Robi, akit egy hétre örökbe fogadtunk :)

Néha elég kemény tud lenni ez a gyerek, Zita már mondta is, hogy nem hallja a saját gondolatait, és bizony én is poénkodtam, hogy meggondoltam magam, mégsem szeretnék gyerekeket a jövőben… :) Persze mindezen csak viccelődtünk, és Robi is velünk nevetett. Sőt még az az ötlet is tetszett neki, hogy kikötözzük egy fotó kedvéért egy pálmafához, bekötjük a száját dáktéppel és a nyakába akasztunk egy táblát ezzel a felirattal: “Azt nem mondtátok, hogy ennyit beszél…!”, majd a fotót elküldjük internetet a családjának, hátha ők is olyan jól mulatnának rajta, mint mi az ötleten… Persze ezt végül nem léptük meg, hiszen félreérthető lett volna az egész, na meg nem akarunk a gyerek lelkébe gázolni. Pedig internet tényleg lett volna hozzá, 2,5 dollár fél órára, vagy 25 dollár egész hétre, csak arra kell figyelni hogy ne streameljünk vagy skypeoljunk sokat, mert van egy napi limitük, ami ha kimerül, lekapcsol az egész a következő napig. És áram se csak két órát van már, hanem szinte egész nap megy a generátor (valahol nagyon csöndben “túl sokat”, ahogy Becky, a tulaj mondta nekem, mikor kérdeztem, hogy mégis napi hány órát tudjuk tölteni a fényképezőgép aksiját.

Robi egy kisrákkal – az a fránya kamera, hát nem a gyerekre fókuszált? :)

De visszatérve Robira: ami a lelkében vagy a fejében, az rögtön a száján is, tipikus kérdése hogy láttuk-e már ezt vagy azt a filmet, ismerjük ezt vagy azt a zenét, és ettünk-e már ilyen vagy olyan ételt. Ezeket a témákat hamar tabulistára is tettük, persze Robinak így is maradt beszélnivalója. :) A Rizikóban csak a rövidtávú, kamikáze taktikát ismeri, és rettentő mázlista, különösen ha Zitának szurkol ellenem – mert játékot persze még nem nyert ilyen stratégiával. :) Mióta itt vagyunk a szigeten, akart már lenni weboldal designer grafikus, kommentátor, és csak egyszerűen zseni is. Kisbabának állítólag rettentő kövér volt, annyira hogy nem is volt nyaka csak olyan egybe fej-test baba volt, ehhez képest most csak 35kg, igaz elmondása szerint ez mind izom és csont. Egyébként 14 éves létére még nem törtek rá a kamaszos marhaságok, szóval igazán jó fej gyerek, a tréfát félretéve azt hiszem nem panaszkodhatunk rá. Főleg hogy egész jól megtanult frizbizni és egyszer több mint 150 dobást is sikerült egymáshoz végeznünk anélkül, hogy leesett volna a földre a frizbi.

Frizbibajnokság közben

Ebből a játékunkból egyébként komoly versenyt rendeztünk, rajzoltunk két kört a homokba és ha a dobó hibájából nem tudta elkapni a másik, akkor annyi pontot kapott, ahány kör óta nem volt hibánk. Aki előbb elérte a 200 pontot, az nyert, és az én nyereményem amikor nem dupla vagy semmire játszottunk, az két óra nyugalom volt, amit akár 5 perces intervallumokba is kérhettem Robitól. Ilyenkor le kellett állnia a köztünk a végére már szinte állandó szinten menő hecceléssel és bunyóval (amit természetesen én sokkal előbb untam meg, mint ő…), és csak értelmes témáról beszélgethetett velünk, illetve csak akkor, mikor kérdeztük. Ilyenkor néha 15 percre is megfeledkezett magáról, így jól jártunk, máskor meg a sziget más lakóihoz ment őket boldogítani, vagy csak kérdezgetni őket, hogy mennyi az idő, hogy lejárt e már az 5 perce? :)

Robi nagy kedvencével a mindig nagyon játékos és jófej Tiggivel

Egyébként mióta visszajöttünk a szárazföldre, és idehaza van, azóta ilyen gond nincs vele, mert amikor nem skypeolva játszik valamilyen multiplayer lövöldőzős zombiölős játékot egy otthoni magyar haverjával, akkor a kis szarost, vagyis Tiggit, a pitbull terriert abajgatja, aki kb. 10 centit nőt azalatt az egy hét alatt, míg oda voltunk a paradicsomban, de persze a fehér végű ecsetet, vagyis a farkát még mindig állandóan és nagyon vidáman mozgatva krúzol fel-alá a szobában. :)

Kókusz mámor és Kung Fu Fighting timelapse videókon

De ne menjünk el a szigetről, mert még szeretnék pár érdekes dolgot mesélni és mutatni Nektek erről a csodás helyről, amire még visszagondolni is nagy öröm számomra. Egyik reggel gondoltam egyet, és elővettem a timelapse kamerát. Állványra tettem, és mindent, amit csináltunk, azt ASAP módban rögzítettem, vagyis sűrűbben, mint egy másodperc, eltárolt egy képet a masina, ahogy csak bírta, és ezekből készített 30 fps videókat. Így csak néhányszor lett gyorsabb a felvétel mint a valóság, és már folyamatos, és talán nem is túl unalmas a tempó, de ezt majd Ti eldöntitek!

Szóval reggel felkeltünk és fogmosás és vízivás után Robival kimentünk a közeli partra, hogy leszüreteljünk néhány kókuszt (0:18) (Ha Robival ketten nem voltunk elég magasak, akkor egy kisfűrésszel felszerelt botot használtunk (0:06)), majd ezekből, már a házunk előtti asztalokon egy éles machetével először Robi bontott fel egyet itt sikerült róluk egy egész pofás videót készítenem (0:49),majd én másik hármat (0:32). Robinál nem csak azért voltam gyorsabb, mert hosszabb, erősebb karom van (bocs Robi! :D), hanem mert szegényt nem is hagytuk nagyon gyakorolni, hisz ha lecsapja a machetével az egyik ujját, a kézfejét vagy ne adja az ég az egész karját, akkor ezzel hogyan számoltunk volna el a szüleinél? Ezért eleinte nem is engedtük Robit a machete közelébe, persze ő cseles volt: az egyik sznorkelezésből ő már vacogva kikérte magát előbb, hogy fázik. Mire mi is kimásztunk a vízből a szigetre két felbontott kókuszdió várt ránk, amit Robi nyitott ki nekünk machetével, hogy ezzel kedveskedjen nekünk (mondom, hogy jó fej gyerek!) – persze előtte nem kérdezte meg, hogy bonthat-e machetével kókuszt, de miután láttuk a két kibontott ajándék kókuszt és azt is, hogy “a gyereknek” – csak így hívtuk – megvan mind a két karja és mind a tíz ujja, ezért végül semmiféle dorgálást nem kapott ezért, sőt később hagytuk, hogy kibontson mégegy kókuszt a kamerának. Amúgy ő azt jobban élvezte, amikor a már kibontott kókuszt minél kevesebb csapásból kettévághatta, ezt is hagytuk neki, mert ilyenkor két kézzel fogta a macsetét és a testétől fél méterre lévő kókuszra célzott vele, így nem sérthette meg magát. :)

Imádtuk, hogy ennyi kókusz van, és minden fürdés után alig vártuk, hogy csapra verhessünk újabb néhányat a szomjunk és éhünk oltása céljából :)

Miután lenyomtunk egy reggeli frizbi bajnokságot Robival, megkérdeztem, hogy nincs-e ötlete újabb timelapse témákhoz. Erre ő kitalálta, hogy csináljunk egy a kedvenc animációs filmje, a Kung Fu Panda után egy “Kung Fu Fighting”-ot, vagyis egy bunyós videót, amiben verekedést színészkedünk úgy, mint ahogyan az a videójátékokban is látszik, oldalnézetből. Zita volt a bíró, aki az első nap talált gyönyörű, óriási kagylóval indította a meccset, majd a végén ez volt Robi díja is, mert hát megbeszéltük, hogy ő lesz a győztes. Bunyó közben mondtam Robinak, hogy adjon egy BNP-t, vagyis egy Büdös Nagy Pofont, és ezt ő meg is tette, de nem csak játsziból, hanem igazából is levágott nekem egy sallert, amin aztán annyira nevetett, hogy ő maga is földre került – de ő a nevetéstől. :) (0:34)

A nagy bunyóra és nevetére pihentünk egyet, felmentünk a ház teraszára elringatni magunkat a függőágyakban (0:28). Nem tudom, miért, de nekem ez a videó a kedvencem, talán mert jó a szög, jól mutatja, micsoda csudajó helyen volt ez a kis házikónk a pálmaligetben. Ezt az idillt csak néha szakította meg egy-egy hangos puffanás, ami azt jelezte, hogy valahol a közelben vagy egy pálmafa levél, vagy egy érettebb, barna kókuszdió esett le a fákról. Ha utóbbi, az egyben jó hír is, mert a leesett kókuszt begyűjtve (erről nincs videónk, mert nem volt túl izgalmas, se látványos felvenni egy kókuszdiót a földről) a házunktól 20 méterre lévő karókhoz vonultunk vele, hogy először lefeszítsük a külső vastag, puha háncsot róla, majd kettéüssük a szilárd belsőt, hogy a lét kiöntve belőle lereszelhessük egy erre készült célszerszámmal a belsejéből a finom fehér húsát (1:06), amit később kókuszos rizshez, kásához, csokis pancakehez használtunk fel, vagy csak egyszerűen magában ettük. Előbbi videónál Zita volt az ügyes operatőr, és később Robi is bemutatta a tudományát (0:58), ami közben én pimaszul beültem figyelni a háttérbe, de csak addig, amíg el nem kezdett esni az eső. Ekkor fel kellett állnom hogy a székemmel tetőt képezve megóvjam a kamerát a víztől, mert ekkor nem volt rajta a vízálló tok. Robit egyébként egyszer sikerült befogni egy mosogatásra is, de amint látszik (0:30) nem végzett elég alapos munkát, Zitának többször is rá kellett szólnia, hogy “ezt még egyszer, még nem tiszta”, és Robi már alig várta, hogy befejezve ezt a szörnyen nehéz házimunkát utána mehessünk frizbizni. :)

31 ezer kilométer

Mint azt talán már írtam, ez az egy hét nekünk a szigeten egyfajta ünneplés is volt (na nem mintha nem lenne szinte minden egyes nap egy ünnep nekünk ezen az úton…), hiszen Dangrigába jövet, az esőben, a sötétedés előtt néhány perccel ért minket utól a 31 ezredik biciklizett kilométerünk Budapesttől számolva. Természetesen ott akkor nem volt alkalmas az idő és a hely az ünneplésre, ezért ott eszünkbe se jutott, de reméltük, hogy később lesz majd megfelelő hely és alkalom egy örömfotóra. És hát hol máshol, ha nem itt, egy ilyen csudaszép szigeten? Szóval elkészítettük a fotót, és mire végeztünk a szöveg kirakásával (1:36), addigra pont a nap is kisütött. :)

31000km – Ahogy kedves anyósom, Kati néni osztotta tovább Facebookon e képet: “Már csak 9 ezer van hátra!” :)

Amíg örömünket fényképeztük, egy nagyon érdekes dolog történt:

Az egyik kép még éles volt, a másik már szürke és életlen. Mikor a kamera lencséjére néztünk, ezt láttuk. Bepárásodott! Az ijedtségünk nem tartott soká, mikor láttuk hogy a másik fényképezőgép is párás lett belül csak az az LCD kijelzőjénél, akkor leesett a tantusz. Valószínűleg nagyon hirtelen egy nagyon éles váltás történt az időjárásban, mégpedig a levegő nedvességtartalmában. Ezt mi nem éreztük meg, de a kamerák belsejében lévő nedves levegő hirtelen kicsapódott bennük. De az is lehet, hogy csak a hirtelen napsütéstől. Mindegy is, a lényeg, hogy aztán gyorsan kiszáradtak.

Kisrákok műanyagpáncélban

Lent a lakószobák alatt a konyhában minden este hatalmas buli volt. Ez minket az alvásban nem zavart, ugyanis nem emberek, hanem kisrákok buliztak. Hajnalban több tucat rákot láttunk a sarkokban és a homok tele volt keresztbe-kasul nyomokkal. A rákok este voltak aktívabbak, valószínű a madarak miatt, és ugyanemiatt választották a helyszínt is, mint menedéket, hiszen a konyhába nehezen repülhettek be madarak (azért megtették, egyik nap kicsit meg is csócsálták a kenyereinket). Hogy mit csináltak pontosan a rákok, azt nem tudjuk, talán szociális életet éltek és/vagy a napközben elhullajtott morzsákat ették fel, nem tudjuk. Még asztalokra is képesek voltak felmászni, pedig egyikük-másikuknak egészen hatalmas csigaház volt a hátán, mint választott páncél.

Ez a rák egy nagynak számított a haverjai között

Némelyik kisrák nem csigaházat, hanem különöbző a tenger által idehordott műanyagdarabokat választott magának páncélnak. Ezt elsőre nagyon furcsának találtuk és Zita össze is szedett néhány csigát, hogy egy vödörbe helyezve őket a műanyagpáncélú rákokkal elősegítsen egy páncélcserét, de a rákoknak eszük ágában sem volt megválni a műanyagkupakoktól. Valószínű élvezik, hogy könnyű és erős páncéljuk van, amiben gyorsabban tudnak mozogni, mint a csigákban, ugyanakkora hasonló védelmet biztosít számukra.

Kisrák zöld műanyagkupakban

Egy kisrák, valami másik műanyagban

A rákokkal egyébként egy izgalmas versenyt is játszottunk, Zita ötletére felrajzoltunk a homokba egy három sávos versenypályát, aminek a végébe kókuszreszeléket szórtunk motiváció és jutalom gyanánt a rákoknak, majd mindenki választott magának egy-egy versenyzőt, aztán elindult a verseny! :) (0:39)

Vissza a cápákhoz és az állóképekhez

Végezetül jöjjön még néhány fotó a további vízalatti élményeinktől. Sajnos a cápák akkora rajban mint először már nem jöttek vissza többé, csak néhány pillanatra pillantottunk meg újra egy-egy kisebb példányt, így be kellett érnünk a rájákkal való úszásban és a különböző korallokban. De ez is nagyon szép volt, így panaszkodni egy percre sem jutott eszünkbe, minden percét nagyon élveztük a szigeten való létnek, még a déli és esti főzőcskézéseket is.

Kedvenc kókuszlelőhelyünk néhány vizre épített cabanával a háttérben

A sziget hátsó, déli részén, ahol sűrű volt a pálmaerdő

A sziget délnyugati oldalában van a szemétlerakó – az üvegeket és az egyéb újrahasznosítható dolgokat külön gyűjtik, de van egy olyan kupac is, amit később elégetnek – valószínű szombat esténként, amikor a hajó nincs a szigeten és csak azok a vendégek vannak ott, akik több hétre maradnak

A háromfős kajakunk, amit Beckyéktől kaptunk, az is nagyszerű játékszer volt és sok szép merülőhelyre eljuttatott minket

Víz alatti kert

Zita napozik, Robi horgászik, én a víz alatt felfedezek – totális boldogság! :)

Odalent egy másik, szintén csodaszép, teljesen más világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk

Megvagy! Pár nappal ezelőtt egy másfajta növényen láttalak, szóval tuti, hogy valami élősködő vagy! :)

Christmas Tree Worm – rálökve a vizet azonnal behúzza magát és teljesen eltűnik a korall felszínéről

Ha süt a nap, odalent is szebbek a színek és a fények

Nem igazán lehetett betelni az odalenti látvánnyal – Zitával ellentétben (aki nagyon szeretne már újra palackkal merülni, csak hát az pénzbe kerül és nem olcsó) én ezért jobban szeretem a sznorkellinget – igaz, hogy itt csak a felszínen, vagy annak közelében tudunk nézelődni, de ha találunk valamit és az jól látható a felszínről, akkor addig csodálhatjuk és fotózhatjuk, ameddig csak jól esik, a pipán keresztül végtelenszer vehetünk levegőt, nem fogy el, mint Scuba Diving közben a palackból kb. 30-40 perc után.

Egy kajakozás végén, mikor fordulunk haza: “Ez jó volt!” :)

Ültettünk egy kókuszt, pontosabban Zita ültette. Körberakta kagylóval, talán még megtaláljátok majd – ha véletlenül a jövőben a szigeten járnátok, az Y elágazású dupla cabaná vizi járda előtt van (ugyanott ahol a 31 ezer kilométer tünnepeltük)

Cápát, mint már írtam, később csak ilyen távolból láttunk

Zita úszik egy rájával

Robi + rája szelfi :D Mondtam neki, hogy csináljunk ilyen képet is, mert rájás fotója sok embernek lehet, tele van velük az internet, de “én és a rája” forója kevésnek

Zita lőtte rólam ezt a sea weades arcképet – ez is mehetne igazolványképnek az iguanás mellé :)

Kishalak között

A tűzhallal

Ezen az utolsó merülésen észrevettük, hogy a lepényhal változtatja a színét, attól függően, hogy szürke homok felett, vagy zöldes növények felett úszik – elképesztő a természet! :)

Hát ennyi! :)

A szigeten november 30. és december 6. között voltunk, ebből az utolsó három nap történtek az itt feldolgozott örömök. :) Nagyon-nagyon jól éreztük magunkat ezen a héten, és mindenkinek csak ajánlani tudjuk a Glover Reef Resortot, ahol a resort ugyan enyhe túlzás, de ez nem baj, ez a sziget pont így tökéletes, ahogy van, ha “luxus” körülmények lennének rajta, az nem is nagyon illene bele a környezetbe. Így viszont a többi karib-tengeri szigethez képest töredékáron tölthetünk el itt egy hetet, és mint az elején már írtam, a tenger itt is gyönyörű, és az igazi élményekre itt éppúgy vagy talán még jobban megvannak a lehetőségek, mint máshol: lehet horgászni, kajakozni, búvárkodni (49 dollár egy merülés bérelt felszereléssel együtt, divemasterrel), vagy csak egyszerűen élvezni a környezetet, és pihenni. Az étteremben lehet ételeket is rendelni, tehát nem muszáj saját magunkra főzni, de mi ezt az utat választottuk, érthető okokból: nincs étel 10 dollár alatt az étteremben, hiszen mindent ki kell vinniük oda, viszont 4 doboz kaja, amit előtte a kínai Family Shopban vettünk, csak 130 dollár volt hármunkra és végül 2 doboznyit visszahoztunk belőle.

Én meg ismét utolértem a jelent az útinaplóval (gondolom kitaláltátok, hogy azóta visszatértünk a szigetről), ami határtalan boldogsággal tölt el! :) Minden le van írva, jöhetnek az új élmények: Még egy kicsit körbenézünk Dangrigában, talán írok még egy Origo cikket is, aztán holnap vagy holnap után indulunk PG-be, két nap a bringával oda, onnan pedig hajóval fogunk átmenni Guatemalába. Karácsony valószínű Guatemalavárosban, vagy valahol El Salvadorban fog érni minket. :)

Kilátóhely vadászat

Mert bizony ilyenekből is volt dögivel, nem is tudom, hol kezdjem. :) Talán azzal, amiről már tettem előzőleg is említést. Többször kimentem még futni az első futás után, ezek közül a második futásom egy 10km-es kör lett, amiben szint is volt bőven, ezért egészen szépen megmakkantam mire visszaértem a sátrunkhoz, és utána még 1-2 napig kényszerpihenőre is tettem magamat.

Már ahogy elindultam, rögtön többször elővettem a fényképezőgépet, mert gyönyörű kis házak között, pálmaligetek alatt haladtam. Az út piszok meredek volt, egy keskeny, kanyargó betonsáv a dzsungelben. Ekkor megértettem, miért van az a sok buggy a motorkerékpárok mellett lent a boltokban, ahol egy kisebb vagyonért ki lehet bérelni ezeket a dögöket. Ilyen meredek úton egy motorral elég necces lehet a bátortalanabbaknak fel-le száguldozni.

A sziget egyik északi kilátóhelyét tűztem ki célpontnak. Útközben kiugrottam egy másik, középső kilátóhelyhez is, ahonnan már gyönyörű kilátás volt, itt kattintgattam néhányat, majd számoltam, és az jött ki, hogy még oda tudok érni a másik kilátóhelyhez is naplemente előtt, így útnak indultam. Még több és még meredekebb fölfelé következett, majd átbuktam, és jött a lejtő. Ezen a szakaszon egy helyen durván alámosta a víz a betonozott utat, és az egy méteres árokban ért véget. Persze ez engem mit sem zavart, futva elvoltam a beton nélkül is, a talaj se sáros, se különösebben csúszós nem volt. Ezután az egyik kanyarban letért az utam a OpenStreetMap-en jelzett, onnan elméletben egyenesen a kilátóhoz vezető útvonalról. A valóságban az út lekanyarodott a Mango Bay nevű öbölhöz, de mivel én most nem sznorkellezni, se nem búvárkodni indultam, hanem fel a kilátóba, ezért erről az útról én az első lehetőségnél letértem balra, hogy minél inkább a kilátóhely és az odavezető út, vagyis annak a jelölt helye felé haladjak. Valójában szó se volt ott útról, ahová a térkép jelölte, ott csak sűrű dzsungel volt, és amit utakat én találtam, azokat mintha találomra vágták volna ki a dzsungelből egy markolóval. Amit aztán meg is találtam egy nagy útkereszteződésben. Itt elindultam több úton is a kilátó felé, de végül mindegyik egy zsákutcába torkollott, és sűrű dzsungelben ért véget. Egy nagyon kerülővel végül csak kikeveredtem egy csúcsra, ahol volt is néhány szikla, de azokra hiába másztam fel, onnan se láttam ki a fák lombjai közül. Hazafelé aztán találtam még egy kilátóhelyet, ahol akárcsak a legelső helyen, itt is üzemelt egy kis büfé, de innen is csak a Sairee melletti hosszú, nagy öbölre lehetett rálátni és semmi másra. Nekem a vágyam az volt, hogy a Koh Nang Yuan szigethármasára rálássak fentről a 300m magas dombtetőről, a háttérben a naplementével. Ez végül nem sikerült, de mégsem voltam ezért keserű, mert közben gyönyörű dzsungelben jártam és azért a legelső helyről sem volt épp csúnya a kilátás. Hogy hogyan lehet feljutni az általam kinézett kilátóra vagy hogy egyáltalán létezik-e a kilátó és oda az út valójában, ezeket nem tudtam meg azóta sem. Hazafelé már odavoltak a lábaim, volt, hogy a meredekekben háttal lépkedtem lefelé, hogy ne szakadjanak ketté a vádliaim. De nem adtam fel, hazáig kocogtam, pedig több motoros felajánlotta, hogy elvisz, de nem éltem az ajánlattal, különben is csurom izzadtság voltam tetőtől talpig, nem örültek volna nekem.

Egy másik este, legalább két nappal az előző futás után, amikor már nagyjából rendbejöttek a lábaim, megkíséreltem egy újabb támadást, de ezúttal lentről, a nyugati partról indulva. Megint gyönyörű helyeken jártam, de nem találtam a hegyre felvezető utat, végül egy étterem-panzió szerűségnél lyukadtam ki, ide az út két nagy egymásnak dőlt szikladarab alatt vezetett, majd bent a dzsungel alá épített járatokon lehetett bolyongani egyet a teraszok és a házak között.

Itt végül megtaláltam a kijáratott az éttermi részhez, ahol ki lehetett menni a partot alkotó sziklákra. Ez egy nem akármilyen hely volt, fantasztikus kilátással és hangulattal. Sajnos az igazi, szép naplemente ezen a napon elmaradt, mert nyugaton felhős volt az ég alja, így színek azok nem voltak, de azért a hangulat az nagyon jó volt. Itt mászkáltam még egy kicsit, felszaladtam egy-két sziklára, majd elindultam hazafelé, mert időre vissza kellett érnem, le volt beszélve egy vacsora Mrs. Udon Thani-nál azzal a szlovák párossal, akikkel a Mekong Deltában is találkoztunk. Ők azóta bejárták hátizsákkal Vietnam-ot, Laoszt, és most itt utolértek minket. :)

Water Festival, avagy a thai újév, a Songkran – ahogy Koh Tao-n zajlik

A következő futásom a Songkran, a Thai Újév napján volt. Ilyenkor az a szokás, hogy mindenki agyonlocsol mindenkit. Vödörből, vizipisztolyból, vagy vizzel teli zacskókból (gránátokból), de megy a játék, ráadásul egy ilyen nyugatiakkal teli szigeten különösen elszabadul az őrület. A délelőtt folyamán mi még nem is bírtunk és nem is nagyon akartunk asszimilálódni ezzel az egésszel, csak Ursula éttermének teraszáról, a távolból figyeltük, ahogy a Rockopus-os kollégák teljesen megvadultan mindenkit vizipisztolyokból locsolnak, aki az úton elhalad a boltjuk előtt. Persze erre fel voltak készülve a közlekedők is: volt, aki eleve már valami jelmezben érkezett, a hátán egy viztartállyal és egy hatalmas vizipuskával. Volt olyan, aki valamiféle jelmezbe öltözött be, és voltak olyanok, akik egy pickup platójáról egy nagy tartályból vödrökből locsolták a jónépet. Szóval „hadiállapotok” uralkodtak, és az egész kívülről nekünk úgy tűnt, mintha erre a napra mindenki megbolondult volna.

Végül délután erőt vettünk magunkon, becsomagoltuk a GPS-t és a fényképezőt az egyik Ortlieb kiszsebbe, vagyis vízállóvá tettük őket, majd elindultunk lefelé. Lent a parti sétálóutcán még nagyobb őrület volt, itt már hintőporral is szórták egymást az emberek, és nem volt olyan 10 méter, hogy ne kaptunk volna a nyakunkba egy vödör vizet. Egy motoros le is verte Zita szemüvegét, de hála az égnek, Zita valahogy nagyon ügyesen azonnal megtalálta a földön és felkapta, így egy karcolás nem esett rajta. Odébb megtaláltuk Ursulát is, aztán a parton egy egész nagy táncos, zenés bulit. Én itt leváltam Zitától, és ahogy azt előzőleg megbeszéltük, elmentem futni egy kört.

Ahogy elhagytam a települést, a part mentén haladtam tovább, kis ösvényeken a parti sziklák felett a dzsungelben. Azt vártam, hogy ez majd olyan kis elhagyatott hely lesz, ahol csak én leszek, de ez nem így volt. Igaz, legalább a songkrani őrületet magam mögött hagyhattam, mert itt csak csendes öblöket és egymás nyakára épített apartmanokat találtam. Egy-két öböl igen pofás volt, márcsak a napsütés hiányzott volna a tökéletesen idilli, mesebeli tengerparti feelinghez, persze én ezt nem hiányoltam, mert bár a fotók pofásabbak lettek a napsütésben, de én megpurcantam volna, ha még a nap is tűz rám. Szóval ez pont jó volt így.

Az elhagyatott dzsungel helyett az apartmanok között cikáztam egy keskeny betonjárdán, sokszor bungalók ajtajába, kapukba, vagyis zsákutcákba futva. Végül aztán csak megtaláltam a kifelé vezető utat és felrohantam egy hágóba, ahonnan az adótornyok mellől gyönyörű kilátás nyilt egy déli öbölre, a Tatooh-bay-re. Innen már fordultam és a főút mentén visszafutottam Sairee-ba. Itt egy 10 percet várnom kellett Zitára, mert ő közben visszament a szállásunkra feltenni egy pántot a szemüvegére és letenni a papucsát. Ezalatt az idő alatt csak leültem egy terasz peremére és néztem a parton bulizó tömeget. Ezzel a passzivitásommal annyira kitűntem az örjöngő tömegből, hogy többen odajöttek hozzám, hogy nem árulok-e valami elszívnivalót… :o

Ennek akkor lett vége, amikor Zita megérkezett. Ő bulizni akart, én pedig nagyon nem voltam azon a hullámhosszon, vagyis abban a hangulatban, hogy jól tudjam érezni magam a főleg nyugatiak alkotta felszabadult, bulizó egyvelegben. Ennek tudatában voltam, ahogy annak is, hogy Zita bár most küldött haza, hogy akkor ne is húzzam le itt a hangulatot, de ez mind zavart is, mert azt is tudtam, hogy Zita jobban örülne, ha vele maradnék és együtt buliznánk, csak még azt nem tudtam elképzelni, hogyan leszek képes felszabadulni és jól érezni magam ebben a társaságban – ahol egyébként senkit nem ismerünk.

Csodák csodájára ez végül valahogy mégiscsak sikerült, és magam is meglepődtem aztán magamon. A dolgot azzal kezdtük, hogy elmentünk az életveszélyesen csúszós padlójú és jéghidegre légkondicionált legközelebbi 7Elevenbe, ami meglepetésünkre még nem volt teljesen lerabolva, mert még hűtött sört is találtunk. Ez így már csak annyiba került, mintha otthon egy kocsmában vettük volna, és Zitának is találtunk egy Spy wine nevű, itt népszerű, és igen hamar beütő buborékos bort. Ezek mellé még megettünk egy-egy nagyon finom „pancake”-et, vagyis rutit, azt hiszem burmaiak által készítve. Kinek, mi a kedvence: Zita banános-csokisat, én meg egy sajtos-hagymás-virsliset. :) Ez jót tett a lelkünknek és még a pénztárcánknak sem volt olyan fájdalmas. Később ugyanebből még egy kört (sör,spywine,pancakes) lenyomtunk, és utólag örömmel konstatáltam, hogy ez a kis erezd el a hajamat nem ütött be annyira a büdzsénknek, ezen a napon nem költöttünk számottevően többet, mint bármelyik másik nap a szigeten.

Ellenben alig egy órával azután, hogy elhatároztuk, hogy „Na jól van, akkor bulizzunk!” (vagyis inkább én is rávettem végre magam nagy nehezen), azon találtam magam, hogy egy kanadai-thai áradozását hallgatom a magyar kolbász nagyszerűségéről, aztán pedig egy svájci kollégával együtt keressük a vízben az elhagyott bankkártyáját, amiről mint később megtudtuk, egy svájci meghívást ért volna – de hiába, mert nem találtuk meg. :) Később még a vizicsúszdát is kipróbáltuk és táncoltunk is, utóbbi közben kölcsönkérve egy-két ember vizipisztolyát, megsoroztunk mi is néhány embert vízsugárral, csak hogy végre visszafizessük, amit eddig kaptunk. A szongkran is, mint minden ünnep, hatalmas üzlet, szerintem több millió műanyag vizipuskát eladnak az ezt megelőző napokon. Mi persze nem vettünk ilyet, ezzel a környezetünket és a pénztárcánkat is megkíméltük, és ezt nem is bántuk, épp elég volt ez a néhány perc játék nekünk. Persze még utána is öntöztük a népet, csak aztán már egy a tengerben talált műanyag vödörből. Magam is meglepődtem, hogy a két sör után már mindenki haver volt és fűvel-fával leálltam dumálni, mikor nemrég még ugyanez a tömeg, tudom helytelenül, de teljesen antipatikusnak és ellenszenvesnek tűnt. Zita ebben a buliban összesen 120 baht-ot talált, egy százast a tengerben, egy húszast pedig a tánctéren. :) Ezeket nem kerestük, csak találtuk. Bezzeg másnap, amikor visszamentünk sznorkellmaszkokkal a tett színhelyére, akkor már csak üres sörösüvegeket, és törött napszemüvegeket találtunk, de készpénzt és bankkártyát már nem. Egyébként ez a buli, ahogy azt talán a sorokból is ki lehetett venni, elég vad volt, már úgy szumma-szumárum a szigetre nézve. Már aznap láttunk sérüléseket, de másnap többen monoklival, mankóval, bekötözött végtagokkal sétáltak az utcákon… :) „Fiatalság”, bolondság… Fiatalság idézőjelben, mert a nyugatiak nagy része kortól függetlenül úgy viselkedett ezen a napon, mintha felelőtlen, a bulizós, lázadós korszakukat élő teenagerek lettek volna. Nekünk végül ez egy jó buli volt, aminek nagyon örülök, és legfőképpen annak, hogy csak délután kezdtük, és sikerült annyira magunknál maradni, hogy se nekünk, se a holmijainknak (amiket egyébként közben letettünk, elhelyeztünk egy biztonságos helyen) nem esett semmi baja.

Biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve keressük és találjuk az apró csodákat

Egy epizód még hátravan a Koh Tao-i történetek közül, ez pedig a kajakos-sznorkellinges kalandozásunk, pontosabban kalandozásaink, mert kajakozni végül kétszer kajakoztunk. De kezdjük az elején! Az olcsó kajakbérléshez kaptunk egy tippet az egyik Rocktopus-os sráctól, hogy menjünk át Chalokba, és onnan induljunk, mert ott fél napra csak 200 baht a csónak. Ezt meg is fogadtuk, áttekertünk a bringákkal, és nem bántuk meg.

A csendes Tatooh-öbölből a tőle eggyel keletebbre lévő Thian Og-öbölbe terveztünk átevezni. Vagyis kezdetben ennél sokkal merészebb ötleteink voltak, amelyek között a sziget körbeevezése is szerepelt, de amint kiértünk az öbölből, rájöttünk, hogy ez egy nagyon naív gondolat volt. Ugyanis a nyílt vízen hatalmas hullámok támadtak, amelyeken nem volt olyan kellemes és vicces a haladás. Sokszor csak a következő hullámot láttuk, aztán annak a tetején pedig már megint elláttunk a távoli horizontig. Viharos azért nem volt a helyzet, csak épp nem volt olyan kellemes és könnyű a menet. Azért persze áteveztünk a szomszédos öbölbe, ehhez egy nagy, hosszúkás, sziklaszirtekkel teli félszigetet kellett megkerülnünk. Odaát már az öbölben is hullámzott, mert nem volt semmi, ami felfogja ezeket a hullámokat – ez az öböl egyenesen DK-nek nézett, kifelé a tengerre, ezért meg sem próbáltunk itt sznorkellingezni, túl zavaros volt ahhoz a víz. Csak kihúztuk kicsit a csónakot a partra, ahol éppen két burmai munkás takarította a tenger által kihordott szemetet a partról. Zita is kihozott nekik a vízből egy szétszakadt hátizsákot, aztán már toltuk is vissza a csónakot a vízre, és pár perccel később már újra a hullámokkal küzdöttünk.

Mikor kiértünk az öbölből, felfedeztünk egy másik kajakos párost is. Ők gyorsabban haladtak, nem is bírtuk utolérni őket, csak amikor már kikitöttek a Tatooh-öböl bejáratánál, egy takaros kis partszakasz szélén. Itt aztán mi is tartottunk egy kis pihenőt, miután megküzdöttünk ezzel a pupikutyával, felmentünk a vendéglőrészbe meginni egy-egy italt és megenni a nálunk lévő csokiskekszeket.

A sznorkellezést nem hagytuk ennyiben, hanem elhatároztuk, hogy elindulunk tovább a parton, de most a másik irányba, nyugatnak. A nyugati oldal csendes kell, hogy legyen, a délelőtt sznorkelleztünk a nagy öbölben, és az teljesen csendes volt. – Így gondolkodtunk, miközben még mindig 1-1,5 méter magas hullámok között vergődtünk.

Egy kis félsziget, a Cape Jeda Gang keleti nyakánál kötöttünk ki, de ezt a kis partot is nagyon verte a víz. Az az ötletem támadt, hogy mivel ez már tényleg csak egy nagyon apró félsziget, talán át tudunk sétálni a kavicsos fövenyen a félsziget nyakán, és a túloldalt, a nyugati parton rátalálhatunk a nyugodt vizekre. Erre nagyon ráhibáztam, mert szinte csak pár métert kellett átsétálnunk a másik oldali parthoz, és egy gyönyörű, csendes kis öblöt találtunk.

Itt közben rákezdett nekünk egy kicsit az eső is, de ezt mi már csak a halk pöttyegésekből hallottuk és a hátunkon éreztük, mert különben bent voltunk a kellemesen meleg és csendes vízben, arccal és minden figyelmünkkel lefelé, mert amit odalent láttunk, az nagy csoda volt. Gyönyörű halakat, halrajokat láttunk, egy nagy csomó Christmas Tree Worm-ot és még egy csomó mindent, amit sajnos most nem tudok itt tovább részletezni, mivel fényképezni nem tudtunk. Ezért csak azt tudom most elmesélni, hogy nagyon színes volt, nagyon érdekes, és rettentően élveztük. Főleg, hogy most mi magunk voltunk, senki nem vitt és senki után nem kellett rohanni, a saját stílusunkban és tempónkban mehettünk, a saját kis öblünkben, amit mi fedeztünk fel magunknak.

Egy halacskát azért mégis be tudok mutatni részletesebben, őt nem most láttuk először, de most tudtuk először hosszabban, tüzetesebben is megfigyelni, ráadásul Zita nagy örömére egy apró utódjával egyetemben. Ez a bohóchal volt, ami egy olyan korall között élt és nevelte az utódját, ami az összes többi hal számára veszélyes, de őt nem bántja. Magyarul szimbiózisban éltek, és ezt nagyon érdekes volt látni. A védelmező szülő, ahányszor csak bármilyen más lény a közelbe jött visszaúszott a mozgó, hullámzó csápok közé, és a kicsinyét is visszaterelte. Mi pedig kb. fél méterrel az egész felett mindezt közelről csodálhattuk, ameddig csak jólesett. Zitának ez rettentően tetszett, emlékszem, hogy még akkor is, amikor már kifelé tartottunk, mondta, hogy „De még egyszer menjünk vissza, nézzük meg az anyukát a kis hallal” :) Tényleg aranyosak voltak, és nagyon jól éreztük magunkat ezen a helyen, nagyon boldogok voltunk, hogy végül mégiscsak sikerült találnunk egy helyet, ahol egy jót sznorkelleztünk és sok szépet láttunk. Pedig már kezdtük feladni, amikor rátaláltunk erre a kis paradicsomra.

Reggeli futás Danival

Hazafelé jól meghúztuk, hogy meg ne fázzunk az esőben, és közben konstatáltuk, hogy már megint jó őrültek vagyunk! Kint a vizen, a hullámok között az esőben, nincs még két ilyen hülye… Vagy legalábbis nagyon ritka! De nekünk megérte, pont így volt izgalmas és szép! :)

Hazafelé a kajakozásban megálltunk az esőben, behúzódni egy útszéli sültcsirkére az eső elől. Miközben faltuk a már rég nem evett finomságot, ismerős mondatokat hallottam a vendéglős nő és egy srác között. „Small Country”, „10 Million People”, „Europe”… Te, Zita, ez a srác nem magyar? – Nem tudom, kérdezzük meg! Where are you from? I’m from Hungary. Ne már basszus, mi is! Mióta vagy a szigeten? Danival találkoztunk, a magyar szomszédunkkal, akiről kiderült, hogy a szigeten eltöltött 12 napunk alatt végig mindössze 50 méterre lakott tőlünk. Nagyon megörültünk a találkozásnak, hát még én, amikor megtudtam, hogy Dani is szeret futni. Meg is beszéltünk egy közös futást másnap hajnali 6 órás indulással. Nem volt könnyű felkelni, de a 10km-es futás nagyon motivált, meg persze nem is hagytam magamnak más választást: ha megígértem, muszáj menni! (Sokszor így szoktam csinálni, mert magamért képtelen vagyok felkelni, de ha van valaki más, akivel megbeszéltünk valamint, akkor nincs szundi! :) )

Dani a kilométerek alatt aztán elmesélte a rövid történetét: otthon már régóta álmodozott róla, hogy valahová lépni kéne, valamit tenni kéne, aztán amikor megszűnt a munkahelye és a barátnőjénél is felmondott. Ekkor elérkezettnek találta az időt, eladta a holmijait, a kocsiját, összepakolt egy hátizsákba és elindult. Hamar itt kötött ki Koh Tao szigetén, és már több hónapja itt él. Ő ezt inkább egy új kezdetnek éli meg, mint egy végnek, és most egy ügyes kis mobilalkalmazást fejleszt tengernyi szabadidejében, ezen a „borzalmas” helyen. :) Ahol szerintem simán nem költ annyit, mint otthon az autóval, albérlettel, téli fűtésszámlákkal, még a szárazföldinél magasabb árak mellett sem. Futni is itt kezdett el, hogy el ne tunyuljon, és ez jól is megy neki, mert meg kell mondjam, emberemre akadtam benne. Bár fénykoromban (vagyis kb. 10-12 évvel ezelőtt – Te jó ég, olyan rég!?? Áááá…! Öregszem! Azt hittem, rajtam nem fog az idő.) a 6 perces tempó laza lötyögésnek számított, azóta sokat változtam én is, és most a 10 kilométer, azokkal az emelkedőkkel, a trópusi éghajlaton, még ezen az amúgy kellemes reggelen is betett nekem, olyan alaposan megpurcantam tőle, hogy nem is sikerült nagyon produktívnak lenni ezen a napon eztán.

Last Minute evezős túra a Koh Nang Yuan szigetekre

Zitát még hagytam aludni vagy 10-ig, én közben a naplót pötyögtem, aztán felkeltünk, megreggeliztünk, és pakolni kezdtünk. Bizony, ez volt az utolsó napunk a szigeten, mert előző nap este megvettük a hajójegyet tovább délre, vissza a szárazföldre, este 9 órai indulással, alvós hajóra, reggeli érkezéssel.

A kalandjainknak azonban ezzel még nem lett vége, ugyanis délután a napsütéssel együtt jött egy agymenésem. Ekkor már egy hete nem sütött igazán a nap, hőség az volt, néha előbújt a napocska is, de olyan ragyogó, tiszta idő már nagyon rég nem volt, viszont úgy tűnt, ezen a délután kitisztul az idő. Többek között a borús idő miatt sem mentünk ki eddig a hármas-sziget, a Koh Nang Yuan legdélebbi szigetére, megmászni azt, és lefotózni föntről, a tetején lévő szikláról a másik két szigetet, köztük a homokföveny nyúlványokkal. Tudtam, hogy ez nem akármilyen élmény és fotótéma lehetne, de addig halogattuk, míg végül nem is maradt rá igazán idő. Ám most, hogy kisütött a nap, újra kedvet kaptam hozzá, és győzködtem Zitát, akit nem kellett sokat kérlelni. Indultunk hát, le a bringával a nagy partra, oda ahol a buli volt két napja, leláncoltuk őket, kibéreltünk gyorsan két órára egy kettes kajakot, és már a vizen is voltunk. Gyönyörű napsütésünk volt, eveztünk a fényárban, és megint ránk tört az érzés, ami előző este is. Én fáradt voltam, éreztem a lábam, a vállam, de azt is, hogy nagyon élvezem az egészet úgy általában is, és azt is, hogy olyan izmokat mozgatok meg, amelyeket amúgy nem nagyon szoktam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy az mennyire tetszett, hogy Zita is éppígy vagy talán még jobban élvezte az egészet. Én vagyok a világ legszerencsésebb fickója, komolyan! Találtam egy ilyen lányt, aki hozzám jött feleségül, és aztán elbiciklizett velem idáig, most pedig már megint csináljuk az őrültséget, amikor már alig van 5 óránk a hajó indulásáig… :D

Eveztünk, ahogy bírtunk, és a sziget szépen lassan, de közeledett. Kb. félúton megtorpantunk egy kicsit, mert nagyon úgy tűnt, hogy le fog menni a nap, mire odaérünk, és valójában aztán így is történt, ha le nem is ment még teljesen, de a felhők mögött sajnos már eltűnt a nap, mire ki tudtunk kötni a déli szigetet a többivel összekötő homokföveny szélén. Nem hagytuk, hogy ez csalódással töltsön el minket, inkább siettünk, hogy még minél előbb, minél jobb fényeknél felérjünk a sziget tetejére, a sziklára. Először a part menti sziklákra épített fa sétányon kellett végigszaladnunk, aztán pedig fel egy betonlépcsőn az erdőben. Sehol nem találkoztunk az amúgy állítólag mogorva szigetőrrel, és így nem is szedte be rajtunk senki a szigetre lépésért a 100-100 baht-ot, de erre akkor ott nem is figyeltünk, csak utólag konstatáltuk.

Fent a sziklák tövében véget ért a lépcső és kellett egy-két nagyobbat lépni, vagy inkább már mászni, hogy fent legyünk a sziget tetejét képező hatalmas, lapos sziklatömbök tetején. Ez nem okozott gondot nekünk még flip-flop papucsban sem, felsegítettük egymást, majd megkezdtük a gyönyörködést és persze a fényképezést.

Egyszerre két gépet kattintgattunk, Zita az új Canont (amit a naptárbevételekből vettünk!), én pedig a Panasonic-ot. Aztán leálltunk ezzel, és már nem is tudom mennyi ideig, de csak néztük az alattunk elterülő szigeteket. Gyönyörű volt, és én közben az itt eltöltött napokra gondoltam. Ez a sziget bizony kiérdemelné azt a címet, hogy „A sziget, ahol az álmok véget érnek!”, mert simán el tudom képzelni, hogy a kevésbé ön- és céltudatosabb utazó itt ragad akár hónapokra vagy évekre is, félbehagyva az amúgy hosszabbra tervezett világkörüli álomutazását. Nekünk ez azért nem fordult meg komolyabban a fejünkben, és Danit is meg kell védjem, neki ez, ahogy már írtam, inkább kiindulópont, és ő inkább máshogy nevezné ezt a szigetet, az ő definíciója a „Nyári tábor felnőtteknek”! :) Mindkettőben van valami, és ahogy ott a déli részen futkorásztam a nyugadtabb öblök között, bizony ez a sziget még a családosoknak is ideális lehet. Rögtön azon kezdtem ábrándozni, hogy milyen jó lenne ezt egyszer nagyobb családi körben is meglépni, eljönni ide több hétre vagy akár egy hónapra is, és nem csak a leendő gyerekeinkkel, hanem a testvéreinkkel, azok családjával és a szüleinkkel együtt. Hogy élveznék ők is… Annyi mindent lehet itt csinálni, futni, kajakozni, úszni, sznorkellingezni, búvárkodni, hogy Dan leendő bringakölcsönzőjéről ne is beszéljek. Nekünk közel sem sikerült az egész szigetet felfedezni, a keleti és északi partvonalon nem is jártunk egyáltalán. Milyen jó lenne minden reggel kimenni a bátyámmal és az apukámmal egy közös családi futásra, ahogy már csak a december 24-ei, Karácsony estét megelőző reggeleken szoktuk az utóbbi években. Mennyire nagyon élveznék ők is… Aztán persze visszaszálltunk a földre, és belegondoltunk abba is, hogy ez milyen irdatlan sok pénzbe kerülne, és lefelé menet Zita azt is megjegyezte, hogy nem gáz-e ilyenekről álmodozni, amikor közben arra is szoktunk figyelni és arról is szoktunk beszélni, hogy ne legyen olyan nagy az a bizonyos ökológiai lábnyomunk. Mert ugye a nagycsaláddal kétlem, hogy kerékpárral utaznánk ide… :)

Szóval nagyszerű pillanatok voltak ezek odafent, méltó zárása volt ez a szigeten eltöltött napoknak,, még ha kicsit kalandosra is sikerült. Lent a tücsökszerű állatok összegerjedtek a naplementére és elképesztő ricsajt csapva egyszerre ciripeltek, amikor visszaértünk a partra.

A kajakban egyenest elindultunk Koh Tao nagyszigete felé, hogy ne legyünk kivilágítatlanul a nyílt vizen, mire besötétedik. Ez éppen hogy, de végül sikerült is, amikor már kukksötét volt, akkor már a nagy öbölben voltunk, a part mentén haladtunk, az éttermek fényénél, a teraszokról kiszűrődő élőzene kíséretében. :) Ez is hangulatos volt, meg kell hagyni, de közben majd meg feszültünk, úgy eveztünk, ezért ezt már nem tudtuk igazán tisztán kiélvezni, inkább arra koncentráltunk, hogy haladjunk, mert ekkor már alig volt két óránk a hajó indulásáig. A GPS nélkül nem lett volna könnyű megtalálni a helyet, ahonnan indultunk, de így sikerült. A két óra már rég lejárt, de egy szót se szólt az emberünk, csak mosolyogva visszavette a kajakot és az evezőket. Mi úgy ahogy voltunk, mezítláb tekertünk fel a táborunkhoz, mert a papucsokat nem akartuk összekoszolni a part homokjában, és különben is nagyon csúszósak vizesen.

Szerencsére a sátrat már nagyon okosan előzőleg lebontottuk, és ez kellett is, mert már nagyon kevés időnk maradt. Amíg Zita zuhanyozott, én felmálháztam a bringákat, majd én is letusoltam, és már csak a búcsúzkodás maradt. Ursulánál így végül elszalasztottuk a vacsorát, de az e-mail címét végül sikerült megkapnunk, és Zita még valami csokoládés fagylaltszerű történetet is megkóstolt gyorsan. Ha a szigeten jártok, ugorjatok be a Rocktopussal szembe Ursula „Taste of Home” éttermébe, nem véletlenül ő a legjobb a TripAdvisor szavazói között! ;) Danit valószínű már nem fogjátok a szigeten találni, de szerencsére tőle végül el tudtunk köszönni, mert az utolsó pillanatban megjelent. Jobb lett volna nyugodtan, egy sör mellett beszélgetni vele még egyet, ahogy előző este tettük, de ez most elmaradt, talán majd valamikor máskor, a világ valamelyik másik pontján.

Száguldottunk lefelé, de nem sokáig, mert Mrs. Udon Thani étterme előtt lefékeztünk és felvettük a fölfelé jövet már megrendelt négy darab Vegetable Chicken Fried Rice-t, hogy legyen mit ennünk este a hajón – ha elérjük. Tepertünk tovább, de nem a főúton, mert az hullámvasútas volt, és mi csomagokkal voltunk, ráadásul nekem megint beragadt a markolatváltóm, és nem tudtam váltani. A sok csomaggal nem volt könnyű végighajtani a parti kis úton, a fekvőrendőrökön és a turistákon át. Egyszer majdnem meg is borultam, de nem miattuk, hanem azért, mert nem tudtam leváltani és így nehéz volt elindulni egy tumultus mögül. Az szép show lett volna, ha ezzel a megpakolt űrjárgánnyal elvágódok két tucat részeg nyugati turista előtt, de hála az égnek, ez az epizód végül kimaradt a filmünkből. Helyette jött egy rövid, de piszok meredek fölfelé, az egyetlen a kikötőig, amit már vártunk, mert tudtuk, hogy jönni fog a reklám után. Leszálltunk a bringákról, én letámasztottam az enyimét, majd Zitáját ketten feltoltuk. Mindezt papucsban, kövön, ami nem volt könnyű. Aztán ugyanígy az enyémet is feljuttattuk, és odafent már csak két nagyon alattomos, éles élekkel ellátott fekvőrendőr állta az utunkat, amelyeken így a táskákkal, a válthatatlan biciklimmel én akkorát huppantam, hogy az szinte már nekem is fájt, nem csak a kerékpárnak.

15 perccel 9 előtt értünk oda a hajóhoz, még bent állt, és nagy megkönnyebbülésemre egy hatalmas komp volt, amibe autók is be tudtak állni. Ekkor jött egy rövid hidegzuhany, mert a jegyeket kezelő hölgyek azt mondták, nem érvényes a jegyünk a hajóra. Meglepetésünkben nem is tudtuk, mit csináljunk, de persze azért Zita megkérte őket, hogy nézzék meg jobban azt a jegyet. És voilá, másodjára már érvényes volt. Csak egy kis incidens, hogy sose felejtsük el, még mindig Ázsiában vagyunk!

Ezek után már csak fel kellett hajtanunk a hajóra, lerámolni a bringákról, rögzíteni azokat, majd felpakolni a holmijainkat a fedélzetre, és megtalálni az ágyainkat. A kajakozástól sajgó vállakkal és mellkassal, a parti sétáktól több helyen felvágott talpbőrrel, a futásoktól beállt lábizmokkal, és a búvárkodástól még mindig egy pici vízzel a fejemben vágtam el magam az ágyon, totálisan kimerülve és hullafáradtan, de nagyon-nagyon boldogan ahogy Zita is. Tudtam, hogy mindezekből hamar regenerálódni fogok (és így is lett), de azt is, hogy ezek az élmények már örökre a mieink lesznek, és ezekért bőven megérte minden.

Koh Tao szigetén összesen nem egész 12 napot töltöttünk, 2013. április 4-én reggel érkeztünk meg, és április 15-én este hagytuk el. Ez alatt az idő alatt 144.033,4 forintot költöttünk, és ebben már a Bangkokban vett busz-hajójegy és ez a második hajójegy is benne van, ahogy a sátorhelyünk, minden élelmünk, a búvárkodás, a kajak és a sznorkelling szerkó bérlése is. Ha a bangladesi repülésünket nem nézzük, szerintem soha ilyen kis idő alatt ennyi sok pénzt nem költöttünk még ezen az úton. De még nem is búvárkodtunk, és nem is jártunk még ilyen mesebeli szigeten soha ezelőtt. Mindennek megvan az ára. Mi persze ezt az árat is próbáltuk a lehető legalacsonyabban tartani, ezért sátraztunk, és ezért volt egy speciális ajánlatunk a Rocktopus-nak, amivel ők éltek, és amiért mi nagyon hálásak vagyunk, és még egyszer, utoljára: nagyon köszönjük! :) Ha ők nincsenek, csak a két búvártanfolyam került volna ennyibe, ezért valószínű be se tesszük a szigetre a lábunkat.

Idáig tartottak a friss élmények, mostantól már nem a szigetről írok, hanem onnan időben és térben távolabbról. Szóval most már nekem is úgy kell előhívni az élményeket és az érzéseket, nem pedig csak kiereszteni őket magamból bele a billentyűkbe.

Szóval a szigeten ott hagytam abba, hogy megvolt a két merülésünk, és a házi feladat befejezése után lefeküdtünk a sátrunkba aludni. Tényleg nagyon vártuk a másnapot, mert erre a napra újabb két merülésünk volt betervezve. Ezeket a délelőtt folyamán, a már ismert Japanese Gardens-nél, és a „Twins”, az Ikrek nevű korallzátonynál tettük meg. Utóbbi ugyanannak a szigetcsoportnak, a Koh Nang Yuan-nak a nyugati, tenger felöli oldalán található, átellenesen a Japanese Gardens-el. A szigeteket összekötő homokföveny sávon átsétálva is el lehetne jutni az egyik helyszínről a másikra, ám ez körülményes lenne a búvárszerkóban, és még költséges is, mert a sziget magántulajdonban van és aki kiteszi rá a lábát, annak fizetnie kell, ha jól emlékszem fejenként 100 bath-ot, vagyis kb. 800 forintot. Arról nem is beszélve, hogy a merülések közben nekünk palackot is kellett cserélni, ezért egyértelmű és logikus volt, hogy az első merülés végeztével visszamegyünk a csónakra, és azon a szigetet körbehajózva átvonulunk a második délelőtti merülő helyünkre, a Twins-hez.

Ezúttal is úgy zajlottak a merülések, ahogy az első kettő is: az elején csináltunk néhány gyakorlatot, amelyeket már jövet a hajón elmagyarázott nekünk Dan, majd azokat a víz alatt be is mutatta nekünk, hogy aztán mi is utána csináljuk. Közölni a másikunkkal, hogy elfogyott a levegőnk, vagyis a kezünkkel jelezni a nyakunknál, hogy mindjárt kampec, ha nem segítesz haver, aztán jól megrángatni, amíg oda nem adja az ő elsődleges regulátorát. Amíg mi elkezdünk így az ő palackjából lélegezni, addig ő előkapja magának a másodlagosat, hogy ő is tudjon miből levegőt kapni. Majd ugyanez fordítva és végül ugyanez úgy, hogy a levegőre szoruló kapja meg először a másodlagosat.

A vízalatti élővilág most is éppúgy lenyűgözött minket, mint az első két alkalommal, csak most már én is egy kicsit nyugodtabban és magabiztosabban éreztem magam a vízben. Ezzel Zita már az elejétől így volt, de én csak ettől a harmadik merüléstől kezdve éreztem igazán jól magam a vízben, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy mostantól kezdtem igazán önfeledten élvezni a merülést. Közben azt is jó volt látni, hogy Zita éppígy, vagy talán még jobban élvezi az egészet, és mivel értelemszerűen én voltam a „diving buddy”-ja, akivel mindig szorosan együtt kellett mozognia, és akivel figyeltünk egymásra, ezért lépten nyomon azon kaptam, hogy valamit nagy kíváncsisággal szemlél, miközben Dan és Hannah távolodnak tőlünk. :) Ekkor mindig a lelki szemeimmel láttam magam előtt a kisiskolás Zitát, akit csak Kati néni meséiből ismerek, azt a kislányt, aki dolgozatírás helyett a pókot nézte a sarokban, ahogy a hálóját szövi. Ugyanez a csodálat még most is megvan Zitában, és ez abszolút látszott a víz alatt, nagyon élvezte a merüléseket a vízbe ugrástól az utolsó pillanatig.

Sőt, még azután is, hiszen sokszor volt még időnk a hajó körül azután is, hogy mi már végeztünk. Amíg vártunk a többi csoport visszaérkezésére, a sznorkelling maszkokkal és az uszonyokkal csak így „lightweight” visszaugrottunk a vízbe, hogy körülnézzünk. Ezt hívják egyébként sznorkellingnek, amikor a „pipával” lélegezve, „békatalpakkal” a lábunkon úszkálunk a felszínen vagy annak közelében. De ezt a két kifejezést állítólag nagyon nem szeretik a búvárkörökben, ezért én nem is fogom többet használni. Szóval így sokszor visszamentünk még a vízbe, és még így is sok érdekeset és izgalmasat láttunk. A Twins korallzátonynál tett merülésünk után Zita talált egy, a felszín közvetlen közelében úszkáló apró, színes halrajt. Voltak köztük még apróbb, halak is, ők egy kis külön csoportot alkottak, ez a kis óvoda külön összetartott még a csoporton belül is az ő saját klikkjükben. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy a két karunk között, kint az igazi, „vad” vízen. :) Közre tudtuk őket fogni a karjainkkal, és mivel se a felszín közelébe, se mélyebbre nem úsztak valamiért, ezzel gyakorlatilag ketrecbe tudtuk őket zárni, és addig nézhettük őket a szemünk előtt pár centire úszkálni, ameddig csak akartuk. Ez csodálatos volt, ráadásul egy olyan csoda, amit nem vártunk, hiszen azt gondoltuk, a legnagyobb élmények azzal véget értek, hogy levettük a búvárszerkót, de nem! :)

.Ugyanitt találtunk egy, az előzőnél sokkal nagyobb, több ember nagyságú, ezüstösen csillogó halrajt is, amit egy kb. fél méter hosszú, keskeny hal üldözött. A vadász néha hirtelen mozdulatokba kezdett, és belekapott az ezüst halrajba, legtöbbször tette ezt sikeresen, mert a szájánál ezután láttuk az elejtett prédát. Az ezüst halak pedig mindig összetartottak, ezzel hatalmas rajt alkotva a vízben, amit viszont már mi sem tudtunk körbekeríteni a karjainkkal. Megpróbáltuk, de a halak gyorsabbak voltak, bármilyen ügyesen is helyezkedtünk Zitával, ők már túljártak az eszünkön, ezért nem is szekáltuk őket sokáig.

Délután letettük az elméleti vizsgát, ha jól emlékszem mind a ketten két hibával, talán valami 50 kérdésből, és izgalommal vártuk a következő nap reggelét, amikor is az utolsó két merülésünk következett.

Shark Island – Cápa és Trigger Fish nélkül, de rájával és kamerával

A tanfolyam utolsó napján a Shark Island nevű helyre hajóztunk ki, a sziget DK csücskéhez. Ez egy sziklaszirt, ami a felszínről nézve semmi különöset nem mutat, ám odalent a víz alatt annál több élményt tartogatott.

Odalent a víz alatt kicsit olyan, mintha lebegnél, egy teljesen más közeg vesz körül, amelyben máshogy kell mozognod. Ez csak elsőre furcsa, de ha ráérzel, akkor nagy móka tud lenni. Mi ekkor már éreztük, hogyan kell mozognunk, és amennyire ez egy ötödik merülését végzőtől elvárható, jól mozogtunk a víz alatt, és persze nagy élvezettel.

Dan-nek volt egy nagyon jó gyakorlata, ami egyben jól is szemlélteti a ránk ható felhajtóerőt, illetve annak összefüggését a testünk térfogatával. Le kellett feküdnünk hassal lefelé a tengerfenékre, és egy nagy levegőt vennünk. Némi késleltetéssel ugyan, de ezzel párhuzamosan a felsőtestünk elindult fölfelé, magyarán szinte felálltunk – csupán attól, hogy egy mély levegőt vettünk a palackból, és kitágult a mellkasunk. :) Ezt többször is begyakoroltuk, hiszen odalent a vízben három dimenzióban mozogtunk, nem csak egy síkban jobbra-balra, hanem fel és le is – és ezt meg kellett tanulnunk, hogy hogyan csináljuk. Ezek alatt a merülések alatt már ez is szinte külön odafigyelés nélkül ment – felemelkedni, amikor egy korallhoz túl közel kerültünk, vagy közelebb menni valamihez, hogy jobban szemügyre tudjuk venni.

Az én nagy kedvenceim a Christmas Tree Worm-ok lettek, ahogy behúzzak magukat, ha vizet lökök rájuk, és a vulkánkorallok, mert imádtam föléjük úszni és belekukucskálni a belsejükbe. :)

E merülés előtt Dan egy kis oktatást tartott a Triggerfish-ről, annak veszélyeiről és arról, hogy hogyan kell viselkednünk, ha esetleg ránk támadna ez a kb. fél méteres hal, melynek van egy elülső uszonya, innen kapta a nevét a pisztoly „triggere” után. Egyébként így is mutatják egymásnak a búvárok ezt a fajta halat, hogy egy pisztolyt formálnak a kezükből, és a hüvelykujjukat, mint a pisztoly kibiztosítóját mozgatják hozzá. Minden halnak megvan így a maga jele, de mi most maradjunk csak a triggerfishnél, mert érdekes fajzat ez a hal. Ha az utódait védi, minden esélyünk megvan rá, hogy ránk támadjon, és ez általában abban nyilvánul meg, hogy nekünk úszik, meglök minket, illetve harapdál. Akkorát nem tud harapni, mint egy cápa, de kezdő, tudatlan búvárra azért veszélyes lehet, mert a területét mindaddig védelmezi – mindaddig ránk támad és harapdál minket – amíg azt el nem hagyjuk. Ez a terület pedig tölcsér alakú, és itt van a trükk! Fölfelé ugye amúgy sem szerencsés hirtelen emelkednünk, és ha megijednénk a triggerfish támadásától, azért sem jó, ha fölfelé menekülünk, mert ezzel az ő területén belül maradunk és továbbra is ostromolni fog minket. Ezért ha ránk támad egy ilyen hal azt kell tennünk, hogy a „hátunkon” úszva, az uszonyainkkal a hal felé evezve kihátrálunk a területéről. Így kiúszunk a területről, miközben a hal jó eséllyel csak a lábunk kiterjesztésének használt műanyag uszonyokat harapdálja meg, ami ugye nekünk nem fáj. :) Ez történt az imént talált videón is a kamerát hordozó búvárunkkal, ő nem szart be és nem is kezdett egyből kihátrálni, hanem inkább megharapdáltatta kicsit a kameráját a halacskával.

A Shark Island ugye azt jelenti, hogy „Cápa-sziget”, ám cápákról nem sok szó esett, úgy kellett rájuk kérdeznem, hogy tényleg nem veszélyesek ugye? :) Persze ekkor már tudtam, hogy nem, hiszen erről már az előre aggódó édesanyáinkat is megnyugtattam, ezért most csak hallani akartam róluk. A sziget tényleg azért kapta a nevét, mert itt gyakoribb, hogy látni cápákat, ám ez a gyakoribb még mindig nagyon ritka, szóval ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy cápát lássunk, és ha így lesz, akkor nem kell félnünk tőle, de tiszteletben kell tartanunk. Magyarán a cápát ne próbáljuk meg körbefogni a karunkkal, mint ahogy azokat a kishalakat, mert az simán kiszabadul majd, minekünk meg nem lesz mivel belekapaszkodni aztán a hajólétrába, hogy kimásszunk a vízből, mert egy emberi kart simán leharap egy cápa. Ha piszkálják. Mi nem piszkáltunk cápát, mert nem is láttunk. Helyette láttunk más sok érdekes dolgot, és még a cápa nélkül is alig győztük kapkodni a tekintetünket és csodálkozni a vízalatti világon. Dan kiszúrt egy szikla alatt rejtőzködő ráját, ő egy „Bluespotted stingray” volt, gyönyörű teremtmény.

Odalent lenni nem csak fantasztikus élmény és csodálatos tapasztalat volt, hanem egyben nagyon elgondolkodtató is. Mi minden van még itt ebben a kerek nagy világban, amit nem láttunk, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk? A természet még annál is sokszínűbb és összetettebb, mint eddig gondoltuk, pedig már ez idáig is láttunk ezt-azt, de ilyet vagy ehhez foghatót, mint most a víz alatt, még nem. Odalent egy számunkra teljesen új világ van, amely legalább olyan gazdag, mint a felszíni élővilág. A bolygónk 72%-át fedi víz, ebben a 72%-ban mi emberek csak vendégek vagyunk. Hallottuk ezt vagy egy tucatszor az oktatóinktól, míg a tanfolyam tartott. De miért csak a víz alatt? Miért csak az odalenti világban kell figyelnünk annyira, hogy mire lépünk rá, és mit pusztítunk el? Mert ez rögtön látható, közel van, érezhető? Mikor leszünk annyira tudatosak – ha leszünk valaha, ha megéljük -, hogy az ökológiai lábnyomunkra is ennyire figyeljünk? Hogy ezzel kezdje az okosítást minden szülő a gyermekével, amikor az már képes megérteni a szavát? Hogy ne csak a búvároktatók kezdjék így a búvártanfolyamot, hanem az általános iskolai osztályfőnökök is a legelső tanév legelső tanítási napján. Én még mindig optimista vagyok, és hiszem, hogy van remény. Látnotok kéne, mi van odalent, mindenkinek látnia kéne, hogy odalent még egy másik világ is van, amit szintén pusztítunk, lassan szinte már bármely tevékenységünkkel. Bennem a víz alatt töltött idő tovább erősítette a természet szeretetét és tiszteletét, és azt a tudatot, hogy egy elképesztő bolygón lakunk, ami szóval le nem írható mértékben gyönyörű és sokszínű. Az, hogy mind mi emberek ezt bejárni, látni, megtapasztalni, felfogni és egymással megosztani is meg tudjuk, arra kell, hogy kötelezzen minket, hogy felelőséggel legyünk iránta, ne pedig mint valami eszét vesztett őrült, pusztítsuk azt olyan felszínes dolgokat üldözve, amelyeket a mai uralkodó materialista világrend 360 fokban tol ránk. Ki kell bújnunk ebből az ördögi gyűrűből és muszáj látnunk a valódi világot, mert az túl csodálatos ahhoz, hogy elpusztítsuk, miközben fel sem figyelünk rá. Új utakat kell találnunk, mert amik most közismertek, azok sehová nem vezetnek, vagy valami nagyon rossz helyre, amit elképzelni sem akarok.

16.000km – Ünneplés a víz alatt

Ezen az úton, amit igazából csak valami iskolának fogunk fel, de nászútnak és világ körüli utazásnak hívunk, történetesen nemrégiben átléptük, vagyis átgurultuk a 16 ezredik kerékpárral megtett kilométerünket. Ez egész pontosan a Bangkokba érkezésünk napján volt, valahol a városba befelé menet, de ott se a hely, se az idő nem volt alkalmas az ünneplésre, ezért sejtve azt, hogy nem sokára hol leszünk, elhalasztottuk azt, egészen mostanáig. Ugyanis az utolsó két merülésre velünk jött egy washingtoni leányzó is, aki magával hozta Dan vízálló tokba helyezett kameráját is, és végig filmezett. „Rodeóztunk”, kört alkottunk a nap alatt, ültünk törökülésben és csináltunk még ezt-azt a kamerának Dan ötletére, és ami nekünk a legfontosabb volt, hogy Dan kis fehér táblájára a ceruzával rajzolt 16.000km mellé is odamosolyogtunk a kamerába, már amennyire mosolyogni képes egy, a hatodik merülését végző kezdő búvár, a légzőkészülékkel a szájában. :)

Ezt a videót, mint utólag kiderült, a mi külön megállapodásunktól függetlenül készítették a csoportunkkal, így ezt nem kaptuk, hanem vettük, mert végül kénytelenek voltunk megvenni, ami elég fájdalmasan érintett minket anyagilag. Ha ezt előre tudjuk, a föld alól is, de beszerzünk valahonnan ingyen, vagy olcsón egy vízálló kamerát, vagy egy tokot valamelyik kameránkhoz. De nem tudtuk, mert erről nem kommunikáltunk eleget Rocktopusékkal, mivel náluk mindig nagyon pörgött az üzlet és az ezer vendég között így mi nem is igen kaptunk, és nem is nagyon akartunk külön figyelmet. Ezért a végén így patthelyzetbe kerültünk, mert már kint voltunk a vízből, mikor megtudtuk, hogy 1000 bath lesz a felvétel… Na mindegy, kár ezen már bosszankodni. Ez van. A leányzó, aki végül nem csak operatőre, hanem a vágója is volt az alább látható kis zenés filmnek, szerintünk már kicsit kínosan is sok figyelmet szentelt a filmben ránk, a kisállatfarmunkra és a 16 ezer kilométerünknek, de megint csak: ez van. :) Most már ezt kell szeretni, lettem volna ott a video szerkesztésnél vagy barátkoztam volna vele össze annyira, hogy a végén barátiból odaadja az anyagot. De nem, én inkább egy asztallal odébb pötyögtem a gépbe a friss élményeinket, így most nem szólhatok egy szót sem. :)

A videót egyébként az utolsó merülésünk estéjén, miután kézhez kaptuk a gyönyörű szép SSI plasztikkártyáinkat is a tanfolyam elvégzéséről, egy a turistagettó főutcáján található, menő ausztrál bár kivetítőjén nézhettük végig legelőször. Itt olyan árak voltak, hogy nem nagyon mertünk megengedni magunknak semmit, és nem is nagyon éreztük jól magunkat, mert az egész hely nekünk valahogy túl nyugati volt, túl drága és túl zajos. Hamar le is léptünk, és átmentünk vacsorázni 50 bath-ért a már jól ismert Mrs. Udon Thani-hoz, vagyis egy észak-thaiföldi hölgy kis útszéli vendéglőjébe, aki onnan való Udon Thani-ból, ahol mi is jártunk, ezért hívtuk őt így magunk között. :) Itt már nem volt zaj, se drágaság, és itt aztán már jól éreztük magunkat, egész későig beszélgettünk egy Svédországban élő maláj és svéd csajjal. Ők felvidámítottak minket, mert kicsit le voltunk törve attól a ténytől, hogy mindenki sokkal felszabadultabb volt nálunk az előző helyen, mi meg csak elhűlve néztük az elképesztő árakat, és hiába próbálkoztunk a lehetetlennel, miután Dan, az oktatónk hazament a feleségéhez vacsorázni, már nem maradt senki, akivel bármit is értelmesen tudtunk volna kommunikálni az üvöltő zajban.

Összességében mindezekkel együtt is nagy hálával tartozunk a Rocktopusosoknak, mert hatalmas élménnyel gazdagodtunk a víz alatt eltöltött idők alatt. A búvárkodás nagyszerű dolog, és ha egyszer majd pénzben is gazdagabbak leszünk, biztos, hogy rendszeresen fogjuk ezt is művelni. Addig pedig rendelek Balira egy-egy sznorkelling maszkot magunknak ebay-ről, mert azt hallottam, arrafelé is nagyon szép vizek vannak, hogy Ausztrália keleti partjáról ne is beszéljünk… :) Szép ez a világ, érdemes felfedezni! A szigeten ért élményeink ezzel még közel sem értek véget, a következő bejegyzésben körbefutjuk a szigetet, kajakot bérlünk és sznorkellingezünk…