Ma, mikor ezeket a sorokat írom 78km-t tekertem oda-vissza egy nyomorult SIM-kártyáért, hogy amíg a következő két hétben itt vagyunk, akkor és úgy és annyit bírjak posztolni, ahogy és amikor akarok, és ez ne kerüljön alkalmanként 2 euróba. Csak hogy érezzétek, ennyire a lelkemen viselem ezt a közel két hónapos lemaradást, ami a jelen és a blog között van! :) Na de éppen ezért, kár is most minden szóért, csapjunk a lecsóba, ébredjünk fel Checacupében, ahol az előző, ma reggel megírt blogot abbahagytam.

A vendéglátónk kutyái az udvaron.

A konyhában. A tarka terítős asztal alatt a barna foltok rohangáló tengerimalacok. Így vannak szabadon a konyhában, hogy kéznél legyenek, mikor kell egy kis hús az ételhez… :o Armando, a vendéglátónk elmondta nekünk, hogy azért terjedt el errefelé a tengerimalac, mint háztáji állat, mert bundája van, így sokkal jobban bírja az Andok ilyen magasságában gyakran előforduló nagy hidegeket, ellentétben a csirkével, amit ugyanezért ezen a vidékeken már nem nagyon lehet tartani. Végül is valóban, ez tök logikus! :)

Armando egyébként egy biosztanár a helyi iskolában, akit előző este 1 sarokra a lakhelyétől kérdeztünk meg, hogy tud-e valamilyen olcsó helyet éjszakára. Így aludtunk végül náluk 10 solért, vagyis kb. 930 forintért.

Checacupe főutcáján.

A főtéren nem kellett féltenünk a bringákat, egy kíváncsi szem mindig vigyázva csodálta őket! :)

Az ősi inka gyalogoshíd környéke, ez az, amit már előző este kiszúrtunk, de akkor már sötét volt, és fáradtak voltunk, siettünk menedéket találni.

A természetesen már csak kórhűen felújított, de nem eredeti inka híd mellett volt egy “colonial”, vagyis gyarmati időkből való híd is.

Zita rámerészkedett! :)

A templom a főtéren. Kívülről ez se tűnik különlegesnek…

Bezzeg belülről! :)

Egy külön teremben nagyon régi falfestmények is voltak.

Az oltár

Az oldalfalak tele voltak ilyen festményekkel, nagyon öregnek tűntek és ezek is csupa arany (?) keretben voltak. Nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen kis falucskában ilyen templom van. Félre ne értsetek, nem a sok arany tetszik, sőt az valójában nem tetszik nekünk, viszont a tény, hogy ez így fennmaradt sok száz éven át. …abba bele se merek gondolni, miket láthatnánk, ha valamilyen oknál fogva a spanyol hódítók nem pusztítják el az érkezésükkor meglévő kultúrális tárgyakat és helyeket. Hallottunk ilyen történeteket, hogy rengeteg inka aranytárgyat úgy ahogy volt, beolvasztottak, hogy aztán… Pl. ilyen templomokba kerüljenek. Ha innen nézzük, akkor viszont szomorú a történet.

A parkot egy mozgássérült férfi öntözte, ez milyen jó már! :)

Még egyszer visszasétáltam a hídhoz, amíg a reggelinkre vártunk, annyira szép volt, hogy nem bírtam beletni a látvánnyal. :)

Itt már elindultunk, ez egy iskolaudvar, ahogy a főútról látszik.

Ez pedig egy kresztábla! :o Mi akar ez lenni? Cirmos cica? Esetleg ocelot?

Gyermekszállítás perui módra. Ők csak a szomszéd faluig mentek, de azért az is megvolt vagy 8-10km…

A gyermek nem bírta levenni a szemét a furcsa bringákról. :)

Vigyázat, kecses acélvázú országútis kerékpárosok az úton! :)

A folyó túloldalán lévő falvakat ilyen hidak kötötték össze a főúttal.

Előltöltős kargóbringa, amivel most éppen csak egy kollégát szállítanak. :)

Hellóóó! :)

Vajon mit jelenthet spanyolul? :)

Vályog. Itt leginkább csak ezzel dolgoznak, legalábbis vidéken nem látni mást. Beton csak a városokban van, az egyszerű embereknek valószínű nem is telne rá. Amit a képen láttok, az vályog, fa, és egy vékony hullámos bádoglemez a tetőn. Ennek így mondjuk az ökolábnyoma is töredéke egy vasbeton-tégla házénak, de ez egész biztos nem vezérelte őket a választásban. És az egyik fal már le is van festve, miközben nyílászárók még alig! :)

Volt, hogy pár kilométert kanyar nélkül maradtunk. :)

Nem látni betont, se vöröstéglát.

No, milyen szépen meszelt, politikailag semleges házikó! :) Amely előtt egyébként kézzel szedik le a levágott kukoricahalmokról a kukoricacsöveket.

Hú apám, ez a társadalom sem lehet túlságosan megosztott politikailag, vagy hát legalábbis nem ellenségesek egymással a különböző poltikai nézeteket valló emberek, az tuti! :) Hiszen akkor ők már rég egymásra gyújtották volna a házaikat, vagy legalábbis egy boltos pl. biztos nem hagyná, hogy “Apu”-t fessenek a boltjára, mert ezzel elvesztené a papucsosok, a fiások, az indiánosok és minden más párt hívőit a vásárlói köréből. Ez pedig valószínű itt nem történik meg, mert rengeteg üzleten is láttunk ilyenfajta festéseket. Lám, még az egyszerű (akár analfabéta!) peruiaktól is van mit tanulnunk. “Szeressük egymást gyerekek!” :) Gyűlölettel soha semmit nem fogunk megfelelően megoldani, max. további gyűlöletet szítunk, ez pedig egy nagyon, nagyon rossz út, ami nagyon szar helyre vezet!

Eskü, véletlenül lettek birkák ezen a következő képen!!! :) Mikor még válogattam őket, nem tudtam, hogy mit fogok írni az előző képhez.

Ahogy már írtam tegnap, itt keményen dolgoznak a nők is.

Mert egyszerűen csak szép. Végre nem egy párt ikonja van a falra festve.

Turistabuszokat látok a távolban! Itt van valami érdekes, szimatoljunk csak körbe! :)

Igen, inka romok! A kör alakú épület talán a chachapoyasiak hatásának köszönhető. Ki tudja… Mi biztosan nem, ugyanis se időnk, se pénzünk volt ide bemenni, csak a hátsóbejárattól, távolról csodáltuk meg ezt a két épületet. Ez a kép is soxoros zoomal készült.

Így hívják a helyet. Ha erre jártok, esetleg térjetek be és majd meséljétek el, milyen volt! :)

Megint egy hölgy nagy csomaggal a hátán, és hát ő sem fiatal.

No, itt van a vasbeton is, fő a bővíthetőség. Azt, hogy mennyire nagyon nem illik bele a környezetbe ez az üvegablak, talán Ti is érzitek a többi fotót is látva.

Egy templom az úttól balra, ebben mondjuk tuti nincsenek sok száz éves festmények! :)

Azokkal a pallókkal nem lesz egyszerű hazatekerni. Az a durva, hogy egy ilyen vályog-fa-bádog/cserép házat gyakorlatilag egy ilyen kargóbringával össze lehet hordani, hisz ez már elbír egy nagyobb gerendát is, a föltekert bádoglemez pedig meg sem kottyan neki. A vályogtáglákat és a cserepeket pedig lehet helyben szárítani/égetni.

Hoppáré, ahogy haladunk és új választói körzetekbe érünk, úgy változnak a falfestmények is. Megérkeztünk a lámapárt fenségterületére! :) “Ezek mekkora lámák lehetnek…” :D

Itt már csak a völgyben lehet növényt termeszteni, a domboltal esetleg még legeltetést elbír, de többet nem.

A helyi tigrisbatman! :)

Egy nagyobb várost kereszteztünk, ahol megebédeltünk egy Menu-s étkezdénél, majd egy ilyen utcai mozgóárustól vettünk három rúd csokit, hisz 4000 méter fölé igyekeztünk, oda pedig kell az ilyesmi a túléléshez! :)

Egy valószínütlenül nagy, kastélyszerű épület az át mellett. Ez nem volt jellemző errefelé, vajon kié volt és mi célt szolgált?

Egy falu behajtójánál óriási cuy, vagyis tengerimalac szobor, sas, és lámafélék. :)

Balra a völgy túloldalán egyre inkább szorványtelepülések képét mutatták a házak.

Irány 4000m! :)

Vessünk mégegy pillantást erre a szintmetszetre! Tegnap 101km-t jöttünk a bal szélétől, tehát ma illene kereszteznünk a kb. 4300m magas hágót. Haha… Ha az ilyen egyszerű lenne! Csak hogy reggel a nézelődéssel elment az idő, és kimerültünk a tegnapi napon, amire a mai nap még csak rátett. Na jó, lehet, hogy máshogy is fáraszt kicsit a magasság, csak nem érezni ezt annyira nyilvánvalóan. Vagy csak mi puhultunk el, ezt már nem mondja meg senki. (vagy mindkettő! :D) Szóval a lényeg, hogy ezt a tervezt (a hágón való átkelést) elvetettük, amiben annak is nagy szerepe volt, hogy a fáradtságunkat realizálva elkezdtem nézegetni a GPS-en a következő településeket, és a hágó előtti utolsó helynek a neve “Aguas Calientes” volt, vagyis “Meleg Vízek” :)

A tájra nem lehetett panasz ezen a napon.

Egy másik templom egy útmenti dombon, elbírná már valamelyik párt támogatását. :)

Na neee, tengerimalac párt, ilyen is van? :)

Ja igen, közben egy vasúti sinpár is kanyargott mellettünk a völgyben, megnyugtatva minket, hogy evégett talán sosem lesz brutál meredek a fölfelé, hiszen ha a vasút is fölmegy a hágóba, és szerpentint sem jelöl az út sehol egészen Punoig, akkor talán nem lehet vészes, különben a vonat elkaparna a sineken! :)

Valójában csak különböző típusú tengerimalacokat árultak, természetesen nem háziállatnak… :)

Az asszony kalapban, szoknyában és tradícionális tarkában, a férfi hátizsákkal, baseball sapkában. Úgy tűnik, a nők jobban tartják a hagyományokat.

Nem tudom, miért, de ez a lapos völgy rajta a tarka mezőkkel, meg felette ezekkel a hihetetlen felhőkkel nagyon tetszett.

Valahogy még a felhők, meg úgy az egész táj, az egész érzés valahogy olyan más volt már ilyen magasan.

Vasúti karbantartók. Igazi vonatot ezen a napon nem láttunk, pedig egész nap látótávolságba voltak a sinek.

Kedvenc képem erről a napról. :)

Éééés iiigggeeen!!! :) Megérkeztünk Augas Calientesbe! :)

A strand már a főútról látszott, ráadásul egy hófolttal a háttérben, viszont falut azt nem találtunk, de kétségbe nem estünk, tudtuk, hogy kell lennie valami szállásnak, mert idefelé jövet több embert is megkérdeztünk, és mondták, hogy van.

Jájjájáájjáááj, miért szeretem én úgy a havas hegyek látványát? Mondjátok, ez valami betegség? Vannak mások is így ezzel, vagy egyedül “szenvedek” ebben a betegségben? :)

A strand bejárata előtt asszonyok ilyen hordókban sütöttek valami finomat! :)

Halat és csirkét kínáltak, azt ettük, ami valószínűleg helyibb, vagyis a halat választottuk. :)

A bejárat mellé balra fel volt sorolva, hogy mi minden jóság van a vízben mg-ra kimérve, jobb oldalt pedig a szolgáltatásokat sorolták fel.

A hal mellé természetesen leveskét is kaptunk, valami főtt rizs volt benne.

“Privado” medencét kértünk, mert ez is csak pár száz forintba került és így nem kellett semmilyen ruhánkat bevizeznünk, az ugyanis lehet, hogy napokig nem száradt volna meg, ha mondjuk másnap beborul az idő, ezt pedig nem akartuk megkockáztatni, és különben is, így kényelmesebb volt. A bal felső sarokban lévő csatornán jött be az iszonyatosan forró termálvíz, amihez a műanyagcsőből tudtunk hidegvizet engedni, hogy elviselhető hőmérsékletre hüljön. Elméletben 45 percet maradhattunk itt, de ehhez már a pénztárnál hozzátették hogy “Cisas poquito más” vagyis “akár egy picit többet is”, ám erre nem volt szükség, mert a forró víz olyan hamar kiszívta a maradék erőnket is, hogy jobbnak láttuk befejezni a fürdőzést és inkább korán nyugovóra térni, hiszen holnap is várt ránk nap.

Ez volt a mai adag. :) Amint látjátok, éppen hogy, de 4000 méter felett éjszakáztunk. A tempónk nem valami egetverdeső, de hát szinte egész nap csak fölfelé tekertünk, nagy magasságban. Napfelkelte 10 és fél óra múlva, legalább aludni bőven van időnk, ránk is fért! :)

A szállás épolyan lepukkant volt, mint amilyen a fürdő, de az alacsony ár (amit kialkudtunk) végett nem is vártunk jobbat, örültünk, hogy egyáltalán van négy fal körülöttünk és tető a fejünk felett, na meg vagy 3 réteg vastag pokróc az ágyhoz, ami kellett is a hideg éjszakához.

Történt 2015. június másodikán, leírva július 27-én.

Fáradt reggel

Reggel Letéből ahogy azt sejteni lehetett, megpillantottuk az Annapurna I 8091m magas csúcsát, ám ehhez nagyon hunyorítanunk kellett, mert a nap szemből, keletről sütött és az idő is párás volt. Igazából alig lehetett kivenni a hegygerinc vonalát az égen, szóval ez olyan nagy élményt nem nyújtott, de nem is vártunk nagyot, ellenben pakoltunk, reggeliztünk, és indultunk gyorsan, mert tudtuk, hogy ezen a napon is hosszú túra vár ránk, ha el akarunk érni Tatopani hőforrásos strandjához.

Lassan indult a nap, először csak a főút mentén sétáltunk, és ez elég unalmas volt. Rögtön a falu után néhány nagyobb kanyart vett az út és leadtunk jó sok szintet. A jelzésünk egy levágást jelölt, mi ezt követtük, és hamar az alatt a markoló alatt találtuk magunkat, ami mellett pár méterrel azelőtt másztunk át az útnak csúfolt kőhalmok között. Éppen az elképesztő köves utat rendezgette a markoló, és ezzel szépen leblokkolta a forgalmat mindkét irányba. Átkeltünk a folyón, amit a dzsip út a mi ösvényünknél nagyobb ívben került meg, és a túloldalról néztük tovább az eseményeket. Közben egy traktoros is érkezett, szegénynek még ki tudja, meddig kellett várnia, amíg a markoló okozta útzár feloldódott. Egyáltalán, hogy fért el egymás mellett az a két busz, amik már akkor is a markolóra vártak, amikor mi elhagytuk a terepet? Nem tudjuk, ezt már nem vártuk meg, csak azt láttuk még, hogy a markoló ledönt az útról néhány nagyobb sziklát, amik aztán pontosan ott zúgtak végig a hegyoldalban, ahol mi is álltunk az ösvényen néhány perccel ezelőtt. Vajon figyelt ránk a markolós, vagy csak csinálja, amit csinál…? Sajnos el tudjuk képzelni az utóbbit is, itt Ázsiában kicsit máshogy mennek a dolgok.

Órák hosszat mentünk lefelé a dzsip úton, párás és meleg volt a levegő, csak néhány busszal, dzsippel, és egy-két barátságos vízi bivaly (vagy bölény? Én már nem tudom, össze lettem zavarva) mosolygott ránk. Olyan erős, hatalmas állatok ezek, de közben olyan nagyon jámborok is – egész biztosan nincsenek tisztában az erejükkel. Ghasa-ban, az ACAP irodában pecsételtünk, olvasgattunk és étterem után kérdeztünk, mert ekkor már nagyon éhesek voltunk, több, mint 10km-t legyalogoltunk. Integettek, hogy lejjebb is lesznek még éttermek, de mi csak egy igen lepukkant vendéglőt találtunk egy koszos buszállomás mellett. Ez mind még nem lett volna baj, de odabent üvöltött a tévé. Ezért még mielőtt rendeltünk volna, úgy döntöttünk, hogy ebből nem kérünk, és továbbmentünk, még elgyötörtebben. Ekkor már mind a ketten kivoltunk kicsit. Végül találtunk Ghasa legvégén egy Lodge-t, aminek volt étterme is. Az se zavart már minket, hogy kicsit drága, kértünk két Veg. Fried Rice-t, és eldőltünk, míg kihozták. Kértünk meleg vizet is és készítettünk teát a nálunk lévő filterekkel és az asztalon lévő cukorból. Valahogy még nem sikerült felébrednünk ezen a napon, még nem történt semmi érdemleges velünk, pedig lesétáltunk már 10km-t. Nyomottak voltunk és fáradtak. Megettük az ételt, de ettől sem lett jobb, nem éreztük, hogy igazán élvezetes lenne ez a mai napi túra, de én valahol mélyen belül reméltem, hogy ez még meg fog változni a délután – jönnek még olyan élmények, amiket most még elképzelni sem tudunk. Amikor ilyet írok, nem kell nagy dolgokra gondolni, inkább apró csodákra. Apró, nagy, teljesen mindegy, úgy értem, csak az a lényeg, mit mekkorának élünk meg.

Újra a másik, vidám oldalán a Kali Gandakinak

Ebéd után az esőt nem dramatizáltuk túl, mikor a vendéglőből való kilépés után három másodperccel esni kezdett, még kivártunk egy kicsit, aztán úgy ahogy voltunk ott az út szélén elkezdtünk felöltözni az esőruhába, mondván, hogy ez lehet, hogy nem viccel. Közben három kislány jelent meg esernyővel, és néztek minket, a furcsa ufókat. :) Én kérdeztem, és ők megengedték, úgyhogy lefényképeztem őket. Vajon hová, és minek viszik azokat a nagy leveleket? Itt a friss esőben, Ghasa után pár száz méterrel átkeltünk a folyó túloldalára egy alu függőhídon, aminek a túloldalán már csak egy szélesebb ösvény haladt. Na itt aztán elkezdődtek a történések. Először is másztunk, fel, aztán le, aztán megint fel. Másodszor egy nepáli bácsit és a két vízi bivalyát előzgettük ki, mígnem az egyik pihenőnknél végleg elhúztak tőlünk:

Tündéri egy állat ez a vízi bivaly! :) Aztán alig néhány lépéssel később egy tyúkanyót és csipegő, pelyhes kiscsibéit csodálhattuk:

Most talán páran totál hülyének néztek, hogy miért rakok ide be ilyen videókat egyszerű csibékről, de az az igazság, hogy a dzsip út egyhangúsága után ezek az élmények megadták azt, amire vágytam, ami hiányzott, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy élvezem a túrát! Pedig ugyanolyan fáradt voltam, mint eddig, vagy talán még inkább, és még az eső is rákezdett azóta, de mégis! Myagdi egy igazán szép kis település volt a Kali Gandaki ezen oldalán, itt megálltunk egy kicsit pihenni, ittunk egy teát egy apró családi vendéglőben. Itt megint megtapasztaltuk, hogy a vendégtér és a család itt mennyire együtt van, amíg ittunk a teát, odajött kisgyerek, kiskutya, de még a tyúkokat is kikergette az anyuka néhányszor, amíg ott voltunk. Lefelé Myagdiból ismét láttunk rengeteg kendert, gyakorlatilag alig lehetett tőlük hová lépni. Más érdekes növényt is megfigyeltünk, egy apró zöld húsevőt fedezett fel Zita. A húsevő növény kicsit túlzás, hiszen csak rovarokat ejt foglyul, de akkor is, azért ezt komoly volt látni a természetben, hisz ilyet eddig csak filmen, vagy talán az állatkertben láttunk csak. Aztán láttunk még egy nagyon fura, kissé robusztus fejszerkezetű és sűrű bundájú kecskét, és ahol igazán rákezdett az eső, kőkerítéssel körbevett földeket a hegyoldalban. Amilyen gyorsan rákezdett, később olyan hamar elállt a zivatar, és az iskolából hazafelé tartó gyerekek képezték az úton a társaságunkat. Egy helyen egy tehát olyan hangosan múúúzott az óla alól, hogy visszamentünk megnézni, minden rendben van-e, de ekkorra már megszeppent és megszűnt múzni:

Dana után, kertek alatt, pisztolyos gyerekek között

Lent Danánál visszaérkeztünk a folyóhoz, amin reflexből át is keltünk, de ezt igazából nem kellett volna, mert így visszajutottunk a dzsipútra, amit elvileg nem szerettünk volna, hisz a térkép jelölt egy utat az izgalmasabb túloldalra is. De mint utólag kiderült, ez mégsem volt baj, mert amíg itt Danában beültünk egy vendéglőbe teázni, és kekszet enni, durván leszakadt az ég. Ha ekkor kint lettünk volna a szabadban, bizony annak nem örültünk volna. De ekkor már késő délután volt, ezért úgy döntöttünk, amint kicsit alább hagy, muszáj lesz elindulnunk, de most már nem megyünk vissza a folyó kalandosabb oldalára, hanem egyesen út, a leggyorsabb módon átsétálunk Tatopaniba, ami innen már csak 5km-re van. A vendéglős elmondta, hogy pont a vendéglője mögött indul egy másik út, ami ugyan marad a folyónak ezen az oldalán, de közben a falun át megy, így sokkal érdekesebb lehet számunkra. Ahogy bezoomoltam a GPS térképen, nekem is feltűnt ez az út, és látszott rajta, hogy egyáltalán nem hosszabb, párhuzamosan halad a dzsipúttal és talán még rövidebb is annál, mert keresztül megy egyenesen a falvakon.
Ez az út nagyszerű választás volt, mert tényleg szép dolgokat láttunk így. Először még Danában, ahol átkeltünk egy függőhídon, gyönyörű piros virágú, szúrós növényeket fedeztünk fel a kőkerítés tetejére futtatva. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, mert a tüskéknek köszönhetően a hülye kecske nem mászik át a kerítésen és nem zabálja fel a termést, másrészt pedig szép a virágja a növénynek. Én elneveztem mátrixvirágnak, mert a piros virágai néha kicsit négyzetrácsban nőttek ki. Ahogy kiértük a faluból, az utunk keresztezte a dzsipútat és mi odakint találtuk magunkat a településről, kőkerítéssel – és így mátrixvirággal – körbevett földek között. Ez nagyon szép volt, és mi nagyon élveztük itt a sétát, a terep könnyű volt és enyhén lejtett, ráadásul közben az eső is teljesen alábbhagyott.

A következő faluban is láttunk érdekeset, de ez sajnos már nem tetszett nekünk annyira. Bár lehet, hogy csak mi dramatizáljuk túl ezt, de valahogy igen furcsa, és szomorú látvány volt, ahogy ezek az amúgy ártatlannak és „egyszerűnek” tűnő nepáli gyerekek műanyagpisztolyokkal játszanak. Amikor Zita visszasétált lefényképezni őket, még egymás fejéhez is fogták a játék pisztolyokat. Ha egy új tévéműsor, vagy újságcikk bemutatja a nepáli kultúrát, vajon az ilyet is beleviszik? Ez már a nyugati kultúra hatása a nepálira, amely utóbbi még sokkal tisztább, egyszerűbb, és szebb maradna az előbbi nélkül. Na de ez van, globalizálódó világban élünk, nem tudom, mit lehet, vagy mit kell ez ellen tenni, csak megyek, nézek, látok, emésztek.

Tatopani – Forró vizes termálfürdő a megfáradt izmainknak!

A falukon átvezető ösvényünk ezután véget ért, és mi a dzsip úton folytattuk a sétát, ekkor már bőven túl a 20 kilométeren, és újra a szakadó esőben, merthogy ismét rákezdett a monszun. De ekkor már semmi nem vehette kedvünk, szép napnak jártunk a végén, és ezt mindketten éreztük. Jól és könnyedén haladtunk, amit reggel még el sem bírtam volna képzelni. Bennem konkrétan ott volt a bugi, jólesett menni és úgy éreztem, most ki tudnék sétálni a világból, még így az esőben is! Milyen fura, hogy mire képesek az emberrel az élmények!? Reggel fáradtnak és álmosnak éreztem magam, pedig sütött a nap és jó idő volt. Most szakad az eső, 25km van a lábaimban, és úgy érzem, tudnék még menni! :)

Persze már csak egy kili volt hátra, és megérkeztünk Tatopaniba. A hely neve egyébként forró vizet (Tato pani) jelent, nem véletlenül. Ekkor már sötétedett, de azért gyorsan először a hőforrásos strandot kerestük meg, hogy megtudjuk, hol van, mennyibe kerül, és mettől meddig van nyitva. A perőcsényi strandra emlékeztetett, a különbség talán csak annyi, hogy itt a „kocsmában” kapni ételeket is, és míg a börzsönyi strandon jéghideg patakvíz volt, itt szinte éget a medence vize. Na és hogy a perőcsényit sajnos az EU csatlakozásunk után a túlzásba vitt uniós szabályok miatt be kellett zárni. Kellenek a szabályok, de látva Ázsiát, és ahogy itt az emberek élnek, úgy érzem, otthon túl sok a szabály, itt pedig túl kevés, az arany középút pedig valahol a kettő között kéne, hogy legyen. Itt is működik és zajlik az élet, pedig biztos vagyok benne, hogy tizedannyi szabályt sem követnek az emberek. A perőcsényi strandra gondolva meg tudom érteni azokat, akik túlromantizálják az „elmaradott” országokat, és szívesen utaznak ide, mert besokallnak az otthoni steril, túlszabályozott és szabványosított világtól. Persze könnyen beszélek én, ott nőttem fel, élveztem az előnyeit mindennek, és most, mivel próbálom mindig a dolgok jó oldalát nézni, favorizálom a koszos, random Ázsiát magam is. Érdekes lenne megnézni azt, hogy egy „koszos, random” ázsiai ember, hogyan éli meg a „szabványos, steril” szabályokkal teli európai útját. Talán már írtam, mennyit nevettünk Zitával azon a gondolaton, hogy mit művelne Budapest útjain egy odateleportált sárga-zöld, háromkerekű, gázzal hajtott 80 köbcentis riksás, a betört indexeivel, a behajtott, Ganesha matricákkal teleragasztott tükreivel, a hangos, büdös kipufogójával, na és azzal a közlekedési stílusával, ami Indiában teljesen normális, de Európában az összes létező szabályt áthágja. Valószínű 10 másodpercen belül balesetet okozna a csávó, vagy ha nagy szerencséje lenne, lekapcsolnák. Talán a járdára próbálna felhajtani, hisz ott kevesebb az autó, a gyalogosokat meg odébb lehet dudálni! :)

Erik, The Túró Rudi Guy!

Na, de ne kalandozzunk el Tatopaniból! Újra szakadni kezdett az eső, én így kerestem szállást, amit végül meg is találtam a falu főutcáján, vagyis inkább fő ösvényén. Itt megvacsoráztunk, majd másnap az első dolgunk volt, hogy leszabadultunk a strandra, és ott reggelit rendeltünk, amit már a vízből kijövő fogyasztottunk el. A víz olyan forró volt, hogy jóformán csak a lábunkat lógattuk bele, de később „bekapcsoltak” egy csövet, amin hideg patakvíz jött, és emellett már el lehetett viselni a víz hőfokát úgy is, hogy nyakig ültünk benne. Itt a strandon megismerkedtünk a „Túró Rudi guy”-al, vagyis Erikkel, akit azért hívtunk így, mert a vele való medenceparti beszélgetések közben megtudtuk, hogy mint logisztikai tanácsadó, járt és dolgozott Debrecenben és Mátészalkán. Nagyon tetszett neki Magyarország, és ízlett neki a Túró Rudi! :) Elmeséltük neki, hogy ez a finomság volt gyermekkorunk legjobb, teljesen magyar (akkor még nem is volt sok más) édessége, és még most is nagyon szeretjük, mindig, ha valaki utánunk utazik, hozatunk vele Túró Rudit. Se ő, se mi nem értettük, hogyan nem lett mindezidáig világmárka a Túró Rudi, amikor ekkora nagy finomság?!

Kerambot és Lemon Sugar Pancake a Bob Marley étteremben, majd esti fürdőzés

Tatopaniban ahol laktunk, sajnos elég drága volt az étel, ezért mindig csak látszatra ettünk ott, keveset és olcsón, hogy aztán átszabaduljunk egy sokkal jobb, családiasabb és olcsóbb helyre, a falu északi végén található Bob Marley Restaurant-ba. Itt szinte minden étel 50-60 rupi körül volt, így annyiból, amiért máshol egy fél tál ételt se kaptunk volna, itt három fogást ettünk végig. A fokhagymaleves isteni volt, ahogy a momó is, a lemon sugar pancake pedig annyira ízlett mindkettőnknek, hogy később csak ezért visszatértünk. De ami nálam kitette az i-re a pontot ezen a helyen, az a kerambot asztal volt. Amíg az ételre vártunk, kerambot-oztunk Zitával. Ez az a játék, amiben korongokat kell belökdösni a lyukakba, először a Marsyagdi völgyében láttuk Bagarchap felett, de akkor nem volt alkalmunk kipróbálni.

Este még egyszer visszatértünk a Bob Marley-ba citromos-cukros gofrit enni, majd még gyorsan a zárás előtti egy órára visszakéredzkedtünk a meleg vizes strandra. Ekkor már sokkal kellemesebb volt, mert a levegő nem volt forró, csak a víz. Mellettünk srácok buliztak, sört ittak, és bizony irigyeltem volna őket, mert a régi egerszalóki időkre emlékeztettek. De tudtam, hogy Egerszalók már nem a régi, és azok az idők elmúltak már, és minden így van rendjén, ahogy van, nekem pedig az ég világon semmire és senkire nem szabad irigynek lennem, mert itt ülünk a Himalája belsejében, egy csodaszép, közel egy hónapos gyalogtúra vége felé, a feleségemmel, a nászutunkon, egy olyan álomutazáson, amely pár éve még a mi saját, legmerészebb álmainkban sem létezett, most pedig valóság, amelynek minden pillanatát a lehető legjobban meg kell élnünk. És ez sikerült is, jó hangulatú volt ez az esti fürdőzés, jó hogy végül rá tudtuk venni magunkat a délutáni lustulás után.

Este pakoltunk, mert másnap indultunk tovább, hogy két nap alatt, felmászva Ghorepaniba, és onnan következő hajnalban a Poon Hillre, majd onnan le Nayapulba befejezzük a túrát a hivatalos végpontjáig, ha már ilyen közel van az.

Egy nehéz érkezés kimerítő délelőttje

A 3600m tengerszint feletti magasságban található, természetes hőforrásairól híres Jelandy-ba nem volt olyan egyszerű az érkezésünk, mint azt reméltük előtte. Azt már megszoktuk, hogy nincsen települést jelző tábla, de ezt még át tudtuk hidalni a térképeink és a GPS használatának segítségével. Az viszont már fejtörést okozott számunkra, hogy a „Szanatórium” sem volt kitáblázva egyáltalán. Így amikor az úttól jobbra, messze a völgy túloldalán a házak között gőzt láttunk felszökni a levegőbe, úgy véltük, nagyjából arrafelé kell lennie a forró vizes fürdővel felvértezett, „Sanatorium” névre hallgató szállodának. Ide beszéltük meg a találkozót az angol barátainkkal, a forró vizes fürdő mellett ez volt a másik fő érv, ami miatt egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni.
Lekanyarodtunk hát a főútról, noha fogalmunk sem volt, hová tartunk, ember nem volt a környéken, akit megkérdezhettünk volna. Áthajtottunk egy kis hídon a patak felett, majd követtük az aszfaltsávot, ami meredeken felvezetett minket egy dombra, egyenesen neki egy zárt kapunak. A kapu mögött udvar volt házakkal, és végre emberekkel. Kérdeztük őket a szanatóriumról, és ők intettek, hogy vissza le, majd jobbra. Gurultunk vissza a főútra, ahol az elágazásnál az ott található üres táblára felrajzoltuk Jill-nek és Lee-nek alkoholos filccel, hogy a „Sanatorium” előre van, s nem jobbra. Csak ezek után indultunk tovább a főúton. Egy dombra felérve elénk tárult egy nagy, hosszú, sok ablakos épület: A Szanatórium! Csak ez lehet az, nincs még egy ekkora épület a faluban. Na végre, megtaláltuk! De azt is láttuk, hogy az odavezető út pont abból a kis aszfaltozott útból ágazik le, amin az előbb oda-vissza elhaladtunk. Gurultunk vissza bosszúsan, de ezúttal Zita már a táblánál maradt, míg én meg nem bizonyosodtam róla egészen, hogy valóban az-e a Szanatórium, amit mi annak vélünk. Az volt, úgyhogy le is dobtam ott a bringáról a súlyos málhákat, és gurultam le, vissza Zitához a köves úton. Átrajzoltuk a táblát, hogy nehogy félrevezessük Jill-éket, majd szétosztottuk Zita táskáit a két bringa között, hogy könnyebb legyen felkaptatni az utolsó emelkedőn a várva várt, jól megérdemelt forró vizes fürdőnkig.
A Szanatóriumban egy angolul is beszélő európai vendég segítségével kiderült, hogy Katie-ék tegnap este megérkeztek, de nem itt szálltak meg, hanem a szomszédos dombon található „kis szanatóriumban”, ami ennél az államinál sokkal olcsóbb, és családiasabb, viszont kicsit igénytelenebb is. Mindeközben a felé a domb felé mutogatott, ahol legelőször jártunk, jó egy másfél órával ezelőtt. Hát mit mondjak, ekkora már eléggé belénk állt az ideg, mert nem kevés időt és erőt elfecséreltünk a napunkból arra, hogy végre megtaláljuk azt a nyavalyás forró vizet és a barátainkat. Már nem mentünk vissza a főútig, csak az elágazásig, majd vissza a nagy kapuhoz, ahol a legelején már jártunk. Katie-ék nem voltak ott, és a hely üzemeltetői is csak nagy nehezen értették meg, hogy itt szeretnénk tölteni egy-két éjszakát. Ezek után felfeszítették egy szobának az ajtaját, amibe végre helyet kaphattunk. Én futócipőt húztam és lerohantam a főúthoz, ahol legjobb tudásom szerint másodjára is átrajzoltam a táblát, hogy Jill és Lee biztosan könnyedén odataláljanak a szállásra. Nem volt könnyű futni 3600m-en, nagyon hamar kifulladtam, különösen a fölfelékben, pár méter után meg kellett, hogy álljak levegőért kapkodni.

A nem éppen rózsás idegállapotunkra még az is rátett, hogy Zita, miközben a cuccainkat pakolta be a szobába, felszakította a Vaude dzsekijének a bal karját egy apró ponton. Az ágy sarka közel volt az ajtóhoz, ezért Zita közel ment az ajtófélfához, amiből kiállt a szana-széjjel feszített zár, ebbe akadt bele Zita méregdrága, profi dzsekije.
A dzseki egy vékony anyagból van, mivel csak egy könnyű külső réteget szerettünk volna ami szél- és vízálló. Ezt meg is kaptuk a Vaude-tól szponzorizáció keretében (amit ezúton is nagyon köszönünk, mostanában vesszük csak igazán hasznát a ruházatnak), és ezek a ruhák amúgy olyan árban vannak, amit amúgy nemigen engednénk meg magunknak talán soha, ezért a fekvőkerékpárok mellett ezekhez a dzsekikhez és nadrágokhoz is úgy álltunk hozzá, hogy szeretnénk majd őket használni ezen utazás után is.
Ezért Zitát elég mélyen érintette ez a szakadás, mondhatni kibukott kicsit. Pihenőnapot terveztünk erre a napra, és igaz, hogy még csak 11 óra volt, de mi már az előbb leírtak miatt kissé ki voltunk borulva és fizikailag ki voltunk merülve. Mindezek miatt úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, de megengedünk magunknak emellett a nehézkesre sikerült fél nap mellett még egy teljes nap pihenőnapot Jelandy-ban.

A termálvíz 3600m-en – Fürdésre és fűtésre

Első nap sok mindent nem csináltunk, beszélgettünk Katie-ékkel, és ebédet, illetve vacsorát főztünk. Na és persze kipróbáltuk a fürdőt, ami megér pár szót. A kb. 10nm-es helyiségben derékig ért a víz, ami két csapból folyt be. Egyikből jéghideg patakvíz ömlött, a másikból a termálvíz. Ha előbbit elzártuk, néhány óra múlva olyan forró lett a fürdővíz, hogy azt ember nem volt képes elviselni. Amúgy is inkább fárasztó volt ez a forró gőzfürdő ilyen magasságban, különösen, ha 20 percnél tovább maradt bent az ember. Igazán furcsa érzések lettek úrrá a testünkön a forró víz, a kimerültség és a magasság együttes hatása miatt, ezért csupán két alkalommal fürödtünk a termálvízben. Második alkalommal olyan forró volt a víz, mint már említettem, és hiába zártuk el a termálvizet és nyitottuk ki a patakvizet, 15 perc után sem hűlt le élvezhető hőmérsékletűre a medence, és ekkor már kellően kikészültünk a forróságtól, ezért feladtuk a várakozást, és inkább lezuhanyoztunk kellemes hűs vízzel az Ortlieb zsákból. Egyébként két fürdő volt, férfi és női, de ezt már csak a közös fürdőzések után realizáltuk, mivel nem volt soha tömeg a medencéknél. A fürdők közepesen durván igénytelenek voltak, de ez nem zavart minket, az állami szanatóriumban sem voltak annyival tisztábbak, hogy két és félszer annyit fizessünk értük. Egy éjszaka a „fürdőbelépővel” volt 1 somani, vagyis 750 forint fejenként ezen a helyen.
Ahol egyébként nem csak a fürdővizet szedik a hegyből, hanem a ház fűtését is a föld alól előtörő meleg vízzel oldják meg, ami igen sztohasztikus hőmérsékletingadozásokat okoz a házban. Katie-ék azt mesélték, hogy első este nyitott ablaknál aludtak, miközben odakint mínuszok röpködtek, mert annyira forróak voltak a radiátorok. Ezt mi nem tapasztaltuk eleinte, sőt kifejezetten hűvös volt a szobánkban. Aztán egyik percről a másikra (feltört a gejzír?), nekünk is felforrósodtak a fűtő testek.

Séta a jakok legelőjén

Második, teljes pihenőnapunk reggelén Katie és Anthony továbbálltak Murgab felé. Kicsit indultam volna már én is, ugyanakkor örültem, hogy mi maradunk még, és lesz egymásra, illetve pihenni, és körbenézni gyalogosan a faluban. Ez utóbbit rögtön még a délelőtt megtettük. Bolt után indultunk, de az sajnos zárva volt, és csak annyit tudtunk meg, hogy 7-kor újra lesznek és ki tudnak nyitni nekünk. Arra nem sikerült rájönnünk, hogy este, vagy másnap reggel hét. Az ilyen kb. 100 fős falvakban úgy működik a bolt, hogy bekopogsz a boltos házába, aki ha otthon van, kinyit neked, és vásárolhatsz. Nyitva tartás, mint ahogy azt mi Európában megszoktuk, nem létezik.
A bolt zárva tartásán nagyon nem keseredtünk el, mert volt még bőven élelmünk, csak azért kerestük fel a boltot, mert úgy voltunk vele, hogy még jobb lenne, ha még több lenne, hisz ki tudja, mi vár ránk a nagy hegyek között. Visszafelé menet kiültünk a falu központja és a hőforrások közötti nagy széles völgy oldalába. A lapos völgyben jakok legeltek, őket bámultuk, mint otthon a televíziót. Csak leültünk egy kőre, és néztük, ahogy harapják és nyámmogják a füvet. Ez a lapos mező egyébként mókás volt számunkra, mert egy patak keresztezte, amin csak úgy lehetett átkelni, hogy ha az egyébként egész mezőt is beterítő buckákon ugrándoztál át felette. Mi persze azt játszottuk, hogy akkor is csak a buckák tetején ugrálva közlekedtünk, ha már nem volt patak alattunk. Ebben elég jól ki lehetett fulladni pár perc alatt, köszönhetően a 3600m-es magasságnak. :)

„Csaj-csaj!” – Na most végre ráérünk egy teára

Miközben a jakokat bámultuk, jött két öreg, akik, mint már sokszor a helyiek, teázni hívtak magukhoz. Én már majdnem válaszoltam zsigerből, hogy nem-nem, erre most nem érünk rá, de Zita leintett, mert történetesen ezen a napon pont ráértünk bármire, például akár eltölteni egy órácskát egy helyi családnál. Hazasétáltunk az egyik öreggel, akinek a felesége egy nagyon öreg, de nagyon aranyos néni volt. Hamar elkészítették nekünk a finom teát, amit aztán végül ötösben fogyasztottunk el, mert közben megérkezett az egyik unoka is. Kedélyesen elbeszélgettünk velük, már amennyire tudtunk, és közben végig azt éreztük, hogy nagyon örülnek nekünk, és mindent megpróbálnak osztani velünk, amit csak képesek a maguk szerény módján. Étellel is kínáltak volna, de mi úgy voltunk vele, hogy a tea most elég lesz, most tényleg nem szorulunk rá, és ők lehet, hogy nagyon kevésből adnának. A teázás végeztével aztán csak bepakoltak nekünk egy nagy kerek kenyeret egy szatyorba, de ez még mindig nem volt elég, hiába intettük, hogy ennyit elfogadunk és nem többet, még hátramentek a szobába az öregek, és jó 2 percig nagyon matattak valamit. Egy nagy marék faeper után kutattak még, amit a kenyér mellé szórtak be nekünk a szatyorba. Ezek után úgy éreztük, az a helyes, ha fizetünk a kapott élelemért, de ezt egyenesen elutasították, én pedig nem akartam harmadjára is erőltetni a pénzt, nem akartam megsérteni őket.
Az öreg aztán még kikísért minket a főútig, ahol még mindig ott találtuk német világutazó barátunkat, akivel már a szamarkandi B&B-ben és Khorogban is találkoztunk. Stoppolt a piros kabátjában, amiről már 500m-ről is felismernénk. Igazi jelenség volt a kis hátizsákjával és a gitártokjával az út szélén. Csak onnan tudjuk, hogy felvették még aznap, hogy nem jött vissza sötétedésig a szállásunkra, ami egyébként ugyanaz volt, már harmadjára. Megbeszéltük vele, hogy legközelebb valami melegebb éghajlaton, mondjuk Thaiföldön találkozunk, de ha lehet, legyen ott is ebben a piros kabátjában, hogy már távolról megismerjük majd.

Pamír betét az SPD cipőinkbe

Ebédre az Örményország óta magunkkal cipelt lencsekészlet felét fogyasztottuk el, majd nekiláttunk kicsit feljavítani az SPD cipőink hőtartó képességét. Bulgária óta nálunk volt egy nagy, kb. fél cm vastag fólia, amit eredetileg a kocsi szélvédője mögé terveztek napos időkre, de mi arra használtuk, hogy ráüljünk, illetve meleg időben lefedjük a Zita csomagtartójára rögzített ételhordozó táskát. Most ezt a vastag fóliát szétvágtuk, és kisebb betéteket készítettünk belőle a talpbetét alá, illetve a lábujjaink köré. Erre azért volt szükség, mert már most, ilyen „alacsony” magasságban is tapasztaltuk, hogy nagyon fáznak a lábfejeink. Ezt főképp annak tudtuk be, hogy az SPD klipsz fémből volt, és mi ezt a talpunkon mindig a menetirány felé, a menetszélbe tartottuk, így ez a fém nagyon le tud hülni, és a hideget egyenesen a lábfejünkhöz vezeti, ami csak egy talpbetétnyire és néhány zokni távolsára van tőle. Mi ezt most megtoldottuk ezzel a vastag fóliával a talpbetét alatt. És ha már szét kellett vágni ezt az anyagot, kicsit megtoldottuk és a lábujjaink köré is vágtunk belőle. A megoldást elneveztük Pamír betétnek, és reméltük tőle a legjobbakat. Mást nagyon már azért sem tudtunk kitalálni, mert nem fért volna el már semmi a cipőben, a három zokni és a Pamír betét teljesen kitöltötte a lábunkkal a cipőket. Ezen kívül már csak a kamásli és a cipő közé tudunk valamit szerelni, ha még így is nagyon fáznánk.

Magashegyi pamíri tánc

A délután még történt velünk egy említésre méltó dolog a szálláson. Volt egy kis közös helyiség egy asztallal, ide nyíltak a szobák és általában itt folyt az élet. Sokszor odajött hozzánk egy pamíri (mert ők itt „nyaraltak”, sokszor családostul), és a kezünkbe nyomott egy-két kisebb cipó kenyeret, egy liter tejet, vagy néhány almát, ilyesmiket. Ez teljesen jellemző az itteni emberek vendégszeretetére. Azonban egyszer történt, hogy miközben naplót írtam, odajött hozzánk az egyik apuka egy pendrive-al (Lali papának, a pendrive: számítógépes adathordozó, amivel adatokat, pl. zenét, képeket, filmeket lehet hordozni számítógépek, vagy egyéb USB porttal rendelkező eszközök között), hogy ő ad nekem egy pamíri zenét. Erre fel persze én is azonnal felbuzdultam, és cserébe kapott egy kis magyar muzsikát az emberünk, méghozzá egy album Charlie-t és egy másik album Magashegyi Underground-ot. Utóbbit azért, mert gondoltam idevaló, magashegyek közé. :)
A történetet nem azért írtam le, hogy aztán jól megtaláljanak az említett előadók kiadói, hanem amiatt, mert a fickó 5 perc múlva nagyon boldogan visszajött és integetett, hogy menjek ki, mert tánc van. Hát a ház előtt már az egész család táncolt, ugyanis a kocsi rádiójában volt USB port, és a fickónk azonnal max. hangerőn kezdte járatni a magyar muzsikát. Hát képzelhetitek, hogy micsoda látvány, illetve érzés volt egy pamíri családot látni ezek között a hegyek között, ahogy boldogan és önfeledten ropják, az autójuk mellett, egyesek ráadásul tradicionális pamíri tánclépésekkel. Nem gondoltam, hogy néhány mp3 ekkora örömet fog okozni nekik, de azt hiszem sikerült szereznünk egymásnak pár vidám percet vele. Nekünk egy mindenképpen emlékezetes momentum volt ez a jelandy-i pihenünk közben, ők pedig talán egész Dushanbe-ig ezt hallgatták hazafelé a nyaralásukból. Hallanotok kellett volna Zitát nevetni, ahogy kilépett az ajtón, és meglátta a pamíriakat táncolni a magyar zenére. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös fénykép sem, még a ház kutyája is csatlakozott hozzánk a csoportkép erejéig. :)
Ez az egész esemény nagyon jellemző a pamíri vendégszeretetre. És higgyétek el, mi nem csináltunk semmit, nem jópofiztunk, csak ott voltunk közöttük és épp csak köszöntünk nekik, ahogy illik. Ők kezdeményeztek, ők jöttek oda hozzánk, ők nyitnak felénk, és minden ilyen találkozásnak a vége valami nagyszerű élmény lett. Sokszor lenézi a városi ember az „egyszerű” népeket, pedig annyit, de annyit tanulhatnánk tőlük.