Nászút a Föld körül » snorkeling

Hawai’i #5 – Joe, Betyár és egy csomó magyar közt :)

Arpi — Wed, 18 Jun 2014 11:55:14 +0000

A szerdai piac Kaumin

Joe, alias Józsi nagyon jó fej volt velünk, már az első pillanattól kezdve. Mivel ez a nap szerda volt, és szerdánként egy híres piac üzemel a Kapoho – Pahoa – Kaumi háromszög déli csücskében, vagyis Kaumiban, ahová Józsi is el szokott látogatni, ezért, hogy vele tarthassunk, feldobtuk a bringákat és a cuccokat a platóra, és autóval folytattuk. Először csak Pahoa mellett álltunk meg egy-egy fish and chips mellett beszélgetni, majd lepakoltuk a holmikat Józsi otthonában illetve munkahelyén, az Orchid Paradise-ban.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Józsi ugyanis orchideákat tart, ezt csinálja már jó ideje, azelőtt meg karosszéria lakatos volt, de amióta egyszer Hawaii-ra látogatott, azóta itt él és (többek között) ezzel foglalkozik. Jelenleg egy fiatal srác is nála lakik, vele együtt négyesben indultunk el egy gyönyörű parti úton dél felé, sajnos már sötétben, így nem tudtam a környékről jó képeket csinálni, pedig még így kevés fénynél is csodaszép volt.

A piac pedig, hát azt inkább nevezném szerdánként hippi és kézműves, zenés összejövetelnek. :) Néhány sátor alatt mindenféle izgalmas dolgokat, étkeket és italokat áruló érdekes népség, na és persze egy színpad, ahol zenélnek, és hála az égnek még egy kis vegyes bolt is volt a parkoló túloldalán, ahol 3 dollár alatt meg lehetett kapni egy üveg Optimator nevű relatív jóféle német sört, amit persze aztán papírzacskóból szabadott csak inni. :) Hogy miért, azt nem tudom, de ez számomra vicces volt. :) …és meg is vidámodtam tőle, hiába, megéri elszokni az alkoholtól, mert így alkalomadtán már egy sörtől is becsiccsenthet az ember. Persze csak annyira, amennyire érdemes. Zitával sorra jártunk mindent, sok emberrel beszélgettünk is és a zenét is élveztük egy kicsit, jó volt a hangulat, és jól éreztük magunkat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Joe-t úgy tűnt, nagyon sokat ismerik, ő talán állandó vendég lehet itt, amit meg is értek. Hazafelé is végigbeszéltük az utat, majd a vendégágyán elterültünk az estére.

Házikó a fán és halak a vízben

Következő reggel szedtük a sátorfánkat és elindultunk a szomszédba, egy régi vasúti út helyén hagyott vörös köves út mentén, ugyanis igazából már az előző este is máshová lettünk volna hivatalosak, Erzsiékhez. Csak mivel időközben Józsi Katalintól megkapta a telefonszámunkat, és felhívott minket, kihasználtuk az alkalmat, és elmentünk vele a piacra, ahová amúgy is igyekezett. Mi meg bringával már nem értünk volna oda. Viszont így aznap már Erzsiékhez sem, csak másnap reggel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Erzsiéknél két nagyon jó napot töltöttünk, habár az idő közel sem volt ideális, ugyanis szinte végig szakadt az eső, ahogy errefelé elég sokat szokott. Erzsi ráadásul elég elfoglalt volt, így csak esténként tudtunk egy keveset beszélgetni néha. De legalább a blog és a cikkek ekkor emlékszem, hogy új lendületet vettek. Egy kis kunyhóban laktunk, ami nagyon otthonos volt, főleg, hogy néha lovak legeltek az ajtónk előtt, és körülöttünk minden nagyon zöld volt, szemben pedig egy fára egy kisebb treehouse, vagyis apró házikó volt építve, amire csak létrán lehetett felmászni. Az egész birtok egyébként offgrid működött, mivel elég távol volt mindentől csak úgy az erdő közepén, ide be sincs vezetve se a víz se az áram. Utóbbi szolárról, az ahhoz kötött aksikról, és ha azok lemerültek, generátorról megy, előbbi pedig esővíz. Ha nem lettünk volna az ilyesmire figyelmesek, mindez egyébként fel sem tűnt volna. :)

Erzsiéktől egyik nap lementünk snorkellezni, Józsival és néhány barátjával/üzlettársával mentünk le a Kapoho Tide Pools nevű helyre, ami Richard és mások szerint is a legszebb hely az ilyesmire az egész Nagy Szigeten. Egy gyönyörű kis öbölnek a partjára vittek minket a barátaink, ami már a felszínről is gyönyörű volt, és hát ami a víz alatt van… :) Arra írnám, hogy még mindig nincsenek szavaim, de ez nem igaz, hála egy kedves, magát Zsíros B. Ödönnek nevező hozzászólónknak, most már szinte az összes olyan hal nevét tudom, amelyeket itt és máshol láttunk. :) A humuhumu nukunuku apua’a-ról pedig kiderült, hogy igazából nem egy új hal, hanem egy általunk Indonéziából már jól ismert hal, csak itt más neve van, nem is akármilyen. :) Joe szerint a hawaii-ak, ha valami új dolgot láttak és még nem volt rá nevük, nem egy teljesen új nevet találtak ki neki, hanem valami meglévő nevet ragasztottak rá, kétszer mondva: humu humu nuku nuku apua’a! :) Amikor Zita elkezdte nekem mutogatni, hogy ott van, ott van ez a hal, akkor teljesen zavarba jöttem, mert én valami új, színes, izgalmas, érdekes halat kerestem a szememmel, de azt sehol nem találtam. :) Ellenben ezt a kis színes mókás alakú lényt igen, aki amúgy a homokszerű tengerfenékbe harap bele és köpi aztán ki a kopoltyúján keresztül azt, ami nem kellett neki belőle. :) Őt viszont már ismertem, ezért szinte átnéztem rajta, keresve a híres humuhumu nukunuku apua’a-t. Hát, miután kitettük a fejünket Zitával a vízből és újra beszéltünk, kiderült, hogy ez a hal volt az. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Azt hitték a halak, hogy enni kapnak tőlünk… Ezért gyűltek körénk

Hogy felhúzta a sörényét! :)

Józsi: erre gyertek!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezután sajnos beázott a vízálló tokja a kamerának, ezért ki kellett úsznom vele, mielőtt még több víz ment volna bele. Kiszárítani már nem sikerült, így én már csak a partról csodáltam ezt a nem akármilyen környéket. Mire mentem volna vissza, Zita és Joe már kifelé úsztak, így végül abban maradtunk, hogy talán máskor még visszajövünk majd.

A lávamedencék az agy mögött

Következő, vagy talán az azt követő napra Joe nagy magyar összejövetelt rendezett annak apropóján, hogy mi is a szigeten vagyunk épp. Ezen a napon már reggel legurultunk hozzá a teljes cókmókunkkal, mert úgy volt, hogy következő reggel tovább állunk, méghozzá nem is akármilyen tervekkel. Na de ennyire ne szaladjunk előre, mert ez a nap nem kevés élményt tartogatott számunkra. Reggel a kutyástul, mindenestül elindultunk a pickup-al egy „Az Agy” nevű helyre, vagyis egész pontosan az agyon keresztül egy gyönyörű partszakaszra.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ahogy mentünk az autóval, úgy változott a táj minden kilométeren: először egy üresebb terepen haladtunk át, ahol pár évtizede mindent letarolt a láva – Azt a részt, ahol most Joe lakik, azért nem, mert egy kisebb hegygerinc elterelte a lávát onnan. Aztán sűrű, dzsungelszerű erdőben találtuk magunkat, de még mindig egy szélesebb murvás úton. Erről egy olyan útra kanyarodtunk le, amit én nem is neveznék útnak, és a mai napig csodálom Joe-t azért, ahogyan keresztülvezette rajta az amúgy csak két kerék-meghajtású autóját. Ezt az utat azért hívják „agynak”, mert olyan sűrűn benyúlnak felé a girbe-gurba faágat, hogy közben olyan érzése támad az embernek, mintha agytekervények között haladnánk. Persze néhol ezeknek a tekervényeknek egyesek nekimentek láncfűrésszel, hogy ki tudjanak jutni autóval a partra, de még így is nagyon szűk és alacsony az ágak között az átjáró, ahol áthaladtunk. Miközben a kerekek alatt sokszor mély sár volt, amitől én persze nem voltam nyugodt, pedig én csak egy utas voltam az autóban, ami nem is a miénk volt. :) De Joe becsületére legyen mondva, egy karcolást sem ejtett az autón, de még a platón utazó kutyákon sem. :) Akik a végén már le is ugráltak onnan és előreszaladtak a nyitott partra. Itt volt egy fickó, aki úgy tűnt, állandó jelleggel kiköltözött ide néhány sátorponyva alá, talán ő tarthatja karban ezt az utat, talán ezért nem növi be a dzsungel, még ha úgy is tűnik, hogy nagyon próbálkozik rajta.

Az autókázásról timelapse-et is készítettünk:

A part gyönyörű volt, és nagyon érdekes. A tengerrel szemben zöld erdő húzódtak ameddig a szem ellátott, mi pedig egy 100 méter széles, fekete kősávon bukdácsoltunk a víz felé.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez a láva a tengerrel találkozva úgy kövült meg, hogy kisebb-nagyobb medencéket alkozott a nyílt tengertől sokszor több tíz méternyi távolságra beljebb a parttól. Ezekben mártóztunk meg, először egy kisebb, keskenyebb medencében.

Innen nagyon jól tettük, hogy odébb álltunk, mert épp, mikor a többiek már elpakoltak, láttam, hogy egy hatalmas hullám közelít. Gyorsan videó felvételt indítottam, amit egyébként majdnem megjártam, mert ha a hullám kicsit nagyobb lett volna, tuti eláztatja a kamerát. Azon a sziklán, amin átcsapott ez az óriási hullám, néhány perccel a felvétel előtt még Józsi álldogált:

A következő medence jóval tágasabb volt, és ide már nemigen értek el a hullámok.

Azon a helyen, ahol be tudtunk mászni a vizébe, egy nagyon érdekes állatot fedeztünk fel.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Egy olyan halat (?), amelyre majdnem ráléptünk, ugyanis sziklának álcázta magát. De ha jobban megnézzük, még a szemeit is lehet látni:

Épphogy csak befejeztük ezt a videót, lényünk fogta magát és becsúszott az időközben az apály miatt pár centivel lejjebb húzódott vízbe. :) Aztán mi is így tettünk, és kicsivel később Józsi többszöri unszolására és rángatására végül Betyár is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ő róla valahogy eddig megfeledkeztem, pedig nehéz volt nem észrevenni ezt a hatalmas komondort, aki mindig nagy hévvel ugatva közeledett felénk, ahányszor csak megérkeztünk Józsihoz. Persze aztán, látva a gazdája és a mi reakciónkat (hogy nem félünk tőle, hanem éppenséggel barátsággal közeledünk felé, és a kézfejünk külsejét nyújtjuk felé szagminta vételezésre), sose támadott ránk, és amikor már csak pár méter távolságban volt, barátságossá vált. Persze a látványától, ha tolvaj lettünk volna, már sokkal előbb elkezdtünk volna szaladni. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Betyár nem csak a víztől ódzkodott, hanem a forró naptól is, őt lehetetlenség lett volna naptejjel bekenni, és ezt ő is tudta, szépen meghúzódott az árnyékban, amíg mi a szomszédos sziklakapura másztunk ki. Ezt Zita különösen élvezte, néha-néha jött 2-3 nagyobb hullám egymás után, ezek mindig a magasba fröcsköltek, és ezt testközelből látni és érezni nagyon nagy volt.

Mielőtt még – különösen a szüleink – azon aggódnátok, hogy jajj, ez milyen veszélyes volt, nem volt az, mert olyan helyre ültünk ki, ahol a szikla száraz volt – ez mutatta, hogy ide maximum a vízharmat ér el, de komoly hullámok nem.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Visszafelé menet a kutyák nem akartak nyugton maradni a platón, ezért megfuttattuk őket az agyon keresztül. Betyár kicsit lemaradt, de az aszfalt kezdeténél bevártuk. :)

Kicsi a világ – Paprikáskrumpli a hawaii magyarokkal

Délután elkezdtek szivárogni a vendégek, és most kérek tőlük elnézést, hogy nem nevezek mindenkit nevén, de túl sokan voltatok ahhoz, hogy mindenkit megjegyezzek annyira, hogy most, két héttel később is elő tudjam hívni a neveiteket. De arra emlékszem, hogy egy kedves páros hozott pogácsát, amit ott helyben sütöttünk ki – és nagyon finom volt. Hogy összevágtunk rengeteg krumplit és hagymát, fokhagymát a paprikás krumplihoz, amit ahogy azt kell, tábortűzön, bográcsban készítettünk el Józsi vezényletével, és ami isteni finomra sikerült, mind el is fogyott, én 3-4 tányérral is szedtem magamnak. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Volt kókuszsör, és persze kókuszdiók is teremnek Józsi kertjében, nem egyet felnyitottunk és Zita nagy örömére jéggel ittuk, egyenest a kókuszdióból a pohárba öntve. Józsi elmesélte, hogy Hawai’i Nagy Szigetén 12 féle éghajlat található meg, és ez, ahol ő él, csak az egyik ezek közül, de ez a legmegfelelőbb az orchideák tartásához, és nem csak ahhoz, hanem a kókuszhoz és a banánhoz is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Húsevő?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Most képzeljétek el – és ezt élvezte borzasztóan Zita – , hogy reggel kisétáltok a házatokból a kertbe (amikor nem szakad az eső, mert elég sokat esik, de hamar eláll és újra kisüt a nap), fogtok egy ilyen hosszú botra szerelt pengét vagy fűrészt, odamentek egy pálmafához, és lefűrészeltek egy kókuszdiót, majd egy nagy bárddal felnyitjátok, és megisszátok a benne lévő akár egy liternyi finom kókuszlevet belőle… :) Ennél egészségesebb dolog kevés van a világon, és ez még hagyján, mert nagyon finom is. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Mindez egy nagy csapat vidám magyarral és igazi magyar paprikával fűszerezett paprikás krumplival fűszerezve már-már kicsit valótlanul szép volt számunkra. :) Pedig igazi volt. Egyébként nem csak kizárólag magyarok voltak velünk, volt ott egy nagydarab hawaii fickó is, aki hozott nekünk szárított füstölt halat meg egy-két helyi finomságot, és volt velünk egy fizikus fickó is, akinek a pólójára az volt írva, hogy „Journey through the Universe”

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Erre persze nekem muszáj volt rákérdeznem, így megtudtam, mi ez: minden évben fizikusok és csillagászok előadásokat tartanak gyerekeknek a világegyetemről és a csillagászatról, ez egy hatalmas program, sokan adományoznak erre a célra, és a gyerekek nagyon élvezik, és nagyon hasznos számukra, hiszen sok izgalmas, érdekes dolgot tanulnak a világunkról.

Aztán, hogy visszatérjek a magyarokra, történt egy nagyon érdekes dolog. Vagyis nem történt, hanem kiderült. Na ezt figyeljétek! Ott volt velünk a társaságban Katalin, akivel már hetekkel ezelőtt felvettem a kapcsolatot és nagyon segítőkész volt, többek között neki köszönhettük Konában Imre társaságát is. Miközben a finom kókuszsört szürcsölgetve, a buli nyugodtabb, leülősebb, beszélgetősebb vége felé beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Kati is Pestlőrincről való, sőt mi több, csupán két villamosmegállóra laktunk egymástól.

Katival

Ez még mind semmi, ugyanis kiderült, hogy ugyanabba általános iskolába is jártunk, a Bokányiba (nekem később Wlassics Gyula, illetve Bókay), Kati is ismeri a Gödört, ami egy egykori külszínű fejtésből hátramaradt lapos aljú, háztömbnyi méretű „lyuk”, aminek a helyén ma egy kis park, focipálya és játszótér van. És ez még mindig nem minden, mert egy perccel később az is kiderült, hogy középsuliba is ugyanoda, a Hengersorba jártunk! :) Sőt, bár van köztünk egy generáció, ugyanaz volt a gépírás, és a töri tanárunk (Újvári Pál). Na, erre varrjatok gombot, milyen kicsi a világ!? :) Katit nem azért ismertem meg, mert egy helyről származunk, hanem ezen út által, és mert most itt él Hawaiion. És ez még mindig nem minden! A családi legendáriumunk szerint én három éves koromig meg se nyikkantam. Onnantól már beszélgettem, de még mindig, főleg a családon kívül, egy félénk, sokszor szótlan gyerek maradtam. Mindaddig, amíg általános iskola harmadikban el nem kezdtem egyszer csak vicceket mesélni a napközis tanár nénimnek, Eta néninek. :) Mert Eta néni olyan kedves, közvetlen és barátságos volt velem, hogy neki megnyíltam. :) Na, róla kiderült, hogy Kati rokona. :) Hát ilyen kicsi a világ! :) Mindez a Föld szó szerint másik oldalán, Hawaii-on…

A parti leültével megettük a maradék paprikás krumplit, faltunk még egy szeletet a valamelyik kedves vendég által hozott finom krémes tortából, majd Joe ötletére elmentünk autókázni kicsit a környéken. Józsi megmutatta nekünk a közeli kikötőt, ahonnan reggel a beérkező halászoktól nagyon finom és friss halat szokott vásárolni. Ez az a kikötő, ahová az a vasútvonal vezetett Hiloból, aminek a nyomvonala Erzsiék utcája, és aminek a túl vége talán az az állomás volt, ahol pár nappal korábban ebédszünetet tartottunk. A következő hely, ahová sajnos már csak teljes sötétségben érkeztünk meg, az a Ahalanui Hot Pond volt, egy a tengertől sziklákkal elválasztott, de egy csatornán mégis összekötött, a hullámoktól védett medence, amolyan publikus, ingyenes strandféle, Hawaii módra. A közelben kis park, parkoló és persze gyönyörű pálmafák körben, az egész nagyon pofásan és hangulatosan nézett ki még így sötétben is, és elképzeltem, micsoda ideális hely lehet ez napközben, gyermekes családoknak, kikapcsolódásra.

Szóval Hawaii tényleg Hawaii, nincs túlhájpolva, ez valóban egy paradicsomi sziget. Pálmafák, gyönyörű tenger, jó éghajlat, kókuszdió, banán… Persze az élet sosem ilyen fekete-fehér, de itt ez is megvan, minden velejárójával és következményével együtt. De ezekről talán majd csak legközelebb.

Másnap reggel elméletileg korán tovább kellett volna állnunk az eredeti tervek szerint, de Józsi nagylelkűen felajánlotta, hogy felvisz minket holmistul, bringástul Hiloba, így ezt a 40km-t megspórolva kihasználtuk a délelőttöt, és visszamentünk a Tide Pool-okhoz sznorkelezni egyet Zitával.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez a kis sötétszürkéskék hal, amelyik állítólag csak itt Hawaii környékén él, már megint azt hiszi, hogy enni kap :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Vízalatti Alientojás! :)

Ilyen üregekben lebegni… Óriási volt! :) Ez is a Planet Earth!

Humuhumu nukunuku apua’a táplálkozás közben :)

Unikornis hal – sajnos a képen nem látszik jól, de a szemei előtt van egy egyenes nyúlványa, egy masszív antennája előre felé az arcán :)

Lehet, hogy inkább aludnunk kellett volna ehelyett… De ezt nem tudhattuk előre, és amikor az ember Hawaii-on van, és nem ott él, csak látogatóban van valamelyik meseszép szigeten, akkor igyekszik kihasználni az időt. Még akkor is, ha ugyanaznap este a világ legmagasabb hegyére indul kerékpárral… :) Folytatása következik! :)

Történt 2014. május 28. és június 1. között. Lejegyezve június 16-án.

ui: Köszönjük minden hawaii magyarnak a kedvességeteket, nagyon jó volt pár napig köztetek lenni, nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük!

ui2: Köszönjük a Brinnonak, hogy a rendelkezésünkre bocsájtották ezt a remek timelapse kamerát, amelyekkel a fenti timelapse videók is készültek!

Hawai’i #3 – Tengerben, hegyen és tilosban a teknősökkel, egy csillagásszal és mexikóiakkal

Arpi — Thu, 12 Jun 2014 09:58:41 +0000

A negyvenes házszám mögötti tengerparton fantasztikus néhány órát töltöttünk a vízben, nehéz erről írnom, mert tudom, hogy ezer szó is kevés arra, hogy érzékeltessem, micsoda érzés, csak úgy lebegni e gyönyörű, színes, mozgó világ felett, fent a víz felszínén, és csak csodálni mindazt, ami odalent van.

Lebegés a nagy kékség felett

A teknősök főleg a part közelében a sziklák közti sekély vízben hancúroztak, néha csak pár centire körülöttünk.

Sajnos a láthatóság csak később vált igazán jóvá, ahogy kijjebb úsztunk a néhány méter mély vizekbe. A „domborzatot” is érdekes volt megfigyelni, itt ugyanis végig egykori lávafolyamok felett úszkáltunk, hatalmas üregek, barlangok, hidak és letörések felett. Ez a lebegés már önmagában is nagyon király lett volna, de mindemellé még egy nagy csoport színes hal is úszkált körülöttünk.

Teknős a parton

A sárga testű és sötét testű kék neoncsíkos halak a nemtudjukaneveiteket családjából valók

Nagy piros izékorall szintén a nemtudjukaneveiteket családból

Sárga csikos hal, az előzőekkel rokon

Huncut porszívóorrú sárgahal a nemtudjukaneveiteket családjából

Lebegééés :)

Narancs foltos csikos hal a nemtudjukaneveiteket családjából

Kicsit olyan, mintha repülnél… Vagy legalábbis lebegsz. :)

Egy rövid pihenő után egy második körre is visszamentünk a vízbe, és ekkor nem dél felé, hanem észak felé, három szirttel odébb úsztunk ki, ahol néhány csónakból búvárok is alámerültek egy-egy csónakból. Ez is jól jelezte, hogy valóban egy remek helyet sikerült találnunk. Hála az esőnek és az általa választott „szállásadóinknak”, akik a tanácsot adták! :)

Halak a mélyben egy teknős körül – szabad szemmel jobbak voltak a színek

Tényleg nem repült, hanem alámerült, így néz ki a kép eredetileg :)

Pöttyös rejtőzködőhal a nemtudjukaneveiteket családjából

Csíkos angolna a nemtudjukaneveiteket családjából

Itt aztán egész nagy raj nagytestű halat találtunk, köztük volt néhány hatalmas sárga testű hal is, de sajnos ők gyorsan elmenekültek előlünk így sokat nem tudtunk a közelükben lenni. Beúsztak egy olyan szorosba, ahol alacsony volt a víz, és nagyokat hullámzott, így félő volt, hogy hozzávág minket a sziklához vagy a korallhoz, ezért oda nem mertünk utánuk menni. Pedig itt egy-két teknős is feltűnt, igaz ők már a mélyebb vizekben, és érdekes volt látni, hogy azon teknősök körül, akik odalent időztek kb. 8-10 méterre alattunk, egész csorda kis hal körözött, valószínű a páncéljáról szedegették le az élelmet.

Zita itt épített egy kővárat az itt hagyott, az idővel már meghervadt virágkoszorúknak, amelyeket a Hawai’i-ra való érkezésünkkor kaptunk Laurától és Johntól

Ő vigyázatott a felszínen a cuccainkra, amíg mi a víz alatt csodálkoztunk :)

Kilátás a partról – Ez a sok fekete szikla mind megkövült láva! :)

Lávaalagút, amit benőtt a korall

Zita alámerül

Sárga szempillájú fekete sárkányhal a nemtudjukaneveiteket családjából

Nemtudjuk mi a nemtudjukaneveiteket családjából

Na oda már nem úsztunk be!

Elképesztő, mennyi életet lelni a vízfelszín alatt – Ilyenkor mindig újra elgondolkodik az ember, hogy ezt is, amit nem látunk, minden nap, sok tudatlan cselekedetünkkel romboljuk

Mintha repülne :)

Na, ennek a nevét tudjuk! De most komolyan! Angolul Reef Trigerfish, Hawaiiul Humuhumu nukunuku apua’a :)

Vajon akik ott laknak (egy évben pár hetet…) tudják, mi minden lakozik pár méterre a házuktól a víz alatt? :) Remélem igen.

A könnyűbúvár kerékpártúrázó fekvőbibiciklije :)

Ez a két kb. egy-egy órás vízalatti felfedezőtúra hatalmas élmény volt, végre újra úszhattunk a most meleg tengerben. Egyszer Új-Zélandon, Motueka mellett megpróbáltunk úszni a tengerben egy fókával való találkozást remélve, de annak végül csak az lett a vége, hogy összefagytunk.

Most szó sem volt ilyesmiről, nagyon élveztük a merülés minden percét, talán túlságosan is, mert elfelejtettük bekenni magunkat, így jól leégtünk a végére. Főleg a hátsócombunkon, a könyökünk felett és vádlinkon, mert hát ugye pólókban voltunk, de arccal a víznek lefelé ezek a részeink mindig ki voltak téve a napnak. Ami egyébként a cuccainkat gyönyörűen megszárította.

Hapuna Beach – Hawai’i (?) és a világ (?!?) legszebb tengerpartja

Összepakoltunk, átöltöztünk száraz ruhába, majd indultunk tovább az utunk következő állomására, a Hapuna Beach-re, amit alig 7km-re volt csak tőlünk, és amit egyes útikönyvek egész Hawai’i, sőt talán az egész világ legszebb tengerpartjának mondanak.

Irány a Hapuna Beach!

Jó volt árnyékban lenni a legmelegebb órákban

Ebédünk

A part – hát épp nem így képzeltem a pálmafasort, ez így elég satnya :)

A 90-60-90-es bikinis csajok az amerikai filmekből se voltak sehol…

Na jó, elég az iróniából! :) Jót pihentünk, és mint utólag megtudtam, Zitának sokkal jobban tetszett a part, mint nekem

Persze ez nem volt igaz, legalábbis számunkra semmi különöset nem jelentett ez a part, szépnek épp szép volt, hosszú homokföveny, néhány pálmafa, de a hangzatos címet azért nem érdemli ki. Azért Zita megmártózott és az édesvizes zuhanyzók egyikét én is kipróbáltam, majd az egyik part feletti árnyékos kiülőben megfőztük az ebédünket. Ezúttal olyan éhesek voltunk, hogy nem maradt belőle a délutánra. Pedig jól jött volna, mert hosszú és nehéz órák vártak ránk. Elindultunk fölfelé a sziget északi sarkát képező vulkán és a legmagasabb vulkán, a Mauna Kea közötti 800m magas nyeregbe. Az odafent található Waimea városába majdnem kaptunk egy Warmshowers hosztot, de végül a srác ezen a szombati estén nem ért rá. Sebaj, fel voltunk készülve, azért töltöttem szinte az egész első esténket a net előtt, hogy pontosan tudjam, mi vár ránk. Vagyis ezt pontosan tudni sosem lehet, de azért felkészülni fel lehet és fel is kell. Ez sajnos nekünk jó előre nem sikerült, hiszen csak úgy be zuhantunk erre a szigetre, ezért használtam ki az első konai esténken a szállodaszobában az áram, a szék, az asztal és a wifi nyújtotta kényelmet.

Szóval ahogy azt vártuk, és ahogy elindultunk fölfelé, úgy kezdett egyre jobban beborulni az ég, és egyre inkább kizöldelt körülöttünk a természet. Mind a kettőnek örültünk, hiszen a száraz lávakő-sivatagból már épp eleget kaptunk, a meleg pedig még e késő délutánon sem esett túl jól, főleg hogy ugye lassan és fölfelé hajtottunk. Féltem, hogy napszúrást kapunk, Zita panaszkodott is, hogy nagyon melege van, öntözte magát az ivóvizünkből.

Kezdetben meleg volt nagyon

Aztán végre beborult és mi is megálltunk kicsit pihenni – az út tényleg (majdnem :D) ilyen meredek volt, egy útszéli, a korlátot tartó aluminium karó tetejére tettem a f.gépet

Végül túléltük, valahol 300 méteres magasság környékén beborult az ég és többet már nem nagyon sütött ránk a nap. 500 méteren megálltunk enni néhány falatot a nálunk lévő kekszből és mogyoróból. Mindkettő nagyon jólesett, úgy tűnik, rögtön sikerült beleválasztanunk két leendő kedvencünkbe, a Chips Ahoy nevű csokis keksz elég finom, elég olcsó és elég sok kalória van benne, hogy az új kedvencünk legyen. :)

Éjszaka a csillagok alatt egy csillagász kertjében

Waimea-ig nem jutottunk végül fel, mert lévén ott nem volt hosztunk, és igencsak megfáradtunk, mire 600m magasba értünk, az egyik elővárosában úgy gondoltuk, jobb, ha megállunk, hiszen már csak fél óránk volt sötétedésig.

Az első kertbe, ahol bekérdeztünk, egy furcsa idős alak lakott, aki azt hiszem ittas volt, mikor beszélt velünk. Bunkó nem volt velünk, de mégsem bántuk, hogy nem az ő kertjében táboroztunk. A második fickó sajnos csak egy ott dolgozó vízvezeték szerelő volt, így nem adhatott engedélyt a kertben való sátrazáshoz. Harmadjára végre szerencsénk volt, otthon találtuk Robertet, egy asztronómust, aki megengedte, hogy a kertjében sátrazzunk. Feldobtuk két fa közé a sátrunkat, felfújtuk a matracunkat, majd az Ortlieb zuhanyzsákot az egyik fára akasztva a közben már teljesen besötétedett kertben felváltva lezuhanyoztunk. Amíg az egyikünk fürdött, a másik már előkészítette a vacsorát. Mire én is a zuhany alá kerültem, Zita már a rizst főzte, és közben hallottam, hogy egy óriásit káromkodik. Ilyet nem sűrűn szokott, ezért egyből arra gondoltam, hogy valami nagy baj történt. Hála az égnek, nem történt semmi tragédia, csupán annyi, hogy feleségem már nagyon éhes volt, amikor a rizs csomagolásán elolvasta, hogy azt egy órán át kell főzni, hogy megpuhuljon. :) Végül félkemény rizst ettünk, de már olyan fáradtak, éhesek és álmosak voltunk, hogy így is finom volt.

Este pedig olyan jót aludtunk, mint napok óta nem. Kár volt az új ország miatt eddig szégyenlősködnünk, engedéllyel, biztos, nyugodt helyen aludni, a sátorban valahogy sokkal jobb érzés volt most, és sikerült is végre majd 10 órát aludni, ami mindkettőnkre, de főleg rám már nagyon rám fért.

Sikerült megtalálni este azt a helyet az egész kertben, ahová reggel legelőször sütött be a Nap :)

Robertről reggel többet is megtudtunk, elmondta, hogy fent a Mauna Kea tetején is sokat dolgozott, és hogy szerinte, ha írunk egy levelet a 2800m-en található visitor centerbe, akkor meg fogják engedni, hogy valahol tábort verjünk egy éjszakára a környéken. És még azt is megtudtam, hogy egy régi kedvencemet, a Counting Crowds-ot így hívják, mert már annyira régi kedvencem volt, hogy már a nevüket is elfelejtettem, de Robert pont őket hallgatta, amikor felmentünk hozzá elköszönni.

Egydolláros hambik és net a mekiben

Waimea városáig jó kis mászás volt még hátra, miközben tekertünk fölfelé, éreztük, hogy nagyon jól döntöttünk, hogy előző nap ott álltunk meg, ahol. Egyrészt közel volt már a sötétedés, és a mi erőnknek a vége is. Ennek az új napnak az elején viszont így meg se kottyant ez a kb. 200 méteres mászás, közben nézelődtünk, beszélgettünk és fényképeztem a minket körülvevő tájat, a szép házakat és balra a zöld fűvel borított vulkáni dombokat.

A magasságot 500 lábanként táblák jelezték – és méterben is! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Csizma a waimeai bevásárlóközpont parkolójában

Moci a meki parkolójában – Figyeljétek a kormányon a kis hula táncost! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Kövezzetek meg minket érte, de Waimeaban első dolgunk volt, hogy felkerestük először a Burger King, majd a McDonald’s éttermeket. Na nem, nem gyorskajára vágytunk, hanem internetelérésre. Írtam már, hogy az USA-ban nem fogunk mobilnetet venni, mert egyrészt drága, másrészt nem akarok egész nap azon csüngeni, amikor amúgy „odakint” itt van körülöttem a világ egy olyan szeglete, ahol lehet, hogy soha többé nem fogok megfordulni. Szóval most csak bizonyos időkben és helyeken lesz netünk, és úgy hiszem, ennek előnye több lesz, mint hátránya.

Egyik hátránya pl. ezúttal az volt, hogy megettem három egydolláros hamburgert, míg Zita kettőt, és mindemellé még bevágtunk egy 1,12 dolláros nagy üdítőt is, mert az üdítők mérettől függetlenül mind ennyibe kerültek, és mind magunk csapolhattuk ki magunknak. Még a Powerade nevű izotóniás ital is ott volt a sok kólatermék között, igaz, ezt sajnos csak utólag vettük észre. És hogy mi volt a neten? Arra már nem emlékszem, hogy innen mit sikerült feltölteni, de arra igen, hogy itt tudtuk meg, hogy Hilo-ban Richard, a matektanár szeretettel vár minket. Ez egy nagyon jó hír volt, aminek nagyon örültünk. Az mindig jó érzés, ha tudjuk, hogy várnak ránk ott, ahová megyünk.

A Waipio-völgynél – No Tresspassing!

Persze Hilo még odébb volt, ezen a napon nem terveztünk oda megérkezni, mert Waimea-ból először egy rövid kitérőt tettünk a Waipio nevű völgy felé. Ez egy hatalmas, 800 méter mély zöld kanyon, amely a tengerig nyúlik, és innen fentről vezet hozzá egy szaggatott barna vonal az OpenStreetMap térképén, magyarul van egy trekking útvonal, ami a város szélétől indul, és a kanyon felső pereméig vezet. A térkép domborzati rajza alapján ez az alig 5-6km-es túra gyönyörű kilátással kecsegtett, ezért úgy döntöttem, hogy érdemes ezzel töltenünk itt a délutánt. Hiszen ha egyszer innen legurultunk, ide vissza már nem jövünk majd, az biztos. :) Szóval még mielőtt átbuktunk volna a hágón, aminek a tetejét egyébként Waipio-ban a mekinél még nem értük el, gyorsan bevásároltunk még némi kaját a Foodland nevű szupermarketben (ide is kiváltottunk valami klubkártyát az olcsóbb árakhoz – már lassan csak ilyennel van tele a tárcánk), majd elindultunk tovább. Valahol a város szélén, talán pont ott, ahol lekanyarodtunk balra egy kis utcába a túra kezdetéhez, valamivel 800m felett végre véget ért az amúgy errefelé már nagyon lankás fölfelé. Ekkor álltunk a hágóban, amit nem is nagyon lehet hágónak nevezni, mert hát annak nagyon lapos volt. Pár kilométert tekertünk be északnak ezen a kis utcán, aminek a végéből indult a túra.

Vagyis csak indult volna a túra, mert ösvény és információs tábla helyett csak egy zárt kapuval találkoztunk, amire több táblán is ki volt rakva, hogy ne merészeljünk továbbmenni.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Az útmenti lovak és tehenek sokszor kíváncsiak követnek minket – nem láttam még fekvőbringást! :)

Hopp, na most mi lesz? Figyelitek, hogy még magyarul is kiírták nekünk, ha nem látnánk, hogy ez egy “Kapu”! :) (baloldali piros táblán)

Mi ez az egész? Lehet, hogy nem csak a térképen, hanem az útikönyvekben is utána kellett volna nézni ennek a gyalogtúrának? Már megint benéztünk valamit, csak másfél napig bírt újra minden kerek lenni? De ez a nap túl szép volt ahhoz, hogy ilyesmiken komolyan elkezdjünk gondolkodni. Én nem nagyon akartam elhinni az egészet, valahogy minden olyan jó volt most, hogy az, hogy itt nem mehetünk most gyalogtúrázni, túl valótlannak tűnt. Zitát se törte le a sok tábla és a kapu látványa, pedig elsőre nagyon azt mutatták, hogy márpedig mi ma már nem fogunk túrázni.

A kapu túloldalán embereket fedeztünk fel, és nem a közeli víztározó vagy a marhafarm dolgozói voltak, mert színes, lenge ruhát viseltek és ráérősen sétáltak felénk. Pont úgy néztek ki, mint a túraútvonalat járó turisták, és ahogy a kapuhoz értek és teljes természetességgel átmásztak rajta, mindez ki is derült, ahogy a kapu és a táblák története is. A kanyon szélénél az ösvény annyira kitett, hogy veszélyessé vált, ezért tették ide ezt a kaput és a táblákat, hogy aki mégis bemegy, és ne adja az ég, leesik és megsérül, vagy meghal, az (vagy annak családja) ne tudjon senkit perelni. Hiszen itt megmondták a táblák, hogy ne menj arra, welcome to America! :) Nem lehetett volna inkább csak annyit kirakni, hogy vigyázz, meredek, és csak saját felelősségedre túrázz? Ez nagyon furcsa volt számunkra, de igazából örültünk a hírnek, és már pakoltunk is gyorsan. Az SPD-t túracipőre cseréltük, a táskába bepakoltunk a frissen vásárolt virsliből és kenyérből, betettük a serpenyőt és a főzőt is, meg némi kekszet, és elindultunk. Átmásztunk a kapun, megkerültük a víztározót, majd elsétáltunk még néhány mostanra már inkább abszurdnak tűnő tábla mellett. Itt se figyelmeztetnek majd a sziklák, mielőtt ránk zuhannak, jó ezt tudni, már azt hittük, csak O’ahu szigetén ilyen huncutak ezek a kövek! :)

Még egy kapu…

Még több tábla…

Ezt betartottuk.

Végig volt táblázva az egész út

Átmásztunk még egy kapun, majd két fürdőruhás, strandpapucsos, törülközős lánynak köszöntünk oda, akik szembejöttek velünk. Hát ezek meg hol fürödtek?

Ahogy haladtunk, úgy lett egyre sűrűbb körülöttünk az erdő. Kereszteztünk egy nagyobb kibetonozott csatornát, ami mellett aztán vagy egy kilométert haladtunk. Úgy tűnt, hogy a kanyon peremével párhuzamosan építették, talán abba a víztározóba gyűjtheti a vizet, ami mellett pár perce elhaladtunk.

A csatorna mellett haladt az ösvény, semmi veszélyeset nem láttunk

Egy pöttyös nyakú szemtelenke, a nemtudjukaneveiteket családjából való :)

Épp egy fiatal bambuszerdő mellett haladtunk el, amikor jobb oldalt egy apró ösvényt fedeztem fel eltűnni a sűrű bambuszszálak között. Megnéztem a GPS-en, hogy hová vezethez, és láttam, hogy pontosan abba az irányba, amerre halad, a völgynek az egyik ága található, vagyis annak a pereme alig száz méterre van tőlünk, és az ösvény oda vezethet. Elindultunk hát rajta lefelé, és nem kellett csalódnunk, a szűk kis ösvényen a hosszú, egyenesen bambuszágakat félre hajtogatva pár perc múlva kijutottunk egy gyönyörű kis kilátóhelyre. Mint a mesében, egy kis korláti is volt építve a perem előtt, vagyis pontosabban inkább két talpalatnyi területen ki volt vágva a bambusz, előttünk pedig derékmagasságig le volt törve, hogy kilássunk a völgyre, aminek túl vége valóban a tengernél volt.

Kilátás a völgyre a bambuszerdőből

Az ösvény, ami a kis kilátóhoz vezetett

Ez most valahogy nagyon különböző látvány volt attól, mint amit eddig a szigetből láttunk. Úgy látszik ahány régió, annyi éghajlat és annyiféle táj található ezen a kis Nagy Szigeten. :)

Visszafelé kicsit elhagytuk az ösvényt, és pár méternyit a sűrű erdőben törtük az utat magunknak, mire végre visszataláltunk az útra, ami visszavezetett minket a nagy útra. Ezen tovább mentünk, mert hát még tovább vezetett valahová, amerre a térkép a kanyonnak még több és még nagyobb ágait jelölte. Közben több csoport szembejött, és 10 percet, meg 15 percet, aztán még fél órát is magyaráztak, meg hogy a water tunnel, vagyis a vizes alagút felé menjünk majd, mert arra rövidebb, és hogy tudunk majd vízbe ugrálni, meg van egy vízesés, ami mellett a sziklában le lehet csúszni… Hmmm, kár hogy nem hoztunk fürdőruhát! De talán majd még utcai ruhába is beugrunk, ha tényleg annyira jó – gondoltunk, és mentünk tovább egyre kíváncsiabban. Kb. egy kilométer séta után kilyukadtunk egy apró tisztásra, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt egy másik kanyonrészletre, és ahonnan az ösvény egy újabb, még nyomatékosabb figyelmeztető tábla után egy valóban elég kitett szakaszon folytatódott.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Itt megálltunk és megsütöttük a virsliket olajban némi karikára vágott hagymával, majd mialatt mindkét irányból több csoport is keresztezte eme eszményi ebédlőhelyünket, mindezt kenyérrel jóízűen elfogyasztottuk.

Mire a végére értünk, és kellően ki is fotóztuk magunkat, délután 5 óra lett, és részben ezért, részben a valóban veszélyesnek tűnő következő szakasz miatt visszafordultunk. A biciklikhez visszaérve alig 5 perccel utánunk megérkezett az a két lány is, akik éppen csak azelőtt indultak neki a kitett szakasznak, hogy mi visszafordultunk. Ilyen közel lett volna az a hely tőlünk? – Gondoltuk magunkban, de már el is mesélték, hogy igazából ők is visszafordultak, mert csak papucsokban voltak és nem találták biztonságosnak a kitett részt.

The Mexican Hawaiians: Freddy, Noe, Marco Sanchez, és Johnny Sandobal

A túra végeztével visszapakoltunk a hátizsákból a bringás táskákba, visszaöltöztünk bringásba, aztán indultunk kifelé a kis utcánkon. Illetve ekkor a timelapse kamerát a sisakomra szigszalagozva egy újabb timelapse videót is készítettünk, de lévén hogy a végeredmény fejjel lefelé lett :) és kb. élvezhetetlen, ezt végül nem töltöttem fel.

Ki a tilosból! :)

A bicikliket érintetlenül találtuk. Persze azért leláncoltuk őket és az értékeinket magunkka vittük a hátizsákban

Új sisakkameránk :)

Meg nem is lett hosszú, mert alig pár kilométert haladtunk lefelé az úton, jobbnak láttuk megállni, hisz már megint, ez a nap is eltelt, és már 20 percünk sem volt sötétedésig. Egy mexikói családhoz kerültünk, Freddy, Noe, Marco Sanchez, Johnny Sandobal Michoacan-ból, Mexico City mellől valóak, rendkívül barátságosak voltak velünk, nagyon élveztük egymás társaságát, bár igaz, Freddy kissé ittas volt, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy nem nagyon hagyott mást szóhoz jutni, és nagyon szeretett minket, meg úgy általában az egész életet, meg a világot. :) Elmesélte, hogy ott Mexikóban mennyire nem volt semmijük, hogy sose járt iskolába, és hogy Californiában minden munkát elvállalt, hogy itt Hawaii-on tanult meg először angolul, mert ott Californiában szinte mindenki beszél spanyolul, rengeteg mexikói dolgozik ott, sőt mi több, igazából több amerikai állam is eredetileg Mexikóhoz tartozott, na de ez ma már történetelem, és inkább igyak még egy Bud Light-ot aluminiumpalackból! Bizony, mert itt abban is árulnak söröket.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Melyik “sörtartálynak” mennyi lehet az előállítási költsége? …és a környezeti hatása?

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Noe a kisfiával

Persze én megelégedtem egy Corona-val is, Zitával pedig mindketten élveztük a Tacos-t, amit az orrunk előtt készítettek egy apró barbecue-n. Ez a legtipikusabb mexikói kaja, apró, kerek, vékony tésztákba csavart hús, és bab, na meg persze chili. :)

Történt 2014.05.23-25. Bicikliztünk 21 és 27km-t. Megírva 27-én. Beszerkesztve június 11-én.

Hawai’i #2 – Bezuhanunk a Nagy Szigetre

Arpi — Sat, 07 Jun 2014 07:00:10 +0000

Először is, mielőtt nekiálltok olvasni az első igazi Hawai’i, nagyszigeti élményeinket, indítsátok el a Somewhere over the rainbow című dalt az örök optimista, ’97-ben 343kg-os súllyal elhunyt Israel Iz Kamakawiwo’ole-től, hogy igazán autentikus legyen az élmény! :) A túlsúlyáról nem kell, de az életszemléletéről lehet példát venni! ;)

Reptér tető nélkül és bicikliszerelés árnyék nélkül

Konába menet már a repülőn elkezdtük nézni a GPS térképét, és emlékszem, Zita rákérdezett, hogy mi az a nagy szürke folt rajta, az lenne Kona városa, ilyen nagy? Hát nem, az a szürke folt egy egykori lávafolyamot jelölt. Ezt leszállás közben már nagyon jól lehetett látni, hatalmas szürkés-fekete kősivatag közepén volt a leszállópálya. Aztán a reptér terminálja se volt semmi, hiszen elmaradtak a hipermodern óriási légkondicionált terminálok, helyette az aszfalton sétáltunk be néhány, csak tetővel bíró épület alá. Itt még Hula táncosokkal is találkoztunk, és hiába sétáltunk tovább és tovább, a repülőtér épületébe sosem érkeztünk meg.

Hula táncosok fogadták az utasokat a konai repülőtéren

Kissé fáradtan, de boldogan, hisz megérkeztünk! :)

Ez a repülőtér maga

Az ugyanis ez a félig nyitott terület volt maga. Erre már csak akkor jöttünk rá, amikor a csomagfelvételnél álltunk, pár méterre az utcától és az ott utasaikra váró taxisoktól.

A biciklik nem érkeztek meg azzal a repülővel, amelyiken mi repültünk, de ez nem okozott különösebb problémát, ugyanis a következő repülő ugyanezen a vonalon, ugyanezen társaságtól (Hawaiian Airlines) kevesebb, mint fél órán belül megérkezett, mind a két dobozunkkal. A papírdobozban a biciklik, a nagy kék „táskában” (egy 6 dolláros zsák egy aucklandi kínai boltból) pedig a hátsókerekek és három-három Ortlieb táska volt. A negyedik Ortlieb táskák voltak a kézi poggyászaink. A jegy a szigetek között nem került bele 100 dollárba, a feladott poggyász 15 dollár volt (klubtagsággal), a bicikliknek pedig 35 dollár, de ez utóbbi, ahogy azt hiszem már írtam, 32kg súlyú is lehetett.

A biciklik összeszerelése egy hosszú és fáradtságos művelet volt, hiszen a helyére kellett tenni a kormányt, összekötni a villával, betenni az ülést és a fejtámlát, az első bummot a lánctányérral és a hajtókarral, erre feltenni a pedálokat, aztán a két sárhányót és a két kereket felrakni a láncot a helyére igazítani, az első féket visszaszerelni és beállítani… És egyáltalán, mindent alaposan átnézni, minden csavart jól meghúzni, hiszen több száz kilométer, hegyek és völgyek várnak ránk ezen a szigeten.

Ha itt folytathattuk volna az összeszerelést, az jó lett volna…

Mindez hosszú órákig tartott, és ezt félig meddig sajnos a forró nap alatt kellett végigcsinálnunk, mert az egyik biztonsági őr, miután békésen végignézte, ahogy az egyik dobozból kipakolunk, megkérdezte, hogy meddig fog ez tartani, és amikor azt mondtuk, hogy több mint egy óra, akkor megkért minket, hogy menjünk át egy másik helyre, ahol nem leszünk útban. Amúgy se járt senki abban a sarokban, ahol szereltünk volna, de ott nem maradhattunk, helyette egy fa alatt kellett nekiállnunk a nagy munkának, ahol kezdetben ugyan volt némi árnyék de aztán egyre kevesebb.

A baj nem csak ez volt, hanem az is, hogy előző éjjel alig aludtunk. Mire vége lett a pizzasütős bulinak már kelhettünk is, hogy induljunk a repülőtérre. Így álmosan, fáradtan, a tűző napon szereltük össze a bicikliket, ami nem volt valami túl jó élmény.

De végül csak összeraktuk őket és a táskákba is visszapakoltuk eredeti felosztásba. Már csak el kellett indulnunk, de hová? Ételt kell vennünk a következő napokra és egy benzinkutat vagy bicikliboltot találni, mert a kis kézipumpánkkal megint nem tudtam olyan nyomásra pumpálni a kerekeket, hogy a gumiabroncsok szélei egyenletesen kirúgják magukat a felni pereméből. Ehhez mindig nagy nyomásra, egy profi pumpára, és sok szappanos vízre van szükségünk.

Végül egy hittérítő néni (elnézést, de nem találok rá jobb szót) segített nekünk, miután megkaptuk a prospektust arról, hogy milyen fontos a bibliát olvasni, egy Google térképet is megnyitott az okostelefonján, és rákeresett a bicycle szóra. Ezzel valódi, közvetlen segítséget is nyújtott nekünk, mert a telefonja ki is dobott egy találatot nem messze a Walmart szupermarkettől tőlünk kb. 10km-re délre, Kona városában. Eredetileg észak felé szerettünk volna indulni, hogy az óramutató járásával megegyező irányba kerüljük meg a szigetet, de mivel se étel nem volt nálunk, se a biciklik nem voltak még tökéletesek, se város nincs a közelben a reptértől északra, ezért kénytelenek voltunk délnek indulni, Kona felé.

5 bár a gumikba, 3 napi élelem a táskákba

A reptértől egy nagyon széles, de csak egy-egy sávos útnak a kb. 3m széles leállósávjában tekerhettünk, ezzel nem is volt semmi gond.

Táblák is jelezték, hogy itt szabad biciklizni, csak maradjunk az út szélén

E jelet felfestve bringasávvá is avanzsálták a széles leállósávot

A bicikliboltot megtalálni már nem volt ilyen könnyű, mert a GPS lezavart minket egy utcába, egy McDobálsz és egy Target nevű áruház mellé, ahonnan aztán vissza kellett másznunk egy meredek parkolón keresztül, egészen vissza a főútig. A Bike Works nevű biciklibolt parkolóját már csak egy keskeny füves sáv választotta el a sztrádától, amiről lekanyarodva hatalmas kerülőt tettünk, hogy végre megtaláljuk. De legalább visszafelé már nem kell majd arra mennünk, egyszerűen csak áttoljuk majd a füvön, és már vissza is tértünk a főútra. Igen ám, de addig eltelt még néhány óra, a gumik ugyanis nagyon ragaszkodtak a felnihez, és akármennyi szappanos vizet kentem rájuk, miközben Zita a megengedett 5 bár fölé is felpumpálta őket, azok csak nem akartak kipattanni a helyükre. Nagyon jók ezek a Schwalbe Marathon Plus gumik, hiszen Zita még mindig csak a 2., én pedig a 3. garnitúrát használjuk belőlük és a 25 ezer kilométer (+2 ezer az út előtt) összesen 4 defektünk volt velük. Viszont felpumpálni őket, hogy szépen ráüljenek a Zac2000-as felnikre, ez mindig valami kész kínszenvedés. Persze ez lehet, hogy csak ennél a gumi-felni párosnál van így, nem tudjuk. Miután végre csak sikerült a gumikat szépen felpumpálni, még egy-két csavart is kaptunk a boltból, mert több csavar is valahogy pont most kezdett elnyíródni a bicikliken, és még mielőtt ez a probléma komolyra fordult volna, jobbnak láttam most lecserélni őket. A boltosok semmit nem számoltak nekünk fel ezért a néhány csavarért, és még azt is meg tudtam beszélni velük, hogy amikor majd június 9-én visszatérünk ide, hogy elrepüljünk a szigetről, akkor ők tudnak adni biciklis dobozokat a következő repüléshez. Mert ugye amit eddig használtunk, azt a reptéren kellett hagynunk, és a személyzet már akkor kidobta, mikor mi még ott szereltünk.

A bringabolttól a Walmartba tekertünk, ami szinte csak az út túloldalán volt. Persze ahhoz, hogy a bejáratához jussunk, most is meg kellett kerülnünk a fél világot. Odabent találtunk egy Coleman Fuel nevű üzemanyagot 6 dollárért, amit jónak találtunk a Primus Omnifuel főzőnkhöz. Aztán klubkártyát is váltottunk, mert hát úgy minden olcsóbb. :) Vagyis a klubtagsághoz itt csak a telefonszámunkat kellett megadni. 58 dollárért vettünk ételt, és úgy számoltuk, hogy ez 3-4 napra elegendő lesz.

A naplemente Konában, és Vince ajándéka

Ezután jött a találkozónk Imrével, aki egy Konában élő magyar és akivel egy másik, szintén a Nagy Szigeten élő magyar kötött minket össze. Egy gyönyörű tengerparti utcácskára gurultunk le, ahol a nap éppen lemenőben volt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Tényleg csodaszép volt az egész, ám sajnos mi ezt nem tudtuk sokáig élvezni, mert közben zavart minket az a tudat, hogy mindjárt besötétedik, és nekünk még fogalmunk se volt arról, hogy hol fogunk aludni. Imrénél sajnos nem fértünk el, mert egy apró stúdiólakásban él, és különben sem tudott most engedélyt kérni a főbérlőjétől. Viszont tudott egy közeli szállodát, ami a legolcsóbb egész Konában, csak 40 dollár. Húha, ha itt ilyenek az árak, jól fogunk kinézni… Gondoltam, és már kérdeztem is Imrét, hogy nem tud-e egy helyet, ahol vadkempingezhetnénk. Imre nagyon rendes volt velünk, először Zitának mutatta meg a szállodát, amiről közben kiderült, hogy a legolcsóbb szobája nem 40, hanem 90 dollár, aztán pedig engem vitt el a kisautóján a közeli régi repülőtér melletti tengerpartra, ahol szerinte el lehet „freecamp”-elni. A hely valóban jónak tűnt, igaz, már egy kicsit sötét volt hozzá hogy ezt megítéljem, és a kapun lévő felirat, miszerint este 8-kor bezárják, is aggasztó volt.

Visszatérve a gyönyörű tengerpartra a biciklikhez és Zitához meghánytuk-vetettük a dolgot, és mivel már teljesen sötét volt, és fáradtak és nyűgösek voltunk, és láttam Zitán, hogy nagyon nem esne jól neki a vadkempingezés adta bizonytalanság, ezért elindultunk a szálloda felé. Ennyit még sosem fizettünk szállásért, de úgy éreztük, muszáj pihennünk, és erre nincs más mód. A szoba az első, vagyis itteni mércével nézve a második emeleten volt, táncolni is lehetett volna benne, ezért felvittük a bringákat. A szintén tágas, asztalokkal és székekkel is szerelt erkély sarkáig pont elért a Lounge-ból a wifi, így tudtam feltölteni és e-mailt írni. Így sajnos számomra a pihenés nem sikerült ezen az estén. Az előző előtti, utolsó új-zélandi bejegyzést, amit erről a helyről töltöttem fel, este fél 2-ig szerkesztettem be. Na és rengeteg lépést tettem, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson velünk elő, térképeket, a snorkeling és vadkempingezős helyek megtalálásához műholdkép részleteket, szintmetszeteket, és útikönyveket töltöttem le. Reggel 6:30-kor már fent voltam, és folytattam a félbehagyott munkát, illetve néhány otthoni és egy Brazíliában élő barátommal is leveleztem egy kicsit. Pítéknek most születtek ikreik, és Pít egy évvel és egy nappal korábban született, mint én. :) Merthogy nekem ezen a napon, vagyis az ébredésünk napján volt a szülinapom, május 23-án. Ennek örömére sikerült elintézni egy-két online ügyet, és a bejegyzést is befejezni, ami jó érzés volt. Felvettem a kapcsolatot néhány Warmshowers-es és Couchsurfing-es taggal is, hogy ne csak sátraznunk kelljen itt két hétig, mert azt már eldöntöttük, hogy többet ilyen drága hibába nem esünk és ezentúl mindig bőven naplemente előtt nekiállunk táborhelyet nézni.

Szemerkélő esőben indultunk el a szállodánkból, ahol egyébként medence és jacuzzi is volt… :o

Mielőtt még elzártam volna a gépet a 10 órai check-out előtt, még egy e-mailt megírtam, Vince-nek köszöntem meg a szülinapi ajándékát, mert hát tekintve, hogy ez a szoba számunkra egy óriási költség (lett volna), úgy fogtuk fel az egészet, hogy itt költöttük el Vince ajándékának első ötödét, és ez az ajándék egyben az én szülinapi ajándékom is volt. Ezt meghálálva egy hosszú levélben még egyszer köszönetet mondtam nekik, és egyben azt is leírtam, hogy mi van velünk.

Ebéd a tengerparton

Ezután már nem volt más hátra, mint előre! :) De ez se tartott sokáig, ugyanis időközben megéheztünk, de a szobát már el kellett hagynunk. Ezért nem tekertünk messze, csak a tegnap este már meglátogatott régi repülőtér mellett tengerpartra. Ott egy fedett, pados részen nekiálltunk főzni. Az új üzemanyag jól égett, és a bevásárolt alapanyagokból egy finom ebédet főztünk az amúgy esős, borús tengerparton. Mellettünk egy fickó aludt a szomszédos padon a bringája mellett, és mikor felkelt, elmondta, hogy itt a nyolc órás kapuzárás után még este 11-kor visszajöttek körbenézni, és reggel 6-kor is, amikor nyitották a kapukat. Ilyenkor a legjobb elrejtőzni, vagy egyszerűen csak nappal idejönni, mert akkor nem zavar fel senki az alvásban. Ezt hallva most különösen örültünk Vince ajándékának. Bár azt is megígértük neki, hogy a maradék 4/5 részt sokkal okosabban fogjuk majd felhasználni. :)

A régi repülőtér kifutópályája, közvetlen a tengerparton

Itt főztük meg az első nagy szigeti ebédünket

A SPAM húskonzerveket akkor “találták fel”, amikor a háború alatt a Hawai’i-on állomásozó amerikai katonáknak nem jutott elég hústermék. Tehát ha kicsit abszurd is, és csak félig igaz, de elmondhatjuk, hogy tradicionális helyi ételt eszünk éppen :D

Az ebédből még elpakolni is maradt egy kevés, és miután összeszedtük a sátorfánkat, végre mi is elindultunk! :) Mégpedig vissza északnak, mert hát arra könnyebb indulni, és mert a tőlünk délre lévő merülő helyekről még túl keveset tudunk, hogy rögtön arra kezdjünk. És mert Imre is azt mondta, hogy dél felé keskeny, kanyargós, és hegyes az út. Na, nem mintha így megúsznánk, de legalább nem ilyen fáradtan és csapzottan érkezünk majd arra a szakaszra.

Csak kétféle táj létezik: lávakő-sivatag és mesterséges oázis

Észak felé az autópályaszerű úton nem sok érdekes jött szembe velünk. Csak hajtottunk a végtelen, sötétszürke lávamezőben, egy olyan széles úton, hogy alig láttunk el a túloldalára. Láttunk egy-két érdekes táblát az út mentén, és egy kilátóhelyen is megálltunk, de igazából ezen kívül semmi érdemleges nem történt az első 30km-en.

Szervezetek vagy magánszemélyek 1-2 mérföldet “örökbefogadhatnak” az autóútból, ezzel kifizetve az ottani szemétszedés költségeit. Szerintem inkább magasabb bírság kéne a szemetelésért, és reklámkampányok, illetve iskolai szemétszedő órák, és a szemetelést kéne megállítani, nem a szemétszedésre ily módon forrást keríteni, hisz ez így csak egy fenntarthatatlan és költséges tüneti kezelés. De ez csak az én szerény véleményem, biztos butább vagyok, mint a sok okos amerikai. :)

Share the Road, Dude! :)

Ezt a táblát nem akartuk elhinni…

Szamarak a lávamező közepén? Miért, hogyan, honnan? Végül aztán egyet sem láttunk, csak ezeket a táblákat, nyílván túl korán jártunk ott.

Scenic Point!? Itt? Na erre kíváncsiak vagyunk…

Ez volt a gyönyörű kilátás… Reméljük a sziget többi része azért izgalmasabb és színesebb lesz! :)

Csak a kősivatag, az autók, az aszfalt, meg mi voltunk…

Így nézett ki a táj, ha a sziget belseje felé fordultunk

De aztán végre lekanyarodtunk erről az unalmas főútról, és egy épített oázis kellős közepén találtuk magunkat. Nagyon éles volt a váltás, hirtelen a kősivatagból egy zöld pázsittal, pálmafákkal és vízesésekkel borított környéken találtuk magunkat, ahol minden zöldellt. Ez tetszett is nekünk, meg nem is, elvégre sokkal barátságosabb környezet volt, mint a láva, de az is gyanús volt, hogy ezt nem a természet rendezte így, vagy legalábbis, ha volt is itt valaha oázis, az tuti nem így nézett ki eredetileg. Lakóházak, szállodák és végtelen golfpályák mellett haladtunk el, amelyek között néha azért feltűnt a fekete lávakő egy-egy kupaca.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A térképen következő ugyanilyen kanyargós utcákból álló oázishoz csak egy út vezetett át. Az utcák több helyen majdnem találkoztak a másik oázis labirintusával, de végül, ahogy bezoomoltam a térképen, láttam, hogy mindenütt csak majdnem, néhány 10 méter híján vannak összekötve az utcák. Hogy miért van így, azon ekkor még csak bosszankodtam, mostanra szép lassan leesett, hogy ezek olyan lakónegyedek voltak, ahol a tervezők nem szerettek volna semmilyen átmenő forgalmat, így aztán mi sem tudtunk itt átmenni, már csak azért sem, mert a főútról való leágazásoknál mindenütt kapuk voltak ezeken az utcákon. De sebaj, maradt még két lehetőségünk!

A golfpályán és az ősi lávaösvényen

Az első egy golfpálya volt, és az annak a szélében kanyargó keskeny sétány, vagy hát, ahogy hívják az ilyet, ahol ezek a buta kinézetű golfautók közlekedhetnek. Mivel a golfpályán se kerítés, se kapu nem volt, és amúgy is elég kihalt volt az egész, elindultunk rajta észak felé. 1km-t kellett volna így haladnunk a következő aszfaltozott utcáig, de sajnos a kis utunk száz méter múlva véget ért, és arra azért nem volt bátorságunk, hogy a biciklikkel ráhajtsunk a gyepre.

Az út véget ért…

…és mi visszafordultunk.

Már csak azért sem akartuk ezt meglépni, mert tudtuk, hogy van még egy másik lehetőségünk, mielőtt feladjuk és visszatekerünk a főútra, ami persze sok-sok kilométer kerülőt, és unalmas tekerést ígért megint. Ehelyett a térképen egy nyílegyenes, szaggatott vonalnak jelölt utat szemeltem ki. Ez az út a golfpálya és a lakónegyed közötti keskeny, megkövült vulkáni lávás sávon haladt, és ahogy azt egy mellette álló tábla is jelölte, ez valamiféle ősi útnak egy szakasza volt.

Mi hála az égnek, csak nappal jártunk itt és nem álltuk senkinek az útját :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

“Hogy én miért nem a Hufnáger Pistihez mentem feleségül?!” – Gondolta Zita, mikor megpillantotta az utat, amin végig kellett mennünk.

Próbáltunk bringázni a köveken, de ahhoz egy üres monti kellett volna, nem egy tökig pakolt reku

Hát, az itt élő hawaiiak valószínű nem fekvőbringával, de még csak nem is biciklivel közlekedhettek ezen az úton, ugyanis az út felszíne ökölnyi nagyságú kövek sokaságából állt. És akkor még enyhén fogalmaztam, mert egy-egy szakaszon annyira durva volt ez a terep, hogy csak emelve tudtuk a bringákat átvinni rajtuk. Biciklizésről szó sem lehetett, csak tolni bírtuk a megpakolt bringákat, és azt is csak nehezen. Hála az égnek, a kövek nem voltak élesek, ezt mielőtt még elindultunk volna, ellenőriztem is. A gumiabroncsokkal nem is volt baj, csak a cipőm talpa kezdett el leszakadni már megint, sokadjára. Újra meg kell majd ragasztani pillanatragasztóval.

Kínkeserves volt minden száz méter, és nagyon lassan haladtunk. Zitával megint összenevettünk, hisz már megint, az amúgy gyönyörű, aszfaltozott utakkal borított Hawai’i Nagy Szigeten is megtaláltam az egyetlen olyan utat, ami majdhogynem lehetetlenül nehezen járható a biciklijeinkkel. Még jó 400 méter volt hátra a túloldalig, amikor bal oldalt feltűnt egy golfautó és benne egy fickó. Megkérdeztük tőle, hogy ki tudja-e nyitni nekünk a túloldali kaput, és hogy szabad-e a tőlünk ekkor már csak néhány méterre lévő, az ősi lávaösvénnyel párhuzamosan haladó útra áttérnünk. Megtudtuk tőle, hogy a túloldalt már nincs is kapu, és persze szabad volt használnunk az utat, ami egyébként nem volt összeköttetésben azzal az úttal, ahonnan elindultunk.

Mellettünk ment egy gyönyörű aszfaltozott út, csakhogy azon, mint a képen is látni, kapuk álltak az utat

Végre kimenekülünk ebből a rémálomból

A biciklik kerekei, csomagtartói és táskái jól bírták, csak az ajándékba kapott öreg SPD cipő sínylette meg (Szüleinknek itt üzenjük, hogy ne aggódjanak ezen, már eldöntöttük, hogy San Francisco-ba rendelünk két pár új SPD cipőt, 75 dollár párja, erre most már muszáj beruházni, túléljük anyagilag, hisz azok már remélhetőleg hazáig bírni fogják)

Átpakoltunk a lávamezőn, biciklit és táskákat külön-külön, majd újra fel mindent a biciklikre. Innentől már sima utunk volt, néhány banyana fa alatt áttekertünk a gyönyörű úton egy másik oázisba és annak is az északi sarkába. Ez az út is viccesen nézett ki néhol, mert míg az egyik oldalon zöldellő, pálmafás golfpályák szegélyezték, addig a túloldalt, fekete, élettelen lávamező.

Végre újra aszfalton

Egyik oldalt zöld, élettel teli másik oldalt fekete, kihalt

Most, hogy így jobban átgondolom, szinte biztos, hogy itt anno kivétel nélkül mindent elöntött a lávamező, és ezek a zöld oázisok egytől egyig mind teljesen mesterségesek. Persze gondolom megérte az ingatlan-befektetőnek, mert a lávamező négyzetkilométere biztos olcsó vétel volt, és aztán már csak tereprendeznie kellett, hogy jó pénzért bérbe adhassa a szállodákat, lakásokat és golfpályákat. Ez nagyon nem a mi világunk volt, de ezen vitt keresztül az utunk és érdekes volt ezt is látni.

Éjszaka egy asztalon, tető nélkül

Végül megint egy zsákutcában találtuk magunkat, mert ahol az oázisunk északi sarka véget ért egy gyönyörű zöld, kiépített, mosdós tengerpartban, ott egy kapu zárta el azt a mellékutat, ami továbbvitt volna minket a következő tengerparti útra. Úgy látszik itt kétféle út van: a szürke, unalmas, széles autópálya, és a szép, kalandos, de legtöbb helyen lezárt privát út.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A Xing nem a Cart kínai neve, hanem a Crossing-nak a rövidítése :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Mi ezen sem keseredtünk el, mert Zita talált egy ösvényt a tengerparton, amin előre sétált és fel is fedezte, hogy az összeköttetésben van azzal a parti úttal, amin mi tovább szerettünk volna menni. És azt is eldöntöttük ekkor, hogy ez már csak másnap fog megtörténni. Mivel a tengerpart kapuját fél órán belül lezárták a tábla szerint, ezért villámgyorsan lezuhanyoztunk annak a mosdójában, majd elindultunk a kis ösvényen befelé a bringákkal. Egy-két nyaraló előtt áthaladtunk, mire megérkeztünk egy másik, de már csak murvás, kevésbé kiépített parkoló sarkába, ahol két pad mellett letáboroztunk. Senki nem volt a környéken, és csendes volt, ideális helynek tűnt az éjszakázáshoz. Ma nem fáztunk úgy rá, mint tegnap, okosak voltunk, gondoltuk. Ettünk valamit, én kitettem a naplementéhez a timelapse kamerát, majd felfújtuk a matracokat.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Úgy voltunk vele, hogy úgyse fog esni, a szigetnek ez az oldala tök száraz (már ahol nem építettek oázisokat), itt alig esik az eső, jók leszünk a szabad ég alatt. A széles asztal tetején ágyaztunk meg magunknak.

Mégiscsak jól jött volna valami tető…

Ez nem volt jó ötlet, mert nehezen aludtunk el, fújt minket a hűvös, sós szél a tenger felől, és néha egy-egy horgász érkezett, akik az autóikkal egyenest a szemünkbe világítottak, ahogy forgolódtak a parkolóban. De ez még mind hagyján lett volna, ha éjjel 2-kor nem kezd el esni az eső. Csak szemerkélt, ahogy a délelőtt folyamán is néhányszor, ezért úgy voltunk vele, hogy csak magunkra dobjuk a sátor ponyváját, és majd eláll. Hát nem állt el, hanem még jobban rákezdett. Egy ideig csak eltartottuk magunktól a sátorponyvát, hogy annak átázott, vizes belseje ne érjen hozzá a testünkhöz és a hálózsákokhoz, de aztán rájöttünk, hogy ez így nem lesz jó, mert odakint is vannak szanaszét cuccaink, és egyáltalán, már mindenütt folyik be a víz. Döntöttünk, és pakoltunk, amilyen gyorsan csak tudtuk, kidobtuk a sátrat a parkolóra, de amíg ezt tettük, már a belseje is teljesen átázott. A cövekeket nem bírtuk leszúrni a kemény földbe, a hálózsákjaink, a matracaink, a sátrunk és mi magunk is csurom vizesek voltunk, a holmijaink szanaszét voltak és mind áztak az esőben. Szar egy helyzet volt na! Még jó, hogy hideg nem volt, és fázni különösebben nem fáztunk, az tett volna csak rá az egészre. Én nekiálltam elpakolni a sátrat, miközben Zita néhány holmival gyalog előre ment, hogy bepakoljon a szomszédos tengerpart mosdójába. Amikor zuhanyoztunk, láttam, hogy odabent volt egy öltözőhelyiség padokkal, ott majd elleszünk reggelig, aztán korán eltűnünk, mielőtt nyitnák a kapukat. Gondoltam nagy naivan, de sajnos mire összepakoltam, Zita azzal a hírrel tért vissza, hogy az épületet is bezárták. És még mindig esett! Jól nézünk ki… Most mit csinálunk?! Kell egy tető! Mindegy hol, de egy tető alá kell bújnunk, máshol nem tudunk éjszakázni.

Tetőt, tonhalas rántottát és teknősöket kapunk

Elindultunk északnak, azon az utcán, amin másnap reggel szerettünk volna továbbindulni. Csak egy-két háznál volt valami világítás, de életet, embereket sehol sem találtunk, pedig az utca mindkét oldalát nyaralók szegélyezték. Nekem ezek elég sötét pillanatok voltak, de Zita utólag elmesélte, hogy ő magában szinte már nevetett a helyzeten. Hogy lehettünk ekkora ökrök és hogy lehetne ez ennél még rosszabb? Hála az égnek ezt már nem tudtuk meg, mert Zita talált egy széles, két oldalt nyitott, felül fedett kocsibeállót, ami a házon lévő feliratokból ítélve egy kisebb szállóhoz tartozott. Ide betoltuk a bringákat szép csendben két autó mellé, és elkezdtünk gondolkodni. Örültünk, hogy nem valakinek a házánál vagyunk, mert ugye mi is ismertük azokat a történeteket Amerikából, hogy embereket lelőhetnek és le is lőnek, mert itt ugye vannak államok, ahol olyan szabályok vannak, hogy ha valaki belép a te magánterületedre, akkor bizonyos esetekben léphetsz ilyet és hát a fegyvertartás is elég általános ebben az országban. De ha egy szállodánál vagyunk, talán mondhatjuk azt, hogy nem találtuk a recepcióst, fáradtak és ázottak voltunk, és lefeküdtünk a tető alá, mert odakint esett az eső.

Buták voltunk, kicsit meg voltunk szeppenve az új országtól, az USA-tól, és valamiért azt gondoltuk, hogy majd itt mások lesznek az emberek, mint más országokban. Ez az eső nekem a morálomat is kicsit letörte, és nem értettem, hogy lehettünk ekkora balgák, csak azt éreztem, hogy ez most nagyon nem jó nekünk itt, és bárhogy is próbáltam csavarni a dolgot, csak azt éreztem, ebből semmi jó nem fog kisülni, és hogy ezt már megint jól benéztük. Ennek oka talán az is volt, hogy nekem ez már a harmadik este volt, hogy nem aludtam eleget. Nagyon fáradt voltam. Felkészülve a reggeli kínos pillanatokra, lefeküdtünk egy asztal és egy fal közé a betonra aludni az időközben már átvett, száraz, meleg ruháinkban. Nem fáztunk, és később a matracaink is megszáradtak így azokat is magunk alá tudtuk tenni.

Reggel arra ébredtünk, hogy körülöttünk már emberek járnak-kelnek. Most lustálkodásról nem lehetett szó, ahogy elsőre felébredtünk, úgy pattantunk fel és kezdtünk el elnézést kérni és elmesélni a történetünket. Az ő első kérdésük is az volt, hogy megáztunk, mi? – Tehát nem néztek minket bunkó betolakodónak és nem is az volt az első reakciójuk, hogy mit keresünk itt és takarodjunk innen! Sőt… Nagyon kedvesek voltak velünk, érdeklődéssel hallgatták az utazásunk történetét, és aztán még gyümölcslével, kávéval is megkínáltak. A mainlandről érkezett, itt vakációját töltő néhány családdal hozott minket össze az eső, akik rettentő kedvesek voltak velünk. Mivel előző nap egy óriási tonhalat vásároltak, amit egymaguk nem bírtak megenni, még egy kiadós tonhalas rántottát is kaptunk ciabattával reggeli gyanánt.

Mikor már indultunk volna, az egyikük szólt, hogy jöjjünk, mert egy teknős mászott ki a partra. Kisétáltunk a partra, ami közvetlenül a szállótól elérhető volt, de teknőst nem láttunk, csak egy teknősre hasonlító uszadékfát, amit persze mindannyian jót nevettünk. Ekkor a beszélgetés a snorkelingre terelődött, már láttuk, hogy náluk is van búvármaszk és légzőcső, így azt is megtudtuk, hogy nem szabad továbbmennünk azokra a zsúfolt, széles partokra, ahová terveztünk menni, mert ha snorkelingezni akarunk, akkor arra a legjobb hely, ha pár házzal odébb, a 40-es házszámnál lekanyarodunk a partra vezető kis ösvényre. Ott aztán a harmadik szirtnél annyi halat fogunk majd látni, hogy nem győzzük majd fotózni, és a teknősök is mindig arrafelé ólálkodnak.

Reggelire egy óriási adag nagyon finom tonhalas rántottát kaptunk

Irány a 40-es házszám! :)

Elköszöntünk tőlük, megköszöntük a kedvességüket, és odatekertünk a 40-es háznál lévő lejáróhoz. Ez csak egy szűk ösvény volt két telek között le a sziklák partra. Még be se kellett menni a vízbe, máris megpillantottunk egy teknőst, aki a parti homokban heverészett, magát félig betemetve. Kipakoltuk az összes elázott cuccunkat és kiakasztottuk őket a közeli fákra és bokrokra száradni, majd fürdőruhát vettünk magunkra. Fogkrém a maszk üvegére, ráakasztani a légzőcsőt, a fényképezőgépet gondosan betenni a vízálló tokba, abból a levegőt kiszorítani, majd szorosan lezárni. Mióta vártam erre a pillanatra! Végre újra merülünk, de most tényleg egy szép helyen! Ahogy ledugtam a fejem a víz alá, az első dolog, amit megpillantottam, egy tőlem kb. 3 méterre lévő nagy teknős volt, ahogy éppen úszott felém.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a tonhalas rántottánál még nem is esett le teljesen, ekkor végre megértettem, hogy miért volt jó nekünk ez az esti elázás. Odafent a víz felett hétágra sütött a nap, kéklett az ég, és csak néhány bárányfelhő tarkította az eget. Meleg volt, fényesség, és én boldog voltam, hogy itt vagyunk. Ekkor éreztem először a Hawai’i szigeteken, hogy végre megérkeztünk Hawai’i-ra, értsd ezt most átvitt értelemben is. Tudtam, éreztem, hogy innentől már minden rendben lesz, és minden szép lesz. Zitát is besegítettem a vízbe, hogy bele ne lépjen valamelyik tüskés lénybe, amíg a sekély vízben sétál, és aztán együtt bevettük magunkat a vízalatti színes élővilág csodái közé.

Erről bővebben már csak legközelebb, mert már megint a 6. oldalon tartok. Most legyen elég annyi, hogy ez a megérzésem aztán tényleg bejött, és végre szép napok köszöntek ránk Hawai’i Nagy Szigetén.

Történt 2014. május 22-23-24-én, bicikliztünk 15,9 és 52,6km-t, lejegyezve és beszerkesztve június 5-én.