Ünneplés 10000km-nél – Csak sikerült! :)

Tekerhatban korán keltünk, és pakoltunk le a háztetőről, a reggelihez már a bringákkal gurultunk a sártengeren keresztül. Amíg odabent ettük a szokásosat – parotha, momlett moriszná (rántotta csili nélkül), piadzs (hagyma), shosha (uborka), rosun (fokhagyma), utóbbi három ingyen – odakint leszakadt az ég. Ennek örültünk is, meg nem is. Jó volt, mert így nem özönlöttek be utánunk a népek, ramazán lévén pusztán, hogy nézzék, ahogy egy fehérember reggelizik, és rossz volt, mert nem tudtuk, mikor áll el az eső. Persze mire az evéssel, a fogmosással, és a fizetéssel is végeztünk, pont teljesen elállt az eső, és amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan követte a napsütés, úgyhogy rögtön naptejet is kenhettünk már magunkra.

Kint az úton egy gondolat kergetetett minket, méghozzá, hogy pontosan 18,4km-nél megérkezünk arra a pontra, ahol a méréseim alapján a 10000. fekvőkerékpárral megtett kilométert fogjuk átlépni ezen az úton. Ekkor még nem tudtuk, hogyan ünnepeljünk, a szokásos kartondobozra írós dolog elég uncsinak tűnt egy ekkora ünnephez, ráadásul nem csak ötletünk, hanem kedvünk sem volt kezdetben ünnepelni, csak fáradtságot és nyomottságot éreztünk, ráadásul az úton közlekedő motorosok ezen a reggelen különösen sűrűn zargattak minket, és ezzel csak rátettek minderre egy lapáttal.

Végül nem is tudom, hogy, de mire a 18,4km-re ért a napi számláló, mind az életkedvünk megjött, mind pedig egy nagyszerű ötlet, utóbbi Zitától. Megkérünk néhány helyit, lehetőleg gyerekeket, hogy hagy írjuk rá a tenyerükre, hogy 1-0-0-0-0-k-m-B-a-n-g-l-a-d-e-s, aztán pedig a tenyereket, köztük a sajátjainkat is, összerakjuk az egybefüggő szöveggé. Persze voltak fenntartásaink a sikerességet illetően, hiszen magyarázd ezt el az embereknek egy olyan országban, ahol az iskoláztatottság 50% alatti… :) A másik pedig, amire nem gondoltuk, hogy bekövetkezik, az az emberhiány! :) Nem akartuk elhinni, de úgy kellett várni az emberekre, hogy legyünk elegen a fotóhoz. Bezzeg máskor egy szempillantás alatt körbezártak minket, hogy még a levegő is megállt körülöttünk, most meg semmi. Én azért még nem voltam teljesen 100-as ekkor, és nem akartam így maradni erre a nem akármilyen pillanatra, ezért amint behúztuk a fékeket, és ledöntöttük a bringákat ezen a ponton, én mindent és mindenkit ignorálva lefeküdtem a hátamra az egyik nagy farönkön, lehunytam a szemem, és elszámoltam százig. Ez hatásos volt, és ezután már csak várni kellett, hogy észrevegyenek minket a szomszédok. Hamar meglett a létszám, előkaptuk a filcet, mutattuk, hogy mit szeretnénk, és kérdeztük, hogy oké-e (Thíke?), de persze mindenki elsőre benne volt, még én is! :) Sőt végül Zita is kapott két szmájlit és átadta a fényképész pozíciót egy helyi srácnak, aki végül harmadjára csinált rólunk egy viszonylag jó képet. Nem gondoltuk, hogy ez az ötlet ilyen jól fog elsülni, úgyhogy végeredményben nagyon boldogok és elégedettek voltunk. Az, hogy páran nem mosolyognak (amúgy mindig mosolyognak, de ha fényképezőt látnak, bejön a fapofa), és néhányan eltakarják a kezükkel az arcukat, nem zavar minket. Próbálkozhattunk volna még ott fél napig, és még lehet utána is úgy indultunk volna tovább, hogy lehet, hogy lehetett volna még jobb képet készíteni. A cél nem ez volt, ahogy egy országban sem az, hogy mindent lássunk, ahogy a világban sem az, hogy minden országot bejárjunk és minden jófej emberrel összefussunk – hisz mindez már leírva is képtelenség, és elég ha csak egy ilyen „kis” országot nézünk, mind Banglades, már látjuk, hogy eltölthetnénk itt sok-sok hónapot is, azután is úgy mennénk tovább, hogy lenne még mit megnézni, ki lehetne még többet hozni az országból. De már rájöttünk, hogy ez nem cél, mert ez képtelenség, ez megint csak a „még több” hajhászása, ezt el kell felejteni. Ami fontos, az az, ami megadatik, ami összejön, akikkel találkozunk és amit látunk, tapasztalunk. Ezekre kell figyelni, ezeket kell értékelni és ezeknek kell örülni, és közben nagyon odafigyelni a jelen pillanatra, mert csak ez létezik, és ez teljesen egyedi. Visszajöhetünk erre a pontra még egyszer, akár úgy is, hogy letekerünk még egyszer tíz ezer kilométert, de az a pillanat már akkor sem lesz ugyanez. Ez a pillanat teljesen egyedi. Visszajöhetünk később Bangladesbe, találkozhatunk újra az itteni barátainkkal, de az az ország már egy másik Banglades lesz, ahogy ők és mi is más emberek leszünk holnap, és ha ezzel a fajta „elmúlással” tisztában vagyunk, az egy nagy lépés afelé, hogy igazán tudjuk értékelni és megélni a jelen pillanatot.

Hát ilyen gondolatok keringtek bennem ott az új, 10000km-es barátaink között, akik éppúgy örültek nekünk, mint mi nekik, főleg miután azt is elmondtuk, hogy miről van szó, és látszólag megértették. Alig lehetett leállítani őket, még több fotót akartak, külön-külön is, sőt, az egyikőjük megkért minket, hogy dedikáljuk neki a krikett ütőjét! :) Szóval végeredményben nagyon jól sikerült ez a kis ünnepség, úgy, ahogy nem is vártuk volna.

Barisal – Új fejlemények a hajókról

Ebből a napból még hátravolt több, mint 50km, és ez hála az égnek, viszonylag gyorsan és könnyen eltelt, jól robogtunk a cél felé, néha megálltunk egy-egy teára, illetve ebédelni, különben gurultunk az út bal szélén, és változó lelkesedéssel kezeltük a minket 1-2 percenként megkörnyékező motorosokat. Általában én mentem hátul, néha direkt lemaradva akár 50m-re is, hogy Zitát még a motor hangja se zavarja, és így elbeszélgettem a barátainkkal. Ha nyugalmas, magányos bringázásra vágysz, ahol csak Ti vagytok és a természet, Banglades ezen középső részét ne válaszd, a természet ugyan szép, és bőven van mit csodálni, ám egy ilyen bringázás inkább antropológusoknak való, semmint csendszerető természetbarátoknak. :) Ha 50 emberrel nem beszéltem ezen a napon a 77km alatt Tekerhat és Barisal között, akkor eggyel sem. :) Mégis, most felbőszíteni csak egyetlen egyszer tudtak. Zita szólt rám, hogy nagyon szép a mecset, ami mellett elhaladtunk, én pedig erre nagy naívan visszafordultam, hogy lefényképezzem közelebbről. Ám ezt a tömeg nem így gondolta, őket is a kíváncsiság hajtotta, kifelé a mecsetből, és csak jöttek-jöttek, így végül nemhogy a mecsetet normálisan lefényképezni, de megfordulni és elmenekülni is alig bírtam. Pár kilométert még bosszankodtam ezen aztán, majd túltettem magam rajta.

Az utolsó 15km-en megszűnt az utat kétoldalt körülvevő fasor, és mi egy szélesebb, még jobb minőségű aszfaltsávon találtuk magunkat, kint a végtelen faalagútból – ahol egyébként egyáltalán nem volt rossz, örültünk az így kapott árnyéknak.

Barisalba már „címre mentünk”, a BDS Office-t, vagyis egy NGO-t kerestünk, ahol volt ismerőse az ismerősünk ismerősének. Nem tudom, hogy végül e szálon-e, vagy független jó fejségből, de jelképes áron kaptunk egy nagyon jó szobát (két vaságy, két kis faasztal faszékekkel, ablak és csend – nekünk ez a nagyon jó:) ), és a bringákat is le tudtuk tenni egy földszínti tárolóban, zárt, őrzött udvaron. Ennek nagyon örültünk, hisz itt különösen szükségünk volt egy jó helyre, mert egy vagy több hajós majd visszafelé buszos, vagy könnyített csomagokkal bringás csillagtúrában gondolkodtunk, ehhez pedig kellett egy biztonságos hely Barisalban, ahol a nem szükséges holmijainkat hagyhatjuk. Ezt máris megkaptuk, és ezért nagyon hálásak voltunk. Barisalban két napot teljes pihenővel töltöttünk, mert ez bizony ránk fért, hiszen az előző 5 nap egyhuzamban tekertünk, és ez nem csak fizikailag volt fárasztó. A pihenőnapok alatt persze azért tájékozódtunk is a továbbjutás mikéntjéről, és persze megint, szokás szerint értek minket meglepetések. Barisalból Chittagongba valóban volt napi hajójárat, de jelenleg nincs, mert a hajókat felújítják, csak Dhakába és Khulnába tudunk hajózni innét. Ezt igazán nagy örömmel fogadtuk, főleg, hogy ekkor még úgy voltunk az útvonaltervvel, hogy az elkerülje minél nagyobb ívben a káoszról és dugókról híres fővárost – részben ezért is jöttünk Barisalba.

Persze sokat nem bosszankodtunk, hanem átformáltuk az útitervünket, amelyben a következő fejezet egy Khulnába való hajózás volt, hogy onnan meglátogassuk a közeli Bagerhat „mecset városát”, és Monglát, ahonnan remélhetőleg meg tudjuk majd látogatni a Sundarban Nemzeti Parkot, Banglades másik nagy nemzeti büszkeségét, a világ legnagyobb egybefüggő mangrove erdejét.

Azon a reggelen, amikor hajózni terveztünk, nem ébredtünk fel az ébresztőre, így lekéstük a hajót, amihez azért még kimentünk a kikötőbe, hisz errefelé gyakoriak az egy-két órás késések – gondoltuk, de ezúttal nem volt szerencsénk. Pontosabban nagyon nagy szerencsénk volt, de erre csak később jöttünk rá: a hajó régen ugyan valóban közlekedett Khulnáig, de most az alacsony vízállás miatt csak valami közbenső állomásig megy, ahonnan ki tudja hány óra zötykölődéssel és átszállással lehet csak eljutni Khulnába busszal, úttalan utakon. És ahogy itt Ázsiában az utazók “teljeskörű” tájékoztatása működik, erről valószínű már csak akkor szereztünk volna tudomást, amikor kitesznek minket azon a helyen a hajóból, ami nem Khulna.

Szomorkodás helyett egy riksára tettük fel magunkat, amivel a hajnali, még üres és csendes Barisal utcáit átszelve a buszállomáson kötöttünk ki. Itt 300 takáért jegyet válthattunk egy Khulnába tartó buszra Bagerhatig. A busz egy óra várakozás után el is indult, és a beígért két és fél óra helyett négy alatt meg is érkezett Bagerhatba.

Bagerhat Mosque City

Bagerhat útbaesett Khulna felé, ezért úgy döntöttünk, hogy ezen a napon csak idáig jövünk, és délután körbejárunk a környéken. Bagerhat egyébként a régi százason, és valamelyik új bankón is látható, vagyis egész pontosan, a Shait Gumbad Mosque az, am a bankjegyen van. Ez magyarul a 60 dómos mecset (60-domed mosque), amit mi is elsőnek kerestünk fel. A mecset tényleg hatalmas, és valójában nem 60, hanem 77 dómmal büszkélkedhet, valamint egy gyönyörű kerttel és egy nagy téglalap alakú mesterséges tóval a kert mögött, hogy a múzeumot a bejáratnál ki ne felejtsük. A mecset egyébként építészetileg alulmarad azok mellett, amelyeket eddig láthattunk az utunk során, mégis lenyűgöző volt, ha mellé gondoljuk azt is, hogy a 15. században épült, amikor a helyet még Khalifatabadnak hívták, és az egész területen vad, érintetlen dzsungel terült el. Ekkor küldték ide Delhiből Khan Jahan Alit, hogy létesítse itt keleten az iszlámnak egy újabb központját, és ez olyannyira sikerült neki, hogy végül több, mint 300 mecset, valamint paloták, hidak, tavak és utak épültek a környéken.

A mecset és kertje azért is volt nagyon élvezetes nekünk, mert talán ez volt az első hely Bangladesben, ahol csendben és nyugalomban tudtunk sétálgatni, messze minden város zajától. Miután megjártuk a múzeumot és csendben megcsodáltuk a mecsetet, körbejártuk a kertet, majd leültünk a tó partján, és megettük a nálunk lévő kekszet, miközben tovább olvastuk az útikönyvet a környékről.

Az olvasottak alapján eldöntöttük, hogy még a Khan Jahan mauzóleumot is meglátogatjuk, illetve a környékén lévő négyzet alakú tavat és néhány másik mecsetet is. Maga a mauzóleum felejthető volt, ám a tóban, ahogy az útikönyv is írta, valóban találtunk krokodilt, igaz, már csak egyet, mert a másik valamilyen oknál kifolyólag elpusztult. A még élő társa unottan időzött a neki elkerített részben a lépcső mellett, és hagyta, hogy a boldog muszlim hívők jó szerencse reményében hozzáérjenek – így ők egymást váltva, nagy izgatottan és folyamatosan fényképezve bizgerálták szegény állatot. Szegény krokó, mi valamennyire átérezzük a helyzeted! ;) Zitánál szerencsére ott volt Bucó, „a perverz krokodil”, így készülhetet közös kép, persze mi a krokodilsimogatást egy másik okból is kihagytuk: szükségünk van még sokáig mindkét karunkra. :)

Bagerhat World Heritage Football Cup

A nap fénypontja csak ezután következett! Elindultunk a „Nine-domed mosque”-hoz, vagyis a kilenc kupolás mecsethez, amiről csak annyit tudtunk, hogy valahol a tó környékén van. Egy két kellemes kitérő után végül megleltük, és az amúgy pofás téglaépület előtti pálmafás kis réten focizó gyermekeket találtunk. Az egyik kapu csak pár méterrel a mecset épülete előtt volt, de ez senkit nem zavart, pedig néha akkorákat bikáztak a labdába a gyerekek, hogy egészen a szomszédba átpattant az amúgy világörökség részét képező épület faláról a labda.
Egy kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy beállok közéjük pár percre, csak úgy a móka kedvéért. Aki ismer, az tudja, hogy ha labdajátékról van szó, akkor százszor inkább a kosárlabdát választom, mint a focit, mert utóbbiban elég ügyetlen vagyok. No, hát ez az ügyetlenség elég volt ahhoz, hogy kb. az első 10 másodperc alatt elvegyem a támadó ellenféltől a labdát, és egy szóló végén gólt rúgjak a csapatomnak. Persze csak óvatosan, nehogy megsérüljön a kapu mögött magasodó, a világörökség részét képező mecset.

Mezítláb fociztam, pont úgy, mint a gyerekek is. A pálya részét egy-két pálmafa is képezte, valamint a kerítés mellett néhány nagyobb, félig már kiszáradt tehéntrágya is elterült, valamint szúrós pálmafaágak, és egy kisebb halom egyéb hulladék. A játéktér ezen részét meghagytam a többi játékosnak, ha odapattant a labda, én nem mertem olyan bátran beleugrani ezen dolgok közé, ahogy azt ők tették. Miután még két másik gólt bevarrtam, visszafogtam magam elöl, és inkább hátrahúzódtam, a védelemben foglaltam helyet, ezzel teret hagyva az ellenfélnek is, illetve aztán még azt találtam ki, hogy megjátszom a legkisebb, legbátortalanabb játékosunkat, egy kissrácot, aki a derekamig sem ért. Végül összejött a gólpassz, és nagy volt az öröm, amikor a srác begurította a labdát az ellenfél kapujába.

Az önfeledt játék egyszer csak megállt, és a fiúk leálltak a labda kergetésével. Az imám fújt félidőt, zengett a hangszóróból az imára hívó ének, amiből mi (és ahogy kérdeztem, ők is, mert óarabul van) csak allah nevét hallottuk ki. Az egész nem tartott tovább egy-két percnél, és már folytathattuk is a játékot. A második félidő alatt az imám is előkerült, nem ám akármilyen fizimiskája volt az ürgének, és amikor kérdeztük, azt mondta, egyáltalán nem bánja a focit, örül, ha a gyerekek játszanak és boldogok. :) Ha esik, vajon odabent is focizhatnak? :D Ezt már nem kérdeztük meg, ellenben donésünt, vagyis adományt azt adtuk, mert kért, és mert jókedvünkben talált. Ahhoz képest, hogy csak 5 percre akartam beállni a móka kedvéért, végül jó egy órát fociztam, a végén már a póló is lekerült rólam, és szépen ömlött rólam a víz – nagyon élveztem, azt hiszem a Csíkszentmihályi Mihály által felfedezett Flow élménybe kerültem, olyannyira, amennyire már nagyon rég, talán az otthoni hétfő esti kosarazásak és hétvégi tájfutások óta nem. Ez mondanom sem kell, már nagyon hiányzott, és most nagyon jólesett, kisebbfajta eufóriában sétáltunk tovább innen Zitával. Ezen az érzésen én magam is meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy egy kis játék ekkora örömet tud okozni nekem. :) De jó volt nagyon, és lesérülnöm sem sikerült, úgyhogy végképp megérte.

Mielőtt még visszasétáltunk volna a főútra a riksákhoz, megálltunk egy helyen piadzsu-t (lencsés-hagymás-fűszeres pép olajban kisütve, kicsit hasonló a tócsnihoz) venni egy helyen, ahol végül a háziakhoz is bekéredzkedtünk a mosdóba, mert ekkor már mindkettőnknek nagyon kellett pisilni. Pont, mikor bent vártunk egymásra a WC előtt, odakint iszonyatos erővel leszakadt az eső, csak úgy kopogott a vékony bádogtetőn, amit semmi nem választott el az apró kis otthon belső terétől. Így történt, hogy 20 percet vendégségben töltöttünk egy családnál, ők a legnagyobb természetességgel fogadtak minket, közben ment a tévén az itteni csatornákra oly jellemző szappanopera (ami már önmagában megérte az élményért), az ágyon pedig nagymama, nagypapa, anyuka, kisgyerek. Nem volt nagy az élettér, de boldognak tűntek, mint akiknek megvan mindenük. Valószínű ez itt egyébként már soknak számít, tehát ez a kis másfél szobás (szobát értsd: otthon a kamrád különb!), konyhás-fürdőszobás kunyhó egy kis tévével már nagy dolog. Az eső elálltával lassan búcsúzkodtunk, és cserébe a kedvességükért náluk hagytunk egy zacskó kekszet, amit napközben magunkkal cipeltük.

Este a szállónk melletti étteremben vacsoráztunk, koszos kis hely volt, de szerettük, mert volt ventilátor a fejünk felett, ami forgott is, és olcsó árai voltak. Amikor arról írok, hogy itt meg ott, mindenütt étteremben eszünk, akkor ne gondoljatok az étteremre úgy, mint az otthoniakra, ezek útszéli történetek, ahol a helyi utazók és riksások is étkeznek, és ahol 4-500 forintból már mind a ketten nagyon jól tudunk lakni. És itt Bangladesben még egyszer sem volt hasmenésünk se a víztől, se az ételektől! :) Reméljük nem is lesz, insallah! :D

Ez a nap nem épp úgy alakult, ahogy azt elterveztük, de ezt pont így volt jó. A következő bejegyzésben ellátogatunk Khulnába és a Sundarbunda nemzeti parkba. :)

Ez a bejegyzés 2012. július 30-31-ről szól, és ezalatt 30-án 77,2km-t tettünk meg kerékpárral.

A mikrohitel és a mozi Bangladesben

Rajbariban Abdus-ék NGO-jának a vendégszobájában laktunk. Este sikerült egy kicsit hosszabban is beszélgetni velük, és egy kis kölcsönös éneklés (Zita elénekelte Nekik a Tavaszi szél vizet áraszt-ot, és ők is énekeltek nekünk valamit, de ne kérdezzétek, hogy mit! :) ) után megtudtuk, hogy főleg mikrohitelekkel foglalkoznak, egy évig havi fix összegeket utalnak át arra érdemes egyéneknek, akik így fejleszteni tudják a vállalkozásukat. Az egy év leteltével ugyanígy havonta vissza kell törleszteni a hitelt, csak épp 12,5%-al többet, mint amit tavaly kaptak. Az így felvett havi összegek 10 ezer takától (30 ezer forint) több lakh-ig (több százezer takáig) terjedhetnek.

Ajánljuk megszemlélésre a muszlim világ által eltűrt női "szexideálokat" :) Csábítóak, igaz? :)

Este még elmentünk egy kicsit sétálni Rajbariban, és nagy meglepetésünkre egy moziba botlottunk bele. Bementünk körülnézni, és miközben csodáltuk a hatalmas, erkélyes, fapados termet, ránk talált a mozi egy fős személyzete, és rá akart beszélni minket, hogy nézzünk meg egy filmet. Mi mondtuk, hogy arra se időnk, se pénzünk nincs, csak kíváncsiak voltunk rá, hogy néz ki itt egy mozi, azért jöttünk be, de köszönjük a kedvességét, nem kérünk mozifilmet. Merthogy az csak nekünk ment volna, senki más nem volt a mozinak még a környékén sem. Na de végül az lett, hogy csak beültünk, persze nem egy egész filmre, csak egy kis „bemutatóra”, ugyanis az emberünk azt mondta, bekapcsolja nekünk a vetítést, csak úgy, öt percre, ingyen. Ez utóbbira persze többször is rákérdeztünk, és megerősített minket, hogy tényleg ingyen nézhetünk bele egy bengáli filmbe. Hát ne tudjátok meg! Amilyen jámbor, a légynek sem ártani akaró népség a bengáli, olyan aggresszívek és primitívek a filmjeik, vagy legalábbis az, amihez most és azóta egy-két tévé képernyőn keresztül szerencsénk volt. Az öt percet nem bírtuk végigülni, mert valami bunyójelenet kellős közepére kapcsolta be a vetítést az ürge, és a filmben botrányos színjátszást, béna mozdulatokat, és fájóan rossz, ráadásul irtó hangos hangeffekteknek voltunk szem és fültanúi, de csak addig, amíg ki nem menekültünk a teremből. Ekkor kiderült, hogy emberünk ezt a bemutatót csalinak szánta és most jött, hogy 100 takáért ő kész levetíteni egy egész filmet nekünk, de mi mondtuk, hogy nincs az a pénz… Nincs az a pénz, amiért végigülnénk egy ilyen filmet, nemhogy még mi fizessünk érte! :)

A filmplakát, amit reggel fényképeztünk induláskor, jól árulkodik a film témájáról és minőségéről. Természetesen minden film valamiféle akció-dráma, amiben sok a harc, a bunyó és a fegyver, na és persze mindez egy vagy több nő miatt történik, hogy a végén a főhős megkaphassa szerelmét.

A bangla járgányok díszvilága

Na de a valóság nem ilyen, úgyhogy guruljunk csak bele. Amint elindultunk, még el sem hagytuk Rajbarit, máris leszakadt az ég, mi pedig behúzódtunk egy üzlethelység sor árkádja alá, és megvártuk azt a 10 percet, amíg elállt. Innentől az utunk a főúton vitt, ahol igaz, viszonylag gyorsan, könnyen és egyenletesen tudtunk haladni, de ezért cserébe kevesebb látnivalót és nagyobb forgalmat kaptunk. Persze azért így sem unatkoztunk, ilyesmit nem nagyon lehetséges Bangladesben egy külföldinek, hacsak nem zárja be magát a szállodaszobába. :) Ezen a napon rengeteget csodáltuk a teherautók, buszok és riksák festését, mert ahogy azt már említettem, itt nincs nagyon olyan járgány, ami ne lenne kifestve. Pontosabban pont, hogy az egyszerű, sima, nálunk is ismert személyautók nincsenek kifestve, hanem éppoly egyszínűek és unalmasak, mint nálunk otthon, leszámítva a pluszba rájuk szerelt krómozott lökhárítókat, amelyekből elől egy zászlótartó rúd is kitüremkedik a legtöbbször. Na de nézzük a többi járgányt, mert azok mind teljesen egyediek. Még nem meséltük, de állítólag Dhakában egy háromkerekű kerékpáros riksát 10 ezer takából meg lehet vásárolni, és újabb ötezerből pedig ki lehet pingáltatni. Bérelni pedig napi 100 taka.

Érdekes volt elmerengni a képek tartalmán, amelyek valószínű a járgányok tulajdonosának vágyait tükrözik vissza, legalábbis az én értelmezésemben – de lehet, hogy én tévedek. A járművekre legtöbbször hajókat, motorokat, repülőket, nagy buszokat, nagy teherautókat láttunk felfestve. De ugyanilyen gyakori volt a Jamuna híd rajta egy modern gyorsvonattal vagy egy nagy, szép ház, az elmaradhatatlanul előtte parkoló piros sportautóval, amelyet valószínű a festője is csak képeken láthatott még, mert a ház és a táj viszonylag szép rajza mellett az autók általában nagyon bénán festenek (legalábbis az én szememnek), kb. úgy, mintha egy 8-10 éves gyerek rajzolta volna.

Persze általános cél a riksák és teherautók festésénél, hogy minél színesebb legyen, ezért sok a nonfiguratív, vagy virágos-szívecskés rajz is, nem csak a síkfelületeken, hanem a járművek legkülönbözőbb részein. Szívecskés keretbe foglalt fék- és irányjelzőlámpákat már láttunk ugye Nepálban, na hát az ilyesmi itt Bangladesben is nagyon menő! Az itt senkit se zavar, hogy az ilyesmivel kevésbé látszik a lámpatest, hisz e nélkül nem is riksa a riksa! :) Gondoljunk csak bele, mennyire fontos lehet az ilyen díszítés, még egy riksásnak is, ha képes kifizetni érte a járgánya árának a felét. Márpedig képes, mert eddig nem nagyon láttunk riksát díszítés nélkül! :)

A photoshop menő!

Közben ismét eleredt az eső, egy másik város, az előzőhöz hasonló boltsora mellett lyukadtunk ki a tető alatt, pont egy képelőhívó üzletnél, ahol a falra kiaggatott plaátokból ítélve előszeretettel használnak photoshop-ot is, megint, a mi szemünknek elképesztően amatőr módon, mintha csak direkt csinálnak. És megint ott van a sportautó, szinte minden képen! Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek a képek láttán… Egyrészt az az igénytelenség, ami látszott a munkákon, valószínűleg csak minket „zavart”, a helyiek úgy szerették, ahogy van, különben is nem tök mindegy, hogy látszik-e, hogy Photoshop vagy sem, hisz úgyis mindenki tudja, hogy montázsolt kép, mert se jacht-ot, se sportautót nem láttunk még Bangladesben, és valószínű nem is fogunk. A másik dolog viszont már aggasztóbb, mégpedig az, hogy már itt is, a világ egyik „legszegényebb” országában, elindult egy folyamat, az anyagi javak felhalmozása, vagy legalábbis az a fajta vágyakozás, ami ezt elindítja. Úgy látszik ez valami fajta kór, ami könnyen és gyorsan terjed a világban. :)

Na de hagyjuk ezt most már, és guruljunk tovább, mert elállt az eső, és újra kisütött a nap. Induljunk, és nézzük csak a dolgok jó oldalát, és törekedjünk csak a jóra, esetünkben előre, Barisal felé, hogy aztán végre hajóra szállhassunk, és a folyókról csodálhassuk ezt a szép országot.

Biciklis riksa elektromos motorral

Nem telt el tíz perc, és megint láthattunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy riksa halad előttünk, a háromkerekű biciklis riksa, de ezúttal gyanús volt a szerkezet, mert feltűnően gyorsabban haladt a társainál, ráadásul furcsa búgó hangot adott. Ahogy közelebb értünk, akkor láttuk csak, hogy a riksás nem is tekeri a pedált, a riksa mégis halad! Aztán amikor lepillantottunk az ülés alá, a hátsótengelyhez, megpillantottuk a dolgok kulcsát: egy elektromos motor volt felszerelve a bringára, és egy rövid lánccal rácsatlakoztatva a hátsótengelyre. Ez ugye nem volt nehéz, hisz ez a tengely elég hosszú, pont olyan hosszú, mint amilyen széles az egész riksa. Ez a megoldás engem mondanom sem kell, nagy csodálattal töltött el. Pont ugyanolyan háromkerekű bicikli riksa volt amúgy a szerkezet, mint a többi, csak épp rá volt szerelve ez a motor, na meg valahová el volt rejtve egy akkumulátor, gondolom egy széles körben használt autó vagy busz/teherautó aksi az ülés alá – máshol nem lehetett, mert kívülről nem látszott. Hát ilyen egyszerű ez az egész!? Otthon nagy hájpal megy a hibrid bringa meg az ebringa, vagy pedelec, vagy nem is tudom, hogy hívják, de a lényeg, hogy a legfejlettebb német csúcstechnika, ami tuti, hogy százezrekbe kerül. Na, hát itt kicsit egyszerűbben, hájp nélkül megoldották a Sanyik! :) Csak hogy egyszer kifejezetten pozitív aspektusban is Sanyizzunk kicsit. :)

Szerintem semmi olyat nem használtak, amit ne lehetne megkapni otthon egy olyan utcában, ahol van barkácsbolt és kerékpárbolt is. Na, jó, egy hegesztőműhely sem árt magázhoz a bringahoz, de ezzel meg is volnánk. Már csak az a kérdés, otthon vajon szaladgálhatnánk-e ilyesmivel az utakon, úgy értem, törvényileg megengedett-e? Ha igen, én tuti meg fogok egy ilyet építeni/-ttetni, mert szerintem óriási! :) Én egy vegyes használatú teherriksára gondoltam, amivel cuccot is lehet szállítani, és amin a család/haverok is elférnek, ha az kell. A töltést pedig meg lehetne oldani egy házi készítésű mini szélerőműről vagy szolárról, na meg persze a hálózatról (amíg van :D). Micsoda családi kerékpártúrákat lehetne egy ilyennel tolni, gondoljatok csak bele! Európában van mindenütt vezetékes áram, és nem kéne megszakadnom a 2-3 gyereket, meg a sok cuccot cipelve. Már látom is magunkat egy vagy két ilyen riksán 10 év múlva! :D Esetleg az első kerékben elférhet egy agydinamó is, ami ha érdemben nem is tölt rá az aksira, kiegészítő rendszernek nem rossz, hogy a lámpák és a kütyük töltése ne a főaksiról menjen, hisz abban jó, ha megmarad az energia a hosszabb fölfelékhez, amiket amúgy nem lehetne pusztán emberi erőből abszolválni. Óriási, valahol már várom, hogy ilyesmiknek is nekiálljunk, noha tudom, addig még hátravan a fél világ (vagy talán még több is, hisz „annyi a világ amennyit beletöltesz”, mondja valahogy a sörreklám…).

El tudtok képzelni egy Budapestet, ahol ilyen riksák járnak, és ahol az emberek nem egyedül, bosszankodva ülnek a nagy, drága autójukban egymástól különös precizitással, légmentesen elzárva, hanem ilyen riksákon, amikről akár közben feltölthetik a nagyokos telefonjaikat, és közben beszélgethetnek a hajtóval, vagy a szomszéd riksán ülő utassal?! – Ez utóbbi szinte minden városi riksázáskor megtörtént velünk eddig itt Bangladesben, és nagyon élvezzük. :) Visszatérve az eredeti kérdésre, az én válaszom: még sajnos nem. Ha lesz is ilyen, az biztos nem holnap, mert addig hosszú utat kell bejárnia, mind a benzináraknak fölfelé, mind az emberi fejeknek, mert emlékszem még a napra, amikor először ember hajtotta riksára ültünk Indiában, Amritsarban – Nagyon nehezen ment, hiszen szegény ember szenved, nagyon kemény fizikai munkát végez! Ez igaz, de lám, még mindig százezer számra vannak riksások ezekben az országokban, és nekik ez a pénzkeresetük.

Na, szóval felkerült a „ha egyszer hazaértünk, meg fogom csinálni” to do listára még egy dolog. :) Mert az élet nem fog megállni akkor sem, ha hazaértünk, és az embernek mindig kell, hogy legyenek céljai.

Ebéd ingyen öleléssel

Nekünk az úton a következő célunk az ebéd volt, merthogy igen megéheztünk útközben. Szerencsénk volt a helyválasztással, gyorsan be tudtuk tolni az ez úttal sárga nejlonponyvák alá a bringákat, így az utcáról kevésbé voltunk feltűnőek, és nagyjából békén hagytak minket a helyiek, viszonylag nyugodtan tudtunk ebédelni egy édes kis vakarék cica társaságában, aki össze vissza szaladgált a vendégek és a személyzet lábai alatt, de olyan is volt, hogy felugrott hozzánk a padra, vagy a kút melletti betonteknőbe dobált, mosogatásra váró edényekből falatozott.

Az idill sajnos az ebéd második felére véget ért, elment az áram, megállt a levegő, csorgott rólunk a víz, ráadásul még a szomszédok is felfedeztek és egyre csak jöttek-jöttek be az amúgy is már zsúfolt, és forró kis vendéglőhelyiségbe. Megpróbálni kiterelni őket már nem is akartam, tudtam, hogy tök reménytelen vállalkozás és csak az amúgy is kevés energiámat emészteném vele, helyette inkább sírva fakadni lett volna kedvem, persze ilyet sem tettem, mint ahogy Zitát se szoríthattam magamhoz egy kölcsönösen erőt adó ölelésre, mert itt ilyesmit fiúk és lányok között nem szokás (talán csak a hálószobában, de lehet, hogy ott sem, én már el se tudom képzelni, hogy érintkeznek itt a fiúk-lányok, még csak kézenfogva se láttuk őket ebben az országban), mert az ilyesmi óriási megrökönyödést okozott volna a helyiségben, ezt pedig nem akartuk. Maradt hát a vendéglős fickó, ő végig jó fej volt velünk, és azt leste, hogyan segíthet nekünk, ráadásul teljesen normális árat számított fel a végén, így igen a szívembe lopta magát. Szóval ő maradt nekem kéznél egy ölelésre, ezért ahelyett, hogy egyszerűen kifakadtam volna magamból, és elhajtottam volna a népet, akik csak azért jöttek, hogy bámuljanak, odaléptem a vendéglőshöz, és átöleltem, pont úgy, mint amikor egy embernek nagy szüksége van egy ölelésre, és már mindegy kitől. Egy szót nem szóltam hozzá, és azt se tudom, mit olvasott le az arcomról (a csapatunkban Zita az, akinek az arcán egyből látszik a szíve állapota), de visszaölelt, és megsimogatta a hátam, pont úgy, mint ahogy egy bánatos, fájdalmat átélő embert vagy gyermeket vígasztalnak. Ezen még én is meglepődtem, na és persze jólesett. Azt nem akarom részletezni, hogy miért és mennyire voltam ki, mert azt már megtettem pár bejegyzéssel ezelőtt, most is csak ugyanaz volt, plusz még egy reggel óta tartó és nem múló folyamatos álmosság, fáradtságérzet, tudjátok, mint amikor agyonver a sátor szelleme… Ez is olyan volt, csak most nem Skandinávia gyönyörű, érintetlen, ember alig járta útjain tekertünk, hanem Bangledesben, ahol még tovább vertek a bangladesi barátaink egész délelőtt. :) Zita se volt sokkal jobban, és neki még ölelés sem juthatott most így nap közben ebben a patriarchális világban.

Délután szárnyalunk

Délutánra viszont ez a fáradtságérzet valahogy mind a kettőnkben elmúlt, és kicsit megtáltosodtunk, amit magunk sem értettünk. Újra tudtunk viccelődni a minket menet közben leszólító motorosokkal és nem csak elhajtottuk őket („Jaboo, Jaboo” – Menj, menj!), mint ahogy sokszor szoktuk, amikor egyszerűen nem visz rá minket a lélek, hogy válaszoljunk századszorra is ugyanarra a kérdésre. Megint jöttünk azzal hogy ez itt Banglades, és hogy itt nagyon jó (Khubi Bálo), meg, hogy hogy vannak, hogy hívják őket… Volt olyan is, hogy én szólítottam le az illetőt, még mielőtt megszólalt volna, megelőzve ezzel a már oly unalmas kérdést, amit persze a végén nem úsztam meg. Általában őket utánoztam, pontosan azt a kérdést tettem fel nekik hasonló kiejtéssel és hangsúllyal, ahogy ők tették volna fel nekem, ha várok még egy másodpercet: „Excuse me, what is you country?” :) Sokszor megkérdeztem azt is, hogy tudják-e, hol van Magyarország, de ezt legtöbbször sajnos nem tudták, ellenben, a Nokiát viszont annál többen felemlegették. Ez megy már Pakisztán óta, fura egy dolog, de ez van, mobilja mindenkinek van, és a Nokia itt is menő márka, és az eredeti, jó minőségű Nokiát, amit itt kapni, azt Magyarországon gyártják, ezt egy kód beütésével lehet ellenőrizni, amire azt kell kiírnia a mobilnak, hogy „Made in Hungary”, persze csak, ha eredeti, vagy ha elég ügyesek voltak a kínai koppintók. :)

Az út nyílegyenes volt, és nem volt benne szint, csak a folyók feletti felüljárókra kellett felhajtanunk, de ezeken a helyeken rögtön megkaptuk a jutalmat: odafentről legtöbbször gyönyörű kilátás nyílt a környékre.

Az eső újra elkezdett szemerkélni, és úgy vettük észre, komolyan gondolja, ezért egy kanyarban behúzódtunk egy kis bádogtető alá, ami valószínűleg autóriksa javító műhely lehetett, éppen használaton kívül. Ezt nagyon jól tettük, mert épp hogy beértük a tető alá, az eső irtózatosan rákezdett, csak úgy kopogott a bádogon, és odakint mindent egy pillanat alatt eláztatott. Persze így rögtön mi sem lettünk egyedül a riksákkal, de ez most nem zavart minket, ez egy természetes helyzet volt, az emberek alapvetően nem minket bámulni jöttek ide, hanem az eső elől, és mivel az tovább szakadt, egy-két perc után már mindenki megtalálta a helyét valami tető alatt, és így nem lettünk percről percre többen, tehát a létszám a mi tetőnk alatt konstans maradt, és velük jól elvoltunk, elbeszélgettünk, amennyire tudtunk, elmondtuk, hogy hány kilométert bringáztunk eddig és hogy 14 hónapot (csoddo mars), és 17 országban jártunk (sotero desh). Ők ezt nagyon élvezték, és a végén cserébe le is fényképezhettünk néhányukat. A felnőttek a kamera láttán haptákba vágták magukat, és csak kérésre mosolyogtak újra, mint ahogy természetesen szokták, a gyerekek pedig csibészek voltak, különösen ez a nagy szemű kicsi. :) Szóval jó volt ez a kis megálló, megint kicsit gazdagabbak lehettünk a rövid monszuneső végett, ráadásul utána kisütött a nap, és újabb apró csodáknak lehettünk részesei, olyan színek és olyan tér lett körülöttünk, hogy ha csak rá gondolok, kiráz a hideg. Lépten nyomon megálltunk fotózni, mert a táj gyönyörű volt, és úszott az aranyban. Az ég csillogott vissza a vizen, amiben a jutát pakolták az emberek, és amiből pálmafák nöttek ki. Az út két szélén, a fasorok mellé a száradó jutahalmokat pakoltak, és a már éles szögben sütő nap oldalról szűrődött be az aszfaltsávunkra. Ha kijjebb tekintettünk, a vízre épült cölöpös házakat láttunk, vagy a vízen csónakkal közlekedő lungis embereket. Az egész nagyon varázslatos volt, és nagyon élveztük. Jól el is ment az idő a sok fényképezéssel, és mi észre sem vettük, hogy mennyire kimerültünk, és hogy mindjárt 6 óra.

Ismét működik a vonal

Megálltuk egy helyen gyorsan meginni két teát meg bekapni pár süteményt, hogy ki ne merüljünk teljesen az utolsó pár kilométeren. Nem jó fáradtan megérkezni, mert akkor, ha nyűgösek vagyunk, könnyebben hozunk rossz döntéseket, pl. a szállást, vagy az alkudozást illetően. Sátorhely választást most direkt nem írtam, de különben arra is vonatkozna, csak most nem vesztünk meg itt sátrazni, a legnagyobb hülyeség lenne, hisz már 4-500 forintért kapunk szobát, a sátorban meg tuti megáznák, arról nem is beszélve, hogy reggel 50 kíváncsi bangladesivel ébrednénk az előtérben. Szóval megálltunk, és megint szerencsénk volt, mert Zita volt olyan bölcs, és azonnal vonalrajzolással kezdte, egy szép fél oválist húzott körénk, és csodák csodájára, az emberek ezt nem lépték át! A kulcs valószínű az volt, hogy egy nagy térben volt mindenki, mindenki rálátott mindenkire, és volt egy öreg bácsika, aki kezelte a népet, ha valaki átlépte a vonalat, egyből rászólt, valakinek még rá is vert a lábára a botjával.

Az idő bizony elment ezzel a pihenővel, és sajnos ezután ránksötétedett, még mielőtt megérkezhettünk volna Tekerhatba. Nem volt mit tenni, lámpákat kapcsoltunk, és igyekeztünk tovább, hogy minél kevesebbet legyünk sötétben az úton. Sajnos az eső újra eleredt, és nem tudta eldönteni, hogy leszakadjon, vagy csak szemerkéljen tovább, ezért aztán 8km-el Rajbari előtt újra megálltunk egy teás stand tetője alatt. Épp csak megittuk a teát, úgy döntöttünk, hogy kibírunk ennyi esőt, és ha kell, akkor vizesen, de megtekerjük ezt a végét most már gyorsan. Az eső a végére elállt és mi éppen csak nedvesen megérkeztünk Tekerhatba, ahol egy motoros volt oly rendes, és megmutatta nekünk az egyetlen szállodát. Ide nagy sáron át vezetett az út, ahol már kisebb tömeg követett minket. Mikor megérkeztünk, kérdezés nélkül betoltuk a bringákat a sötét kis helyiségbe, ahol a recepció és lépcsőház volt, és magunk mögött bezártuk az ajtót. Persze ez nem sokat segített, amíg alkudoztam a szobára, kíváncsi szemek leselkedtek az ablakokon és az ajtó résein. :)

Szobát végül csak sokadjára találtunk, a legfelső, tetőtéri emeleten, mert mindenütt máshol „bed bugs”-ok, vagyis ágytetvek laktak az ágyakban. A vacsora után frissítettem a szupertáblánkat, ami azt mutatta, hogy 9979km-nél tartunk. Holnap Barisal előtt átlépjük a 10 ezer kilométert! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!