Szar vagy kaki – kinek hogy tetszik – hegyekben

Hapurból elég korán, 8 óra környékén el tudtunk indulni, ami nagyon jó volt. Kezdetben nyugalmunk volt az úton. Volt időnk rácsodálkozni a tegnapinál még sokkal nagyobb szarkupacokra. Elgondolkodtam azon, hogy talán minden réteg egy évet jelent a nagy kúp alakú kupacokál. Persze ez csak tipp, ahogy az is, hogy végül trágyázásra használják a szárított trágyát, s nem tüzelésre. Ahhoz, hogy elégessék, minek kéne, hogy ekkora halmokba gyűjtsék? A Pamírban nem láttunk ilyet… de lehet, hogy mégis égetik, és azért csinálnak ilyen tornyokat, hogy a közepükben oxigén nélküli lassú égés menjen végbe? Tehénszarból szenet készítenek? Nem csak faszén, hanem tehénszarszén is létezik? Nem hiszem, mert a word aláhúzta hullámos pirossal ezt a szót… Lehet hogy bölényszarszén? Nem, ezt is aláhúzta. Akkor biztosan trágyáznak ennyi nagy rakás szarral! :) Szerintetek mihez kezdenek vele?

Egyszer egyik olvasónk írta, hogy a nemrég született gyermeküknek is felolvassák a beszámolóinkat. Most elnézést kérek Tőlük, és kérem a Kedves Szülőket, a „szar” szót felolvasáskor helyettesítsétek be tetszés szerint kakira, kakára, vagy ürülékre! Később láttunk még szép rendbe felpakolt kakikat háztetőkön is, és akkor ezzel le is zártam ezt a témát. :)

Amiből gyengék Indiában: higiénia és közlekedésbiztonság

Délelőtt kétszer álltunk meg, egyszer csak a saját vizünket inni és pihenni, mert ahogy közelebb értünk a vendéglő népes személyzetéhez, megláttuk, hogy hogyan készítik az ételt. Látjátok a képen a zöld-fehér kancsón azokat a fekete foltokat? És a csilipaprika körül? Na, azok mind legyek! És toálett is volt a közelben! De mi már nem sokáig, mert iszkoltunk erről a helyről, és milyen jól tettük, mert nem sokkal később találtunk egy „Tourist Restaurant”-ot, ahol igaz, hogy a megszokottnál egy icipicit drágábban, de kaptunk dálmáknit. A csápáti és e remek indiai lencsefőzelék mellé megettük a maradék kolbászunkat is. Ezúton is egymillió köszönet otthon a családnak hogy összevásárolt és pakolt nekünk, Ritának pedig, hogy mindezt elhozta nekünk. A krémlevesporokból még van, minden más már elfogyott. És mondom ezt úgy, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már május 15. van. Amúgy a történet, amit már folytatok is, április 23-án történt, a 2012-edik évben, még mindig. :) Szóval megtízóraiztunk, aztán folytattuk a fekvőbringán a menetet. Az út makulátlan volt, csak épp rajta a forgalom, na az… Az indiai volt. :) Ami számunkra nem éppen ideális. Mondjuk, ha nem lennének motorizált szerkezetek, csak a bringások és a vízi bölényes fogatok, akkor nagyon király lenne, de mivel tele van az út motorosokkal, autósokkal, teherautókkal és buszokkal, meg még ki tudja mivel, ezért ez nekünk nem finom. Meg azért sem, mert fekvőbringákkal jöttünk, ők meg még nem láttak fekvőbringát, és mivel nagyon kíváncsi, és közvetlen népség az indiai, ezért megáll, lelassít, kérdez, és teszi ezt úgy, hogy sokszor kiveri nálunk a biztosítékot. Ha közel jönnek, az a baj, ha belső sávban lassítanak le mellettünk, hogy megbámuljanak, akkor meg a hátulról jövő forgalom balról előzi ki őket, vagyis közvetlenül mellettünk húznak el. És amikor integetünk, kiabálunk nekik, hogy ez így nekünk nem jó, mert nem biztonságos, húzzanak már el a búsba, és hagyjanak nekünk békét, akkor nem értik, csak néznek, vagy nevetnek tovább. Náluk a közlekedésbiztonság teljesen ismeretlen fogalom, pont úgy, mint a sorban állás, vagy a higiénia. :) És sajnos ez már csak most vicces, amikor írom, akkor nem volt az, mert megint kiakadt nálunk párszor a rugó. Bár a felső két képből nem erre lehet következtetni, de Indiában bal oldali a közlekedés. Tehát ők szembe jöttek velünk, szemben a forgalommal. Tehát Indiában a közlekedés bal oldali, jobb oldali, de mennek középen is, keresztben is, kinek épp merre tetszik! :) Na de most már ne erről szóljanak a sorok.

A Gangesz és a zajautó

Megérkeztünk ugyanis a Gangeszhez, újfent, csak éppen most Varanasi felett jó pár száz kilométerrel. Ennek ellenére azért itt is jó volt megcsodálni. Kicsit megálltunk a hídon a szent folyó felett, én pedig nézegettem lefelé, hogy mi folyik odalent a vízen. Csónakok mentek jobbra-balra a vizen, és kétoldalt őrületes káosz látszott, ami oly jellemző Indiára. Egy csomó ember, egy csomó összetákolt kis épület, rengeteg csónak, és mozgás, élet. Utóbbi ide is felért, mert mire visszafordultam a bringákhoz, már három nem gyengén fura kinézetű alak bámulta őket, na és persze Zitát, aki le sem szállt az ő lováról.

Ebédelni először egy, már 50 kilométerrel ezelőtt is hirdetett helyen álltunk meg, de odabent minden olyan drága volt, hogy végül továbbálltunk. Találtunk egy helyet, ahol a két fős személyzeten kívül senki más nem volt, csak mi. A fürdőszobában

le tudtunk zuhanyozni (bucket shower természetesen), én tudtam egy kis naplót írni, Zita pedig elszundított a sarokban egy priccsen. Egyszóval nem csak egy ebéd volt ez, hanem szieszta is. Pontosabban először szieszta és aztán ebéd, mert csak a közel 3 órás pihenő legvégén kértünk egy-egy tükörtojást. Azért nem tekertünk ezalatt az idő alatt, mert elég brutál hőség volt délután, ráadásul a forgalom is olyan volt, hogy egy-két óra alatt alaposan kiborított minket, ezért aztán már csak emiatt is jó volt megállnunk egy hosszabb szünetre.

Délután sok érdekes apróságot láttunk az úton. Ilyen volt egy fagylaltos riksás, és a rá felfestett éppen fagyit nyaló, enyhén kövérkés gyermek.

Ezen kívül végtelen sok vizi bölénnyel húzott szekér volt az úton, ezek a legkülönfélébb dolgokat szállították, terményt, embereket, és minden félét. Aztán volt egy autó, ami baromi magas volt, a hátuljában és a tetején is ültek emberek, akik persze megint csak nagyot csodálkoztak rajtunk és hangosan kiáltoztak felénk. A hangoskodás valószínű a szakmájuk is, mert a kocsi tele volt szerelve az általunk oly utált kürt alakú hangszórókkal. Indiában imádnak az európai fülnek már-már fájó hangerejű zajt csapni, ezért gondolom, hogy ez a nem gyenge kinézetű járgány ezekkel a hangszórókkal rendezvények, tüntetések, felvonulások, vagy esküvők elengedhetetlen kelléke. Micsoda szerencse, hogy most nem használat közben találkoztunk vele!

Majdnem megverünk egy buszsofőrt

De a legdurvább, amit láttunk, az egy velünk szemben közlekedő teherautó. Ilyet sokat látni, bringások, motorosok, szekerek és traktorok rengetegszer csinálják ezt, mert nem tudnak mindenütt átmenni a szembejövő sávba olyan helyen, ahol elválasztó korlát,

vagy padka van. Néha láttunk autósokat, buszokat vagy teherautókat is, de ilyenkor mindig lehúzódnak baloldalra, félig már az út menti porba. Persze ennek se örülünk, mert így nekünk kell az úton beljebb mennünk – ahol veszélyesebb -, azért, mert ők nem ismernek szabályt. Ám ez a kamionos más volt. Az út közepén jött, és már messziről dudált. Meg volt veszve a csávó: mikor közel ért hozzánk, megállt, kihajolt az ablakon és a mobiljával fényképezett. Közben persze ismeretlen nyelven – számunkra úgy tűnt, totál artikulálatlanul – kiabált is. Mi erre nagyon fogtuk a fejünket, és mérgesek lettünk, mert hogy lehet ilyen hülye, hogy csak miattunk megfordult és szembement a forgalommal egy osztott sávos, kétpályás úton? Magamban eljátszottam a gondolattal, hogy valahogy tudassam vele, hogy mekkora nagy balga, de az biztos, hogy csak idő és energia pazarlás lett volna, és a csávó a végén nem fog fel semmit a dologból. Itt szembe menni a forgalommal teljesen normális. Azért van az út, hogy közlekedjünk rajta, hát nem mindegy, hogy melyik irányba? Az én sávomba nem tudok átmenni, mert el van választva, hát megyek szembe a forgalommal az első lehetőségig, amíg át nem tudok menni, ilyen egyszerű. Vagy ha látok valami érdekeset, bumm, megfordulok, aztán szembe megyek a forgalommal a teherautómmal.

Mert miért ne!? Őrültek… Egyébként ezen a délelőttön láttunk két teherautót az út másik oldalán frontálisan összeütközve. Elvileg ott sem szabadott volna ennek megtörténnie, de hát ez India, itt minden lehetséges!

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog azért bőszített fel minket ennyire, mert ezen a napon nagyon sokan veszélyeztettek minket a forgalomban, és nem azért, mert akkora volt a forgalom, vagy olyan szörnyű volt az út, vagy az időjárás, hanem mert itt ilyenek az emberek. Ahhoz képest, amihez mi szoktunk – még indiai viszonylatban is(!)-, számunkra úgy tűnik, hogy errefelé egyáltalán nem törődnek a biztonságunkkal, fontosabb, hogy megnézhessenek, lefényképezhessenek minket, vagy hamarabb odaérjenek, ahová sietnek, akár szembe a forgalommal is. Mindehhez persze még mindig dudálnak is, de rohadt hangosan, tükör és index használat helyett. És a legdurvábbat még nem is meséltük. Majdnem megvertünk egy buszsofőrt. Erre se vagyunk büszkék, de ez történt, miután majdnem megölt minket. Persze ő nem így fogta fel a dolgot, amit művelt, de mi igen. Haladtunk az útszélén, amikor szokás szerint lelassított mellettünk egy busz, az ajtóból idétlen fiatalok kiabáltak ki nekünk, majd egyszer csak a busz gyorsítani kezdett, és bevágott elénk, de valahogy nagyon szarul mérte fel a

sebességünket, mert azt gondolhatta, hogy a kerékpárost könnyű megelőzni, mert szinte áll. Csakhogy ekkor 25km/h felett haladtunk, ami azt jelentette, hogy a busz kis híján eltrafált minket (illetőleg engem, Árpit, mert én mentem elől), ahogy lefordult előttünk egy benzinkúthoz mindenféle indexelés, dudálás vagy karjelzés nélkül. Mi köpni-nyelni nem tudtunk meglepetésünkben, mert számunkra ez olyan volt, mint egy majdnem sikeres szándékos gázolás. A busz beállt tankolni, és mi is mellé gurultunk. Zita az utas bejáratnál szállt fel, én pedig közvetlenül a sofőr ajtaját téptem fel, és azonnal leordítottam a fejét, hogy ezt mégis hogy gondolta, hogy majdnem áthajtott rajtunk, van-e jogsija, és egyáltalán, normális, eszénél van-e, vagy őrült, hogy ilyeneket csinál? A slusszkulcsot is kitéptem a helyéről (már állt a motor), és elhajítottam a francba. Szerencsére eltaláltam vele valakit, aki aztán visszaadta a sofőrnek, aki eddigre már nagyon megilletődött, és mondta, amit tudott: Sorry, sorry… Biztos elintézte volna ugyanezzel, ha áthajt rajtam. Végül ezzel a kiabálással abbamaradt a dolog, és később még e tettünket is megbántuk, pedig még így is szinte remegve hagytuk (vagy legalábbis én így voltam) el a helyszínt. Az az igazság, hogy ekkor már nagyon vágytunk el ebből az Indiából. És most nagyon megtartóztattam magam, hogy ne írjak csúnyákat. Tudom, hogy az nem lenne jó, és azt is megbánnám később. :) De talán most már értitek azt is, hogy miért nem akartunk Indiában sokat bringázni. Ehhez képest az a tömeg az indiai vonaton semmi… (Úúú, még mindig nem töltöttem fel a videót róla)

Andi és Anita: Nepálban jobb lesz!

Este Moradabad előtt szembetalálkoztunk egy osztrák bringás párral, Andi-vel és Anitával. Sajnos az ő történetüket már nem tudom felidézni, de nagyon jó fejek voltak, és egy jó 20 percet eldumáltunk velük. A blogjuk az utazásról: blog.nandita.at

Ők mesélték nekünk, hogy Nepálban egész más lesz minden, hogy szinte nincsenek autók az utakon és minden sokkal nyugodtabb, nincs ez a tömeg, se az utakon, se máshol. Ekkor úgy gondoltuk, hogy ilyen hely nem is létezhet, pláne nem Indiával határos országban, de azért nagyon örültünk a hírnek, amiből éreztük, hogy csak át kell jutnunk a határon, és minden jobb és könnyebb lesz.

Moradabadban találtunk egy Gurdwara-t, de csak egy üres szobácskát tudtak volna adni, amiben a betonon tudtunk volna aludni, csakhogy ezt a betont csak néhány méter választotta el a forgalmas kétszer két sávos úttól, és ebbe elég volt csak belegondolni: letesszük a fejünket este földre, és majd olyan lesz, mintha mellettünk hajtanának el. Ebből végül nem kértünk, és megköszöntük a felajánlást, majd csak vizet szűrtünk. Ezt mintegy időeltöltésként is tettük,

mert közben megjelent egy helyi fickó, aki megígérte, hogy 20 perc múlva visszajön, és utána mehetünk az ő kertjébe sátrazni. Csak hogy a 20 perc alatt valamiért meggondolta magát, és inkább egy másik gurdwara-t akart mutatni. Ezt furcsáltuk, de elfogadtuk, és úgy voltunk a dologgal, hogy végülis az a másik gurdwara is jó lesz, csak végre találjunk egy helyet éjszakára. Abba a másik gurdwarába végül egy jó kis kerülővel jutottunk el, mert közben meg akart hívni minket egy „cold drink”-re, de ezt már csak akkor jelentette be, amikor ott voltunk a hely előtt, előtte nem kérdezett meg minket. Persze mi semmi másra nem vágytunk már, csak kiszállni ebből a forgalomnak csúfolt kaotikus őrületből, ami az utakon volt, pláne, hogy már ránksötétedett. Ezért aztán elmondtuk, hogy fáradtak vagyunk, és mielőbb le akarunk szállni a gépekről azon a helyen, ahol aludni is fogunk, és addig se kóla, se bambi, se semmi, mert nekünk ez a közlekedés nem “fun” itt, hanem kőkemény túlélés! A kerülőt persze csak azután vettem észre a GPS térképén, hogy megérkeztünk végre a gurdwarához, holtfáradtan, kerek 100km után ebben az őrületben. Persze csak rövid ideig haragudtam a csávóra a kerülő miatt, és ezt se mutattam neki, hisz nélküle nem lettünk volna itt.

A gurdwarában hamar lett sok jófej sikh barátunk, és megvacsorázhattunk, majd egy kis várakozás után megkaptuk az orvosi szobát. Várni azért kellett, mert az orvosnak be kellett fejeznie a rendelését. :) Miután bepakoltunk, azt is láttuk, hogy igazából nem is egy orvosi rendelő a helyiség, hanem egy tanterem. Amiben a konnektor sajnos nem működött, így ezen a napon sem tudtam naplót írni. Helyette Zitával együtt hamar elájultam.

Bocsánat, tudom, hogy India szép is tud lenni, és tudom, hogy nem mindenki olyan Indiában, mint akikkel ezen a napon összehozott minket a sors, és ezúton is elnézést kérek az összes Indiai barátunktól ezért a bejegyzésért, de ez a nap ilyen volt, ezek történtek velünk és ezeket éreztük, meg volt rá az okunk. Szeretjük Indiát, de erre nem mindig mindenütt vagyunk képesek, így ezen a napon se ment. De ezt azt hiszem nem kell magyarázni, Ti is értitek, „Incredible India”, both way! :)

Nehéz kezdet

Ahogy elhajtottunk Chandan lakása elől, úgy tűnt, mintha le sem álltunk volna két hónapra a bringázással. Újra fekve tekerve, újra itt vannak két oldalt a táskák, újra látom magam előtt a lábam pumpálni, és újra gurulunk. …és újra mindenki nagyon megnéz minket!

Az első kilométerek nehezen indultak, mert amíg rá nem értünk arra a nagy, kelet felé tartó útra, ami egyenest kivezetett minket a városból, néhány lámpás kereszteződésnél hatalmas feltorlódott autósor állta az utunkat. Néha 3-4 pirosat is végig kellett várnunk a benzingőzben, mert a járművek olyan sűrűn álltak az úttest egész széltében, hogy nem fértünk el mellettük.

Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. És nem arra gondolt, amire mi, méghozzá arra, hogy ha közel jönnek hozzánk, azzal veszélyeztetnek minket, azon túl, hogy végtelen idegesítő, hogy minden fél percben valami marha lelassít melletted, és szagolhatod a büdös, hangos járgányát, és még vágj jó képet is a fényképhez, ezredszerre. Persze, mert sajnos errefelé nem ismernek semmiféle illemet az emberek – magyarázta Chandan, és közben ő is szomorú volt emiatt, de mi meg nem voltunk ettől boldogabbak, sőt igazából én szégyelltem magam, hogy így viselkedtünk. Nekünk kellett volna moderálnunk magunkat, ha már ők nem tették, sőt fogalmuk nem volt róla, mi az, és hogy kell. Persze bringázás közben – ahogy nagyon okosan már Reku papa is írta egyszer – mindenféle hormonok elszabadulnak az emberben, és máshogy cselekszik és gondolkodik, mint nyugodt körülmények között, egy netbook előtt gépelve – mint ahogy ezt a beszámolót most írom, de ez még nem mentség. Én egy békés, nyugodt embernek képzeltem magam, de India előhozott belőlem olyat is, amiről nem is gondoltam volna, hogy én vagyok.

Szarkupacok és S.C.A.M. Public School

Mindegy, most már ez történt, nincs mit rajta szépíteni. Viszont ahogy végetért az elkerülő, végre a forgalom is mérséklődött, és tudtunk másra is figyelni. Az út mentén rengeteg szarkupacot láttunk, némelyik akár sok méter magas is volt. Igen, jól olvastátok, szarkupacot írtam! :) Ez kicsit durva kifejezés rá, de tulajdonképpen arról beszélhetünk, amit írtam. A tehenek otthagyott lepényeit a helyiek összegyűjtik, majd kb. fél méteres rétegekben egy nagy kupacot építenek belőle. Mivel sok ilyet láttunk, el tudjuk képzelni a folyamatát a dolognak. Először csak a lepényeket rakják körbe, aztán valahogy egész komoly testet tapasztanak köréjük, hogy végül az egész szabályos kör alakú legyen. És igen, kézzel tapasztják, és hordják a tehénlepényeket. Mindezt már Delhi határában megfigyeltük, de aztán később még inkább, még nagyobb és több kupacokban.

Aztán láttunk még mást is, pl. egy kidőlt felsővezeték oszlopot. A megfáradt tartóoszlop közvetlen az út mellett volt, így a magasfeszültségű vezetékek csak pár méterrel voltak a fejünk felett…

Sűrűn megálltunk pihenni, inni valamit, vagy enni egy dál makhanit, hogy ezáltal is lenyugodjunk, na meg, hogy érdemi időt töltsünk Chandannal. Ő 56 kilométer után fordult vissza, és hazafelé homokvihart, szembeszelet, és erős esőt kapott, a napot 118km-el zárta, és azt írta aztán, hogy minden nehézség ellenére megérte, mert egy nap alatt rengeteg minden történt vele. Hát igen, az ilyesfajta élmények nagyon jók tudnak lenni arra, hogy a hétköznapok alatt bennünk lerakodott dolgokat „kimossák”.

Miután Chandantól elbúcsúztunk, nem sokat tekertünk már, mert Hapur városában nekiálltunk valami szállást keresni. De előtte azonban még láttunk egy-két érdekes dolgot. Az első egy riksás volt, aki egy nagy, széles fotelt vitt a tiksája hátulján. Egy akkorát, amivel majdnem egy egész sávot elfoglalt. Ahogy közelebb értünk, még azt is láttuk, hogy valaki ül a riksában. Egy fényképet is sikerült róluk lőnöm (sajnos eltanultam tőlük, hogy kérdezés nélkül fotózzak), igaz nem lett tökéletes, mert a hátunk mögött már éles szögből sütött a lemenő nap.

Aztán Hapur határában még egy említésre méltó dolgot láttunk, ez pedig egy hirdetőtábla volt. Azt mondta, hogy S.C.A.M. Public School! Namármost az angolban a scam szó átverést jelent, és scam-nek mondják errefelé azokat az eseteket, vagy embereket, akik ezeket az átveréseket elkövetik. Sokszor ellenünk, tudatlan külföldiek ellen – innen volt ismerős a szó az útikönyvekből. Erre most jön egy iskola, aki így hívja magát. Oké, mozaikszó, de akkor is, hogy lehet ilyet kitalálni?! :) Nem is tagadják, hogy átverésekre tanítják a nebulókat? Nem hiszem, hogy erről van szó, egyszerűen csak nem figyeltek a névnél erre. Ha egy étlapon írhatnak croud-ot a curd helyett, akkor egy iskola nevében is benne lehet az „átverés”, nem? Ez India, itt minden lehetséges! Nem adunk az ilyen apróságokra… :)

Menedéket találni ebben a tömegben

Maga a szálláskeresés viszont nem ment könnyen. Kérdeztünk embereket, hogy tudnak-e valami helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk, esetleg egy zárt udvart, vagy ilyesmit. Senki nem tudott semmi értelmeset mondani, csak az innen 30 kilométerre lévő város szállodáit emlegették, és persze egyre csak gyűltek körénk, ellehetetlenítve a helyzetünket. Befordultunk egy kisebb utcába, ahol megint megálltunk kérdezősködni, kerek-perec rá is kérdeztünk egy kertre, de elutasítást kaptunk. Közben az utcán kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg gyerekekből, és ennek nemigazán örültünk, mert úgy sejtettük, hogy a tömeg nem jó most nekünk. Te kit engednél be a kertedbe sátrazni? Két magányos bringást, vagy két bringást, akik körül hatvanan tömörülnek. Persze ezen hibás így agyalni, hiszen ők egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi, és ez a szomszédos utcában meg is nyilvánult, mert bár én nem hittem benne, de végül befogadást nyertünk egy házba. Hála Zita töretlen lendületében. Betolhattuk a bringákat egy garázsszerű előtérbe, ahol végre nyugalmunk lehetett, mert becsukták mögöttünk a kaput, elzárva ezzel előlünk néhány tucat kíváncsi szempárt. Itt először csak örültünk, hogy élünk, elfogadtuk a felajánlott teát, és mivel nem kaptunk további utasítást arra, hogy hol lehetünk és hol nem, még nem kezdtünk tábort verni sehol. A háziaink nem nagyon beszéltek angolul, de úton volt valaki, aki igen. Amíg őrá vártunk, megpróbáltuk kicentrírozni a féktárcsáinkat, sajnos nem túl sok sikerrel. Kicsivel később megérkezett a házigazdánk, Satendra. Benne egy nagyon kedves, intelligens, és szuper vendégszerető embert ismertünk meg. Satendra az állami szférába felvételiző dolgozókat vizsgáztatja földrajzból, így rengeteg érdekes dolgot tudott Magyarországról is, amivel meglepett minket. Indiában az állami állásokba szakmai és általános műveltségi felvételi is van, erről Chandan is mesélt, mert ő is felvételizett, és mondta, hogy nagyon kemények voltak a vizsgák. Persze ő természetesen átment, igaz, még ő is csak másodjára – szóval tényleg durvák lehetnek ezek a vizsgák! :) Satendra épp most készül egy olyan vizsgára, aminek a letétele után a legmagasabb állami állásokra pályázokat is vizsgáztathatja.

Meghívnak minket egy indiai esküvőre

Ahogy ő megjelent, vele együtt néhány másik emberke is, akik közül az egyik meginvitált minket egy esküvőre. Felajánlotta, hogy értünk jön 9-re és aztán haza is hoz minket, és ennek mi nem bírtunk nemet mondani, igaz a hátunk közepére sem kívántunk egy újabb tömeget, de úgy voltunk vele, hogy ilyesmit nem illik visszautasítani, na meg aztán azért bármennyire is fáradtak voltunk, egy indiai esküvőre azért kíváncsiak voltunk. Szóval elfogadtuk a meghívást, de azzal a feltétellel, hogy nem tudunk sokáig maradni, mert másnap sokat kell bicikliznünk. Ez végeredményben teljesen igaz is volt így.

Amíg a kilenc óra eljött, kaptunk egy másik meghívást, méghozzá a szomszéd házba, csak úgy, mert kíváncsiak voltak ránk. Itt is rettentő kedvesek voltak velünk, ám ez már annyira nem esett jól nekünk, mint mondjuk Satendra társasága, itt ugyanis csak a legfiatalabb lányok beszéltek angolul, mindenki más csak mosolygott ránk és közös fényképet akartak velünk, legtöbbször úgy, hogy közben kezet fogunk velük. Ezt, ha csak három ember kéri, rendben lett volna, de sorban álltak. :) Pontosabban nem sorba, hanem körbe. Szó se róla, kedvesek voltak nagyon; kaptunk finom teát és süteményeket, csak épp annyian, annyira „szerettek” minket, hogy az már terhes volt nekünk. De hamar jött a kilenc óra, és hamarosan megérkezett az emberünk, mi pedig helyet foglalhattunk egy drága autó hátsó ülésén, ahová ömlött a jeges levegő a légkondiból, noha odakint sem volt már meleg. Nem gurulhattunk 500 méternél többet, amikor megérkeztünk az esküvőhöz. Rögtön a bejáratnál óriási ricsaj volt, szólt a generátor, aztán a vőlegény (szegény…) foglalt helyet egy trónon, majd… Nézzétek meg inkább a videót:

Az történt, hogy miközben a fényképezőt fogtam a vidám fiúbanda berántott táncolni. Én ekkor átadtam a gépet Zitának, aki folytatta a felvételt. Velem az történt, hogy bekerültem egy csupa fiú bandában, akik mint az őrült, úgy táncoltak, de persze indiai módra. Ez még nem lett volna baj de egy külső kört dobosok alkottak körülöttünk, akik igen vadul, és persze őrült hangosan doboltak. Rosszabb helyet el sem tudtam volna magamnak képzelni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, menekülőre fogtam. Ezután az indítás után nem sok jót reméltünk a továbbiakban, de nagyon kellemesen csalódtunk. A szűk bejáró egy hatalmas, füves udvarra vezetett, ahol már el tudott oszlani a sok száz (de lehet, hogy ezer) fős vendégtömeg. És ami a legjobb volt, hogy nemigen törődtek velünk. Itt nem történt meg a körbeállás, nem gyűlt tömeg körénk, nem voltunk különösebben nagy szám, és ennek nagyon örültünk. Persze néhány ember leszólított minket, hogy mi járatban és honnan, de ők kevesen voltak, és teljesen moderáltan és kulturáltan tették, így öröm volt velük társalogni, mint ahogy a meghívókkal és a később előkerülő Satendrával is. Az udvaron egyébként egészen körbe és belül az udvar belsejében is különböző ételeket, italokat, gyümölcsöket, chipseket, fagylaltokat és édességeket szolgáltak fel végtelen mennyiségben. Nem sikerült mindent megkóstolni, de azért elég sok dolgot megízleltünk. Én pl. csináltam egy olyat, hogy az ilyen főzelékszerű étkekből mindegyikből csak egy apró kanállal szedtem, és aztán az egésznek nekiestem egy kanállal és egy-két csápátival. Természetesen ismét nagy leizzadás lett a vége, de az tény, hogy cserébe megízlelhettem néhány olyan dolgot, amiről előtte álmodni sem mertem volna. Sajnos ahhoz túl kevés időnk volt, és túl sok dolog volt ott, hogy megjegyezzünk neveket és ízeket, de közben gondoltunk egy „gasztroblogger” olvasónkra, aki itt bizony nem csak egy órát maradt volna, hanem tovább, és közben az ízek mennyországában érezte volna magát. Azért Zita járt egy kört, és közben felvett a géppel egy videót, ez talán visszaad valamit a feelingből:

Kifelé menet még láttunk valamit, amin nagyon felvidultunk. A bejárat mellett volt egy nagy díszterem, aminek a túl felén valami fotózást készítettek elő, gondolom az ifjú párról. A reflektorfény közepén egy nagy, díszes fotel figyelt, pontosan ugyanaz, amit pár órával ezelőtt a riksán láttunk! :) Hát most már azt is tudjuk, hogy ide tartott.

Az egész esküvő rettentő óriási volt, és nagyon puccos. Na és persze rengeteg ember volt, majdnem hogy elmondható, hogy egy nagyságrenddel több, mint a magyar esküvőkön, mint pl. ahogy a mi esküvőnkön is voltunk. Ráadásul egy indiai esküvőnek rengeteg része van, mindenféle szokásokkal az egész akár egy hétig is eltarthat. Mondanom sem kell, hogy ez brutálisan sok pénzbe kerül, és ezért én nagyon nem értem ezt az egészet. Oké, oké, rendben van, hogy a legfontosabb ünnepély egy, vagyis két ember életében és a szülők meg a nagyszülők oda meg vissza vannak ilyenkor a boldogságtól, de könyörgöm, azért még nem kéne adósságba verni a családot, vagy szegény bátyók és/vagy az örömapa évek alatt összegyűjtött pénzeit egy hét alatt elverni. Persze ők tudják, itt ez a szokás, az esküvőn show up van, megmutatjuk, milyen gazdagok vagyunk, még ha valójában nem is… Valószínű itt brutális méreteket ölt az esküvő ipar, így van pénze az egészet tovább tolni, és az emberekbe elültetni, hogy ez kell, mert csak így az igazi. Számoljuk csak, 1,3 milliárd ember Indiában, 1000+ fős, egy hétig tartó esküvők… Hmmm!

Ezek után este már semmire nem maradt erőnk, csak eldőlni. Reggel finom teát kaptunk süteménnyel, és még az esküvői süteményesdobozt is felbontottuk hozzá, szóval bevittünk rögtön a nap elején egy jó nagy adag cukrot a szervezetbe. Az indiai sütemények iszonyú édesek, némelyik olyannyira, hogy én meg se bírom enni. Nagyszerű időt töltöttünk Satendra-éknál, és igen jó embereket ismerhettünk meg az ő és családtagjai személyében.

Ezúton is ezer köszönet az önzetlen és nagyszerű segítségükért!

Természetesen ők is marasztaltak minket, ahogy a szomszéd is, akinek erre a következő napra esett az esküvője, de nekünk menni kellett tovább, várt Nepál, és a további kalandok. Na de addig volt még hátra volt több mint kétszáz km és 3 nap Indiában, ezekről majd a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad” – és ezt ez a napunk kiválóan megmutatja. Sajnos mi nem voltunk mindig elég türelmesek mindenkihez, ezért én utólag kicsit szégyellem is magam, de úgy tartottam korrektnek, hogy leírom az igazat, ami és ahogy történt velünk, ahogy reagáltunk a dolgokra, még ha nem is vagyok mindenre teljesen büszke. Legyen ez tanulság nekünk, és azoknak, akik Indiába készülnek. Csomagoljatok sok-sok türelmet és kitartást! ;) Ha ezeket jól használjátok, és nem borultok ki, hanem nyitottak maradtok, fantasztikus élményeket kaptok cserébe!