Stoppolás és alkudozás a buszállomáson

Már említettem azt hiszem, de a biztonság kedvéért megismétlem: Szamarkandból úgy terveztük, hogy 1-2 nap alatt útjutunk Dushanbe-be, mert úgy voltunk vele, hogy ha már október második felében járunk, jó lenne minél előbb eljutni a Pamírba és inkább ott biciklizni, de ott minél előbb, mert ott novemberben már -10, -20 fokok is repkedhetnek a 4000m magas fennsíkon, na meg aztán ott lesz a KKH is. Szóval ismét úgy döntöttünk, hogy teleportálunk pár száz kilométert, persze ez most nem volt olyan egyszerű, mint eddig, mert Üzbegisztánban a buszmenetrend teljesen ismeretlen fogalom.

Amikor Szamarkandban megérkeztünk a reptér melletti buszállomáshoz, közölték velünk, hogy innen nem indul busz se Termiz, se Denau felé, hanem menjünk ki a várostól keletre található, valamilyen Kanal nevű buszmegállóhoz, onnan indulnak shared taxik, és néha nagybuszok is. Áttekertünk a 10km-re lévő buszmegállóhoz, közben szépen felkelt a nap, vehettük le a lastexeket, mert felmelegedett az idő. A busz- és taxiállomás gyakorlatilag egy nagy, széles és hosszú útszéli parkoló volt, aminek a mentén sok-sok bolt és vendéglő épült ki. Itt kezdtünk el kérdezősködni a busz után. Ez nem volt nehéz, mert persze szokás szerint azonnal egy tucat ember körbeállt minket, és kezdték kérdezni, honnan vagyunk („Átkudá?”) és kik vagyunk. Mi gyorsan válaszoltunk, aztán a lényegre tértünk. Mikor jön busz, illetve ki mennyiért tudna elvinni minket Termizbe, vagy Denauba. Utóbbira többen is jelentkeztek, de csak autójuk volt, mindenki Daewoo Nexia-val nyomja, ezek rendes „sedan” személyautók, és persze a csomagtartójukban ott figyel az LPG gáztartály. Ennek ellenére több sofőr is odajött hozzánk, hogy elvisznek minket 100 dollárért, és igen, a bringa is befér vagy felfér a tetőre. Teljesen meg voltak huzatva ezek a csávók, egyrészt azért, mert a 100 dollár fejenként erős túlzás volt, másrészt mert képesek lettek volna megpróbálni betuszkolni a bringákat az autóba – ami számomra az autókat meglátva első pillantásra világos volt, hogy lehetetlen. A tetőre felpakolás még morbidabb ötlet volt, a bringákat és az autókat is tönkrevágták volna vele… Persze nem számít, ropogós amerikai százdollárosokért bármire képesek ezek a lükék. Azért kíváncsi lettem volna rájuk, amikor azt mondom, hogy rendben van csávó, akkor gyerünk, pakold a bringát be az autóba, ha tudod! Persze ez eszünkbe se jutott, mert egészen biztos, hogy kárt tettek volna a bringákba, de azokat a reménytelen próbálkozásokra akkor is kíváncsi lettem volna, ahogy megpróbálják betenni ezeket a gépeket egy normál méretű személyautóba, vagy azoknak a tetőcsomagtartó nélküli tetejére. Kicsit már-már szánalmasnak hatottak, amikor sokadjára is odajöttek hozzánk, hogy 100 dollár, betesszük a bringát is, gyerünk! Persze amúgy rendes fickók voltak, csak segíteni próbáltak, és ezt meg is tették azzal, hogy elmondták, hogy délután kettőkor fog érkezni egy busz, ami Termizbe megy. Egy nagy busz, aminek az aljába kényelmesen beférnek a bringáink is. Remek, ez kell nekünk, de hogy addig ne unatkozzunk, szereztünk egy nagy kartonlapot, kiírtuk rá vastag filccel, hogy „Termiz / Denau”, és kiálltunk az út szélére stoppolni pár száz méterrel a buszállomás előtt.
Nem volt nagy sikerünk a stoppolással, csak ötpercenként jött egy-egy teherautó, de azok sem álltak meg. Pedig pontosan azon a szakaszán álltunk a Szamarkandot keletről elkerülő útnak, ahol át kell, hogy hajtsanak azok a teherautósok, akik Tashkent felől Termiz irányába tartanak. Ennek ellenére nagyon gyér volt a forgalom, talán azért, mert még korán volt. Jó fél óta álldigálás után viszont jött egy fickó, aki beszélt angolul, és örömmel a segítségünkre volt, ezért gyorsan visszasiettünk vele a buszállomás szélén álldogáló taxistömeghez, akiktől a remek tolmácsunk segítségével megtudtuk, hogy a busz ami Termiz felé megy majd (és Tashkentből érkezik, ezért az LP szerint jó eséllyel már tele lesz), nem is kettőkor, hanem már délben érkezik. De nem, 10-kor! Nem, 11-kor… Na, hát ez igazán remek, már ők sem tudják. Senki sem tudja… Mindegy, mi visszamegyünk stoppolni, és majd ha jön valami busz, jövünk és kérdezünk. De közben kitaláltuk, hogy a hosszú parkoló másik végében lévő teherautósokat is megkérdezzük. Volt egy, aki elvitt volna minket ingyen Quarshi-ig, ami kb. harmad úton van Termiz felé. Ezen egy pár percig gondolkodtunk, de végül arra jutottunk, hogy jobb, ha maradunk itt és várunk egy teljes fuvarra, mintsem hogy igaz ingyen, de kitegyük magunkat annak a veszélynek, hogy ott Quarshi-ban, ami egy kisebb város, nem találunk semmilyen buszállomást, se további fuvart. Aztán találtunk egy másik kamionost, ő nagyon sokáig értetlenkedett velünk, és végül egy újabb önkéntes tolmács segítségével ki tudta nyögni, hogy 300 dollárért elvisz minket Denau-ba. Ez nevetségesen sok összeg volt és ezután már nem is volt szimpatikus a fickó, ezért hagytuk őt a teherautójával együtt.
Ellenben időközben kezdtek befutni a buszok. Az első pont Termizbe ment, miközben még nemhogy 11, de még 10 óra sem volt. Viszont igaz volt rá, amitől tartottunk, tele volt, és nem csak utasokkal, hanem lent csomagokkal is. Ennek ellenére persze itt is felajánlották, hogy valahogy fel vagy bepakolják a bringákat és 100 dollárért elvisznek minket Termizbe. Ez nem tetszett nekünk, se az összeg, se az, hogy a tetőre akarják tenni a bringáinkat. Szaladtunk inkább a parkoló elejébe, ahová két másik busz is beparkolt. Az első máshová ment, a második viszont Denau-ba! Hoppá, ez főnyeremény lehet nekünk! Gondoltam magamban, de közben ügyesen nem örültem látványosan, nehogy megint 100 dollárokat kérjenek tőlünk. A buszos okos volt, először ő mondta, hogy mondjak én árat. 60000 sum-ot írtam le neki, ez kb. 5400 forint, 62000 sum volt nálunk, ezért gondoltam ennyit, de sejtettem, hogy ez kevés lesz. Keveselte is az emberünk, ekkor mellérajzoltam még egy 10 dollárost, de még ennek sem örült, ezért végül megállapodtunk a 60000 sumban és 20 dollárban. Tehát végül megúsztuk ketten kevesebb mint 10 ezer forintból, amit jutányos árnak véltünk a közel 500km-es buszútért. Gyorsan szedtük szét és pakoltuk befelé ügyesen a bringákat a krumpliszsákokra, majd még elszaladtunk WC-re, aztán vártuk, hogy induljon a busz. Ekkor az utolsó önkéntes tolmácsunk még visszarohant hozzánk, és két tűzforró cipó kenyeret nyomott a kezünkbe. Alig bírtuk köszönni, mert aztán rohant is, gondolom mert az ő busza is indulóban volt. Jó 20 perccel később mi is nekivágtunk az útnak. Nem értettük miért csak ekkor, mert a pakoláskor még sietettek… De hát mindegy, ők tudják, nekünk csak az a lényeg, hogy végre dobogunk Dushanbe felé.

A buszon Denau felé száguldva

Nagyon nagy mázlistáknak éreztük magunkat, hogy így kifogtunk egy buszt, még a délelőtt. Ami ráadásul nem is Termizbe megy, hanem Denau-ba, ahonnan már csak egy százas Dushanbe, amit másnap meg tudunk tekerni. Azért másnap, mert amikor rákérdeztem, hogy mikor érünk oda, azt válaszolták, hogy 7. Vagyis hetet mutattak az ujjukkal. Ez két dolgot jelenthetett, hogy 7 óra múlva érkezünk meg, vagy hogy este 7-kor. Délután kiderült, hogy az utóbbi. Nagyon nagy szerencsénk volt, hogy kifogtuk ezt a buszt, valószínű nem egy naponta közlekedő járat, mert az országnak egy nagyon távoli csücskébe tartott.

A busz egyébként tele volt, végig középen a folyosón is ültek az emberek különféle sámlikon. Zita a jobb legelső ülésen kapott helyet, én pedig a legelső sámlin a sofőr mellett. Hamar elkezdtünk barátkozni a körülöttünk ülőkkel, aminek az lett a vége, hogy az első megálló után én helyet cserélhettem a Zita mellett ülő férfival, aki ezután már nem volt hajlandó visszaadni többé a sámlimat, így kénytelen kelletlen, muszáj voltam a feleségem mellett végigülni a kilenc és fél órás buszút java részét. :) Na jó, annyira azért nem volt rossz, mondhatni nem bántam túlságosan a dolgot. A kilenc és fél óra alatt egyébként összesen kétszer álltunk meg úgy, hogy azalatt pisilni is lehetett, amit a helyiek látszólag teljesen jól viseltek, de kicsit durva volt. Ezért a második ilyen pihenőt mi kezdeményeztük. Ez akkor történt, amikor a busz megállt egy ellenőrzőállomásnál. Ilyenből sok volt az út során, ekkor megállt a busz egy-két percre, de pisiszünetre nem szakítottunk időt. Ezeken a helyeken felszállt egy katona a buszra, néha elkérte Zita útlevelét, de legtöbbször ránk se hederítettek, csak lekezeltek a buszosokkal, aztán egy perccel később már nyílt is a sorompó. Az én útlevelem lent maradt a csomagtérben, ezért csak a Zitáé volt nálunk, de ez mindig elég volt nekik. Pedig volt, hogy egész közel mozogtunk az afgán határhoz, de úgy látszik, lerí rólam, hogy nem vagyok az a drogcsempész típus. :)

Az első pihenő egy útszéli vendéglőnél volt, ahol úgy sütötték a kebabot az épület előtt, hogy közben befüstölték az egész vendégsereget vele. Értem én, hogy nyáron ez jó módszer a szúnyogok ellen, de az évnek ebben a szakaszában már felesleges, mert a dögök ilyenkor már nincsenek jelen. Ezen a helyen letelepedtünk egy csapat francia turista asztalához. Jót beszélgettünk velük vagy negyed órát, aztán nekik indulniuk kellett, és hamarosan a mi buszunk is elkezdett hangosan dudálni, hogy indula. Ahogy szaladtunk a buszunkhoz, láttuk, hogy még a franciák sem indultak el, és az egyik kedves hölgy egy nagy csomag halva-val rohan felénk. A Tőle kapott energiabombának nagyon megörültünk, hisz pont ilyesmikre lesz szükségünk a Pamírban. Ő pedig egy Zitától kapott puszival lett gazdagabb cserébe a kedvességéért.
Ekkor még az utunk harmadánál, ha talán járhattunk, ezután jöttek csak a „hegyi szakaszok”, ahol fölfelé csak araszolni tudott a busz. Ilyenkor az ajtó (az egyetlen ajtó) melletti fickó kinyitotta az ajtót, és így sokkal jobban átjárta a buszt a levegő, aminek egyrészt örültünk, másrészt a nyitott ajtónak nem, mert így is elég izgalmasnak éreztük ezt a buszutat, de ilyenkor még arra is figyelnünk kellett, hogy ki ne essen valami cuccunk a buszból, ha az hirtelen nagyon fékezne. Persze ilyesmi nem történt, amint felértünk a hágókba és újra felgyorsultunk, mindig becsukták az ajtót. A táj a hegyek között csodaszép volt, néha igen szép tájon hajtottunk és nem csak a tájat volt izgalmas csodálna a szúnyogok szétplaccsant „holtestétől” díszes első szélvédőn át, hanem az falvakban élő embereket is. Rengeteg csacsit láttunk az út mentén, közülük néhány szerencséset Zita meg is ajándékozott egy-egy az ablakon kihajított almacsutkával.

„Busszal vagyok, enyém az út, kotródjatok!”

Megérdemel pár szót még a buszutazásunkkal kapcsolatban a dudálás. Két sofőrünk volt, egyik őrültebb volt mint a másik. Úgy érezték, ők az út királyai, és bármikor, amikor ember vagy állat az út közelében volt és a legkisebb jelét vagy veszélyét is mutatta annak, hogy akárcsak egy picit is ráteheti a lábát az útra, a sofőrjeink azonnal vad és agresszív dudálásba kezdtek. Mintha csak övék lenne az egész út, és mindenki más sokkal alsóbbrendű lenne náluk. Még az autósokat is elég keményen ledudálták az útról, mindegy volt, hogy szemből jött, vagy velünk párhuzamosan haladt, ha útban volt, jött a kőkemény dudaszó, ami addig tartott, amíg az autós félre nem húzódott. Így, hogy egy nap alatt ilyen sokszor és ebből a szemszögből láttam, nekem egy idő után minden ilyen dudálásból olyasmi szűrődött le, mintha a sofőrök azt mondanák minden egyes ilyen dudállással, hogy „Eridj az utamból, de gyorsan, én egy busz vagyok, sok utassal, ezért sietek, és senki és semmi kedvéért nem lassítok, ha nem akarok, de még csak az ideális ívről sem térek le!” – és valóban, így is tett. Ez már-már ijesztő is volt estefelé, amikor besötétedett, és még mindig úgy hajtottunk, mint a veszett, mindegy volt, hogy a falvak között, vagy lakott településen belül. Persze sok helyütt ezt az út minősége nem tette lehetővé, néhányszor volt, hogy pár száz méteres szakaszon nem volt aszfalt az úton, csak egy széles, murvás valami az út helyén, amin aztán mindenki csak nagyon lassan és döcögve, nagy port maga után hagyva tudott csak haladni. Ilyenkor, és amikor a buszunkkal való találkozásra gondoltunk, örültünk, hogy nem kerékpárral vagyunk ezen az úton, egyébként szokás szerint, kicsit sajnáltuk, hogy már megint buszozunk, na de inkább itt üljünk a buszon, mint a Pamírban, vagy ne adja az ég, a Pamír/KKH felett a repülőn, mert leesett a nagy hó, vagy mert máskülönben kifutnánk a vízumaink adta időből.

Táborhely keresés Denau mellett

Valóban este 7-re ékeztünk meg, viszont nem Denau-ba, hanem egy Denau utáni településre, ami még közelebb esett a határhoz, és Dushanbe-hez, amitől így már alig 90km-re voltunk csak. Persze ezt már csak másnapra hagytuk, hiszen már sötét volt, egyetlen dolgunk maradt csak mára, szállás után nézni. Elindultunk egy kis utcán elfele a főúttól és ahol először udvart és fényt láttuk, elkezdtünk zörgetni, de nem jött ki senki, ellenben két srác akik arra sétáltak, segítségünkre voltak. Beszélt az egyikőjük kicsit angolul, és elkísértek minket a közeli focistadionhoz, hogy majd ott jól tudunk sátrazni. Hát se jól, se sehogy nem tudtunk, mert azt a létesítményt egy rendőr őrizte, így a sátrat még nem, ellenben az útleveleinket túrhattuk elő a táskákból. Persze nem volt szigorú a rendőr, nem volt ebből semmi para, sőt, megbeszélték a srácokkal, hogy ők átkísérnek minket a közeli „poszt”-hoz, ahol majd találnak nekünk valamit. A „poszt” pár száz méterrel odébb, a főút mentén volt, és egy ellenőrző állomás volt, ahol minden autót megállítottak és igazoltattak, mielőtt felnyitották volna nekik a sorompót. Itt vidám és segítőkész rendőrök serege vett körül minket, akik hamar egy szobát mutattak nekünk a közeli épületben, ahol egy fickó lakott egy másik szobában. Nem értettem pontosan mi a szerepe, vagy az ott lévő benzint őrizte, vagy a napközben az úton elhaladó autók benzintankját, hogy nem csempésznek-e benyát. Erre nem derült fény, mert ez nem érdekelt minket, ellenben a gyermekei fényképeit meg tudtuk csodálni a mobiltelefonján, és a kinyomtatott laminált fotókon ő is láthatott néhány képet a mi családunkról, illetve az esküvőnkről. Eme rövid ismerkedés után már nem is maradt más hátra a napból, mint megvacsorázni, fogat mosni, és beájulni a hálózsákba a hosszú, fárasztó buszutazásos nap végén.

Feltöltődés a Bahodir udvarán

A második esténkről Szamarkandban, Bahodir-éknál már írtam, ez volt az az este, ami nehezen indult, de aztán annál jobbra sikeredett, miután Zita visszatért a miséről, igen jó hangulat kerekedett és késő estig beszélgettünk Graham-el és még néhány másik utazóval.

A Bahodir udvarán van egy fal, ami tele van ragasztva nagy térképekkel a világról és a környékről. Ez a fal arról híres, hogy mindenki itt hagyja a „névjegyét” rajta, aki itt járt. Megtaláltuk rajta Clement és Emelie kártyáját is, valamint sok másik kerékpárral világot járó pár vagy társaság fényképeit vagy rajzait is. Igazából ez a fal is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a morálom a tízes skálán pár óra alatt -2-ről +12-re ugrott, mert nagyon jó volt látni, hogy mennyi-mennyi hozzánk hasonló utazó van a világon, elég volt csak ránézni néha-néha egyikőjük fotójára a falon, vagy az itt hagyott mondataikat elolvasni, és új erőre kapott bennem a láng, ami az utazás utáni vágyamat fűti. Sok nehéz és kemény pillanat van egy ilyen úton, de elnézve ezeket a fényképeket – és a saját élményeinket, ezek mellett is megéri egy ilyen útra felkerekedni, mert eljönnek majd azok a pillanatok is, amik minden addigi nehézségért kárpótolnak.

Emellett Graham is rengeteget bíztatott minket, hogy vágjunk neki a

Pamír magashegyi útnak, lesz ami lesz, biztosan nagy kaland lesz és – ha hideg is, de – felejthetetlen élmény!
A Pamírról azt írják a különböző internetes fórumokon az ott járt emberek, hogy bár novemberben kezdenek a komoly mínuszok repkedni, de az út egész évben járható, csupán néha fordul elő, hogy egy-két napra nem járható a hirtelen leesett nagy hómennyiség miatt. Magyarul kemény menet lesz október végén-november elején, de ha megvan hozzá az elegendő idő, minden körülmény között teljesíthető.

A Registran

Ezen az estén úgy döntöttünk, hogy nem indulunk tovább másnap kora reggel, hanem maradunk még egy napot, és még egy éjszakát. Elegendő élelmünk se volt a hosszú buszútra, és kipihentnek sem éreztük magunkat, arról nem is beszélve, hogy bőven volt még felfedezni való Szamarkandban, amit nem láttunk. Ezért másnap sokáig aludtunk, majd kifizettünk még egy éjszakát Bahodir-éknál. Remek délutánt töltöttünk a városban, gyalogszerrel megjártuk a Registran-t, ami a leghíresebb, legjellegzetesebb látnivalója Szamarkandnak. Három medressa van egymás mellett, kettő egymással szemben, és egy szemközt, a látvány gyönyörű, monumentális, és magával ragadó. A biztonsági őrök nagyon győzködtek minket, hogy holnap és azután is esni fog, ezért ma kell felmennünk, és csak most csak nekünk 20, majd 10 majd 8 dollárért kinyitják az ajtót, ami mögött megmászhatjuk az egyik minaret lépcsőit, de mi nem vágytunk a magaslati kilátásra, ellenben jegyünk az nem volt a belépéshez, mert a tudtunkon kívül, oldalról surrantunk be egy parkon át az amúgy belépőt igénylő területre, ezért kicsit paráztunk a biztonsági őrök társaságától, de végül nem lett baj, se a belépő hiányából, se abból, hogy nem mentünk fel a toronyba. Az mondjuk már egy filmbéli gegre emlékeztetett, amikor a 8 dollár alá arra hivatkozva nem ment a biztonsági őr, merthogy ők ketten vannak… :) Hát erre mit mondjak, mi is ketten vagyunk, két szájat kell etetnünk, nincs pénzünk tornyok megmászására. :)

Visszatérve a három medressára, egyik szebb volt, mint a másik. Bocsánat, hogy nem írok részleteket, hogy melyik mikor és miért épült és mik díszítik, de ezek a dolgok le vannak írva az LP-kben, a wikipedia-n és a wikitravel oldalakon, meg még ki tudja hány helyen. Az igazság az, hogy ezek a történetek a tízedik medressa (vagy mecset vagy mauzóleum) után már minket is legtöbbször csak untatnak, ezért csak akkor térünk ki valami ilyesmire, ha az a történet valamiért megragadott minket és megmaradt bennünk.

Bibi-Khanym mecset

Utolsó napunk délutánján meglátogattuk a modern bazár mellett, a sétáló utca végén a Bibi-Khanym mecsetet, aminek viszont megragadt bennünk a története. A legnagyobb mecset volt a maga idején az iszlám világban, az akkori építkezési technika határait feszegette a monumentális épület. A legenda szerint ezt az épületet Tímur (nagyon híres) király kínai felesége (Bibi-Khanym) rendelte, hogy meglepje vele az éppen távol lévő férjét, de a főépítész belezúgott Bibi-be és mindaddig, amíg Bibi meg nem csókolta, megtagadta az építkezés folytatását. A csók elcsattant, de épp ekkor ért haza Tímur, és szemtanúja volt a dolognak. Az építészt azonnal kivégeztette, és elrendelte, hogy ezen túl a nők hordjanak az arcukat is eltakaró kendőt, hogy ne kísértsék a férfiakat. Lehet, ha ez a baleset nem történik, Zitának sem kellett volna kendőt hordania Iránban?

Sha-i-Zinda mauzóleumok utcája

Ezen a kicsit félreeső helyen rengeteg gyönyörűen csempézett és díszített mauzóleumot láttunk. Ezek négyzet alapú, magas épületek voltak, némelyikük kívül belül igen pompázatos és elképesztően részlet gazdag díszítésben maradt meg. A mauzóleumok utcácskájának a közepén, jobbra egy mecset mellett egy kis imaterembe tévedtünk, ez is nagyon szép volt, de itt már egy turistát sem láttunk, csak azért tudtuk, hogy szabad ide is bejönnünk, mert itt is találtunk egy turistáknak kirakott háromnyelvű információs táblát. A helyiségben helyiek imádkoztak, mi pedig picit leültünk megpihenni és átérezni a hely hangulatát. Az ima végeztével az imádkozást vezető imám odalépett hozzánk, megtudakolta, kik vagyunk és honnan, majd elővett egy nagy kulcscsomót, kinyitott egy ajtót és bemutatott rajta: itt nyugszik az Élő Király. A sírt amúgy csak egy cifra rácsos dupla kerítésen keresztül lehet (nem-) látni – igazi nagy szerencsének tartottuk, hogy nekünk mégis megengedtetett.

Az Élő király pedig nem más, mint Qusam Ibn-Abbas, Mohamed próféta unokatestvére. Ő hozta ide az iszlámot a 7. században, az ő sírja volt itt legelőször, emiatt épült itt a többi mauzóleum is ezen a domboldalban.

Készen vagyunk az indulásra!

Ennyi szép látnivaló után már úgy éreztük, hogy rendben vagyunk Szamarkanddal, ki is pihentük magunkat, úgyhogy mehetünk tovább. Persze este lett vagy 11 óra, mire elkészültünk a pakolással, de ez már csak így szokott lenni. Graham-éktól is rendben elbúcsúztunk és amit lehetett, rendbe hoztunk és beszereztünk a bringákhoz is. Az elveszett csavart duplán pótoltuk és rendesen rögzítettük az ülésem, Zita lámpáját pedig végre valahára sikerült megszerelnem. Az ugyanis már néhány hete nem működött rendesen, mint végre kiderült, az USB-s töltő felé vezető kábel szakadt meg és lett zárlatos, ezért zárta az egész kört, és ezért nem működött se a lámpa, se a töltés a dinamóról. Persze mire erre rájöttem, eltelt vagy egy óra, úgyhogy nagy volt az öröm, mikor végre újra felvillant Zita lámpája.

Reggel korán keltünk, és még sötétben indultunk el, rögtön hasznát vettük az újra működő lámpának Szamarkand ébredő utcáin. A repteret vettük célba, mert tudtuk, hogy valahol a közelében van egy buszállomás, ahonnan valamikor valahová indulnak buszok, és talán a bringát is fel tudjuk rakni rájuk. A cél az volt, hogy egy-két nap alatt bringán, buszon és akár vonaton utazva átjussunk Dushanbe-ba, egy esetleges termiz-i átszállással. De arról fogalmunk sem volt, hogy ez hogyan lesz kivitelezhető, csak reméltük a legjobbakat.

Az esték a Bahodir B&B-nél – Bridget és Graham

Szamarkandban eltöltött három napból leginkább a Bahodir-éknál esténként eltöltött percek maradtak meg. A szállónak van egy hátsó udvara, ahol a reggelit és a vacsorát szolgálják fel, és ahol egyébként szinte a nap minden időpontjában találkozhatsz egy érdekes utazóval a világ legkülönbözőbb pontjairól. Mert aki Üzbegisztánba látogat, az már valamennyire szofisztikált utazó kell, hogy legyen, ugyanis ez az ország, noha rengeteg gyönyörű turisztikai célponttal rendelkezik, még nincsen annyira felfedezve, még nem tartozik a legkedveltebb turista desztinációk közé, ugyanakkor már megtalálhatóak a turisták, akik egy része szervezett úttal érkezett, a másik halmazuk viszont kerékpáros, vagy hátizsákos turista, aki magának szervezi az utazását, mint ahogy mi is. Ez utóbbi halmaz legérdekesebb egyénei mind megtalálhatóak voltak Bahodir-ék udvarában, ahol érkezésünkkor legalább 5 túrakerékpár parkolt. Nem csoda hát, hogy ahogy befutottunk a fekvőbringáinkkal, egyből magtalált minket Bridget és Graham, a londoni házaspár, akik most csak egy 8 hónapos útra indultak Almaty-ig otthonról, de 20 évvel ezelőtt körbeutazták a Földet kerékpárral két és fél év alatt, pontosan úgy, ahogy mi is tervezzük most.

Rögtön első délután nekiálltam lebontani a bringámról a pár napja elromlott 115dB-el, 5,5 bárra felpumpálható kürtömet, amit „nincs mit veszteni, úgy sem működik már” alapokon elkezdtünk szétbontani Grahammal. Nem sokra jutottunk, továbbra sem volt hajlandó megszólalni a duda, hiába pumpáltuk fel tökig nyomással. Utolsóként Graham megpróbálta a bang-bang módszert, vagyis hogy néhányszor jól odavágta az asztallaphoz a szerkezetet. Ezután csodák csodájára – és az udvarban lévők nem kis meglepetésére újra megszólalt a duda, méghozzá teljes hangerőn. Boldogan rögzítettem vissza a bringámra néhány gyorskötözővel. Graham nélkül kihajítottam volna a kukába a kis dudát, aminek igazából semmi komolyabb baja nem volt, csupán neki is tele lett a mindene a türkmenisztáni Karakum sivatag homokjával.

Utolsó(-nak hitt) esténken Zita elment taxival (Ez is megérdemel majd pár szót!) egy katolikus misére, én pedig elindultam vásárló körútra. A cél az volt, hogy olcsóbban kihozzunk egy vacsorát a boltból vásárolt termékek gázfőzőnk segítségével készétellé alakításával, mint amennyibe a vacsora kettőnknek került volna Bahodir-éknál (6 dollár, 1200 forint). A küldetés elsőre egyszerűnek tűnhet, de valójában nem volt az, mert errefelé, ha nem figyel oda az ember, a bolti árak elég magasak tudnak lenni, különösen a nagyobb élelmiszerboltokban, vagy azokban, amelyek közel vannak a turistalátványosságokhoz. Sokszor két-háromszoros árkülönbség is lehet ugyanazon termékek között, csupán néhány száz méterre egymástól. Ezért elhatároztam, hogy végigjárok néhány boltot, de először nem vásárolok sehol semmit, csupán megjegyzem, mi hol volt a legolcsóbb. A terv jól indult, de aztán a sajton, a felvágotton és a tejen csúnyán elvérzett, ugyanis ezen termékek árai megközelítik, de talán meg is haladják a magyar árakat. Ráadásul Mr. Szamsza is előttem zárta be a boltját, így szamszát sem kaptam a másnapra betervezett hosszú buszúthoz, és még így is elköltöttem több, mint 2000 ezer forintot. Ettől kicsit elcsüggedtem, na meg attól, hogy nem éreztem magunkat igazán késznek a másnap kora hajnali induláshoz. Ez részben annak is köszönhető volt, hogy időközben megtudtuk, hogy ismét útitervet kell módosítanunk, mert az üzbég-tadjik határ Panjikent-nél, ahol át tudtunk volna kelni, hogy megmásszuk az Anzob-hágót, zárva van, mert két hónapja az ország politikusai összebalhéztak valami duzzasztógáton. Ezért hiába beszéltük rá magunkat és hangolódtunk rá az Anzob-hágóra, itt Szamarkandban kiderült, hogy ismét, most már sokadjára az elmúlt napokban, útvonalat kell módosítanunk. És mivel ezek az októberi napok már elég későiek 4000m-es fennsíkon való kerekezésre, azért úgy döntöttünk, hogy busszal folytatjuk az utunk egy másik, délebbi határátkelőhöz a tadzsik határig, ahonnan már csak egy napi tekerésre van Dushanbe. Így időt nyerünk, és valószínűbb, hogy többet tudunk majd bringázni fent „a világ tetején”, a Pamír highway-en. A gond csak az volt, hogy az LP sem írt semmi konkrétumot az oda közlekedő buszokról, csak hogy kora reggel lehet elkapni őket a reptér mellett. Ez eléggé bizonytalanná tette az indulást, és utánanézni sem lehetett nagyon a busznak, mert itt olyasmi, hogy interneten látható menetrend, vagy egyáltalán menetrend, nem igazán létezik, a buszok akkor indulnak, amikor megtelnek, és akkor érkeznek meg egy megállóhoz, amikor megérkeznek, de ezt előre nem igen tudni. Szóval nem elég, hogy minden reggelemet a fogorvosnál kezdtem Szamarkandban, de még a továbbmenetelünk is bizonytalanná vált, mivel a határ, ahol tovább terveztünk menni, zárva volt, a buszokról meg fogalmunk nem volt, hogyan és mikor járnak. Mindemellett még azt sem éreztem, hogy igazán kipihentük volna magunkat, vagy láttunk volna eleget a városból.

Persze nem sokáig engedtem a morálomat süllyedni, inkább gyorsan kiültem egy sörrel a szobánk elé az udvarra, ahol hamar Graham társaságában találtam magam. (Bridget közben sajnos lebetegedett, és a szőlőág főzetünk csak részben segített rajta, mert szegénynek még láza is lett) Egykettőre jókedvem támadt a közös beszélgetéstől és a nagyszerű történetektől, gondolhatjátok, mennyi közös témánk volt együtt. Rengeteget nevettünk is, a spagettink készítése közben szóba került, hogy mennyi sót használtunk már el Magyarország óta. Grahamék persze a hosszabb út alatt negyed annyit se, mire én kijelentettem, hogy hát igen, látod ez a különbség a magyar és az angol konyha között. :) Mert ekkora már olyan jóban lettünk, hogy megengedhettem magamnak egy ilyen szúrós poént, amin Graham nem is akadt ki. Amúgy ő nagy gasztromán, imád főzni és enni, és biztos vagyok benne, hogy jól is főz, mert ahogy és amennyit beszélt a különböző ételekről, ez csak így lehet. Van egy teóriája az ételekről, mégpedig hogy a világ különböző részein azért alakultak ki különböző fajta ételek akár ugyanazon, vagy hasonló alapanyagokból, mert az „üzemanyag” mindenütt különböző. Ahol anno csak gyorsan, nagy lánggal égő apró fák és bokrok voltak tüzelésre, ott gyorsan sütöttek, pirítottak ételt, ahol pedig bőségesen rendelkezésre állt a fa, vagy egyéb égetni való, ott hosszan, lassan is tudtak főzni-sütni.

Graham búcsúzkodáskor nem akárhogy adta meg az elérhetőségüket. Lerajzolta a házukat Londonban, ahol nyilakkal megjelölte a mi szobánkat (ha arrafelé vinnénk majd az utunk), a kocsmákat, és egy curry éttermet. Ezek után komolyan elgondolkodtunk, hogy majd hazafelé menet Európa irányába a brit-szigetekre kéne megérkeznünk. :) Természetesen mi is rajzoltunk és hagytunk meg elérhetőséget Graham-éknek, mert igazán jó lenne újra látni őket Budapesten, megkóstoltatni velük a magyar ételeket és elvinni őket néhány érdekes helyre a városban. Erre remélhetőleg valóban sor fog majd kerülni, mert még nem jártak Európa felénk eső szegleteiben, noha sok jót hallottak a környékről és sok érdekes magyarral találkoztak már. Ezt mondjuk furcsálltam azok után, hogy a fél világot bejárták, na de van még idejük bejárni az eddig kihagyott részeket, mert egyáltalán nem tűntek megfáradt öregeknek, noha nem mai gyerekek már, Graham-et két unoka várja otthon. Na, ennyit Grahamékről, akikkel remélem, hogy összehoz minket még az élet.

A közlekedés Szamarkandban, 2-3x drágább a buta turistának

Térjünk vissza a Szamarkandra, és rögtön a közlekedésre, mint ígértem korábban. A taxi nagyon olcsó a városban, és jobbára ezek közlekednek. Azonban turistaként nem könnyű kifogni az olcsó taxit, ugyanis az idegeneknek itt is bejátszik a két-háromszoros árszorzó. Persze mi hamar tisztába kerültünk a valódi árakkal, és amikor Zita a misére indult, nem is vitt sokkal több pénzt magával annál az összegnél, amiről tudtuk, hogy biztosan elegendő kell, hogy legyen egy-egy taxira oda-vissza a templomhoz. Ez 2000-2000 sum volt, vagyis kb. 180-200 forint fuvaronként. Végül nagy nehezen sikerült ennyiből, vagyis egy otthoni buszjegy, 360 forint árából megjárnia az utat oda-vissza, de nem volt könnyű. Az első taxis 3000 sum-ot nyögött be, a második 4000-et, aztán még találkoztunk néhány értetlenkedővel is. Oké, hogy angol nyelvű térképem volt, de könyörgöm, egy taxisnak fel kéne ismernie csupán az utcák és terek formájáról a saját városát, főleg, ha az nem egy nagy metropolisz, mint ahogy Szamarkand sem az. Taxisunk miután megmutattuk neki a templomot a térképen, kétségbeesve elkezdett telefonálni, amit mi nem nagyon tudtunk mire vélni… Lehet, hogy errefelé egyszerűen a térkép, mint olyan, ismeretlen, vagy ritka fogalom. Végül ötödjére Zita kifogott egy nagyon rendes fuvarost, aki igaz, hogy elvitte a rendes áron, kétezerért, de először egy másik templomhoz, és csak aztán oda, ahová Zita mutatta neki a térképen. Így Zita már csak a mise közepére tudott beesni.

Volt egy másik érdekes sztorink is a közlekedéssel, mégpedig amikor első alkalommal hazafelé tartottunk a fogorvostól. Tudtuk, hogy ezer, maximum kétezer a rendes ára a taxinak, de amikor leintettünk egyet, ő ötezret akart kérni, miközben ketten már ültek is a taxijában és szemmel láthatóan arra tartott, amerre mi is szerettünk volna eljutni. Persze ennyiért nem szálltunk be, ellenben a mögöttünk megálló buszról megtudtuk, hogy pont arra megy, amerre mi is, így egy kis nyomorgás, és 800 sum, vagyis nem egész 80 forint árán hazajutottunk az 500 forint helyett. Igen, valóban, otthoni pénztárcával nézve az 500 forint is semmi összeg egy taxiért több kilométerre, de ne nézzen már madárnak a taxis, amikor évekig szeretnénk utazni a kevés kis pénzünkből. Mert ha csak egy hétre ruccantunk volna ki, ilyenkor talán azt mondanám, hogy oké haver, neked is élni kell valamiből, nekem ez meg még nem olyan összeg, hogy fájjon. De mivel az ötszáz forint majdnem eléri a napi kitűzött keretünk ötödét, ez igenis nagy összegnek számít most nekünk, ezért nem is utaztunk soha ennyiért a városban.

Miután egyszer hiábavaló próbát tettünk a városban való nyugodt kerékpározásra, maradtunk a két lábunkon való járásnál. A fekvőbringák ugyanis errefelé túlontúl nagy népszerűségnek örvendenek és ez különösen akkor terhes, amikor megállunk velük, és egy percen belül akár több tucat érdeklődő is körülvesz minket, akik jobb esetben csak körül állnak és a helyi nyelven kérdezgetnek, rossz esetben fogdossák a bringát, tekergetik a pedált, ne adj isten megpróbálnak beleülni kérdezés nélkül, amikor a bringa sztenderen van. Ezért természetesen azonnali fejleordítás jár tőlünk, aminek mi sem nagyon örülünk, és nem szívesen tesszük, de sajnos máskülönben egyszerűen nem érti meg az ebadta, hogy nem ülhet bele a bringáinkba úgy, hogy azok le vannak támasztva, mert eltöri a kitámasztónk… Szóval végül maradtunk a sétánál, ami még mindig kisebb teher volt, mint állandóan a bringákra figyelni.

Két reggel Eldar-nál, a fogorvosunknál Szamarkandban

Na de térjünk végre rá a fogorvoslásra. Első reggel értünk jött Eldar a Bahodir-hoz, hiába próbáltam neki elmondani telefonon, hogy ha megadja a pontos helyét a rendelőjének, biztosan odatalálunk, ő értünk akart jönni, amit végül ráhagytunk. Nagyon kedves fiatal fickót ismertünk meg benne, akinek a magánrendelőjét meglátva kicsit megijedtünk a ránk váró kiadásokra gondolva, de végül azt kell, mondjam, hogy megérte a pénzét a srác. A rendelő nagyon profi volt, és ő is nagyon profin dolgozott. Két reggel is megkínzott, mivel észrevett egy régi amalgám tömést, ami mozgott a fogamban. Első reggel a fájdalmat okozó fogamat műtötte meg, végül csak sima tömésre volt szükség, aminek örültem. Hát már csak ezért is biztosan érdemes volt továbbjönni, és nem hagyni, hogy Bukhara-ban lendületből gyökérkezeljen az első doki.

Második nap már csak egyedül mentem a fogorvoshoz, és bringára pattantam. Soha nem mentem még ilyen vidáman fogorvoshoz, a napsütötte reggelen mosolyogva száguldottam végig Szamarkand üres utcáin, egy igazi élmény volt ez a reggeli gurulás, csak úgy suhant a gép alattam, könnyedén hajtottam a 35kg cucc nélkül. Noha tudtam, hogy bő egy órás újabb tortúra kezdődik hamarosan. Ami csak közben volt szörnyű, annak ellenére, hogy Eldar használt lidocain-t  érzéstelenítésre, de azért a fogfúrás és tömés így sem volt egy kellemes élmény. Főleg, hogy valami gumit is kifeszítettek a számba, ami eltakarta a műtött fogat a szám összes többi részétől, viszont az ínyemet végig nyomta, ráadásul végig nagyra tátva kellett tartanom a szám, amitől szinte begörcsölt már a végére az állkapcsom.

De mindez megérte, mert azóta tünetmentes vagyok, és csak 110 ezer sumot hagytunk ott Eldarnál, ami  kb. 10 ezer forintnak felel meg. Ennyiért ilyen profi ellátást otthon biztos, hogy sehol sem kaptam volna, a TB-s dokik közül meg vagy ki fog az ember valaki jót, vagy nem. De Eldar profi volt, ezt végig lehetett érezni, mialatt dolgozott, és azóta is (elmúlt minden fájdalom). A fogorvos után még betértünk vásárolni egy modernebb szupermarketbe normális fogkrémet és profibb fogkeféket, mert ki tudja, legközelebb hol kapunk ilyesmit, és mint ez a lecke megmutatta, az egészség az első és legfontosabb, mert ha az nincs, nincs jókedv, és nincs jó utazás sem. Szóval végül nyitottunk egy új, „egészség” oszlopot a költségtáblázatunkba, amibe két nap alatt közel 20 ezer forintnyi összeg került, de ezt egy csöppet sem bántuk, inkább örültünk, hogy ennyiből megúsztuk.

Bringával Navoi-ig

Qiziltepa-ból hosszú napon indítottunk. Korán keltünk, hogy elcsípjük a reggeli buszt, erre azonban nem került sor, mert végül úgy döntöttünk, délután egyig bőven van időnk letekerni Navoi-ig az 50km-t, ami még akkor is sikerülhet, ha szembeszelünk lesz. Hát persze, hogy az lett, de nem morogtunk rajta, ha 15km/h, akkor annyi, a lényeg, hogy haladunk és még így is oda tudunk érni időben. Reggelizni a város után álltunk meg, egy étteremnek hitt helyen. Errefelé sok bolt és étterem nincs kitáblázva, csak akkor jössz rá, hogy hol vagy, amikor belépsz az ajtón. Így történt, hogy mi tea után kérdeztünk, és igenlő válasz után beléptünk egy ajtón, amiről kiderült, hogy két kedves öreg lakhelye, nem pedig teázó, pláne nem étterem. Ellenben a kedvesség az megvolt ezen a helyen is, és eltöltöttünk együtt pár kellemes percet. A tea mellé főztünk magunknak egy kis rizst, Zita a hasmenése miatt ugyanis csak ilyen egyszerű ételeket ehetett, én pedig az egyszerűség kedvéért szolidarítottam vele, és én is natúr rizst reggeliztem. Embereink itt is megkínáltak vodkával, de elsőre könnyedén megértették, hogy nem kérünk, és többet nem is kínálták. Ezt már-már furcsáltuk a tegnap esti „orvosok” után, persze örültünk neki nagyon. A rövid barátságot egy közös fényképezés zárta, majd folytattuk utunkat az egyébként igen üres tájban.

A következő megállót egy régi karavánszeráj romjai mellett ejtettük meg, még ép volt a kapuja a szerájnak és az út másik oldalán egy elsőre ismeretlen épületet is felfedeztünk. Mikor Zita közelebb ment, akkor értettük csak meg, hogy egy korabeli föld alatti víztározóval van dolgunk. Ez már egészen közel volt Navoi-hoz, ahová egy órára voltunk hivatalosak a fogorvoshoz.

Szamsza – Made in Kemence

A fogorvos előtt azonban még okos dolognak véltem, hogy ha alaposan belakmározok, hiszen ha „műtenek” utána pár órát nem ehetek, ami nem túl szerencsés állapot egy kerékpártúrázó napjaiban. Ezért Navoi bejáratánál megálltunk egy szimpatikus kiülős vendéglőnél. Itt végre találtunk az országhoz képest elég kultúrált mosdót, ahol nem csak a dolgunkat végeztük el, hanem kezet és arcot is mostunk szappannal. Az ilyesmi 50km poros út után felér egy kisebb zuhanyzás komfortérzetével. A mosdóhoz menet Zita figyelmes lett a szamsza (mert errefelé már inkább szamsza-nak mondják, s nem szomszának, mint Türkmenisztánban megszoktuk) sütési módjára. Nagy, kerek alapú, a tetején középen lyukas kemencében sütik a szamszákat, méghozzá nem ám akárhogy, hanem úgy, hogy a kemence belső oldalára tapasztják azt. Nem láttuk, de állítólag bevizezik a kemence belső felét és a nyers szamsza alját, ami így feltapad a kemence belső falára, és ott is marad, amíg szép ropogósra nem sül. Ekkor egy kaparóval megpiszkálják, hogy beleessen egy kosárba, amit alá tartanak, így veszik ki a kész szamszákat a kemencéből. Érdekes volt látni végre, hogyan készül a kedvenc eledelünk, ami egyébként, mint már azt hiszem legalább kétszer említettem, nem más, mint vékony rétesszerű tésztában apró sült húsdarabok sok hagymával és borssal – a legjobb!

Gyors találkozás Gulya-val, Bahktiyor hugával

Szóval miután öt ilyen szamszát befaltam, elindultunk Gulya-hoz, Bahktiyor hugához, aki fogorvos a városban. Kicsit elmértem a kórházig a távolságot, ezért meghúztuk az utolsó 5 km-t, így végül csak két percet késtünk. Gulya egy nagyon aranyos és kedves lány, aki tökéletesen értette a helyzetünket, alig hogy megnézte a fogamat, rögtön felajánlotta, hogy felhívja egy szamarkandi barátját, aki szintén kiváló fogorvos, és megbeszéli vele, hogy ott nála kezeljék a bajomat, mert ha itt kezdi el Gulya kezelni a fogam, akkor itt is kell befejezni, és a kezelés akár lehet 2-3 napos is. Ezt az ötletét nagyra értékeltük Gulyának, és éltünk is vele, így valamivel később már Eldar – a szamarkandi fogorvos címe és telefonszáma birtokában mondtunk nagyon hálás búcsút Gulya-nak, akinek vissza kellett sietnie a rendelőjébe. Ennek az új fejleménynek örültünk nagyon, a fogorvos ismerős szál megmaradt, csak tovább fonódott, egészen Szamarkandig, ami már csak 150km-re volt tőlünk, és ahová ekkor még volt egy egész délutánunk eljutni.

Busszal Szamarkandba

Vidáman tekertünk vissza a város utcáin a főút felé, a buszállomás irányába. Navoi egyébként modern nagyváros, panelházakkal és parkokkal, na meg hatalmas, széles sugárutakkal, amiken nagyszerűen tudtunk haladni. Éppen jó tempóban repesztettünk az egyik ilyen úton, amikor jobbról a fák közül éles sípszót hallottunk – egy rendőr sípolt le minket az útról. Megálltunk neki és kérésére már vettük is elő az útleveleinket. Az igaziakat, mert későn esett le, hogy szélhámos is lehet a fickó, hiszen csak úgy előkerült a semmiből, és egyedül volt. Ez azért volt gyanús, mert eddig Üzbegisztánban sehol nem láttunk rendőrt egymagában, rendőrautó nélkül. Emberünkről aztán kiderült, hogy valóban rendőr, méghozzá a segítőkész fajtából. Pontosan elmagyarázta, merre találjuk a buszállomást, és még le is írt valamit a noteszomba, amiről azt mutogatta, hogy csak meg kell mutatnom bárhol bárkinek, és meg fogják nekünk mutatni, merre van a buszállomás. Erre aztán nem volt szükség, mert könnyedén megtaláltuk a buszokat. Egy Tashkentbe, a fővárosba tartó buszra szálltunk fel, ami megáll Szamarkandban is. 40000 sumot fizettünk kettőnkre a 150km-ért, ami kb. 4000 forintnak felel meg. A bringákat be tudtuk rakni alulra, és ezt a műveletet lassan és alaposan végeztük el, annak ellenére hogy a végén a sofőr dudált, hogy már indulna. Számunkra a bringák épsége az egyik legfontosabb dolog a saját épségünk után, ezért mindig próbálunk nagyon odafigyelni arra, hogy hogyan és hová pakoljuk be őket szállításnál. A busz aztán csak az út túloldalára gurult át, ahol még szűk fél órát álltunk ki tudja miért… Ezért kellett csupán sietnünk a pakolással. :) Bepakolásnál egyébként történt egy kis malőr, csavarok csörrenését hallottuk az aszfalton. Az ülést alulról rögzítő gyorszárt fogó túloldali imbusz csavar veszett el. A csörrenést már csak a tengely és a gyorszár, illetve néhány alátét okozta, a csavar valószínű már korábban elveszhetett. Nem értettem, hogy nem vettük észre ezt, de ezen már késő volt bosszankodni. Mivel Zitának pontosan ugyanolyan bringája van, mint nekem, volt mintánk a csavarról, ezért nagy kétségbe nem estünk, úgy voltunk vele, hogy majd Szamarkandban, a fogorvos mellett a másik első dolgunk ennek a csavarnak (és egy plusz tartaléknak) a beszerzése lesz.

A buszút viszonylag unalmasan telt, bő három órát utaztunk, ami soknak számít 150km-en, de errefelé ez a tempó, mivel az út nem éppen európai sztandardú, és a busz kb. minden bokornál megállt felvenni, illetve kirakni embereket. Közben egy régi, a buszba szerelt tévéből egy üzbég film ment, a hangszóró pedig pont a fejünk felett volt, aminek nagyon nem örültünk, mert a filmben sokat ordibáltak és veszekedtek, amit egyébként furcsálltunk. Nem tudom, hogy csak nekünk tűnik amatőrnek az itteni színész gárda azért, mert nem értjük a nyelvet, vagy tényleg sokkal gyengébbek annál a színvonalnál, amit megszoktunk. Mindenesetre az tény, hogy nagyon bugyután nyomták, de én még így is a tévére tapadtam, mert új és érdekes volt számomra. Persze csak azután, hogy az úton mellettünk elszáguldó valódi üzbég élet  – csacsis szekerek, árusok, biciklit nagy zsákokat szállító emberek, állatokat a kétszer két sávon keresztbe átterelő gyerekek – már megszokottá vált.

Szamarkandban gyorsan összeraktuk a bringákat és az én ülésemet megpróbáltuk a lehető leginkább rögzíteni egy kis duck-tape-el és a lenti rögzítés maradék meglévő elemeivel. A dolog egyébként nem volt olyan kritikus, mint ahogy hangzik, mert így csak annyi történt, hogy az ülés kicsit a vázon ült, nem pedig az eredeti rögzítésén. Ez persze hosszútávon tönkretette volna a vázat (amit erre a pár kilométerre leragasztottam, hogy ne bántsa az ülés), és az ülést is, aminek nyílván nem tett volna jót, hogy nincs rendesen rögzítve, de most ügyeltem arrra, hogy a szállásunkig csak nagyon óvatosan hajtsak és ne tegyek hirtelen mozdulatokat az ülésben.

D.T.A.E. áron Bahodir-ék B&B-jében, mert muszáj valahol lennünk a regisztráció miatt

A szállásunknak megint a legolcsóbb hotelt néztem ki az LP-ből (Mostantól így hívjuk a Lonely Planet útikönyveket, jó?), ami egy Bahodir névre hallgató, család által üzemeltett otthonos kis B&B (Bed and Breakfast – „ágy és vacsora”, az ilyen egyszerű, de nagyszerű szállások gyűjtőneve angolul) volt alig 5 km-re a buszmegállónktól, a szamarkandi látnivalók és a központ közvetlen tőszomszédságában. A tulaj először egy 20 dolláros szobát mutatott kettőnkre, de amikor mondtam, hogy ez nagyon sok nekünk egy éjszakára, mutatott egy olcsóbb, kisebb és lepukkantabb szobát, amiből aztán még mindig sikerült lealkudnom azzal, hogy nem kértünk reggelit (Zita gyomra miatt) és rögtön három éjszakára kivettük a szobát, ami egyébként annak ellenére, hogy nem volt makulátlanul tiszta és szép, semmi gond nem volt vele, teljesen lakályos volt és számunkra tökéletesen megfelelt. Mint utólag megtudtam, közös hálószoba (dormitory) is lett volna itt, de erre már csak azután derült fény, hogy elfoglaltuk és kifizettük a szobánkat. Ezt a dolgot annyira nem bántam, mert olyan alacsony, DTAE árat sikerült kialkudnunk, ami így még a dormitory-nál is olcsóbb volt. A DTAE fogalmát mi találtuk ki, mert már nem először hallottuk a szállásadóktól a sikeres alkudás után a „Don’t Tell to Anybody Else” kifejezést, vagyis hogy oké, rendben van az ár, de ne áruljuk el senki másnak, mert abból sértődések és viták lehetnek. Szóval olcsó, DTAE áron szálltunk meg reggeli nélkül, az egyébként nagyszerű Bahodir B&B-ben. A szobánk egy belső udvarra nyílt, ahol mindig összegyűlt egy remek kis nemzetközi utazós társaság, akik közül sikerült egy-két nagyon érdekes embert megismerni, akikkel nagyon-nagyon jókat beszélgettünk, kontinensen és időn átívelő „örök barátságokat” kötöttünk, de ezekről majd később.

Megfigyelhettétek, hogy Üzbegisztánban már a második alkalommal laktunk fizetős helyen (igaz az elsőt javarészt Norberték állták, de emellett eleve szállóban terveztünk maradni Bukhara-ban is). Ennek oka nem az volt, mert most hirtelen megszaladt nekünk anyagilag, vagy mert ennyire elkényelmesedtünk volna, hanem a regisztráció. (Na jó, persze hogy a kényelem is borzasztóan jólesett, naná! :D) Üzbegisztánban ugyanis minden helyen, ahol megszállsz, regisztrálnak téged, azaz felvisznek valami rendszerbe, és kapsz egy kis cetlit a szálló pecsétjével és azon napok dátumaival, amelyeken ott szálltál meg. Ezen papirosokat aztán kérhetik a kilépésnél a határon, és ha nincsenek meg vagy hiányoznak az országban tartózkodásod alatti időszakból, akkor hivatalosan 100 dollár a bünti, amit persze a határőr lefizetésével kisebb összegre is válthatsz. Persze opció az is, hogy egy szállósnak fizetsz, aki cserébe egy kis zsebpénzért megírja neked a cetliket visszadátumozva, de mi úgy voltunk ezzel, hogy ha már így is, úgy is fizetnünk kell valakinek valamiért, akkor az a valaki legyen a szállásadónk, az a valami pedig legyen egy szoba, ahol viszonylagos kényelemben ki tudjuk pihenni az út fáradalmait. Szóval röviden emiatt kerestünk fel mostanában szállókat maradásra, s nem pedig a kedves helyieket, vagy a Couchsurfinges barátokat. Utóbbi csoport amúgy sem található meg még nagyon se Bukharaban, se Szamarkandban. Nem mintha nagyon barátok nélkül maradtuk volna Bahodir-éknál, de erről, és a Szamarkandban eltöltött három csodás napról, majd a következőkben szólunk.