Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.

Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.

Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)

A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.

Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!

A 30 Rupee-s Dhaba és a momo, amit az utcán vettünk

McLeod Ganj-ban, mint már írtam, igen jól éreztük magunkat. Ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jókat ettünk. Barbara végül nem jött el ide, így nem tudtunk vele újra találkozni, de egy tanácsot meghagyott nekünk e-mailben. Ha jókat akarunk enni, olcsón, keressünk egy indiai étkezdét, vagyis egy dhaba-t a városban. Ez gyorsan meg is történt már az első nap, és ezután ez a hely a törzshelyünké vált, minden nap ettünk itt legalább egyszer, de volt, hogy többször is. Igazából csak egy pár négyzetméteres koszos lyuk volt a hely, de köszönhetően a finom ételnek, és a kedves embernek, aki a helyet vezette, az egész mégis barátságos volt, és szerettünk ott lenni és ott enni. A menü nem volt túlszofisztikázva: kis csáj: 5, nagy csáj 10, dall, és/vagy vegyes zöldség 30, currys csirke 40. A számokat 4,42-vel kell szorozni, hogy forintot kapj belőlük, és az ételek alá még egy nagy tányér rizst is el kell képzelni. A sztandard menünk a zöldséges-dallos rizs volt 30-ért. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy nagy tál rizst nyakonöntöttek dallal és két-három féle egyéb vegyes zöldségfőzelékkel. Ennél több nem is volt a kifőzdében, viszont ezek mindig voltak és mindig finomak voltak. Ja, nem igaz, mert még csápátit is készítettek, ennek darabja, ha jól emlékszem 5 rupee volt. Szóval szerettünk idejárni, és általában csak egy tányér ételt kértünk, mert ennyivel jól laktunk ketten Zitával. Persze Barbarától tudtuk, hogy itt is él az a szabály, hogy ha kérsz még, akkor kapsz ingyen egy kis repetát, de ezzel sosem kellett élnünk, mert mindig jóllaktunk egy adaggal.

Egy másik ételt is megkóstoltunk, amit sok étlapon tibeti ételnek jelöltek, de hogy teljes legyen a kép, tituláljuk csak északi ételnek (északi, ha csak a szubkontinensben gondolkodunk). Ez volt a momo! Azóta hallottuk, hogy húsos verziója is van, és alig várjuk, hogy az is szembejöjjön velünk az utcán, merthogy ezt az eledelt street-food, vagyis utcai kaja formájában is megtalálni a jobb helyeken. Kívülről csak apró, kerek tésztadarabok, de ha beléjük harapsz, belül finom krumpli van, vagy vegyes zöldség – vagy akár hús, mint ahogy később megtudtuk. Mindezt kérésre ki is sütik neked olajban, és ha úgy szereted, még chili szósszal is nyakon öntik, változatlan áron: négyet, 10 rupiért. Legalábbis McLeod Ganj utcáin, nem messze a főtértől. Nekem a chili nélküli, olajban kisütött krumplis momo lett a kedvencem.

És hogy kerek legyen a McLeod Ganj-i étkezéseinkről szóló fejezet, azt is megemlítem, hogy milyen volt az, amikor nem autentikus ételeket ettünk. Azt már ugye említettem, hogy reggelire tükörtojást sütöttünk a gyönyörű kilátással megáldott erkélyünkön. Ez, ha az étel miatt nem is, de a kilátás miatt autentikus volt. Ez a főtér sarkában található 30-40 rupee-ért vesztegetett cukrászsüteményekre és város számtalan éttermében kapható pizzára már nem volt elmondható, de mégis beneveztünk rájuk, utóbbira egy helyen valahol 100 és 150 rupee között. Ez honétvágy csillapításnak jó volt, illetve arra is, hogy miközben a pizzára vártunk az étterem könyvespolcán elhelyezett India Lonely Planetből és egy nagy kihajtható India térképből merítve elkezdtük álmodni s tervezni a Dél-Indiában való utazásunkat. Vonattal és busszal. Hogy miért nem így, és miért nem továbbra is csak bringával, arra majd később kitérek, amikor oda érünk, most maradjunk csak McLeod Ganj-ban.

Új oszlop a költségtáblázatban: szuvenírek!

A várost nem csak a környéken található erdők, és a kristálytiszta levegő (amit a városban nem mindig, de a környékén 0-24 megtaláltunk) miatt kedveltünk, hanem azért is, mert úgy éreztük magunkat, mintha egy kis Tibetbe csöppentünk volna, még akkor is, ha igazából nem is tudjuk még, milyen is valójában az igazi Tibet. Az utcákon kopaszra nyírt, bordóruhás buddhista szerzetesek sétálgattak, és az épületek földszintjein sorra nyitottak reggel a tibeti tárgyakat árusító boltok. Az üzletekben a helyhez illő kellemes zene szólt, és füstölőt égettek, ezért minden ilyen kis utcából nyíló üregnek megvolt a saját hangulata, amit nagyon élveztünk. Igen, még én is! Én általában nem szeretek a kirakatok között vagy a boltokban bolyongani, még akkor sem, ha céltudatosan látogatom őket, de ez most teljesen más volt, és ha annyira nem is, mint Zita, de kifejezetten élveztem. Így került sor egy újabb sor nyitására a kilométer és költségtáblázatban: „Szuvenírek”. :) Egy-két dolognak nem tudtunk ellenállni, de azt nem árulom el, mik ezek, mert lehet hogy jut belőlük valami a családnak, barátoknak is, ezért nem akarom lelőni a meglepetéseket. :) Így azt sem árulom el, hogy mi mindent láttunk a boltokban. Na jó, azt elmondom, amit nem vettünk. Ezekben a boltokban általában tibeti menekültek által készített tárgyakat lehetett kapni, ami azért is jó, mert így munkát adtak nekik, meg azért is, mert így könnyebb jó áron eladni. Na de ne rosszmájúskodjunk, mert ezek tényleg szép tárgyak voltak, a tibetiekkel pedig tényleg elég kegyetlenül elbántak a kínaiak kb. fél évszázaddal ezelőtt, és azóta is folyamatosan. Erre úton útfélen felhívták a figyelmünket a tibet-kínai (v)iszonyt taglaló táblák.

Kedvenc boltunk a szállásunkhoz vezető utcán volt, ezt egy Belgiumból származó nő vezette, akinél mindig eltöltöttünk egy 10-20 percet beszélgetve. Picit drágább árai voltak más boltosoknál és az utcai árusoknál, de volt sok olyan termék nála, amit sehol máshol nem láttunk. Ettől függetlenül is jó volt nála lenni, mert

Ez egy igazi, élő tehén, nem dekoráció!

Zitával nagyon megtalálták a közös hangot és annyit beszélgettek, hogy én ezalatt minden tárgyat és festményt tüzetesen megvizsgáltam a boltban. Nem számítottuk ilyesmire, de utolsó nap az egyik ajándéktárgyat valóban ajándékba kaptuk a hölgytől. Ettől először zavarba jöttünk, de végül elfogadtuk, és rájöttünk, hogy így igazából „hozzáadott értéket” kaptunk a tárgy mellé, mert ezzel azt érte el, hogy ahányszor csak ránézünk majd erre a tárgyra az otthonunkban, mindig eszünkbe fog ő jutni, és a kellemes kis bolt McLeod Ganjban, ahol annyit beszélgettünk vele.

Azért sem vásárolhattunk mindenfélét össze-vissza ész nélkül, mert pontosan tudtuk, hogy amit most veszünk szuvenírt, annak az itt fizetett ára csak az egyik része a költségnek, mivel ezeket nyilván haza fogjuk valahonnan küldeni, és azt pedig kilóra mérik, tehát igyekeztünk könnyű, és könnyen szállítható tárgyakat választani, na és persze nem túl drága dolgokat. Ez azt hiszem sikerült is, összesen 2 napi büdzsénket sem vertük el ezekre a materiális dolgokra.

Rengeteg apró, és egész ember nagyságú szobrok is voltak, ezek 3-400 rupee-tól indultak és a csillagos égig szaladt felfelé az áruk a méretükkel párhuzamosan. Ugyanígy volt a hatalmas festményekkel, amelyek nagyon aprólékosan voltak kidolgozva, és olyan dolgokat ábrázoltak, amihez foghatót még sehol nem láttunk, és amiről csak találgatni tudtunk, hogy mi is lehet, vagy mit is akar mondani. De mivel tüzetesebben azóta sem néztünk utána ezeknek a mandaláknak és az egyéb festmények történetének, most nem tudom részletezni azt, hogy ezek miről is szóltak. Majd egyszer, ha hazaértünk erről az őrült útról, hideg téli estéken a tűz mellett utána jártunk részleteiben, ha úgy érezzük.

A Dalai Láma templom, és a Dalai Láma otthona körüli séta

Addig is sétáljunk el a Dalai Láma lakóhelyéhez, ami egy egész komplexum, benne a Dalai Láma templommal. Ide először úgy jutottunk el, hogy követtünk egy tömeget, akik gyertyát tartva sétáltak. Azt mondták, hogy a Free Tibet-ért van a menet, hát csatlakoztunk, és elsétáltunk velük egy emlékműhöz, ahol valami megemlékezést tartottak, de mi ezt már nem vártuk meg, hanem felsétáltunk a templomhoz, ahol megnéztük a Buddha szobrot, és azokat a talán imádkozó embereket, akik sorra földre vetették magukat, majd felálltak, és kezdték az egészet elölről. Ehhez volt egy fa deszkájuk és néhány rongydarab a kezükön, tehát relatíve kényelmesen tették mindezt. Ugyanezen a helyen volt az állítólag „must see”, vagyis kihagyhatatlan Tibet Múzeum, amit mi kihagytunk, mivel mindkét nap zárva volt, amikor próbáltuk meglátogatni. Innen indult egy körút egy domb körül, ez egyfajta mini zarándokút volt, vagy valami ilyesmi, mert rengeteg ember járta körbe ezt a dombot. Ennek a dombnak a túloldalán találtunk még egy nagyon érdekes és színes templom együttest, amelyek nagyon sűrűn tele voltak aggatva imazászlókkal. Ezek a zászlók kék-fehér-sárga-zöld-piros színűek, ezek a színek az eget, a felhőket, a földet, a növényeket és a tűzet jelképezik, legalábbis ahogy mi hallottuk. Kiaggasztva őket a szélbe, hosszú életet és egészséget adnak. Valahogy a szél által, amit én sem értek pontosan, de a lényeg, hogy a szél elviszi az zászlóra írt imákat, és ezáltal. Ezen a helyen rengeteg ilyen zászló volt mindenütt a fákon és a templomok környékén. De még köveket is láttunk az egyik sétányon színes feliratokkal megfestve. Persze jelentésükre és értelmükre nem jöttünk. Arra viszont igen, hogy rossz irányba sétáljük körbe a dombot, mert mindig mindenki csak szembe jön velünk. Valószínű az óramutató járásával megegyező irány nem csak az imamalmok forgatására igaz, hanem a domb körbejárásánál is követendő. Remélem azért nem lettünk átkozottak, azzal, hogy mi az ellenkező irányba jártuk körbe a dombot. :)

Klikk a képre a nagyobb templomért!

Hazafelé Hoshiarpurba a buszút McLeod Ganj-ból mintha gyorsabban telt volna, mint idefelé. Most nem wetiko.hu-t, hanem ivi.hu-t olvastam, de Zita éppúgy elaludt a vállamon mint idefelé. McLeod Ganj igazán remek hely volt, és nagyon élveztünk ott lenni. Ha Indiában jártok, és érdekel a tibeti kultúra, ne hagyjátok ki!