Reggel a napfelkelte előtt keltünk, és mire megérkeztek az első igazi fények, már a bicikliken voltunk.

Kihajtottunk a bekötőúton a nagy hosszú rétre, amin az országút is haladt.

Ilyen víztározók mellett tekertünk el…

Ezen a gyönyörű úton, ami gyakorlatileg szinte teljes egészében csak a miénk volt. Ilyen kora reggeli órában még mindenki szunyált, nem volt forgalom.

Nagy királyság volt így tekerni, élveztük is nagyon, és örültünk, hogy ilyen hamar megkezdtük ezt a hosszú napot.

A kemping, ami jövet tele volt. De nem is baj, ez így volt jó, nagyon jól éreztük magunkat az erdőben.

A terep hullámzott egy kicsit, kék rétszakasz között néha meg kellett mászni egy rövidebb emelkedőt, aztán megint jöhetett a lapos, hosszú rész

Találkoztunk egy másik bringással is, Kanadából indult, ha jól emlékszem.

Volt nála térkép, ami nagyon jól jött, mert így legalább megtudtuk a helyneveket, amelyek felé tartunk. Valamikor a délután folyamán terveztünk leérni erre a környékre, hogy északról megkerüljük a Grand Kanyont a Marble Canyon nevű helyen (jobb felső sarok) hogy valahol azután tábort verjünk.

Az előző fölfelé egy másik szögből :)

…és itt vagyunk a következő réten, kezdődhet a következő száguldás!

Az egyik hosszabb emelkedő tetején felértünk egy lapos gerincre, ahol több kilométer hosszann ki volt égve az erdő. Ezt is érdekes volt látni.

A terep folyamatosan hullámzott kicsit, és ezeket a rövid, de olykor meredek dombokat olykor megpróbáltam lendületből megtekerni. Csak azt nem vettem figyelembe, hogy még mindig 2500m-el a tengerszint felett vagyunk. Az egyiken annyira meghajtottam magam, hogy mire felértem, azt hittem, kiköpöm a tüdőm, szó szerint kapkodni kellett a levegőt, és úgy éreztem, hogy hiába zihálok, nem bírok elég levegőt venni. Persze aztán csak nem fulladtam meg és pár másodperccel később már jobb volt. Zita nem próbálkozott ilyen bolondságokkal, hagyta hogy elfogyjon a lendülete és szépen feljött mögöttem türelmesen az emelkedőn. Én pedig megvártam, és konstatáltam magamban, hogy sok értelme volt rohannom. :)

A táj újra erdős lett a Jacob’s Lake közelében, de most már eltűntek a rétek.

Egész Jacob’s Lakeig gyönyörű volt az egész út, még bizonyos fokig a kiégett erdő is.

A Jakob’s Lakei elágazásnál begurultunk a Visitor Center melletti árnyékos, pados részre ebédelni, és az épületbe is bementünk. Bent a fickó nagyon rendes volt, a kérdésemre, hogy hol tudom bedugni az egyik kütyümet tölteni, azt válaszolta, hogy adjam neki oda, majd ő bedugja hátul egy konnektorba. Így fel tudtam tölteni a netbookot, arra az esetre, ha maradna erőm a nap végére naplót írni. Ez jó érzés volt. Odabent pedig egy dombornyomott térkép is volt, amin nagyszerűen látszott az ezen a napon megtett (sárga szaggatott bal lent) és a még tervezett útvonalunk (piros vonal jobbra a kanyonhídig és picit tovább a túloldalán). Durva terep, meg kell hagyni, ilyet én is építettem otthon vízből meg homokból anno a homokozóban, csak kicsit kisebben. :) …és most itt vagyunk, az igazi, naaagy Grand Kanyonnál! :)

…és ebédet főzünk, mert magától nem gurul a bicikli, még akkor se, ha ezen a napon amúgy sok lefelénk volt

Már csak össze kell keverni és ráborítani a másik lábosban kifőtt tésztát

Ebéd után kiültünk az árnyék szélére és néztük az eget. Most olyan gyorsan mozogtak rajta a felhők, hogy az még szabad emberi szemmel, 1x sebességnél is jól látszott. Persze ez már megint timelapse: :)

Mikor már pakolni készültünk, odajött hozzánk Raz, egy nagyon kedves pakisztáni fickó, akivel nagyon érdekes volt beszélgetni. Most volt túl a sokadik válásán, valahogy úgy mondta, hogy itt Amerikában el van cseszve a társadalom, nem csak a megunt termékeket, hanem egymást is eldobálják az emberek. Ő most emiatt kicsit kivan, ezért eljött ide, hogy a természetben legyen. Amikor pedig a szülőhazájáról kezdett beszélni, még ennél is sokkal szomorúbb lett, elmesélte, hogy nagyon szereti a hazáját, de sajnos szörnyű dolgok történnek odahaza, Pakisztánban egyszer kitalálták, hogy hadsereg kell, mert különben le fogja rohanni őket India. Lett is hadsereg, ám az akkorára nőtt, hogy mostanra gyakorlatilag átvette a hatalmas, és hát nem éppen megfelelően kormányoznak, szörnyű ami ott van. Miközben ezt mesélte, látszott, hogy tényleg nagyon szereti a hazáját és szinte a szíve megszakad érte, már látszódtak a könnyek a szeme sarkában, ahogy mesélt. Együttéreztünk vele, mert hát tényleg láttuk egy szeletét a csodaszép országánák és a pakisztániak igazán a szívünkbe lopták magukat. Ezt elmondtuk neki is, és azt is, hogy ezt egyszer a tévében is elmondtuk, le is írtuk párszor cikkekben és a blogon, és még sok-sok embernek személyesen is elmeséltük. Ezzel sem sikerült sok örömöt csalni az arcára, de azért az együttérzésünknek valószínűleg örült. Még integettünk is neki, mikor kikanyarodott a parkolóból, mire odagurult még hozzánk, és átnyújtotta a névjegykártyáját, és egy 20 dollárost. Mi utóbbi miatt ellenkezdtünk, de végül hiába, azt mondta, ne aggódjunk ezen, ez csak pénz, szívesen adja, és különben is, ha pénzre van szükségünk, csak jöjjünk Amerikába, itt lehet pénzt csinálni, legalább azt lehet, ha más sok jót nem – búcsúzott el tőlünk keserédesen.

A Jacob’s Lake után még egy kicsit erdőben mentünk, még pár kilométert hullámzott a táj, aztán…

Aztán elindultunk lefelé a forró sivatagba!

Magunkalatt láttuk az országutunk folytatását, ahogy kigyóként kanyarog a végtelen tágas semmibe

Egy parkolóban megálltunk szusszanni a nagy lefelé száguldásra, és megnézni a kilátást

Majd keresztülsuhantunk a kígyón

…és leértünk a nagy lapályra!

E szakasz szépségéhez kétségtelenül az is hozzátett, hogy néhány lankás részt kivéve végig enyhén lejtett egészen a kanyon fölötti hídig

Óóó, ezt a képet meg akartam picit vágni, mielőtt lekicsinyítem e bejegyzéshez. Na most már mindegy, ezért nem keresem elő újra az eredetit, majd talán a 2015-ös 360°bringa falinaptárhoz… :)

Megálltunk egy kiállónál, ahol a naptól már jócskán kifakult információs táblák azt mesélték nekünk, hogy innen indul a Honeymoon Trail, vagyis a Nászút-ösvény. :) Oké, mi már rajta vagyunk egy ideje! :)

Elképesztő szép volt az ég ezen a napon

A már említett lankás rész… Persze nem volt vészes, a nagy hőség ellenére sem. Merthát amióta leértünk ide ebbe a sivatagba, a hőmérséklet is megugrott kissé az erdőhöz képest

Néha kilátszódott a Grand Kanyon ezen felsőbb szakaszának egy-egy része

Az út bal oldalán a Rim, vagyis a perem – mindig nagyszerű tájképet biztosított :)

Mivel se éhesek, se szomjasak, se nyűgösek, se különösebben fáradtak nem voltunk, a bringázás ezen az úton tényleg akkora nagy élmény volt, mint ahogy azt ez a kép sugallja. Ez nincs mindig így, de most így volt! :)

Közeledünk a Dwellers Cliff nevű helyhez, már látszanak a házak a távolban

Itt szusszantunk egyet, mert hát hiába a enyhe lefelé, azért tekerni azt kellett és a hőség is kivett belőlünk

Talán egy kilométert sem haladtunk a Dwellers Cliff állomása után, mikor az út bal oldalán furcsa sziglaalakzatok sokaságára lettünk figyelmesek. Egy fickó még szuveníreket is árult mellettük, ebből is látszott, hogy itt valami látnivaló van. Egyes sziklák alá apró kabinokat építettek, úgy hogy a visszahajló szikla biztosította(? :o) hozzájuk a tetőt

Több ilyen szikla is volt, de nem mindegyik alá építettek házat

Az egyik nagyobb szikla köré egy egész komoly ház volt építve. Persze már romokban hevert

Az előző kép más szögből

“Induljunk már!” :)

Egy-egy mellék-kanyon egészen az út széléig nyúlt, és be lehetett látni az aljukra

Irány tovább!

A táj nem gyengült egy fikarcnyit sem, sőt…

Erről a szakaszról egy timelapse is készült. Igazából az egészről készült Jacob’s Lake óta, de olyan hosszú, hogy z unalmas lenne Nektek, de ez talán nem annyira. A sziklaalakzatoknál történt bohóckodásunk is benne van, a Dwellers Clifftől egészen a Marble Canyonig:

A Marble Canyon egy nagyon apró helyiség volt, egy-két bolttal, étteremmel, egy benzinkúttal, egy hotellel és egy repülőtérrel. Utóbbinak a kifutópályáján nem volt aszfalt, de sorra szálltak le a kis gépek, hozták a turistákat. Akik kicsöppenve a vadonba annyira nem találták magukat, hogy még minket is megkérdeztek, merre van az arra (a benzinkútnál voltak emberek, náluk lehetett bejelentkezni a szállóba) – mi pedig egy mosoda-zuhanyzó-WC szolgáltatásokat nyújtó egység mosodájában találtunk egy ingyenesen használható légkondicionált helyiséget, ide ültünk be enni és vettünk két 1 dolláros hideg üdítőt is, hogy valami lónyállal leöblíthessük az út porát a torkunkon. Fantasztikus szakaszt tudtunk a hátunk mögött, és ezt ünnepeltük meg ezekkel az “Arizona” márkajelzésű üdítőkkel

A Kanyon a hídról – itt már jóval kisebb, mint ott, ahol a turisták zöme látja

Elnéztem az időt egy órával, így már alig volt hátra valami a napból a sötétedésig

Arra is gondoltunk, hogy a Navajok által felállított, napközben szuvenírek árulására használt bodékban alszunk

Mert egyre közeledett a naplemente… Ezek a sziklák nappal is vörösek, de talán nem ennyire, most a lemenő nap fénye festette őket ilyen élénkre

Végül az első szembejövő Navajo telepre kanyarodtunk le, itt koszos udvarokat, és rendetlen házakat találtunk, ráadásul a legtöbbjükben nem volt senki. Végül az egyik háznál zörgött a légkondi és bentről fények szűrődtek ki – itt találtunk embereket, akik nagyon kedvesek voltak, és megengedték, hogy a szomszéd háznál (ami egyébként a hölgy anyukájáé, aki ekkor nem volt otthon) sátrazhatunk. Mivel itt is tele volt minden azzal a szúrós bizével, egy autóroncsokkal teli betonplaccot sepertün fel a mama kertjében, és oda állítottuk fel a sátrunk hálófülkéjét, amiben így már fel mertük fújni a matracainkkat. A Navajo családhoz (ahová talán nem tartozik bele a férfi, mert ő egy “sápadtarcú” kaukázusi fajta volt, de szintén nagyon kedves) ezen a napon csapódott oda egy kiskutya, akit elmondásuk szerint kitettek, és magára hagytak. Ez a kutya egy eszméletlen szeretetéhes dög volt, Zita meg is szeretgette, aminek a vége az lett, hogy a sátorunk oldalához bújva aludt, még sokáig nyöszörögve további szeretetért.

Történt 2014. július 20-án, tekertünk (illetve gurultunk, “Éljen a Gravitáció!”) 119km-t.

Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.

Ebéd után a Hampi Bazaar főutcájának a túloldalára tekertünk a bringáinkon. Itt egy nagy teret találtunk oszlopos épületekkel, és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé.

Tehenek és Gólyatöcsök a folyóparton

A folyó mellett találtunk egy nagyon hangulatos kis éttermet a fák alatt. Ide beültünk inni valamit, és csak úgy ülni, és lenni. Erre remek hely Hampi, és ez a vendéglő pedig egyenesen szuper jó volt. A fák között ki lehetett látni a folyóra és a folyó előtti kis zöld mezőre, illetve a kettő között magasodó néhány „kavicsra”. Ezen a kis mezőn tehenek (vagy legalábbis valami tehénfélék – én otthon sose láttam ilyen állatot, valaki írja meg, hogy pontosan mifélék, ha tudja) legeltek és vonultak. Először eltűntek a sisnyás mögött balra, de onnan előjött egy fickó és hangos kiáltozásokkal és csattogásokkal visszazavarta őket az előttünk elterülő kis zöld mezőre. Mindeközben Zitával nagyon jól meg tudtuk figyelni, hogy a teheneket követik a fehér madarak, amikről most már nagyon jó, hogy tudjuk, hogy gólyatöcsök, mert megírta egyik kedves olvasónk, hogy így hívják őket! Persze ha tévedünk, akkor javítsatok ki! Az én madártudásom nagy részét Tőletek kaptam! :)

Klikk a képre a nagyobb bölény(?)ekért! :)

Szóval ültünk ott, és néztük ezt az leképesztően összerakott tájat, és benne az állatokat. A gólyatöcsök mindig szorosan követték a teheneket, de azt nem sikerült megfigyelni, hogy vajon volt-e köztük egy-egy összerendelés, magyarán, hogy minden tehénnek volt-e egy és csak egy dedikált madara. Öööhh, bocsánat, lehet, hogy kicsit kockán fogalmazok, szóval csak arra gondolok, hogy vajon minden tehénhez csak egy madár tartozott-e és mindig ugyanaz? Erre nem jöttünk rá, de arra vannak tippjeink, hogy miért ez az együttlét. Valószínű ahogy a tehén legel és harapja a füvet, ezzel kiforgat néhány apró állatot is, gilisztákat, rovarokat, amelyek a gólyatöcs nagy kedvencei.

Ezen a helyen elidőztünk jó egy órát, mielőtt továbbálltunk.

Séta a sziklák között a Vitalla templomhoz

Sajnos a bringákat itt le kellett kötnünk az étterem mellett, mert igencsak sziklás és lépcsős terep következett. Az egyik kanyarból eszméletlen szép kilátás nyílt a folyó egyik kanyarulatára és a túloldalt lévő szikladombra. Zitának úgy kellett megvárnia, mert én nem bírtam megállni, hogy fel ne másszak egy nagy kőre jól körbenézni, na és persze csinálni egy szép kis panoráma képet:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Pár lépéssel később az út bevitt a sziklák alá, és néhány nagyobb kő alatt át kellett bújnunk, hogy a túloldalt kilyukadjunk egy templom mellett, egy gyönyörű partszakaszon. Ekkor épp egy csapat nő és gyerek jött szembe, fejükön hatalmas cókmókot összetekerve hordtak, még a gyerekek is. Bámulatos, hogyan képesek erre. Valószínű mi is meg tudnánk egy idő után tanulni, ha nekiállnánk gyakorolni. Zita szerint nem csak, hogy sokkal célszerűbb így hordozni a holmikat, hanem még egészségesebb is. Ha ez így van, amit simán el tudok képzelni, akkor viszont az egy jó kérdés, hogy a modern világban miért tűnt el ez a módszer? Miért a kézben vagy a vállainkon visszük a holmijainkat? Na, egyszer kerüljünk vissza Budapestre, kipróbáljuk, mit szól hozzá a nép, ha ezt a szokást kicsit átvesszük néha a harmadik világból. :)

Klikk a nagyításért!

A partot egyetlen nagy lapos szikla alkotta, és amikor elnéztünk a folyó felé, elállt a lélegzetünk. A folyó itt egy szakaszon a sziklák között kiszélesedett, és a gyerekek csónakokban játszottak a vizen. Ez a kép több volt mint festői. Vajon tudják, hogy a földi paradicsomban játszadoznak. Remélem legalább sejtik, és nincsen sok gondjuk, hanem csak élvezik a létet – mert itt aztán lehet! A csónakok kör alapú kis teknők voltak, vékony fákból összetákolva, az aljuk szurokkal lekenve, hogy ne eressze át a vizet. Jól össze voltak rakva a kis csónakok, öröm volt nézni a gyerekeket a vízen. Kicsit irigyeltem is őket! :) De ez már csak az én gyengeségem. A parti sziklában shivalingákat láttunk belevésve, de ezek nem voltak nagyok, laposak voltak, és körülöttük emberalakok is voltak, valamint a kis fekvő emberikon, amiről Krishna kiokosítása után tudjuk, hogy nem jelent mást, csak egy jelet, hogy itt kell a földre fekve imádkozni. Ilyet ott jártunkkor nem csinált senki. Ha még ezt is láttuk volna, komolyan nem hittem volna el, mert már így is az egész hely olyan volt, mintha egy nagyon frankó és valóságos dokumentumfilmbe csöppentünk volna. De ez nem film volt, hanem a gyönyörű szép valóság, India szívében. Na az ilyen pillanatokért megéri az a sok küzdés és kín, amit India mutat az érme másik oldalán. Persze most maradjunk csak a vidám és szép oldalon, és sétáljunk tovább.

Ha nem lett volna nálam a GPS, bizony itt most kicsit bizonytalanok lettünk volna, hogy merre is van a Vittala templom. Még Gokarnán hallottuk néhány lakótársunktól, hogy 600 lépcső vezet fel a domb tetejére, amin található. Semerre nem láttunk ilyet, csak a messze távolban a folyó túloldalán tűnt fel egy szikladomb, amire egy világoskék sáv vezetett fel kanyarogva – bizonyosan egy lépcsősor. Ez a hely azonban legalább 2-3 kilométerre tűnt nekem szemre, a gépész pedig már csak 700m-t mutatott a Vittala templomhoz. A turpisságra hamar fényderült, ám előtte még szembejött egy kék száris idősebb asszony két tehenet terelve. Na ez is egy olyan látvány volt, hogy alig hittük el. Van ennek a Hampinak valami csodálatos varázsa, és ezt nagyon élveztük. Kicsit továbbérve egy banyána fát találtunk az úttól jobbra. Ez a fa azért tűnt ki a környezetéből, mert tele volt aggatva műanyagzacskókkal, a zacskókban pedig kövek voltak. Ezek a csomagok lógtak a fa függő gyökereiről. Krishna erről is beszélt nekünk a délelőtt. Azok a nők akasztanak ilyen kővel teli zacskót a banyána fákra, akik gyereket szeretnének. Szegény fa, hogy nézett ki… Voltak, akik valamilyen anyagkendőt használtak, de a többség reklámszatyrot vagy valamilyen műanyag zacskót.

A Vittala templomnál

A Vittala templomhoz érve meglepettem tapasztaltuk, hogy semmiféle domb nincs alatta, sőt, tök lapos az egész környék. Ugyanakkor kicsit meg is ijedtünk, mert elég üres volt már a környék, és az első két kaput zárva találtuk. Végül a túloldalin beengedtek az őrök a szinte már tök üres templom komplexumba. Merthogy itt több templomot, ha jól emlékszem ötöt találhatunk egy nagy téglalap alakú elkerített részen. A főbejárat előtt pedig ott van a kőszekér, Hampi fő szimbóluma, aminek még a kerekei is kőből vannak, és a legenda szerint anno még be is tudták gurítani a történetet ezeken a kőkerekeken. A kocsi annyira tetszett, hogy jól körbe is sétáltam/fényképeztem:

Ma természetesen már nem mozog sehová, ellenben igen pofásan néz ki, ahogy a templomépületek is. Igyekeztem sokat fotózni, mert már igencsak a kőrakások mögé igyekezett a nap, és ugye ilyenkor vannak a legjobb fények – amíg el nem tűnik a nap. :)

Szóval rohangáltam mint a mérgezett egér, ugyanakkor azért megpróbáltam magamnak is lefényképezni, vagyis megnézni a dolgokat, és nem csak a gép LCD kijelzőjén keresztül.

Az útikönyv szerint itt vannak szolmizáló oszlopok, amik vékony, hosszú kis oszlopok sűrűn egymás mellett. Ezeket egy ideje már nem szabad kongatni, mert rájöttek, hogy tönkremehetnek, és ugye itt egész Hampi a világörökség része. Nosza, végre valamire itt Indiában is figyelnek?! Gondoltam nagy naivan… Aztán jött az őr, és kérdezte, hogy nem akarok-e 100, majd 50 rupiért do-ré-mi-fá-szót hallani az oszlopokon. Csak néztem, hogy mi van… Hát csávó, épp Neked kéne odafigyelni, hogy ne történhessen ilyesmi! :) De hiába ez itt India, itt „minden lehetséges”. Persze mi nem kértük, ahogy a 20 rupis idegenvezetést sem, amire már rá is zendített egy másik őr nekem, amikor leesett, hogy ezért majd jól pénzt akar kérni tőlem. Úgyhogy még időben le tudtam állítani. Mindezek a kis malőrök persze mit sem vettek el a pillanatok értékéből. Szóval a Vittala templom szép volt, annak ellenére, hogy alig néhány lépcsőt kellett megmászni érte. :) A 600 lépcsős templom ezen a napon rejtély maradt előttünk, de biztosak voltunk benne, hogy létezik, és azt is eldöntöttük, hogy felkeressük még, amíg itt vagyunk.

Vissza Hospetbe – Boldog Új Évet!

Visszafelé menet még megnéztünk egy King’s Balance nevű helyet, ahol igazán nem jöttünk rá, hogy pontosan mit is kell látni, de a GPS jelölt egy ilyen nevű helyet, hát arra mentünk visszafelé. Szép volt, de igazán még most se tudjuk, pontosan mit is hívnak így. Talán két követ egy nagy szikla tetején, talán az egyik romot… A nap akkor tűnt el a fák mögött, amikor a folyóparthoz visszaértünk. Egy csodálatos naplementét láttunk, olyan volt, mint a mesében. Ezután nem maradt más hátra, mint befejezni a napot. Visszatekertünk, fel a főutcára, majd azon végig, hogy visszaadjuk a bringákat.

Hampi bazárnál buszra pattantunk, és visszarobogtunk Hospetbe. Fantasztikus nap volt ez a mai, talán az egyik legszebb, legtartalmasabb napunk, mióta Indiában vagyunk. Nem is tudom, hogyan fogom közelebb hozni a weboldalon megjelent útinapló részeket a valósághoz, ha egy napról három bejegyzést írok?! :) Na de sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk! Gondolom feltűnt Nektek, hogy újra naponta vannak bejegyzések! ;) Amíg bírom szusszal, addig így lesz, mert kicsit zavar, hogy egy hónappal le vagyunk maradva a valóságtól.

Hospetben hogy meg tudjam mutatni a riksásnak, hogy hová a viharba is szeretnénk vitetni magunkat, előző este eltettem a Murali lakásával szemközti kis utcai étterem blokkják, azon rajta volt a pontos cím, amit csak fel kellett mutatni a riksásnak, és már repültünk is. 60 helyett 40 rupiért, ami még mindig több, mint a helyieknek mért 30 rupi, de hát örüljünk, hogy csak ennyire „vertek át”. Igazából, amikor nem vagyok fáradt, akkor kezdem élvezni, hogy minden nap többször meg kell küzdeni az igazunkért, legyen szó több száz, vagy pár tucat rupiról. Este még elcsíptük indulás előtt Muralit, így sikerült vele egy közös képet készíteni, mert ez előző este és reggel is elmaradt. Ő túl kedves nekünk ahhoz, hogy elengedjük fotó nélkül, így végül nagyon örültünk, hogy ezen az estén még összefutottunk vele.

Boldog Új Évet Murali! :) …és az összes többi indiai barátainknak is, akik Google Translate-el olvasnak minket, és szintén ekkor ünnepelték az új évet! ;)