Siem Reap-től Thaiföld felé vettük az irányt, egyenesen vissza Bangkokba, hogy bezárjuk ezt a délkelet-ázsiai Lao-Viet-Kambó kört, és visszatérjünk oda, ahol már kétszer jártunk, Thaiföld óriási metropoliszába, a fővárosba. Ott sok elintézni valónk volt, ezért nem sokat cécóztunk, hanem tekertünk, hogy minél előbb odaérjünk. Így azt a bizonyos nemzeti parkot, amit Laosz felé menet idő hiányában kihagytunk, most sem érintettük, igaz ezt nem is nagyon bántuk, mert nem éreztük, hogy oly sokat adhatott volna az eddig élményeinkhez. Inkább az a sok elintéznivaló járt a fejünkben, ami ránk várt Bangkokban. Na és persze bármennyire is igyekeztünk és bármennyire is csak a legrövidebb, leggyorsabb úton „száguldottunk” végig a 4 nap alatt, azért így is bőven történtek velünk a dolgok.

Első nap – 81km – A rendőrségig

Első nap még el sem hagytuk Siem Reap-et, máris egy érdekességnek lettünk a szemtanúi. Ha ez Európában történik, semmi meglepőt nem találtam volna benne, de itt Kambodzsában ez nem volt megszokott számomra. Egy iskola mellett szó szerint lezárták néhány nagy táblával az utat a gépjárművek elől, hogy a nagy gyereksereg gondtalanul és biztonságban átvonulhasson.

Mint azt már megszoktuk, most sem sikerült igazán korán elindulnunk, ebben egyszerűen nem vagyunk jók. Ezért hamar meg is álltunk, mert a hőség lecsapott ránk. A legdurvább ilyenkor az, ha valamiért napon kell megállnunk, és nem tudunk azonnal árnyékban megállni. Ilyenkor azonnal elkezd ömleni rólunk a víz, hiszen megszűnik a léghűtés, viszont a nap az tovább tűz ránk. Most ez nem így történt, Zita kiszúrt egy kisebb helyi piacot az út mentén, és oda le tudtunk húzódni árnyékba. Megittunk néhány cukornádszörpöt, beszélgettünk kicsit a helyi gyerekekkel, aztán indultunk tovább.

Leelőzött minket egy járgány, amely alig haladt gyorsabban nálunk. Amikor erre Zita ráeszmélt, vágtába kezdett, és hamarosan a cuccokkal és emberekkel teli „motorszekér” mögött száguldottunk. Sajnos ez az öröm nem tartott sokáig, pedig érezhetően könnyebben ment a haladás a jármű szélárnyékában, és szemmel láthatóan ezt nem csak mi, hanem a platón utazó emberek is nagyon élvezték. A kocsi lelassított, majd lehúzódott, mi pedig egy vidám integetés közepette elhúztunk mellettük.

Az út nyílegyenes volt, széles padkával és dögunalmas menettel, így már az élménynek számított, amikor elment mellettünk egy olyan kisbusz, aminek a tetejére még egyszer annyi holmi fel volt pakolva, mint maga a járgány, így aztán az kétszer olyan magas volt, mint a cuccok nélkül lett volna.

Sziesztázni megmondom őszintén, már csak onnan tudom, hogy megálltunk, mert visszanéztem a képeket, és volt ott egy nagyon karakteres arcú szemüveges öreg, akit a továbbindulás előtt lefényképeztem. Na jó, igazából onnan is biztosra vehető, hog megálltunk aznap sziesztázni, hogy mert ha nem így tettünk volna, most valószínűleg valamilyen napszúrásos élményekről szólnának ezek a sorok. De nem, nem így volt, mert a legforróbb órákat a kis étterem árnyékában töltöttük, ahol lefürödtünk és érkezés után és indulás előtt is ettünk két-két adag ételt (nem voltak nagy adagok), én pedig bizonyosan írogattam is valamit.

A délutánból még maradt 2-3 óránk sötétedésig, ezt minél jobban ki akartuk használni, hogy eljussunk egy Sisophon nevű helyig. Csak egyetlen egyszer álltunk meg, egy kis boltnál szusszanni egyet, mert ez a rohadt hőség csak nem akart alábbhagyni, hiába járt már a nap egészen lent velünk szemben a nyugati horizont felett. A bolt érdekes pihenőhely volt, felfedeztünk néhány fantasztikus gyöngyszemét az ázsiai termékeknek, és félig a kíntól, de jókat nevettünk a köréjük épített, számunkra igen együgyű marketingen. Az egyik ilyen a „Convenience Rain Coat volt, vagyis egy „kényelmes esőkabát”, ami nem volt más, mint egy vékony, hosszú poncsó, de persze a csomagoláson található – persze hogy nyugati – srác úgy feszített benne, hogy arról nekem superman jutott az eszembe. A másik az egy kis műanyagtasakba csomagolt töményszesz volt, egy 45%-os importált(! – akkor biztos minőségi) Strong Bull márkájú „cafe-rhum” volt. Szerintem az alkoholnak, ahogy a cigarettának is elég kemény negatív hatása van a társadalomra, és szomorú, hogy még mindig bárhol bármikor kapni ilyen dolgokat a boltokban, még a nyugati országok nagy részében is. A rájuk kivetett adókat miért nem növelik meg még inkább és miért nem költik az így befolyt összeget anti-kampányokra, hogy az egész egy szép napon már csak a múlté legyen? Persze tudom, hogy ez rohadtul nem ilyen egyszerű, mert még a skandináv országokban is magas az alkoholisták száma, ahol már állami kézben van az alkoholkereskedelem. Ott csak külön boltokban lehet kapni 2,5%-osnál keményebb szeszt, és csak méregdrágán. Én boldog lennék a 2,5%-os sörrel, ahogy a skandiknál is boldog voltam vele… :) Kivéve, amikor este 6:01-kor fáradtam az üvegekkel a pénztárhoz és már nem adhatták el nekem aznap. :D

Ugyanennél a kisboltnál, hogy visszatérjünk Kambodzsába, megjelent egy motoron egy nő a gyermekével. A kisfiú haja sugárirányt szétállt a bukósisaktól, mintha csak áramütést kapott volna. Két perccel később ugyanez a gyerek már csuromvizesen került elő, az anyja megfürdette, és a haja már nem állt égnek, hanem lesimult a fejére. Ha már így felhoztam a skandikat, még egy kis kitérő. Mindig látjuk ezeket a gyönyörű grafikonokat, hogy a legboldogabbak, legelégedettebbek az emberek, élen Dániával, Svédországgal, meg ezekkel az országokkal, és az ázsiai országok sosincsenek még a fasorban sem. Persze, mert az ilyen kimutatásokhoz való kérdőívet nyugati emberek készítették, nyugati gondolkodásmintával, vagy egyszerűen a GDP-ből és ahhoz hasonló mutatókból származtatták. Én jártam a skandiknál is, és ott egy hónap alatt nem láttam annyi embert nevetni, mint itt ezekben az országokban egy nap alatt. Lehet, hogy itt szörnyű az egészségügy, és lehet, hogy fele annyi ideig élnek itt az emberek, de azt az időt egészen máshogy töltik, mint a nyugati társaik, az biztos. De igazából elég nagy lehetetlenség összehasonlítani a két világot, ha most így jobban belegondolok. Persze ettől még nem nyomok delete-t erre a bekezdésre, én csak megpróbáltam. :) Azt hiszem, értem már, miért jön annyi nyugati ide Ázsiába világot látni, és azt hiszem azt is értem, miért írta egyszer az egyik kedves hozzászóló, hogy vissza fogjuk majd még sírni Ázsiát. Lehet, hogy Ausztráliában fejlettebb lesz az infrastruktúra, olcsóbb lesz a sajt és jobban megértenek majd minket az emberek, de nem fogunk ennyi őszinte mosollyal, nevetéssel és vendégszeretettel találkozni, mint itt, és nem csak azért, mert ott azon a nagy szigeten jóval kisebb a népsűrűség. Persze tudom, hogy ez most hiba volt, ilyen kijelentést tenni előre, hiszen már azt is jól megtanultuk ezen az úton idáig jövet, hogy nagyon nagy arányban azon is múlik minden, mi hogyan állunk hozzá a dolgokhoz, és az emberekhez. Ha mindenkivel vidámak leszünk és folyamatosan viccelődünk majd, lehet, hogy az ausztrálok még vidámabbak és mosolygósabbak lesznek velünk, mint a már alapjáraton vidám khmerek. :)

Végül feladtuk, hogy eljussunk odáig, ameddig eredetileg terveztük, és megálltunk egy Preah Netr Preah nevű településen, kb. 10 perccel a naplemente előtt. Én ekkor már annyira kivoltam, hogy úgy éreztem, bajos lesz a morálom megingása nélkül a szálláskeresés, és félő, hogy így majd rossz döntéseket hozok, ezért már akartam kérni Zitát, hogy menjen ő előre, vegye át az irányítást és a döntéshozatalt, én pedig csak követem beleegyezően. De mielőtt erre sor került volna, észrevettem, hogy ahol behúztuk a fékeinket és lehúzódtunk az útról, pont előttünk van a rendőrség. Na, ez gyorsan ment! Begurultunk az udvarba és az ott ólálkodó, feltehetően civil ruhás rendőrökkel nagy mutogatásba kezdtünk. Hamar vették a lapot, és mivel hotel nem volt a városkában, megkaptuk az egyik szobájuk sarkát. Még asztal és szék is volt bent, igaz, ezeket végül csak arra használtuk, hogy legyen hová kifeszítenünk a szúnyoghálónkat, különben már nem volt sem erőm sem kedvem leülni írni. Hátul a tyúkól mögött le tudtunk fürödni vödörből, és az egyik kedves rendőrünk megmutatta pár száz méterrel hátrébb az éttermeket is. Megvacsoráztunk és vettünk ételt elvitelre is, mert másnap korán terveztünk indulni.

Második nap – 87km – A Pagodáig

A korai indulás sikerült is, még kellemes hűvös volt, amikor már az úton róttuk a kilométereket. A nap épphogy csak felkelt, de még ereje nem volt. 30km-t sem haladtunk, amikor egy ismerősen baljós kattanást hallottam a hátsó kerekem felől. Szinte biztos voltam benne, hogy eltört egy küllőm, és valóban, az első árnyékos helyre lehúzódva erről meg is bizonyosodtunk. Itt helyben, kb. egy 20 perces szereléssel orvosoltam is a problémát, ugyanis a küllő szerencsére az agyhoz közeli végén, a hajtásában tört el, méghozzá egy olyan küllő, ami a jobb oldalra futott. Lévén agyváltónk van, ott csak egyetlen apró fogaskerék árválkodik, az agy pereme tőle pedig jóval kijjebb van, így az új küllőt (mert persze mindkét kerékhez vannak tartalékaink) egy kisebb hajlítással gond nélkül be tudtam fűzni a helyére, és már roboghattunk is tovább. Jóleső érzés volt, hogy míg a 100 nap bringa alatt a törött küllők okozták a legnagyobb technikai problémámat szinte az egész út alatt, addig most külső segítség és különösebb aggódás nélkül ilyen rövid idő alatt át tudtuk ugrani ezt a kis akadályt. Akkor 8400km-en két kerékben 13 küllőm tört, most 15800km alatt 4 kerékben, ha Zita rúgástól kitört küllőjét nem számoljuk, akkor ez az első küllőnk, ami eltörött. Ez is valószínű még annak köszönhető, hogy pár hónappal ezelőtt két métert zuhant a betonra a biciklim, és erre a kerékre esett, amit utána elfelejtettünk rögvest gondosabban kicentríroztatni. Mindez szerintem annak köszönhető, hogy 26”-os, szimmetrikus fűzésű kerekeink vannak, és a hátsó kerék felett felfüggesztés is van, így az összes csomagunk és mi magunk is rugózott tömeg vagyunk. Ezek együtt mind szerintem nagyon sokat számítanak a hátsókerék terhelését illetően.

Az út és a táj nem sokat változott az előző naphoz képest: hosszú, egyenes, forró, lapos. A délutáni sziesztáig kétszer álltunk meg, először egy útszéli kis asztalnál, vagyis egy kisvendéglőnél, ahol találkoztunk egy vak masszőrrel, aztán egy árnyékos pihenőhelyen, ahol jégbehűtött kókuszt árultak. Na ez valami fenséges lakoma volt, a hideg kókuszlé és aztán a húsa… :) Ezen a helyen a pihenőnk alatt megérkezett a jeges teherautó, és a vendéglőseink vásároltak róla két rúd jeget. Ezek egyenként legalább 30kg-os jégdarabok voltak, és ezeket ott nyomban neki is álltak szétfűrészelni. Ebbe én is besegítettem a második rúd elején, persze főleg inkább kíváncsiságból, hogy megtudjam, milyen az, jeget fűrészelni. :) Ők ezt készségesen hagyták, a kezembe adták a fűrészt és én buzgón fűrészelhettem a jegüket:

Jeget fűrészelni nem olyan nehéz. Ha hagyod, nem is kell semmit tenned, magától elolvad. :) Perzse akkor kárba vész a drága jég, amit épp az előbb vettünk. Ha jól emlékszem, egy ilyen tömb jég 7000 riel volt, vagyis kb. 150 forint.

Mielőtt továbbindultunk volna, megjelent a szomszédból három tündéri kiskölök, na őket végre nem kellett kérni, hogy hagyják a fapofát amikor fényképezem őket és csak mosolyogjanak úgy, ahogy amúgy is szoktak. :)

Sziesztázni az utolsó kambodzsai város, Poipet előtt álltunk meg, ismét csak néhány órát hagytunk hátra a délutánból, mire elindultunk az evés, ivás, fürdés, írás, olvasás után. Ez azért volt hiba, mert a határátkeléssel szépen elment az idő. De legalább kifelé nem volt baj az országból, már nem akart lehúzni senki minket. :) Pedig itt aztán állítólag még durvábban megy a dolog, mint ahol mi bejöttünk, állítólag itt képesek a tuktukosok egy teljesen kamu határőrségi irodába vinni a turistát, ahol teljesen kamu határőrök teljesen kamu összegekre lehúznak, és még eztán visznek csak el az igazi határállomásra, ahol még aztán majd az igazi határőr is korrupt lesz velünk. Mindez szinte teljesen nyíltan megy és sokszor a turisták maguk is beletörődnek mondván, hogy ez a módja, és ha gond nélkül be akarnak jutni az országba, akkor ezt ki kell fizetni. 5-10 dollárt nekik megér, hogy ne kelljen kellemetlenkedniük, esetleg kicsit patáliázniuk. Ez csak azért nem szép, mert ezzel tovább fűtik a már elfogadott korrupciót, és megnehezítik az olyan „csoróbb”, hátizsákos vagy kerékpáros utazó életét, akinek ennyi pénz már sok és nem hajlandó kifizetni.

Na, de ennyit a dörgedelmeimről, és most lépjünk át Thaiföldre. 7Eleven, jól működő bankautomata, új SIM-kártya vétel, mert a régi már lejárt és nem lehet meghosszabbítani, feltankolás sticky-rice-ból és sültcsirkéből, aztán irány tovább az út.

Az út, ami ugyan még jobb minőségű és még szélesebb volt, mint odaát Kambodzsában, de annál unalmasabb is. Már nem sokat haladtunk ezen a napon, mert hamar sötétedni kezdett, és úgy voltunk vele, hogy inkább megint lefekszünk korán és felkelünk hajnalban, még korábban, mint ma, hogy holnap meg tudjuk húzni a távot. Egy pagodához kanyarodtunk le, ahol az udvaron a leghátsó épületeknél találtunk egy szerzetest. Nem kellett neki semmit magyarázni, se kérni tőle, már ahogy meglátott minket, mondta, ahogy tudta: „stay here night” – és mi maradtunk az estére, egy kisebb szentély mellett kaptunk helyet a szúnyoghálónknak, tehát odabent, ami nagyon jó volt.

Csakhogy az este tartogatott némi meglepetést. Az emberünk, akivel kezdetben beszélgettünk, egy másik épületben lakott, velünk csak egy öreg volt, egy ajtóval odébb, és szegény vagy süket, vagy bolond, vagy mindkettő lehetett, mert valamikor éjjel kettőkor megszólalt neki odabent valami zenélő ketyeréje a szobájában, és erre ő fel sem akart ébredni. Nem tudtuk, mi van, de tovább aludni sem tudtunk a zajban, ezért körbejártuk az épületet és benéztünk a szoba nyitott ablakán. Egy ledes lámpa zenélt, nem is értem, miért gyártanak ilyeneket, és főleg miért kell egy ilyen egy öreg szerzetesnek. Mindenesetre a kütyü vígan játszotta a dallamát, még akkor is, amikor végre valahogy felébredt a rumlis szoba közepén, a földön fekvő öreg. Mikor felült, ránk nézett, aztán az órájára, majd értetlen tekintettel visszafeküdt, és visszahunyta a szemét… :o Ááááá, ezt nem hiszem el! Egyszer tervezünk végre tényleg igazán hajnalban felkelni, és egyszer van előtte ilyen szép nyugodt esténk, amikor korán le tudtunk feküdni (én persze csak egy kis naplóírást követően), erre az éjszaka közepén kiderült, hogy egy szegény öreg süket szerzetessel vagyunk összezárva. Gondolkodtunk rajta, hogy kipakolunk és átköltözünk valahová máshová, de nem tudtuk, hogy hová szabad és hová nem, ezért végül nagy dilemmázás után, de végül felkeltettük az angolul kicsit beszélő szerzetesünket, a másik épületnél. Mikor leesett neki, miről van szó, már kezdett mosolyogni… Mégis, mi végül megbántuk, hogy felkeltettük, mert pont akkor kezdett elhaló hangon nyekeregni a kütyü, amikor visszaértünk a mi épületünkhöz. Még szerencse, hogy csak pár perccel később hallgatott végleg el, mert akkor aztán magyarázkodhattunk volna neki, hogy miért keltettük fel.

Harmadik nap – 101km – Not-ékig

Az esti történet ellenére reggel így is felkeltünk korán, és nekiláttunk a talán valaha volt legunalmasabb napunknak. Laosz, Vietnam és Kambodzsa után a „fejlett” Thaiföld nagyon üresnek tűnt, csak végtelen szántóföldek, ipari mezőgazdaság, és a városokon kívüli kietlen, egyhangú táj jellemezte végig az egész napunkat. Ilyen rég nem volt már velünk, ennél még Bangkoktól északabbra is izgalmasabb volt a terep. Nekem ezért sem tetszik a globalizáció, nem csak a terepet, a bolygónkat monokulturizáljuk és öljük le szisztematikusan ezzel, hanem az emberi kultúrát is. Itt már nem láttunk tradicionális házakat, sőt igazából semmit nem láttunk a városok között, csak pusztát, vagy ültetett erdőt, mert már mindenki csak a városokban él. Hogy őszinte legyek, ez elég letaglózó érzés volt. Emellett oké, hogy az út tisztább volt, de jóval szélesebb is, át se láttunk már a túloldalára, na nem mintha ott lett volna mit nézni. A járművek pedig többen voltak és nagyobbak, gyorsabbak is voltak, mint amihez ezelőtt szoktunk.

Valamikor a nap közepén megálltunk egy helyen, ahol volt egy újabb pagoda, és ahol Zita felfedezett egy fura vasajtót, ami szerintünk egy krematórium volt, vagyis emberi holttesteket hamvasztottak el az ajtó mögött. Persze az igazságot sosem tudtuk meg, ez csak a mi gondolatunk volt.

Nem is tudom már, hogy telt el ez a 100km ezen a napon, de nagyon unalmas volt. A sziesztánkat egy vadnyugati hangulatúra festett és felhangosított drága kültéri étterem és kalandpark együttesnél töltöttük, itt volt árnyék, ventilátor, elektromos áram és internet. Ez több volt, és tisztább, mint amihez hozzászoktunk, mégis kevesebbnek és üresebbnek éreztük az egészet.

A naplemente után néhány perccel megálltunk elgyötörve egy emelkedő tetején, és konstatáltuk, hogy még nagyon messze van a következő település – ránk fog sötétedni. Ekkor állt meg a széles út túloldalán – tőlünk kb. 20 méterre :) – egy hölgy a robogóján. Not elég jól beszélt angolul, és nem teketóriázott sokat, meghívott minket magához. Néhány kilométert csavarogtunk befelé az úttól mindenfél apró mellékutakon, és ekkor rájöttem, hová tűnt az élet itt Thaiföldön. Megvan az még, csak nem a főút mellett, ami hiába másodrendű út, attól még egy bazi nagy sztráda, és senki nem szeretne mellette lakni. Még cölöpös házakat is találtunk, mi több, mi magunk is néhány ilyen közé kanyarodtunk le Not-ot követve. A barátai közé vezetett minket, ahol hamarosan újra nekiállhattam a thai nyelvet tanulmányozni, sőt még egy chinlone labda is előkerült, és mialatt a vacsora készült, az egyik társaságbeli férfi hozott jeget, vizet és whiskey-t. Ebből kevertek össze egy enyhén alkoholos italt, amire én illedelmességből beneveztem egy-két kör erejére. Nem tudom, hogy maradt erőm minderre 101km után, de tény, hogy volt, és mindjárt nem kezdtem aggódni azon, hogy holnap még több vár ránk.

Persze nem mulattunk éjszakába nyúlóan, de nagyon jó volt Not-ékkel lenni. Mindent nem kóstoltunk meg, amit készítettek, ugyanis az ételek között volt bogaras is. Ezeket a bogarakat ők maguk tenyésztik, a házaik között megnézhettük azokat a felülről hálós, nagy fadobozokat, amelyeknek a belsejében sok száz csotányszerű bogár éldegélt, várva a sorsuk végeztére, hogy erős fűszerekbe hempergessék, majd forró olajban kisüssék őket, hogy így végül vacsora legyen belőlük. Mit mond erre Geszti Dániel, avagy egy hardcore vegetáriánus? :) Egy bogárral is embertelenség ilyet tenni? Bocsánat a provokatív kérdésért, ma ilyen kedvem van. :) És vajon kiszámolta-e valaki, hogy a bogár-”hús”-nak vagy a csirke kilójának kisebb-e az ökolábnyoma? Egyáltalán milyen fontos tápanyagok és nyomelemek vannak egy bogárban, jó-e bogár az egészségünknek? Ez mind érdekes kérdés, de ezen a sok okos környezettudósnak és fenntarthatósági és táplálkozási szakembernek eszébe se jut gondolkodni, mert kívül esik a látókörünkön, hiszen kinek jutna eszébe bogarat enni? És vajon hány ilyen dolog van még, ami nincs még „kitalálva” vagy „felfedezve”, holott nagyszerű és működő történet lehetne? Na ezért megint kap egy rossz pontot tőlem a globalizáció, amiben egyre többen, egyre inkább ugyanazt csináljuk, és egyre jobban beszűkül a látókörünk és egyre csököttebbek leszünk – beleértve most magamat is. És még mielőtt anti-globalistának (vagy nevezzük akárminek) titulálnátok, van nálam sok jó pontja is a globalizációnak, nyugalom. ;)

A bogarakat egyébként nem eszik egész Thaiföld szerte, inkább csak itt a keleti, Kambodzsához közeli részeken. Ha pl. megkérdeznél egy bangkokit, hogy evett-e már bogarat, esélyes, hogy ugyanolyan furcsán nézne rád, mintha otthon a szomszédodat kérdezted volna meg.

Este átvonultunk még a kis mulatság után Not házához, ahol ki se pakoltunk semmit, csak a két matracot és a hálózsákot. Hamar elaludtunk.

Negyedik nap – 118km – Bangkokig, Vojkanhoz

Hajnalban még a nap előtt keltünk. Megköszöntük Not kedvességét, leírtuk az elérhetőségét, majd elindultunk. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, találtunk egy útszéli sültcsirkés sütödét, itt bevásároltunk alaposan, hogy ha netalántán megint az történne, hogy 30-40km-en nem találunk semmit, akkor éhen ne haljunk. Persze ilyesmi nem történt, mert amint kiértünk a főútra, már érezhető volt, hogy Bangkok vonzáskörzetéhez közeledünk. Egyre több város, egyre több bolt és étterem. Reggel még köd ült a mezőkön és szinte még fáztunk is egy kicsit, de aztán ahogy felkelt a nap, úgy lett egyre melegebb és hamar azon kaptunk magunkat, hogy a délutáni sziesztát várjuk. Amikor megérkeztünk egy hatalmas, modern, útszéli pihenőhelyre, ott végül csak egy-egy italt és a hozottat fogyasztottuk el, és közben azon mosolyogtunk, hogy lehet, hogy itt nagyobb a tisztaság és a rendezettség, mint a szomszéd országokban, de azért az éttermes gyerekei még itt is a konyha közepén a játékaikat szana-szét szórva játszanak. :) Fejlett ország ez a Thaiföld, de azért mégsem egy rideg Európa, és ez azért jó. :) Bocsánat, a rideget senki nem kell, hogy magára vegye, csak aki úgy érzi! ;)

A szieszta végül nem lett túl hosszú, hanem helyette inkább párszor megálltunk egy-egy 7Eleven-nél, hűsölni egyet bent a légkondiban (phujj!) és enni egyet a self-service csirkés burgerükből. Ez az a történet, amit már ezelőtt is nagyon szerettünk, amikor annyi hagymát, uborkát, salátát és paradicsomot pakolhatsz a szendvicsedbe, amennyit csak akaszt, mindezt kb. 150 forintért. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy amennyit találsz, mert persze ne felejtsük el, hogy még mindig Ázsiában vagyunk, sokszor van, hogy ezek valamelyikéből, vagy akár többjükből egyszerre nincsen a jégre rakva, és ilyenkor legtöbbször hiába kérdezünk rá, csak egy vállrándítással közlik, hogy nincsen, elfogyott. Ekkor mi, ha elég szemfülesen előre megnéztük a zöldségkészleket még rendelés előtt, választhatunk, hogy vagy kifizetjük a változatlan árat, vagy nem kérjük a szendvicset.

Az egyik ilyen uzsonnánknál, ahogy ültünk a bolt előtte padkán és falatoztunk, megszólított minket egy thai autós. Tudott a nemrég balesetben elhunyt biciklis párosról, ő hozta fel a témát, és kérte, hogy nagyon vigyázzunk, mert a forgalom nagyon veszélyes. Úgy látszik, ez a hír nem csak a nemzetközi, hanem a thai médiát is alaposan bejárhatta, ha így idejönnek hozzánk az emberek aggódni értünk.

Befelé a városba nem volt könnyű, mert pont szembe sütött velünk a lemenő nap, és mivel egy ideje már én hordom Zita fényre sötétedős napszemüveg lencséit, nekem volt nehéz, azok ugyanis nem sötétednek (már?) eléggé be, szóval végig a szemembe sütött a nap, és választhattam, hogy hunyorítok, vagy fél kézzel tekerek a forgalomban és az egyikkel kitakarom a napot.

Csak az utolsó hat kilométeren kellett lekanyarodnunk arról a nyílegyenes, a reptér mellett is elhaladó útról, amin egész délelőtt hajtottunk. Ezt követően rögvest hatalmas dugót kaptunk, szívtuk a szmogot egy órán át, mire végre megérkeztünk Vojkanhoz, egy szerb sráchoz, a szállásadónkhoz.

Siem Reap-től Bangkokig összesen 387km-t tekertünk 2013. március 23-től 26-ig, aztán pedig egy hetet maradtunk thai fővárosban, hogy a különböző ügyeinket elintézzük és tervezzük, szervezzük tovább az utunkat. De erről már csak legközelebb…

Kambodzsa – Rövid összefoglaló

Tényleg csak röviden, mert a bringázás közben nem álltam meg, hogy erre is kitérjek. Kambodzsa jó kis ország utazni, még kellően „fejlettlen”, ami nem is csoda Pol Pot-nak köszönhetően, és megvan a saját kultúrája, a saját hangulata. Ahol jártunk, arról most nem is írnék különösebben, és azt is leírtam már párszor, hogy az út, amin jártunk, végig elég jó volt a bringázáshoz. Amiről nem meséltem, mert nem is jártunk arra, az Kambodzsa tengerpartja. Ha olyan gyönyörű, tiszta vizű tengerpartokra vágysz, ahol rajtatok kívül senki nincs, akkor azt Kambodzsában megtalálod. Sok másik utazótól hallottuk, hogy micsoda fantasztikus helyeken jártak, kihajóztak szigetekre, ahol az egész part csak az övék volt és ahol senki nem lakott, vagy ha igen, akkor is csak néhány tucat helyi élte egyszerű, de az utazó számára felettébb érdekes életét. Szóval Kambodzsa is jó hely, az emberek itt is kedvesek, befogadóak és segítőkészek, könnyű és érdekes volt itt bringázni és lenni, mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Menjetek még most, mert nagy kérdés, hogy a „fejlődés” milyen irányba löki majd tovább az országot, annak polgárait és hangulatát.

Nem volt könnyű hajnalban kelnünk, de végül sikerült, és nem sokkal a tervezett idő után el is indultunk Siem Reap-ből az Angkorhoz. Míg hajtottunk, sok turistával teli riksa elhúzott mellettünk, és már javában világosodott is, de nem, végül nem igazolódott be a félelmem, nem késtük le a napfelkeltét a legnagyobb és leghíresebb templom előtt. Viszont helyet már nem kaptunk az első sorban, de még a másodikban és a harmadikban sem. Az Angkor Wat előtti kis tavacska partján őrült nagy tömeg várta már a napfelkeltét, mikor odaértünk. Az ugyanis állítólag nagyon szép, ahogyan visszatükröződik a víz felszínén a templom körvonalával.

Nem bírtunk felocsúdni a tömeg méretén, és tudom, ez nem szép, de ezzel számomra egy kicsit már el is vesztette az egész az eredeti varázsát. Azt gondoltam, leszünk majd néhány tucatnyian, és hangulatos lesz az egész, de ehelyett valami tömeghisztéria volt a tóparton, és ha összeadtuk volna annak a sok tükörreflexes fényképezőgépnek az árát, szerintem kijött volna az összegből jó néhány földkörüli út ára. :) Na de ne irigykedjünk, elvégre nekünk is lehetne olyan, de mi egy másik utat választottunk. Csüggedni pedig nem csüggedtem, csak épp a mi kis fényképezőgépünket a többiekével 180 fokkal ellentétes szögben beállítva tettem le egy kőre, és indítottam el rajta az 5 másodpercenkénti végtelenített felvételt.(1:02-1:07) Gondoltam, hogy ha majd tényleg jön a nap, kicsit megfordítom, hogy az is benne legyen az ekkor a fejemben már körvonalazódó kisfilmben, de ekkor történt egy kis baleset. Betelt a memóriakártya! Hogy lehet ez? De hát 1600×1200-as felbontásra állítottam a kamerát, nagy tömörítésű képekre, ezekből sok ezer el kéne hogy férjen a 2GB-on! De nem, ó, a francba, elfelejtettem kikapcsolni a nyers képek mentését. Nem csak JPG-ben, hanem valami DNG nyersformátumban is lementett minden egyes képet a kamera. Ezért tartott olyan hosszú néma szüneteket a képek között! És persze, hogy mindez egy perccel a napfelkelte előtt történt… Igyekeztem ezen nem bosszankodni sokat, mert hisz Zita amúgy ügyesen a tömeg fölé nyúlva és azt megkerülve, illetve azt a témába illesztve nagyon szépen fotózta közben a másik fényképezőgépünkkel, amit kellett. Én pedig csak néztem tovább ezt az őrült tömeget, és próbáltam tényleg nem bosszankodni tovább azon, hogy a napfelkelte nem lesz benne a kisfilmben. Ha nem hát nem, ez most nem sikerült, majd sikerül máskor, legközelebb.

Inkább az kezdett motoszkálni bennem, hogy nem volt több tárhelyem, így döntenem kellett, hogy vagy visszamegyünk a szállásra, vagy nem használom a régi kis Canon gépünk új sorozatlövő funkcióját, és ma nem készül anyag a kisfilmhez. Végül egyiket sem választottam, hanem elkezdtem turkálni a gép végtelennek tűnő új menürendszerében és valahol a szövegfájl olvasó és a játékok mellett megtaláltam a fájlkezelőt is az újonnan felvértezett funkciók között. Nagy izgalommal kezdtem mászkálni az SD kártya könyvtárai között a Norton Commander szerű applikációban, és ekkor meg is láttam a hatalmas, 10MB-os DNG fájlokat, szerencsére mind külön egy könyvtárban, amit egy az egyben képes voltam kitörölni a fájlkezelővel! Szuper, újra van helyem, folytatódhat a kisfilm forgatása! :) Pontosabban csak fényképezése. Lerakosgattam ide-oda a kamerát és úgy hagytam. Erre sok alkalmam nem volt az Angkor Wat épületén belül, az ugyanis valahogy nem volt lenyűgöző és nem voltak benne jó fotótémák. Nagynak nagy volt, öregnek öreg, szépnek szép, csak épp semmi különöset nem nyújtott a tegnapi templomok után, valahogy olyan üres volt az egész. Középen egy oszlopos folyosókkal körülvett teraszon található a központi piramis a tetején az öt tornyos épülettel. Ettől eggyel kijjebb már egy udvar található, ez már kicsit izgalmasabb volt, főleg a négy sarkában található kis különépületek, amelyek, ha jól emlékszem, anno könyvtárként funkciónáltak. Ezt leszámítva csak a falakra végtelen hosszúságban faragott csata- és egyéb jeleneteket tudom megemlíteni, valamint az előcsarnok részt, ahol egy idegenvezetőt akaratlanul figyelve felfedeztünk egy sarkot, ahol ha megdöngettük a kezünkkel a mellkasunk, az vízhangzott. Ez jelentett valamit, mint ahogy az is, ha valakinek nem vízhangzott – mert volt, akinek tényleg nem zengett vissza. Gondolom annak nem lesz szerencséje a jövőben… :) Ha elhiszi… :)

A Phnom Bakheng és a forgalmi dugó Angkor Thom kapujában

Útban az Angkor Thom felé lekanyarodtunk balra az útról, hogy megnézzük közelebbről a még a falakon kívül található Phnom Bakheng nevű helyet. Ez a templom egy dombon található, ahová a lusta turisták elefántháton is felmehetnek, de persze csak később, hiszen a lusta turisták nem kelnek fel ilyen korán. Így elefántok sem voltak még a közelben, csak néhány unott őr reggelizett mellettünk. Azért az elefánthátra való felszálláshoz ideállított nagy vaslépcsőkhöz nem láncolhattuk hozzá a bringánkat. Ránk szóltak az őrök, hogy ezt nem kéne, és nekem igazából csak ekkor tűnt fel, hogy ez itt az elefántokhoz való „beszállóhely”. A dombra sem mehettünk fel a rövidebb úton, csak egy másikon, amit mutattak nekünk. Pedig elefántot fent sem láttunk, csak egy nagy, felújítás alatt álló hatalmas piramist, a tetején az öt toronyépülettel. Ez itt a séma, egykor ez volt a „divat”, sok ilyet építettek. Felmásztunk körbenézni, de az idő túl párás volt ahhoz, hogy értelmesen rálássunk az Angkor Wat tornyaira, épp csak ki tudtuk venni őket. Odafent munkások pihentek az árnyékban, mi pedig nem időztünk itt sokat, nem volt sok látnivaló ugyanis.

Szóval ez a hely igazából nem volt nagy szám, de ezt nem tudhattuk előre.

Lesétáltunk a bringákhoz, elkötöttük őket, és indultunk tovább. Az Angkor Thom déli kapujánál szabályos dugó alakult ki, a kapu ugyanis olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy autó fér át rajta, legyen szó riksáról vagy mini buszról, egyszerűen csak egy sáv van, ezer éve nem gondoltak arra az építészek, hogy ide majd a világ minden tájáról jönnek a népek és egyszerre akarják látni ezt a sok öreg épületet, ráadásul mind nagy járművekkel vannak. :) Amelyek ráadásul még büdösek is! Le kell írjam, hogy ez a jelenet egy kicsit sokkolt minket. Sok mindent vártunk az Angkor Wat-tól, de azt nem, hogy majd azt fogjuk sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal a maszkokat, mert olyan büdös van. Hála az égnek, ezen sokat nem kellett agyalnunk, mert a kapu előtti híd bőven volt olyan széles, hogy elosonjunk a sok járgány mellett, és legelőre furakodva átcsusszunk egy autó előtt. Talán ez nem volt pofátlanság részünkről, hisz egy másodpercre sem tartottunk fel ezzel senkit, és cserébe nekünk nem kellett az ő bűzűket szívva várakoznunk. Csak egy költői kérdés, rövid kitérő: szerintetek joggal haragudhatnánk azokra, akik az utat velünk megosztják, de telefüstölik azt?

A túloldalt annál nagyobb béke fogadott minket, ugyanis az átkelésünk után a kifelé menő forgalom indulhatott meg, így egy jó darabig nem előzött meg minket a kocsisor, hanem miénk volt a hosszú erdei sztráda, ami amúgy nagyon szép volt, és nagyon élveztük. Az Angkor Thom-on belül ezek utak mentén szépen kitisztították az erdőt, csak kb. 30 méterrel beljebb kezdődik egy sűrű hármaszöldes aljnövényzet, de addig szerintem még az avart is gereblyézik az út két széle mentén, így látszanak a fák törzsei, és ez gyönyörű látvány, mert hatalmasak ezek a fák. A terep pedig olyan tiszta, hogy olykor le is hajtottunk ezek közé a fák közé, amikor megjelent az autóhad.

Beérve az Angkor Thom közepére szomorúan tapasztaltuk, hogy már sehol nincs az a béke, amit tegnap hazafelé menet tapasztaltunk. Tele volt nyüzsgéssel és emberrekkel az egész. Meg sem álltunk, elindultunk keletnek, de hamar fordultunk, mert ez az út járatlan volt, el is zanyáltam rajta, és félő is volt, hogy ha eljutunk a falig, ott a kapu zárva lesz, mert erre a lélek se jár. Visszahajtottunk a Bayon-ig, majd folytattuk északnak, de nem a nagy úton, hanem tőle keletre, egy földúton a tisztás jobb szélén. Itt felfedeztük magunknak a Prasats Suor Prat nevű tornyokat és benéztünk a South Kleang nevű épület romjaiba. Hogy mi célt szolgáltak ezek, és miért ilyenek, amilyenek, vagy hogy hány évesek… Ilyeneket ne kérdezzetek tőlem, mert erre se akkor, se azóta nem volt elég türelmem, figyelmem és időm, és most nem is akarok szánni rá, majd talán egyszer ha öreg leszek és nem tudok, vagy nem akarok már ennyit mozogni, mint most. :) De azt azért elmesélem, hogy itt is találtunk egy olyan pókot, amki egy nagy fehér X-et szőtt a hálójába, és hogy amikor továbbindultunk kelet felé, akkor ezek a Prat tornyok nagyon szépek voltak a közeli víztározó türkében. Csodálom, hogy ennyi ideig ilyen épen megmaradtak, mert nem csak a képen, hanem a valóságban is fedrének tűntek nekem.

A keleti kapun kifelé menet már nem volt dugó, igaz, mire egy autómentes képet sikerült lőnünk az amúgy tényleg nagyon szép kapuról, megfogyatkozott kissé a türelmünk. El is határoztam, hogy itt a bringámat állványként használva leteszem egy kicsit az öreg Canont, hogy készüljön erről az átmenő forgalomról is néhány képkocka a filmbe.(1:12-1:22)

A Thommanom és a Chau Say Thevoda – Esküvő Angkorban

Ahogy elhagytuk a keleti kaput, rögvest két templomot találtunk az út két oldalán. Az északi mellett letelepedtünk egy árnyékos sarokban, és végre elővettük a nálunk lévő “frájrájt” (fried rice), vagyis a zöldséges-csirkés sült rizst, és megtartottuk második reggelinket, amelyre már mindketten nagyon vártunk. Közben persze a kisöreg lőtte a képeket, először közelről, majd távolról a Thommanom nevű templomról. (1:23-1:39) Az utóbbi sorozatba még egy tőlünk kaját kunyeráló kutya is belesétált, sajnos csak egyetlen képkocka erejére, így a filmben nem igazán kivehető. Pedig pont az ilyenek tennék mókássá az egészet.

Mikor pakolászni kezdtünk az evés után, mások is elkezdtek körülüttünk pakolászni, de nem elfele, hanem idefelé, étkészleteket, csomagolt ételeket és állványzatokat. Jól sejtettem, esküvő készül, ma már erre is lehet használni ezt a helyet, és zajongani is ér, mert előző nap a fás templomnál bizony nem hiszitek el, mi hallatszott a távolból: Gangnam Style szólt az Angkor Wat közel ezer éves romjai között. :o Ehhez inkább nem is fejteném ki a véleményemet, maradjunk most csak pozitívak.

Az átellenes templom, a Chau Say Thevoda az út déli oldalán valahogy sokkal érdekesebb volt, itt a fényképezőt is egy izgalmasabb helyre tudtam elhelyezni, és egész hosszan ott is hagytam a bringám mellett, amíg mi Zitával bevonultunk a hosszú sétányon az épület falai közé. Közben egy pár percre beborult majd újra kisütött a nap és ez a színátmenet végül gyönyörűen kijött a filmben és nagyon szépen megmutatja, mennyivel szebb, színesebb tud lenni ugyanaz a téma, ha napfénynél lövünk róla képet, mint hogy ha árnyékban, felhős időben tennénk ugyanazt. (1:41-1:50)

Pre Rup

A két templomtól nagyot ugrottunk, eltekertünk a Ta Keo majd a Ta Phrom mellett, és folytattuk kelet felé, hogy most a távolabbi romokhoz is eljussunk. A Sas Srang víztározó túlsó sarkánál végignézhettük, ahogy egy ember a gyönyörű, nagy fehér teheneit fürdette a vízben.

A derékszögű jobbra kanyar belső ívén található Pre Rup-hoz érve már annyira kivoltunk, hogy előbb leültünk, és kértünk két jégbehűtött nagy kókuszt. Ezeket kinyitották nekünk és egy-egy szívószálat is kaptunk hozzájuk, majd miután végeztünk a lével, felnyittattuk a kókuszdiót is, és két kanállal kiszedtük a belsejéből a fehér kocsonyás anyagot is, hogy azt is felfaljuk. Közben egy képeslapokat áruló kisgyerek is odagyűlt mellénk, de hamar kiesett a szerepéből (szomorú képpel képeslapot kínálni 1 dollárért 10 darabos csomagban), mert elkezdtem kikérdezni a khmer számokból 1-től 10-ig. Ezt nagyon rendesen meg is tanította nekem nagy mosolygások és nevetések közepette, aztán amikor végetért a vidám műsor, visszaváltott a szomorú szerencsétlen kisfiúra, de valahogy már mégsem volt ugyanaz. Talán előtte sem volt az, csak ezt tanították neki, és igazán talán ez a szomorú, ha valami az. A srác olyan hamar és olyan nagyon megnyílt nekünk, rögtön fülig ért a szája, amint nem arról volt szó, hogy képeslapot ad el, hanem számokat tanít egy fura sárgaruhás idegennek. :) Szóval nem, nem alkudoztunk vele a képeslapokért, nem erről volt szó, habár nagyon így tűnhet a kisfilmen. (1:51-2:02)

Ja, és a Pre Rup! :D Szép volt, nagy, magas, soklépcsős, öt tornyos, fentről szép kilátással, lentről a monumentális méretével. De ezen kívül, megint semmi különös, csak egy nagy-nagy rom, de ami körülötte van, a környék és az élet, az igazi és az izgalmas. A kókusz pedig nagyon finom. :) Mi pedig tudjuk, hogy ritka nagy jó dolgunk van, hogy ilyen helyen lehetünk és ilyen finomságokat ihatunk, ehetünk, közvetlenül a természettől. Ebben nincs tartósítószer és térfogatnövelő, az tuti! :)

A Ta Som, és a 12 nyelven 10-ig számoló kislányok

A következő templomnál, az East Mebon-nál meg sem álltunk, mert ez pont ugyanolyan volt, mint az előző, és nem akartuk tovább fárasztani magunkat a lépcsőzésekkel a már egyre forróbb napon.

A nagy kör északkeleti sarkában található Ta Som viszont annál érdekesebb volt. Ez a templom már újra a kerítéssel körbevett, udvaros, hosszúkás épület volt, nem pedig a piramis fajta. Az ilyet nagyon szeretjük, és nem csak azért, mert vízszintesen könnyebb sétálni, hanem mert általában ezek sokkal érdekesebbek, több épületrész van, tudunk a folyosókban is sétálni és a természet is sokkal jobban körbenőtte az ilyen romokat. Így volt ez az esetünkben is, miután végigjártuk a templomot, hátul telepedtünk le a leghátsó kapu mögött. Ennek a kapunak a tetején gyönyörű kőtéglákból kifaragott mosolygó arcok voltak, a túloldalt pedig egy kis udvar, ahol amikor megfordultunk, észrevettük, hogy valójában egy hatalmas fának a gyökerei közül sétáltunk ki. Ez nem akármilyen látvány volt, ezért le is ültünk egy kicsit itt egy másik fa tövébe, hogy mindezt jól megnézzük magunknak.

Ezen a helyen egy nagyon érdekes dolog történt velünk: odajött hozzánk két kislány, azt hiszem talán ikrek is lehettek, nem csak testvérek, mert mind a ketten azt mondták, hogy hat évesek, és elég szinkronban is beszéltek. Méghozzá egytől tízig, 12 különböző nyelven, már amennyire meg tudtuk számolni:

Ezzel valóban lenyűgöztek minket, ám ennek ellenére sem vásároltunk tőlük, igaz a produkciót többen is végignézték és aztán az elképedésünkön felbátorodva azt újra és újra megismételték, aztán amikor mi már elhagyni készültünk a terepet, láttuk, hogy a miutánunk érkező francia páros végül vásárlásra is elszánta magát.

Kérdés, hogy ennek örülni kell-e vagy sem? Jó-e, ha egy ekkorka kislány ilyen dolgokkal foglalkozik? Persze elsőre rávágjuk az európai gondolkodásunkkal és értékrendünkkel, hogy nem, dehogy is, élje a gondtalan gyerekkorát, ne kelljen ilyenekkel foglalkoznia. De ez itt Ázsia, egy teljesen más világ, amibe most nem is mennék bele részleteibe, csak annyira, hogy még azt elmeséljem, hogy ahányszor megkérdeztük a közeli felnőtteket, hogy miért nincsenek a gyerekek iskolában, a válasz mindig az volt, hogy majd mennek, vagy már voltak, a másik napszakban. Ha délelőtt kérdeztük, akkor délután, ha délután, akkor délelőtt. Azt hiszem hazudtak nekünk, de ez mindegy is, a kérdésre viszont, még mindig nem tudom a választ: mikor teszünk velük jobban, ha vásárolunk tőlük, vagy ha tüntetőleg nem, hiszen az iskolában lenne a helyük. De legalább nem csak pusztán kéregetnek, és valamit biztos ők is látnak abból a pénzből, amit így szereznek, mert ezek a gyerekek sose voltak a helyi viszonyokhoz képest szakadtabbak, vagy koszosabbak.

Na, de már megint szinte semmit nem mesélek magukról a romokról, csak hogy mi történt ott velünk. Pedig itt a Ta Som-ban felfedeztünk néhány új építészeti stílust, ilyen volt például a redőnyös ablak. :) Vagyis ez csak díszablak volt, egy teljesen zárt falrész, kerettel, és az alsó részében oszlopokkal, míg fent a nagyobb részt teliben meghagyva. Megmertünk kérdezni egy nem hozzánk tartozó idegenvezetőt ennek hátteréről, de ő is csak annyit mondott, amit mi is gondoltunk: ez csak díszítés, nem arról van szó, hogy az összes ablak kifaragását pont ugyanott hagyták félbe. :)

Neak Pean – Templom a vízben

Itt már hazafelé kanyarodtunk, újra nyugat felé. Ekkor már eléggé fáradtak voltunk, de úgy gondoltuk, hogy ha idáig eljöttünk, akkor már végigmegyünk az összes templomon, ami útba esik. Ebben a sorban a következő a Neak Pean volt, ami abban különbözik az összes többi templomtól, hogy víz veszi körül. Egy hosszú, egyenes, a víz fölé szerelt fasétányon lehetett bejutni az úttól a templomhoz. Az épület már messziről látszott, mert pont szemben volt, és ahogy beértünk újra egy sűrű erdős részre hamarosan meg is érkeztünk.

A templom körül víz volt, a vízből pedig valami hínár szerű zöld növényt szedett össze egy férfi, akik nyakig volt a vízben. Közben egy kisfiú kimászott közénk a korlát túloldalára, mosolyogva szaladgált köztünk egy kört, majd felszedett egy műanyagszemetet a földről és kidobta a kukába! :o Ezt meg hol és kitől tanulta? Hogy tovább bátorítsuk abban a bizonyosságban, hogy most ezzel jót tett, mi is felkaptunk egy-két szemetet Zitával, és kidobtuk azt. De a gyermek nem nagyon figyelt már ránk, elvolt a maga világában, és hamarosan már tőlünk távol, a vizesárok szélén, az anyja és a testvére mellett láttuk. Oda nekünk tilos volt bemenni, ezt tábla is mutatta, de ők feltehetőleg valamilyen karbantartási munkát végeztek, azért lehettek ott. Egyébként így nem is tudtuk nagyon megnézni közelebbről az épületet, de erre nem is vágytunk különösebben, a környék a sok vízzel és ez a kisgyerek épp elég volt élménynek.

Preah Khan és vissza az Angkor Wat-hoz

Na ekkor már végképp elgyötörtek voltunk, de még erőt vettünk magunkon, és végigsétáltuk ezt a templomot is. Ez is a kedvenc fajtánkból való volt, méghozzá egy nagyobb udvarú, hosszú épület, így aztán szépen lejártuk a lábunkat, mire a végére értünk, és onnan vissza. Cserébe láttunk néhány új dolgot, eddig nem látott formájú oszlopos épületeket, és újabb hatalmas fákat a romok körül és azokon. Meg egy, a járgányában keresztbe kifeszített függőágyban heverésző tuktukost, amint az érintőképernyős mobilján babrál. :) Ilyet se láthatott Sirat, amikor 14 éve itt járt, az tuti! :) (Sirat egy francia kerékpáros utazó, 18 éve járja a világot, kétszer futottunk össze vele eddig, és neki volt szerencséje 14 évvel ezelőtt, még a turista-bumm előtt megnézni az Angkor Wat-ot.) Szerintem, aki itt riksás az Angkor Wat-nál, annak kambodzsai szinten már igen jól megy.

De a gyerekek, akikkel a mosdó előtt játszadoztam, ők még nem tudnak ilyesmiről, csak végtelenül vidámak és mosolygósak, mint a legtöbb gyerek Ázsiában.

Hazafelé meg-meg álltunk, főleg az Angkor Thom belsejében, Bayonnál. Persze most nem volt tömeg, viszont mi már túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy bemenjünk, így most csak az útról fotóztuk a lemenő nap fényében az épületet, a körbejárást pedig hagytuk az utolsó, harmadik alkalomra. Most csak hajtottunk tovább, megint végig azon a gyönyörű hosszú egyenes úton az erdőben… :)

Még utoljára erőt vettünk magunkon, és ha már úgy is ott hajtottunk el előtte, letettük a bringákat és besétáltunk mégegyszer az Angkor Wat tempomhoz. Most 180 fokkal másik irányból sütött a nap, mint reggel, amikor legutóbb itt jártunk. Mennyi minden történt azóta… :) Nem is csoda, hogy ennyire nagyon elfáradtunk.

Bent most a nap gyönyörűen megvilágította a templom nyugati oldalát, és mivel ilyen fotót reggel nem készítettünk, most mi is beleálltunk a képbe, hogy legyen „közös fotónk” is az Angkor Wat-tal. Fényképészt nagy elővigyázattal választottunk, mert ilyenkor mindig nehéz elmagyarázni egy a fotózásban nem jártas egyénnek, hogy nem szeretnénk a kép közepén lenni, és azt se szeretnénk, ha a kép alsó fele a lábunk alatt lévő talajról szóljon. :) Sikerült egy holland lányt kerítenünk, aki nem csak nagyzolásból hordott tükörreflexes gépet a nyakában, jó képet készített rólunk és kifelé menet még egy jót beszélgettünk is vele.

Az utolsó nap – Lazítás a Bayon tetején

Ezen a hosszú napon annyira elfáradtunk és közben annyi sürgős teendőnk támadt, hogy az első kettő és a harmadik nap között beiktattunk két napot, amikor „nem csináltunk semmit”, vagy legalábbis semmi olyat, amit eddig nem említettem az előző bejegyzésbe vagy ami említést érdemelne. A harmadik Angkor látogatásra úgy kellett rávennünk magunkat, és igazából ez már csak egy fél nap volt, mert a délelőtti forgatagra nem voltunk kíváncsiak, megvártuk a délutánt, és visszamentünk néhány helyre, ahol az első két nap már jártunk, és tetszett. (2:05-2:52)

Ezt követően pedig, amikor délután 5 óra körül elült a tömeg, felmásztunk a Bayonba végre. Gyönyörű volt, nagyon hangulatos hely, körben a tornyok négy oldalába arcok vannak faragva, és az egész monumentális. Úgy tűnt, az a néhány másik ember is akik itt voltak ekkor, hasonló célból jött, mint mi: legtöbbjük csak üldögélt és hosszasan csodálta a romokat. Itt is leraktam az öreg Canont egy-két helyre, majd amikor zárásként körbejártunk a belső részt, akkor sem állítottam le a képek öt másodpercenkénti készítését. (2:51-3:36)

…és a kisfilm!

Fotózni még mindig nagyon jó dolog, és most azért lőttem le előre a poént írás közben a kisfilmmel és a jeleneteivel kapcsolatban, mert már nem bírtam tovább tartogatni azt, hiszen annyi élményünk származott az elkészítéséből, hogy az ténylegesen megszínesítette a napjainkat. Persze sosem felejtettük el a saját szemünkkel is jól szemügyre venni ezeket a csodákat, de ennek egy jó kiegészítése volt a fotózás, mert segített meglátni és megélni a szépségeket. Emellett már csak egy nagyon kellemes mellékterméke az egésznek, hogy most megvannak ezek a képek, és megoszthatjuk őket Veletek is. :) Persze az egésznek ez volt a célja, de közben az utat, az elkészítésüket is rettentően élveztük.

A képeket egy ősöreg Canon PowerShot A720IS fényképezőgéppel készítettük, amin előzőleg CHDK-s firmware-t raktam SD-kártyán keresztül. Így egy csomó új funkciót nyert a masina, többek között a galibát okozó nyers formátumban való mentési lehetőséget is. De nem csak tetriszezni és sorozatlőni lehet vele, hanem pl. az is beállítható a hackelt szoftveren, hogy mozgásra exponáljon – így állítólag még a villámokat is el lehet kapni! :o

Aztán az így nyert 2028 darab képet egy PhotoLapse nevű szoftverrel raktam össze egy AVI formátumú videóba, 10 képkocka / másodperces sebességgel. -Ezt az angol time-lapse videónak hívja, de mi nevezhetjük gyorsított felvételnek is. :) Ezután már csak a Sony Vegas-al kellett kicsit bűvölni, hogy legyen hozzá felirat és zene is. Ja, a zenét pedig jövet a „zenét és vizet” áruló nénitől kaptuk, mert ugye SD kártyáról hallgatta a zenét, amit így megkaphattunk! :) Szerintem zseniális! :) Rithy lefordította nekünk, így már tudni, miről énekelnek benne: „The guy sings about himself as a strong guy and want the girl and it goes over and over again.”

Az Angkor Wat pedig szép volt, egy gyönyörű hely, amelyet nagy élmény volt felfedezni – ez remélem át is jött a sorok között, és Ti is élveztétek ezt a kis beszámolót. :)

Angkorvat, a „fővárosi templom”

Bizony, így írja a magyar Wiki, Angkorvat. Ez nekem kicsit meredek, úgyhogy én maradok továbbra is az Angkor Wat-nál. Ugye nem zavar senkit?! :) E két szó egyébként annyit jelent, hogy „fővárosi templom”. Élt itt egy II. Survayarnam nevű istenkirály, mert a 12. században ez volt a divat, az istenkirályság, vagyis hogy a királyok valamiféle félistennek képzelték magukat, vagy legalábbis valakinek, aki olyan magasságos, hogy a halála után majd egyesülni fog valamelyik istennel, esetünkben Visnuval. Merthogy ők kezdetben hinduk voltak, erre utal az egész Angkor Wat építészete és szobrai, amelyek egyébként mind az előbb írt célt szolgálják, a templom a földi és az égi lét közötti kapcsolatot testesíti meg.

Az okokról megoszlanak a vélemények, de a Wiki azt írja és én neki hiszek, hogy anno az itt élő khmer népek olyan ügyesen elterelték a Siem Reap folyót ezekbe a négyzet alakú csatornákba és hatalmas téglalap alakú víztározókba, hogy ezzel a hosszú száraz évszak alatt is tudtak földművelni a parasztok, így egy évben háromszor is arattak. Ez okozta ennek a birodalomnak az ideig-óráig tartó virágzását, amely állítólag akkora volt, hogy Ázsiában csak a kínai császárság ért fel vele. A 14. században VII. Jayavarnam új fővárost épített az Angkor Wat-tól nem messze északra. Ez az Angkor Thom, ennek a közepén található a Bayon templom, és innentől számítva már a Buddhizmust követték az angkoriak. De persze mint mindig, ide is beköszöntöttek aztán a csúnya idők.

A 15. században sziámi betöréseknek és fosztogatásoknak köszönhetően a birodalom gyors hanyatlásnak indult, a főváros kiüresedett, de teljesen soha nem volt elhagyatott, igaz a dzsungel nagyon szépen körbenőtte.

A 20. században felfedezte a nyugat Angkor Wat-ot, és ma már több nemzetközi szervezet is ügyeskedik a megóvásán és a felújításán, mialatt ez lett Kambodzsa messze legnagyobb turistalátványossága és egyben az ország nagy büszkesége és jelképe is. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy még a kambodzsai nemzeti zászlón és a címeren is az Angkor Wat díszeleg. Egyébként az Angkor Wat csak a legnagyobb, és egyben az egyik legrégibb és legjobban megmaradt templom, de mivel ez a leghíresebb, így az egész környék megörökölte tőle ezt a nevet. Helyi idegenvezetők szokták az „Angkor Area” kifejezést használni, de én nem fogom, mert mindenütt a világban így ismert a környék, hogy Angkor Wat. Ha ezt írom, akkor vagy magára A Templomra gondolok, vagy az egész környékre, de ezt majd mindig igyekszem tisztázni.

Templomról templomra fogunk járni, pont úgy, ahogy a valóságban is. Ahhoz, hogy követni tudjatok, itt van egy remek térkép, ha ráklikkeltek, megnyílik nagyobban is, a széleivel, a jelmagyarázattal együtt.

Három napot csavarogtunk az Angkor Wat környékén, ebből az első két nap megcsináltuk a kis- majd a nagykört, harmadik nap pedig csak visszamentünk néhány helyre a kedvenceink közül (31km). A térképen a piros kör a kiskört, a zöld kör a nagykört jelenti. Ezek nekünk 38 és 42km-es tekergések lettek, de ebben csak a bringázás van benne, a gyaloglás nincs. A távok az előző bejegyzésben megmutatott szállástól és –ig értendők, tehát ebben benne van egy 6-7km-es odaút és egy ugyanekkora visszaút is. A bicikliket általában az egyes templomok bejáratánál, a jegyszedő őr közelében láncoltuk le. Ide bizony már sportcipőt húztunk, és jól tettük, mert gyalog is nagyon nagy távokat tettünk meg, és második nap, amikor kora reggeltől és egész estig maradtunk a romok között, mind a ketten borzasztóan elfáradtunk. Az egy nagyon hosszú nap volt, amelynek eredetileg a délutánján vissza akartunk volna térni a szállásunkra, de végül magába szippantottak minket a romok, és maradtunk, amíg ránk nem sötétedett. Nem tudom, mikor voltunk annyira fáradtak utoljára, mint annak a napnak a végén, de megérte, mert csodaszép volt, azzal együtt is, hogy a végére már mind a ketten kicsit nyűgösek voltunk.

Na, és akkor jöjjenek a képek és a személyes élmények. Mást, semmit nem ígérek, ezért aki az egyes romok történeti és vallási hátterére kíváncsi, az bújja tovább a Wikit, én most már többet nem puskázok onnan! ;)

A belépés és a Prasat Kavan

Első reggel nagy izgatottan keltünk, és már alig vártuk, hogy láthassuk a romokat. Menet, a hosszú egyenes úton az Angkor Wat felé, betereltek minket egy határátkelő állomásszerű terminálhoz, ahol meg tudtuk venni 40 dollárért a 3 napos jegyeinket, amelyek összesen egy hétig érvényesek, tehát nem muszáj zsinórban elhasználni a három napot, közben pihenhetünk is. Mondanom sem kell, ezt mi kihasználtuk, és jól is jött nagyon. Ezen kívül van még 1 napos és 7 napos jegy is, de nekünk ez a három nap éppen elég volt. A 7 napost csak azoknak ajánljuk, akik teljesen odavannak a fotózásért és vagy az egész Angkor Wat-ért, az egy naposat pedig azoknak, akik idő- vagy pénzszűkében vannak. Igazából egy nap alatt is be lehet járni mindent, de előtte alaposan pihenjünk rá, és szánjunk rá egy egész teljes napot, hajnaltól sötétedésig. Így szerintem még biciklivel is teljesíthető a dolog, de motorizált járgánnyal aztán végképp. És egy kis vigasztalás, azoknak, akik csak egy napot voltak, vagy lesznek: Második nap elmúlik már az Angkor igazi varázsa! :) Szép-szép, de tegnap már láttam ugyanezt, csak kicsit másképp… :) Azt nem mondom, hogy nem élveztük rettenetesen a többi napot, de már nem varázsolt el minket az a sok új rom úgy, mint akkor, legelőször. Szóval ne búslakodjunk, ha csak egy napunk volt az Angkornál, örüljünk, hogy egyáltalán láthattuk ezt a csodát – és élvezzük, amíg ott vagyunk! :)

Még meg sem érkeztünk a zöld körön elsőnek jelölt helyhez, a Prasat Kavan-hoz, de már meg kellett állnunk fotózni, mert az út szélén majmok voltak. Egy másik bringás srác egészen bemászott közéjük az erdőbe. Egy anya volt a kicsinyével, nagyon aranyosak voltak. Később még több majmot is láttunk, és bár “majomtámadást” nem láttunk itt, de azt már tudjuk, milyen kis sunyik tudnak lenni, ezért mindig figyeltünk a holmijainkra, különösen a fényképezőgépekre, nehogy valamelyik majom kikapja a kezünkből. Merthogy nálunk volt mind a három, még a jó öreg kis Canon is, ami itt is megmutatta újra és újra, hogy fel tud támadni a hamvaiból, és képes még nagy dolgokra. Lelke van ennek a kis gépnek, hiszen már vagy öt éves, és szerintem túl van már vagy 50 ezer exponáláson legalább, és vagy 10 óra videó felvételen is.

És hogy végre kitérjek az alcímben jelzett templomra is, érkezzünk meg végre arra a pofás kis tisztásra, ahol ezek az éppen restauráció alatt található romok vannak. Az egész már nem is hasonlít templomra, se semmilyen épületre, csak egy kis része maradt meg, egy kis szobákkal teli fal, ide viszont ha bekukucskálunk, gyönyörű téglából fájt domborműveket láthatunk a falakban. Ez tényleg szép volt és ez volt az első kis csodája az Angkor Wat-i felfedezőtúránknak. Egyébként a hely nem érdemel többet 5-10 percnél, de annyit megér, mert tényleg szép.

Az óriás fa a Banteay Kdei-ben

Na, ez a hely már izgalmasabb volt. Ez volt az első olyan épületegyüttes, amit rendesen falak vettek körbe egy téglalap alakban, és ennek a téglalapnak az egyik rövidebb oldalán volt a bejárat, majd odabent hosszában végigsétálhattunk az épületeken, tereken, folyosókon, egészen a túl végéig az egésznek. Itt már kint kellett hagynunk a bringákat. A hely egyébként a két nagy víztározóhoz képest „kisebb”, de még így hatalmas, a Sras Srang a víztározó szemben található.

Már a kapu is impozáns volt, amin keresztül beléptünk a téglalapba, de bent még meg sem láttuk először, mit kell nézni, mert ahhoz még pár száz métert sétálnunk kellett egy széles, egyenes, fás sétányon. Ennek a végén aztán elénk tárult a látvány a templom épületéről, és ez egyből lenyűgözött minket. A romok között szabadon mászkálhattunk, folyosók, kisebb terek, ablakok, mindenütt volt mit nézni és a legszebb az volt, hogy a hely még élt is emellett, a helyiek füstölőket gyújtottak odabent, igaz erre minket is bíztatott néhány füstölőárus nő, de nem nyomultak túlságosan, így ez nem zavart sokat minket.

A legszebb dolog egyértelműen a templomépület túlsó oldalán fogadott minket, ahol ráláttunk a legnagyobb kúpos tornyokra, az előtérben egy fantasztikus, óriási fával. Ez engem teljesen lenyűgözött, a fa gyökerei sok tíz méterre elkanyarogtak a hatalmas kövek között, és az egész együtt a romokkal a háttérben igen pofásan nézett ki. Ez a Banteay Kdei nevű hely rendesen elvarázsolt minket, így várakozással teli indultunk tovább a többi templom felé. Ekkor még nem sejtettük, hogy mások is…

A Ta Phrom, ahol a dzsungel szó szerint körbenőtte az épületeket

Mások is vannak itt, nem is kevesen. Ezzel először a Ta Phrom templomnál szembesültünk. A keleti kapun léptünk be a téglalap alakú elkerített területre, mint utólag kiderült, „hátulról”, mert bár a templomok ugyan nagyjából szimmetrikusak, de a turisták számára a „főbejárat”, az a nyugati oldalon van. Szóval odabent először csak azt láttuk, hogy itt sokkal többen vannak, mint eddig bárhol, és igazán nem is értettük, hogy miért? Azt tudtuk, hogy miért különleges ez a templom, de azt nem gondoltuk, hogy ezért rögtön ekkora tömeg lesz itt. Az emberek mind egy rámpás sétányon jöttek-mentek, és mindenki nagyon izgatottan igyekezett át egy kapun, amin aztán mi is átmentünk, és megértettünk mindent.

Odabent (0:13-0:19) egy az előzőhöz hasonló óriása fa nőtt ki szinte az épületből. Azt körbenőve, a gyökereivel itt is messze elkapaszkodva, és feltörve a tetőre, a magasba tört. Körbenőtt ablakokat, ágai (vagy gyökerei? vagy a kettő nála ugyanaz is lehet?) a tető hatalmas kövei között vízszintesen utat törtek, és az egész fa úgy néz ki, mintha valójában az épületből törne elő, persze igazából csupán csak gyönyörűen körbenőtte azt, ki tudja, hány évtized, vagy talán évszázad alatt.

Később még több ilyet is láttunk, a sétányt követve először átkerültünk egy turistákkal elképesztően zsúfolt térre(0:20-0:29), itt már többször feltaláltam magam, és új szórakozást találtunk ki, ha már képtelenség volt olyan fényképeket készítenünk, amelyeken nincsenek turisták, akkor bele vettük őket is a buliba. Ennek a térnek az oldalában volt egy másik falra nőtt óriási fa, de ebből a tér közepén is volt egy másik. Igaz, ennek már lombjai nem voltak, és nem nőtt rá semmilyen épületre, csak egymagában állt, de ez is épp elég gyönyörű volt, mert így megcsodálhattuk, hogy terpeszkedik szét a gyökereivel, ha azoknak szabad útja van.

Bevackoltam magam az egész tér sarkába, ez egy remek hely volt, meg tudtam támasztani magam, és nem volt tömeg a közvetlen közelemben, viszont én mindenre és mindenkire nagyon jól ráláttam. Az emberek mint valami futószalagon, jöttek, odaálltak a fa gyökere elé a falhoz, fényképezkedtek, aztán mentek tovább. Senki nem maradt a placcon 5 percnél tovább, legfeljebb csak azok, akik pihenni álltak meg itt, de a tömeg javarésze csak jött, fotózott és ment, de nem sokat nézet és nem sokat érezhetett, csak csinálták a fotókat, ez is megvolt, ez is láttuk, ezzel is van egy fényképünk, most már megmutathatjuk mindenkinek, hogy itt is voltunk. Nem mindenki volt ilyen, és én nem akarok ezzel ítélkezni, mert mi magunk is, ha úgy nézzük, csak egy apró hajszálnyival különbözünk tőlük, de ezt akkor is érdekes volt látni. Mi legalább 2 órát eltöltöttünk ezen helyen, az érdekesebb, szebb helyeken leültünk, és akkor még nem tudtuk, de ekkor nagyon nagy szerencsénk volt, mert néha akár percekig is teljes csöndben és nyugalomban tudtunk ülni, és csak nézni a közel ezer éves épületeket és a köréjük nőtt természet csodáit. Ez nagyon jó volt és nagyon élveztük, és ezt milyen jól tettük, utólag kétszeresen örülök, hogy ekkor nem rohantunk tovább, hogy még „többet” lássunk, mert így láttunk igazán sokat. Harmadik nap visszajöttünk ide, akkor is jó volt, de akkor soha nem volt, hogy egyedül lettünk volna.

Az egyik legszebb épületre nőtt gyökér (0:35-0:43), ami egy folyosószerű épületrész mindkét oldalára átér, már ismerős volt nekem képről, és azon a képen a gyökerek között egy ablakon két buddhista szerzetes kukucskált ki. Ezek után alig akartam elhinni, hogy nekünk is megjelentek a szerzetesek! :) Bizonyára nem ugyanazok a szerzetesek, mint akiket én láttam, de ez akkor is nagyon nagy volt, mert emlékszem, hogy meglátva a képet még hetekkel ezelőtt egyből (és nagyon helytelenül!) irigykedtem is a készítőjére, hogy nekünk majd biztos nem lesz ilyen szerencsénk. Hát lett, nem is kellett keresni a témát, besétált a képbe – Na őrá nem haragudtam ezért! :) Igaz, a többiekre sem, vagy legalábbis próbáltam nem, hiszen én is e tömeg része vagyok, türelemmel kell lennünk egymással is. Különben is, én már kitaláltam magunknak egy játékot, amibe külön jó ha belesétálnak, na meg én amúgy is jobb, ha csöndben maradok, most volt pár perc teljes nyugalmunk csak kettesben, teljes csöndben ezen az elképesztően gyönyörű helyen. Csakhogy ezt akkor még nem tudtam, hogy ehhez mekkora nagy szerencse kellett, azt hittem ilyen majd lesz még. Hát nem nagyon lett… Milyen jó, hogy nem szaladtunk el a pillanat elől. :)

Hátul (vagyis elől), egy kapuval tovább megtaláltuk ugyanennek a fának a túloldali szárait, ezekhez még egy dobogó is oda volt építve az „én és az óriási százéves fa az ezer éves templomra nőve” című képek szenvedélyes gyűjtői számára. :) Ezen a téren hátul a sarokban találtunk nagyon jó helyet magunknak, ahonnan ráláttunk a kő és fatornyokra és az alattunk mászkáló emberekre. (0:44-0:47) Itt is elüldögéltünk legalább negyed órát, nagyon szép volt.

Innen továbbmenve már a templom túloldali bejáratához jutottunk ki, ide oldalról másztunk be egy félig már összedőlt kapun. Emellől gyönyörű kilátás nyílt az épület elejére és az odavezető korlátos, emelt kősétányra. (0:48-0:49) Itt eszméltünk, hogy a végére értünk ennek a valóban gyönyörű épületnek, amit tényleg nagyon különlegessé tett ez a rengeteg körénőtt óriási fa. Őszintén szólva, azt hiszem, számunkra ez volt a legélvezetesebb templom az összes közül, beleértve az Angkor Wat-ot is. Persze kár ilyen kijelentéseket tenni, hiszen a többi helyen is rengeteg szép dolgot láttunk és sok érdekes történt velünk.

Ta Keo, az öttornyú piramis

Ekkor már a délután második felében jártunk, és „hazafelé” tartottunk, vagyis fordultunk nyugatnak a kiskörön, vissza az Angkor Thom felé, hogy majd annak közepén délnek fordulva hazatérjünk Siem Reap-be.

Persze annyira nem siettünk, hogy ne álltunk volna meg az egyik derékszögű kanyar belsejében található Ta Keo-nál. Ez a templom más volt, mint az eddigiek, leginkább egy hatalmas, több tornyos, lépcsős piramisra hasonlított. Lent letettük az őr mellett a bringákat, és a nyilakat követve elindultunk, hogy megmásszuk ezt a piramist. :) Ekkor már elmúlt öt óra, és mint utólag megtudtuk, ennek, illetve annak köszönhetően, hogy itt nem nőttek rá fák az épületre, itt nem volt senki, csak mi voltunk ketten Zitával.

A nyilak az épület túloldalára vezettek, ahol megtaláltuk a lépcsőt, ami szépen egyben volt, és itt szabadott volt felmásznunk. Igaz, ekkor már egy középső peremen fent voltunk, innen egy az előzőnél még hosszabb és meredekebb lépcső vitt fel a legfelső szintre (0:50-0:56), ahol öt kis díszes, toronyszerű épületet találtunk. A középsőhöz még egy újabb lépcsősor vezetett fel, odabent füstölő égett, és egy kis szobor figyelt.

Innen Bayon felé az út jobb oldalán, egy veteményes előtt az erdő szélén egy nagyon érdekes fát találtunk. Ez is egy romra nőtt rá, de ez már szó szerint a rom tetejére, így gyakorlatilag át lehetett sétálni a fa alatt. :)

Rövid megálló a Bayon-nál

Az Angkor Thomba a gyönyörű keleti kapun keresztül hajtottunk be, ekkor láttunk először ilyen óriási kaput. Félelmetes volt belegondolni, miközben áthajtottunk alatta, hogy ez a rengeteg kő ugyanígy itt áll már közel ezer éve, talán teljesen érintetlenül – és még mindig áll! :) Mi mit építettünk az elmúlt században, ami olyan, hogy ezer év múlva is állni fog?

Bent az Angkor Thom közepén vettünk egy balost és délnek fordultunk. Amikor ezt a videót indítottam, azt se tudtam igazán, pontosan hol is vagyunk. Persze nem sokkal később leesett, hogy a Bayon-nál vagyunk. A felvétel alatt megérkezünk a központi templomépület északi kapujához, és ott körbenézünk kicsit:

Hazafelé menet az Angkor Wat felé megálltunk a hosszú egyesen úton, mert egy malajziai család majmokat etetett. A kis állatok nem zavartatták magunkat, és nem féltek az emberektől, nyugalomban ettek a közelükben, sőt még fel is ugráltak az egyik autóra. A maláj családfő szóba elegyedett velem, és teljesen kiakadt a halottakon, mert hát megkérdezte, honnan jöttük és hogyan, én meg elmondttam neki. De értelmes volt és nagyon jó fej, jókat kérdezett, és tökéletesen angolsággal megválaszolta a Malájziával kapcsolatos kérdéseimet. Ha ilyen lesz majd az ország is, mint amilyen ők voltak, akkor szeretni fogjuk.

Besötétedett már, mire visszaértünk Siem Reap-be, ráadásul elkeveredtem a folyó melletti poros kis utcákban, így már egészen elgyötörten érkeztünk meg a kedvenc éttermünkbe vacsorázni. (0:57-0:58)

Este korán lefeküdtünk, mert másnap úgy terveztük, hogy hajnalban kelünk, és megnézzük a napfelkeltét az Angkor Wat-nál…

Feldönt egy tehén

Stoung-ban, harmadik nap Siem Reap felé megint korán keltünk, még a szobában reggeliztünk és már hét előtt kint voltunk az úton. Álmos reggel volt ez, de aztán megálltunk egy jegeskávéra és onnantól kicsit jobb lett. Az esküvők most is folytak, sőt mostanra sikerült megbarátkozni a velük járó zenével is:

Amikor másodjára megálltunk, hogy most már együnk is valamit a reggeli után, szemben teheneket tereltek. Közben mi elindultunk, így közelebb kerültünk az eseményhez, én pedig videót indítottam megint, és mialatt „pörgött a film”, két tehén összeveszett és egymásnak döntötték a szarvaikat, ők szépen elállták a forgalmat, igaz, ekkor már az egész csorda az úton volt, úgyhogy kb. a veszekedők erre már nem sokat tettek rá. Aztán az egyik tehén úgy gondolta, hogy ő még elfér mellettem. Hát nem, nem fért el, meglökte a hátsó táskámat, én pedig ettől el is borultam:

Leestem a bringáról, le az aszfaltra, és ettől tényleg jól belém állt az adrenalin, mert jól meglökött az a tehén és erre nem számítottam. De a felvételt ettől még nem állítottam le, elvégre nem minden nap történik ilyen az emberrel, nem igaz? És így még azt is megörökítettük, ahogy az egyik tehén mögöttem – talán pont az, amelyek feldöntött? – körbevizel egy autót. Aztán Zita is megérkezik, mert ő meg már előttem járt (az új Canon fényképezőgéppel a kezében) és nem tudta, mi van velem, ezt is a felvétel alatt mesélem el, aztán átadom neki a kamerát.

A táskának semmi baja nem esett, úgy vannak ezek kitalálva, hogy előbb leesnek, mintsem eltörnének. Viszont belőlem az adrenalin csak szépen lassan távozott, egy pár kilométert még bennem volt az ideg ezután. De nem baj, ezért bőven megérte. :)

Később is ilyen eseménydús maradt ez a nap, és a legnagyobb bajom sokszor az volt, hogy nem tudtam, videófelvételt indítsak, vagy állóképet készítsek a körülöttünk lévő világról. :) Volt egy biciklis trió, srácok tartottak az iskolába, de hárman egyetlen bringán! Hát, ezek úgy röhögtek rajtunk… :) De én sem bírtam megállni, hogy ne fényképezzem le őket, mert ez azért még Kambodzsában is elég egyedi volt, hogy ekkora gyerekek ennyien egy biciklin utazzanak. Persze ők ezen nem zavartatták magukat egy másodpercig sem, ellenben rajtunk igen jól szórakoztak. :)

Ezen a szakaszon egyébként a régi út mellett haladtunk, és annak romjai, vagyis egész pontosan a régi út hídjainak romjai rendre előtűntek akkor, amikor patakot, vízátfolyást kereszteztünk.

Aztán láttunk még a mai napon is cifrán megpakolt járgányokat, ezek többsége nem volt egyedibb a tegnapi hátrafelé lelógó motorokról, kivéve egy mikrobuszt, ahol egy motor úgy volt felszerelve a nyitva lévő hátsóajtó mögé szerelt, hátrafelé kilógó extra csomagtároló mellé, hogy azon még egy ember is ült. Közben a járgány elég szépen repesztett, de a nagy zoomtartománynak és a jó fényeknek köszönhetően sikerült értékelhető fotót készíteni minderről. Viszont erre már én is azt mondom, ez sok, ez már túl durva és túl veszélyes.

Ezen a napon „csak” 97km-es táv várt ránk, ezért úgy döntöttünk, hogy ezt megcsináljuk szieszta nélkül, hogy még kora délelőtt megérkezzünk Siem Reap-be, és tudjunk pihenni. Csak egyetlen egy helyen álltunk meg hosszabban, de ez is eseménydúsra sikerült. Már nagyon hiányzott egy jó cukornádszörp, ezért amikor azt ezt facsaró gépet megpillantottam egy koszos bazársor sarkában, azonnal lekanyarodtunk az útról. Nagyon jó helyen álltunk meg, mint utólag kiderült, ez egy nagy pihenőhelye volt a mikrobuszjáratoknak, találtunk itt szendvicsest is a cukornádszörp mellett, és egy nő a feje tetején hordozott tálcán olajban kisütött bogarakat kínált, csilivel és zöldhagymával összekeverve. Ehhez nem volt gusztusunk, inkább a szendvicseket preferáltuk, és mivel az egész hely nagyon hangulatos és érdekes volt számunkra, indítottam egy újabb videófelvételt, ahol kicsit körbejárom a nekünk ételt és italt adó barátainkat:

A „vizet és zenét” áruló néni aztán még szerepet kapott a mi történetünkben is, merthogy később felfedeztem, hogy a rádiójából egy SD-kártya lóg ki! A néni már digitálisan tárolt zenét hallgat kérem! Ez az SD-kártya nagyon betört Ázsia egész mély bugyraiba is, és ez számunkra azért nagyszerű, mert voltam bátor megkérdezni (kézzel-lábbal) a nénit, hogy szabad-e átmásolni a zenéit. Szabad volt, így aztán előkaptam a kis netbook-ot, ami aztán persze nem csak zenét, hanem egy szép réteg port is kapott, de még ezzel együtt is megérte. Majd meglátjátok, meghalljátok, miért! ;)

Már nem is tudom, miért, de valami okból megálltunk az út szélén valahol, ahol rögvest néhány gyermek jött mellénk. Kíváncsiak voltak és aranyosak, ezért ismét felvételt indítottam, igaz most csak grimaszokat és nevetéseket kaptunk, de épp elég volt ez is a jókedvünk további fokozásához:

Nem tudom megmagyarázni, miért, de az itteni gyerekek viselkedése sokkal jobban tetszik, mint az előző országoké. Lehet, hogy csak mostanra tűnt el belőlünk teljesen a Bangladesben felgyülemlett stressz, de inkább tartom valószínűnek, hogy tényleg másak itt a gyermekek, bármi is legyen az oka. Ahogy egymással viselkednek, és hogy se nem bambák, se nem félénkek, se nem nevetnek túlságosan vihogva, csak a zavarukat álcázva, vagy mert így látták a felnőttektől is. Néznek, beszélnek hozzánk, nevetnek, összebeszélnek, utánoznak, aztán pár perc után már unalmasnak is találják a furcsa idegent és a furcsa járgányát és mennek tovább. :)

Na, de most már tényleg vége a videó áradatnak mára. Még egy érdekes dolgot elmesélek az útról, aztán megérkezünk Siem Reap-be. Azt láttuk, hogy az út szélén mindenhol apró bambuszrúd darabokat árulnak. Fogalmunk nem volt, mi lehet az, és mi van a belsejében, de azt sejtettük, hogy bizonyára valamilyen ételnek kell lennie. Nem csalódtunk, a bambuszdarabok belsejében rizs van, különféle babokkal és húsokkal összekeverve, az egész pedig a bambuszcsőben kisütve. Hogy hogyan nem ég szénné a bambusz úgy, hogy közben a belsejében lévő dolgok megpuhulnak azt nem tudom, de az is lehet, hogy előtte a tölteléket már megsütik. Mert a bambusz meg olyan vékonyra van hámozva, hogy a fala csak néhány milliméteres, hogy könnyedén, akár kézzel is le tudjuk hajtogatni azt a finom falatok körül. Ötletes, meg kell hagyni! :)

Andy a könnyűsúlyú bringás

Eredetileg úgy terveztem, hogy itt véget ér ez a bejegyzés, de még egy kicsit mesélek a Siem Reap-i élményeinkről, direkt kihagyva mindent, ami Angkor Wat, azért hogy majd az azt elmesélő bejegyzés csak arról szólhasson és minél kerekebb lehessen. Siem Reap az Angkor Wat-tól néhány kilométerre található város, egyben annak “turistagettója” is, amely a főváros után a második legnépesebb település Kambodzsában. Szóval Siem Reap-be megérkeztünk a fent részletezett nap délutánján, és én már ki is néztem a turistagettótól kicsit távolabb, de az Angkor Wat-hoz közelebb lévő kis utcát tele szállodákkal, hogy majd ott találunk magunknak egy olcsó és jó szobát. Ez így is lett, a térképen a A pontnak jelölt helyen laktunk a Happy Guesthouse-ban, ahol az étteremben volt wifi-nk, és a közelben, a folyó mellett (a térképen a B pont) találtunk helyi éttermeket, ahol nem nyugati, hanem helyi kaját adtak, helyi áron. Szerettünk idejárni, a végén már ismertek minket, és ellentétben a turistagettó nyugati(nak tűnő) éttermeivel itt a jeges teát teljesen ingyen adták, annyit tölthettünk a kancsókból, amennyi jólesett, és az árak sem voltak elszállva – igaz nem is hasonlítottak az ételek nagyon semmire, amit otthon megszoktunk.

Itt egyébként újra összetalálkoztunk Sirat-al, a francia bringással, aki 18 éve van úton és akivel először Vietnamban, a Central-Highland-en találkoztunk. Több este is egész hosszan beszélgettem vele, mert amíg Zita cikkeket írt(!), engem elvezényelt, elparancsolt kikapcsolódni és “semmit” nem csinálni. Merthogy ez nekem nehezen megy, ugyanakkor már hullafáradtnak és elgyötörtnek éreztem magam, merthogy amikor nem tekerünk, akkor csak írok és írok, és mindig csak ez megy, bicikli és írás, és bár igaz, hogy mindkettőt nagyon szeretem, de már kezdett kicsit sok lenni és ezt egyik nap jól meg is beszéltük Zitával, mire ő kitalálta, hogy akkor szerepcsere következik: ő fog írni, én pedig olvashatok, vagy csinálhatok bármit, csak ne a számítógép előtt üljek. Már rákészültem lélekben az olvasásra, amikor megjelent Sirat és megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy sört meginni vele. Szegény totál kivolt, mert 14 éve, amikor utoljára itt járt, még egyáltalán nem volt tömeg, és teljesen más hangulata volt mind Siem Reap-nek, mind az Angkor Wat-nak. Igaz, hogy akkor nem volt aszfalt se, és idefelé jövet volt, hogy tengelyig süllyedt a sárban. Ma már van aszfaltozott út, igaz azon néha dugó van, mert annyi a turista a környéken. Sirat még rengeteg érdekes történetet mesélt szerte a nagyvilágból, de ezekre most nem térnék ki, mert még a saját történeteinkkel is rengeteg adósságom van. :)

Egyik nap a szállásunk előtt összefutottunk Andy-vel, aki Wales-ből való és most biciklizik életében először külföldön, Délkelet-Ázsiában csavarog, de már tervezi, álmodja a következő útját Afrikában. Andy azért volt számunkra különleges, mert a mi általunk használt és megszokott oldalról felakasztós kerékpáros táskákból nála egyetlen egy sem volt. Andy egy igazi grammhuszár, több estét együtt töltöttünk, sokat beszélgettünk és közben végig azon tréfálkozott, hogy mit hagyhatna ránk, vagy csak egyszerűen mit hagyhatna hátra. Kaptunk is tőle egy marék thai baht-ot, több száz forintnyi pénzt adományozott így nekünk, csak hogy megszabaduljon az általuk képzett tehertől. Mi cserébe újabb súlyokat akasztottunk a nyakába, ugyanis nála meg pótfékpofa nem volt az Avid BB7-es fékeihez, amilyenek nekünk is vannak. Ezen már ő is aggódott, ezért adtunk neki egy párat, mert tudtuk, hogy mi már jók leszünk Bangkokig azokkal, amit BanziG küldött nekünk, még így is, hogy egyet továbbadunk belőlük. Andy-nek egyébként odaadtuk az elhasznált fékpofákat is, a Saigon-i címmel együtt, ahol azt ígérték nekünk, hogy „megjavítják” őket, és tényleg, később Andy felkereste a kerékpárboltot és megírta nekünk e-mailben, hogy valóban felújították neki az elhasznált fékpofáinkat. Szóval tényleg van ilyen! :) Na de térjünk rá Andy-re és a bringájára, ami a csomagokkal együtt sem több, mint 25kg! Pedig Andy-nél minden van, ami az ilyen melegebb éghajlatra kellhet. Elől a kormányon fényképezőgép, alatta a matrac, a sátor és a hálózsák. A háromszögalakú váztáskában, amit úgy csináltatott méretre benne van a konyhaszett a főzővel, a kisedénnyel és az összes szükséges szerszám és pótalkatrész a kerékpárhoz. A nyereg mögötti táskában pedig a ruhái, és az esőkabát. Ez együtt 25kg, de ez még nem minden, amit visz, mert még van egy víztartályos hátizsákja is, innen tud menet közben inni, plusz ebben vannak az értékei, amit éppen ottlétünkkor gazdagított egy 300 dolláros Asus EeePC-vel, hasonlóval, mint a miénk, csak újabb modellel, 4GB RAM-al és Win7 Ultimate-el. Irigykedtem is úgy egy percig érte. :) Amin én dolgozok, az egy ennél régibb, Home Edition-el szerelt kicsike 2GB RAM-al.

Talán Andy-nek is köze volt hozzá, hogy azóta Malajziából feladtunk Sydney-be egy nagyobb dobozt tele meleg ruhákkal és az egyik hálózsákunkkal. Ezzel kevesebb, mint 4000 forinttal rövidültünk, igaz, a csomag csak 6kg, de az ár ugyanennyi lett volna akkor is, ha 10kg-t pakolunk a dobozba. Viszont teret is rengeteget nyertünk ezzel, mostantól minden holmink elfér a vízálló táskákban, még a sátor is, és még rengeteg hely is marad akár több napi élelem számára is. Mert Sydney-ig, (ahová előreláthatólag valahogy szeptember-október könyékén érkezünk majd meg) nem nagyon használtuk volna ezeket a holmikat, a posta pedig nem volt drága, így csak egy kis holt terhet teleportáltunk előre.

Az árvák tánca az ACODO-nál

Zita szeretett volna látni tradicionális Khmer táncot Siem Reap-ben, ám ezek az előadások mind nagyon drágák voltak a városban. Aztán feltűnt az Acodo-nak egy szórólapja.

Ők egy olyan kambodzsai szervezet, akik árvákat fogadnak be magukhoz, jelenleg 74 árva gyermek lakik és tanul náluk, olyan gyerekek, akiknek a szülei valamiért nem tudnak gondoskodni róluk, mert meghaltak, vagy rokkantak, vagy alkoholisták, vagy csak egyszerűen rettentően szegények. Ezek a gyermekek itt élelmet, szállást, oktatást és szeretetet kapnak, így sokkal jobb eséllyel indulnak az életnek, mint amúgy. A szervezetnek egyébként van egy most épülő farmja is, ahol az a terv, hogy megtermelnek majd minden szükséges élelmet az árváknak és az őket gondozó, tanító alkalmazottaknak is, hogy az egész rendszer önfenntartó legyen és ideális esetben a többletet még el is tudják adni, és így bevételhez juthatnak.

Az egész szervezet most adományokból él, és üvegzsebbel, amit nekünk is megmutattak az előadások közti rövid vetítéseken. A hét majd minden napján előadnak a gyerekek három tradicionális khmer táncot, és ezt az előadást széles körben meg is hirdetik, így az arra kíváncsi turisták tudomást szereznek a szervezetről, eljöhetnek megnézni a gyerekek tantermeit és szálláshelyeit, találkozhatnak velük és nem utolsó sorban adományozhatnak nekik tetszőleges összegű pénzt, az amúgy ingyenes és nagyszerű előadás után. Ez egy remek ötlet, mert ezzel a gyerekeknek értelmes feladatot és célt adnak, valamint továbbviszik a tradicionális értékeket is, hiszen megtanulják ezeket a táncokat, illetve a zenélést is, mert a zenei aláfestés nagy részét is ők produkálták.

Ugyanakkor vigyázni kell ezzel, mert sok szervezet hasonlóképpen csinálja ezt, ám ők visszaélnek ezzel, profitot húznak a gyerekekből, nem csak az előadással, hanem még sok más, sokkal piszkosabb módon is. Az ACODO kitűnik az összes többi szervezet közül, ők azok, akik a legtisztábban, a legátláthatóbban működnek és akiknél egyértelműen látszik, hogy abszolút csak a gyerekekért él a szervezet és történik minden annak falain belül. Ezt az egyik francia lány, az egyik gyerekekkel foglalkozó önkéntes lány mesélte el nekünk, amikor megkérdeztük, hogy miért csinálja ezt, és miért pont az ACODO-nál. Elmesélte, hogy szeretett volna valahol önkéntesként gyerekekkel foglalkozni a harmadik világ országaiban, és hogy olvasott egy szakdolgozatot amely az ilyen kambodzsai szervezeteket mutatta be és hasonlította össze, és ebben messze kitűnt az ACODO a többi közül. Hogy mi a teljes igazság, mi nem tudjuk, de tény, hogy valóban meggyőzőek voltak az ACODO-nál, láttuk a tantermeket, a gyerekek boldognak tűntek, az előadás fantasztikus volt, és nekem a saját farm és az önfenntartás ötlete külön nagyon szimpatikus volt. 3-tól 19 éves korig találhatóak gyermekek az árvaházban, és nálunk a két legkisebb lurkó abszolút vitte a pálmát, ők ha minden igaz, azon a napon érkeztek az árvaházva, amikor mi is ott jártunk, és ez abból is látszott, hogy még nem voltak képben a szokásokkal. Mikor a végén összegyűlt a színpadon az összes gyermek, ők ketten a közönség és a társaik között mászkáltak tapsikolva – még nem tudták, hol a helyük. :) De még nem szólt rájuk senki, hagyták őket boldogan mosolyogva mászkálni a rivaldafényben.

Pár dollárt mi is bedobtunk a dobozba az előadás végén, de ez az összeg eltörpült amellett, amit egy tasmaniai iskoláscsoport adott: ők így utaznak, ez az utazás lényege, hogy adományozzanak, és közben megmutassák a gyermekeknek, a világ más tájain hogyan élnek az emberek. Érdekes volt látni a részben azonos korú gyerekek két csoportját: a mindent megkapó, de éppen ezért a sors által elkényeztetett nyugati gyermekeket, és a kambodzsai árvaház lakóit. Vajon mindkét csoportból ki tud törni az, akiben van elég spiritusz? És hol kapnak több inspirációt a gyerekek, egy önkéntes gondviselőkkel és tanítókkal teli árvaházban, vagy egy rohanó, mindig dolgozó, karriert és pénzt hajszoló szülői környezetben?

Siem Reapbe 2013. március 15-én érkeztünk meg, és 21-ig maradtunk, de eközben 3 napot az Angkor Wat felfedezésével is töltöttünk, ezekről most még nem szóltam, de majd a következőkben! ;)