Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz, igaz, ez nem volt olyan fájdalmas, mint véltük, hogy lesz, mert gyalogosan mindig találtunk egy talpalatnyi viszonylag száraz, szilárd talajt, így gyakorlatilag teljesen szárazon megúsztuk ezeket az átkeléseket, míg szegény motorosoknak ugyanitt nagy mutatvány volt átkelni. Ezt a Nepálból már ismert, széttárt lábas pozícióban tették, pont ugyanúgy tengelyig a sárban mosolyogva, mint a nepáli barátaik. Valószínű ez a sár itt a mindennapok része, és nem akadnak fent ezen, örülnek, hogy van alattuk út és motor.

Azért a pár kilométerrel később látott elakadt teherautó sofőrjei valószínű már nem voltak ilyen vidámak. A járgány igen szépen megborult a mély sárban, és ezzel nem csak ők akadtak el, hanem a többi négykerekű elől is elálltak az utat. Utánuk láttunk egy az út felszabadulására váró másik járgányt, ami ismét fényképezésre késztetett, mert ilyesmit otthon nem látni az utakon. A motort és az első kerekeket valahogy a karosszéria elé sikerült felszerelni, ami igazából csak a lámpák helyéből tűnt fel először, azok ugyanis a motor mögött vannak. Vagy eleve így tervezték ezt a járművet, mondván, hogy minek a motorháztető meg a kasztni a motor köré, úgyis mindig lerobban, így legalább nem kell nyitogatni a szereléshez, vagy volt valahol odabent a kasztniban egy másik, kisebb motor, és… de nem, nem utóbbi lehetetlen, mert akkor az első kerekeknek a helyét is látni lehetne a kasztnin, de azoknak nincs helye. Ez tehát egy ilyen tervezés, és ahogy elnézem az ajtón a karaktereket, kínai.

Ebéd egy csepp ésszel, Star Colával

Vezetünk, Mola kitartóan mesélt, és még egy kisebb, hüvelyujj vastagságú, félméteres kígyót is félrezavart előlünk az útról, az idő gyorsan repült, és gond nélkül megérkeztünk abba a nyeregbe, ahol először két a szekerük mellett pihenő bikát pillantottunk meg, majd egy kicsit továbbsétálva a domb mögött három embert. Ők voltak Mon Szan, Johanna és Sebastian, velük fogjuk tehát tölteni az elkövetkező három napot. Vezetőink az ebéd elkészítésével foglalatoskodtak egy erre a célra épített kunyhóban, míg mi odakint az asztaloknál egy tető alatt a berlini barátainkkal kezdtünk ismerkedni, illetve megvitatni azon disznóságokat, amelyeket fentebb már részleteztem.

Az ebéd finom volt és bőséges, teljesen jól laktunk mindannyian és a folyadékot is tudtuk pótolni a végtelen és ingyenes zöldteából, amit kaptunk mellé. Ezen étkezések alatt minden alkalommal kérés nélkül az asztalra tettek egy kis kosárkában néhány doboz Thaiföldről importált Coca-Colát is, csak hogy emlékeztessenek minket, az átkozott fogyasztói társadalom gyermekei vagyunk, imádjuk ezt a cukros löttyöt, hisz ez az a márka, ami talán a legismertebb és legerősebb az egész bolygón, így még ide is eljut, a mianmari dombok közé 1500 méter magasra, ahol az ide felmászott nyugati hátizsákos turista képes érte kifizetni 2000 kyat-ot (540 forint) is. Persze ha a hátizsákos turistának van három csepp esze, akkor erről eleve „lemond” úgy ahogy van, és beéri a finom natúr zöldteával, ha pedig csak két csepp esze van, akkor inkább az ingyenes cukrot kéri az ingyenes zöldteájába, hogy így csillapítsa cukoréhségét. Ha pedig csak egy csepp esze van, és a kóláról nem akar lemondani, mint megérdemelt, édes jutalomról a fáradtságos gyaloglás után, akkor legalább költséghatékonyan a helyi Star Colát kéri, ami helyi gyártmány, üvegben adják, és csak 1000 kyat. Minekünk ez egyszer még csak egy csepp eszünk volt, de csak most először, és e három nap alatt utoljára, utána legfeljebb már csak én cukroztam a teámat, amikor úgy éreztem, le vagyok nagyon merülve.

Apró csodák lépten-nyomon

Az igazi csodák csak az ebéd után kezdődtek, először úgy, hogy leszakadt az ég, majd fél órával később kiderült és kisütött a nap. Ahogy ott álltunk az ebédlőhely kis teteje alatt az esős, felhős időben, mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy egy óra múlva levetjük majd az esőruhákat, mert majd meg fölünk a melegtől a nagy napsütésben. Itt már mi is kaptunk néha a mocsárból, egy két helyen le kellett térni egy a dzsungelben kerülő ösvényre a széles dzsipútról, hogy kikerüljük a nagyon saras részeket. A kilátás közben fenomenális volt, szemben teaültetvények fedték a dombokat, és itt-ott felfedeztünk néhány házat is.

Egyszercsak egy fénylő, zöld bogarat fedeztem fel a lábam alatt az úton. Nem mozdult, a furcsa zöld páncélján fénylett a nap, és mindezt hagyta is egészen közelről lefényképezni, ezzel nem kis örömet okozva nekünk. Nézzétek a szemét, a szeme előtt a csápját, az apró sárdarabokat a szemén és a fénylő páncéljának az üregeiben! És az egész lény csak pár centiméter, és esélyes, hogy a hátsó páncélja alatt szárnyakat rejteget, amelyekkel képes repülni is! Elképesztő! :) …és az is, hogy ennek én így tudok örülni, egy apró kis bogárnak! :)

A bogár után egy településen haladtunk át, ahol teát szárítottak, és ahol az egyik háznál a gyerekek a korláthoz szaladtak, amint megláttak minket.

Sorra gyűltek és aranyosak voltak, folyamatosan beszéltek hozzánk valamit a helyi gyereknyelven, persze mi ebből egy kukkot sem értettünk, sőt ők sem a frissen tanult szavainkból, mert ahogy azt a vezetőink elmondták, nem beszélnek errefelé az emberek burmaiul, csak a helyi nyelveken. Itt többféle törzs él, mindegyiknek meg van a saját nyelve és kultúrája, ami szinte faluról falura változik, és mind különbözik a burmaiul.

A következő apró kis csoda, ami az úton szembejött velünk, egy picike kis gekko volt, amit a testénél sötét, pöttyös volt, a farka viszont világos barna, sávos. De a legérdekesebb nem ez volt benne, hanem hogy nagyon apró volt és ennél fogva igen tréfásan nézett ki, ahogy mozgott. Ezt talán már említettem régebben is, minél kisebb a gekko, annál inkább az egész testébe mozog és hullámzik ahogy teszi egymás után a lábacskáit, és ez nagyon mókásan néz ki, mert az egész állat jobbra-balra ráng teljes testében ahogy lépked. :)

Az iramzsír-bokor, a mimóza, a breki, és a megbánt biosz órák

Aztán nem csak az állatokat, hanem a növényeket is megcsodáltuk, és ehhez már a vezetőnk Mon Szan kellett, ugyanis ő hívta fel a különböző bogyókra és növényekre a figyelmünket. Elmondta, hogy mi mire jó, mutatott bogyót, ami gyomorbántalmakra nagyon jó, és mindenféle mást is, de ezek közül kettő keltette fel igazán a figyelmünket és maradt meg bennem. Az egyik a iramzsír-bokor volt. Iramzsírnak, vagy izomzsírnak a futók hívják egymást közt azt a krémet, ami ellazítja és bemelegíti az izmokat ezáltal segítve a gyors regenerálódásukat, de ami a fontos és most a lényeg, hogy ennek a sportkrémnek (ilyen pl. a Perskindol, de futnak ezek több márkanév alatt) van egy nagyon jellegzetes, erős, összetéveszthetetlen szaga, amiről én mindig is azt hittem, hogy egy mesterségesen előállított anyag mesterséges szaga, amit csak a gyógyszertárak képesek létrehozni bonyolult vegyi folyamatok révén. Na, hát ez nem így van, mert a természet állítja elő ezt az anyagot és ezt a szagot, az iramzsír-bokor révén. Ezen vagy negyed óráig nem bírtam túllendülni, és ekkor már egy jó nagy darab az egyik ilyen bokorból a táskám oldalán díszelgett – jó lesz ez még este, valahogy kisajtoljuk belőle a hatóanyagot és bekenjük vele a megfáradt izmainkat.

A másik növényi csoda a mimóza volt. Ismertem ugyan eddig ezt a szót, de se a jelentésével, se az eredetével nem voltam tisztában – mert egyszerűen nem foglalkoztatott, ám most szépen összeraktuk együtt a teljes képet a mimózáról: ez eredetileg egy növény, ami érintésre összehúzza a leveleit és behajtja a szárait!

Emberre pedig akkor mondják, hogy mimózalelkű, ha az illető visszahúzódó, félénk, vagyis ha úgy viselkedik, mint a növény, ha közelednek felé. :) Óriási, miket megtanulok itt az úton! Még mindig jobb később, mint soha.

Az apró csodák sorát ez a kis breki zárja, ő is hagyta magát közelről lefényképezni. Az előtte lévő kis faág talán már Nektek is sejteti, hogy ő sem egy nagy teremtmény, talán az egész lény két centiméter lehetett, tehát a szép fekete-sárga szeme kb. két mm-es! Ő meg ugrik nagyokat, és ő is megél valahogy ebben a környezetben. A természet különböző szépséges lényei és növényei ezen a napon valahogy nagyon megtalálták a szememet, és igazán elvarázsoltak, ezért ahogy sétáltunk bele a délutánba, egyre azon járt a fejem, hogy ha majd egyszer lesznek gyerekeink, akkor őket azonnal fogjuk vinni a természetbe, és sorra felkutatjuk az összes apró lényt és növényt, és együtt megkeressük és megtanuljuk ezen dolgok nevét a magunkkal vitt növény- és állat határozóból, hogy nekik már olyan természetes legyen mindez, mint a szék, az asztal, a ház, és hogy már gyerekkoruktól közel érezzék magukat a természethez, annak részeiként gondoljanak magukra is, és ne csak, mint külső környezetként gondoljanak rá és ne úgy kezeljék azt.

Most kezdem bánni, hogy nem figyeltem biosz órán sem, mint ahogy a német órákat is kvázi ignoráltuk, ez nagy-nagy hiba volt, és ez utóbbit mind a ketten elkövettük Zitával gyerekként. Engem négy évig tanítottak németül, de most megszólalni is alig tudok, pedig milyen jó lenne, ha még egy nyelven tudnék beszélni, még akkor is, ha a német az angol mellett igazán kevés helyen létszükséglet. Ott voltak az órák, ingyen voltak, ingyen lehettem volna egy beszélt nyelvvel gazdagabb, de én nem éltem vele, és nem is sejtettem, később mennyire nagyon fogom ezt bánni. De legalább most már rádöbbentem, és ez is nagy dolog, mert ha egyszer megérkezünk Ausztráliába, onnantól nem lesz tanulandó helyi nyelv, és ráállhatunk majd a spanyolra, amit aztán rengeteget használhatunk és alaposan begyakorolhatunk majd Patagóniától Mexikóig majd’ minden Dél- és Közép-Amerikai országban, és ez nagyszerű lesz, és ezt a lehetőséget már nem fogjuk elszalasztani! :) Mint ahogy majd gombászni, fanedvet gyűjteni, de talán még méhészkedni is megtanulunk majd, ha hazaértünk. Az új álmok és tervek gyűjtögetését fontosnak tartom és már most előszeretettel tesszük, mert ha egyszer hazaérkezünk, bizony az sem lesz egyszerű feladat, hogy újra megtanuljunk földrajzilag egy helyen élni, állandó, ilyen nagyméretű változások nélkül, mint amilyenek ezen az úton érnek minket.

De az már biztos, hogy sokkal gazdagabbak leszünk, vagyis már most vagyunk ezáltal az út által, mert ha holnap haza kéne utaznunk, akkor már két teljesen más ember érkezne haza, mint akik elindultak. Tele csodákkal, barátságokkal, élményekkel, és ezek igazán nagyszerű dolgok, és össze nem hasonlíthatóak azzal a napi 5400 forinttal, amibe most ez a gyalogtúra például kerül. És akkor se bánnánk meg, hogy elindultunk, ha nekem mondjuk elölről kellene kezdeni az egész IT karrieremet, hogy az élethez és családhoz szükséges pénzt előteremtsem majd. De ez persze bizonyosan nem így lesz, mert ezen az úton olyan dolgokkal, képességekkel, tudással és tapasztalatokkal is gazdagodunk, amit majd nem csak a munkaszerzésben és munkában, hanem az élet összes más területén is kamatoztatni tudunk a jövőben. Ezért mondogatjuk és írogatjuk interjúkban, riportokban egyre sűrűbben, hogy ha tehetném, én mindenkit elküldenék egy ilyen útra, mert elképesztő, mi mindent tanul és lát az ember – ez e legjobb, legolcsóbb, leghatékonyabb és hathatósabb tanítás, amit valaha kaptunk az életben. Persze azért nem mindegy, mikor és hogyan indul az ember útnak, de azt hiszem, mi a legjobb életszakaszunkban vagyunk ehhez, bár az is lehet, hogy ezt mindig így gondolnám, bármikor is indultunk volna útnak – indulunk majd útnak, mert az egész élet egy nagy utazás. (…megérkezni halál – kitől is van ez? Azt tudom, hogy Léna kedvence, de neki sajátja, vagy csak kedvenc idézete?)

Sámánvárás és szakadó eső a villámló fekete ég alatt

Na de most szálljunk vissza szépen a kis gyalogtúránkra! Egy jó nagy szakaszt sínek kesze-kusza talpfáin tettünk meg. Ezt talán még a britek építették ide, olyan réginek és ócskának tűnik. Itt aztán vonat is jött szembe (napjában hatszor jár). A keskeny nyomtávon meglepően széles vonat közlekedett, szó szerint a bokrokba kellett bemásznunk, hogy biztonságos távolságba húzódjunk előle. Csak azt nem tudom, szegény bivalyok hogyan és hová mennek a vonat elől, ha netán szembetalálkoznak vele. Bár valószínű a hajtóik és talán már maguk az állatok is megtanulták, mikor és merre járnak vonatok, hogy ne menjenek arrafelé.

A mai napra még egy be volt ígérve nekünk egy sámán, akinek a házához meg is érkeztünk, de sajnos ő nem volt otthon, és hiába vártunk rá egy tűz körül zöld teát iszogatva fél órán át, nem érkezett haza, így végül kénytelenek voltunk továbbindulni. Ekkor Mola már nem volt velünk, ő előrement egy rövidebb úton, hogy előre elkészítse nekünk a vacsorát az esti szálláshelyünkön. Ez a fajta jól szervezettség nagyon tetszet nekünk, és dacára a sikh testvérek disznóságainak, örültünk, hogy Mon Szan-al és Mola-val túrázunk, ily szervezetten.

Arra a kérdésünkre, hogy hogyan lesz valaki sámán, és pontosan mit is takar a sámánság, nem kaptunk teljesen kerek választ, de a lényeg valami olyasmi, hogy a Sámán errefelé egyfajta gyógyító személy, akit mindenki tiszteletben tart, és akit az apja, illetve nagyapja tanított meg mindenféle gyógynövények és gyógymódok használatára. Bizonyára ezek javarészt valóban hasznos és működő gyógymódok, ám az megint egy jó kérdés, hogy ebben mekkora része van a gyógynövényeknek és mekkora része van a hitnek, vagyis a placebo hatásnak. Ez igazából nekünk most mindegy is, nem találkoztunk a sámánunkkal, aki itt a hegyek között a faluvilágban egy helyi, olcsó, természetes gyógymódokat alkalmazó orvosnak és tanácsadónak számít.

A sámánvárással sajnos elment az idő, ezért a közeli vasútállomásra megérkezve nyilvánvalóvá vált, hogy a mai napon ránk fog sötétedni. A dolgot tetézve, hogy közben az eső is újra eleredt, így kénytelenek voltunk az esőben caplatni. Már javában szakadt és szépen áztunk, amikor pár perc alatt olyan sötét lett, hogy Zitával úgy döntöttünk, előtúrjuk a fejlámpákat, mert ez így nem vicces tovább ekkora sötétségben botorkálni, még kitörjük a bokánkat. A lámpákat nem sikerült megtalálni, mert nem voltak bekészítve és nem emlékeztünk, melyik zsebbe tettük őket. A táskáinkban sajnos csak három nagy zseb van, és az apró dolgok mindegyiknek az aljára csúsznak le, oda pedig nehéz letúrni anélkül, hogy nem pakolunk ki szinte teljesen a táskából. Hála Sebastian-nek, ezt nem kellett meglépnünk, mert ő volt olyan önzetlen és volt olyan majrés a felettünk tomboló „Thunderstorm”-tól, hogy egy perc kutakodás után felajánlotta az ő egyik fejlámpájukat (Petzl Tikka 2, pont mint a miénk), amivel így már biztonsággal közlekedhettünk – öten három lámpával világítottunk a lábaink elé, az egyre csak szakadó esőben.

Pár perc alatt annyira megáztunk, hogy már nem voltak többé érdekesek a pocsolyák, bárhová léphettünk, nem lettünk vizesebbek már, mert eleve bőrig volt ázva a cipőnk, így tehát már csak arra kellett figyelnünk, ha el ne csússzunk.

Mon Szan egy ponton lekanyarodott az útról és egy keskeny, csúszós meredek ösvényen kaptatott fölfelé, hátra-hátra nézve, hogy megvannak-e még az emberei. A dombra felérve végre házakat pillantottunk meg, és hamarosan már az egyik belsejében örvendeztünk a megérkezésünknek. Levedlettük és kiteregettük a nedves ruháinkat, majd felnéztünk az emeletre, ahol egy nagyon hangulatos kis helyiség várt ránk, négy matraccal és egy alacsony, kerek asztallal, aminek a közepén egy gyertya adta az egész szobának a barátságos fényét. Erre az asztalra hamarosan tálalták az ismét finom és bőséges vacsorát, ami megint nagyon-nagyon jól esett. Örültünk, hogy nem magunk indultunk el erre a túrára, hanem szervezett keretek között, vezetővel és társakkal.

A Kalaw – Inle-lake túránk első napja 2012. szeptember 29-ére esett, és ezen a napon 20,5km-t gyalogoltunk, ám ennél a Mon Szan által vezetett „hivatalos” útvonal kicsit hosszabb, tán 23km lehet. Mi azért rövidítettünk, mert az első szakaszt, amíg utol nem értük a többieket Mola-val, rövidítettük, hogy beérjük a csoportunkat.

Folytatása következik… :)

Busszal Hoshiarpurból

McLeod Ganj-ba busszal mentünk Hoshiarpurból. Erre azért volt szükség, mert ez amúgy több, mint 100km kerülő lett volna, ráadásul hegyvölgyes úton, tehát oda-vissza legalább négy, de talán több napot is igénybe vett volna kerékpárral. Ezért döntöttünk a buszozás mellett. Raman, a hoshiarpur-i vendéglátónk kikísért minket a buszállomásra, ami egy igazi őskáosz volt a mi szemünkben. Hatalmas tömeg és rengeteg busz, mindegyik dudálva keresi a helyét. Óránként indult busz Dharamsala-ba, de az elsőn már olyan mennyiségű ember volt, hogy állni is alig maradt volna helyünk rajta, ezért megvártuk a következőt. Sűrűn megkérdeztem a jegyárusító embereket, hogy mi a helyzet, mikor jön a busz, mikortól lehet jegyet venni a buszra. Mert állítólag, ha jegyed van, le tudsz majd ülni. Persze ez India, itt nem ilyen egyszerű a dolog: mire megtaláltuk, már a következő buszra is felszállt mindenki, még azelőtt, hogy az beállt volna a terminálra. Persze jegyük az még nem volt, ezért aztán Raman valamit beszélt a conductorral, és hirtelen a fél busz leszállt, így le tudtunk ülni. A buszút nem volt gyenge, mert hamar hegy-völgyre váltott a terep, és azt vettük észre, hogy nem távolról közelre mozog a táj az első szélvédő előtt, hanem viharos gyorsasággal balról jobbra és jobbról balra. Ugyanis szerpentinen kanyarogtunk, egész hosszú, nagyon kanyargós szerpentinen, hol fel a hegyre, hol le arról. Zita gyomra ezt nem nagyon bírta, ezért inkább ledőlt aludni a vállamra. Én amíg bírtam wetiko.hu-t olvastam a Kindle-n, aztán amikor én is kezdtem kikészülni a folyamatos kanyaroktól, inkább csak bámultam kifelé a buszból. Ekkor láttam életemben először vadon élő majmokat. Az út széli pihenőkben, vagy a betonkorláton üldögéltek, egymást kurkászták, vagy csak néztek ki magukból. Egész családokat láttam így, kis makikkal is.

Hogy ne érezzük magunkat olyan felhőtlenül egy üvegablakkal elzárva a kinti élet lármájától (dudálás, forgalom), a conductor, vagyis az egyetlen személyzet a buszon a sofőrön túl, rendelkezett egy síppal. Ő kezelte a jegyeket, de ezen túl is volt feladata: ő állítatta meg a busz, ha le- vagy felszállás volt, illetve ugyanígy ő jelzett a sofőrnek, hogy indulhat, ha megtörtént a művelet. Mindezt egy igazán hangos síppal tette, és ez nagyon fülsüketítő volt nekünk, főleg amikor mellettünk fújt bele. Persze kénytelenek voltunk megszokni, és egy idő után már csak nevettünk az egészen. Még a buszon belül is muszáj valamilyen szuper hangos jelzésrendszert használni. Az indiaiak mindig, mindenütt kitalálják, hogy hogyan csapjanak olyan zajt, ami elképesztően fülsüketítő a mi kényes európai fülünknek. :) Őket ez a sok ricsaj szemmel láthatóan nem zavarja, ezért jobb, ha mi is inkább megszokjuk minél előbb, különben megőrülünk. Illetve van még ugye a füldugó, mint lehetőség… Sötétedés előtt feltűnt a láthatáron egy hatalmas, sziklás, hófödte hegygerinc, a Himalája egyik alacsonyabb, 4-5000 méter magas vonulata. Ebből is tudtuk, hogy már nem lehetünk messze a céltól.

Őszentsége a XIV. Dalai Láma otthona – Számüzetésben

Dharamsala-ban átszálltunk egy másik buszra, hogy végül valamivel több, mint 5 óra buszozás után megérkezzünk McLeod Ganj buszállomására. Innen egy rövid sétával a város központján át eljutottunk a Hunted Hill nevű szállodához. Ezt a helyet egy dán pár ajánlotta nekünk Amritsarban, ők itt laktak 6 napig, mindössze napi 200 rupiért, egy olyan szobában, ahol volt melegvizük és ahonnan gyönyörű kilátásuk nyílt a hegyekre. Nekünk persze rögtön egy 400 rupis ajánlattal nyitottak, ami hamar lement 300-ra, végül nagy nehezen, hosszas alkudozások árán 200-ra. És másnap reggel valóban megpillanthattuk az erkélyünkről a hegyeket. Rendszerint rántotta vagy tükörtojás készítéssel kezdtük a reggeleket, mivel az elhozott egyetlen 20l-es Ortlieb táskába sikerült a konyhát is belesuvasztanom az iroda és a ruhák mellé. És mert az éppen kerozinnal hajtott főzőt nem akartuk beltérben használni.

Na, de most már térjünk rá McLead Ganj-ra. Ez a hely arról híres, hogy Őszentsége a 14-edik Dalai Láma otthona, száműzetésben Tibetből. Legalábbis én így fordítanám az „Exile home of His Holiness, the XIV. Dalai Lama”-t. Ez a város és környéke itt a hegyekben egy buddhista, vagy ha úgy tetszik, tibeti sziget, Indián belül, Himachal Pradesh megyében.

A város konkrétan egy gerincen helyezkedik el, de pl. a mi szállásunkhoz jó 50m szintet le kellett adni a központtól, ami egy kis terecske. Emellett a tér mellett van a Chorten, egy buddhista templom, amit három oldalról imamalmok („prayer wheels”) vesznek körül. Ezeket az óramutató járásával megegyező irányban körbehaladva, jobbra meg kell forgatni, hogy a bennük lévő több százezer vagy millió mantra kifejtse a hatását. A templom második emeletén egy hatalmas Buddha szobor található, ide volt szerencsénk bejutni egyik este naplemente előtt:

A Tsechokling Gompa

A Chorten-től nyugat felé, egy kis lépcsőn le tudtunk jutni a Tsechokling Gompa-ba, ami egy olyan buddhista kolostor, aminek az eredetije megtalálható Tibetben. Anno a kínaiak szinte porig rombolták az egészet Tibetben és csak egy-két túlélő maradt a szerzetesek között, de azok újra kezdték az életet, többet között itt is, egy új helyen, amit ugyanígy neveztek el.

A kolostorban a szerzetesek kis lakásaihoz nem szabadott odamennünk, de a gyönyörű templomot megcsodálhattuk. A bejárat mellett kétoldalt egy-egy nagyon érdekes festmény volt, az egyik az emberi elmeállapotokat és a nirvánát ábrázolta.

Az egész kép elképesztően részletgazdag volt, középen egy több részre felosztott koronggal, ennek a szeletei voltak a különböző elmeállapotok, és ezt a nagy korongot egy szörnyeteg tartotta a kezében. Hogy mi mit jelképez, arra pontosan nem jöttünk rá, annyira nem mélyültünk el a buddhizmusban. A másik képhez még ennyit sem tudtunk hozzászólni, egy elefántot ábrázolt, amint az ormányával egy fáról piros gyümölcsöket szakít le, és azokat odaadja a hátán csücsülő majomnak, a majom pedig tovább a fején ölő nyuszinak. :) Bent a templomban láttunk gyönyörű vaj szobrokat (tormas), és bár nem láttunk eredetit, de olvastuk, hogy homok mandala-kat is készítenek a szerzetesek. Ezeket a „sand mandala”-kat színesre festett homokból készítik, és eredetileg csak annyi volt a lényegük, hogy az alkotás folyamata alatt a készítőik meditálnak. Magyarán, egy másik olvasatban: nem a végcél a lényeg, hanem az út odáig. Persze ezt megcáfolja az, hogy manapság már eladásra készítik ezeket a mandala-kat, hogy az így befolyt bevételekből fent tudják tartani a kolostort.

Zöld erdők, zöld törekvések, és majomcsordák

Na, de mivel annyira nem vagyunk otthon buddhizmusból, és még itt McLeod Ganj-ban sem mélyültünk el benne igazán, térjünk rá az egyszerűbb dolgokra. Pl. nagyon tetszett, hogy végre ebben a városban nem akartak nekünk nejlonzacskót adni minden boltban. Az egyik eladótól megtudtuk, hogy ennek egy új szabály az oka, miszerint amelyik boltost a rendőrség rajtakap a nejlonzacskón, azt pénzbüntetésben részesíti. Ezért aztán a tojást, és a kenyeret mindig egy házilag, újságpapírból készített kis szatyorban hordtuk haza – vagy a saját vászonszatyrunkban. Máshol is próbáltak zöldebbek lenni, pl. a város több pontján felállítottak víztisztító állomásokat, ahol egy nagy tartályból bárki utántölthette tiszta ivóvízzel a műanyagpalackjait. Erre rengeteg felhívás, és plakát is bíztatott minket. És mi sokszor éltünk is a lehetőséggel, amikor lusták voltunk a saját víztisztítónkat használni.

Ezen törekvések ellenére sajnos nem volt túl rózsás az összkép, mert az utcákon sok helyen láttunk szemétdombokat, és azokat nem egyszer meggyújtották, égett minden, sok műanyag is. Ezt nem volt jó látni, hát még szagolni mennyire nem volt kellemes. Mindezek ellenére azt nem lehetett nem észrevenni, és nem érezni, hogy a természet mennyire tombol a környéken. Úgy látszik a kiöntött, meggyújtott szemét önmagában még vajmi kevés ahhoz, hogy megfékezze a természetet, mert a város környékén mindenütt gyönyörű fenyőerdők voltak a dombokon, és nem csak az erdőkben, hanem a McLeod Ganj utcáin is rengeteg állatot láttunk, teheneket, kecskéket, szamarakat, majmokat, kutyákat, macskákat, és olyan vadon, de az emberhez közel élő állatokat is, amiket nem tudtunk beazonosítani. Épp egy ilyen szemétdomb mellett, ahol tehenek és majmok falatoztak a halomból, egy kis játszótér volt néhány mászókával. Na, ezt úgy, ahogy van, elfoglalták a majmok, a vezetékekről átcsimpaszkodva felugráltak az egyik mászóka tetejére, ahonnan a csúszdát használták lefelé. Hogy kedvtelésből tették vagy egyszerűen csak ott közlekedtek, azt nem tudom, de nagyon mókás volt látni, ahogy csúszdáznak. Ezek a majmok amúgy nagy bandákban – valószínű családokban – közlekedtek, ezzel kisebb konvojokat alkotva vonultak végig a vízvezetékek, vagy egy kidölt fa tetején, hogy aztán egészen ellepjenek egy-egy utcát, mígnem újra el nem tűntek annak a túloldalán valahol a zöldben.

Séták McLeod Ganj környékén a természetben

Zitával több sétát is tettünk McLeod Ganj környékén. Egyszer átsétáltunk a szomszédos településre, Bhagsuba. Gyönyörű kilátás nyílt az útról a szemközti völgyre, így nem is igazán törődtünk azzal, pontosan merre járunk, csak mentünk. Végül egy helyen megelégeltük a bizonytalanságot, és egy szálloda térképén megkerestük a pozíciónk. Kiderült, hogy már jócskán eltávolodtunk McLeod Ganj-tól, ezért visszafordultunk, de hogy ne ugyanott sétáljunk, kinéztem egy alternatív útvonalat, kicsit odébb. Persze a térképen nem voltak szintvonalak, nem volt feltüntetve a domborzat, ezért aztán nagy hegymászásnak indultunk a kerülő úton. Egy jóval magasabban haladó úton tértünk vissza McLeod Ganj-ba, és ez az út sűrű erdőben haladt, amit nagyon élveztem. Végre igazi erdőben jártunk, olyanba, amit még én is erdőnek hívok, egybefüggő lombkoronák alatt sétáltunk, és friss levegőt szívtunk.

Az érzéshez még egy jó nagyot hozzátett a tibeti feeling, amit az úton útfélen a fákra, oszlopokra, vagy épületek közé aggatott kék-fehér-piros-zöld-sárga imazászlók adtak. Gyerekkorom óta vonzz a tibeti kultúra, olvastam és filmen is láttam a 7 év Tibetben-t, és bár ezen túl nem sok részletet tudok, de az biztos, hogy nem is olyan rég még egy távoli, számomra csak az interneten, filmeken és könyveken keresztül létező világ volt ez, és fantasztikus érzés volt, hogy most ezek a – számomra – varázslatos zászlók ott lebegtek a szemem előtt, és itt voltunk a hegyekben, a természetben. Ha nem is Tibetben, de India egy tibeti sarkában. El is határoztam, hogy következő nap elindulok egy kisebb futásra fel a hegyekbe, mert nagyon tetszett és nagyon élveztem, hogy végre újra igazi zöldben vagyunk, kint a természetben. Azok a vidékek ahol eddig keresztül jöttünk, mind nagyon-nagyon kopárak voltak, és nagyon hiányzott már az otthon megszokott, sűrű erdő.