Edirnei lepény Dani módra

Legutóbb ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Ali-hoz Edirnébe, aki nagyon jó fej volt velünk, késő estig beszélgettünk és egy csomó jó és megnyugtató dolgot mesélt Törökországról.
Ali nem csak jótanácsokkal látott el minket, hanem lakáskulccsal is. Másnap le kellett lépnie már kora reggel, szemináriuma volt, gyógyszerész orvostan hallgató, de ezt azt hiszem, már említettük. Szóval amíg Alinak a gyógyszerekről regéltek, mi az igazak álmát aludtuk egészen kora délutánig. Miután kidobott minket az ágy, körbenéztünk az élelmiszeres zsákunkban, és konstatáltuk, hogy Dani már 170km óta cipeli azt a bizonyos görögdinnyét… :) Ami étel volt nálunk és nem dinnye, abból összedobtunk egy jó kis ebédet. Dani összekeverte a fél kiló lisztünket (Temesvár óta cipeltük) vízzel és különböző füszerekkel, én pedig kisütöttem a lepényeket, miközben naplót írtam a konyhában. Gyorsan felelevenítettük Danival a palacsinta dobáló-fordító tudásomat, így nem kellett semmivel összekarcolnunk Ali teflonos serpenyőjét, hogy megforgassuk a lepényeket. Tölteléknek Dani bulgurt készített, ez gyakorlatilag török rizs(párolt tört búza), ezt fűszerezte meg mindenfélével és dobott bele egy citromot szeletekre vágva. A töltelék nagy részét ez tette ki, de volt még mellé zöldség és krémsajt is. Akkora adag kaját sikerült készítenünk, hogy még éjjel is ezt ette az egész lakás. Valaki kérdezte a lepény receptjét. Nos, elég egyszerű: víz, liszt, fűszerek. Az egészet palacsintatészta sűrűségűre kell keverni, majd hozzáadni a fűszereket ízlés szerint. Ez nálunk általában a következőket tartalmazza, mikor-hogy: bors, fokhagyma, meg amit szedtünk útközben: zsálya, citromfű, menta. De pl. medvehagymával is isteni, sőt, azzal egyenesen zseniális!

Egy török esküvő a lakótelepen

Délután bátorságot vettünk rá, és kimerészkedtünk a lakásból. Azt terveztük, hogy bebringázunk megnézni Edirne nevezetességeit, de már pár sarokkal odébb leragadtunk. A lakótelepen ugyanis észrevettünk egy esküvői szertartást a panelházak között. Ezzel még nem lett volna baj, csakhogy hamar észrevett a násznép is minket. Gyerekek ugráltak körül bennünket, majd a gyerekek között utat törtek felénk a felnőttek is, akik félrezavarták a gyerekeket, intettek nekünk, hogy tegyük le a bringát, és menjünk, álljunk be közéjük táncolni.
A következőképpen kell elképzelni egy ilyen esküvőt: Négy nagy panelház közötti téren üvölt a török zene, nagy körben táncolnak a törökök, amely tánc alatt nem tesznek mást, mint széttárt karokkal csettintgetnek és lépegetnek kicsit, de ezt szemmel láthatóan nagyon élvezik. Persze nem úsztuk ám meg ennyival, hogy beálltunk kicsit csettintgetni közéjük. Miután megvolt a tánc, intettek, hogy kövessük őket, ham-ham, kapunk enni. A vicc az, hogy nem viszik túlzásba ezek a törökök a helyszínválasztást, valószínű egyszerűen csak a legegyszerűbb, a lakóhelyükhöz legközelebbi helyszínt választották a ceremóniához. Az esküvő vacsora része nem egy étteremben volt, vagy akár egy felállított sátorban, hanem az egyik panelház pincéjében, a raktárhelyiség és a kazánház között. :) Ide vezettek le minket egy roskadozó félben lévő fapallón, műanyag asztaloknál foglalhattunk helyet, és kaptunk enni valamilyen fehér levest és egy krumplis pörkölt szerűséget eldobható tálca-tányérokon. Na és persze Ayrant. Mindezt egy csomó helyi török között, akik mind nagyon kedvesek és kíváncsiak voltak. Kívülről talán kicsit meredek lehet ezt olvasni, hogy kint hagytuk a bringákat, és lementünk egy tucat vadidegen törökkel egy panelház kazánházába, de valójában semmi para nem volt az egész szituban. Ezek az arcok mind ismerték egymást, örültek nekünk és megvendégeltek minket – és ha közben bárki is megpróbált volna a gazdájuk nélkül otthagyott bringákhoz nyúlni, arra valószínűleg egy száz fős násznép támadt volna rá, mint ahogy a gyerekekre is rászóltak azonnal a felnőttek, ha túl közel nyúlkáltak a bringákhoz – amiken ezúttal egyébként nem is volt semmilyen málha, hiszen csak a városba indultunk.
A meglepetés a meglepetésben az volt, hogy egyszer csak ott termett mellettünk a pincehelységben Ali. Jött hazafelé bringával az egyetemről, amikor meglátta a bringáinkat a násznép mellett, megkérdezte őket, hogy merre vannak a gazdái, és így került le mellénk. Ezek után még táncolnunk kellett egy kicsit, megkínáltak minket édességgel is, le kellett fényképezkednünk a fél násznéppel, majd nagy nehezen tovább tudtunk állni a násznép kíváncsi, szeretettel teli karjaiból. Eszméletlen aranyos és kedves népség volt, szerintem még egyikünk sem találkozott így ilyen formában ennyi kedves törökkel. Igazán örültek nekünk, de én már a végén kicsit zavarban voltam, hiszen néhányan jobban megcsodáltak minket, mint a friss házaspárt, ez pedig egyáltalán nem volt célunk, mi csak kíváncsiskodni kukkantottunk ide, de aztán ők még kíváncsibbak lettek irántunk, és egész szépen körbe lettünk ugrálva. Mindenesetre igen érdekes tapasztalat volt ez a török lakótelepi esküvő, azt meg kell hagyni.

Tea Edirne központjában

Alival most már így négyesben begurultunk a belvárosba, és ismét egy méregdrága helyre ültünk be, ahol Ali ismét megtalálta a legolcsóbb tételt a honlapon, mégpedig a cay-t, vagyis a teát, 3 líráért, vagyis 340 forintért. Minden más ital 1000 forint felett volt, ettől először kicsit megijedtünk, de aztán ismét nem kellett csalódnunk a kedvenc Alinkban. Jót dumáltunk a tea mellett, majd hazatekertünk a lámpafényes városon át. Hazafelé találkoztunk néhány bringással, akiket Ali mind ismert. Kíváncsiak voltak a furcsa fekvőbringákra, így egészen

Ali otthonáig kísértek minket, ahol aztán ki is próbálhatták a gépeinket a ház melletti parkolóban.
Ezek után éjjel persze még folytatódott a nagy beszélgetés Ali lakásán. Nem tudom pontosan leírni mi az, de azt hiszem, ilyenkor történik az a csoda, amiről igazán szól a Couchsurfing. Emberek találkoznak, beszélgetnek, eszmét cserélnek, új gondolatokat ébresztenek a másikban, vagy épp rátalálnak egy-egy közös gondolatra. Mindeközben egyikőjük otthon van, amíg a másik vendégségben nála, úgy, hogy előtte sosem találkoztatok személyesen, de mindkettőtökben (vagy esetünkben mind a négyünkben), ott van a Couchsurfing szelleme – és ez már eleve egy jó táptalajt ad ahhoz, hogy jól érezzétek magatokat, és ez a csoda megtörténjen. A Couchsurfing egy nagyszerű dolog és ezt jó újra és újra megtapasztalni.
A csodára maradtunk hárman, miután Ali elment aludni – neki másnap ismét órái voltak -, mi megnéztünk egy filmet, Dani ajánlására a „The Way Back Home”-ot – Ajánljuk megtekintésre, élvezetes volt.

Tamás sms-e Edirnéről – Köszönjük a Rudas fürdőt Sinan! :)

Miután Ali tovább marasztalt minket, és még nem sikerült megnéznünk Edirnét igazán közelebbről, maradtunk még egy napot. Idegenvezetést még sms-ben is kaptunk, méghozzá nem is akármilyet, nagy köszönet érte Huber Tamásnak. Muszáj megmutatnom, milyen hosszú és részletes leírást küldött át nekünk:

„Látom megérkeztetek Edirnébe! Tudom, hogy Törökország nagy és ez még csak a bejárat, de már most rögtön van itt egy extra! Edirne 1362-től 91 éven át a fiatal oszmán birodalom fővárosa is volt, a magyar történelemből Drinápoly néven is ismert. Sokak szerint itt van a világ egyik legszebb dzsámija, melyet a legnagyobb török építész (szobra egyébként a dzsámi előtti téren áll, 98 évet élt), Mimar Koca Sinan (Mimár Kodzsa Szinán) épített 6 év alatt (1569-ben, 80 évesen kezdte az építkezést). Ő maga is ezt tekintette főművének, holott nevéhez fűzödik ezen kívül további 72 dzsámi, 51 mecset, 50 főiskola, 31 fürdő, 27 palota, 18 türbe, 18 karavánszeráj, 17 szegényház, 7 könyvtár, 7 híd, 6 kórház, stb. (Budapesten pl. a Rudas fürdőt építette ő). 4, egyenként 70 méter magas háromerkélyes minaret áll az épület négy sarkán, főkupolája 43 méter magasan kezdődik, 31 m átmérőjű (nagyobb, mint az isztambuli Hagia Sophia-é) Tamás”

Hát mit mondhat erre az ember? :) Köszönjük! Miután megkaptuk ezt az sms-t, természetesen nem hagyhattuk ki ezt a dzsámit.
De ne guruljunk ennyire előre. Amíg Ali az egyemen volt, mi jóformán csak aludtunk, illetve kimentünk a közeli BIM-be vásárolni. A BIM-et Ali ajánlotta nekünk, mondván ez a legolcsóbb élelmiszeráruház Törökországban. Megnéztük, és tényleg olcsó, és nem is rossz: kb. olyan mint nálunk a Penny: a nagy áruházakhoz képest kevés féle, de még épp elegendő fajta termék, dobozokban igénytelenül kipakolva, rettentően kedvező áron. Ennek persze mi mind nagyon örültünk, főleg hogy számunkra még így is javarészt teljesen új termékek sorakoztak a polcokon. :)

Körülmetélési buli a parkban

Mire hazaértünk a vásárlásból, Ali is épp hazaért, és örömmel kísért el minket egy városnéző körútra. Alival először az ő lakóhelyéhez közeli parkot látogattuk meg, ahol láttunk néhány érdekes dolgot, amelyek azt hiszem, szót érdemelnek. Amit először észrevettünk, az egy szabadtéri edző… Majdnem edzőtermet írtam, de az képzavar lett volna. Szóval minden olyan gép ott volt egy kis játszótér szerű parkban, amivel erősítő gyakorlatokat lehet végezni. Vicces volt őket kipróbálni. Aztán az egész hely maga is szép volt, egy hosszúkás dombtetőn egy takaros kis park, futópályával, játszótérrel, és egy hatalmas, vízesésekkel, hidakkal telepakolt tó, tele kacsákkal, hattyúkkal. Az volt az érzésem, hogy az egész parkot egy okos ingatlanvállalkozó építette, hogy a közeli lakásokat – merthogy körben végig panelházak sorakoztak minden irányban – drágábban tudja eladni. Persze az is lehet, hogy a városi vezetés volt jófej, és kötelezte a vállalkozót egy park építtetésére, vagy építette fel saját maga ezt a tényleg takaros kis parkot erre a dombtetőre.
A harmadik és számunkra legviccesebb dolog az egy ceremónia volt. Dudáló, feldíszített autókkal megérkezett egy kisebb népség a parkba, ketten zenét csaptak egy fúvós hangszerrel és egy dobbal, az emberek táncolni kezdtek, középen pedig egy arany-fehér díszes ruhába öltöztetett 7-8 éves forma kisfiú táncolt, feltűnően nem túl lelkesen. Na most senki ne olvasson tovább 1 percig, és próbálja meg kitalálni, miről volt szó! :) Leírjuk: ez gyakorlatilag egy körülmetélési szertartás volt. Merthogy ez az iszlám vallású törököknél is szokás, mégpedig ezzel a ceremóniával kezdik, aztán mennek a kórházba, ahol egy orvos közreműködésével megtörténik a műtét… A körülmetélést Ali orvosilag megmagyarázta és ezt meg is tudtam érteni, de azt viszont nem, hogy ezt miért kell ennyi idősen csinálni, és ekkora felhajtással. Így egy élmény marad persze, de kétlem, hogy a gyereknek pozitív ez az élmény… Na mindegy, ennyit erről, igazából érdekes volt ilyet is látni és hallani róla.

A parktól egy busszal mentünk be a városba, ahol Zita nagy-nagy örömére végigsétáltunk a bazáron, majd egy-két régi utcán, aztán pedig megnéztünk két dzsámit, köztük másodikként a Tamás által is említett Selimiye dzsámit. Valóban monumentális és gyönyörű, mind kívülről, mind belülről.

Az iszlám, ahogy én látom – és más kultúrák bolondságai…

Pár szó az iszlámról az én ék egyszerű, parasztos, kocka és mint külső szemlélő szemszögemből. Minden nap öt alkalommal imádkoznak, ezek az időpontok az év minden napján máskor vannak, de évenként ismétlődnek, és a csillagok állásából számolják ki őket. Amikor eljön ez az időpont – naponta ötször – akkor feljajjdul a Müezzin hangja a dzsámik tornyainak hangszóróiból. Na ez nagyon durva, főleg amikor legelőször hallja az ember. Ali elmondása szerint csak valami olyesmit mond, hogy „God is great”, vagyis Isten nagy, de ahogy mondja, na az nagyon komoly. A mi, ehhez nem szokott füleinknek elsőre nagyon-nagyon furcsa, érthetetlen hangos és zavaró hangon szól ez az imára hívő ének. Ima előtt a hívők a dzsámi előtti kutaknál lábat, kezet és arcot mosnak, majd a cipőjüket levetve (amit nekünk, turistáknak is minden alkalommal meg kell tenni, mielőtt belépünk egy dzsámiba) bemennek a templomba, amiben nincsenek padsorok, ahogy mi azt megszoktuk, hanem csak egy hatalmas, puha szőnyeg, ami mindent beterít. Ezen mindenkinek egy azonos méretű minta van felfestve, oda le tud térdepelni, és Mekka felé tud hajolgatni, miközben a pap (vagy annak az iszlám megfelelője), a híveknek háttal, szintén Mekka felé nézve, vezeti az egész eseményt, szónokol, énekel, vagy nem tudom, mit csinál, mert ezt már nem vártuk meg. Viszont amikor a Selimiye dzsámi szőnyegén üldögélve beszélgettünk, felmerült bennünk Danival, hogy kéne írni egy Müezzin-alkalmazást mobil eszközökre, ami mindig az adott időpontban napi 5 alkalommal megszólalna ezen a (nekünk) borzasztó hangon, aztán esetleg megmutatná az éppen aktuális imát, sőt, ha az eszköz rendelkezik iránytűvel és GPS-el, akkor Mekka, vagyis a hajlongás irányát is. :) A baj csak az, hogy ez valószínű már másoknak is eszébe jutott, és mások ebből már szépen meggazdagodtak. Na de sebaj, mit számít ez, nekünk marad a napi 5 eurós buli, a low budget – high fun kerékpártúránk! :)
Ami még nagyon érdekes, hogy a nőt, gyakorlatilag, mint tulajdon – ékszert kezelik, ezért van eltakarva az iszlám nők arca és mindene. Így nem kerülhet közel, nem csábíthatja el, nem is láthatja őket más férfi, csak a férjük, hisz az ő tulajdonuk, és csak az övék. Na jó, ez lehet kicsit meredek, de Dani így magyarázta ki, és bizonyára van benne valami igazság… A házasságnál az új lakást a srác családja adja, és csak a bebútorozásba szállnak be a női oldalról, így valami tényleg van ebben a „megveszem a nőt” dologban, de azért ez így nekem még mindig furcsa.
Sose láttunk fiúkat és lányokat egy bandába verődve mászkálni, mindig külön gruppokat alkottak a gyerekek. A kocsmákban csak férfiak teáznak (igen, csak teáznak, senki nem iszik, de a teát azt nagyon nyomják, egyiket a másik után), a nő dolga otthon van, mos, főz, takarít, gyereket nevel… Vagy nem is tudjuk, mit csinál, a nőket nem nagyon látni, a templomban is külön helyük van, ahol külön imádkozhatnak a férfiaktól.
Szóval furcsa dolog ez az iszlám, legalábbis a mi szemszögünkből biztosan az. Bár abban is biztos vagyok, hogy másoknak meg a mi szokásaink nagyon furcsák. Pl. miért költjük el minden év végén akár több havi fizetésünket, hogy a szeretteinknek minél több és minél drágább termékeket vásároljunk, amiket aztán pár év múlva kidobálunk, mert elavultak, tönkrementek és különben is a szomszédnak már jobb/szebb/nagyobb/több van, ezért nekünk is újat kell venni. :) Micsoda hülyeség ez kérem? Ezért gályázom én kérem egész évben? Vagy azért, hogy aztán vegyek egy autót, amivel aztán 30 perccel előbb érek munkába, ami alatt megkereshetem az autóba való benzin és adók árát… és ha mázlim van, még marad év végén a plazmatévére is. Ja nem, nem, az már kiment a divatból, ki kell dobni, LCD a menő… Na, de hagyjuk ezt, elkanyarodtam már nagyon.

A következő részből megtudhatjátok, milyen volt az utunk Edirne-től Isztambulig. 4 nap tele kalanddal az úton, öröm rájuk visszaemlékezni.