1600m fölfelé!

Tatopaniból korán indultunk tovább, mert tudtuk, hogy hosszú út vár ránk ezen a napon. Konkrétan 18km és 1600m szintemelkedés, mindez a teljes menetfelszerelésünkkel, teli hátizsákokkal, hiszen nem csillagtúrára indultunk, hanem tovább az úton, ma Gorephani-ig, majd holnap hajnalban fel a Poon Hill-re, onnan vissza Ghorepani-ba, majd onnan le Nayapulba, ahol végetér a móka. Ez volt a terv, ennek vágtunk neki ezen a reggelen. Csak pár kilométert haladtunk a Kali Gandaki völgyében a dzsip úton, aztán végetért a könnyed séta, és két függőhídon átkeltünk a völgy túloldalára, ahol egy meredek, saras úton találtuk magunkat fölfelé kaptatni, végtelen hosszan… Lassan, de faltuk a szintet, és haladtunk fölfelé, bár ekkor még nem nagyon mertük számolni, milyen sok van még hátra. Útközben néhány falut kereszteztünk, és vagy kellemes erdőben, vagy földteraszok között vitt az út ezek között a falvak között. A földeken megint láttunk vízi bivalyokkal elárasztott földteraszt szántó férfit, és a valamilyen búzafélét betakarító nőket is. Aztán egy sármedencében boldog, fürdőző vízi bivalyokat is láttunk, szinte az egész kis pocsolyát ellepték, lehetett látni, ahogy lejjebb ereszkedik a vízszint, ahogy az egyikőjük elhagyta az élményfürdőt. :)

Ahogy följebb értünk, úgy lett egyre több az erdő, és ez számunkra kellemesebbé tette a sétát. Volt, hogy egy faluban csak azért kellett a lépcsőn felmászni a gerincre, és nem megkerülni azt a széles szekérúton, hogy fent az ACAP ellenőrzőpontnál pecsétet kapjunk, és regisztráljanak minket. Viszont itt legalább láthattunk egy kimutatást az előző három évről, méghozzá arról, hogy országokra bontva milyen nemzetiségű kirándulók jártak erre. Magyarok 10, 26 és 11 fős számban voltak jelen az elmúlt években. Hát nem vagyunk egy a Himalájában kiránduló nemzet, azt meg kell hagyni! :) Persze erre meg is van az okunk, a magyar nem éppen a legjobban eleresztett nép anyagilag, és sokan sem vagyunk. Utóbbi dolognak egyébként megvannak a szépségei, és erre most kezdek csak rájönni igazán ezen az úton, na de erről majd egyszer később.

A checkpost után már igazán kezdtünk megfáradni, ezért egy ebédelő hely után kutattunk, de sajnos sokáig hiába. Viszont ez a szakasz sem telt el esemény nélkül, egy út menti kis kertben kecskéket láttunk, amik vidáman szaladgáltak és ugrabugráltak a fűben, ezért gyorsan videót is kapcsoltam:

Nézzétek a kiskecske fülét! Minek neki akkora? :) Lehet, hogy a kecskéknél a fül egy olyan testrész, ami a születés után már nem növekszik tovább, hanem rögtön eredeti méretében lóg le az állat vicces fejének két oldalán? Akárhogy is, ezek a kecskék igen mókás kinézetű állatok. Annyira idétlenül tudnak bámulni, hogy az már jó! :) El is döntöttük, hogy ha egyszer valamikor odajutunk, hogy állatot szeretnénk, akkor kutya, macska és fűnyíró helyett inkább kecskénk lesz majd! :) Persze tudom, ez nem ilyen egyszerű, mert télen is ennie kell, meg akkor is, amikor mi hetekre bringázni mennénk, meg kakil, meg minden, sőt még a veteményest is felzabálja ha nem figyelünk rá, de szerintem mindent meg lehet oldani. Van család, van szomszéd, és egy ilyen kedvesen idétlen állatot csak szeretni lehet, nem? :)

Aztán egy másik faluban, ahol egy elhagyott étteremben kérdeztünk az ebéd után (megint csak hiába), ott egy kismacskát fedeztünk fel. Először kicsit félt tőlünk, de aztán hamar megbarátkozott velünk, és a botjainkkal kezdett játszadozni, amit a végtelenségig tudott volna folytatni, ha mi nem állunk tovább 5 perc játék után.

Ebédelni egy nagy, üres, füves kerttel megáldott szállodánál álltunk meg. Odakint ültünk le, és ez nagyon jó volt, mert így mezítláb mászkálhattunk a fűben, amíg vártunk az érkező ételre. Ezt tette egy büszke kakas is, aminek világos tolla és élénkpiros taraja volt, nagyon méltóságteljesen kukorékolt néha, és olyan peckesen járt, hogy egyértelmű volt, ki az úr a tyúkok felett a vidéken. :)

Innen már csak egy nagy, hosszú fölfelé volt hátra, még néhány falut kereszteztünk, és gyönyörű erdők között haladtunk az utolsó néhány kilométeren. Én a végére kicsit eléhezés közeli állapotba kerültem, Zita viszont feltámadt, úgy ment mint a golyó, sőt, amikor sötétedés előtt Ghorepaniba értünk, ő volt az aki a megfelelő szállót keresve körberohangált, én pedig az voltam, ami megsemmisülve összerogyott. Végül ott maradtunk, ahová először is betértünk, egy szembejövő turista tanácsára a Green View Guesthouse-t választottuk, és tényleg nem volt rossz, finomat főztek, használhattuk az étteremben a konnektort és még meleg vizet is kaptunk a zuhanyhoz.

Túrórudi, raklap, hasmenés

Este a szomszéd szállóból átjött Erik, a Tatopaniban megismert holland srác, és egy másik honfitársa, akivel most futottak össze. Kártyáztunk, ők söröztek, mi teáztunk, és mindeközben igen jól mulattunk. Eriknek eszébe jutott még egy magyar szó a Túrórudi mellett, ez pedig a „raklap” volt. Mi más, hiszen ő logisztikus! :) Egy raklap Túrórudi… Milyen jól is hangzik. Erre már csak a haverja tett rá, azt mesélte, hogy a bátyja nem is tudom, hány nyelven tanulta meg a hasmenés szót, és így magyarul is, amit végül ő maga is megtanult. Hogy miért pont a hasmenést, azt ne kérdezzétek… Talán kéredzkedett be éttermek vécéjébe gyorsan és ingyen? :) Szóval sokat hallottuk ezt a három szót: „Túrórudi, raklap, hasmenés”, és ezen persze főleg ők, de azért mi is nagyon jól mulattunk. Este csak 11-ig voltunk fent így, de már ez is túl késő volt, mert a hajnali kelést 4 órára terveztük.

Napfelkelte a Poon Hill-en, 3210m-en

Hajnali négykor ébresztett az óra, főztem gyorsan két instant levest a gázon, ébresztettem Zitát, majd csomagoltunk és indultunk, mert Erik már fejlámpával várt minket az ablak alatt. A lámpa aztán végül nem kellett, mert már javában világosodott, ahogy mentünk fölfelé a kis erdei ösvényen. Pár száz méter után Zitának eszébe jutott, hogy az általa használt Panasonic fényképezőgép végül csak ott maradt a szobában. Rohantam vissza érte, és egyúttal ledobtam pár ruhát magamról, mert időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy erősen túlöltöztünk, mivel nincs olyan hideg, mint hittük. Zita megvárt egy helyen, hiába mondtam neki, hogy menjen, én majd utolérem. Ettől csak még mérgesebb lettem, mivel eleve bosszús lettem már attól, hogy ottfelejtette a gépet, és ezzel értékes perceket vesztettünk a napfelkelte előtti, amúgy igen szűkös időnkből a feljutáshoz. Rohantunk fölfelé, és engem közben sajnos evett a méreg, hiába tudtam, hogy ez nem jó, és nem kéne, hogy egyen. Sorra előztük ki az embereket, míg végül 5 óra után pár perccel felérkeztünk a bő 300m feljebb lévő dombtetőre, ahol a kilátótorony állt, és ahol már kisebb, főleg kínaiakból álló tömeg gyűlt össze. És ahol a nap első sugarai már éppen elérték a Daulaghiri hegycsoport legmagasabb csúcsait. Lekéstük hát! – Továbbra is bosszús voltam, persze ma már nem értem igazán, miért is, de akkor így volt, és csak lassan bírtam lenyugodni, de végül ez sikerült, és Zitával is megbeszéltük a dolgot, nem lett aztán ebből nagyobb dráma. Igazából semmiség az egész, most az, hogy nem láttuk az első napsugarakat a hegyek érni, mit számít? Talán ha 3-ra feljöttünk volna, és a csillagos égtől kezdve végignéztük volna az egész folyamatot, az szép lett volna, de most az, hogy lemaradtunk erről a néhány pillanatról, mit sem számít.

Már csak azért sem, mert követte azt még sok másik varázslatos „fényeffekt”. Először is ugye a Daulaghiri egyre vörösebb, majd fényesebb lett, de ekkor mi még nem láttuk a napot, csak azt, ahogy a Machhappuchare mögül süt, de maga a vakító égitest még nem látszott, mert az csak pár perccel később bújt elő, pontosan a Machhappuchare mögül. Ez azért alfa volt, nagyon szép, mert előtte a sugarai már gyönyörűen látszottak a „Fishtail”-nek, vagyis halfaroknak is hívott hegy mögül. Ahogy aztán kibújt a hegy mögül, úgy lett egyszerre minden fényes, majd pár perccel később meleg körülöttünk. Innen egyébként látszott az Annapurna I 8091m magas csúcsa is, de ez valahogy megint nem nyújtott különösen emlékezetes látványt, sokkal szebb volt a Daulaghiri a reggeli fényben, na és persze az utóbb részletezett fényjáték a Machhapupchare mögül. A csodák nem csak a távoli hegyek látványában voltak megfigyelhetők, hanem a közvetlen közelünkben is, jó volt érzékelni, ahogy ébredezik a természet, a friss levegő, a harmat, a növények… Ezt leginkább azután élveztük, hogy rajtunk kívül mindenki eltűnt a környékről, és csak ketten maradtunk Zitával fent a dombtetőn. Ahogy „lement” a napfelkelte nevű show, úgy viharzott le a tömeg. Ezen meglepődtünk kicsit, mert mi még ezer és ezer felfedeznivaló csodát láttunk itt, és nem siettünk lefelé, csak azért mert az útikönyvek azt írják, itt a napfelkelte a szép igazán! Hihetetlen, hogy mindenki csak az útikönyveket követő „been there, done that” (ott voltam, láttam/tettem) turista, mi ebben hosszútávon az élvezet? A kutya talán a hosszútávban van elásva, talán éppen ez az, hogy ők csak néhány hétre utaznak, és ennyi idő alatt még benne marad az emberben a „minél többet” dolog, ezért még a nyaralása alatt is csak rohan, és nem vesz vissza az őrült tempóból, azt élvezi, ha még többet, és többet láthat, a napfelkelte hát ki lett pipálva a Poon Hill-en, mehetünk tovább… Egyébként nem tragédia ez, csak érdekes volt látni, és gondolkodni azon, ahogy kiürül a domb. Vajon azok az emberek mennyire élték át a pillanatot? Persze, beszélek én, aki mérgesen és szinte futva érkezett meg a dombtetőre! :)

Akárhogy is volt, mi még maradtunk talán egy órát kettesben. Virágokat fotóztunk, és úgy általában a környéket, közel s távol. Aztán volt, hogy csak ültünk és bambultunk kifelé a fejünkből, de hogy mi kattogott odabent, vagy mi nem, azt már ne kérdezzétek, mert most amikor ezeket a sorokat írom, már több hete ennek.

Lefelé a drágaságban, a monszunban és a piócásban

Valamikor reggel 7 környékén lemásztunk a dombról, odalent reggelit rendeltünk, és míg azt készítették, összepakoltunk, hogy az evés után rögvest indulni tudjunk. Gyönyörű, sűrű erdőkön mentünk lefelé, hosszú-hosszú órákat, volt hogy patak mellett, és volt hogy hegyoldalban. Az ebédelőhelyet megint nehezen találtuk meg, de most nem a zárva tartó éttermek, hanem a magas árak miatt. Errefelé nem az ACAP fogja össze a vendéglőket és készíti az étlapokat, hanem egy másik hasonló szervezet, és ők sokkal keményebben nyomják. Nem találtunk értelmes kaját sehol 300 rupi (800 forint) alatt, és ez nagyon bosszantott minket. Mindenütt ugyanaz az étlap volt, ugyanazzal a borítóval, aminek a látványától én már távolról kiborultam. Itt vagyunk a természet közepén, és egységes árakat találunk, minden vendéglőben, egy ugyanolyan étlapon. Egységesen nagyon drága árakat! És ne mondja nekem senki, hogy ide olyan nehéz felcipelni a holmikat, mert innen félnapi szamárút sincs talán az országút, és Chame ennél jóval messzebb volt az úttól, ott mégis megkaptunk a helyi kis füstös vendéglőben 100-ért 8 darab csirkés momót! Akkor itt se kéne, hogy 300 legyen egy zöldséges rizs! …és persze a vendéglős lánya iPhone-t nyomogat közönyösen… Hát én az ilyen helyen nem hagyom a kevés pénzem, mert az már nem a megélhetéshez, vagy a hely fejlesztéséhez kell itt! Persze végül találtunk egy helyet, ahol tudtunk alkudni, és amíg ettünk, eleredt az eső, méghozzá igen durván, ezért aztán hamarosan valami egész másra kellett, hogy koncentráljak a bosszankodás helyett, és ez így pont jó volt! :)

Brutálisan szakadt az eső, és a kőlépcső, amin lefelé haladtunk, hamar átváltozott egy patakmederré. Egy tető alatt egy furcsa szerzetet találtunk, szegény egy padon vacogott, cipője, de még papucsa sem volt, a ruhája csak egy darab narancssárga rongy volt. Valószínű egy Mukhtinatba tartó zarándok volt, ahogy Zita hívta, Isten bolondja. Mivel mi tudtuk, hogy ezen a napon befejezzük ezt a túrát, és ezután talán az Andokig nem is járunk majd ekkora hegyek között, se ilyen hideg éghajlaton, Zita elővette a táskájából a még a pamíri Khorogban vásárolt polár pulcsit, és odaajándékozta az emberünknek. Ő ettől nagyon boldog lett, és hamarosan a vacogást is abbahagyta. Sajnos csak később jutott eszünkbe, hogy még egy harisnyanadrágot is adhattunk volna neki, vagy akár még egy pulóvert. Hogy hogyan éli túl ez az ember Mukhtinatig, azt nem tudom, valószínű a helyiek segítségével, mert nem úgy tűnt, mint akinek egy fillérje is lett volna.

Lefelé a pataklépcső úgy tűnt, soha nem akar véget érni, szerintem vagy 500m szintet leadtunk itt egyhuzamban. Nem figyeltem, volt jobb dolgom is, a lábam elé néztem. Óvatosan lépkedtünk lefelé, a botjainkat is használva, de még így is volt, hogy elcsúsztam. A bokáinkat is nagyon féltettük, hisz nem lett volna jó kitörni vagy megrántani valamelyiket így az utolsó napon a nagy lefelében. Ehhez képest mellettünk a nepáli kölykök hordái nevetve rohantak lefelé, úgy, hogy legtöbbjükön csak tornacipő volt. Vagy tudnak valamit, amit mi nem, vagy felelőtlenebbek… :)

Mikor végre leértünk a völgy aljába, alábbhagyott az eső, majd hamarosan el is állt. Átkeltünk a folyó túloldalára, ahol megérkeztünk Tikhedunga faluba. Ez a hely nagyon tetszett nekünk, különösen Zitának, ezért én körbe is kérdeztem, mert ekkor már igen benne jártunk a délutánban. Sajnos a már ismerős étlappal találkoztam, és benne az előzőeknél csak 5-10 rupival olcsóbb, de még így is horribilis árakkal. Innen egy nagyon saras, lánctalpas markolóval kiépített és kijárt szakaszon kellett átkelnünk, aminek az aljában egy elhagyott étterem teraszán megálltunk pihenni, és levetkőzni, ekkor ugyanis még mindig rajtunk voltak az esőruhák. Zita, miután levette a cipőjét, észrevett egy barna foltot a zokniján: Mi a szar ez? – Kérdeztem, mire ő: Ez az! Hát, ha ez szar, akkor kotord le valamivel… Nem, ez nem szar, ez az! Micsoda? Pióóóócaaa!!!! :O Ááááhhh, sose volt még piócánk, és tényleg gusztustalanul nézett és, nagyon nem örültünk neki. De mikor, honnan, és hogyan mászott bele Zita cipőjébe? Megpróbáltam úgy eltávolítani Zita lábfejéről, hogy lehúztam a zokniját, de a pióca átfért a zokni rései között, és továbbra is szívta Zita vérét. Ezután átrohantam a szomszéd étterembe, ahonnan áthívtam egy helyi nőt. Mikor meglátta a piócát, mondta, hogy ide só (nun) kell, és hamarosan kaptunk is egy apró marékkal, amit rászórtunk az állatra. Így már azonnal le tudtuk pöckölni Zitáról a piócát, amiből hamarosan csak egy sós vértócsa maradt.

Később az én lábamon is találtunk egy vérfoltot a zoknim felett a sípcsontomnál. Ebből folyamatosan folyt a vér, és nem akart megalvadni, így estére szépen eláztattam a zoknimat. Végül egy komolyabb, Leukoplasztból és zsepiből épített sebtapasszal láttuk el az éppolyan formájú és éppoly apró sebet, mint amilyen Zitának is volt a pióca után. Szóval a piócás élményt végül én sem úsztam meg, igaz én legalább nem láttam magamon az undorító kis állatot.

A piócás élménytől már csak egy bő órányira volt Birethani, egy másik gyönyörű kis falucska hangulatos vendéglőkkel és sétálóutcával a két völgy találkozásánál. Ekkor már elmúlt hét óra és éppen sötétedett, ezért kérdezősködtünk a Nayapuli busz után. Valaki azt mondta, hogy nincs már több, de mások többen azt mondták, hogy 8-ig még találunk buszt vissza Pokharába. Én már annyira beleéltem magam a megérkezésbe, hogy rövid gondolkodás után továbbindultunk. Ez a gondolkodás túl rövid volt, mert pár száz méter után megbántuk, hogy továbbjöttünk a hangulatos falucskából. Jó lett volna ott eltölteni egy utolsó estét, még utoljára távol az internettől, távol a pokharai teendőktől, a készülődéstől… Érdekes, hogy mégsem fordultunk vissza, ezen két kilométerrel később beszélgettünk Nayapulban, hogy micsoda egy marhák vagyunk, beláttuk a hibánkat, de megfordulni mégsem volt eszünk, vagy erőnk, pedig az a pár száz méter már igazán nem volt nagy táv. De két kilométer az már sok lett volna ilyen sötétben így túl a 25km-en, bár Zita még erre is hajlandó lett volna, ám én már a buszokra és a taxikra figyeltem. Egy buszos kétezerért akart volna minket elvinni, ami teljesen érthetetlen volt, főleg azok után, hogy pár perccel később egy taxissal megállapodtunk 600 rupiban a szűk 50km-es távra.

Pokhara, Serenity Hotel – Otthon, Édes otthon! :)

A kis autóban 1 órát görnyedtünk, közben én beszélgettem a taxissal a családjáról, Nepálról, Pokharáról, de még a foci EB-ről is, ugyanis most azért is sietett haza, hogy láthassa az egyik meccset. Jó volt, hogy a szállodánk előtti sarkon tett ki minket, így már a Pokharán belüli hazajutással sem volt gondunk. A Serenity Hotel melletti szendvicses srác, Ram még éppen nyitva volt, és még épp volt két bagettje. Nagyon megörültünk egymásnak, és persze rendeltünk két jól megpakolt szendvicset tőle, ráadásul felajánlotta, hogy még fel is hozza majd őket a szobánkba, ha elkészültek, hisz úgyis arrafelé megy majd hazafelé, ha bezárt! :) Ez nagyon jól esett, mint ahogy a szállodások szíves fogadtatása is. Most a manager fia volt a recepción, aki elmondta hogy az apukája már mesélt rólunk, és már hetek óta nagyon várták vissza a „honeymooners”-eket. Majd megadta a szomszéd szálló wifijéhez a kódot, így ezek után már fentről, a szobánkból is működött a gyors és ingyenes net, és azt is megtudtuk, hogy már az előző itt tartózkodásunk alatt is használhattuk volna a lenti fürdőszobákat, ez benne van az árban, nem kellett volna külön bekéredzkednünk, vagy a mi szobánkban lévő vödörrel az egy szál csapnál fürödnünk. Mindezek után az tette ki az i-re a pontot, amikor a tetőtéri szobánk ajtajában megjelent Ram a szendvicsekkel. Igazából ezek a szendvicsek voltak talán a legnagyobb hívóerők, melyek miatt visszajöttünk már ezen a napon Pokharába. Köszönet Ram-nak, és a Serenity Hotel-esek kedves fogadtatásának, nem bántuk meg, hogy nem maradtunk ott Birethaniban, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit hazaérkeztünk Pokharába.

Hogy mi történt aztán a következő egy hétben az itt töltött idő alatt, az maradjon meg a következő utáni(!) bejegyzésre! ;) Mert az Annapurnás beszámolóknak még nincs vége, még hátravan egy összefoglaló, ahol egy térképes, útvonalas, fényképes, költségvetéses összefoglalóban foglak Titeket egy Annapurna kirándulásra bátorítani! :)

Fáradt reggel

Reggel Letéből ahogy azt sejteni lehetett, megpillantottuk az Annapurna I 8091m magas csúcsát, ám ehhez nagyon hunyorítanunk kellett, mert a nap szemből, keletről sütött és az idő is párás volt. Igazából alig lehetett kivenni a hegygerinc vonalát az égen, szóval ez olyan nagy élményt nem nyújtott, de nem is vártunk nagyot, ellenben pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk gyorsan, mert tudtuk, hogy ezen a napon is hosszú túra vár ránk, ha el akarunk érni Tatopani hőforrásos strandjához.

Lassan indult a nap, először csak a főút mentén sétáltunk, és ez elég unalmas volt. Rögtön a falu után néhány nagyobb kanyart vett az út és leadtunk jó sok szintet. A jelzésünk egy levágást jelölt, mi ezt követtük, és hamar az alatt a markoló alatt találtuk magunkat, ami mellett pár méterrel azelőtt másztunk át az útnak csúfolt kőhalmok között. Éppen az elképesztő köves utat rendezgette a markoló, és ezzel szépen leblokkolta a forgalmat mindkét irányba. Átkeltünk a folyón, amit a dzsip út a mi ösvényünknél nagyobb ívben került meg, és a túloldalról néztük tovább az eseményeket. Közben egy traktoros is érkezett, szegénynek még ki tudja, meddig kellett várnia, amíg a markoló okozta útzár feloldódott. Egyáltalán, hogy fért el egymás mellett az a két busz, amik már akkor is a markolóra vártak, amikor mi elhagytuk a terepet? Nem tudjuk, ezt már nem vártuk meg, csak azt láttuk még, hogy a markoló ledönt az útról néhány nagyobb sziklát, amik aztán pontosan ott zúgtak végig a hegyoldalban, ahol mi is álltunk az ösvényen néhány perccel ezelőtt. Vajon figyelt ránk a markolós, vagy csak csinálja, amit csinál…? Sajnos el tudjuk képzelni az utóbbit is, itt Ázsiában kicsit máshogy mennek a dolgok.

Órák hosszat mentünk lefelé a dzsip úton, párás és meleg volt a levegő, csak néhány busszal, dzsippel, és egy-két barátságos vízi bivaly (vagy bölény? Én már nem tudom, össze lettem zavarva) mosolygott ránk. Olyan erős, hatalmas állatok ezek, de közben olyan nagyon jámborok is – egész biztosan nincsenek tisztában az erejükkel. Ghasa-ban, az ACAP irodában pecsételtünk, olvasgattunk és étterem után kérdeztünk, mert ekkor már nagyon éhesek voltunk, több, mint 10km-t legyalogoltunk. Integettek, hogy lejjebb is lesznek még éttermek, de mi csak egy igen lepukkant vendéglőt találtunk egy koszos buszállomás mellett. Ez mind még nem lett volna baj, de odabent üvöltött a tévé. Ezért még mielőtt rendeltünk volna, úgy döntöttünk, hogy ebből nem kérünk, és továbbmentünk, még elgyötörtebben. Ekkor már mind a ketten kivoltunk kicsit. Végül találtunk Ghasa legvégén egy Lodge-t, aminek volt étterme is. Az se zavart már minket, hogy kicsit drága, kértünk két Veg. Fried Rice-t, és eldőltünk, míg kihozták. Kértünk meleg vizet is és készítettünk teát a nálunk lévő filterekkel és az asztalon lévő cukorból. Valahogy még nem sikerült felébrednünk ezen a napon, még nem történt semmi érdemleges velünk, pedig lesétáltunk már 10km-t. Nyomottak voltunk és fáradtak. Megettük az ételt, de ettől sem lett jobb, nem éreztük, hogy igazán élvezetes lenne ez a mai napi túra, de én valahol mélyen belül reméltem, hogy ez még meg fog változni a délután – jönnek még olyan élmények, amiket most még elképzelni sem tudunk. Amikor ilyet írok, nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább apró csodákra. Apró, nagy, teljesen mindegy, úgy értem, csak az a lényeg, mit mekkorának élünk meg.

Újra a másik, vidám oldalán a Kali Gandakinak

Ebéd után az esőt nem dramatizáltuk túl, mikor a vendéglőből való kilépés után három másodperccel esni kezdett, még kivártunk egy kicsit, aztán úgy ahogy voltunk ott az út szélén elkezdtünk felöltözni az esőruhába, mondván, hogy ez lehet, hogy nem viccel. Közben három kislány jelent meg esernyővel, és néztek minket, a furcsa ufókat. :) Én kérdeztem, és ők megengedték, úgyhogy lefényképeztem őket. Vajon hová, és minek viszik azokat a nagy leveleket? Itt a friss esőben, Ghasa után pár száz méterrel átkeltünk a folyó túloldalára egy alu függőhídon, aminek a túloldalán már csak egy szélesebb ösvény haladt. Na itt aztán elkezdődtek a történések. Először is másztunk, fel, aztán le, aztán megint fel. Másodszor egy nepáli bácsit és a két vízi bivalyát előzgettük ki, mígnem az egyik pihenőnknél végleg elhúztak tőlünk:

Tündéri egy állat ez a vízi bivaly! :) Aztán alig néhány lépéssel később egy tyúkanyót és csipegő, pelyhes kiscsibéit csodálhattuk:

Most talán páran totál hülyének néztek, hogy miért rakok ide be ilyen videókat egyszerű csibékről, de az az igazság, hogy a dzsip út egyhangúsága után ezek az élmények megadták azt, amire vágytam, ami hiányzott, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a túrát! Pedig ugyanolyan fáradt voltam, mint eddig, vagy talán még inkább, és még az eső is rákezdett azóta, de mégis! Myagdi egy igazán szép kis település volt a Kali Gandaki ezen oldalán, itt megálltunk egy kicsit pihenni, ittunk egy teát egy apró családi vendéglőben. Itt megint megtapasztaltuk, hogy a vendégtér és a család itt mennyire együtt van, amíg ittunk a teát, odajött kisgyerek, kiskutya, de még a tyúkokat is kikergette az anyuka néhányszor, amíg ott voltunk. Lefelé Myagdiból ismét láttunk rengeteg kendert, gyakorlatilag alig lehetett tőlük hová lépni. Más érdekes növényt is megfigyeltünk, egy apró zöld húsevőt fedezett fel Zita. A húsevő növény kicsit túlzás, hiszen csak rovarokat ejt foglyul, de akkor is, azért ezt komoly volt látni a természetben, hisz ilyet eddig csak filmen, vagy talán az állatkertben láttunk csak. Aztán láttunk még egy nagyon fura, kissé robusztus fejszerkezetű és sűrű bundájú kecskét, és ahol igazán rákezdett az eső, kőkerítéssel körbevett földeket a hegyoldalban. Amilyen gyorsan rákezdett, később olyan hamar elállt a zivatar, és az iskolából hazafelé tartó gyerekek képezték az úton a társaságunkat. Egy helyen egy tehát olyan hangosan múúúzott az óla alól, hogy visszamentünk megnézni, minden rendben van-e, de ekkorra már megszeppent és megszűnt múzni:

Dana után, kertek alatt, pisztolyos gyerekek között

Lent Danánál visszaérkeztünk a folyóhoz, amin reflexből át is keltünk, de ezt igazából nem kellett volna, mert így visszajutottunk a dzsipútra, amit elvileg nem szerettünk volna, hisz a térkép jelölt egy utat az izgalmasabb túloldalra is. De mint utólag kiderült, ez mégsem volt baj, mert amíg itt Danában beültünk egy vendéglőbe teázni, és kekszet enni, durván leszakadt az ég. Ha ekkor kint lettünk volna a szabadban, bizony annak nem örültünk volna. De ekkor már késő délután volt, ezért úgy döntöttünk, amint kicsit alább hagy, muszáj lesz elindulnunk, de most már nem megyünk vissza a folyó kalandosabb oldalára, hanem egyesen út, a leggyorsabb módon átsétálunk Tatopaniba, ami innen már csak 5km-re van. A vendéglős elmondta, hogy pont a vendéglője mögött indul egy másik út, ami ugyan marad a folyónak ezen az oldalán, de közben a falun át megy, így sokkal érdekesebb lehet számunkra. Ahogy bezoomoltam a GPS térképen, nekem is feltűnt ez az út, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem hosszabb, párhuzamosan halad a dzsipúttal és talán még rövidebb is annál, mert keresztül megy egyenesen a falvakon.
Ez az út nagyszerű választás volt, mert tényleg szép dolgokat láttunk így. Először még Danában, ahol átkeltünk egy függőhídon, gyönyörű piros virágú, szúrós növényeket fedeztünk fel a kőkerítés tetejére futtatva. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, mert a tüskéknek köszönhetően a hülye kecske nem mászik át a kerítésen és nem zabálja fel a termést, másrészt pedig szép a virágja a növénynek. Én elneveztem mátrixvirágnak, mert a piros virágai néha kicsit négyzetrácsban nőttek ki. Ahogy kiértük a faluból, az utunk keresztezte a dzsipútat és mi odakint találtuk magunkat a településről, kőkerítéssel – és így mátrixvirággal – körbevett földek között. Ez nagyon szép volt, és mi nagyon élveztük itt a sétát, a terep könnyű volt és enyhén lejtett, ráadásul közben az eső is teljesen alábbhagyott.

A következő faluban is láttunk érdekeset, de ez sajnos már nem tetszett nekünk annyira. Bár lehet, hogy csak mi dramatizáljuk túl ezt, de valahogy igen furcsa, és szomorú látvány volt, ahogy ezek az amúgy ártatlannak és „egyszerűnek” tűnő nepáli gyerekek műanyagpisztolyokkal játszanak. Amikor Zita visszasétált lefényképezni őket, még egymás fejéhez is fogták a játék pisztolyokat. Ha egy új tévéműsor, vagy újságcikk bemutatja a nepáli kultúrát, vajon az ilyet is beleviszik? Ez már a nyugati kultúra hatása a nepálira, amely utóbbi még sokkal tisztább, egyszerűbb, és szebb maradna az előbbi nélkül. Na de ez van, globalizálódó világban élünk, nem tudom, mit lehet, vagy mit kell ez ellen tenni, csak megyek, nézek, látok, emésztek.

Tatopani – Forró vizes termálfürdő a megfáradt izmainknak!

A falukon átvezető ösvényünk ezután véget ért, és mi a dzsip úton folytattuk a sétát, ekkor már bőven túl a 20 kilométeren, és újra a szakadó esőben, merthogy ismét rákezdett a monszun. De ekkor már semmi nem vehette kedvünk, szép napnak jártunk a végén, és ezt mindketten éreztük. Jól és könnyedén haladtunk, amit reggel még el sem bírtam volna képzelni. Bennem konkrétan ott volt a bugi, jólesett menni és úgy éreztem, most ki tudnék sétálni a világból, még így az esőben is! Milyen fura, hogy mire képesek az emberrel az élmények!? Reggel fáradtnak és álmosnak éreztem magam, pedig sütött a nap és jó idő volt. Most szakad az eső, 25km van a lábaimban, és úgy érzem, tudnék még menni! :)

Persze már csak egy kili volt hátra, és megérkeztünk Tatopaniba. A hely neve egyébként forró vizet (Tato pani) jelent, nem véletlenül. Ekkor már sötétedett, de azért gyorsan először a hőforrásos strandot kerestük meg, hogy megtudjuk, hol van, mennyibe kerül, és mettől meddig van nyitva. A perőcsényi strandra emlékeztetett, a különbség talán csak annyi, hogy itt a „kocsmában” kapni ételeket is, és míg a börzsönyi strandon jéghideg patakvíz volt, itt szinte éget a medence vize. Na és hogy a perőcsényit sajnos az EU csatlakozásunk után a túlzásba vitt uniós szabályok miatt be kellett zárni. Kellenek a szabályok, de látva Ázsiát, és ahogy itt az emberek élnek, úgy érzem, otthon túl sok a szabály, itt pedig túl kevés, az arany középút pedig valahol a kettő között kéne, hogy legyen. Itt is működik és zajlik az élet, pedig biztos vagyok benne, hogy tizedannyi szabályt sem követnek az emberek. A perőcsényi strandra gondolva meg tudom érteni azokat, akik túlromantizálják az „elmaradott” országokat, és szívesen utaznak ide, mert besokallnak az otthoni steril, túlszabályozott és szabványosított világtól. Persze könnyen beszélek én, ott nőttem fel, élveztem az előnyeit mindennek, és most, mivel próbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni, favorizálom a koszos, random Ázsiát magam is. Érdekes lenne megnézni azt, hogy egy „koszos, random” ázsiai ember, hogyan éli meg a „szabványos, steril” szabályokkal teli európai útját. Talán már írtam, mennyit nevettünk Zitával azon a gondolaton, hogy mit művelne Budapest útjain egy odateleportált sárga-zöld, háromkerekű, gázzal hajtott 80 köbcentis riksás, a betört indexeivel, a behajtott, Ganesha matricákkal teleragasztott tükreivel, a hangos, büdös kipufogójával, na és azzal a közlekedési stílusával, ami Indiában teljesen normális, de Európában az összes létező szabályt áthágja. Valószínű 10 másodpercen belül balesetet okozna a csávó, vagy ha nagy szerencséje lenne, lekapcsolnák. Talán a járdára próbálna felhajtani, hisz ott kevesebb az autó, a gyalogosokat meg odébb lehet dudálni! :)

Erik, The Túró Rudi Guy!

Na, de ne kalandozzunk el Tatopaniból! Újra szakadni kezdett az eső, én így kerestem szállást, amit végül meg is találtam a falu főutcáján, vagyis inkább fő ösvényén. Itt megvacsoráztunk, majd másnap az első dolgunk volt, hogy leszabadultunk a strandra, és ott reggelit rendeltünk, amit már a vízből kijövő fogyasztottunk el. A víz olyan forró volt, hogy jóformán csak a lábunkat lógattuk bele, de később „bekapcsoltak” egy csövet, amin hideg patakvíz jött, és emellett már el lehetett viselni a víz hőfokát úgy is, hogy nyakig ültünk benne. Itt a strandon megismerkedtünk a „Túró Rudi guy”-al, vagyis Erikkel, akit azért hívtunk így, mert a vele való medenceparti beszélgetések közben megtudtuk, hogy mint logisztikai tanácsadó, járt és dolgozott Debrecenben és Mátészalkán. Nagyon tetszett neki Magyarország, és ízlett neki a Túró Rudi! :) Elmeséltük neki, hogy ez a finomság volt gyermekkorunk legjobb, teljesen magyar (akkor még nem is volt sok más) édessége, és még most is nagyon szeretjük, mindig, ha valaki utánunk utazik, hozatunk vele Túró Rudit. Se ő, se mi nem értettük, hogyan nem lett mindezidáig világmárka a Túró Rudi, amikor ekkora nagy finomság?!

Kerambot és Lemon Sugar Pancake a Bob Marley étteremben, majd esti fürdőzés

Tatopaniban ahol laktunk, sajnos elég drága volt az étel, ezért mindig csak látszatra ettünk ott, keveset és olcsón, hogy aztán átszabaduljunk egy sokkal jobb, családiasabb és olcsóbb helyre, a falu északi végén található Bob Marley Restaurant-ba. Itt szinte minden étel 50-60 rupi körül volt, így annyiból, amiért máshol egy fél tál ételt se kaptunk volna, itt három fogást ettünk végig. A fokhagymaleves isteni volt, ahogy a momó is, a lemon sugar pancake pedig annyira ízlett mindkettőnknek, hogy később csak ezért visszatértünk. De ami nálam kitette az i-re a pontot ezen a helyen, az a kerambot asztal volt. Amíg az ételre vártunk, kerambot-oztunk Zitával. Ez az a játék, amiben korongokat kell belökdösni a lyukakba, először a Marsyagdi völgyében láttuk Bagarchap felett, de akkor nem volt alkalmunk kipróbálni.

Este még egyszer visszatértünk a Bob Marley-ba citromos-cukros gofrit enni, majd még gyorsan a zárás előtti egy órára visszakéredzkedtünk a meleg vizes strandra. Ekkor már sokkal kellemesebb volt, mert a levegő nem volt forró, csak a víz. Mellettünk srácok buliztak, sört ittak, és bizony irigyeltem volna őket, mert a régi egerszalóki időkre emlékeztettek. De tudtam, hogy Egerszalók már nem a régi, és azok az idők elmúltak már, és minden így van rendjén, ahogy van, nekem pedig az ég világon semmire és senkire nem szabad irigynek lennem, mert itt ülünk a Himalája belsejében, egy csodaszép, közel egy hónapos gyalogtúra vége felé, a feleségemmel, a nászutunkon, egy olyan álomutazáson, amely pár éve még a mi saját, legmerészebb álmainkban sem létezett, most pedig valóság, amelynek minden pillanatát a lehető legjobban meg kell élnünk. És ez sikerült is, jó hangulatú volt ez az esti fürdőzés, jó hogy végül rá tudtuk venni magunkat a délutáni lustulás után.

Este pakoltunk, mert másnap indultunk tovább, hogy két nap alatt, felmászva Ghorepaniba, és onnan következő hajnalban a Poon Hillre, majd onnan le Nayapulba befejezzük a túrát a hivatalos végpontjáig, ha már ilyen közel van az.