot. Egy család teraszán kötöttünk ki, de persze, hogy akkor jelent meg az összes szomszéd a zajos motorkerékpárjaikon, amikor bekapcsoltak minket élőbe. Kénytelenek voltunk bemenekülni a ház egyik sarkába, és miközben az élő adásban válaszoltunk a műsorvezetők kérdéseire, a családnak mutogattuk, hogy „pssszt” – csendre van szükségünk, azért vonultunk be ide. Nem néztek hülyének minket (vagy legalábbis nem mutatták) és nem zavartak ki a házukból, sőt, mire végeztünk, odakint a teraszasztalnál, a bringák mellett, ahol először leültünk, egy nagy kancsó jeges víz várt ránk! :) Ez is Ázsia, hogy ne csak mindig akkor írjam, hogy „még mindig Ázsiában vagyunk”, amikor valami kellemetlen, váratlan dolog történik velünk. :)

Indulás után néhány dombbal egy teherautók számára épített súlymérő állomást pillantottunk meg magunk előtt az szélén. Mivel sor nem állt a mérleg előtt, ráhajtottunk. Ketten együtt 240kg voltunk, amikor pedig már csak én voltam a fémlapon, akkor 130-ig süllyedt vissza a számláló. Ez persze nem pontos adat, hiszen a mérleg nem ilyen pehelysúlyú túrakerékpárosokra van kalibrálva, ezért nem is mutatta kilóra pontosan a mért súlyt, csak 10kg-onként. Ehhez még azt érdemes egyébként tudni, hogy a bringa teljesen csupaszon 18kg, én olyan 77kg lehetek, Zita pedig kb. 70kg. Persze ez is ingadozik, de valamikor ez idő tájt méredzkedtünk szobamérlegen is, és az ezt mutatta. (Ami egyébként király, mert eszerint végre újra egész jó bőrben vagyunk) Ezt azt jelenti, hogy Zita legalább 23kg cuccot cipel, én pedig 35kg-t, de szerintem a mérés pontatlan, és nincs ennyi különbség kettőnk málhája között, valószínű Zita többet visz. Na, majd egyszer ráállunk arra a szobamérlegre a táskákkal is! :)

A napot egy Sadao nevű településen fejeztük be, 20km-re a malajziai határ előtt. Nem akartunk délután megérkezni az új országba, mert szerettük volna, ha bőven marad időnk az új országba belépéskor esedékes teendőkre, és mert különben is még fel kellett adnunk néhány képeslapot Thaiföldről. Szóval ezen a napon a sziesztával véget is ért a bringázás, és miután kiszieztáztuk magunkat (zuhany, evés, ivás, írás, olvasás, pihenés), és az idő is szépen beborult és dörögni kezdett, eszméltünk, hogy jó lenne nagyon gyorsan megtalálni az esti szálláshelyünket. Egy motoros elvezetett minket egy szállóhoz, de ott a szobák elég borsos áron voltak, és az a tény sem tetszett, hogy 3 órára is ki lehetett venni őket… Persze elviccelődtünk, hogy ha végképp nem találunk mást, majd hajnalban visszajövünk ide az utolsó három órára, hogy legalább akkor kialudjuk magukat, mert annyi még pont beleférne a büdzsébe, amennyibe a három óra fáj. A hotelt persze a végén hagytuk a francba, alkuképtelen volt a hölgyemény a recepción, így tovább hajtottunk. Aranyos kis utcákra bukkantunk, de helyet, azt nem találtunk magunknak bennük, minden házhoz csak egy apró kocsi beálló tartozott és úgy tűnt, mindenhol futotta is az oda való autóra, így mi már nem fértünk volna el és ilyen pici helyre nem is akartuk volna bekérni magunkat, pláne, hogy az egész terület közvetlen az utcafrontra nyílt. Viszont tippet azt kaptunk: menjünk el a közeli sporttelepre! Így is tettünk, ott épp valami nagy kosárbajnokság ment, Zita pedig egyenes utat kapott az emberünkhöz, aki aztán kiadta az ukázt egy másik embernek, hogy kísérjen el minket egy iskolához, ahol majd táborozhatunk. Kb. 2 kilométert hajtottunk a városban, bánatomra a postától elfelé (ami csak másnap reggel 8-kor nyitott ki), egészen egy pofás iskoláig, ahol bekanyarodtunk az udvarra. Valami főember adhatott nekünk itt helyet, mert aztán többen úgy kezeltek minket, mint valami királyokat. Megkaptuk a wifi jelszót és egy a hatalmas zöld mező sarkában található fedett márvány kiülőt sátrazásra. Itt felállítottuk a hálófülkét, elmentünk zuhanyozni, majd én eltekertem üres bringán a szomszédba, ahol valami falunapok szerű ringlispíres zsibvásáros történés zajlott, hála az égnek büfésorral is egybekötve. Sok finomsággal tértem vissza, és egy-két órát még eljátszottunk itt lefekvés előtt az interneten kapott és adott híreken.

Sadao – Thaiföld vége!(?)

Másnap reggel sültkrumplit reggeliztem az iskola büféjében! :) Nem akartam elhinni, hogy ilyen van! Tudom, hogy nem egészséges, főleg nem reggelire, de kb. indulás óta nem ettem sültkrumplit és ennek most nem tudtam ellenállni. Ezt a videót pedig Zita készítette, még a sültkrumpli előtt, talán csak pár perccel az ébredés után:

A neten a georgetown-i vendéglátónk pontos címét és elérhetőségét kerestem meg és mentettem ki, gondolván arra, hogy az új országban mindez már lehet, hogy nem lesz könnyű, hiszen ki tudja, találni-e kódolatlan wifiket, és az se biztos, hogy odaát a Kindle ingyen netje működik. Szóval jobb előbb felkészülni, és mindent inkább kétszer leegyeztetni, mint később koppanni, hogy nincs meg a cím, vagy a telefonszám, vagy kiderül, hogy valamiért mégsem várnak.

Sadaoban már csak a posta volt hátra, visszagurultunk, és elintéztük, amit el kellett. Közben még azt is kitaláltuk, hogy összemérjük a két ország postai szolgáltatását, mégpedig úgy, hogy délután Zita majd küld egy képeslapot Malajziából is.

Alig 20km várt ránk a határig, néhány dombbal és az utolsó thai csirkénkkel, sticky rice-al természetesen. Talán épp a legutolsó dombtetőn történt, hogy egy, az út leállósávjában parkoló teherautót kellett megelőznünk. Ahogy elgurultam mellette, láttam, hogy a jármű eleje alatt, leterített gyékényen, kispárnákkal ketten ott fekszenek. Sziesztáztak a pilóták, és hát adta magát, hogy a jármű alatti árnyékot kihasználják! :) Mikor Zita is beérte őket, csináltam még egy fotót velük, de igazából az lett volna a legjobb, hogy ha a bringámat állványként használva befekszünk mi is a srácok mellé, és úgy csinálunk egy közös fotót, négyesben. Persze ez már csak utólag jutott az eszünkbe. De sebaj, majd legközelebb! :)

A határállomáshoz némi izgalommal gurultunk oda, ugyanis a régi, már érvénytelenített, kilyukasztott útleveleinkben voltak benne a thai vízumaink, az új, Bangkokban felvett üres, érvényes útleveleink pedig tök üresek voltak. Elméletben emiatt át kellett volna vezettetnünk jó pénzért a fővárosban a vízumainkat az új útlevélbe, de mi ezt nem tettük meg, hisz még mindig Ázsiában vagyunk, és itt a szabályokat nem veszik olyan szigorúan. A következő részben kiderül, hogy mindezt jól tettük-e, és érdemes volt-e ilyen bátornak lennünk. :)

Az ebben a bejegyzésben történtek 2013. április 16-án reggel kezdődtek és 23-án dél körül értek véget. Eközben nagyjából 400km-t haladtunk összesen, nem számolva azt a kb. 20km-t, amikor Siwat felkapott minket.

Thaiföld összefoglaló

Mostanában már egyre nyögvenyelősebben, de minden ország végén szokásom egy kis összefoglalót írni. Nyögvenyelősen, mert egyre kevésbé érzem értelmét, hiszen ha elolvastad idáig a történetet, akkor meg minek ismételni. Mégis megpróbálom újra, tömören összefoglalni, milyen is volt Thaiföld nekünk, és ezek után milyen tanácsaim vannakNektek, hátha sikerül még valami újat mondanom.

Thaiföld egy jó és könnyű hely, de tessék ezt relatívan értelmezni! :D Délkelet-Ázsiát először látogatva kezdésnek mindenképpen elmegy, hiszen tiszta nyugat, ugyanakkor mégis tök más, hiszen a kultúra és vele együtt az emberek, az épületek, a szokások és még megannyi más dolog is teljesen új, más és izgalmas, főleg annak, aki egyszer csak megérkezik Bangkokba egy repülőn egyenesen Európából. És mivel tiszta nyugat, ezért árak is vannak, de azok még mindig alacsonyabbak pl. a magyar áraknál. Étel, ital, szórakozás és szállás tekintetében is, hol csak éppen egy kicsit olcsóbb, hol sokkal-sokkal. És persze van drágaság is, sok pénzért itt is, mint minden nyugati országban, mindent megkapni, de nekünk se sok pénzünk, se végtelen vágyunk nincs, így erről nem tudok most bővebben beszámolni. De arról igen, hogy 2-300 forintból nagyon jól lehet lakni, és hogy Bangkok tele van jó fej Couchsurferekkel, két-három ezer forintos szállókkal, egy-két száz forintos sörökkel, és még ki tudja, mi mindennel. Utazni is könnyű, tiszta sztráda az egész ország és légkondis buszok száguldoznak fel s alá ezeken a tükörsima utakon. Ahogy az ember kiteszi a lábát egy közkedvelt tengerparti üdülőhelyre (mint pl. Koh Tao), ott az árak megugranak egy picit, de ha csak néhány hétre érkezel, talán ezt is el tudod majd viselni, mert az ár/érték arány még így is ütni fog bármit Európában. Még akkor is, ha az „érték” alatt néha érdekes meglepetések érnek majd. :) A lehúzás közepesen alacsony a régió országaihoz hasonlítva, de ez még mindig épp elég arra, hogy mindig résen kell, hogy legyél, főleg, ha alacsony büdzsével utazol. Thaiföld önmagában is nagyszerű kaland lehet, pláne ha mondjuk búvárkodni is szeretsz (vagy szeretnéd kipróbálni), de mi, ha valaha visszajövünk ide, az valószínű azért lesz, mert kiindulópontnak fogjuk használni mondjuk Dél-Laoszhoz, vagy a kambodzsai tengerpartokhoz, esetleg DK-Ázsia olyan még fel nem fedezett, és ezen utazás alatt már nem is felfedezhető részeihez, mint pl. a Fülöp-szigetek, vagy Tajvan. Nem azért, mert Thaiföld nem szép és érdekes, hanem mert egyszer elég volt. A környező országok számunkra érdekesebbek voltak, és annyira elkényeztettek minket az élményeikkel, hogy ezek után – láttátok, leírtam többször: Thaiföldön kicsit üresnek, streilnek találtuk. A királyi palota nem lesz szebb 10 év múlva, és Bangkok sem lesz egy nyugodtabb város, ahogy a tengerpartok sem lesznek már elhagyatottabbak. Thaiföld túl fejlett és túl népszerű a turisták körében, ezzel számunkra egy kicsit elveszti már a varázsát. Tudom, ez fura, de ez van. :)

Na jó, igaz, nem jártunk a nemzeti parkokban, és a híres Chiang Mai-ban sem (már ha így írják), ami fent van északon és szintén nagyon közkedvelt hely. Onnan fel lehet hajózni Luang Prabang-ba a Mekongon, tehát egy kiváló kapuja lehet egy laoszi, yunnani, vagy észak vietnami kerékpártúrához! :)

Ha Thaiföldön bicikliztek, próbáljátok ki a Warmshowers-t, és próbáljátok megtalálni az ötszámjegyű, negyedrendű utakat, hátha azokon már nem dübörög egyáltalán semmilyen forgalom és nem 10 méter szélesek, így újra a természetben érzezheti magát rajtuk az ember. :)

Hogy jót is mondjak még, fejlettség ide vagy oda, Thaiföld Ázsiában van, és ez nem csak némi kiszámíthatatlansággal és egyéb meglepetésekkel jár, hanem egy nagyszerű, példaértékű vendégszeretettel is. „A mosoly országa.” – mondja a hivatalos marketing. Hogy ebből mennyi igazi, és mennyi mímelt, azt nem tudjuk, de az tény, hogy a Warmshowers és a Couchsurfing jól működik itt, és rajtuk keresztül igazi vendégszeretettel, és igazi mosolyokkal találkozhatunk Thaiföldön. Köszönjük minden thai barátunknak és Thaiföldön élő és dolgozó magyar és külföldi barátainknak a kedvességeteket! Egy élmény volt! :)

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek.

Bár sokat áradozok, hogy mi minden jót láttunk és ez mind milyen szuper volt, de azt is le szoktam írni, amikor valami nem tetszik. Most is így teszek, mert a sziget rögtön a hajó utasaink köszöntésekor szerzett nálunk egy hatalmas fekete pontot. A minket fogadó mólón petárdákat gyújtottak és mire azok szétpattogtak, tele volt petárda darabokkal az egész stég és körülötte az a gyönyörű szép, tiszta, mélyen átlátszó víz is, amiért idejöttünk. Minek ez a marhaság, de most komolyan, van, akinek ez tetszik, és boldogabb lesz ettől? Sajnos biztosan van ilyen ember, mert különben nem csinálnák.

A felmálházott biciklikkel csak utolsónak tudtunk leszállni a hajóról, mert nem akartuk feltartani a hömpölygő tömeget azzal, hogy a vékony pallót teljes egészében elfoglaljuk, amíg ketten egyesével levarázsoljuk a bringákat a stégre.

A szárazföldön homokos part, nyugatiak nagy tömege, motorkerékpár- és buggy-kölcsönzők, utazási irodák, szállodák és éttermek sora fogadott minket, a már egyre inkább tűző napsütésben. Reggel volt ugyanis, a hajó 7:30-kor indult a szárazföldről, és talán olyan 9-10 óra körül érkezhettünk meg, már nem tudom pontosan, mert elvesztettük az időérzékünket, mindketten leginkább csak aludtunk jövet a hajón.

Öt csillagos sátorban a legjobbakkal – és a macskákkal :)

Miután megcsapoltunk egy ATM-et és 10 db ezer baht-os bankjegy boldog tulajdonosaivá váltunk, elindultunk a GPS-re előzőleg már lementett helyre, a Rocktopus búvárközponthoz. Több búvárközpontnak is írtam, főleg azoknak, akiknek a hirdetését megtaláltam a Southeast Asia’s Backpackers magazinban, és ezek közül végül őket választottuk.

Hozzájuk menet eszméltünk, hogy bizony ez a sziget nem sík! :) Hogy is lehetne az… Mert mi meg ugye most annyi cuccal voltunk, amennyivel ezalatt az út alatt még soha, hiába küldtünk haza rengeteg cuccot Bangkokból, közben az otthagyott két táskánkat újra magunkhoz vettük, és abba belekerült 10 pár pótfékpofa, egy pót féktest és egy melegszendvics sütő is. :) De ezt nem bántuk, hisz csigák vagyunk, az otthonunkat a bringáinkon hordozzuk, még ha néha ez csigalassúságot is eredményez. Így érkeztünk meg a Rocktopus-ékhoz, csigalassan, ugyanis a parttól kicsit távolabb, a sziget belseje felé van az étteremmel összekötött búvárközpontjuk. „Come, Join the Subculture!” – hirdetik, és csak napokkal később esett le nekünk, hogy ennek kettős értelme van: egyrészt mint búvár szubkultúra, másrészt mint víz alatti kultúra. :) Találó, meg kell hagyni!

Hamar előkerült Westy, az operatív menedzserük, akivel a leveleket váltottam. Ő, ahogy ígérte, kerített nekünk olcsó szállást a szigeten, és bár eleinte én ódzkodtam a sátrazás ötletétől, végül mind a ketten nagyon megszerettük. Most is a sátor mellől írok, szemben velem a Rocktopus irodájával. A sátrunk házak között van, fás részen egy betonplaccon, csak a hálófülke felállítva, mintegy szúnyoghálóként használva azt. A szomszédaink nagyon kedvesek, egyikőjüktől kaptunk vezetékes áramot így van három konnektorunk a sátorban, ebből egybe a ventilátor van bedugva, amit tőlük kaptunk. A Rocktopus wifije az út túloldaláról átér hozzánk, mert kb. csak 25m a távolság, így gyakorlatilag internet is van a sátorban, na nem mintha azt odabent sokat használnánk, mert ha elővesszük a netbookot, akkor azt vagy a Rocktopus asztalainál tesszük, vagy itt ahol most is írok, Ursula éttermében, ami egyébként szintén első a TripAdviser-en a sziget vendéglői között. Ursula egy nagyon rendes német nő, főleg Zitával beszélgetnek sokat, de azért annyit én is el tudok mesélni róla, hogy hosszú éveket szolgált őrült luxushajókon szerte a világon, mindenütt járt, a legelképesztőbb helyeken, de valahogy Afrika valahogy sosem jött össze a hajóval, így oda végül saját szervezésben jutott el. Több éttermet felfuttatott már, de a tulajok végül mindig önző módon megváltak tőle, és egyszer itt találta magát kvázi kisemmizve ebben a kis házban, aminek a verandája elől most írom e sorokat. A házat Ursula bérli, és az az ötlete támadt, hogy megkérdezi a ház és a körülötte lévő telek tulaját, hogy felhúzhat-e a háza elé egy kis éttermet? A tulaj belement, sőt megépítette Ursulának az éttermet, ami egyébként csak egy nagy csinos terasz és egy fél garázs méretű kis konyha. Az étterem neve Taste of Home, és még magyar gulyásleves is van, na meg óriás Wienersnitzer, vagyis magyarul: rántott hús :) Még nem ettünk itt, mert nekünk drága, de már meg vagyunk híva egy vacsorára, mielőtt távoznánk. Ursula minden nap 6-kor nyit, és általában foglalni kell nála asztalt, mert sok este telt háza van, de napközben csak a futárok hozzák a hozzávalókat és nincs itt senki, így kényelmesen el tudunk lenni itt, ha szemben a Rockopusnál éppen egy csoportot igazítanának el és túl nagy lenne a zsivaj.

A sziget egyébként 1,5-3x drágább mint a szárazföld, és ez először sokkolt minket, mert még az amúgy mindenütt egységes, fix áras 7Elevenben is drágábbak az árak, de persze jobban belegondolva ez érthető, hiszen ez egyrészt egy sziget, mindentől távol, másrészt pedig egy óriási, felkapott turistagettó, ami nagyon népszerű a nyugatiak körében.

Éppen ezért mi rákaptunk a főzésre, újra elővettük a kempingfőzőt, ha már Noppagorn olyan kedvesen kitisztította nekünk és még a kiválóan és tisztán égő white gas-ból is adott nekünk egy palacknyit ajándékba. Igaz, aztán erre a főzőre se volt sokáig szükségünk, mert ahogy megismerkedtünk Ursulával, úgy felajánlotta, hogy használhassuk a konyháját. Egyébként a háza mögött egy kis mellékhelyiségnyi épületben van a zuhany és a WC is, oda tudunk járni zuhanyozni és a dolgunkat végezni. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy egy kb. 30 cm hosszú sárkánygyík figyel minket az egyik sarokból. :) Az állatnak itt van a vacka, a tető és a fal közötti résben, ahányszor mentünk, szinte mindig ott volt.

Szóval tényleg mindenünk megvan, és nagyon élvezzük, hogy magunkra sütünk-főzünk. Minden reggel tükörtojást eszünk fokhagymás pirítóssal és rengeteg melegszenvicset készítünk, néha tonhallal, noha kukoricával, vagy paradicsomos babbal, na és persze mindig sok zöldhagymával, vöröshagymával és fokhagymával. De sohasem sajttal, mert itt leginkább csak a puha lapka sajtokat lehet kapni, és nem elég, hogy az nem is igazi sajt, és még egyesével be is van csomagolva műanyagba, még elképesztő drága is. Már a szárazföldön is 120 baht egy 12 darabos csomag (74 forint egy darab lapkasajtért, hm?), de itt 180-200-at is elkérnek érte, ami finoman szólva is túl van a büdzsénken, ez a sajt ennyiért nekem már nem is ízlene. :) Na de nem azt akartam elmesélni, hogy mit nem eszünk és mit nem csinálunk, mert igazán nem erre koncentrálunk. Csak azt akartam elmesélni, hogy újra élveztük a kempingezést, főleg ilyen luxuskörülmények között. A szomszédos házak, és így a sátrunk körül is van néhány állat, először is itt Carl, aki egy csótány, és aki csak a miénk, a betonplaccunk mellett lakik, és néha látjuk szaladgálni a sátrunk előtt. Aztán itt vannak a macskák, akik nagyon szeretnek minden új dolgot megnézni és megszagolni, vagy ha sátorról van szó, akkor pl. belemászni. Nem csinálnak semmit, csak ha nyitva az ajtó, akkor bemásznak, leülnek odabent, és élvezik, hogy valami újnak a közepén vannak, ami eddig nem volt itt. :) Később, amikor egy eső miatt feldobtuk a sátorra a külső ponyvát is, egyik délután az egyik cirmost ott találtam a két réteg között, a sátor tetejében, a hálófülke tetején üldögélve. A büdös dög, olyan rémülten nézett rám, tudta, hogy rajta kaptam azon, hogy egy olyan helyen van, ahol nem szabadna lennie, mégsem mozdult el onnan egyhamar.

Amikor végül megtette, akkor pedig szép kis lyukakat hagyott a karmaival a hálófülkén – ez már nem volt vicces, de azért haragudni nagyon nem tudtunk ezért az állatra. Helyette inkább visszatolta Zita a sátor anyagának szálait a helyükre és ahol pedig elszakadtak, ott jött rá egy kis leukoplaszt.
És van a vörös cirmos a Rockopusnál, aki úgy el tudja dobni állandóan magát, hogy az eszméletlen. Miközben fölötte folyik pl. egy elméleti oktatás az asztal tetején. :)

Vannak itt még kutyák is, Ursula házánál három is, és sajnos most épp dráma van, miközben írok, mert az egyiket elütötték, vérzik is, és még meg sem állt az illető, csak úgy továbbhajtott – cserbenhagyásos gázolás.

Első nap nem bírtam tovább várni a futással. Előző éjjel végig utaztunk, én mégsem bírtam kivárni a következő reggelt, hanem naplemente előtt elindultam futni, fel a hegyekre. Csak egy 5km-es kört írtam le egy kilátóhelyhez, de mivel rögtön meredek fölfelé kezdtem, és már megint sok-sok hónapja nem futottam egy métert sem, ezért azonnal beálltak a lábizmaim. Csak lassan mertem folytatni, de mentem bátran és nagyon boldogan fölfelé a GPS-t követve. Fényképező az nem volt nálam, mert gondoltam ez most csak egy első futás lesz, és most csak magam akarok lenni, magamnak, és csak figyelni és élvezni az egészet. Ez abszolút sikerült, még így is, hogy a naplementéről már lekéstem. Már szürkült, amikor felértem, és körben a vízen a sok halászhajó mind neonzölden világított. Csodálatos látvány volt. Lefelé egy másik utat választottam, ami jó döntés volt, mert amin fölfelé jöttem, az brutális állapotban volt és lefelé a sötétben simán kitörhettem volna a lábam rajta. Mondjuk ahol lementem, végül az se volt semmi, mielőtt kiértem volna a betonra, egy meredek, vízmosásos úton kellett ereszkedni, sőt néha már mászni. Aztán ahogy kiértem a betonra, onnantól már nem volt gond, szépen hazakocogtam. Az izzadság úgy folyt rólam, mint talán még soha, szó szerint patakokban. Póló nem volt rajtam, és ez így volt jól, mert még a gatyámat is totál teleizzadtam, mire hazaértem, úgy néztem ki, mintha a tengerből másztam volna ki – hiszen az izzadság is sós, nem? :) Hatalmas eufória lett úrrá rajtam a futás alatt és után is, fantasztikus volt ez a kör, egy ilyen szigeten, felfutni az egyik sziklás hegycsúcsra, van ennél jobb móka? Kevés, de az egyik a búvárkodás, amit másnap el is kezdtünk! Holnap kezdjük az elméleti oktatást és az első merüléseket! (az útinaplóban!) Most azonban megyek, mert másfél óra múlva naplemente, és én kinéztem magamnak egy másik csúcsot meghódításra – van belőlük bőven! :) Most viszek fényképezőgépet is! ;) Már előre extázisban vagyok!!!

Mahendranagar – Küzdelem az ATM-ekkel

Nepálba a legnyugatabbi határátkelőnél, Mahendranagarnál léptünk be. Az első utunk egy, az út bal oldalán lévő, barátságos kis házikóba vezetett, az „Immigration Office”-ba. Azért kellett Moradabagban szereznünk két százdollárost, mert bizony a 3 hónapos vízum Nepálba 100 dollár. Vagyis már 105! Vagy csak az irodai alkalmazott húzott le minket, ezt már nem tudjuk meg soha, itt nem mertünk alkudozni. :) A vízumokat egy kis nyomtatvány kitöltése után megkaptuk 210 dollár ellenében, bár én ezt nem láttam, mert a ház mögötti mellékhelységben guggoltam, s közben… Te jó ég, úgy megindultak a beleim, mint talán még soha. De megkönnyebbültem és tudtunk továbbmenni. Gondolkodtunk egy a bevándorlási iroda épülete mögötti sátrazásban, de végül nem kérdeztük meg. Merthogy itt végre láttunk sátrazásra alkalmas, barátságos, nyugodt füves területeket, és ez nagy szó, mert ilyesmit nem is tudom, hány ország óta nem láttunk. Persze elkényelmesedtünk már a sok olcsó szálloda, gurdwara, vagy a barátságos, befogadó családok által, és ezért végül nem vitt rá minket a lélek egy sátrazásra, hanem tekertünk tovább. Az iroda egyébként utánunk le is húzta a rolót, mi voltunk az utolsók, akiket ezen a napon itt kiszolgáltak vízummal.

Mahendranagar központja innen még pár kilométerre volt, de ekkor már sötétedett, ezért ezen az estén már nem sokat láttunk Nepálból, de amit érzékeltünk, azok a következők voltak: tényleg nincs autó az utakon. Ami van, az rendőrségi furgon, busz, vagy teherautó, de ezek is kevesen vannak. A forgalmat rengeteg kerékpáros és néhány motoros teszi ki. Köztük sokan nem, vagy alig vannak kivilágítva. Van fű az út mentén! Indiában ilyesmit nemigen láttunk, mert annyi volt az ember és a jármű, hogy kitaposták, és mindenütt csak por volt és föld.

Mahendranagarban nem jelölt egy szállodát sem a gépész, és az útikönyvben sem volt róla térkép, ezért kérdezősködnünk kellett, mert már teljesen besötétedett. Elgurultunk egy hotelig, de az piszok drága volt, 600 rupi alatt nem akart szobát adni, azt meg kicsit sokalltuk. Könnyű számolnunk a nepáli rupival, mert az átváltás, és a banki költségek után egy rupi 2,7 forint, ami azt jelenti, hogy egy nap 1000 rupit költhetünk, ha szeretnénk tartani a kitűzött átlag napi büdzsé keretet. És ehhez túl sok volt ez a szálloda, ezért elkezdtünk egy kicsit kóborolni. Találtunk egy még drágábbat, aztán végül sikerült egy másikat találni, igaz a főút és egy másik széles utca kereszteződésében volt, de csak 300 rupit kértek.

A szoba az első emeleten volt, és a lépcső szűk volt, de azért valahogy felfértek a bringák. Én ekkor már nagyon ki voltam merülve, és kész gyötrelem volt felcipelni a gépeket. Nem is értem, hogy bírtam ki… Nagyon kivoltam, iszonyat kikészültem, de ez az egész érzés csak a határ után kezdődött. Aztán hamarosan megtudtam, miről van szó. Nem csak, hogy végigfostam az egész éjszakát, de ezen felül még rosszul is voltam, minden bajom volt, gyenge voltam, próbáltam hányni, de nem ment. Mégis, másnap valahogy magamhoz tértem. Éreztem, hogy gyenge vagyok, meg ugye ezek után diétáztam is és csak vizet ittam, de ezek ellenére egész jól elvoltam, túlestem a nehezén. Szaladhattam ki az utcára! De milyen utcára, a nepáli utcákra! Széles út, osztott sáv, szinte csak bringások, és az út mentén sincs tömeg, nincsen őrület! Vidáman sétáltam az első ATM-hez így, de az még nem nyitott ki, várjak 10 percet. Addig odébb sétáltam, és megpróbáltam mégegyet. Your bank is busy… Oké, következő: elnyeli a Visa-mat, és nem mondd semmit, csak lefagy! Na, de jó! Reklamálok, mondják, nyugodjak meg. Jó, de addig leülök ide a kis helységbe a pénzautomata mellé, el ne vigye más a kártyámat, ha véletlenül közben kiadná. Negyed óra múlva hátulról hozzák. Feladom, visszamegyek Zitához, magamhoz veszem az ő MasterCardját is. Próbálom az előzőleg zárva tartott automatánál, de azt mondja, Out of Service! Megyek tovább, próbálgatom az ATM-eket, három különböző bankkártyával, de a legkülönfélébb hibaüzeneteket adják, melyek ráadásul nem is voltak konzisztensek egymással. Mert az egyikre azt mondta a gép, hogy No Network, a következőre meg, hogy Wrong Pin. Honnan tudja, ha nincs hálózat? Na mindegy, végre az egyik elkezdett búgni Zita bankkártyájára, és kiadott 10 ezer rupit. Én boldogan kezdtem széttépni a cetlit, amire Zita a PIN kódját írta, és mikor végeztem ezzel és nyúltam volna a pénzért, a gép visszahúzta azt! Ááááá, de hát ez 5 másodperc sem volt! Megőrülök! De legalább a kártyát kiadta! Mentem fel a bankba, egyenesen a bankfiók vezetőhöz, mert a számláról már nem tudtam többé pénzt kivenni, mert ezt az összeget azért természetesen zárolták – ezt onnan tudtam, mert csak 30 ezer forint volt rajta, a pénzünk mind az én számlámon volt, mert ott tudtuk jó kamatra lekötni. A fiókvezető azt mondta, írjunk levelet az otthoni bankunknak, amiben mindent részletezünk… Ezt meg is tettük később, és készségesen válaszoltak, hogy 30 napon belül visszakapjuk a pénzünket. Persze kb. egy héttel később már visszarakták, de addig még… Na, de ne rohanjunk előre. Ezek után feladtam, és felváltottam egy 50 dollárost. Boldogan mentem vissza a Nepálban vezető mobilszolgálatató, az NCELL helyi irodájába, ahol egyébként az egész körutamat kezdtem, azért, hogy nepáli SIM kártyát szerezzek internetre és telefonálásra. Persze amikor először jártam náluk, azt elfelejtették mondani, hogy igazolványfényképet is hozzak, ne csak útlevelet, úgyhogy mehettem megint vissza a szállodába. Zita már aggódott, hogy hol voltam ennyi ideig. Hát sétálgattam bankról bankra, éhgyomorra vagy 5km-t! Nem is kezdődhetne Nepál szebben! Az NCELL-esek amúgy rendesek voltak, grátisz fénymásoltam pluszba a vízumomból és az útlevelemből, csak hogy legyen nekem is. A SIM kártya igénylő lapra még a nagyapám nevét is fel kellett írni, középső névvel! Viszont egy sorral feljebb írhattam volna édesanyámat is, vagy a feleségem nevét. Ki érti ezt? De a legdurvább, hogy még ujjlenyomatot is adnom kellett. Mindezt kétszer, mert az a SIM kártya, amivel az internetcsomag jön, nem alkalmas telefonálásra. A telefonálós SIM kártyával viszont nagyon drága a megabájt. Szóval így lett két SIM kártyánk, ezért most mindig cserélgetni kell. Az egyik, az 5GB internet örök életre az volt 2200 rupi, tehát kb. 6 ezer forint, a másik pedig 150 volt és ebből 100 lebeszélhető. Szóval rögtön elköltöttünk egy csomó pénzt, ahogy megérkeztünk Nepálba, de ez megérte, mert így a kommunikációnk meg lesz oldva a két hónapra. És ha leosztjuk, akkor ez bizony csak 100 forint naponta. Cserébe van internetünk szinte mindenütt, és tudunk telefonálni, vagy hívást fogadni. Utóbbi csak úgy megy, hogy előbb sms-t kapok az illetőtől az internetes SIM-re, és aztán cserélek és visszahívom, ugyanis az időnk 99%-ban az internetes SIM van a telefonunkban.
Na de elég ebből a SIM-esdiből, térjünk vissza a kézzel fogható világba, Mahendranagarba. A városka ugyan nagyon is élt, és mozgott, de ez sehol sem volt az indiai őrülethez képest. Habár azt meg kell, valljam, első reggel furcsa álmaim voltak, ugyanis erre a dudaszólamra ébredtem fel, kb. tízszer:

Igen, azért volt olcsó ez a szálló, mert a buszpályaudvar tőszomszédságában volt. Még jó, hogy csak reggel, és késő délután tülköltek egy-egy órát, utána végig csend volt. Mondjuk az a néhány óra meg kell hagyni, meredek volt. Oké, hogy nem 1,3 milliárd fő, csak 27 millió, de azért a nepáliak is tudnak zajt csinálni, ha akarnak. A járműstatisztikához végül nem volt lendületem, pedig jó lett volna megszámolni, hogy 10 perc alatt hány kerékpáros, riksás, motoros, autós, teherautós és buszos halad át az úton. Egyszer még egy olyat is láttunk, hogy egy biciklis riksás vitt egy motort! Biztos szervizelni kellett, vagy kifogyott a benzin. Otthon Európában külön trélere van egy motornak, ha szállítani kell, itt meg feldobják egy háromkerekű kerékpárra, aztán viszik! :)

Mahendranagarban csak egy napot töltöttünk, mert aztán valamivel jobban lettem, és ezért úgy döntöttünk, hogy irány tovább, vár minket Nepál! A pihenőnapunk másnapján kereket oldottunk. Kifelé menet a városból megpróbáltunk még néhány bankautomatát, de hiábavaló volt minden. Az a kevés pénzünk maradt, amit még Delhiben Ritával váltottunk, illetve ami maradt az 50 dollár átváltása után. Ez néhány ezer rupi volt, amivel úgy számoltunk, hogy elég lesz a következő nagyvárosig. Úgy terveztük, hogy kb. egy hét alatt elbringázunk Pokharáig, ahol megállunk, letesszük a bringákat, és hátizsákra váltunk, hogy kiránduljunk kicsit az Annapurna környékén.

Bringával Nepál útjain – Végre nyugalom!

A bringázás nagyon élvezetes volt India után. Igazán fellélegeztünk, mert az út szinte üres volt, és minden sokkal nyugodtabb volt. Újra hallottuk a madarak énekét, volt nyugalmunk az úton, és az autóktól egyáltalán nem kellett tartanunk, mert valóban, nincsenek az utakon autók Nepálnak ezen a részén. A táj szép volt és egyszerű. Falvak, mezők, erdők, házak, keresztben kiszáradt, vagy majdnem teljesen üres, nagy folyómedrek. Persze mert a Himalájának azért van vízhozama monszun idején. :) De most még nincs monszun, ezért voltak üresek a medrek. Az út legtöbbször sík volt, de néhol azért kaptunk egy kis emelkedőt, de ezek se hosszúak, se meredekek nem voltak. Az úton tudtunk beszélgetni a bringásokkal, és ez most nem volt terhes, sőt, legtöbbször mi kezdeményeztük a párbeszédet. Persze volt, hogy nem beszéltek angolul, de azért mindig találtunk egy-két embert, akivel el tudtunk társalogni. Ez azért volt most kellemesebb, mert az út közben szinte teljesen üres volt, így nem kellett minden idegszálammal a forgalomra figyelni, hanem tudtunk kedélyesen beszélgetni. Amikor megálltunk inni egy üdítőt, le tudtam írni a nepáli számokat, és néhány alapszót, mert készségesen megtanítottak rá a bolt előtt üldögélők. Tömeg itt is gyűlt körénk, de nem olyan sokan, hogy az annyira nagyon zavaró legyen. Az azért látszott az úton és az út mentén, hogy itt még nagyobb a szegénység, mint Indiában. Egyrészt mert sokkal nagyobb volt a bringások és a gyalogosok száma, valamint még a buszok tetején is tömeg volt, másrészt mert az út mentén rengetegen éltek olyan kis összetákolt kunyhókban, mint amilyeneket Delhi nyomornegyedében is láttunk. Igaz, ezek nem voltak úgy egy rakáson és nem csak műanyagból meg mindenféle szemétből voltak, hanem javarészt sárból, fából és egyéb természetes anyagokból, és rendszerint a települések külső részein voltak, szép erdő alatt. Szóval összességében nem nevezhetőek nyomornegyednek, pofás kis kunyhók voltak az erdő szélén. Az út szélén a hátukon hatalmas halom tűzifákat cipelő asszonyok pedig mosolyogtak, pedig én már a hátukon cipelt teher láttán is elszörnyedtem. Pedig valószínű itt is boldogok az emberek úgy ahogy vannak, a mi nyugati felfogásunk szerint „nagyon szegényen”, mert itt aztán még annyit se kapnak az egyre-gyorsabban-egyre-többet-egyre-nagyobbat kultúrából, mint Indiában. És ismétlen, a nyugati kultúrával csak bizonyos téren vagyok elégedetlen, nem az egésszel! Ha ez nem így lenne, szerintem önteltség lenne itt most részemről minden szó.

Hosszú idő után újra sátrazunk!

Napközben elhatároztuk, hogy mivel ideális hozzá a környezet, az este beállta előtt pár órával már lelassítunk és elkezdünk táborhelyet keresni egy szép sátrazáshoz. Ez nem ment olyan könnyen, mint hittük. Először egy település központjában álltunk meg, itt Zita elszaladt élelmet vásárolni, én pedig megkérdeztem a közeli rendőrőrsön, hogy a hatalmas kertjük egy hátsó szegletében sátrazhatunk-e, de sajnos nem engedték meg. Mikor visszaértem a főúthoz, egy nagy busz fékezett épp, és a tetején egy kisebb tömeg fiatal ült, és nepáli zenére énekelt és „táncolt” – már amennyire egy száguldó busz tetején ülve lehet táncolni. Ez már önmagában nem akármilyen látvány volt számomra, és ezt még tetézte az, amikor megláttak a fiatalok. Még nagyobb tombolásban törtek ki, és vadul integettek. Sajnos a fényképezőgép gyors előrántásához nem volt elég lélekjelenlétem, pedig nem akármilyen felvétel lett volna.

Miután beszereztük a vacsorához és a reggelihez valót, elindultunk, hogy az első alkalmas helyen megálljunk és sátrat verjünk. Persze ilyen hely most csak nem akart jönni, pedig előzőleg, amikor még a menés mellett voltunk, sok ilyet láttunk. Végül egy híd után, egy folyó ártere melletti zöld, fás mezőt néztünk ki egy hosszú ház mögött, hogy a főútról ne legyünk láthatóak. Ki is néztük a helyet, de még mielőtt elkezdtünk volna sátrat állítani, meg kérdeztük a szomszédos ház lakóit, hogy szabad-e itt sátraznunk. A válaszuk, már amit értettünk belőle, nem volt se egyértelmű, sem bíztató, ezért odébb álltunk.

Ekkor kezdett kicsit vészes lenni a helyez a táborkeresés terén, mivel mindketten már elég fáradtak voltunk, és a naplementéig sem volt hátra már egy teljes óra. Ilyenkor mindig az van, hogy ahogy telik az idő, úgy leszünk egyre fáradtabbak és nyűgösebbek, és ha erre még rájön az is, hogy közben sötétedik, akkor az idő múlásával egyre kisebb az esélyünk, hogy egy jó táborhelyet találjunk, egy olyat, ami tetszik nekünk. Ennek tudatában voltunk ekkor, ezért próbáltunk gyorsan és hatékonyan cselekedni. Egy visszautasítás és egy vízfelvétel után végül találtunk egy udvart, ahol a szénakupac mellett engedélyt kaptunk a sátrazásra. Két takaros kis ház, egy ól, és egy udvari WC volt az udvar környékén. A főúttól egy fás rész választott el minket, a házak mögött pedig már földek voltak, szóval a hely ideális volt nekünk. A szomszédból hamarosan előkerült egy lány, aki beszélt angolul, így azt is el tudtuk mondani, hogy kifélék és mifélék vagyunk.

Nem kellett megbeszélnünk egymás között, de mindketten tudtuk, hogy mi a dolgunk. Még együtt gyorsan felpattintottuk a sátrat, berámoltunk, én betettem az előtérbe a bringákat, majd amíg Zita fürdött az udvari WC-ben, én vizet szűrtem. Eztán én jöttem a fürdéssel, a Zita által már kijárt módszert követtem, a kis helyiségben az Ortlieb lavórunkból mertem a vizet magamra a kis acélbögrénkkel. Így kevesebb víz fogyott, meg aztán már különben is nagyon hozzászoktunk ehhez az ázsiai bucket-shower technikához. :) Mire végeztem a fürdéssel, Zita már majdnem elkészült a vacsorával. Otthonról kapott krémlevest és chowmein-t ettünk, utóbbit mákkal, mivel Delhiben a Magyar Nagykövetségen kaptunk egy kis mákot. Szóval érdekes vacsoránk volt, ezúton is köszönet mindenkinek, aki beleadta, vagy szállította nekünk a hozzávalókat! :) A chowmein-t már itt vettük Nepálban, ez a helyi tészta, tojás nélkül, csak lisztből. Főzés közben egyébként még kíváncsian néztek minket néhányan a háziak közül, de ez nem volt akkora tömeg, és nem volt olyan zavaró, hogy gondot okozzon nekünk, na meg aztán pár perccel később már nem voltunk olyan érdekesek és ment mindenki a dolgára, és magunk maradtunk. Ez utóbbi szerintünk soha nem történt volna meg Indiában, mert ott annyi az ember, hogy mindig jött volna utánpótlás. És számunkra nem kellemes, ha több tucat szempár lesi minden mozdulatunkat, és olyan közel jönnek, hogy az már zavaró is legyen. Elég, ha egyvalaki rossz ember közülük, és elemel valamit, ami nekünk fontos. Szóval ezért soha nem is próbáltunk sátrazni Indiában, és az sem hiányzik, hogy fél szemmel mindig a kíváncsi tömeget lessük. Viszont most örültünk, hogy hosszú idő óta újra megtehetjük, hogy sátrazzunk, és ezt igazából nagyon élveztük. 9 óra felé már megvacsorázva, elmosogatva, megfürödve, és sok liter kész ivóvízzel készen bent voltunk a sátorban a bringák mellett. Ez jó érzés volt.