San Miguel de Allendéből nem sikerült korán elindulni, mert reggel még eszembe jutott pár módosítás a cikken és még el is kellett küldeni azt, így majdnem dél lett, mire kitoltuk a biciklijeinket. Ugye milyen rossz, amikor van wifi… Nem hagy békét a világ, meg az internet végtelen lehetősége. Persze azért elszakadtunk végül, és valamivel Alexék után mi is elindultunk a kempingből.

Csoportkép: balra a tulaj, középen farmerben a színész srác, jobbra Alex és Tom

Fekvőbringák ide vagy oda, azért ez is egy gyönyörű járgány, meg kell hagyni. A kerékpártúrázók körében klasszikusnak számító Schwalbe Marathon Plus gumiköpenyekkel és Brooks nyereggel. A képen nem látszik, de hátul a csomagtartó tetején van egy kis okos napcellás töltő is, ami önmagában egy összehajtható cipzáras táska is. Kihajtva a tetején a napcellákkal tölti a hasába elhelyezett kütyüket, összehajtva pedig a napcellák egymás felé néznek a belsejében így védve vannak a sérüléstől. Ez egyébként Alexandra bringája.

Ez pedig Tomé :) Hátulra a drybagjére kapott tőlünk egy nagy mexikói zászlót, amit még valahol Sonorában kaptunk, de mivel nálunk nincs táska hátul, így nem volt sehol akkora felület a bringánkon, ahová kifeszíthettük volna. Tomék pedig szeretnének több időd a helyiekkel tölteni, bátorítottuk is őket, hogy nyugodtan kérdezzenek be kertekbe sátrazáshoz (“?Podemos acampar en tu jardín?” – nem egy atomtudomány a spanyol nyelv… :D), , a legrosszabb ami történhet, hogy az első háznál azt mondják nekik, hogy nem, de ez Mexikóban nem jellemző, velünk se történt még meg soha. :)

Ja, és egy másik kevésbé klasszikus túrakerékpáros elem: Tom sisakján ugyanaz a tükör van, amit mi is használunk, ebay-en kapható, “Take a Look” a neve, és nagyon szeretjük. Jót nevettünk azon, hogy nála is megvan az a szokás hogy ha leveszi a sisakot mert pl. gyalogol, megszokásból akkor is keresi a szemével a tükröt, mert hát kényelmesebb a periférikus látóterünkbe pillantani, mint mindig megfordulni, hogy jön-e autó a hátunk mögött… :)

Miután elhagytuk a kempinget, kb. 500m métert sikerült haladni. :) A helyi Mercadoig, vagyis a piacig mentünk, ahol jól betortáztunk, vagyis felfaltunk néhány olcsó mexikói szendvicset

Olcsó volt, a Mercadoban általában jó árak vannak. – 1 peso kb. 18 forint, ha a banki költségeket is rászámoljuk, és mondjuk nagytételben, 5000 pesonként használunk csak ATM-et (mert a piacon ugye itt nem tudunk kártyával fizetni, ellentétben például az USA és Új-Zéland farmers marketeivel), a magyarnál olcsóbb, új-zélandi bank tranzakciós (5 NZD egy ATM használat) és átváltási (2,5%) költségeivel számolva. Tudom, tudom, nyitni kellett volna egy banki költségek oszlopot is szupertáblázatban, de most már mindegy. :)

Na, ki tudja megmondani, mire való az a felakasztott vízzel teli zacskó? Kommentekben várjuk a megfejtéseket! :) 10 tipp után eláruljuk! :)

Még “para jevár” vagyis elvitelre is kértünk az olcsó és finom szendvicsekből, majd végre valóban útra keltünk. A tervezett útvonalunk a következő négy napra ez volt.

Ugyanez oldalnézetből így nézett ki

Úgy terveztük, hogy első nap Tarimoroban alszunk 85km-nél, hogy másnap korán reggel még hűvösben túltegyük magunkat a mászáson, majd újabb 80km Maravatío egy újabb éjszakázással, majd harmadnap reggel jön a nagy mászás fel 2500m-re, ahol szintén megalszunk Altacomulcoban, hogy aztán negyedik nap megérkezzünk Tolucába, ahol már le volt egyeztetve, hogy egy előreláthatólag nagyon jófej családnál leszünk. No és most lássuk, hogyan alakultak valójában ezek a napok! :)

1. nap: San Miguel – Tarimoro, 87,6km

Kifelé menet a városból kezdetben empedrados kis utcákon, majd egy nagy sugárúton hajthattunk. Utóbbin volt egy körforgalom, a közepén egy El Pipílo szoborral, tudjátok, ő a magtári hős a függetlenségi háború első ütközetében, aki egy kőlapot a hátához tartva odaosont a gyarmatpártiak búvóhelyének kapujához, és fáklyájával, valamint némi kátránnyal (hol volt nála a kátrány, a harmadik kezében, vagy a zsebében!?) felgyújtotta azt. Legalábbis a legenda így szól! :)

A város szélén egy óriási több szintes antikváriumszerű boltot találtunk, tele milliónyi érdekességgel – hát igen, itt végülis van piaca ennek, hiszen a fejlődő mexikói vidék polgárai sok érdekes, régi, de éppen ezért az amerikai expatok számára értékes kacatod dob ki, hogy elférjen a nagy LCD tévé a nappaliban – Erre az üzleti lehetőségre ültek ők rá nagyon szemfülesen. :)

Csajozós bicikli: “Ó Rodrigo, de szép nagy lámpatested van!” :D

Az első napi nagy emelkedőt mászva

Mozgássérült bácsi kézzel hajtós házi készítésű járgányán – Ügyes! :) Mint tudjuk, a szükség nagy úr, és kreativitást szül!

Zita nagy kedvence a középső ikon az alsó soron :)

5 tacos 10 pesoért? Ez annyira olcsó, hogy ki kellett próbálnunk, már csak kíváncsiságból is. :) A bácsi előre elkészített tacosokat adott, tényleg apróak voltak, és különféle töltelék volt bennük (kolbászos, kukoricás, csirkés), és zöldség – Nem volt nagy adag 10-ért, ezért kettőt is vettünk, tehát 20-at költöttünk. Éhesek maradtunk… :) De legalább kipróbáltuk, és annyit azért ettünk, hogy Celaya nagyvárosán keresztül tudjunk hajtani anélkül, hogy a drága városközpontban kéne megállnunk enni

A város közepe meglepetésünkre csendes volt – Talán sziesztázott mindenki…

Kerékcsavarok takaró dísze a városi buszon. Ez még nagyjából okés, ennél még mutatunk durvábbat is a végén!

A város után nyílegyenes, enyhén lejtős autópályára kerültünk, ahonnan ez volt a kilátás balra

Jobbra meg ez :) Egy teljesen szabályos vulkáni kúp :)

Kelet felé Tarimoro irányába lefordulva mindjárt leváltották a száguldó autókat a lovasszekerek :)

Későre járt már, de a templomtorony látványa az orrunk előtt reménnyel töltött el minket. Talán a parókián tud valaki valami szállásféleséget adni nekünk…?

Szamárpad? :) Vagy inkább kecske…

A plaza, vagyis a főtér különösen szép volt ebben a faluban

A zöld-fehér-pirosra festett fatörzsek körben a téren nagyon pofásak voltak

Vendéglátóink, a lelkipásztori munkatárs és a felesége – Sajnos csak az e-mail címüket írták fel nekünk, a nevüket nem, így utóbbi már nincs meg, egy hónap alatt elfelejtettük. De nagyon kedvesek voltak, és a vödrös fürdés és a közös vacsora után az emeleti vendégszobájukban egy ventilátor mellett elalhattunk. :) – Vicces volt látni az otthonuk előterében a misén használt ostyákat nagy csomagokban állni egy polcon :)

2. nap: Tarimoro – Maravatío, 80,4km

Reggel vendéglátónk megmutatta a faluból kifelé vezető utat – ő is biciklin természetesen :)

Új nap: új élmények és tájak!

A nyeregben a kilátás balra

Helló kecskepásztor! :)

A nyereg túloldalán újra lapos lett a táj

Megáltunk ebédelni egy városkában, ahol megtaláltuk az egyetlen empedrádos útszakaszt, a régi hídat :) – 100 méterrel odébb volt egy lapos, aszfaltos híd autóknak, de ezt már csak akkor láttuk, amikor felmásztunk ennek a hídnak a tetejére a macskakövön :)

Délután brutálisan ránkszakadt az ég! Beborult, esett az eső, mintha dézsából öntenék, percek alatt hömpölygött a víz az utakon. Visszafordultunk és az előző faluban kerestünk menedéket, közben az eső jégre váltott, éreztük, hogy kopog rajtunk, pattog le rólunk. Találtunk egy nyitott kaput, és a kertben egy ereszt, ahol végre fedezéket találtunk. Az ereszhez tartozott egy ház, a házhoz pedig ők, akik nagyon kedvesek voltak velünk, kávéval és törülközővel kínáltak minket. Amíg odakint szakadt az eső, kellemes fél órát töltöttünk itt együtt, előkerült a világtérképünk, a családi fotóink és a Magyarország prospektusaink :) Igazán kaphatnánk már valamit az államtól a magyar turizmus népszerűsítésért, nem?! :) (nem, csak viccelek, még a végén megkapnánk, hogy az adófizetők pénzéből utazunk, azt meg nem akarunk)

Miután elállt (mert kb. egy óra alatt amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elment a vihar) az udvarból marékszámra lehetett összegyűjteni az üveggolyó nagyságú jegeket – Barátaink elmondása szerint normális hogy essen, de csak így ahogy most, egy órára, délután négytől, kb. még szeptember közepéig így lesz, ez a monszun. Viszont a jég az ritka még itt is.

Hűvös maradt az idő, ezért magunkon hagytuk az esődzsekiket, így legalább meg is száradtak

Pár száz métert még másznunk kellett, hogy a hágó túloldalán leereszkedjünk Maravatíoba, ez meg is történt minden gond és újabb elázás nélkül. Itt a képen már szállást kerestünk, amit láttok, az egy szálloda! :) A csarnokba be lehet állni az autóval, és ide nyílnak a szobák is. Érdekes konstrukció! :) Viszont sajnos drága is, 300 peso alatt nem is volt szobájuk, így szóba se jöhetett nálunk.

Mentünk tovább a templomhoz, ahol szerencsénk volt, ez a fickó nagyon készségesen segített nekünk.

Bár ez a segítség kicsit kalandosra sikerült, és folyományaként kb. 1 órával az után, hogy megkaptunk egy templom melletti tantermi helyiséget alvásra, odakint találtuk magunkat a város sötét utcáin, kínomban üvöltve fölfelé tekerve a szakadó esőben egy meredek utcán, miközben a víztől beragadt és csúszós lett a markolatváltóm, és nem tudtam leváltani könnyű fokozatba… :)

Hogy hogyan történt mindez? Hát elég vicces szitu volt, már így utólag legalábbis. Szóval megkaptuk ezt a tantermet, örültünk, pont befejezte előttünk egy gyerekkórus a gyakorlást, betoltuk a bringákat, kipakoltuk száradni a ruhákat, elmentünk enni, majd mikor Zita már épp rávette volna magát a zuhanyban a hidegvizes élményre, bekiabáltam neki, hogy jöjjön ki, és pakoljunk, mert emberünk visszajött és azt mondja, hogy a pap valami biztonsági okok miatt nem engedi, hogy itt maradjunk. De nincs gond, szemben a kultúrházban maradhatunk, csak át kell tolni a bringákat papucsban. Mikor ezt a műveletet megkezdtük, emberünk kitalálta, hogy az se jó, ő még jobbat tud, kövessük az autóját, nála fogunk aludni! Úgy ahogy voltunk, kvázi pizsamában, vagyis a másik váltás száraz ruhánkban felültünk a bringákra SPD, kesztyű meg minden nélkül, és emberünk után eredtünk. Igen ám, de emberünk 2km-re lakott a város szélén, és közben újra elkezdett szakadni az eső! A váltókar beragadt, majdnem ottmaradtam az empedrádós rohadt életben, kint a szakadó esőben egy sötét utcán a bringát papucsban tolva és újra szarráázva… Valahogy feljutottam az emelkedő tetejére aztán pedig már odaértünk, de ez picit sok volt a pici lelkemnek, ami ekkor már rég megpihent volna a hosszú nap végén. Zita két fokkal boldogabb volt, végül a zuhanyt megkapta, csak hát ruhástul. Elmondtuk a barátunknak, hogy ez a spontán ötlete nem töltött el minket nagy boldogsággal, mert most a második váltás ruhánk is elázott, és nekem pl. nadrágból már csak az esődzseki és a testhez feszülős nadrág maradt, és hát egyik sem éppen kényelmes viselet beltérre. :) Erre bevezetett minket az otthonról már elköltözött fia szobájába és egy csomó ruhát adott nekünk éjszakára. Este még kakaóztunk és péksütiztünk vele egyet, miközben újabb és újabb spanyol szavakat tanított nekünk, amit ő látszólag még nálunk is jobban élvezett. :) Aztán elmentünk aludni. Kétszer eláztunk, de most végre végleges tető volt a fejünk felett, ha volt is néhány nem éppen felhőtlen pillanatja ennek a napnak, azért szép volt, és jó, hiszen jó lett a vége. :)

3. nap: Maravatío – Altacomulco, 65,5km

Másnap reggel a sarkon lévő utcai étkezdében megreggeliztünk – itt láttuk ezt a járgányt így felpakolva. Amihez nyugaton teherautót bérelnek, ahhoz itt elég egy pickup meg néhány kötél! :)

Ez a nap volt a nagy mászós, fel 2500m-re 2000-ről. És mindez egy autópályás szakaszon történt, ezért mielőtt kihajtottunk a városból, megpróbáltunk valami ételt venni elvitelre, de kora reggel még nem sok étterem volt nyitva, ahol ilyet kapni. A város szélén más lehetőség híján végül egy pékségbe tértünk be. A mexikói pékségek és termékeik eddig sajnos nem nyerték el a tetszéseinket. Először is szinte az összes péksütemény édes, csak 1-2 fajta “sós” pékárú van, ezek sonkával, ananásszal, sajttal vannak töltve, na meg persze csípős chilivel. Kérdeztük őket, hogy “?Tiene algo sin picante i sin azucar?”, vagyis hogy van-e valamijük, ami nem csípős és nincs benne cukor, de teljesen értetlenül néztek és a válasz végül az volt, hogy olyen nincs nekik. :) Van ez így, néha nem kapja meg az ember amit szeretne, főleg ha egy másik kultúrában biciklizik. :D Szóval vettünk néhány csokis bombát meg két sonkával-sajttal-chilivel töltött táskát, és reméltük, hogy majd utóbbiakat is megbírjuk enni valahogy, ha a nagy mászásban majd igazán megéhezünk.

Nem látszik a képen, de masszívan emelkedett, ha jól emlékszem 28km-en keresztül.

Tájkép szamárral az út mellett

Keramiakirakat az autópálya mellett :)

Van az autópálya, ahol 110-el hajthatnak a járgányok. Van mellette egy kerítés, aminek a túloldalán 5km/h-val szamaragolnak a helyiek :)

…és itt terelik az állataikat is

Szív alakú kaktuszlevél

A hágó közelében már erdők, sziklák mellett bringázhattunk

Fent alig pár száz méterrel azután, hogy átbuktunk a nyergen, útfelújításba ütköztünk, pont azon a helyen, ahol le terveztünk térni az autópályáról. Ehhez át le kellett szedni a táskákat és át kellett emelni a bringákat a kerítésen.

Innen 200m földút jött, aminek a végén kiértünk újra az aszfaltra, de most már egy sokkal kisebb és barátságosabb útra. Itt leültünk egy fa alatt és annak örömére, hogy felértünk 2500m-re, felfaltuk a péksütik nagy részét. A táskák csíptek mint a fene, hiába nyitottam fel és szedtem ki belőlük egyesével a chilit. Egész Mexikó imádja a chilit, de számunkra túl erős, minden más ízt elnyomó és a szánkat szétégető íze van, pedig ők mindenhez ezt eszik, már kiskoruktól. Ez valami nemzeti függőség, elkezdik gyerekként és soha nem bírják abbahagyni, ráadásul saját elmondásuk szerint nem egészséges ez a sok csípős. Nektek mi a véleményetek erről? Mi vagyunk inkább a bolondok és hozzá kéne szoktatnunk magunkat a csípős ízekhez vagy ami nem jó azt ne erőltessük és keep asking “sin picante por favor!”?

A kisebb úton mindjárt jöttek szembe az érdekes dolgok :) Ez az ember bútort árul, így házal velük, hogy cipeli körbe a falun a vállán az asztalt, széket…

Azért itt is vannak gazdagok. Egyszercsak egy Chevrolette Corvette állt be az egyik kapuba…

Már az autópályán is láttuk őket szembejönni a túloldalt, és most végre közelről is. Valamilyen guuadalupei bringás zarándoklat résztvevői voltak, nagyobb bandákban jöttek szembe egész nap :)

Így nézett ki a kísérőautójuk!

Én meg közben defektet kaptam, a kilencediket 28300km alatt (kettőnk négy kerekére számolva), mindig ezektől a kamion/buszkerék gumiabroncsának fémszálaitól… Pont mikor fáradni kezdtem, nem esett jól ezzel most vesződni.

Itt van a kis dög, ha 6mm-nél hosszabb, akkor át tudja lyukasztani a gumit.

Amúgy szép helyen kaptam defektet :) de ez akkor nem tudott különösebben boldogítani

Megint a zarándokbringások – és sötét fellegek előttünk :o

A nap további részéről nincs fotónk, ugyanis eleredt az eső. Először csak enyhe volt, de ha tudjuk, hogy később hogy rákezd majd, inkább tekertünk volna abban az enyhe esőben, és nem állunk meg kétszer is kivárni, hogy elálljon. Mert nem állt el, hanem csak jobban rákezdett. Mikor beértünk Altacomulco határába, iszonyatosan rákezdett. Behúzódtunk egy buszmegálló fedele alá, egy óráig néztük, ahogy kiszaladnak mellénk a közeli gyárból a műszakjukból haza siető munkások, és pattannak fel buszokra és taxikba… Majd meguntuk a várakozást, gondolván, hogy mi van, ha reggelig így esik, itt éjszakázunk egy pocsolyában állva? Ekkor persze már sötétedett is, nem csak a fekete felhők, hanem a közelgő éjszaka miatt is. Feltettük hát a villogóinkat, első lámpát is kapcsoltunk, felcipzároztuk az esőkabátokat és elindultunk. Hiszen már csak 3km volt hátra… De milyen három! Új értelmet nyert az “ez szívás!” a szótárunkban: kegyetlenül szakadó esőben, sötétben, forgalomban, meredek utcákban, 20cm mély szembehömpölygő vízben biciklizni. :) De legalább most váltani tudtam, mert volt annyi eszünk, hogy az első esőcsepp után egy zacskót húztunk a markolatváltóra. Egy autószerelő műhelybe behúzódva segítséget kérünk (“?Donde está el hotel barato?” – ?Hol van egy olcsó hotel?), és szerencsénkre egy utcával odébb irányítottak, ahol találtunk egy új építésű modern kis templomot. Bent megtaláltuk a papot, de sajnos nem tudott segíteni, azt mondta, hogy a helyiség, ahol maradhatnánk, hideg, szeles, és nedves és éjszakára be kell zárnia a templomot, ezért nagyon sajnálja. Amúgy rendes volt, látszott rajta, hogy tényleg segítene, ha tudna, ezért mivel az eső közben alábbhagyott, meséltünk neki erről a két ázott verébről, akiket maga előtt látott, és adtunk neki egy névjegykártyát is. Búcsúzkodáskor elővett egy gyűrött ötven pesost a tárcájából és átnyújtotta Zitának. Ez nagy jófejség volt részéről, hiszen ez egy étkezésünk ára itt Mexikóban. Megköszöntük a kedvességét, majd elindultunk a hotel irányába, ami egy utcával feljebb volt. Megtaláltuk az első szállót, ahol 130 volt a TV nélküli szoba! Végre, van ilyen ezt is megéltük! :) De azért nem ugrottunk bele egyből, gondolván, hogy hátha a szomszéd szálló, amit szintén említettek az autószerelősök, hátha még olcsóbb. Nem volt az, ott 200 fölött kezdődtek az árak, és a lépcső is szűkebb volt, így maradtunk az első szálló egyik TV nélküli szobájában, ahová nagy örömömre még a wifi jel is elért, így este tudtam kicsit levelezni a naptár ügyében, amit ekkor már elkezdtünk megtervezni. Ha jól emlékszem, ekkor írtam meg és töltöttem fel ezt az oldalt, és készítettem el a hozzá tartozó rendelési formot. Örültem hogy elkészültem vele, mert az előző évekre visszaemlékezve ez nem volt olyan egyszerű feladat, de így harmadjára már könnyebben ment, és ez az egy este elég volt.

Ja, és az óriási meglepetésünket nem is meséltem. Amíg én újrakentem wet lube-al a láncokat (ami aztán eszméletlen sok mocskot felrakott a láncra, de azóta sikerült lemosni és a monszun is végetért már, újra dry lubeot használunk, ez nem mocskol) és leláncoltam a szálló alagsorában a bringákat, Zita elment fizetni a recepcióshoz, és mikor jött vissza, meséli, hogy a paptól nem ám egy, hanem négy ötvenest kaptunk, vagyis 200 pesot! :) Ez nagyon sok pénz, ha ezt akkor látjuk, nem fogadtuk volna el tőle, viszont így már nem volt mit tenni. Csak örültünk neki meg az adományának és az olcsó szobának. Közben az eső is teljesen elállt, így kimehettünk a közeli plaza sarkába enni, ahol érdekes módon sem tacos, sem torta, csak hot-dog meg hamburguesa (hamburger) volt. De ezek finomak voltak, az orrunk előtt készítették őket 15-20 pesoért és minden jóval megrakták őket. Este talán éjjel 2-ig dolgoztam a már írt dolgon, aztán bedőltem Zita mellé az ágyba, az ébresztőt 6 órára állítva, hiszen még egyszer nem akartunk megázni, azt terveztük, hogy másnap még a menetrendszerinti délután 4 órás monszuneső érkezése előtt megérkezünk Tolucába, ahol végre több napot is pihenünk majd.

4. nap: Altacomulco – Toluca-Metepec, 70,3km

Ezen az utolsó napon hála az égnek már semmi izgalom nem történt velünk és sikerült végre nem megáznunk. Az út végig vagy autópályán, vagy városban vitt minket, szóval nem volt túl érdekes, de azért van egy-két fotónk erről a napról is.

Újabb gyöngyszem Zita táblás gyűjteményébe! :) Persze hogy van legalább egy kis shieldes sapkája az ürgének, hát anélkül nem lehet lapátolni :D

Amíg be nem értünk a városba, kb. ilyen volt az út végig, és javarészt lapos! :) Suhantunk szépen

A közelgő nagy ünnepre való tekintettel már a Pemex benzinkutasok is tradícionális mexikói öltözetben voltak, nagy sombrero kalapban és mexikói köpenyben (utóbbinak van valami neve?)

Drága a WC papír métere! :) 1 peso, vagyis 18 forint a benzinkúton az automatából! Óriási üzlet, na és nagy gazfickóság, mi az, hogy nincsen a WC-ben gratis?!? Amúgy mexikóban nem a WC kagylóba kell dobni a papírt, hanem a mellette lévő szemetesbe, mert a csatornahálózat nem elég széles ahhoz, hogy elvigye a papírt is. Ez néha elég érdekes szagokat és látványt tud eredményezni, na de szagultunk és láttunk már ennél sokkal rosszabbat is… :)

ZITAcuarrrooo :)))

Ezen a napon végre sikerült lefényképeznem ezt a mexikói őrületet: a buszosok és kamionosok előszeretettel raknak fel a fényes felniük rozsdás csavarjaira ilyen csili-vili krómozott tüskéket, amitől a járgány mindkét oldalt 10-15cm-el szélesebb lesz, nekem pedig eszembejut a megboldogult számítógépes játékkal töltött éveimből a Carmageddon nevű borzalom… Persze ők nem akarnak sem nekünk, sem a gyalogosoknak semmi rosszat, ez csak egyszerűen nagyon menő, és kész, ettől tovább nem gondolkodnak.

Tolucában még várt ránk néhány zajos-koszos-zsúfolt városi kilométer a Metepec nevű városrészig, de ezt is megcsináltuk, és amikor elküldtem a “400m” szövegű sms-t a leendő barátainknak, Memo visszaírt, hogy már az utcán vár minket a ház előtt. És mikor a címre értünk, valóban már messziről integetett nekünk. :) Ez mindig nagyon jó érzés, amikor így várnak minket valahol. :) Memoval és családjával fantasztikus napokat töltöttünk együtt, nagyon élveztük egymás társaságát, ezért nehéz volt tőlük elszakadni. Viszont most már alig várom, hogy belekezdjek a következő beszámolóba, amiben felidézem majd ezeket a velük töltött napjainkat! :)

Történt 2014. szeptember 9. és 12. között, összesen 303,8km-t bicikliztünk. Megírva október 9-én. Úgy látszik ez az egy hónapos csúszás kezd konstans maradni, de azért igyekszem leszorítani legalább 1-2 hétre.

Guanajuatoból San Miguel de Allendebe sikerült egy viszonylag könnyű, egy napos útvonalat találnom, ami alig volt 70km, és a környező hegyekhez képest igen kevés emelkedőt ígért:

Guanajuatoból San Miguel de Allendebe – Újabban már jegyzeteket is írok a szintmetszetekre – Ezek mindig ott figyelnek a fényképezőgépre mentve, így bármikor kéznél vannak, hisz fontos tudnunk, mennyi mászás van még hátra, hogy tudjunk tervezni

Még a városban gyorsan megreggeliztünk és elvitelre is kértünk négy kolbászos-sajtos quesadillát, mert nem számítottunk semmi élelemre útközben.

Mikor fényképeztem, vakított a nap és inkább előre figyeltem, ezért nem vettem észre, hogy Zita mögött ott volt a Krisztus szobor a 2700m magas hegyen, ami állítólag Mexikó földrajzi közepe is egyben, ezért nagy zarándokhely a mexikóiak körében.

Nekünk nem volt az, de örülök, hogy ha csak így utólag is, de láttuk. Ez a második dolog, amit utólag veszünk észre a fotókról, volt már egy szivárvány is Zita mögött Örményországban, amit a valóságban nem vettem észre, mert a tükörben nem látszott, fényképezni meg csuklóból fényképeztem hátrafelé, miközben magam elé is néztem. :)

Jobbra ilyen volt a táj mellettünk – Igen, az egy vulkáni képződmény :)

19km-nél La Saucedába érve nem számítottunk semmire, mert a műholdképről egy nagyon kis porfészeknek tűnt, de a valóságban annál inkább tele volt élettel. Épp piac volt és nagy zenebona:

…és karácsonyi rénszarvasok, szeptemberben! :)

Pálmafa is van, csak hogy teljesen autentikus legyen a dolog! :D Megkérdeztük, tényleg karácsonyra készülődve árulták ezeket a rénszarvasokat.

A férfi dolgozott az USA-ban, jól beszélt angolul, velük töltöttünk néhány percet, amíg megittunk egy horchatát (ejtsd: orcsata – rizses, fahéjjas, vaníliás ital)

Itt készül a dorilocos, vagyis annak egy kevésbé őrült változata: ropogós snack zöldségekkel és persze csípős szósszal

Ez az igazi DoriLocos – Felvágják a Doritos nevű chipseszacskó oldalát és az itt is csak félig teli zacskót telepakolják zöldségekkel és csípős szósszal – majd a tetejére még egy kis chips és szósz – A név a Doritosból és a Locosban, vagyis az “Őrült”-ből lett összerakva

A fali után emelkedő következett, de nem volt vészes, se nem hosszú, és közben ilyen kilátásunk volt az alattunk kanyargó völgyre

Remek időnk volt, enyhe szembeszéllel

Emeletes növények az út szélén – Egész nap láttuk őket

Már nem tart soká, mindjárt itt a lefelé! :)

Sok út mentén, főleg az autópályák mellett fut párhuzamos, kisebb földút is, pontosan e célból, amit a képen is látunk – na meg a szamáron közlekedők számára :)

Mellettünk szabdalt apró völgyek szaladtak, de az út általában a lapos gerincen vitt minket, így nem kellett le-fel mászni

Néhol olyan magas volt a fű az út szélén, hogy meg tudtuk simogatni :)

A szaggatott vonalat keresztezni veszélyes! :) – Most végre elkaptuk, mármint a kamerával, ahogyan egy óriási pók sétál keresztben az úton! :) Meg tudjátok mondani, miféle pók ő?

A felhők nagyott ott voltak ezen a napon! :)

Egy kisebb kanyon a távolban

Egy kaktusz és termése

A távolban már látható San Miguel de Allende! :)

Valaki túl sok lovagos filmet nézett és várfalat épített magának kerítés helyett? :)

Tuti, hogy Gringo (amerikai) ült benne! :) San Miguel de Allende nagy expat paradicsom, tele van amerikaikkal, már évtizedek óta

A városba érve egy “2×1″ táblára lettünk figyelmesek, ami annyit jelent, hogy egyet fizetünk, kettőt kapunk! :) A tacosból, így csak 5 peso volt darabja és még sült hagymát is kaptunk hozzá… Hmm, nagyon finom volt! :)

Már a városban, wifi után kutatva…

…mert a Couchsurfinges vendéglátónk, Beethoven reggel a telefonban azt ígérte, 1 perc múlva küldi a címét, ahová majd mehetünk. Ezt azóta is küldi, mi közben meg már letekertük a távot és megérkeztünk a városba. Hiába próbáltuk hívni napközben többször is, nem vette fel és nem válaszolt az sms-einkre. Egy butique hotelnél végül kedves volt a recepciós hölgy, megértette a problémánkat, beengedett a netbookommal a wifis hálózatukra, és meg tudtam nézni a Couchsurfing.org-on is, amit már sejtettünk: Beethoven ott sem válaszolt, semmi hír róla, se a címéről. Előzőleg csak sms-ben válaszolt a Couchrequestünkre, és azt írta, hogy szívesen lát minket, bár még Guadalajarában van, de mire mi San Miguelbe érünk, ő is hazautazik. Talán az történhetett, hogy annyira jól érezte magát Guadalajarában, hogy tovább maradt a tervezetnél, és ezt ilyen furcsa módon “közölte” velünk. Később, mikor meséltük az esetet, hallottuk, hogy ez elég gyakori Mexikóban, és az, hogy valaki megadja a telefonszámát és megígér valamit, sokszor semmit sem jelent. Itt is létezik a “yes story”, vagyis hogy mindenre igent mondanak, csak hogy ne komfrontálódjanak és hogy kényelmesen érezzük magunkat, de ezt nagyon rövid távon gondolkodva teszik, hiszen pl. ilyen helyzeteket teremtenek vele.

Itt voltunk San Miguel de Allendében, és számítottunk valakinek a vendégszeretetére, de őt képtelenség volt elérni. Közben meg már sötétedett…

…persze most sem csüggedtünk, Beethovent hamar elfelejtettük és megoldás után néztünk. Felcsattantunk a Warmshowers.org-ra is, ahol a város egyetlen regisztrált tagját, Johnt találtuk meg, méghozzá telefonszámmal együtt. Azonnal írtam neki, majd fel is hívtam. John is egy expat, több kisebb ingatlan tulajdonosa a városnak egy korábban lepukkant negyedében, amit most többek között ő is próbál felvirágoztatni, színházi előadásokkal, filmvetítésekkel és egyéb programok szervezésével. Az egyik ilyen szabadtéri színházas telkén egy kényelmes kis kempinget is üzemeltet, ahol a Warmshowers-el bringán érkezők az első estét ingyen kapják, a másodiktól pedig 80 peso/fő/nap az ára, ami még így is messze a legolcsóbb szállás a városban. Szóval megmenekültünk! :) Johnnal 10 perccel később már személyesen találkoztunk és nagyon jó fej volt, egy színés barátjával (aki az USA-ból gyalog jött el idáig…) nagyon szívélyesen fogadtak minket, megmutatták a kempinget, ahol egy kis tetőt is találtunk a szúnyoghálónknak, és még melegvizes zuhanyra is áthívott minket magához a színes srác.

Este tüzet raktunk lomfákból és néhány órát beszélgettünk a tűz körül – reggel pedig elsőként felkelve a kempingben ugyanezt a helyet én irodának rendeztem be és elkezdtem kiválogatni a fotókat a Guanajuatoról a fejemben már készülő cikkemhez

Így néz ki a kemping, az ott a színpad, az oldalában helyesírási hibás dísztányérokkal :) pl Melcome Welcome helyett, és hasonlók :)

Otthonunk :)

Lakótársaink tanácsára Chilaquilest reggeliztünk – hiába volt zöld, az itt nem jelent semmit, zöld chiliük is van, égetett mint a tűz… :D

Na most jól írom, mert Zita kijavított, valamelyik előző bejegyzésben rosszul írtam. Ez a kaktuszlevél, és egy kisebb, kerekebb hasonló dolog pedig a tuna, a kaktusz gyümölcse, ami színben változó lehet

Sétáltunk egy kört a városban, itt is voltak szép utcák

Alexszel és Tommal, a lakótársainkkal az egyik múzeum kertjében egy hátsó lánckerekekből összerakott kerék előtt

Falfestmény a múzeum átriumjában

Modern művészet

Ekkor fordultunk ki a múzeumból :)

A bazilika a főtéren

Ezek már a szeptember 16-ára kirakott nemzeti színek az utcákon – Mexikó ezen a napon kezdte meg a függetlenségi háborút, ez a legnagyobb nemzeti ünnepük – és a feleségem szülinapja :)

Végre volt bőven bélyeg nemzetközi képeslapra a postán, így sikerült feladni jópárat. Van, akinek megérkezett már? Eddig nem kaptunk visszajelzést senkitől… Reméljük nem vesztek el, mint egyszer egy adag, amit a katmandui főpostán attunk fel, csak körbejárják a fél világot, mielőtt kézhez kapjátok őket! :)

Végre nem téglatest, hanem henger alakú fák! :)

Utcakép

Na ez a tuna, ami nem tonhal, hanem a kaktusz termésének mexikói/spanyol neve :)

Minden nap látni valami különleges bogárhátút Mexikóban :)

Ez a kempingünk – Shower, Campfire, Wifi: tudják mi kell az utazónak :)

Ez a bejárat, ha nem tudod, soha nem találod meg :)

Délután nagy beszélgetésbe kezdtünk Alexszel és Tommal, és mikor kiderült, hogy ők is cipelnek magukkal a bringákon légzőcsőt és búvármaszkot, kitaláltuk, hogy csináljuk egy közös képet a bringákon ezekkel – és ha már bolond fotó, akkor egyben megünnepeltük velük a 28 ezer kilométerünket, ami egyébként Guadalajarába menet az utolsó néhány kilométeren ért minket. Csak mivel ott nem volt hol megállni és nem volt ott semmi csak egy forgalmas autóút, ideáig húztuk az ezer kilométeres fotót – és érdemes volt :)

Egész estig dumáltunk…

…sok szépen meséltek Baja Californiáról, és az útjukról, jó volt hallani hogy másoknak is vannak nehéz napjaik és boldog pillanataik, pont mint nekünk. Aztán egy-két régi képet és videót is elővettünk, sokáig nevettünk ezen a hagymát vágó sikh bácsin az amritsari Golden Templeből, megnéztük újra, Zita hogyan készít parathát Maduraiban és hogy milyen jó volt bérelt Hero kerékpárokat hajtani Indiában, na és persze az utánozhatatlan pakisztáni forgalom sem maradhatott el Hóvarjúfalváról. Miközben újranéztük ezeket Zitával, néha fogtuk a fejünket, hogy miért nem vettünk és használtuk egy jobb vagy legalábbis egy újabb fényképezőgépet, aminek nem volt összekarcolva a lencséje. Néha csak utólag látja ezeket a dolgokat az emberek. Most innen a világ másik végéből, több mint két év után visszanézve ezeket különösen érezzük, mennyire speciális idők voltak ezek, és hogy mennyire jó, hogy vannak róla ilyen képi emlékeink is. Ugyanilyen speciálisak a mostani idők is, de ezt néha nem érezni épp most, épp itt, mert éhes, fáradt, elgyötört az ember, mert éppen az aktuális problémáin töri a fejét… De ezen túl kell lépni és észre lehet venni mindig minden percben, hogy de jó, hogy itt vagyok, és de jó itt! :) De erről az előző bejegyzésben már írtam bővebben. Most még csak annyi, hogy visszanézve ezeket a bejegyzéseket és videókat kicsit csodálkoztam, hogy hogyan volt ennyi energiám akkor minderre, hogy még videókat is vágtunk, mikor az jött ránk. Persze most van naptár, most vannak cikkek, most sem lett kevesebb az időnk se nem lettünk sokkal fáradtabbak, mint akkor csak sok minden mást is csinálunk. Na meg Indiában 2 hónapot “csak” hátizsákos “Hello Journey” turistaként töltöttünk el, ami azért kevésbé megterhelő műfaj, mint a bringázás… :)

Az, hogy végül Beethoven nem jelentkezett, végül jól jött ki, mert így találkoztunk a kempingben Alexszel és Tommal, akikkel egy remek napot töltöttünk San Miguel de Allendében, és mivel a kemping sarkában találtam asztalt és székeket, még a cikket is meg tudtam írni. Nem csak nagyszerű, hanem termékeny is volt ez a nap! :) Beethoven később sem jelentkezett, semmi hírt nem kaptunk felőle, vártunk néhány hétig egy “sorry”-ra vagy valami magyarázatra, de nem kaptunk semmi ilyet, ezért végül hagytunk egy neutrális referenciát róla, mondván, hogy “Oké nemet mondani, vagy lemondani a felajánlást, de teljesen ignorálni minket nem volt szép.”

Történt 2014. szeptember 7-én és 8-án, tekertünk 76km-t, megírva október 8-án. Holnap pedig továbbindul az útinapló egy jó kis 300km-es, 4 napos szakaszra Tolucába! :)