Hiszitek vagy sem, Hambiban töltött első napunkon még korántsem volt vége az élményeinknek azok után, hogy a fantasztikus idegenvezetés végeztével elbúcsúztunk Krishnától. Először is visszamentünk ebédelni a templom mögé, de most már bringákkal, a piros-fehér medencét megkerülve, hogy ne kelljen végigsétálnunk a templom terének forró kövein. Most is szívesen fogadtak minket és most is kívül-belül égett az egész arcom az ételtől. És most is megették a bocik a „tányérunkat”, vagyis a banánlevél darabokat.

Ebéd után a Hampi Bazaar főutcájának a túloldalára tekertünk a bringáinkon. Itt egy nagy teret találtunk oszlopos épületekkel, és persze az egész felett és mögött hatalmas sziklákból „összepakolt” dombokat. Az útikönyv szerint ezen a helyen van Nandi szobra, vagyis egy bikaszobor. Hát mi csak körbetekertünk egyet a téren és leültünk egy árnyékos helyen szusszanni és bevégezni a magunkkal hozott 5 liter víz végét. Nandi nem izgatott fel minket mert már templom és szobor túltengést kaptunk a Krishna által vezetett túrán. :) Persze ennek ellenére igazából a Vittala templomhoz tartottunk, hiszen a belépőnk már csak néhány óráig volt érvényes oda – 6-kor zártak. Erről a helyről csak egy felé lehetett úton továbbhaladni, méghozzá a folyó felé.

Tehenek és Gólyatöcsök a folyóparton

A folyó mellett találtunk egy nagyon hangulatos kis éttermet a fák alatt. Ide beültünk inni valamit, és csak úgy ülni, és lenni. Erre remek hely Hampi, és ez a vendéglő pedig egyenesen szuper jó volt. A fák között ki lehetett látni a folyóra és a folyó előtti kis zöld mezőre, illetve a kettő között magasodó néhány „kavicsra”. Ezen a kis mezőn tehenek (vagy legalábbis valami tehénfélék – én otthon sose láttam ilyen állatot, valaki írja meg, hogy pontosan mifélék, ha tudja) legeltek és vonultak. Először eltűntek a sisnyás mögött balra, de onnan előjött egy fickó és hangos kiáltozásokkal és csattogásokkal visszazavarta őket az előttünk elterülő kis zöld mezőre. Mindeközben Zitával nagyon jól meg tudtuk figyelni, hogy a teheneket követik a fehér madarak, amikről most már nagyon jó, hogy tudjuk, hogy gólyatöcsök, mert megírta egyik kedves olvasónk, hogy így hívják őket! Persze ha tévedünk, akkor javítsatok ki! Az én madártudásom nagy részét Tőletek kaptam! :)

Klikk a képre a nagyobb bölény(?)ekért! :)

Szóval ültünk ott, és néztük ezt az leképesztően összerakott tájat, és benne az állatokat. A gólyatöcsök mindig szorosan követték a teheneket, de azt nem sikerült megfigyelni, hogy vajon volt-e köztük egy-egy összerendelés, magyarán, hogy minden tehénnek volt-e egy és csak egy dedikált madara. Öööhh, bocsánat, lehet, hogy kicsit kockán fogalmazok, szóval csak arra gondolok, hogy vajon minden tehénhez csak egy madár tartozott-e és mindig ugyanaz? Erre nem jöttünk rá, de arra vannak tippjeink, hogy miért ez az együttlét. Valószínű ahogy a tehén legel és harapja a füvet, ezzel kiforgat néhány apró állatot is, gilisztákat, rovarokat, amelyek a gólyatöcs nagy kedvencei.

Ezen a helyen elidőztünk jó egy órát, mielőtt továbbálltunk.

Séta a sziklák között a Vitalla templomhoz

Sajnos a bringákat itt le kellett kötnünk az étterem mellett, mert igencsak sziklás és lépcsős terep következett. Az egyik kanyarból eszméletlen szép kilátás nyílt a folyó egyik kanyarulatára és a túloldalt lévő szikladombra. Zitának úgy kellett megvárnia, mert én nem bírtam megállni, hogy fel ne másszak egy nagy kőre jól körbenézni, na és persze csinálni egy szép kis panoráma képet:

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Pár lépéssel később az út bevitt a sziklák alá, és néhány nagyobb kő alatt át kellett bújnunk, hogy a túloldalt kilyukadjunk egy templom mellett, egy gyönyörű partszakaszon. Ekkor épp egy csapat nő és gyerek jött szembe, fejükön hatalmas cókmókot összetekerve hordtak, még a gyerekek is. Bámulatos, hogyan képesek erre. Valószínű mi is meg tudnánk egy idő után tanulni, ha nekiállnánk gyakorolni. Zita szerint nem csak, hogy sokkal célszerűbb így hordozni a holmikat, hanem még egészségesebb is. Ha ez így van, amit simán el tudok képzelni, akkor viszont az egy jó kérdés, hogy a modern világban miért tűnt el ez a módszer? Miért a kézben vagy a vállainkon visszük a holmijainkat? Na, egyszer kerüljünk vissza Budapestre, kipróbáljuk, mit szól hozzá a nép, ha ezt a szokást kicsit átvesszük néha a harmadik világból. :)

Klikk a nagyításért!

A partot egyetlen nagy lapos szikla alkotta, és amikor elnéztünk a folyó felé, elállt a lélegzetünk. A folyó itt egy szakaszon a sziklák között kiszélesedett, és a gyerekek csónakokban játszottak a vizen. Ez a kép több volt mint festői. Vajon tudják, hogy a földi paradicsomban játszadoznak. Remélem legalább sejtik, és nincsen sok gondjuk, hanem csak élvezik a létet – mert itt aztán lehet! A csónakok kör alapú kis teknők voltak, vékony fákból összetákolva, az aljuk szurokkal lekenve, hogy ne eressze át a vizet. Jól össze voltak rakva a kis csónakok, öröm volt nézni a gyerekeket a vízen. Kicsit irigyeltem is őket! :) De ez már csak az én gyengeségem. A parti sziklában shivalingákat láttunk belevésve, de ezek nem voltak nagyok, laposak voltak, és körülöttük emberalakok is voltak, valamint a kis fekvő emberikon, amiről Krishna kiokosítása után tudjuk, hogy nem jelent mást, csak egy jelet, hogy itt kell a földre fekve imádkozni. Ilyet ott jártunkkor nem csinált senki. Ha még ezt is láttuk volna, komolyan nem hittem volna el, mert már így is az egész hely olyan volt, mintha egy nagyon frankó és valóságos dokumentumfilmbe csöppentünk volna. De ez nem film volt, hanem a gyönyörű szép valóság, India szívében. Na az ilyen pillanatokért megéri az a sok küzdés és kín, amit India mutat az érme másik oldalán. Persze most maradjunk csak a vidám és szép oldalon, és sétáljunk tovább.

Ha nem lett volna nálam a GPS, bizony itt most kicsit bizonytalanok lettünk volna, hogy merre is van a Vittala templom. Még Gokarnán hallottuk néhány lakótársunktól, hogy 600 lépcső vezet fel a domb tetejére, amin található. Semerre nem láttunk ilyet, csak a messze távolban a folyó túloldalán tűnt fel egy szikladomb, amire egy világoskék sáv vezetett fel kanyarogva – bizonyosan egy lépcsősor. Ez a hely azonban legalább 2-3 kilométerre tűnt nekem szemre, a gépész pedig már csak 700m-t mutatott a Vittala templomhoz. A turpisságra hamar fényderült, ám előtte még szembejött egy kék száris idősebb asszony két tehenet terelve. Na ez is egy olyan látvány volt, hogy alig hittük el. Van ennek a Hampinak valami csodálatos varázsa, és ezt nagyon élveztük. Kicsit továbbérve egy banyána fát találtunk az úttól jobbra. Ez a fa azért tűnt ki a környezetéből, mert tele volt aggatva műanyagzacskókkal, a zacskókban pedig kövek voltak. Ezek a csomagok lógtak a fa függő gyökereiről. Krishna erről is beszélt nekünk a délelőtt. Azok a nők akasztanak ilyen kővel teli zacskót a banyána fákra, akik gyereket szeretnének. Szegény fa, hogy nézett ki… Voltak, akik valamilyen anyagkendőt használtak, de a többség reklámszatyrot vagy valamilyen műanyag zacskót.

A Vittala templomnál

A Vittala templomhoz érve meglepettem tapasztaltuk, hogy semmiféle domb nincs alatta, sőt, tök lapos az egész környék. Ugyanakkor kicsit meg is ijedtünk, mert elég üres volt már a környék, és az első két kaput zárva találtuk. Végül a túloldalin beengedtek az őrök a szinte már tök üres templom komplexumba. Merthogy itt több templomot, ha jól emlékszem ötöt találhatunk egy nagy téglalap alakú elkerített részen. A főbejárat előtt pedig ott van a kőszekér, Hampi fő szimbóluma, aminek még a kerekei is kőből vannak, és a legenda szerint anno még be is tudták gurítani a történetet ezeken a kőkerekeken. A kocsi annyira tetszett, hogy jól körbe is sétáltam/fényképeztem:

Ma természetesen már nem mozog sehová, ellenben igen pofásan néz ki, ahogy a templomépületek is. Igyekeztem sokat fotózni, mert már igencsak a kőrakások mögé igyekezett a nap, és ugye ilyenkor vannak a legjobb fények – amíg el nem tűnik a nap. :)

Szóval rohangáltam mint a mérgezett egér, ugyanakkor azért megpróbáltam magamnak is lefényképezni, vagyis megnézni a dolgokat, és nem csak a gép LCD kijelzőjén keresztül.

Az útikönyv szerint itt vannak szolmizáló oszlopok, amik vékony, hosszú kis oszlopok sűrűn egymás mellett. Ezeket egy ideje már nem szabad kongatni, mert rájöttek, hogy tönkremehetnek, és ugye itt egész Hampi a világörökség része. Nosza, végre valamire itt Indiában is figyelnek?! Gondoltam nagy naivan… Aztán jött az őr, és kérdezte, hogy nem akarok-e 100, majd 50 rupiért do-ré-mi-fá-szót hallani az oszlopokon. Csak néztem, hogy mi van… Hát csávó, épp Neked kéne odafigyelni, hogy ne történhessen ilyesmi! :) De hiába ez itt India, itt „minden lehetséges”. Persze mi nem kértük, ahogy a 20 rupis idegenvezetést sem, amire már rá is zendített egy másik őr nekem, amikor leesett, hogy ezért majd jól pénzt akar kérni tőlem. Úgyhogy még időben le tudtam állítani. Mindezek a kis malőrök persze mit sem vettek el a pillanatok értékéből. Szóval a Vittala templom szép volt, annak ellenére, hogy alig néhány lépcsőt kellett megmászni érte. :) A 600 lépcsős templom ezen a napon rejtély maradt előttünk, de biztosak voltunk benne, hogy létezik, és azt is eldöntöttük, hogy felkeressük még, amíg itt vagyunk.

Vissza Hospetbe – Boldog Új Évet!

Visszafelé menet még megnéztünk egy King’s Balance nevű helyet, ahol igazán nem jöttünk rá, hogy pontosan mit is kell látni, de a GPS jelölt egy ilyen nevű helyet, hát arra mentünk visszafelé. Szép volt, de igazán még most se tudjuk, pontosan mit is hívnak így. Talán két követ egy nagy szikla tetején, talán az egyik romot… A nap akkor tűnt el a fák mögött, amikor a folyóparthoz visszaértünk. Egy csodálatos naplementét láttunk, olyan volt, mint a mesében. Ezután nem maradt más hátra, mint befejezni a napot. Visszatekertünk, fel a főutcára, majd azon végig, hogy visszaadjuk a bringákat.

Hampi bazárnál buszra pattantunk, és visszarobogtunk Hospetbe. Fantasztikus nap volt ez a mai, talán az egyik legszebb, legtartalmasabb napunk, mióta Indiában vagyunk. Nem is tudom, hogyan fogom közelebb hozni a weboldalon megjelent útinapló részeket a valósághoz, ha egy napról három bejegyzést írok?! :) Na de sebaj, ez legyen a legnagyobb bajunk! Gondolom feltűnt Nektek, hogy újra naponta vannak bejegyzések! ;) Amíg bírom szusszal, addig így lesz, mert kicsit zavar, hogy egy hónappal le vagyunk maradva a valóságtól.

Hospetben hogy meg tudjam mutatni a riksásnak, hogy hová a viharba is szeretnénk vitetni magunkat, előző este eltettem a Murali lakásával szemközti kis utcai étterem blokkják, azon rajta volt a pontos cím, amit csak fel kellett mutatni a riksásnak, és már repültünk is. 60 helyett 40 rupiért, ami még mindig több, mint a helyieknek mért 30 rupi, de hát örüljünk, hogy csak ennyire „vertek át”. Igazából, amikor nem vagyok fáradt, akkor kezdem élvezni, hogy minden nap többször meg kell küzdeni az igazunkért, legyen szó több száz, vagy pár tucat rupiról. Este még elcsíptük indulás előtt Muralit, így sikerült vele egy közös képet készíteni, mert ez előző este és reggel is elmaradt. Ő túl kedves nekünk ahhoz, hogy elengedjük fotó nélkül, így végül nagyon örültünk, hogy ezen az estén még összefutottunk vele.

Boldog Új Évet Murali! :) …és az összes többi indiai barátainknak is, akik Google Translate-el olvasnak minket, és szintén ekkor ünnepelték az új évet! ;)

“Élj úgy, mintha holnap meghalnál, de tanulj úgy, mintha örökké élhetnél.” –
Mohandász Karamcsand Gandhi

Az árak és az élet a parton

Egy dolgot szándékosan a végére hagytam, ez pedig az Om Beach-en található éttermek szuper árai és választéka. Fontos az elején megjegyezni, hogy ezek többségében nem tradicionális indiai ételek, hanem a turistáknak kitalált finomságok, amelyeket egy indiai otthonban nem, de egy turistagettóban annál valószínűbb, hogy megtalálsz. Ennek ellenére megérdemlik, hogy megemlítsük őket, mert számunkra még így is igen egyedi dolgokat raktak elénk az éttermekben. Zita ezt különösen élvezte, és meg kell valljam, nekem sem volt nehezemre kiadni 100-100 rupit fejenként azokért a királyi reggelikért és a csak alig drágább, de talán még királyibb vacsorákért a hangulatosabbnál hangulatosabb tengerparti éttermekben. Na nem kell ám semmi luxusétteremre gondolni, ezek otthon még büfének is nehezen mennének el, de ez nem is volt baj, ez illett a helyhez és az árképzéshez. A tengerparton egy nádtető alatt kifeszítve néhány függőágy, a homokba ledobva egy-két műanyag asztal és szék. Az étlap egy laminált színes fénymásolat volt, legtöbbször olyan vastagon állt rajta a mocsok, hogy miután választottunk, többet nem nyúltunk hozzájuk, és az ételhez is csak kézmosás után. Nem minden hely volt ilyen, találtunk tisztább(nak tűnő) és rendezettebb helyeket is, de a többségre illett ez a leírás. Ez nem volt baj, szerettük ezeket a helyeket nagyon, meg volt az egésznek a maga hangulata. Jellemző volt, hogy nem egyszer egy-egy boci megállt az étterem kapujában, és csak bámult befelé. Be sose jöttek, mert az valószínű megtanulták, hogy azt nem szabad. Mikor a vacsorából általában más sötétben hazabotorkáltunk a homokban, a mi helyünk, a Dolphin Bay Café előtt mindig egy nagy csoport tehén feküdt békésen. Itt volt a „bázisuk” a part közepén. :) A bambuszkunyhókkal egyébként nem csak a mi helyünk büszkélkedhetett, általános volt ez a felépítés: partra nyíló étterem, és hátul a pálmafák alatt a kunyhók. Voltak, akik annyira minimalisták voltak, hogy ezt a 120-150 rupit sem fizették ki a kunyhóra, hanem egyszerűen a parton a homokban vertek tábort egy tűz körül. A tűzifát a helyiektől vették néhány rupiért, és kitartott addig, amíg elsörözgettek. Mire késő lett és a tűzifa is elfogyott, megfáradtak és rádőltek a táskáikra. Álmaikat egy-két önkéntes parti kutya őrizte. Egyszer mi is csatlakoztunk egy ilyen csapathoz hazafelé a vacsorából. Épp St. Patrick napja volt, és ennek apropójából ropogott a tűz.
Amíg az Om Beach-en nyaraltunk, átlagban 16,4 eurót, vagyis a általam váltott árfolyamon számolva alig több, mint 4400 forintot költöttünk naponta. Ez ugyan több, mint a kitűzött 10 euró per nap, de ha azt nézzük, hogy ez még mindig alacsonyabb, mint a tavalyi átlagunk, és hogy ez volt „A Nyaralásunk”, amikor végig úgy éltünk, mint a kiskirályok egy ilyen csodás helyen, minden nap reggelivel és vacsorával, akkor bizony nagyon megérte! És ebben még a buszozás ára is benne volt Goáról! :) Szóval olcsón laktunk, olcsón ettünk jókat, és összességében olcsón éltünk. Igaz, ehhez az is kellett, hogy nem riksáztunk és a csónakon kívül semmi közlekedésre nem költöttünk, ivóvízre is csak egyetlen egyszer, amikor az 5 literes palackot vettük.

A Goához képest olcsóbb árakat egyébként valószínű annak köszönhetjük, hogy Gokarna pár évvel ezelőtt még szinte teljesen ismeretlen volt a külföldiek előtt. Ide főleg az indiaiak járnak nyaralni (úgy kiabálnak a tengerparton, mint a gyerekek, amikor ruhástul bemennek a vízbe, persze nem messze, mert úszni azt ritkán tudnak), ahogy az előzőekben már írtam, mi is egy indiaitól hallottunk erről a helyről. Persze az utóbbi években már felfedezték külföldiek is, és nem eggyel találkoztunk, aki egy egész szezont, vagy egy egész évet itt tölt. Szóval Gokarna veszélyes hely, könnyen itt ragad az ember, ha megteheti és nem vigyáz! :)

Igyekeztünk minden nap kipróbálni egy új éttermet, de az utolsó napokra már megvoltak a kedvenceink és ott annyira ízlettek az ételek, hogy nem kockáztattunk meg egy bizonytalant.

Az ételek Gokarna parti éttermeiben

A reggeli így nézett ki: rántotta hagymával, két tojásból (Onion Omlett), főtt krumpli finom barna szafttal, zöldségekkel (Hash Brown Potatoes), desszertnek Zita erre rátolt még egy fantasztikusan feldíszített gyümölcs salit, és mindehhez járt még innivaló is, bármilyen tea, kávé vagy kakaó, amit kértünk. Ez sose került kettőnknek 200-nál (880 forint) többe, és piszkosul finom volt, és jól is laktunk a végére. Olyannyira, hogy sokszor nem is ebédeltünk. A vacsora még változatosabb volt. Nekem a kedvencem a tojásos, csirkés, vagy a zöldséges tészta (Egg/Chicken/Veg Noodles) volt, de épp a Sizzler-t sem vetettem meg, igaz, ilyet Zita rendelt előszeretettel. Ez a név „hangutánzó” és a sistergésre utal. Az ételt ugyanis egy fatányérba helyezett forró serpenyőben tálalják, amibe valami olajat is raknak, amit meggyújtanak. Így amikor kihozzák a konyhából, még lángol, és ha szerencséd van, ez a láng egészen kitart az asztalodig. Ha nem, még akkor is percekig sercegni fog az étel a serpenyőben.

És ezzel még közel sincs vége a specialitásoknak, ugyanis a Sizzlert három káposztalevélben találod: egyikben a húst vagy tenger gyümölcseit szafttal, a másikban sült krumplit, a harmadikban pedig párolt zöldségeket. Persze ezt már nem adják olyan olcsón, ezért képesek már 120 rupit is elkérni, ezt már nem lehet megúszni 500 forint alatt! :) Csak majdnem. :)

Desszertek, innivalók – A Sós Lassi

Ezen kívül a különböző csokis, kókuszos, citromos és egyéb gyümölcsökkel töltött Pancake-ek (vagyis naaagy palacsinták) voltak a kedvenceink, na és persze Zitának az őrületes fagyikölteményei, közülük is leginkább a „Hello to the Queen”, ami egy banános, csokoládés fagylaltőrület volt, ami már látványra sem volt akármi. Az ilyesmi sem került többe 60-80 rupinál, így lelkiismeret-furdalás nélkül megengedhette magának Zita ezeket a kényeztetéseket. :) Aki ismeri Zitát, az tudja, hogy ilyesmiktől a földöntúli boldogság határait tudja súrolni – bizonyos téren néha ilyen egyszerű lélek tud lenni az én Babám. :)
A kávés, fagylaltos shake-ekről, amit fagyasztott tej összedarálásával készítenek, még nem is szóltam, ahogyan a Lassi-król sem. A Lassi egy nagy-nagy klasszikus ital egész Indiában, curd-ből, vagyis aludt tejből készül, darált jég hozzáadásával, ha jól tudom. A két klasszikus Lassi az édes(cukros) és a sós. Ez utóbbi érdekes ízű, de nem olyan vad, mint elsőre gondolnátok. Persze ez lehet, hogy csak nekünk van így, mert Törökországban és Iránban már megedződtünk az Ayranokon. Egyébként abszolút nem hülyeség innivalóba sót tenni, mert a só egy nagyon alapvető ásványi anyag a szervezet számára. Nem véletlen, hogy ultrafutók előszeretettel isznak sós-cukros-citromos löttyöket, ha nem telik az izotóniás lónyálakra. Nem tudom, említettem-e, amikor először megálltunk egy hétre Jerevánban, a továbbinduláskor újra éreztük, hogy sós az izzadságunk. Ezt onnan tudtuk, hogy a Jereván előtti napokban nem csípett az izzadságunk, de miután egy hétig nem bringáztunk, utána újra csípett – a só, amivel a pihenő alatt feltöltöttük magunkat. Durva! :)

Visszatérve az indiai lassira: nem csak a két alapíz van, a kicsit is szofisztikáltabb étlapokon találni banánost, kókuszost, papayást, mangóst, persze utóbbi kettő szezonális, tehát csak akkor kapni, amikor érik. Ugyanis ezek a dolgok errefelé potyognak az égből! :)

Ebédelni legtöbbször nem mentünk el étterembe. Vagy nem ettünk napközben, vagy csak keveset. A maradék májkrémből és kolbászból kétszer megebédeltünk. Bár az éttermekben is nagyon jókat ettünk, de nekem ezek az ebédek voltak a csúcsok. :) Tudom, ez valahol gáz, de ez van! :)

Állatok Om Beach-en

Nem elég, hogy az éttermekben finomat, olcsón és látványosan tálaltak, az egyik étteremben még addig is volt szórakozásunk, amíg az ételre vártunk. Egy macska és a kiscicája feljöttek a tetőtéri étterembe, és ott randalíroztak nekünk. Ahogy az emberek, úgy a macskák is nagyon közvetlenek errefelé, és nem ismernek távolságot. A kismacska többször felmászott az ölünkbe, vagy elbújt a derekunk mögött. Amikor az asztalra is felugrott, akkor persze azonnal repült egy nagyot, mert azért ez már egy kicsit sok volt. Persze ha nem vagyunk ott, simán felmászik mindenhová. Így viszont nem hagytuk, ellenben egy kiváló játékot az találtunk neki: rájöttünk hogy a macskák kontinenstől függetlenül imádnak játszani a papírgalacsinnal. A kis dög teljesen megkergült a papírdarabtól és a végtelenségig tudta kergetni. Csak akkor hagyta abba, amikor valami más elterelte a figyelmét.

Egyik este lefekvés előtt Zita felhívta a figyelmem egy hatalmas pókra, ami éppen az ágyunk mellett, a falon időzött. Egyikünk sem látott még ekkorát, kb. 10-12cm átmérőjű volt, és elég félelmetesnek hatott. Zita otthon az összes kis állat és bogár jóbarátja és mindent megfog, kimenekít mindenkit a házból, akinek nem ott van a helye, de ezekhez az állatokhoz nem mer nyúlni. Azt mondja, ezek mások, ezeket nem ismeri! :) Én otthon sem vagyok annyira jóban velük, de ezúttal rám, mint bátor férfira hárult a nemes feladat, hogy kezdjek valamit a pókkal. Csak meg kellett piszkálnom egy papírdarabbal és már el is iszkolt. Ezek után persze mindig ügyeltünk arra, hogy zárva tartsuk a táskáinkat. Erre azért is szükség volt, mert egy-két, a helyhez tartozó macska előszeretettel vendégeskedett nálunk. A legnagyobb természetességgel mászkáltak a kis kunyhók tetején, vagy sétáltak be az ajtónkon és ugrottak fel az ágyra körbeszaglászni. Elég könnyű volt kitelepíteni őket, csak ki kellett hajítani valami apróságot a homokba, a macska utána szaladt, és az ajtó bezárult mögötte. Ezen kívül, mint már írtam, kutyák és tehenek voltak a part állandó lakói, na és persze a delfinek az öbölben, igaz, őket csak első nap láttuk. Majmok hála az égnek nem voltak a környéken.

Csak boldognak lenni, épp most, itt

Egy szó mint száz, fantasztikusan jól éreztük magunkat Gokarnán. Reméltük, hogy jó lesz „a nyaralás”, de azt nem hittük, hogy túlszárnyalja majd a várakozásainkat. Nagyon kellett már ez a kis kikapcs., mert bizony rendesen ki lehet készülni az ilyenfajta utazásban, amit mi művelünk. Low-budget, hasmenés-hányás, olcsó szállodák, vonatozás, buszozás, minden nap alkudozás, India 360 fokban körülöttünk az összes mocskával, sokszínűségével, őrületével és gyönyörűségével. Szóval meg lehetne őrülni, de nem szabad!
Sőt, egy dologra rájöttem ezek alatt a napok alatt. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy megtapasztaltam, megéltem kicsit. Zita azt hiszem ezt már rég tudja és eszerint is éli majd minden percét, de nekem el kellett jutnom idáig, hogy ráérezzek erre. Mégpedig arra gondolok, hogy minden pillanat egyedi, és mulandó. Ezért meg kell élnünk, a lehetőségekhez képest minél jobban, minél inkább, minél tartalmasabban és szebben. Mert huss, elszáll, eltűnik, elmúlik, és már sose lesz ugyanolyan, már sose lesz ugyanaz. Az a pillanat már elmúlt. Mindig csak a most van, és ezt kell élvezni! Ha erre igazán mélyen rá tudsz döbbenni, akkor ez egyszerre szabadít fel és okoz örömöt. De ez egyfajta tudatos öröm, mert tudom, hogy most ez a pillanat szép, mert szépnek akarom megélni és nem hagyom, hogy a körülmények negatívan befolyásoljanak. Nem hagyhatom, mert ez az én pillanatom és én jól akarom megélni. Próbálhatom lefényképezni, vagy megismételni, de sosem lesz ugyanaz, mert azok már következő pillanatok lesznek. Ha teljes életet akarok élni, meg kell tanulnom élvezni a Most-ot!
Csakhogy ez a mai világunkban már nagyon nem egyszerű, mert születésünk óta pumpálják belénk a mesterséges vágyakat, így lassan már a lét egyenlő magával a vágyakozással, és azt érezzük, hogy ha nem vágyunk valamire vagy valahová, akkor igazából szinte már céltalan a létünk – holott ez nagyon nem így van. Attól még hogy megéled a „most”-ot és élvezed a pillanatot, még nem kell, hogy céltalan legyél.

Tudom, tudom, ez rohadt közhelyes és ezerszer ezerféleképpen mindenki elmondta és leírta már, de én itt most igazán gyakoroltam is Gokarnán, és ez nagyon jó volt nekem végre. Kiülni egy sziklára a parton, élvezni a tenger állandóságát, ülni és lenni, játszani a szájharmonikámon, élvezni az egyszerű létet, és tudatában lenni annak, hogy most jó, és most szép, és nem akarni ennél többet, nem gondolkodni a múlton és nem várni a jövőt, csak boldognak lenni, épp most, itt.