Viszlát Tbilisi!

Tbilisiből egy vasárnap indultunk tovább, az volt aznapi célunk, hogy még aznap elérjük a térképen tőlünk 70km-re jelölt Örményországot, és az éjszakát már ott töltsük. A délelőtt eléggé elúszott, és ha már így történt, bementünk egy 10 órai angol nyelvű misére a templomba, amit én kb. a felénél meg is bántam, mert csak Zita miatt mentem be a templomba, álmosan, éhgyomorral ott ülni, állni a templomban, nézni ki a fejemből, na ez annyira nem volt finom. Zita is szédelgett már a végére, úgyhogy azonnal szaladtunk „reggelizni”, miután véget ért. Ezután viszont igazán összekaptuk magunkat és gyorsan összerámoltunk, hamar kint voltak a bringák felmálházva az udvaron. Artúrt, az őrült papunkat sikerült még elkapnunk indulás előtt, így készítettünk vele pár fotót, illetve megköszöntünk neki mindent.

Hegyeken, dombokon

Gyorsan a folyó mellett találtuk magunkat, ahol még fényképeztünk párat a Metekhi hídnál, aztán szépen kicsorogtunk Tbilisiből dél felé. Ahogy kiértünk, már elkezdődött egy hosszú, de nem túl meredek kaptató, aminek a végén pár perc alatt lezúdultunk egy kisebb völgybe. Ennek hamar a túloldalára értünk, ahol egy meredek emelkedőn másztuk vissza azt a szintet, amit az előbb leadtunk.

Érdekes módon ez a fölfelé nem esett nehezünkre, mert bár jóval meredekebb volt, mint az előző, mégsem volt nehezebb, valahogy nem érdekelt minket, hogy csak 6km/h-val haladtunk fölfelé, megelégedtünk ezzel, és szépen, lassan és főleg könnyedén felkúsztunk a völgy oldalában. Zita éppúgy élvezte, mint én. Érdekes, hogy amikor ilyen van, akkor egyszerre tör ránk. Fent az emelkedő tetején azt beszéltük, hogy milyen érdekes, hogy élveztük, és hogy mindketten élveztük a kaptatót.

Erről az útszakaszról egyébként a kilátás sem volt akármilyen, balra egy lapos völgyben egy tavat láttunk az útról. Újabb nagy gurulás következett, de ezúttal már jóval, hosszabb, elnyújtottabb. Beszáguldottunk egy városba, ahol úgy terveztük, hogy elköltjük az utolsó Lárijainkat, de a táblák megtréfáltak minket az első körforgalomnál. Egy elkerülő útra kerültünk, ami egyébként rövidebb volt és gyorsabb, de épp most nekünk nem ez volt a célunk. Persze sejtettük, hogy nem ez volt az utolsó lehetőség Grúziában pénzt költeni, ezért nagy kétségbe nem estünk. Viszont a táj végre kilaposodott, és a kilátás sem volt akármilyen. Nagyon élveztük a kilátást a guruló fotelekből. Jobbra a hegyek felett nagyon durván fekete fellegek gyülekeztek, látszott, hogy ott leszakadt az ég, nem is kicsit.

Artúr és Ando Örményországból

Találtunk egy benzinkutat egy vendéglővel, ennek a terasza alatt álltunk meg pihenni. Épphogy leszálltunk a bringákról, két örmény férfi megszólított minket, és a vége az lett, hogy leültünk Artúr és Ando mellé az asztalukhoz. Mindenre meg akartak hívni minket, de persze hosszasan magyarázni kellett, hogy az én gyomrom nincsen most jól, és csak ezt az étcsokit és kétszersültet ehetem, amit magammal hoztam. Végül megértették ezt és ehettem, amim van. Zita azért egy kávét és néhány falat Khinkalit elfogadott. Itt igazit szolgáltak fel, ez nem gyorsfagyasztott volt, sajnáltam, hogy én nem kóstolhattam meg. Ando mesélte, hogy szállodája és étterme van Sevan-nál, a templom mellett. Mondta, hogy ha arra járunk, térjünk be hozzá. Elmagyarázta, hogy kell odajutni és még a telefonszámát is beleírta a noteszomba. Úgy látszik, az örmények sem maradnak alul vendégszeretetben a grúzok mellett! :) Miután néhány örmény szóra megtanítottak minket, azzal búcsúztunk el tőlük, hogy 4-5 nap múlva találkozunk Sevannál. Ők továbbhajtottak autójukkal Örményország felé, mi pedig megvártuk a tető alatt, amíg leszakadt az ég, és kidörögte magát.

UFO-k az esőben

Nagyon durván szakadt az eső, kb. fél órán át úgy, mintha dézsából öntenék. Ki is tettem egy tábla étcsokit ázni, mert már igen outdoor alakja volt, megolvadt a táskámban. Hamar megkeményedett a csoki, és aztán az eső is alábbhagyott végre. El nem állt, de már biciklizhetővé vált, ezért felkaptuk magunkra a Vaude vízálló ruházatot, és kigurultunk az útra. Kb. úgy nézhettünk ki, mint a földönkívüliek, ezeken a bringákon, sisakra húzott kapucnival, szemüvegekkel, teljes vízálló szerkóban, még kamáslival is a cipőnkön. Pár kilométer után le is szirénázott minket egy rendőrautó. Persze semmi rosszat nem akartak, eszük ágában sem volt minket (megpróbálni) megbüntetni, viszont úgy röhögtek, hogy majd ki estek a rendőrautóból. Elmondtuk, hogy „táplobisz tve” (nászút), meg hogy 3400km „veloszipedi”, készítettünk fényképet velük, adtunk nekik kis cetlit a webcímünkkel, aztán tekertünk tovább. Sietni kellett, mert már csak pont annyi időnk maradt sötétedésig, amivel még éppen el tudjuk érni az örmény határt.

Erre sajnos már nem került sor. Egy kis boltnál még megálltunk vásárolni (ránk maradt egy 20 láris, de úgy voltunk vele, hogy majd átváltjuk örmény drammra), aztán tekertünk tovább, de pár kilométer után ismét meg kellett állnunk, levetkőzni a vízálló ufo-jelmezeinket, mivel eddigre már teljesen elállt az eső, és kezdtünk beléjük izzadni. Egy lastexben már sokkal „otthonosabb” volt tekerni, elképesztő, micsoda melegség és biztonságérzetet tud adni, amikor az ember felhúz magára egy „plusz bőrréteget” egy feszülős lastex nadrág formájában. Ezt mind a ketten szeretjük Zitával. Amikor odakint már kezd csípősebb lenni az idő, és már nem olyan finom egy szál rövidnadrágban tekerni, mindig megállunk és felhúzunk egy-egy ilyen nadrágot, amitől utána sokkal kellemesebb lesz a „szobahőmérséklet”. A napot végül Sadakhlo-ban fejeztük be, ez az utolsó nagyobb falu az örmény határ előtt.

Sadakhlo-ban, Ajdarnál, az azeri angoltanárnál

Áramszünetben értünk be a faluba, még a vendéglőnél szemtanúi voltunk annak, amikor elment az áram, és ez azóta is tartott, ahogy sötétedett, úgy voltak egyre kisértetiesebbek a kivilágítás nélküli, kukksötét falvak körülöttünk.  Sadakhlo is elég furcsak volt így sötétben, de úgy voltunk vele, hogy majd lesz valami. Kérdezgettünk embereket, hogy „palatka”, és mindenki mutogatott Örményország felé, hogy arra lesz valami. Mi gurultunk tovább, és hát valóban lett valami. Egyszercsak valaki kiváló angolsággal jószerencsét kívánt nekünk. Erre megálltunk, mert ilyet ritkán hallunk falun. Ajdarral (ejtsd: Azsdar) volt dolgunk, egy 69 éves angoltanárral. Pár mondat után már meg is hívott magához, amit örömmel elfogadtunk, mert már igencsak sötét volt táborhely kereséshez, ráadásul én eléggé kivoltam már így a nap végére, hiszen előző nap délutánja óta kényszerdiétán voltam.

Ajdarnál egy remek estét töltöttünk. Kék ladájának akkumulátorát csapolta meg egy kisebb izzóval, ez volt a fényforrásunk addig, amíg vissza nem jött az áram. Ez az érkezésünk után kb. fél órával történt meg, így a fényárban már láthattuk, hogy Ajdarnak is éppoly nagyteraszos, erkélyes háza van, mint a legtöbb grúznak. Persze, mint a legtöbb grúz, ő sem hagyta, hogy a terasz alatt sátrazzunk (pedig nekünk az is több, mint kiváló lett volna), hanem megkaptuk az üres nappali szőnyegét. Ennek örvendtünk, gyorsan felpakoltunk, megágyaztunk, aztán vissza mentünk Ajdarhoz beszélgetni, és főzöcskézni még pár órát. Zita készített nekem főttkrumplit, magának pedig egy konzervet. Ajdar főzött nekünk teát, amit én persze cukor nélkül fogyasztottam. Mindeközben nagyokat beszélgettünk, minden nyelvi akadály nélkül. Megtudtuk Ajdartól, hogy szép nagy családja van, gyerekek, és unokák, a felesége pedig most épp Bakuban van velük, ezért üres az egész ház. Merthogy Ajdarék valójában nem is grúzok, hanem azeriek. Merthogy, – mint a viharos történelem végett annyi helyen a világon – errefelé sem úgy élnek az emberek, hogy a grúzok csak Grúziában, az azeriek meg csak Azerbajdzsánban. (Az örmények meg pláne nem csak Örményországban, hanem „diaszpórában” szerte az egész világon)

Ajdarral nagyon jó volt beszélgetni, rajta is látszott, hogy nagyon örül, hogy adhat, mindig boldogan bólogatott, amikor örömünket fejeztük ki amiatt, hogy itt lehetünk, és egy asztalnál ülhetünk vele, vagy, hogy egyáltalán, tető felett, asztalnál, székeken ülhetünk, ahol van mit innunk és ennünk. Ilyenkor ő mindig boldog bólogatásokban és legyintésekben („Ó, semmiség, hagyjad már…”) fejezte ki együttérzését, így lefekvésig már mi sem éreztük magunkat annyira zavarban, hogy már megint nem használjuk a sátrunkat, hanem ismét egy kedves helyinél héderelünk.

Valóban megkedvelhetett minket Ajdar, mert másnap a kék ladájával még utánunk eredt, hogy a határnál (ami egyébként nem 11km-re, mint hittük, hanem csak 3-ra volt tőlünk) még egyszer láthasson és elköszönhessen tőlünk. Mi is nagyon örültünk Azsdarnak, nem csak azért, mert kiválóan beszélt angolul, és fedelet nyújtott számunkra egy éjszakára, hanem mert Azeri volt, így elmondhatjuk, hogy az azeri vendégszeretettel is találkoztunk, noha nem jártunk Azerbajdzsánban. A határon a vízumkérelem miatt kb. egy óra alatt minden különösebb gond nélkül átjutottunk, de ennek részletei, és az Örményországban szerzett első élmények maradjanak egy következő bejegyzésre.

Köszönet Grúzia!

Meg kell, hogy valljuk az őszintét, Grúziát csak azért vettük bele az útitervbe, mert a török-örmény szárazföldi határátkelők az örmény genocídium török oldalról való el nem ismerése miatt ismeretlen ideig zárva vannak. Ezért Grúzia felé „kerültünk”, és így töltöttünk el 11 csodás napot ebben az országban, melynek gyönyörű tengerpartja van, csodás faluvidéke és nagyon szép hegyei (mondjuk ezt úgy, hogy a „magas” Kaukázusban még nem is jártunk), csodaszép fővárosa, és mindenek felett nagyon nyitott, kedves, segítőkész és vendégszerető polgárai. Egy szó, mint száz, Grúzia fantasztikus hely. A 11 nap élményei után mind a ketten úgy éreztük Zitával, hogy egy hónapot is el tudnánk tölteni ebben az országban. Köszönjük minden kedves grúz barátunknak, aki hozzájárult ennek az érzésnek a létrejöttéhez! :)

Ha pedig ezek után kedvet éreztek Grúzia meglátogatásához, csak bátorítani tudunk Benneteket! Segítségképpen rögtön itt van az általunk megtanult és felírt grúz szavak listája.

Eredetileg csak 3 napot terveztünk Tbilisiben tartózkodni, de a püspök meghívott minket egy „beszéd”-re egy ifjúsági találkozóra, amit szombaton, a Madridi Katolikus Ifjúsági Találkozóval egyidőben és annak mintájára itt is megrendeztek, Tbilisitől nem messze. Mi szombat reggel terveztünk továbbindulni, de erre a megtisztelő meghívásra nem lehetett nemet mondani, ezért maradtunk szombaton is, és csak vasárnap indultunk tovább. Na de ne rohanjunk így előre, kezdjük az elején.

Zita, a jó feleség

A hasmenésem elég szépen eltűnt, miután diétára fogtam magam. Nem volt egyszerű csak étcsokin és kétszersülten élni, de megérte, mert egy-két nap után szinte tünetmentesnek tűntem. Zita ezért készített is finom főzeléket, amit az anyukájától kapott leves recept alapján készített el. :) A főzet ugyanis levesnek indult, de aztán, mivel csak kis lábosunk volt, krumplis-répás lé olyan sűrű lett, hogy én már inkább főzeléknek hívtam azt. Ami egyébként tényleg nem volt rossz, főleg ahhoz képest, hogy Zita most kezdte bontogatni főzőtudományát. Igaz, ami igaz, az időpontot tökéletesebben nem is választhatta volna meg erre, hiszen napok óta gyakorlatilag koplaltam már, amikor ezt az ételt elém rakta – amiből így aztán 3 tányérral is fogyasztottam. Tehát elmondhatjuk, hogy a feleségem a házasságunk alatt főzött első teljesen önálló főztje sikert aratott nálam. :) Zita egyébként más téren is bizonyított, hogy jó feleség. Az egész részleget, ahol laktunk, nagyon szépen rendbe vágta és kitakarította. Ezzel sok legyet ütött egy csapásra: tisztaságban töltöttük a hátralévő napokat; Zita azáltal, hogy elrendezett mindent, sokkal jobban otthon érezte magát a helyen; és persze ezzel egy szívességet is tettünk a szállásért cserébe, hiszen sokkal nagyobb tisztaságot hagytunk hátra, mint ami érkezésünkkor fogadott minket. Egy szó, mint száz, nagyon büszke vagyok az én Zitámra, mos, főz, takarít, leteker 3500km-t Tbilisiig… Kell ennél több egy jó feleségtől? :)

Közlekedés Tbilisiben

Aztán persze a városban is több ízben körbenéztünk, hatalmas, 10km-nél is hosszabb sétákat tettünk az utcákon, aminek a végére minden nap elég szépen elfáradtunk. Az első ilyen alkalommal viszonylag céltalanul bóklásztunk, átsétáltunk Rustaveli-re, majd végig a sugárúton a Tavispuleba, vagyis a Freedom (szabadság) térig. Van valahol egy Rose Revolution Sq. is, bár nem vagyunk benne biztosak, hogy a kettő nem ugyanaz, ugyanis utóbbit nem találtuk meg. Valamikor a 90-es években volt egy sikeres forradalom Grúziában, amikor sikerült a népnek lemondatnia az akkori politikai vezetőt, aki állítólag nem sok jót tett az országért. Ezt a békés forradalmat nevezték Rose Revolution-nak és ennek az emlékére nevezték át a teret is így. Aztán hogy a politikai elit valójában mennyire cserélődött le, az már egy másik történet, de ezt már nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy rosszabb viszonyokra számítottunk Grúziában, de kellemesen csalódtunk, mert ahol jártunk, ott jó utakkal találkoztunk, és autók is jártak rajta bőven. Nem láttunk hatalmas szegénységet sem, mert bár a grúz vidéki emberek nem dúskálnak a materiális javakban, de épp nem éheznek, és az udvarokban, ha nem is fekete X5-ös, de egy-egy régi Volga vagy Lada általában ott figyelt. A főváros ehhez képest viszont egyenesen pompás. Ahol éppen nem folyik felújítás, ott nagyjából rendben voltak az utcák, és arányaiban több fekete terepjárót láttunk az utakon, mint otthon Budapesten. Ez utóbbit nem is igazán értettük, se azt, hogy alapjában miért jó ilyen drága, ilyen nagy, és ilyen fekete autókkal járni a várost, se azt, hogy hogyan telik itt ennyi embernek ilyen drága autóra. A városban amúgy a tömegközlekedést a marschutka nevű lepukkant mikrobuszok alkotják, és egy fuvar igen olcsó, igaz ezt mi csak hallásból tudjuk, mert mindig csak sétáltunk.

Amit nagyon furcsálltunk Tbilisi-ben, hogy a 4 nap alatt, amíg a városban voltunk, összesen körülbelül 4 zebrával, vagyis gyalogosátkelővel találkoztunk. A széles sugárutak közepén néha egy percet is álltunk, mire át tudtunk jutni a túloldalra, mert az autósoknak eszükbe sem jutott átengedni minket. Viccelődtünk is Zitával, hogy itt a túloldalra születni kell, meg hogy egy átkelés előtt jó, ha magunkhoz veszünk 1 napi hideg élelmet, mert könnyen lehet, hogy sokáig az út közepén ragadunk. De ami még durvább volt, hogy ez azon a kevés zebrán is ugyanígy ment. Hiába volt felfestve a zebra, azt az autósok magasról lesz*rták, amikor elindultunk az átkelőn, nem hogy megálltak volna nekünk, le sem lassítottak, dudálva kikerültek minket, és még nekik állt feljebb, hogy mi a fenét képzelünk mi, hogy letesszük a lábunkat az úttestre, amikor látjuk, hogy ő éppen felénk száguld a fémdobozában. Ez Tbilisi, itt mások a szokások, nincs jogunk anyázni, itt ez a normális. :)

Lengyel barátok Artúréknál

A szállásunkon egyébként rengeteg lengyel fordult meg, nyilván Artúr, a pap miatt, aki ugye egy őrült lengyel, mint már írtam az előző bejegyzés végén. Egyik este 4 lengyel hegymászóval beszélgettünk, éppen aznap érkeztek vissza az orosz határ melletti, 5033m magas Kazbegi nevű hegy sikeres meghódításáról. Irigykedtem egy sort rajtuk, majd magamba szálltam, hogy én mi jogon irigykedem rájuk, amikor én több évre „vettem ki szabadságot”, ami alatt igaz, hogy nem mászom meg ekkora hegyeket, de viszont éveken át utazunk, és igaz, hogy más típusú, de rengeteg nagyon szép élményben van részünk. Mindenesetre csodálattal hallgattam a csúcshódításuk történetet, és néztem meg a térképeiket a hegyről. Egyikükkel igen jót beszélgettünk, elmesélte, hogy a munkahelyén egyszer rendeztek egy ki-mit-tud-más-európai-országokról versenyt, amelyen ő lett a második a Magyarország kategóriában. Bizony mondott is pár olyan tényt az országunkról, amit én nem tudtam volna így kisujjból kiszopni, ezért kicsit el is szégyelltem magam. :)

A Tsminda Sameba Katedrálisnál

Aztán egy másik nap két lengyel nővel mentünk el várost nézni. Felsétáltunk egy, a város keleti oldalán lévő dombon található nagy aranytetejű templomhoz, a Tsminda Sameba Katedrálishoz. Innen gyönyörű kilátás nyílt a városra. Itt amikor bundáskenyeret majszolva pihentünk a lépcsőkön, egyszer csak megszólított minket egy srác, aki valahonnan nagyon ismerős volt. Pár másodperc múlva beugrott nekünk, hogy ő az a bringás, akivel az isztambuli Couchsurfing hajón találkoztunk. Ő végig a Fekete-tenger partján tekert, és már egy hete itt van Tbilisiben, ez a város a végállomás számára, innen hazarepül. Mondta, hogy amikor kerékpárboltot keresett, egyetlen egyet talált a városban, egy nagyon frankó, régi, betonból épített velodróm, vagyis versenypálya mellett. Meg is mutatta a térképen, hol van, de sajnos később nem találtam meg ez alapján, pedig kíváncsi lettem volna rá. Még azt is elmesélte, hogy ez volt élete első hosszabb kerékpártúrája, de ez olyan jól sikerült, és annyira fantasztikus volt, hogy már most biztos benne, hogy jövőre folytatni fogja, talán innen Tbilisiből indul, és továbbteker keletre újabb néhány ezer kilométert az ’isztán országokon át.

Dél-Oszétiáról és Akhbázia-ról – A 2008-as 5 napos orosz-grúz háború

Na, de amiért igazából elkezdtem az előző bekezdés, az az akart lenni, amit a két lengyel nő a séta közben mesélt Dél-Oszétiáról és Akhbázia-ról. 2008-ban volt itt egy háború, amikor az oroszok bevonultak és elfoglalták ezt a két területet 3 nap alatt. Azóta ez a két terület nemzetközileg nincs elismerve önálló államként, de se Grúziához, se Oroszországhoz nem tartozik. Ez az, amit eddig tudtam erről a két, a helyi térképeken piros szaggatott vonallal körülvett területről, de miután a lengyel barátaink is meséltek a háborúról, kíváncsi lettem, és utána olvasgattam ennek a háborúnak a wikipedia-n. (Mire nem jó a Kindle ugye-ugye…) Valójában a legtöbb forrás azt mondja, hogy a grúzok támadtak először, bár erről mennek a viták. A támadást azért indították, mert az ezeken a területen élő (nem grúz) népek már nagyon mocorogtak az autonómiáért. Ez már a Szovjetunió szétomlása és a mai Grúzia létrejötte után elkezdődött, de 2008-ban hágott a tetőfokára. Két nappal azután, hogy a grúzok támadást indítottak, a másik oldalról az orosz „békefenntartók” is offenzívába kezdtek, és 3 nap alatt kisöpörték a grúzokat ezekről a területekről. Hogy kinek volt igaza, és ki lépett helyesen, arra sok-sok olvasgatás után sem sikerült rájönnöm, ezért erről nem is foglalnék állást, de az tény, hogy most van a Grúzia térképen két piros folt, és ezek a területek hivatalosan nem tartoznak semmilyen országhoz. Sokan azt mondják, hogy ez a helyzet, hogy ebben a Kaukázusi övezetben ilyen a szituáció, az orosznak direkt jó, és szándékosan tartja fent. Az pedig megint egy érdekes dolog, hogy csak néhány orosz-közeli ország ismerte el ennek a két területnek az autonómiáját, viszont az ellenkezőjét se merte kijelenteni sok ország, se nemzetközi szervezet. Így most van ez a két terület, amit a világtérkép ugyan még Grúziába jelöl, de valójában nem tartoznak sehová. Ez nem hiszem, hogy túl jó az ott élőknek, legyenek azok grúzok, dél-oszétiaiak, vagy akhbáziaiak…

Én nem tudom az igazságot, sőt amit leírtam, az is csak egy nagyon apró és nem biztos, hogy helyes szelete annak, mindenesetre nagyon érdekes volt így, innen, testközelből szembesülni ezekkel a dolgokkal, a grúzok szájából is hallani erről a háborúról, és a grúz-orosz viszonyról. Így már a furcsa képeslapokat is megértettem, amit egyik nap az utcán láttunk Tbilisiben.

Tbilisi látnivalói

Na de térjünk vissza Tbilisi-re. Több szép templomot is láttunk, köztük néhány örményet is. A templomok közül kiemelnék egyet, a Metekhi templomot, aminek szintén pazar fekvése van. Lent a folyó mellett található, az óvárostól nem messze, a Metekhi híd keleti lábánál, egy nagy sziklaperemen a folyó felett. A templom mellől nagyon szép kilátás nyílik a városra. Mi először naplemente környékén jártunk itt, és káprázatos volt a látvány. Ennél szebb talán már csak a város nyugati oldalán található dombról lehetett, a Mtatsminda-ról. Ide nem jutottunk fel, de terveztük, csak már nem jutott rá idő, se erő, pedig egyik este még egy Couchsurfing találkozó is volt fent a parkban. A Metekhi hídtól északra található a folyón egy vadonás új gyalogos híd. Ez a híd biztos, hogy mostanában lett csak átadva, mert egyetlen Tbilisi térképen sem láttuk még jelölve. Az új gyalogos híd igen modern és szintén nagyon szép látványt nyújt. Amikor rajta sétáltunk, még nappal volt, és furcsa, apró led-szerű valamiket láttunk a híd korlátjának üveglapjaiban. Ami érdekes volt, hogy a ledekhez semmilyen vezeték nem vezetett, valószínű a két üveglap volt a vezető, ami közé be voltak rakva. Ezek az üveglapok érzékeny lehetettek, mert amint leültünk a hídon a járda peremére, és nekidőltünk ennek az üvegnek, jött egy biztonsági őr, és felállított minket. Amikor aztán besötétedett, láttuk, hogy ezek valóban ledek, és nem akármilyen fényjátékot produkálnak. Nem csak a korlátnak változott a fénye minden egyes méteren, hanem a híd üvegtetejének kivilágítása sem volt konstans. Volt, hogy szinte teljes sötétségben sétáltunk a hídon, máskor meg teljes fényárban. De ez a fényjáték igazán látványos akkor volt, amikor távolról csodáltuk a hidat. Amit egyébként alulméreteztek, mert amikor este jártunk rajta, igen nagy tömeg zsúfolódott össze rajta, és alig tudtunk átjutni rajta a túlpartra. A híd nyugati partján egyébként már részben elkészült egy nagyon szép, új parkos rész, ami mindkettőnket a budapesti Millenáris parkra emlékeztetett. Itt aztán végképp tobbzódtak az emberek, amit meg is értettünk, mert igen kellemes hely volt, ahonnan nem akármilyen kilátás nyílt a városra. Ez a park Miniszterelnöki Palota és a folyó között húzodott, és minden fontosabb, a város nyugati oldalán található nevezetességre rá lehetett innen látni. Fent a TV-torony szintén játszott a fényeivel, de láttuk innen az erődöt is, a Metekhi és néhány másik templot, na és persze egy világosszürke szobrot, amiről azt mondják, „a grúzok anyja”. Egyik kezében egy kardot tart, ami arra utal, hogy a grúzok nem félnek megvédeni az országukat, a másik kezében pedig egy almát nyújt, ami pedig azt a határtalan grúz vendégszeretetet mutatja, amiben nekünk is részünk volt néhányszor.

Ami nem látszott erről a térről, azok a fürdők a Metheki híd keleti lábánál. A „Tbili si” név valami olyasmit jelent, hogy meleg víz. Merthogy a város alatt meleg vizű természetes gyógyforrások találhatóak, amiket terveztünk is kipróbálni. A Lonely Planet írta, hogy 2 lári a belépő, és 5 egy masszázs, hát erre kíváncsiak voltunk, ezért körbejártunk a környéken. Messze a legolcsóbb fürdő az, amelyik kívülről kék csempés, és messziről inkább tűnik dzsáminak, mint fürdőnek. Itt valóban 2 lári a belépő, de csak a nőknek, a férfiaknak már 3. A turpisságra akkor jöttünk rá, amikor odabent körbejártunk. A női részlegen csak zuhanyzó van, a férfiaknák található két meleg vizes medence, amiben el lehet terpeszkedni, és a 20 perces masszázs már nem 5, hanem 10 lári. Igazából még így is megéri a buli, persze csak férfiaknak, hiszen a nőknek nincsen medence. Ennek okát a fertőzésveszélyben láttuk. Mindenesetre így már nem ruháztunk be a fürdőre, hiszen az alapjában véve Zitának lett volna nagy élmény. Egyébként ezen a részen találni még más fürdőket is, azok azonban jóval drágábbak, viszont igényesebbek is, és található bennük női medence is.

Az óváros egyedi, hangulatos kis utcáin nagyon szerettünk csatangolni, itt is ugyanazok a körbe erkélyes házak voltak a jellemzőek, mint vidéken, csak itt városi formában, több emelettel, kert nélkül.

Betévedtünk a Grúz Nemzeti Bank ingyenesen látogatható pénzmúzeumába, ahol sok érdekes láttunk. 92 és 95 között például kuponok voltak, a szovjet összeomlás után 3 évvel jött csak a lári-fári, előtte a Capitaly-t idéző apró bankjegyek voltak. Aztán láttunk mindenféle afrikai állam bankjegyeit, ami ezeken nekem nagyon tetszett, hogy nem épületek, nem a nemzet híres emberei voltak rajta, hanem vadállatok. A pálmát viszont abszolút a kuvaiti dinár vitte az olajfinomítóval. Végül is őszinte, az biztos, jó ha tudja a polgártárs, honnan van az a pénz

Azt hiszem minden lényegeset leírtam a városról, ami így elsőre kiszaladt. Még oldalakon keresztül lehetne mesélni Tbilisi-ről, mert nagyon jó és szép város, amit a hasmenéses koplalás és a napi hosszú séták ellenére nagyon élveztünk. Mindenkinek meleg szívvel ajánljuk Tbilisit, néhány napot mindenképpen érdemes itt eltölteni.

A Katolikus Ifjúsági Találkozón

Negyedik nap, mint már az elején írtam, hivatalosak voltunk a helyi Katolikus Ifjúsági Találkozóra. Itt nem voltak több tízezren, mint Madridban, de talán százan voltunk. Artúr vitt ki minket a terepjárójával, az összejövetel egy táborban volt, nem messze attól az újonnan felhúzott óriásvárostól, amit csak az útról láttunk, de onnan hihetetlennek tűnt. Egyforma házak végeláthatatlan sorát láttuk. Mint megtudtuk, ez az a menekülttábor, ahol a Dél-Oszétiából és Akhbáziából 2008-ban elmenekült grúzok élnek. Félelmetes látvány volt, de valahol mégis pozitív, hiszen legalább volt az államnak pénze felhúzni egy ilyen új várost, és nem az utcán, vagy ki tudja, hol kell élnie ezeknek az embereknek.

Magán az ifjúsági találkozón csak néhány órát vettünk részt, de az eseménydús volt. Ebédre érkeztünk, finom husit kaptunk, krumplival, zöldséggel és desszertnek dinnyével. A főételből én két tányérral is fogyasztottam, ám torkosságom miatt súlyos árat fizettem. Megfeledkeztem múló gyomorfertőzésemről, és valószínű túl sok zsírosat ettem egyszerre. Pont, mielőtt mi jöttünk volna, rámjött a WC-zhetnék, kétszer is el kellett rohannom a mellékhelységbe, hogy ott elkeserítő állagút székeljek. Visszaestem a hasmenéses-fosós állapotba, ami nagyon nem volt jó fejlemény így egy nappal a továbbindulásunk előtt. Az előadást leginkább Zita tartotta meg, arról kellett beszélnünk, hogy hogyan hoztunk meg ilyen nagy és komoly döntéseket, mint pl. a házasság, vagy ez az utazás. Én közben örültem, hogy élek, és nem kell WC-re rohanjak. Csak néha szóltam közbe, akkor is csak rövideket. De Zitának azt hiszem, sikere volt, némi humort is belevitt a dologba, és dicsérte a grúz vendégszeretetet, valamint megjegyezte, hogy milyen szép nagycsaládokat láttunk itt Grúziában. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy ez egy igazi kincs, hogy itt még így élnek emberek, és erre vigyázni kell, és fenntartani ezt a családmodellt, mert sokkal jobb, mint ami mostanában nyugaton dívik, sajnos már nálunk is Magyarországon. (Legyél független, önálló, költözz külön, vegyél fel lakáshitelt egész életedre – hisz csak így lehetsz ma menő!)

És hogy hogyan hoztunk meg ilyen nagy döntéseket? Zita tavaly elment 900km-t zarándokolni Santiago de Compostella-ba, sőt onnan még tovább Finisterre-be, a világ végére. Séta közben volt ideje gondolkodni, és végül arra jutott, hogy ha majd megkérem a kezét, akkor igent fog mondani. Én néhány héttel a hazaérkezése után meg is kérdeztem tőle, hogy nem akar-e a feleségem lenni, mert tudtam, hogy ő az, akivel le akarom élni az életemet, és akit a gyermekeim anyjának szeretnék majd. Ez az érzés azóta csak erősödött bennem, szóval azt hiszem, nem tévedtünk. Az útról pedig talán már írtunk, utazni akartunk, amíg még függetlenek vagyunk, amíg még nincs gyerek. Az, hogy egy világkörüli útiterv lett belőle, egy hosszú álmodozás, egy folyamat eredménye.

Megkérdezték a fiatalok a táborban, hogy mit fogunk tenni, ha jön a baba? Mondtuk, hogy ez a következő project, de ha netán útközben jönne a baba, akkor meghoznánk a fájó döntést: azonnal hazautaznánk. Erre a válaszra nagy tapsot kaptunk, holott ha átgondoljuk, ez az egyetlen helyes és ésszerű lépés.

A találkozó után megkaptam a magamét az anyósomtól, hogy még mindig hasmenésem van, és Kati néni szigorúan meghagyta, hogy diétázzam. Igaza volt, és ezt meg is fogadtam, innentől kezdve napokig csak étcsokit, főtt krumplit és kétszersültet ettem. Nem volt könnyű, főleg, hogy Örményország, ahová továbbmenni készültünk, nem a síkságairól híres.

Gregori Yupyk Ukrajnából és Sztálin Gori-ból

Lefelé Rikotiból élveztük a gurulást, szerpentinen kezdtük, majd a völgy aljában folytattuk a száguldást, hamar leértünk Surami-ba, az első városba. Itt is árultak az útszélén a helyiek, méghozzá valami kenyérfélét. Pazuki-nak hívták, és úgy nézett ki, mint valami lapos lepény.  Megkóstoltuk egy 2 láriért, finom édes volt, mint egy kalács.

Pár kilométerrel később egy málhás kerékpáros tekert velünk szemben. Gregori Yupyk Ukrajnából tett egy nagyobb túrát, és hazafelé tart. Ezen a túrán 4000km-t tekert masszív biciklijén, amivel amúgy már túl van az 50000 tekert kilométeren. Egy múzeumnak gyűjt pénzt a kerékpártúrájával. Sajnos ennél sokkal többet a közös nyelv híján nem sikerült megtudnunk tőle, de azért így is nagyon jó volt összefutni egy hozzánk hasonló figurával. Khashuriban egy helyet kerestünk, ahol le tudunk ülni ebédelni. Először egy lakótelepi játszótér asztalos, pados részét néztük ki, de amikor közelebb értünk hirtelen 10-15 kíváncsi gyermek szempár vett minket körül, és láttuk, hogy a kinézett asztalnak is hiányzik a lapja, ezért hamar lemondtunk erről az ebédlőhelyről, és kicsit odébbálltunk. Érdemes volt, mert így egy nagyon jó helyet találtunk. Egy kisebb ebédlő-söröző előtti asztalokhoz ültünk le. Zitának kértünk egy narancslevet, nekem pedig egy sört, és nekiálltunk megfőzni egy otthoni babkonzervet. Láttuk, hogy mások is esznek itt hozott ételt, ezért nem is zavartattuk magunkat emiatt. Nem is volt gond belőle.

Ebéd után a terep először könnyű volt, gyorsan haladtunk a nyílegyenes úton. Aztán később kisebb kaptatók jöttek, és néhány 5-6km/h-val eltöltött kilométer után fent találtuk magunkat Gori városa felett. Jobbra tőlünk a széles völgy volt látható, előttünk pedig Gori, Sztálin szülővárosa. Merthogy Sztálin innen való, és ezt sajnos ekkor még nem tudtuk, csak utólag olvastuk. Pedig ha tudjuk, lehet, hogy legurultunk volna a Sztálin-múzeumba a városba, de így kihagytuk.

Ahogy legurultunk a dombról, útépítések mentén kereszteztük a folyókat. Itt nagy volt a forgalom, és már fáradtak voltunk, ettől kicsit nyűgösek lettünk, és én csak arra figyeltem, hogy minél előbb jussunk ki erről a részről. Az egyik folyó felett áthaladva azt láttuk, hogy a folyómederben rengeteg hatalmas, különös betondarab van. Valószínű tank akadályokat láttunk, de hogy hogyan és miért kerültek oda, az rejtély. Hamarosan az út autópálya szélességűvé és minőségűvé alakult, aminek nagyon örültünk, mert így már egyáltalán nem zavart minket a forgalom, volt egy üres, makulátlan minőségű leállósávunk. Viszont nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, különösen Zita vágyott volna valami lélekemelő eledelre, vagy valamire, amitől erőre kaphat, hogy eljussunk a mai napra kinézett táborhelyig, egy tó partjára. De bolt sajnos sehol nem volt a közelben, de még várost sem láttunk, csak apró falvakat, de az is kétséges volt, hogy ezekben találunk boltot. A tó pedig úgy tűnt, hogy elérhetetlen marad számunkra, mivel ott, ahová a GPS térképe jelölte, hegyeket láttunk. Hamar el is vetettük ezt az ötletet, 3km mászást nem ér a tóparti táborhely. Ennyi kerülő lett volna ugyanis a tó.

Mivel mindketten eléggé kivoltunk, maradt megint csak a falu. Az első falu, ami szembejött, Akhalsheni volt, és sokkal kisebb és szerényebb volt, mint amire számítottunk. Apró főutcáján nem volt aszfalt, a köves ösvény meredeken indult fel a hegynek a házak között. Az utolsó reményünk is elszállt a bolttal kapcsolatban, de már nem is ezen gondolkodtunk, hanem hogy megálljunk valahol, felállítsuk a sátrunkat, és eldőljünk. A bolt csak azért lett volna jó, hogy valami fogyasztói társadalmi termékkel balzsamozzuk a lelkünket, amúgy volt kajánk bőven, még több konzervünk megvolt amit a magyar barátainktól kaptunk. Én ki voltam fáradva, ezért nem tetszett a falu, valahogy nem volt szimpatikus elsőre. Zitának viszont tetszett, és már ki is nézett egy tornácos házat, hogy annak a kertjében fogunk sátrazni. Ráhagytam, mert tudtam, hogy én épp bugos vagyok, vagyis képtelen jó döntéseket hozni. A következő faluig továbbtekerni meg nem sok értelme lett volna, hiszen azt még kisebbnek jelölte a térkép. Feltoltuk hát a bringákat a meredek utcácskán, Zita letámasztotta a kinézett udvar előtt, és bement köszönni, illetve kérdezni. Kb. egy perc múlva jött vissza, hogy toljuk be a bringákat, mert sátrazhatunk a kertben. Wow, ez gyors volt!

Rita és a kis Maria Akhalsheni-ben

Ritánál és Maria-nál kaptunk helyet, vagyis anyja, és 3 éves lányánál. A kislány valami tündéri volt, először kissé félénken közeledett felénk, aztán persze megjött a bátorsága és még produkálta is magát. A szomszédban volt két teenager, akik elég jól beszéltek angolul, Tbilisiből valóak, és két tannyelvű iskolába járnak. Itt csak nyaralnak, épp építkezik a család, épül a hétvégi házuk. Ők is rettentő kedvesek voltak és persze rengeteget segítettek a kommunikációban. Volt egy nagy kanna vizük, ami egész nap kint állt a napon, ebből felajánlottak zuhanyozni való vizet, így megtölthettük belőle a 10 literes Ortlieb vízhordó zsákot. A házuk mögött volt egy szűk folyosó, ide húztunk ki egy nagy lepedőt, így csináltunk magunknak „zuhanykabint”. Csakhogy ekkor már erős hideg szél fújt, ami nem tette kellemessé a zuhanyt, pedig amúgy az lehetett volna a langyos vízzel. Mire visszaértünk Ritáékhoz, megtudtuk, hogy Rita elkészített nekünk egy szobát alvásra. Mivel ismét hullafáradtak voltunk, és ő már dolgozott értünk, most eszünkbe se jutott a sátorral erősködni, elfogadtuk az ágyat, aminek borzasztóan örültünk, pár perce még álmodni sem mertünk volna ekkora kényelemről. Fent volt a szobánk az emeleten, ahová egy lépcsőn lehetett feljutni, először a teraszra, és onnan nyílt a kis szoba, ami tényleg nem állt másból, mint egy darab nagy ágyból. Magyarán egy vendégszoba volt.
A kertben itt is tyúkok mászkáltak és egy elkerített részen volt néhány disznó is, egy másik sarokban pedig egy kutya. Ennek a kutyának egy elfektetett bádog hordó volt az ólja. Épp lekölykezett, ezért sok apró kiskutya mászkált körülötte, alig nőttek még ki a földből, már éppen nyitva volt a szemük, és ügyetlenül mászkáltak az anyjuk körül, nagyon aranyosak voltak. Rita behívott minket a konyhába egy kis frissen fejt tejre. Ezt felforralva, cukorral ittuk, nagyon finom volt és még házi készítésű kenyeret is kaptunk hozzá, így gyakorlatilag megvacsoráztattak minket. Végre mi is tudtunk valamit adni saját magunkon kívül, mert Zitánál volt néhány apró kis játék, amit még valami édességhez kaptunk Törökországban. Ezek a játékok most a kis Maria-nál kötöttek ki, aki ekkor már folyamatosan produkálta valamivel magát, vagyis rosszalkodott, hogy rá figyeljünk. Mivel fáradtak voltunk, és azt sem akartuk, hogy Maria a figyelmünk kedvéért lerombolja a konyhát, lassan elbúcsúztunk, megköszöntük ezt a rengeteg jót, amit kaptunk, és felmentünk aludni a szobánkba. Pontosabban csak Zita ájult be a dunnák közé, én utolsó, sátorállításra tartogatott erőmet a fényképek elrendezésére és naplóírásra használtam fel, éjjel egyik püföltem a billentyűzetet, hogy végül újabb néhány nap történetének leírása után elégedetten dőljek le a babám mellé.

Reggel gyorsan lerámoltuk a teraszról a bringákat, és negyed órával az ébredés után már málhával álltak az udvaron. A kis Maria az egyik barna kiskutyát nyúzta, de olyan nagyon, hogy rossz volt nézni. Persze megint csak a figyelmünkért foglalkozott a kutyával, aki szemmel láthatóan nem nagyon élvezte ezt, ezért hogy megmentsük szegény kis állatot Maria szeretetétől, nem figyeltünk a kislányra. És lám, egy perc múlva már újra szabadon mászkálhatott a kiskutya. Viccesek voltak egyébként ezek a kis állatok, akkorkák voltak, hogy szinte a farok csóválta a kutyát, mert olyan lelkesen tudták csóválni a kis farkincájukat, hogy abba az egész kis állat beleremegett. Mikor köszöntünk és indultunk volna, Rita a konyha felé mutogatott, ahol már a reggeli várt ránk. Komolyan, még most is zavarban érzem magam amikor leírom, hogy mennyire kedvesek és vendégszeretőek voltak ezek az emberek. Ez számunkra még most is furcsa és szokatlan, sokszor kellemetlennek érezzük az ilyen helyzeteket, mert azt érezzük, hogy kihasználjuk őket, noha ennek ellenkezőéről ők mindennel próbálnak meggyőzni, és látszik rajtuk, hogy mindent szívből és örömmel adnak. Beszélgettünk erről sokat Zitával, és többek között arra jutottunk, hogy ha hazaértünk, egy egész szobát fogunk berendezni Couchsurfing szobának, ahová majd szabadon érkezhetnek az utazók, akiket megpróbálunk majd olyan vendégszeretetben részesíteni, mint amilyet mi is kapunk ezen az úton. És ha csak minden tízedik vendéglátónk veszi komolyan a hívásunkat, hogy szívesen látjuk viszont Budapesten őket, akkor azt hiszem évekig nem fogunk unatkozni, miután egyszer hazaérkeztünk. A másik dolog, amire rájöttünk Zitával, amikor erről beszélgettünk, hogy akarva, akaratlanul is ragad valami ránk ezeknek az embereknek a nyitottságából és szeretetéből, amit remélünk, hogy sikerül majd továbbvinnünk, továbbadnunk.

Babkonzerv széntablettával

Teli gyomorral és teli szívvel indultunk el Ritáéktól, ahogy lefelé toltuk a bringákat a köves úton az „autópályára”, mindjárt máshogy tetszett az egész falu (Akhalsheni), mint előző este. Hihetetlen, hogy mennyire másképpen tud hozzáállni a dolgokhoz az ember. Ugyanaz a falu most egy barátságos, szeretetteli hely volt számomra, pedig előző este, amikor fáradt voltam és elgyötört, egy barátságtalan, isten háta mögötti helynek tűnt – noha valóban nem az.

A főúton gyorsan és könnyen haladtunk Tbilisi felé, az első 55km-en csak egyszer álltunk meg egy benzinkútnál. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, segítettem betolni egy lerobbant Ladát az árnyékba, mire – de talán ettől függetlenül – az egyik fickótól virágokat kaptunk. Eredetileg csak a WC miatt álltunk meg, hiszen ez egy modern, nyugati kút volt, egy román RomPetrol, angol WC-vel. Sajnos itt azt tapasztaltak, hogy a székletem nem épp egészséges, és kezdtem is nem túl jól érezni magam. Valamivel elcsaphattam a gyomrom. Annyira persze azért nem voltam rosszul, hogy ne tudjak továbbmenni, ezért 5 széntabletta bevétele után hamarosan újra az úton találtuk magunkat, Tbilisi felé száguldva. A táj gyönyörű volt, és csak néha emelkedett, különben elég sok szintet leadtunk, hiszen a grúz főváros 400m-en található, mi pedig reggel 700-ról indultunk. A második benzinkútnál már egy boltot is találtunk egész jó választékkal. Vettünk egy két literes cukros üdítőt, de az utolsó darab kenyérről sajnos lekéstünk. Egy babkonzervet főztünk meg rizzsel a benzinkút közös helyiségében. Volt itt egy kis konyhapult a helyiségben, ahonnan a mosdó nyílt. Miután nekiálltunk főzni, a benzinkutas fickó felajánlotta a főzőjét, ami a miénknél jóval nagyobb volt. Elfogadtuk, mert fogytán voltunk már a gázból, és így még gyorsabban is főzhettünk. Terveztünk fagyizni, de csak az ebéd után, ám a kedves grúzok megelőztek, egyszer csak két tölcsér jégkrémmel jött felénk a másik kutas. Itt ebben a helyiségben fedeztük fel annak a furcsa zajnak a forrását, amit már Törökország óta hallunk az út széléről. Ez egy erős, tücsökciripeléshez hasonló hang volt, ám annál sokkal-sokkal élesebb és hangosabb, ezért sokszor azt gondoltuk, hogy ez a hang a bringákból jön. Aztán persze mindig meggyőződtünk, hogy nem. Most itt, a benzinkútnál, a szemetes peremén megpillantottuk a zaj forrását, egy 10-12cm-es tücsköt, már ha lehet egyáltalán tücsöknek nevezni ezt a rémes, óriási bestiát. :)

Sajnos a rizses bab beindította a gyomrom, és kisebb gyomorfájások után egy nagyon folyékonyt székeltem, nem épp szokványos színűt. Ezt inkább itt most nem is részletezném, a lényeg, hogy innentől nyilvánvaló volt, hogy valami nagyon nincs rendben a gyomrommal. Nem tudjuk pontosan mikor és mivel fertőztem meg magam, de valószínű már előző nap is bennem bujkált, azért éreztem olyan furcsán és gyengém magamat. Elhatároztuk, hogy diétázni fogok, csak étcsoki, sós főttkrumpli, és pirítós vagy kétszersült lesz az étrendem, amíg meg nem gyógyulok. Persze a WC után azért megkönnyebbültem és gond nélkül tudtuk folytatni az utat, amiből már nem volt sok hátra Tbilisi-ig.

Érkezés Tbilisi-be

A városba ugyanezen a széles, nem túl forgalmas úton tudtunk behajtani, ez könnyedén ment. Először Dávid, az építő (David, the Builder) köszönt ránk egy hatalmas szobor képében, majd hamarosan a belvárosban találtuk magunkat. Semmit nem tudtunk Tbilisi-ről, csak hogy Grúzia fővárosa másfél millió lakossal, és előre leszervezett szállásunk sem volt.  Kóvályogtunk pár kört a belvárosban, mire megtaláltuk a szálláshelyünket. Többször kereszteztük a várost kettészelő folyót, a számunkra kimondhatatlan nevű Mtkvari-t. Ilyenkor a hidakról mindig gyönyörű kilátás nyílt a folyótól nyugatra lévő hegyre, aminek a tetején egy hatalmas TV torony áll. A GPS által a város középpontjának jelölt Rustaveli környékén sok érdekeset nem találtunk, csak egy nagy széles utat, egy sokemeletes szállodát, és egy kis teret egy szoborral és egy hatalmas Mc’Dobálsz-al. Itt a mekivel szemben szemtanúi voltunk egy jelenetnek, amit nehezen tudunk elfelejteni. Egy 1-2 éves forma gyerek az utcasarkon ki volt téve egy darab rongyon a járdára, ott mosolygott a járókelőkre mint egy kis buddha, teljesen egyedül volt a kis csöppség, de minderre csak akkor lettünk figyelmesek, amikor a kicsi jövendőbeli testvérével már terhes anyja megjelent, odament a gyerekhez, és a gyermek elé lerakott kis tálkából kivette az aprópénzt, amit a járókelők dobáltak bele. A gyerekre rá se nézett, meg se simogatta, rá se hederített, csak a pénzért jött, aztán a gyereket ott hagyta,  úgy, ahogy előtte is volt, teljesen egyedül, az utcán. A saját gyermekét… Akit valószínű nem tekintett másnak, mint pénzszerzési eszköznek. Akkor Zita bukott ki ezen nagyon (végzettségét tekintve „család- és gyermekvédő”), én kevésbé, mert a szállásszerzésre koncentráltam, de most hogy így leírtam, kedvem lenne felpofozni ezt az „anyát”, és beszélgetni vele egy kicsit… Persze ott akkor nem nagyon tudtunk mit tenni, csak néztük az egészet, és nem hittük el. Kérdeztem Zitát, hogy nem lehetne-e hívni valakit, rendőrséget, bárkit, de Zita pontosan tisztában volt vele, hogy a törvények az anyát védik, nem tudnánk elérni semmi olyat, ami hosszútávon is jobb lenne aztán a gyermeknek.

Artúr, a nem hétköznapi pap

A GPS gyönyörűen jelölte a templomokat a városban, így könnyedén odataláltunk az katolikus templomhoz, ahol a pap után érdeklődve megtudtuk, hogy 7 órakor fog megérkezni. Látszott, hogy a templom körül vannak épületek, és kert is volt, igaz, elég szűkös, de reménykedtünk, hogy itt talál táborhelyre lelhetünk, ha más nem, legalább egy éjszakára. Fél hét volt, így hát leültünk a parókia ajtaja melletti padra, és vártuk a papot. Pár perc múlva megérkezett egy kopasz, nagydarab fickó, akinek kulcsa volt az ajtóhoz. Bement, majd amikor pár perc múlva kijött, megkérdezte tőlünk, hogy mi járatban vagyunk errefelé? Mondtuk, hogy a papot várjuk, mire kisült, hogy ő az, ő a pap. Hát előbb néztük volna biztonsági őrnek, mint papnak, az biztos… :) De pár perc beszélgetés után kiderült, hogy Artúrral van dolgunk, aki valóban az itteni pap, méghozzá nem is akármilyen arc. Arthur Lengyelországból való, és egyszer gyalog elsétált az otthonától Rómáig, majd vissza. Ez amolyan zarándokút volt számára, és már tervezi a következőt, amikor is biciklizni fog, innen Tbilisi-ből, szintén Rómába. Amikor mondtam, hogy erről majd még beszéljünk, mert sok jó tanácsot tudok majd adni, csak legyintett, hogy köszi, legyek nyugodt, ő nem tervez túl semmit, egyszer csak gondol egyet, elindul, aztán a többi majd jön. És valahol igaza van. A legnehezebb lépés mindig a legelső, az, amelyikkel átléped a küszöböt. Artúr amúgy gitározni is tud, és imád kirándulni. A szálláskérdésünkre, rögtön egy „No problem!” volt a válasza, és már sétáltunk is át egy közösségi szobába, ahol voltak ágyak is. Hogy Arthurt idézzem: „I like crazy people, I’m crazy too…” :) Egy hatalmas szobát kaptunk, elfértek benne a bringák is, volt fürdőszobánk és konyhánk. Volt még egy másik kis helyiség is a szobánk mellett, ami konditeremnek volt berendezve. Valószínű itt gyúrta ki magát Arthur ilyen szép nagydarab emberré. :) Ránézésre utoljára mondtam volna papnak Artúrt, de miután 5 percet beszélgettünk vele, már értettünk mindent. A lelke éppoly nagy, mint a teste, és valóban ő a pap itt, csak épp nem teljesen hétköznapi. :)

Majd még mesélünk Artúrról és persze Tbilisi-ről is, de ezek maradjanak egy következő fejezetre.