Sajnos néha már kezd kicsit terhessé válni ez a blogolás, de általában csak elkezdeni nehéz, de amint megtaláltam rá a megfelelő alkalmat (asztalt, széket, elektromos áramot) és időt rá, már csak egy kis motiváció kell, és ha ez is megvan, és végre nekiállok, ahogy most is, utána beindul a motor, és belelkesedve írom le a soron következő élményeket. Amelyek sajnos már több mint egy hónapja történtek, de jobb később, mint soha. :)
Szóval lássuk mi történt Guaymasból dél felé menet! :)

A parttól a főút felé menet – Később 90 fokot jobbra fordultunk és elkerültük a hegyeket, a partmenti út már lapos volt

Ne sétálj gyorsabban, mint 20km/h! :)

Félsziget Guaymas határában

Kis útmenti “koszos” éttermek, ezekre áhitoztunk Ázsia után már majd egy éve – Most végre szembejöttek

Vigyázz a kockatehenekkel! :)

Találkoztunk egy amerikai bringással, aki hazafelé tartott közép-amerikai kerékpártúrájáról. A kétszer két sáv plusz leállósávos autópályaszerű úton simán megfordult, majd amikor 10 perc beszélgetés után elbúcsúztunk, simán szembetekert a forgalommal a belső sáv belsejében. Nézzétek hol tartja a táskáját, a kormányon! :) Állítólag az USA-ban lépten-nyomon megállítják igazoltatni a rendőrök, mert gyanúsnak nézik, pedig ő csak bringázik. Bezzeg Mexikóban soha semmi gondja nem volt. :)

Az ott az eső széle a távolban – Igen, ezen a napon még hátszelünk volt! :) …és pont az előző néhány perces megállónak köszönhetően elkapott minket az eső, egy perc alatt bőrig áztunk a hatalmas zuhéban. 2km-el később meg már száraz volt az út… Később egy útszéli vendéglőben megálltunk tacost enni és átöltöztünk száraz ruhába.

“Hogy tud ekkorára megnőni egy kaktusz?!” :)

Felhőalakzatok előttünk :)

Több mint 100km kerekezés után lekanyarodtunk az autópályáról dél felé, és Bacum településen elkezdtünk szállás után kutatni.

Megkérdeztük a rendőröktől a börtönt és a rendőrség udvarát, de nem hajlottak az ötletre… :)

Végül találtunk egy kertesházat, ahol volt normális gyep is a sátrunkhoz. Itt megismerkedtünk a családanyával, Sofiával, és a gyermekeivel. Ő a kisebbik, akinek rögtön felpumpáltunk és hajtogattunk egy lufikardot azokból a lufikból, melyeket Pittől kaptunk. :) Random Bubbles of Happines!

A srác bringáján is szereltünk, de az első féket kiakasztva hagytam, ahogy volt, nehogy fejreálljon a bringával a kissrác :)

Aztán földrajzórát is tartottunk, amire már a szomszédok is csatlakoztak :)

A banda! :) Hamar összebarátkoztunk, nem volt nehéz, még úgy sem, hogy alig makogtunk valamit spanyolul

Elmentünk a faluba vacsorázni, természetesen tacost :) A zöld lé itt elöl avokadó-szósz, a barna ital pedig cebada (ejtsd: “szevádá”), ami nem más, mint árpa-szörp – nagy kedvencünk lett! :)

Találtunk egy óriásbékát a ház tövében

A ház kutyája – Mexikóban nagyon szeretik az apró szobacirkálókat – bár ez a kutya azt hiszem nem csivava, de jó ha tudjuk, hogy a csivava, vagyis a Chihuahua nem csak egy kutyafajta, hanem egy népcsoportnak és Mexikó legnagyobb államának is a neve – valószínű innen kapta a kutyafajta is a nevét. :)

Végül sátrat sem kellett állítanunk, a ház melletti nyitott, de tetővel bíró garázsban aludhattunk, az ott parkoló pickup kisteherautó platóján

Reggel a búcsúzkodáskor készítettünk egy csoportképet

Sofia kérte, hogy írjuk rá a nevünket a garázs oldalában lévő holdalakú faldíszre, és mi gondoltunk egy nagyot, és nem csak a nevünket, hanem a 27000km-t is ráírtuk, hiszen előző nap sikerült beletenni a kerekeinkbe ezt a távot a budapesti indulás óta – csak az üres autópályán nem volt hol ünnepelni, ezért vártunk az alkalomra. :) …és milyen érdemes volt! :)

Sofiáéknál nagyon jól éreztük magunkat, és sok új szót tanultunk, újabb ízelítőt kaptunk a mexikói vendégszeretetből, amely most teljesen spontán volt

Ciudad Obregónba menet – Ez nem pont az a Mexikó, amiről álmodtunk, de legalább széles az út

Na ez már jobban tetszik! :) Tudtátok, hogy a Burritos valójában “kis szamarak”-at jelent? A Burro szamarat, a Burrito szamárkát jelent, az S a végén pedig többesszám. Anno az USA déli részén egy fickó egy szamárról árulta ezt az ételt, de mivel nem tudták, hogy hívják a tortillába tekert finomságokat, se a fickót, aki árulja, azért csak a szamárra hivatkoztak, így lett végül az étel neve is Burritos – Bár itt a wikipédián nem pont így magyarázzák, de mi így hallottuk a mexikói barátainktól

Feltűnt valami furcsa a bácsi kerékpárján? :)

Büszkén mutatta a házilag a biciklihez barkácsolt első váltót – valószínű nem fért el máshogy a vázon, ezért készített egy ilyen megoldást.

Később esőt kaptunk, megálltunk egy benzinkút teteje alatt, majd egy OXXO-nál. Utóbbi helyen a fagyit a boltba hordó kisteherautóstól kaptunk két fagyit :)

Az autópálya fizetőkapuinál gépfegyveres rendőrök nézték meg az útleveleinket. El is vitték egy percre, talán lefénymásolni őket

Helyi bringás :)

Ezen a napon sem volt túl izgalmas a táj…

Navojoaig tekertünk, ahol nagy meglepetésünkre a legolcsóbb szállodai szoba 320 peso volt. Ezt lealkudtuk 250-re…

…majd nagy meglepetés ért minket! :) Megjelent a szálloda tulajdonosa (bordó pólóban, mellette a barátnője, csíkos ingben a recepciós srác), és visszaadta a 250 pesot, mondván, hogy ez az ő nászajándéka nekünk! :o Köpni-nyelni nem tudtunk meglepetésünkben és örömünkben! :) És még vacsorát is hozott nekünk később, de beszélgetni nem nagyon tudtunk, mert el kellett menniük valami családi ünnepségre. Jólesett ez a kedvesség, és a szoba is e hosszú, fárasztó nap végén, hiszen végig erős szembeszélben tekertünk

Reggel a hotel utcájából kikanyarodva egy csapat kalapos mexikóit pillantottunk meg – Talán a buszra vártak

Kifelé menet a városból megnéztük a helyi templomot

Belülről így festett…

Ő talán az esőben ázott kerékpártúrázók védőszentje lehet – Ugyanis már délelőtt esni kezdett, és ide tudtunk behúzódni az eső ellen

Mikor kimerészkedtünk az eső után, Zita felfedezte ezt a kaktuszt

A virágja közelebbről

Még kétszer eláztunk útközben, és az egyik megállónknál ezt az óriásszöcskét vettük észre a bokrokban

Zitának elszakadt az egyik Rohloff váltóbowdenje a markolatváltó végénél. Ekkor bennem is elszakadt valami, mert már harmadik napja tekertünk egy borzasztóan egyhangú úton, és ezen a napon már megint szembeszélben, és állandó esőben… és ekkor még ez is jött!

A közelben rendőrök helyszíneltek egy árokbacsúszott autó kihúzásánál, őket kértük meg, hogy vigyenek el minket valahová, ahol tudunk szerelni. Egy kb. 10 km-re lévő útszéli állomásra vittek minket, itt volt az ő rendőrörsük is, egy kis étterem, egy benzinkút és egy OXXO. Utóbbi helyen megebédeltünk, majd telihassal nekiálltunk szerelni a váltót az üzlet eresze alatt

Szédszedve látszott, hogy már a másik, váltóoldali végén is elkezdett szétfoszlani a bowden…

És íme az elszakadt vége – tartalék természetesen volt nálunk, de a két bowdent teljseesn kicserélni, méretrevágni és beállítani a váltót nem egy könnyű művelet. Főleg, hogy eddig még csak egyszer csináltam, Laoszban, kb. másfél évvel ezelőtt.

Egy pickupostól kapott kalapáccsal jobb híjján így tudtuk méretre vágni a bowdent… De ez is kockázatos volt, ha felfoszlik, nem tudjuk befűzni a váltóoldali végen lévő henger apró lyukaiba, és lőhetjük az egészet… Persze végül sikerült, de paráztunk nagyon. Na és szegény ajándékba kapott Leatherman Crunch, ennek a kalapácsolásnak biztos nem örült. De kibírta! :)

Eddig még csak egyfajta benzinkutat láttunk Mexikóban, a Pemexet – Valószínű állami kézben van, sőt szinte le merném fogadni!

A szerelést már csak sötétedésre sikerült befejezni, és persze nem akartunk ezen a barátságtalan helyen maradni, sőt mi több, nekem teljesen elegem lett ebből a jellegtelen, lélektelen autópályán való tekerésből. Elkezdtünk kérdezősködni a benzinkútra bekanyarodott pickuposok körében, és a második fickó azt mondta, el tud minket vinni biciklistül egy darabon. Felpakoltunk hát, és bekuporodtunk a biciklik mellé. Ez a kép már a kiszálláskor készült San Miguel előtt a fizetőkapuk után

Ahonnan már tök sötétben, de széles leállósávban, jól kivilágítottan tekertünk át a közeli San Miguel falucska kapujáig, ahol nagy fesztiválhangulat volt utcai árusokkal. Mivel éhesek voltunk e nem akármilyen nap végén, ettünk egy hot-dogot. Ezzel nagyon beletaláltunk, nagyon finom, sülthagymás, baconbe csavart virslis finomságot kaptunk, ha jól emlékszem 12 pesoért.

Itt sütik a hagymát, mustárosan! :)

San Miguelben nem volt szálló és táborhelykereséshez már rég túl késő és sötét volt, ezért úgy döntöttünk, hogy mivel az autóút csöndes és széles padkás, ezért betekerünk rajta a 15km-re lévő Los Michis városába. Ott találtunk egy szállót, ahol sikerült szobát kapnunk 150 pesoért. Ehhez internet is járt, amin láttuk, hogy kaptunk egy meghívást Couchsurfingen Ramséstől. Egy újoncról volt szó, és mivel nem volt még referenciája (tudom, ez a legtöbb tagnál inkább visszatartó tényező, de nálunk éppen hogy motiváló dolog volt, hogy mi adhatjuk meg az első CS-élményét és remélhetőleg pozitív referenciáját a srácnak. Ezért felvettük vele a kapcsolatot, és másnapra válaszolt, telefonon is tudtunk beszélni, és megegyeztünk, hogy átgurulunk hozzájuk, és maradunk náluk egy napot. Ez nagyszerű döntés volt, Ramséssel és a hugával nagyon jókat dumáltunk, az apukájuk is hamar befogadott minket, 10 perc beszélgetés után a konyhaasztaluknál azzal állt fel a dolgára indulva, hogy “Mi casa es tu casa”, vagyis hogy érezzük otthon magunkat, “az én házam a ti házatok is”. Este tartottunk nekik egy kis előadást a képeinkből, akkor készült ez a fotó :)

Ramsés nemsokára Kolumbiába utazik, ezért különösen jól jött neki az első, általában nehezebben megszerezhető – és természetesen pozitív – referencia a Couchsurfingen.

Mi pedig másnap reggel kigurultunk a közeli buszpályaudvarra, ahol Ramsés segítségével felszálltunk egy Mazatlán felé robogó buszra. Ezen a buszon esett csak le, hogy valójában nem Guaymasig, hanem Mazatlánig terveztünk Phoenixből buszozni, de aztán valamiért Guaymas lett belőle. Amit persze most már nem bánunk, hiszen így ismerkedhettünk meg Pittel, Jehovanával, Sofiával és Ramsésékkel. De az egész nap nyílegyenesen haladó, kietlen tájakat keresztező dögunalmas autópályákból, a szembeszélből és a random esőzésekből ennyi bőven elég volt. Mazatlántól normális alternatívája is lesz végre az autópályának, ezért úgy terveztük, hogy miután megnéztük a várost, főleg ezeken a kisebb utakon haladva folytatjuk majd a bringákkal San Blas, majd Puerto Vallarta irányába, mielőtt elhagynánk a Csendes-Óceán partját és bekanyarodnánk Mexikó belseje felé. De ezek már a következő bejegyzések történései lesznek! ;)

Bicikliztünk 109, 88, 70 és 8 kilométereket, történt 2014 augusztus 7. és 11. között.

Lesz vendéglátónk, várnak minket Siliguriban!

Sindulimadhi-tól Siliguri-ig négy nap alatt terveztünk eljutni. Ez sikerült is, igaz, a mért 320km helyett végül 344km-t tettünk meg, de ezen nem lepődtünk meg.

Első nap tudtuk, hogy még lefelé megyünk egy kicsit, ez a kicsi az első 40km volt, amíg el nem értük a Terai-on végighúzodó Highway-t. Itt még néhány helyen eltűnt alólunk az aszfalt és párszor kellett fölfelé küzdenünk magunkat egy-egy emelkedőn néhány percig, de mindezek már sehol sem voltak az elmúlt napok nehézségeihez mérten. A táj kicsit dzsungelszerű volt, de aztán ahogy haladtunk lefelé, úgy lett egyre nagyobb és szélesebb a mellettünk haladó folyómeder, és így lett a táj is egyre kevésbé erdősebb.

Lent a nagy útnál rég nem látott tömeg és forgatag fogadott minket, de mi nem időztünk sokat a kereszteződésben, hanem elindultunk kelet felé az úton. Nem mentünk sokat, csak az első vendéglőig tekertünk, ahol megálltunk, és betoltunk magunkba két tál chowmein-t. Meg sajnos egy két literes üdítőt is, ami már önmagában eltelített minket. Ezután a cukoradag után megfogadtuk, hogy mostantól amíg meg nem érkezünk Bangladesbe, nincs több „Cold Drink”, se egyéb hasonló cukorbevitel, mert azt éreztük, hogy rengeteg cukrot tolunk magunkba, és ez nem jó. Persze ezt a fogadalmat aztán nem tudtuk tartani, továbbra is kívántuk a cukrosat, na meg aztán egy fagylaltos riksa is szembejött egy forró délután, aminek nem tudtunk ellenállni.

Ebéd után nem indultunk egyből tovább, mert odakint nagy hőség volt. Maradtunk a ventilátor alatt, ahová a netbookot is behoztuk, és írtunk három Couchsurfernek Siliguriba, hogy 3 nap múlva érkezünk. Egyikük, Arup még ezen az estén válaszolt, hogy „Most Welcome!” :) Ez nagyon jól esett nekünk, és egyből jobb érzés volt úgy közeledni Siliguri felé, hogy tudtuk, hogy várnak ránk.

A Nepáli piac

A délután folyamán még egy meghívást kaptunk, méghozzá Mechi-be, az egyik legutolsó nepáli településre, Prajwal-tól. Vele úgy sikerült megismerkednünk, hogy megálltunk egy, a biciklijével bajlódó száris nepáli nő mellett az út szélén, hogy segítsünk neki. Hamarosan akkora tömeg lett körülöttünk, hogy én már a biciklijéhez jóformán oda sem fértem. A hátrafelé nyíló, vízszintes papucsban volt féloldalasan elcsúszva a kerék. Ezt a hölgynek úgy sikerült elérnie, hogy leesett a lánc, és ezek után még tovább nyomta erőből a pedált, ezzel elmozdítva a hátsókereket a helyéről, ami így beragadt a vázba és a fékpofák közé. A láncot még én raktam vissza, de aztán megállt a tudományom, a hiba többi részét már a helyiek fedezték fel, és tették helyre néhány jól irányzott ütéssel a keréken. Ehhez szerszámnak egy nagyobb sarlót használtak! Ilyesmi a legtöbb vidéki nepálinál mindig van, a derekukon hordják egy kis fa tartóban. A kerék újra rendesen forgott a helyén, és mindeközben Zita már elmesélte az egész történetünket Prajwal-nak, akitől meghívást kaptunk Mechibe, a Mechi Tunes FM épületét kell majd keresnünk, mondták, ahogy mi is, hogy még 2-3 nap, és ott vagyunk! ;)

A délután még történt egy-két említésre méltó dolog. Pl. megfigyeltük, hogy néhány helyi biciklin, a sárvédő aljára ragasztott meghosszabbításon valamiféle sztárok, vagy celebek fényképei vannak ragasztva. Ez számunkra erősen megmosolyogtató dolog volt, ezért még le is fényképeztük. Aztán egy helyen nagy piacot láttunk, de először nem mertünk megállni, mert a piac embertömeggel is járt, és ha ők észrevesznek minket… Akkor végünk van! :) Na jó, nincs végünk, csak körbeállnak minket, először ötvenen, aztán százan, aztán elállják az utat is, a járművek ezért elkezdenek dudálni, mi pedig mindennek a közepén szépen lassan, de biztosan megőrülünk. Ezt nem akartuk, ezért továbbmentünk, és csak kicsit később álltunk meg, Zita pedig visszaszaladt a kamerával, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vásárt:

Én ezalatt a bringáknál maradtam és közben szépen lassan körülvett a nép, és egy perccel később már azt vettem észre, hogy nem látok ki a nepáliak teljes körgyűrűéből. De nem akartak semmi rosszat, csak kíváncsiak voltak, én pedig próbáltam türelmes maradni velük. Később Zita is megérkezett a fényképezőgéppel, úgyhogy ezt a jelenetet is meg tudtuk örökíteni.

Azt képzeljétek el, hogy innen még ki is kellett jutnunk! :) A külső kört pedig parkoló biciklik alkották, mert ugye amikor az n+1-edik Sanyi jött és meglátta a nagy tömeget, ő is tudni akarta, mi folyik ott letette hát a biciklit és közelebb furakodott hozzánk.

A „Welcome” családnál – Zita esküvői hennát fest

Este a naplemente előtt talán egy órával találtunk egy házat, amire ki volt írva, hogy „Welcome”, meg még két mondat vagy szó, de azok már nepáliul, ezért azokat nem értettük. Közelebb mentünk, hogy ha már így „welcoming”-olnak minket itt, akkor talán kaphatunk valami hátsókertet, vagy ereszaljat, ahol felállíthatjuk a sátrunkat, vagy annak csak a hálófülkéjét a szúnyogok ellen az éjszakára. Zita ment előre beszélni, én maradtam kicsit hátrébb a biciklin. Nem tudom, hogy csinálta Zita, de 10 perccel később kaptunk egy szobát, ahová igaz, szűkösen, de még a bringák is befértek. Le tudtunk fürödni a hátsókertben egy a naptól felforrósított kis helyiségben, és vizet is kaptunk, amit átpumpáltunk a szűrőn. Zitát egy lány megkérte, hogy rajzoljon hennát a kezére a holnapi esküvőjéhez. Ez a lány szemben lakott, az út túloldalán, és 16 éves volt! A leendő férjét még soha nem látta! Ez az „arranged marriage”, vagyis a szőlők által rendezett házasság. A henna festés felkérésen Zita meglepődött, mert ezt más helyeken, pl. India egyes vidékein gyakorlott mesterek végzik, akiknél nagy sorban állás van, és akiknél fél éjszakákat töltenek a nők, hogy a leggyönyörűbb hennájuk nekik lehessen az esküvőjükön. Ehhez képest Zita egy messziről jött idegen, akit csak pár perce ismernek, de mégis, végül Zita elvállalta a megtisztelő feladatot, főleg, miután látta, hogy a lány másik kezére a szomszédok festettek hennát.

Zita egy-két órát elmatatott a lány kezével, gondosan dolgozott, és még egy magyaros mintát is belecsempészett a hennába. Én ez alatt az egyetlen angolul beszélő sráccal beszélgettem a lépcsőn. Este még vacsorát is kaptunk, a szomszéd néni főzött nekünk, és végre nem csak rizs volt, hanem parata is, ennek nagyon örültünk, mert jólesett végre egy kis változatosság a sok dálbát és csómin után.

Éjjel olyan meleg volt a szobánkban, hogy kiköltöztünk a teraszra, ahol a szúnyogok ellen felállítottuk a sátor hálófülkéjét. Még így is folyt rólunk a víz, ez mégis sokkal jobb volt, mint odabent a szaunában. Hajnali 5-kor keltünk, és 7 előtt már az úton voltunk, ám előtte még fényképezkedtünk a „menyasszonnyal”, és a családjával, valamint a mi szomszédainkkal, akiktől a vacsorát kaptuk.

Magunknak készítjük a reggelit

A reggelit úgy terveztük, hogy valami útszéli vendéglőben megkapjuk majd, és itt nagyot tévedtünk. Nepálban, a turisták által nem járt, déli, mezőgazdasági vidékeken (de lehet, hogy máshol is) úgy zajlik az élet, hogy hajnalban felkelnek, isznak egy teát, esznek valami „snack”-et, ami általában valami olajban kisütött, csípős, zöldséges töltettel megtömött tészta. Rendes ételt először csak délelőtt 10-kor esznek, ekkor jön az első dálbát. Mi nem akartunk eddig várni, és olajos-csípős szamoszát sem akartunk enni reggelire, ezért egy jó fél órás mászkálás után végül kikötöttünk egy vendéglő árnyékában, ahol a szomszéd boltban vásárolt tojásokat elkészítettük magunknak. De mire ide eljutottunk, engem kicsit már megevett az ideg, mivel mindig, ahányszor csak megálltunk, nagy, bámulós, értetlen tömeg vett minket körül. Bámulni azt tudtak, a körbeállásban is profik voltak, és a legügyesebb még azt is meg tudta kérdezni, hogy milyen országból jöttünk.

Azt, hogy hol találunk ezen a reggeli órán rendes ételt, senki nem tudta megmondani nekünk, pedig a nap már egész magasan járt, és kezdett egyre melegebb lenni. Már rég az úton kellett volna lennünk, méghozzá tele gyomorral, ehelyett itt evett a fene. Végül megcsináltuk magunknak a reggelit, persze ezt is egy kisebb közönség nézte végig, amitől megint nem lettünk boldogabbak. Tudom, hogy ez nem volt szép dolog, és tudom, hogy nem kellett volna olyan idegesen kezelni ezt a helyzetet, de így történt. A fémbögrével végigjártam az embereket, és kértem a „mozijegy árát”, vagy ha nem fizetnek a moziért, akkor forduljanak el, vagy menjenek el. Ez nem volt szép dolog, de amikor folyamatosan mindig, mindenki bámul, amikor neked problémád van… Na mindegy, ez tudom, hogy nem volt szép, de változtatni már nem tudok rajta. Legközelebb türelmesebbek leszünk.

Hogyan győzd le a szembeszelet!?

A biciklin is bugos maradtam egy kicsit, főleg, hogy már második napja szembeszelünk volt. Pontosabban tegnap délután óta, amióta befordultunk kelet felé. Ezt a szembeszelet csak szépen, fokozatosan sikerült „legyőzni”. Ha 15km/h-val haladtunk, az már gyorsnak számított, holott közben olyan erővel kellett hajtanunk a gépeket, mintha a szél nélkül 25-30-al tekernénk. Máskor volt, hogy csak 12-vel bírtuk nyomni, mert a szél felerősödött, vagy mi fordultunk még inkább szembe vele. Ez mondanom sem kell, bosszantó volt, de csak addig, amíg hagytam. Vagyis inkább addig, amíg bosszankodtam rajta. Tudom, ez leírva, és így képernyő előtt átgondolva teljesen triviális, de a valóságban átállítani magad rá, amikor napokig szembeszélben tekersz, és tudod, hogy ha a szél nem lenne, haladhatnál 1,5-2x gyorsabban is, akkor nem könnyű. De nem lehetetlen! Szóval szépen lassan eljutottam oda, hogy elfogadjam, hogy szembe fúj a szél. Ha nem fogadom el, és emésztem magam rajta, azzal csak tovább nehezítem magamnak az utat – és attól nem fog elmúlni a szembeszél. Szóval ahogy teltek az órák és a napok itt a Terai-on Siliguri felé, szépen lassan elfogadtam: ha fújni akar, hát fújjon, még így is tudunk haladni. Amikor olyan külső körülményből fakadó nehézség ér, amin tuti, hogy nem tudok változtatni odakint, akkor nem lehet mást tenni, el kell fogadni, és meg kell tanulni vele együtt élni.

„Működik a vonal!”

Ez a második délelőtt ugyan még elég borúsan telt odabent a sisak alatt, de azért ezalatt is láttunk sok szép és érdekes dolgot. Az út tele volt helyiekkel, és ők mint mindig, mindenütt Nepálban, nagyon különböztek tőlünk. Például abban is, hogy mind vidámabbak voltak nálunk. :) Visszaintegettek, megcsodáltak minket és volt egy apuka, aki még engem is megmosolyogtatott: egy esernyővel védte a naptól a gyermekét, aki közvetlenül a kormány mögött ült a vázra szerelt kis ülésen. Ilyet mi is szerezni fogunk otthon a hagyományos kerékpárjainkra, ha egyszer lesz gyermekünk! Mennyivel jobb neki így, mint mögöttem, itt láthat előre, pont úgy mint én, és még a kormányt is foghatja. :)

Ebéd előtt megálltunk még egyszer, egy nagy fa alatt próbáltunk elbújni, de hamar itt is megtalált minket egy motoros. Azt hittük, ő is csak megbámulni akar minket, vagy esetleg lefényképezni, de nem, nem ez történt. Óva intett minket, hogy üljünk odébb a fától, mert annak közelében kígyók lehetnek! Ó, ez remek! :) Odébb foglaltuk helyet, de még mindig árnyékban. Innen láthattuk, ahogy egy közeli kúthoz átjárnak az út túloldaláról az asszonyok a vízért, amit közvetlenül kézzel húznak fel.

Ebédelni egy útszéli kis vendéglőnél álltunk meg, ahol kénytelenek voltunk hamar egy kört rajzolni a porban a bringák körül, hogy azzal megóvjuk őket a kíváncsi helyiektől. Ez csodák csodájára működött, a vonalat nem lépték át a nepáli barátaik, sőt ha valaki újonnan jött ezt mégis megtette, akkor a többiek szóltak rá, hogy hékás, vigyázz, ott a vonal!

Ez már csak azért is örvendetes volt nekünk, mert így végre nekünk is volt egy kis terünk, mivel mi a bringák mögött, egy olyan asztalokkal és padokkal körülvett helyen ültünk, ahová így nem tudtak odajönni a helyiek. Így tudott egy kicsit járni a szél a tető alatt, és csak tíz patakban folyt rólunk a víz, miközben a dálbátot ettünk. Éreztük, hogy nem szabad rögvest az ebéd után továbbindultunk, mert nem csak odakint, bent a fejünkben is túl nagy volt a „hőség”. Le kellett kicsit nyugodnunk, sok volt nekünk ez a reggeli gubanc, ez a sok ember mindenütt, és ez a nagy meleg, ami máris itt volt rajtunk, hiába keltünk fel hajnalban, alig haladtunk. Szóval kerestünk egy helyet a sziesztára, és ezt meg is találtuk egy a vendéglő mögötti ház udvarán, a teraszon. Ide persze csordaként követett minket a főleg gyerekekből álló tömeg, de a kapun nem sokan jöttek túl, és őket is hamar el tudtuk zavarni. Itt sikerült feltöltenem egy cikkhez az utolsó képeket is, és mindkettőnknek sikerült egy kicsit pihenni, sőt megkockáztatom, hogy pár percet még aludtunk is. Zita talán fél órát is. Igen, biztos, hogy aludtunk, mert közben egy kecske valahogy átjutott rajtunk, és beszökött a szobába, ahol a házigazdánk aludt, és arra ébredtünk, hogy kizavarta az állatot, mert az elkezdett valamit megenni a szobában. :)

Amikor indulni készültünk, eleredt az eső, de nem tartott soká. Épp csak arra volt jó, hogy lehűtse kicsit a levegőt, és hogy átöltözzünk miatta. Végül az esődzseki a táskában maradt, és a délután már sokkal könnyebb volt. Jót tett nekünk a pihenő, a délután már nem voltunk mérgesek a világra. Néhányan, akik beszéltek angolul, szóba elegyedtek velünk, és így volt, akivel 5-10km-en keresztül is beszélgettünk.

A napot egy Kanchanpur nevű helyen zártuk. Már kilométerekkel előbb megtudtuk a bringás barátainktól, hogy ott fogunk találni szállodát. Az első hely, ahová vezettek minket, egy koszos, sötét lyuk volt, amiért 400-at akartak kérni. Mondtam, hogy ne vicceljenek velünk, ezért maximum 80-at vagyunk hajlandó adni. Erre továbbvezettek ugyanabban az utcában a falu szélére, ahol egy sokkal pofásabb, nagy, kerttel is körülvett házban mutattak először egy emeleti, tágas, világos szobát, ez már csak 300 rupi volt. Mondtam, hogy ez szép, de ez még mindig nagyon sok, maximum 100 rupink van szállásra. Végül 150-ért megkaptunk egy kisebb, földszinti szobát, és ez pont így volt jó, mert így nem kellett emeletre cipekedni a bringákkal, és itt is volt ventillátorunk, ami lehetővé tette, hogy ne őrüljünk meg éjjel a hőségtől a szúnyogháló alatt.

ui: A bejegyzésben elveszett egy vízibivaly, kérjük, aki megtalálja, adja le a célsátorban! :)

„El kell jutnunk a házig!”

Ahogy haladtunk fölfelé, úgy lett egyre több a hó mindenütt. 4200m felett már az utat is néhány centi hó borította. A hóban két friss kerékpárnyomot fedeztünk fel, majd pár kilométerrel később két bringás is feltűnt előttünk a hófehér völgyben. Jill-t és Lee-t értük utol szép lassan. Csak pár szót váltottunk, köszöntöttük egymást, és megemlítettem nekik a tőlünk már csak 4km-re lévő következő házat, aztán ők lemaradtak. Az út meredekre váltott, és hirtelen feltámadt a szél, szinte egyenesen szemből. Ez még önmagában nem akadályozta volna meg a haladásunkat, ám a viharos szél felkapta a havat az útról és a tájról, és mindet egyenesen a pofánkba fújta. Ez valami kegyetlen volt, le kellett szállnunk a bringáról, és tolni, de ezt is csak úgy tudtuk, hogy közben egyenesen lefelé néztünk. Brutális erővel fújta felénk a havat a szél, ami szinte sokkolt minket, és majdhogynem teljesen megakadályozott minket a haladásban. Zitának nem volt ereje így a haladáshoz, ezért azt csináltam, hogy amikor én már eltávolodtam tőle, mindig ledöntöttem a bringámat – sztender híján a táskákra –, és visszaszaladtam Zitáért, illetve a kerékpárjáért. Feljebb toltam Zita bringáját is pár métert, kicsit túl az enyémen, aztán visszaadtam neki és mentem az enyémhez. Ez nem volt túl hatékony, mert így nagyon lassan haladtunk, ezért később mind a ketten visszaszálltunk a bringákra, és szembeszálltunk a kegyetlen, jeges szembeszéllel.

Az úton hagyott lapos hóbuckák tetején láttuk, hogy a szél nem csak havat, hanem port is vitt magával, ezért nem káprázat volt, amikor valamit csikorogni éreztünk a fogaink között. Ennél kegyetlenebb helyzetet nem is tudtunk volna nagyon elképzelni. Éreztük, hogy ez most komoly, ez már nem tréfa, ezen nincs semmi mosolyogni való, kemény helyzetbe kerültünk, ahonnan ki kell jutnunk valahogy. A hágót teljesen elfelejtettük, csak a pár kilométerre előttünk lévő házra koncentráltunk – „El kell jutnunk a házig!”.

Komolyra fordul a helyzet

Mielőtt megkaptuk volna ezt a kegyetlen szembeszelet, éreztem, hogy a lábujjaim teljesen át vannak fagyva, és a kezeim is fáztak egy kicsit. Ezek az érzések teljesen eltűntek, ahogy jött a szél, és komollyá vált a helyzet. Ez valószínű a testem egy védekező mechanizmusa lehetett, felszaladhatott bennem az adrenalin, vagy én nem is tudom mi. Csak egyetlen dologra koncentráltam, hogy megtaláljuk a házat. Voltak olyasfajta félelmeink, hogy meg sem fogjuk látni a nagy hóviharban, de hál Isten általában csak egy-két méter magasságban fújta a havat a szél. Ez még elég volt ahhoz, hogy borzasztóan megkeserítse a haladásunkat, de arra már nem, hogy eltakarja a látóhatárt. Így láthattuk azt, hogy előttünk már csak hegyek vannak, ami egyet jelentett a szerpentin kezdetével. A házról pedig több, egymástól független forrásból tudtuk, hogy emberek lakják, és hogy a szerpentin előtt található. Tehát volt reményünk megtalálni a házat. Közben Jill-ék lemaradtak, utoljára akkor láttam őket magunk mögött, amikor én először szaladtam vissza Zita bringájáért. Ekkor ők a meredek emelkedő alján jártak, de pár perc múlva már nem lehetett látni őket sehol.

Megmenekülünk

Egy domb tetejére felérve megpillantottam valamit a távolban, ami akár egy háznak is megfelelt, de még nem voltam benne biztos, hogy egy sziklát, vagy egy házat látok. Ahogy közelebb értünk, úgy megbizonyosodtam róla, hogy valóban ház, és valamivel később egy embert is megláttam sétálni a ház mellett az úton. Ezután újra elkezdtem érezni a lábamon és a karomon a hideget, de tudtam, hogy „megmenekültünk”. Persze a menetnek ezzel még nem volt vége, el kellett jutnunk a házig, ami még nem volt közel, ráadásul fölfelé a szakadatlan hófúvásban. Az utolsó pár méteren már a „sétáló ember” is segített nekünk, akiről aztán a házban megtudtuk, hogy Dzsángibájnak hívják. Miután bepakoltuk a bringákat cuccostul a nagy, fűtetlen előtérbe a kutyák elől – mert a reggel történtek után még attól is tartottam, hogy kikaparják vagy kiharapják az Ortlieb táskákat -, bent foglaltunk helyet a belső szobában, a kályha mellett. Ledobtuk magunkról a cipőt és néhány réteg ruhát, majd a padlón eldőlve sűrű köszönések („Ráhmát, ráhmát”) közepette kilihegtük magunkat. Tényleg alig kaptunk levegőt, 4450m-en voltunk, soha előtte még ilyen magasan nem jártunk. Erősen kikészített minket ez a szembeszél, megérkezni a házhoz és letenni végre a bringákat olyan volt, mint fuldoklónak kijutni a partra – végre újra kaptunk levegőt.

Vissza Jill és Lee után!

Elképesztően jó érzés volt szélcsendes, meleg helyen lenni ezután a szörnyű hófúvás után. Teát és friss, puha kenyeret kaptunk, olyan finom kenyeret, amilyet már nagyon régóta nem ettem, puha volt, friss és ropogós. Több kis cipóval is elénk tettek, ebből egyet teljes egészében felfaltam, és jó néhány csészével elfogyasztattam a teából is. Azért faltam és ittam ilyen gyorsan ennyit, mert tudtam, hogy még nincs vége a mai napon rám váró kihívásoknak. Le voltam merülve teljesen, és kicsit magamhoz kellett térjek, mivel Jilly-t és Lee-t elhagytuk lent, és fogalmunk sem volt róla, hogy jól vannak-e, találtak-e menedéket, vagy egyáltalán, mi történt velük, és miért nem jönnek.

Zita megemlítette, hogy Jill mesélte neki, hogy van valami betegsége, ami miatt nagyon hamar „frost bite”-ot kaphat, vagyis lefagyhatnak az ujjai a nagy hidegben. Emiatt sem voltunk nyugodtak, ezért amikor már úgy éreztem, újra készen vagyok kimenni a bringával, felkaptam magamra újra a ruhát és az SPD cipőt. Őszintén szólva nem volt túl sok kedvem visszamenni ebbe az ítéletidőbe mindezek után, de azt is tudtam, hogy addig nem nyugodhatunk meg, amíg nem tudjuk Jill-t és Lee-t is biztonságban. Zita féltett a kimeneteltől, de egyetértett abban, hogy minél előbb meg kell, hogy találjuk Jill-éket.

Mire újra kint voltam az úton a bringával, már jóval csendesebb volt az idő. Az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy amíg bent voltunk a házban, túlhaladtak rajtunk, és már a szerpentinen vannak, de ahogy felnéztem, fent sem láttam őket, mint ahogy alattunk se voltak sehol az úton. Elindultam hát lefelé, óvatosan zúztam a csomagok nélküli bringával a havas úton.

Ekkor tapasztaltam meg először azt, amit egy pamíri bringás útinaplóban olvastam, de nagyon nehezemre esett elhinni. Méghozzá, hogy a hang kevésbé terjed ebben a magasságban a ritka levegő miatt. Mialatt gurultam vissza ahhoz a ponthoz, ahol utoljára láttam Jill-t és Lee-t, folyamatosan kiabáltam a nevüket, de nemhogy visszaverték volna a nagy hegyek a hangomat, valószínű el se jutott a hangom a hegyoldalakig, egyszerűen csak elveszett a semmiben. Ezt félelmetes volt megtapasztalni, olyan volt, mint valami rossz álom, kiáltottam amilyen hangosan csak bírtam, de gyenge volt a hangom, nem jutott el semeddig. Jill és Lee sehol nem voltak, hiába kiabáltam, csak egymagam voltam a nagy fehér hegyekkel, nem jött válasz sehonnan, nem értettem, hová tűnhettek. Végül a háztól két és fél kilométerrel lejjebb, megpillantottam Lee-t sétálni az  út szélén. Egy híd alatt vertek tábort a vihar ellen Jill-el. Amikor én is lesétáltam a híd alá, megpillantottam a sátrukat, és benne Jill-t a hálózsákjában. Mosolygott és nagyon megörült, amikor meglátott. Ők is pontosan ugyanúgy féltettek minket, ahogy mi is őket, ugyanis utoljára akkor láttak minket, amikor én lefelé rohantam az úton. Azt viszont nem tudták, hogy én miért rohantam lefelé – csak Zita bringájáért -, ezért abszolút nem értették, hogy hová tűntünk aztán a nagy hófúvásban. Próbáltak nekünk integetni, hogy menjünk vissza és vonuljunk mi is be ugyanabba a menedékbe a szél elől, ahová ők is tették, de mi erre nem reagáltunk – nem is figyeltünk rá, mert csak előre, a házra koncentráltunk. Nekünk nem volt opció az alagútban való elbújás, a mi sátrunk és a mi hálózsákjaink könnyű nyári outdoor cuccok, nem alkalmasak arra, hogy megvédjenek minket 4400m-en az elemektől. Jill egyébként pontosan amiatt vonult menedékbe a vihar elől, mert félt, hogy fagyási sérülést szenvednek az ujjai. Mire ezt megbeszéltük az út alatt az alagútban, már szinte teljesen elült a szél, csak kellemetlen fagyos szellő maradt utána, de az már nem hordott se szelet, se port magával, így jóval könnyebbé vált a haladás az úton. Elmeséltem Jill-éknek a házat, és hogy rendben vagyunk. Felajánlottam nekik, hogy felviszek egy pár táskát a házhoz a rekun, de nem éltek a lehetőséggel. Végül meg sem vártam őket, mert nagyon fáztam, a fáradtan és kimerülten való lefelé száguldás nem melegített éppen át túlságosan, gyakorlatilag vacogni kezdtem, ezért jobbnak láttam minél gyorsabban visszajutni a házhoz, persze csak azután, hogy pontosan elmondtam nekik, hogy hol találják azt. Mikor elindultam a híd alól, már a hálózsákjaikat csomagolták. Megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk a háznál. Mire visszatekertem, még így, csomagok nélkül is alaposan elfáradtam. Most éreztem csak igazán, mennyire ki vagyok merülve. Zsibbadtak a vállaim és a végtagjaim az oxigénhiánytól, és nagyon odavoltam. Zita kijött elém, a ház előtt várt rám, aggódott értem. Együtt áttoltuk a havon a bringámat, majd betettük az előtérbe.

Magashegyi kényelem: egy kályha melege, és egy család szeretete 25nm-en

Mire visszaértem a „mentőhadjáratból” már délután három óra volt, ezért nem lett volna értelme továbbindulni. Ennek amúgy is csak elméleti lehetősége volt meg, mivel gyakorlatilag teljesen ki voltam merülve, totál kikészített ez a hófúvás és ezen az átkozott emelkedőn való fel-le menetel 4400 méteren. Úgy kellett újra magamhoz térnem a háznál. Jill és Lee csak jó sokára érkeztek meg, ezalatt sikerült ezt-azt megtudnunk a családról, amit Dzsángibáj, a már említett férfi, Khalak, a férj, Beergül, a feleség, egy tündéri, 2 éves kisgyerek Kheirlo alkottak. Katy és Anthony mibenlétéről is kaptunk információkat Dzsángibájtól. Megtudtuk, hogy tegnap este itt aludtak, és ahogy Dzsángibáj el tudta mutogatni, ma reggel masinára, vagyis autóra rakták a bringákat és úgy keltek át a hágón. Ez az átkozott 4655m-es Akbajtál hágó egy átkozott nehéz fajzatnak tűnt ekkor. Valószíni Antiék is igen megfáradhattak, ha az előző, Murgabtól induló napjuk végén értek ide, és valami hasonló időjárást kaphattak. Talán egészen mostanáig ilyen ítéletidő tombolhatott itt, azért döntöttek úgy, hogy autóra rakják a bringákat és meg se próbálják a hágót, ami innen egyébként már kétszáz méterre sem volt – vertikálisan. Csak azt nem értettük, hogy hogyan találtak itt fuvart Karakulba, ahol átlagban napi négy jármű közlekedik.

Miután Jill és Lee is befutottak, megbeszéltük a háziakkal az éjszakai maradást, természetesen teljesen szívélyesen és örömmel tudatták velünk, hogy rendben van a dolog („No Problem!”), és nagyon kedvesen beengedtek minket a családi életükbe, ami akarva, akaratlanul az orrunk előtt zajlott, hiszen a két kis fűtött helyiség nem adott lehetőséget arra, hogy bármi is bárki tudta nélkül történjen. Gyakorlatilag nyolcan laktunk a kis kályha körül, kb. 25 nm-en.

A legszebb az volt, amikor a kis Kheirlo megtalálta Jill „Point It!” füzetét. Ez a kis füzet nem más, mint ábrák kategorizált és végeláthatatlan halmaza, ami arra szolgál, hogy a messze szakadt turista az idegen nyelvterületen is meg tudja értetni magát a nyelv ismerete nélkül, egyszerűen azzal, hogy rámutat a füzetben arra a dologra, amit mondani, vagy kifejezni szeretne. Na, hát ez a füzet aztán kiválóan szórakoztatta a kis Kheirlo-t, a szüleinek úgy kellett más játékkal elterelni a figyelmét, hogy a füzet végül visszakerülhessen az eredeti gazdájához. Kheirlo nagyon okos és érdeklődő gyermek, ez akkor látszott igazán, amikor Dzsángibáj sorra „felolvasta” neki a kis füzetből a dolgok neveit – Kheirlo hosszú perceken át nézegette és hallgatta türelemmel a füzet tartalmát. Csupa olyan dolgot láthatott, amit eddig soha. Mi Zitával mindeközben nagyon sajnáltuk, hogy csak a kis vacak színes matricákkal ajándékozhatjuk meg a kissrácot, mert nem vásároltunk színes ceruzákat is színezős füzeteket, amikor arra lehetőségünk lett volna, Alichurban, vagy Murgabban. A szülők egyébként tádzsikul, kirgizül, pamíriul, és oroszul is beszélnek, ami nagyon komoly dolog egy ilyen, valóban isten háta mögötti helyen élő családtól. Igazán nem is értettük, hogy ők mi a fenéből képesek megélni, mert ilyen magasságban, ilyen hegyek között már a jakok sem legelnek, így ez a kérdés végül nyitva maradt bennünk mind a mai napig.

Az amúgy nagyon szerény házban egyébként volt egy kisebb elektromos hálózat, ami egy tetőre szerelt napcellából, egy akkumulátorból, egy-egy neon izzóból és egy kisebb, MicroSD kártyáról szóló, és 12V-al, vagyis szivargyújtó interface-en keresztül, a rendszerről tölthető magnóból állt. Ezen kívül az egész ház felszerelése két szoba között középen elhelyezkedő vaskályha, és egy darab szekrény volt, amiben elfért a család összes cucca. A falakon a már megszokott, már-már giccses, idilli képek lógtak. A, Mekka felülről, gyönyörű fényekkel, hatalmas tömeggel, imádkozó kislánnyal. B, Vízesés, tó, lótuszvirágokkal. C, Terített asztal, minden jóval, hamburgerrel, narancslével, az ablak túloldalán azúrkék tenger homokos parttal, nyugágyakkal és pálmafákkal. Ezeket a képeket szinte minden otthonban megtaláltuk eddig a Pamírban. Ez számunkra érdekes, vagy inkább mondjuk úgy, hogy furcsa volt, de az itteni családok számára teljesen normális és természetes, hogy ilyesmikkel díszítik az otthonaikat. A mi kultúránkban egyébként valószínű sokkal több olyan dolog van, ami meg nekik lenne furcsa, pl. nekünk meg székeink vannak, noha a mi fenekünk is éppúgy alkalmas a földön való ülésre, mint az övék… :)

Azon egyébként elbeszélgettünk Zitával, hogy ez azért – legalábbis a mi felfogásunk szerint – kicsit szomorú, hogy ők minden nap nézik ezeket a pálmafákat és a monumentális mekkai imahelyet a falra akasztott képeiken, de 95%, hogy egyikük sem jut el soha egyik helyre sem, úgy értem, se Mekkát, se pálmafás tengerpartot nem fog látni. Talán a kis Kheirlo-nak van valami esélye, ha leküldik a szülei Khorogba egyetemre, majd onnan valahogy eljut Dushanbe-be, ahonnan már van esélye nyitni a nagyvilágra. Persze, ha ez így történik, akkor meg az a kérdés, hogy ki marad itt, aki egy generációval később megmenti ezen a helyen az olyan őrült kerékpártúrásokat a hóviharból, mint amilyenek mi voltunk?

Éjszaka 4450m-en, 5km-el a hágó előtt

Vacsorára jakzsírban főtt hagymás krumplit ettünk a családdal, és miután megágyaztak mind a négyünknek az egyik szobában, szépen lassan elcsendesedett mindenki. Ez talán egy órával sem volt azután, hogy a nap végleg eltűnt a hegyek mögött, tehát egészen korán, 6-7 óra környékén nyugovóra térünk.

Hogy egy ilyen nap után, egy ilyen magashegyi éjszakán mit érez az ember, amikor kimegy a hóba vizelni, és a fehér hegyek felett fölé terül a felhőtlen, hihetetlenül fényes, csillagos ég a tejúttal, azt leírni szavakkal nehéz lenne. Félelmetes, ugyanakkor nagyon szép látvány.

Az éjszaka nehezen aludtam el, nyugtalan voltam a másnap miatt, és nehezen lélegeztem a nehéz takaró és a kevés levegő miatt. Amikor pedig sikerült elaludni, akkor folyamatosan a ránk váró 5km, és 200m emelkedés járt az eszemben, magyarul többször, több verzióban előre megálmodtam a következő napot. Dzsángibájtól tudtuk, hogy 5km-re van a háztól a hágó, a GPS-ből pedig a 200m-t. Ennyi volt még hátra a 4655m magas hágóig. Zita még mindig nem mert rendesen enni a gyomra miatt, és ezért az is kisebb csoda volt, hogy idáig így eljutottunk, ilyen magasságba, 4450m-re. Csak reméltem, hogy másnap lesz annyira ereje, hogy valahogy, tőlem minden telhető segítséget megkapva át tudjon jutni a hágón, aminek a túloldalán aztán leadunk majd 700m szintet, hogy megérkezzünk az onnan még 60km található Karakulba, a következő ember lakta településre. A továbbindulásról nem volt vita közöttünk, úgy voltunk vele, hogy ha az idő olyan lesz, mindenképpen megpróbáljuk, mivel minél előbb tovább szerettünk volna jutni, le a magasból, hogy nehogy magashegyi betegséget kapjunk, és tovább a Pamírból, hogy nehogy a tél foglyaivá váljunk, még mielőtt lejárnának a vízumaink.

Jó volt, hogy ilyen közelről tudtuk támadni az átkelőt, ugyanakkor nagyon nyugtalanított, hogy még nem vagyunk túl rajta. Mi lesz velünk, ha másnap végig olyan ítéletidő fog tombolni, mint amilyen érkezésünkkor fogadott minket? Vagy mi lesz, ha reggelig rászakad egy méter hó a hágóra?

Gyapottermesztés a sivatagban – Az Aral-tó tragédiája

Második napunkon Türkenisztánban folytattuk utunkat a csatornákkal szabdalt Karakum „sivatagban”. Rögtön indulás után pár kilométerrel egy hídra kellett felkaptatnunk,
ez a híd a Karakum csatornarendszer egyik nagyobb ága felett vezette át az utunkat. Ebből a csatornarendszerből öntözik itt a földeket a sivatag közepén. Ezen mezőgazdasági területek helyén csak homok és bokrok lennének, ha nem lenne ez a csatornarendszer. Viszont ugyanez a csatornahálózat felelős az Aral-tó tragédiájáért is. A tó nem száradt volna félig ki, ha nem arra használnák a vizét, hogy gyakorlatilag a sivatagot öntözzék, és ezzel lecsapolják az Aral-tavat. De ha legalább élelmet termesztenének így, azt mondanám, hát butaság, de így történt, hisz az ember önző, nem gondol arra a sivatag közepén, hogy az a víz, amivel ő öntöz, és amiből él, egy tóból van, ami így viszont kiszárad, és egy – igaz távoli, de – másik ember kenyerét (halászatát) veszi el. De itt gyapotot termesztenek a sivatagban, tonnaszámra! Félre ne értsetek, nem az egyes embereket hibáztatom, hisz mindenki csak élni próbál itt is valahogy, de ki volt anno az a vadbarom (bizonyosan az orosz idők alatt), akinek olyan fenntarthatatlan megalomán gondolatai támadtak, hogy ki kell építeni több száz kilométer csatornát a sivatagon át, hogy aztán az Aral-tóból öntözve majd jó sok gyapotot termesszünk a sivatag helyén?! Nem volt nekik elég az a sok-sok kőolaj, amit a sivatag alatt találtak, még a vizeket is meg kellett bolygatni… Na mindegy, nem akartam itt megint csak morogni, de szerintem a víznek a tóban lenne a helye, nem a sivatagban.

Szomsza Hanhowuzban, Ata, Guldzse és Krim vendéglőjében

Szóval átkeltünk a csatornán és egy nagyobb víztározót megkerülve északnak fordultunk. Hamarosan elértük Hanhowuz városát, amely városról kiderült, hogy nem több, mint néhány vendéglő és bolt az út szélén. Itt nagyon finomat ettünk Ata és Guldzse vendéglőjében. A teraszon tudtunk leülni közvetlenül a bringáink mellett, ahol Atáék fia, Krim azonnal teát hozott nekünk, majd hamarosan egy nagy tányér szomszát. Utóbbi egy töltött tészta, otthon talán húsos táskának hívnák és tömeg gyártaná a Fornetti, itt viszont a szemünk láttára pucolták a szomszéd asztalon a hagymát és vágták apróra a hússal együtt. Szóval a szomsza egy sült hússal és hagymával töltött, borssal fűszerezett tészta, ami nagyon-nagyon finom eledel, főképpen az ilyen kifáradt, éhes utazók számára, mint amilyenek mi voltunk.
A szomszából (mivel 100 forint se volt darabja) kértünk jó párat elvitelre is, majd a közeli boltban alaposan feltankoltunk vízből is, hogy nyugodtan vághassunk neki a következő 70km-es sivatagi szakasznak a következő városig, Mary-ig. A táj itt hamar valódi sivatagossá vált, amint elhagytuk a víztározót, eltűntek a földek, és nem maradt más körülöttünk, csak homok és bokrok. Kezdetben a szél a kedvünkre játszott, igaz erősen oldalt is fújt, de még mindig inkább hátulról, így inkább segített minket. Na de aztán fordult az út, és jött a fekete leves, a kanyar után már nem volt finom a szélirány, és inkább hátráltatott minket, mintsem segített volna. Megálltunk megnézni egy sírhelyet az út szélén, érdekes volt látni a helyi temetkezési szokásokat. A sír csak egy hosszúkás földkupac, aminek a két végébe ferde karókat szúrtak. A tehetősebb családok el vannak kerítve kis kőkerítéssel, a legtehetősebb két ember sírjának pedig egy kisebb kupolás épület volt fenntartva.

Hogy került homok a bal füleinkbe?

Amit ez után a sírhely után kaptunk a sivatagból, azt sose felejtjük el. Az erős szél elkezdett homokot hordani magával. Először még tetszett a dolog, vidáman fotóztam az aszfalt felszíne felett futó homokot, de aztán ez a homok felért az arcunkig is. Egy kendőt kötöttünk az orrunk és a szánk elé, de sajnos még így bőven jutott a homokból ránk, éreztem, ahogy a fogaim között sercegnek a homokszemek.

Túléltük a homokvihart

Szóval nem volt könnyű dolgunk, de valahogy muszáj volt túlélnünk ezt a homokviharos szakaszt. Mi sem értjük hogyan, de végül megérkeztünk Mary-be. Ekkor már nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, na és persze tiszta homok volt mindenünk. Amikor benyitottam egy üzlethelyiségbe, azonnal a mosdóhoz vezettek, valószínű durván homokos lehetett az arcom, mert amit lemostam magamról, az sötétbarna színű volt. A boltba azért mentünk be, mert elő akartuk venni a Kindle könyvolvasót egy homokmentes helyen, hogy megnézzük rajta, merre található a bank, amiben működik Western Union, ugyanis a szüleim átküldtek nekünk több száz dollárt, hogy legyen nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz. Miközben Zita is lemosta magáról a rengeteg homokot, én megtaláltam a könyvolvasón a Lonely Planet Türkmenisztánról szóló fejezetében a Mary városában található Western Union fiókot a kistérképen. Kiderült, hogy csak pár száz méterre van tőlünk, lementettem a helyet a GPS-en, és már indultunk is a bringákkal. Néhány pimasz helyi kölyköt le kellett ráznunk magunkról, habár csak mitugrász hülyegyerekek voltak, de ez volt az első negatív élményünk Türkmenisztánban az emberekkel kapcsolatban.
A banknál közölték, hogy fél órája, azaz 5 órakor bezárt a Western Union fiók. Csüggedten ültünk le a váróhelyiségben, hiába siettünk úgy a homokviharon át idáig, most kénytelenek leszünk megvárni a városban a holnap reggel 9 órát, hogy fel tudjuk venni a pénzt. Ez azért volt baj, mert mint már írtam, eléggé ki volt számolva az időnk az országban, 5 napunk volt a 460km-re, ugyanakkor ma és tegnap, vagyis az első két nap ebből csak 178km-t sikerült megtennünk, igaz, az első nap csak fél nap volt, mivel a délelőtt elment a határátkeléssel. Mindemellett még azt sem tudtuk, mi vár ránk a következő napokban, további homokviharok és szembeszél, vagy jól haladható nyílegyenes országút Mary és Turkmenabad között?!
Akárhogy is lesz, most éhesek vagyunk, és ennünk kell – gondoltuk, és szomsza után kérdeztünk a banki alkalmazottaknál. Egy bádogépületre mutattak a bank mögött, gyorsan átgurultunk, és kértünk egy-egy adag kebab-ot, mert szomszájuk már nem volt. Itt végre egy kis nyugtunk lehetett, le tudtunk ülni és szusszanni egyet odabent, melegben, ahol finom meleg teát kaptunk, és végre nem kellett sehová rohannunk, csak örültünk, hogy élünk, és nem tép minket a homok, meg a szél. Örömünk csak fokozódott, amint kihozták nekünk a nagyon finom ételt. A rudakon megsütött fasírt mellé finom kapros hagymát is kaptunk, és friss kenyeret. Jó ízzel befaltuk az egészet, és közben újabb örömteli fejleménynek örvendtünk, mégpedig annak, hogy mégis működik a fényképezőgépünk!

„Lens Error, Restart the Camera”

Ezen a napon az egyik pihenőnk alatt, a legnagyobb homokviharban Zita készített az arcomról egy fotót, de ezután kikapcsoláskor közölte velünk a kamera, hogy „Lens Error, Restart the Camera”, majd miután kinyitottam és visszacsuktam az elemtartó reteszt, többé nem volt hajlandó megnyikkanni sem. Nem kell mondanom, hogy mivel ez az öreg Canon már eleve a tartalék fényképezőgépünk volt (A nászajándékként kapott Panasonic Törökország végén adta be az unalmast), rettentően elkeserített minket a tény, hogy fényképezőgép nélkül maradunk egy ilyen távoli és különleges ország közepén, mint Türkmenisztán. Szóval nagy volt az öröm, amikor itt Mary-ben, a vacsoránk közben újra bekapcsolt a fényképezőgép. Úgy látszik a kis hűséges gépnek már lelke is van, és annyira nem ízlett neki a homokvihar, hogy nem volt hajlandó bekapcsolni, miközben homokot hordott a szél a levegőben.

Hotel one dollar

A vendéglősök nagy segítségünkre voltak a szálláskeresésben, először egy tornatermet kaptunk ingyen, ám ezzel az volt a baj, hogy csak éjfél után költözhettünk volna be, ám az országban 11 után kijárási tilalom van, így ez a történet hamar felejtős lett, helyette találtunk egy „1 dolláros” hotelt, ami persze sajnos nem volt ilyen olcsó, de végül sikerült lealkudnunk egy szobát 7 dollárra kettőnknek, és a bringákat is biztonságba tudtuk helyezni. Ez a szálloda iszonyat lepukkant volt, a kis szobánkban semmi más nem volt, csak egy ágy és egy apró olajkályha, a zár csupán egy ajtófélfába vert szög volt, és a falak mállottak. De akkor, ott, azok után, amin keresztül mentünk, örültünk ennek is, legalább volt üveg az ablakunkban, nem úgy, mint a szomszéd szobában, amin átfújt a szél. Összenevettünk Zitával, hogy milyen férj vagyok én, hogy ilyen helyre hozom nászútra a feleségem, a sivatag közepére, egy igen erősen lepukkant, olcsó szállodába… :) Este nem maradt már erőm naplót írni, ellenben hogy elfelejtsük ezt a szörnyű homokvihart, és kicsit kiszakadjunk a nehéz valóságból, megnéztünk egy 90 perces buta amerikai tündérmesét, ami tökéletesen meg is felelt erre a célra.

Csavargás Mary-ben, a postán és a Türkmenbasi bankban

Reggel 9-re odamentünk a bankba, ahol közölték velünk, hogy 2 órás a sor, és a pénz amúgy már elfogyott, tehát aki felvenni akar pénzküldeményt, az jöjjön vissza holnap, ma már csak pénzt feladni lehet. Óóó, ez remek! Leültünk a tegnapi vendéglőbe, most reggel volt szomszájuk, kértünk egy nagy adagot, és jóízűen megreggeliztünk, közben előkaptam a netbook-ot, ahová lementettem még 3 másik Western Union címét is, ami a városban található. Az egyetlen ok, amiért eddig nem kerestük ezeket a fiókokat, az az volt, hogy a Lonely Planet nem említette őket, csak azt az egyet, amiből már kifogyott a dollár. Kiderült, hogy pár sarokra odébb van egy Türkmenbasi bank, ahol szintén van Western Union, és a sorbanálló helyiek szerint ott biztos fel tudom venni a pénzt, és ott sor sem lesz. (Az első kérdés, ami ezután felmerült bennem, hogy akkor ők miért nem ott állnak sorba?
Egy kisebb kerülővel, hogy azért mégis lássunk közben valamit Mary-ből, (Aranyból öntött Niyazov szobrokat természetesen, mi mást…) megérkeztünk a bankhoz, ahol közölték, hogy a kód, amit édesanyám küldött sms-ben, nem megfelelő formátumú, ezzel nem tudom felvenni a pénzt. Netcafé után kérdeztünk, és hamar egy utcával odébb találtuk magunkat néhány manat ellenében a gmail-em előtt, ahová már megérkezett a helyes kód. Azért nem kaptam meg a jó kódot egyből, mert azt még a pénz feladása előtt küldték át sms-ben, amikor még a szüleim sem tudták a kód helyes formátumát (11 számjegy), és így nem jó kódot küldtek. Erről sms-ben azonban már nem tudtak értesíteni minket, mivel az egyetlen türkemisztáni mobilszolgáltató sem áll szerződésben egyetlen külföldi mobilcéggel sem, így a roaming nem működik az országban, ezért nem tudtunk NRÉ-t sem hazaküldeni. Egy szó mint száz, meglett a helyes kód, és ha már a posta mellett jártunk, feladtunk egy pár képeslapot is haza. Nagyrészük még iráni volt, de nem ott adtuk őket postára, mert ott 8 dollár lett volna darabja a bélyegnek, innen pedig csak az ötödét kellett fizetnünk értük – cserébe gyönyörű Niyazov-os bélyegeket kaptunk a mashhadi képeslapjainkra. :)

A helyes kóddal már a pénzfelvétel is rendben ment, igaz, mire mindezzel végeztünk, már délután volt, így megint csak fél napunk maradt a Mary utáni első szakaszra. De legalább volt nálunk végre megnyugtató mennyiségű készpénz, és picit láttunk Mary városából is. Kifelé menet a városból még láttunk néhány új építésű monumentális állami hivatalt illetve egy pompázatos mecsetet. Ezek előtt persze természetesen egy hirdető tábla mutatta a türkmén népnek, hogy mindezt Niyazov apátoknak köszönhetitek, vagyis a 2006-ban elhunyt „szerény” vezetőtőknek, minden türkmén atyjának, „Türkmenbasi”-nak. Véletlenül sem annak a temérdek mennyiségű olajnak, ami a Karakum sivatag homokja alatt található… :)