Napfelkelte a High Campben, 4850 méteren

Az éjszaka folyamán valamikor éjfél körül kimentem pisilni a szobánkkal szemközt lévő budi épületébe. Amikor felnéztem az égre, gyökeret vert a lábam. Soha nem látott erővel fénylettek a csillagok az égen, és látszott a tejút világos sávja. Az egész igen varázslatos volt, már-már földöntúli. Kihívtam Zitát is és együtt szemléltük a csodát. Igazából hülye ötlet volt, de kihoztam a szobánkból a fényképezőgépet is, hogy egy hosszú záridős képpel megörökítsem a csillagokat, de ez így utólag már butaságnak tűnik. Az ilyesmit nem tudja visszaadni semmilyen két dimenziós kép. És nem is lett jó a fotó, mert az első próbálkozásra sikerült belevilágítanom a lencsébe a fejlámpámmal, másodikra meg eltűntek a csillagok. Ez furcsa volt számunkra, mert szinte egyik pillanatról a másikra történt. Beborult az ég és ránk szakadt a teljes sötétség. A felhő, amely eltakarta az ég fényeit, valószínűleg nem sokkal fölöttünk lehetett, mert nagyon gyorsan eltűntetett minden fényt az égről.

A Thorung High Campben 4850m-en hajnali négy órakor szólt az ébresztő. Éjjel egyikünk sem aludt túl jól, valószínű a nagy magasság miatt. Én megint nagyon furcsákat álmodtam, már nem emlékszem semmi konkrétumra, de az álom még sokkal meredekebb volt az előző furcsa álomnál, amikor a bátyámékkal voltunk valahol egy másik bolygón. Négykor már kezdett világosodni, de elég sötét volt. Este kigondoltam, hogy készítek egy kb. 1 órás videót a napfelkeltéről. Kisétáltam a házak fölé az egyik domb tetejére, és az imazászlók mellett letettem a kamerát egy kőre, a Gangapurna felé nézve, majd lenyomtam a felvétel gombot. A kutya nem járt ilyenkor errefelé, ezért nem féltettem a gépet. Visszasétáltam a szobánkba, ahol szép lassan átpumpáltam a vízszűrőn 5 liter vizet egy nagy lábosból a három műanyagpalackunkba. Közben Zita is felkelt, és egyszer kiszaladtunk egy pillanatra, mert közben a nap már elérte a Gangapurna és az Annapurna IV csúcsait. Ez csodás látvány volt. Kb. egy órával később kimentem, hogy beszedjem a kamerát, de nem találtam a kövön! Hol a fenében lehet, ki vihette el? Biztos, hogy itt hagytam? Nézzünk csak körbe! Ááá, megvan, csak rossz kőre emlékeztem… :)

Lassan, de biztosan fölfelé

A reggeli az ígért negyed 7 helyett csak félre készült el, és Sally-ék is beállítottak 7 óra környékén, így csak negyed nyolckor tudtunk elindulni. Én emiatt kicsit dühöngtem, de ezt próbáltam magamban tartani, nem mutatni, és elfojtani, vagyis inkább feloldódni. Ilyen apróságon kár felidegesíteni magamat a „nagy napon”, amikor fel készülünk menni „A Hágóba”, az egész Annapurna körtúra legmagasabb pontjára. 4850-ről 5416m-re az annyi mint 566m szintemelkedés. Oké, a 4-5000 méter magas régióban vagyunk, de ez akkor sem okozhat gondot. Időnk van, erőnk van, víz, élelem van nálunk, rengeteget akklimatizálódtunk, szóval baj nem lehet, csak menni kell: jobb-bal, jobb-bal… És elindultunk! Nagy pillanat volt ez, várakozással teli izgalom volt bennem. Na és persze egy kis álmosság, fáradtság, nyomottság. :) Most is lassan mentünk, lépésről lépésre haladtunk és sűrűn megálltunk pihenni, megtámaszkodni a botjainkon, fényképezni. Néha galambszerű madarak ugráltak előttünk a moréna lejtőn haladó ösvényen, ami egy kicsit szürreális volt nekem. Először is, mit keres itt a madár 4900m-en? Másodszor mit ugrál itt nekem, pont az ösvényen? Egy madár az repüljön, ne mászkáljon! Lehet, hogy neki is ritka itt a levegő… :) Hisz mi sem ugrálunk, inkább csak lépegetünk, szépen lassan, megfontoltan. Ahogy hátranéztünk, a tegnapinál még magasabbról láthattuk a szemközti gleccsereket. Most sokkal nagyobbnak tűntek, hatalmas jégtömegeknek a hegyen. A Thorung High Camp házai lassan eltűntek alattunk, mi pedig a végtelen kősivatag dombjai között találtuk magunkat. Átkeltünk egy kis hídon, majd vettünk egy jobb kanyart, valószínű egy egykor gleccser által feltolt hatalmas kőhalmon másztunk fölfelé. Odafent a peremről megpillantottunk egy házat – ott fogunk megpihenni! A most elhagyatott „teahouse” épülete mellett ledobtuk a táskákat, és előkerült a „Glucose-D” nevű nagyon tudományos marketinggel és egy kis plusz D-vitaminnal ellátott szőlőcukor, a vizes palack, és a keksz. Sally és a hordárja itt továbbindultak, még mielőtt mi végeztünk volna a pihenőnkkel. Pár perccel később még csak pár méterrel feljebb jártak a morénán, ők is nagyon lassan haladtak, de mi még lassabban, mert aztán ahogy mi is elindultunk, ők szépen lassan eltűntek a szemünk elől.

Az út gyönyörű volt, balra egy hegyes, havas hegycsúcs magaslott, mögöttünk a gleccserek pedig egyre szebb látványt nyújtottak. Magunk előtt az ösvényből mindig csak néhány száz métert láttunk, a többi eltűnt a kőhalmok között. A háztól, ami pontosan 5000m-en állt, meglepően gyorsan feljutottunk 5100m-re, ahol vett egy hirtelen jobbrakanyart az út, és mi fent találtuk magunkat egy kisebb kőhalom tetején, ahonnan, ha kisétáltunk ennek a kis sík területnek a peremére, gyönyörű kilátás nyílt visszafelé. Itt megpihentünk egy kicsit, ekkor már 5200m-en jártunk, és megéheztünk valami „normális” eledelre is. Levetettük a hátizsákokat, és ledőltünk egy nagy kő tövébe, ahol elmajszoltuk a reggel szerzett főtt krumplik egy részét sóval. Ez a világ egyik legegyszerűbb étke, mégis olyan nagyon jól tud esni, amikor az ember éhes. :)

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

E pihenő után következtek a „Fool’s Summit”-ek, vagyis a kamucsúcsok. Ezt már vártuk, mert hallottuk, hogy több is van belőlük. Az út mindig felért egy következő kis gerincre, ahonnan újabb kilátás nyílt a következő ugyanilyen pontig. Ezeken a pontokon egyébként egy nagyobb karó is le volt tűzve a kövek közé, azért, hogy ha nagy a hó, akkor is megtalálják az emberek az utat. Persze nekünk szinte egyáltalán nem volt havunk, csak néhol láttunk hófoltokat. Az egyik ilyenből kaptam is egy hógolyót a nyakamba, valahol 5300m környékén, amikor leültünk egy kőre pihenni, pont az egyik ilyen karónak a tövében. Egy madár itt megint ugrándozott körülöttünk. Hogy milyen élelmet talál ilyen magasságban ebben a kősivatagban, azt igazán nem tudom. :)

A Thorung La hágóban, 5416 méteren

Karó karót követett, mi pedig szépen lassan lépegettünk fölfelé a kősivatagot keresztülszelő ösvényen. Mikor megálltunk szusszanni, mindig volt mit csodálni, jobbra és balra is egy-egy hegyóriás magasodott felénk. Balra a Thorung Peak havas teteje fénylett, gyönyörű látvány volt. A terep ellaposodott, és a dombok között volt, hogy néhány métert még lefelé is meg kellett tennünk. Persze ezt aztán mindig azonnal vissza kellett másznunk. :) Tudtuk, hogy már közel vagyunk, és valóban, egy ponton, ahol a GPS már 5400m felett jelölt minket, feltűnt előttünk egy csomó színes imazászló! 10:43-kor megérkeztünk! Ez a hágó, itt vagyunk, már csak néhány lépés!

A csúcs csoki után a csúcsfotók következtek. Az állatfarm is előkerült, Bucót, Bulcsút, nyuszit és malackát sem hagyhattuk ezen a helyen a táskák mélyén. A táskám tetejéről egy fél órára a kis magyar zászló a gratuláló tábla tetejére került. Ott nem hagytuk, mert nem állunk jól magyar zászlókkal, ami van nálunk, az szeretnénk, hogy meg is maradjon, na meg aztán valahol szemetelés is lett volna, fent a hegyen hagyni egy műanyagdrótot és egy kis vászondarabot. Jelentsen utóbbi akármit, az anyagát tekintve akkor sem a hegyre való. Bár ezt sokan nem így gondolják, és még egy zászló sokat nem zavart volna a sok száz mellett, de én akkor is ragaszkodtam a kis magyar zászlómhoz. :)

Kb. egy órát töltöttünk fent a Thorung hágóban. A végére annyira megjött a kedvünk, hogy még ugrós fotó is készült. Reggel még nem gondoltam volna a nehéz táska súlya alatt, hogy 5400m-en kedvem lesz ugrabugrálni, de végül így volt. :)

Szép pillanatok voltak ezek a hágóban, és igazán élveztünk odafent minden percet, noha mind a ketten tudtuk, hogy ezzel „megérkeztünk”. Már az előző napokban is éreztük, hogy ha egyszer elérünk ide, erre a pontra, innentől majd meg fog szűnni az az izgalmas kis vágyakozás, hogy menjünk, haladjunk tovább, fel a hágó felé, napról napra, lépésről lépésre közelebb. Vártuk is, meg nem is, mert tudtuk, hogy ha egyszer itt fogunk állni, innentől már nem lesz többé ez az érzés. Azt hiszem, az hogy tudtuk ezt, egy lépés volt afelé, hogy igazán magára az útra figyeljünk, és ne csak a hágóra. Eljutni ide, az volt szép, ez a hágó csak egy hely, egy pont a túránkon, tele imazászlókkal és egy táblával, ami gratulál nekünk, hogy feljutottunk 5416m magasra. Hát ennyi, most mehetünk lefelé! És a lefelé már közel sem lesz olyan izgalmas.

Klikk a képre a nagyobb felbontásért!

Lefelé nehezebb

Hogy őszinte legyek, lejutni keményebb volt. 1700m szintet lesétálni ekkora hátizsákokkal, ekkora magasságból nem könnyű. Az út lefelé fent 5000m felett tartogatott még egy két szép pillanatot, ráláttunk egy hatalmas falra a Thorung csúcs irányában, ami felett hatalmas jégtömeg gyűlt össze. A falon vízfolyások nyomai látszottak, és az egész látvány igen ott volt. Óriási szikla és jégtömeg egymáson. Van a hegyek világában valami egészen csodálatos. Ahogy itt az elemek jelen vannak, föld, ég, víz, minden olyan tiszta, minden olyan egyszerű, és látható. Innen nézve a lenti élet, az emberek bonyolult világa, a társadalom és az összes furcsa dolgunk és problémánk csak valami okafogyott, kicsit értelmetlen, érthetetlen őrültek háza. És mi most lemegyünk oda, vissza az őrületbe. Már csak pár óra, és újra látunk motorizált járműveket, hangosak lesznek és büdösek. Hát ez kellett nekünk, ezért siettünk? :) Mosolyogva gondoltam vissza a 100 rupis lámára, az Ice Lake-re, és a Tilicho-Lake-es kitérőnkre. Mindketten örültünk neki, hogy ennyi időt töltöttük Manangban és környékén. Az volt a legszebb része az egész túrának. Örültünk, hogy megjártuk ezeket az utakat is, mert most igazán nem mondhatjuk, hogy csak átrohantunk a hágó túloldalára. Sok szép napot töltöttünk a modern civilizációvól távol, „ahol csak a szamár jár”, és ez nagyon jó volt. Ugyanakkor vágytunk is vissza az olcsó árakhoz, a takaros szállókhoz, az éttermekhez, tehát ez a dolog kétélű volt. Életünk nagy részét „lent” töltöttük abban a bizonyos őrült világban, és hiába is próbálnám tagadni, minden rossz oldala ellenére hiányzott is.

Az ösvényünk kőmezőkön kanyargott lefelé, néha lankásabban, néha egész meredek szerpentinen, ahol minden lépésünkre nagyon kellett figyelni, hogy ki ne csússzunk. A hegyek körülöttünk újra magasodtak, és egyre mélyebbről láttuk őket. Most is figyeltem a GPS kijelzőjét, de most „lefelé szurkoltam”, mindig azt vártam, hogy egyre csak lejjebb és lejjebb érjünk. Persze ez egy lassú folyamat volt, csak hogy 5000m-ig lejussunk, talán egy órába telt. Aztán végre megpillantottunk egy helyet, ahol vendéglőt véltünk, de mikor leértünk oda fél órával később, csak egy forrást találtunk és a kőrakáson pihenő óraárusokat. Már Yak Kharka óta együtt haladtunk velük, minden nap láttuk őket, és ez számunkra kicsit abszurd volt. Itt fent a hegyekben mi fenének cipelik át a hágón azokat a vacak karórákat? Ki fogja megvenni őket a túloldalt?

Zita vizet szűrt, de végül csak egy litert, mert a forrás vize annyira koszos volt, hogy hamar eltömítette a szűrőben a kerámiabetétet. Én eközben kicsit odalettem morál ügyileg, mert a hágó óta egyre jobban fájt a fejem, és ez a lefelé lépkedés okozta rázkódástól csak rosszabb lett. Most meg ráadásul a fél táskámat is ki kellett pakolni, hogy a lábost használni tudjuk a vízszűréshez. Zitának is fájt a feje, szóval nem voltunk a csúcson. Jöttünk lefelé onnan, de még mindig csak 4400m jártunk, ami még mindig nagy magasság volt. Innen egy meredekebb szakaszon újabb néhány száz métert adtunk le, míg végre megpillantottunk néhány házat a szerpentinünk aljában. Gyorsan bezörgettünk, rendeltünk két zöldséges tésztát (Veg. Chowmein) és lerogytunk. Éhesek voltunk már és elgyötörtek, jólesett megállni, pihenni és burkolni, nagyon kellett már nekünk ez a pihenő.

Újra a modern civilizációban

Muktinathot még nem láttuk innen, csak fejtettük, hogy hol van. Már csak pár kilométer volt hátra, a kiszélesedett, ellaposodott völgy aljában, sziklák között vitt az ösvényünk. Ahol a patak mély árkot vájt, egy függőhíd segítette az utunkat, és nemsokára megpillantottuk Muktinath városát, és a város feletti kolostor együttest, és annak környékén a rengeteg imazászlót, ahogy egy egész hegyoldalt beterítenek. Az út a kolostorok kerítésének sarkához ért le, majd egy perc múlva már a bejáratnál voltunk. Most nem terveztünk bemenni, mert a gyors „otthon” keresést részesítettük előnybe mind a ketten. Muktinath felé indultunk el lefelé a lépcsőkön. Egy imazászlókkal és az azokat tartó oszlopokkal felpakolt helikopterleszálló mellett haladtunk el. Nem biztos, hogy jó ötlet ez, talán még akkor sem, ha az imazászlók amúgy azért lebegnek a szélben, hogy soha ne kelljen helikoptert használni a környéken. :)

Muktinath bejáratát egy kapu jelképezte. A kapun túl megpillantottunk egy tucat motorkerékpárt. Véget ért a csoda, ami 17 napig tartott. Milyen jó, hogy nem siettünk! :)

Az Ercu Gumbu – Aranyláz a Himalájában

Tegnap nagyon elkalandoztam és a „leglassabb tehénről” írtam, ahelyett, hogy elmeséltem volna, milyen látvány fogadott minket, amikor megérkeztünk Yak Kharkába. Először is nem vártunk mást csak egyetlen fogadót, de ehelyett vagy négy-öt fogadó várt minket, és még több kis bolt és étterem. Egy egész kis falu, ráadásul tele emberekkel, és ami gyanús volt, hogy nepáli emberekkel. Sehol nem láttunk eddig a szállodák környékén ennyi nepálit itt az Annarurna Circuit túrán. Itt Yak Kharkánál még sátraztak is, és amikor körbejártam, találtam olyan szállodát, ami tele volt. Ilyennel sem találkoztunk még az idevezető úton sehol. Már önmagában, a fogadók sűrű egyvelegével és a poros kis főutcával is vadnyugatot idéző látványt nyújtott volna Yak Kharka, ám így, tele emberekkel, végképp úgy tűnt, egy kis nepáli „vadnyugatba” csöppentünk. Az emberek nagyobb csoportokba verődve valamiféle szerencsejátékot játszottak, és amikor rákérdeztünk, hogy miért van itt ez a sok ember Yak Kharkában, nagyon furcsa választ adtak.

„Aranyláz” tombol, ugyanis a hegyoldalakban, a bokrok között az „Ercu Gumbu”-t (vagy Ersza Gumbat) keresik az emberek. A mai napig nem világos, hogy pontosan micsoda ez a dolog, de ahogy ők elmondták, ez a dolog egy gyógyszer, ami nagyon drága, egy darabért 700 rupit is adnak, egy kiló pedig 25 ezer lak! Télen féreg (worm), nyáron fű (grass), csak itt Manang környékén és még egy régióban található meg, és csak másfél hónapig „terem”. Vagy él, vagy én nem is tudom, mi ez, állat vagy növény, vagy mindkettő valamilyen szimbiózisban. Régen a barátaimmal tréfálkoztunk a síelések alkalmával, amikor egy ismeretlen nyomot láttunk a hóban: „Mi lehet az? Biztosan a Ferrokáril! Mi az a Ferrokáril? Hát tudod, az a kis állat, ami először növényként kezdi, kinő a hóból, aztán amikor elég nagy, a virágából kibújik az állat, és elszalad, hogy odút építsen magának a hóban. Képes nagyra is megnőni, és néha a síelőkre is rátámad…” – így tréfáltunk, de csak kitaláció volt a egész. Erre most itt van ez az Ercu Gumbu, amiről teljes komolysággal állítják a helyiek, hogy télen egy féreg, nyáron pedig növény! Egyébként az innen nem is olyan távol lévő Kínába adják el, a kínaiak nagy mennyiségben vásárolják fel ezt a dolgot, mert állítólag nagy csodaszer, szuper orvosság, és még azt is hallottuk, hogy az olimpiai csapat „használja”. Persze, hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt mi nem tudjuk, de azt tény, hogy nagyon sok ember gyűjtötte az Ercu Gumbut, tehát tényleg sokat kell hogy érjen, ha pedig sokat ér, akkor valószínű tényleg van valamilyen jótékony hatása az emberi egészségre. Persze az is lehet, hogy csak nagyon ügyes marketingesek ezek a nepáliak, de az első verziót valószínűbbnek tartom.
Miközben azon gondolkodtam, hogy nekünk is körbe kéne nézni a bokrok alatt, netalán itt maradni néhány napot, és részt venni az éppen tomboló „aranylázban”, mi már kilométerekkel feljebb jártunk. Ezen a napon május 30-át mutatott a naptár, ha Ti is hasonlóban gondolkodnátok, csak következő évben. Egy kis kirándulás a Himalájában, plusz egzotikus pénzkereset…? :) Ha sikerül! :) Mert ki tudja, hogy kit engednek oda? Kié a Himalája és a rajta termő / élő Ercu Gumbu? Aki megtalálja, lehet az bárhonnan jött, bármely nemzet lánya/fia? Ezt tudjátok meg, mielőtt idejöttök szerencsét próbálni! …és gyertek májusban, ekkor nincs szezon, nincs tömeg, alacsonyak az árak, és ekkor terem az Ercu Gumbu! :D

4540m-ig, a völgyben Thorung Phedi-ig

Kellemes emelkedőn haladtunk, a vendéglők szinte pár száz méter után követték egymást, amire nem számítottunk ilyen magasságban ezen a környéken. A terep könnyű volt, a völgy oldalában először egy kisebb lapos peremen sétáltunk, bokrok és sziklák között. Még egy kutya is szegődött mellénk ismét, de aztán az egyik vendéglőnél összekaptak a helyi kutyával, aki szegény viszont már ki volt kötve. Innentől már nem láttuk többet a blökit, viszont az utat magunk előtt igen, és azt is, hogy magasba tör! A hegyoldal itt már meredekebb volt, megszűntek lankás részek, és mi azon kaptuk magunkat, hogy megint mászunk fölfelé. Néha le is adtunk egy kis szintet, és aztán újra fel. Ha hátra néztünk, a völgy végében havas hegyeket láttunk fényleni, gyönyörű látványt nyújtottak háttérnek. Ha jól gondolom, akkor a Gangapurnát és az Annapurna IV-et láttuk magunk mögött.

Egy helyen az út átlépett a völgy másik, bal oldalára. Ehhez ismét le kellett adnunk egy kis szintet, és eldönthettük, hogy ezt a közelebbi nagy, hosszú aluminium függőhídhoz tesszük meg, vagy kicsit tovább megyünk, és később kelünk át egy apró fahídon. Mi utóbbit választottuk, mert a kőre festett neonsárga jelek arra vezettek minket, és eddig sosem csaptak be. Így is kellett lefelé másznunk, ráadásul meredeken, de ezt a másik útvonalon sem úsztuk volna meg.

Ekkor már néhány órája különösebb megállás nélkül úton voltunk, ezért nagyon húzta a vállamat a táska, és már a hátam is fájt, nem is kicsit. Ezért a túloldalt kielőztem Zitát, és kiléptem. Minél előbb fel akartam érni a házhoz, ami kb. 50m a híd fölött volt. Le akartam tenni végre egy kicsit a táskát, hogy pihenhessek. Gyors léptekkel haladtam fölfelé, amennyire persze tüdővel bírtam. Amikor felértem, a GPS 4450m-es magasságot mutatott. Ledobtam magamról a súlyos zsákot, és csak lihegtem… Felértünk! Fent vagyunk egy magasságban a Thorung Phedi-vel! Innen már csak két kilométer, az is szintben, a morénalejtőn tovább! Boldog voltam, hogy már ilyen közel vagyunk. És persze, hogy végre pihenhetünk. Mire Zita felért, már kikértem egy pár teát, aztán közösen eldöntöttük, hogy még pár csokit is veszünk (ChokoFun, vagy ChokoKids, a kettő szinte ugyan az, az egyetlen helyi csoki, legalacsonyabb ára 10 rupi, de itt fent adják 15-20-30-ért is…), kerül amibe kerül, megérdemeljük. Még kekszet is találtunk a hátizsákunkban, úgyhogy végül egész nagy lakomát csaptunk cukorból.

Thorung Phedi, magashegyi betegségek

A pihenő után feltöltődve indultunk neki az állítólag 1 órás szakasznak Thorung Phedi-ig. Nem értettem, mi tarthat két kilométeren 1 órán át, hiszen már csak szintben kellett mennünk. Persze ez az út nem szintben ment, ahogy az a „teahouse”-tól kezdetben látszott, és ahogy 35 perccel később kiderült, Thorung Phedi sem 4450-en van, hanem 4540-en, tehát rosszul emlékeztem. Ez persze csak pozitív csalódást okozott akkor, amikor megérkeztünk erre a helyre, ami amúgy kellemes légkört árasztott. Tetszett nekünk Thorung Phedi-ben, már csak azért is, mert újra összefutottunk Sally-vel. Elmesélte, hogy megbetegedett a portere és guide-ja, és visszaereszkedett Manangba, vagy még tovább. A nepáliak mind azt mondták neki, hogy magashegyi beteg, de az ilyesmi nem jellemző az itteni népekre, és Sally szerint nem ez volt a baja, sokkal inkább hepatitis vagy valami hasonló. De ettől függetlenül szegény srácnak meghagyták, hogy egyen fokhagymát és aludjon nyitott ablaknál, mert tuti magashegyi beteg. Hogy aztán mi lett Sally hordárával, nem tudjuk, de Sally felfogadott egy másik embert innen Thorung Phedi-től, hogy holnap útnak induljon fel a Thorung La-ra, és onnan le Mukthinatba.

Sally mást is mesélt, méghozzá egy angol párról, akik helikoptert hívtak, mert a nő rosszul lett a magasban, és teljesen bepánikoltak. Yak Khakráig ereszkedtek vissza, ahol megvárták a másnap reggelt, hogy napelemről, műholdas telefonnal fel tudják hívni a a légimentőket, akik, mire megérkeztek, a csaj már jobban lett. Sok hűhó, felesleges, drága helikopterezésért.

Ezeket a történeteket hallva kicsit megijedtünk, mert annyi magashegyi betegséget láttunk és hallottunk, hogy mi magunk is kezdtünk félni tőle kicsit. Noha figyeltünk magunkra, és a lehetséges tünetekre, és ezek semmi vészeset nem mutattak, de akkor is, az furcsa volt, hogy körülöttünk annyian betegek lettek. Persze nekünk kutya bajunk sem volt, szépen akklimatizálódtunk, napközben többször felmentünk először 4000-re, aztán 4600-ra, majd 5000-re, aludni pedig már többször aludtunk 4000m környékén.

Épp ezen beszélgettünk Sally-val, amikor két fiatal angol srác érkezett meg a hágó felől. Egyikük rosszul lett, állítólag csak pár száz méterre a hágótól, és nem bírt továbbmenni, ezért visszafordultak. Ezt a helyzetet nehezen tudtam elképzelni, de a srácok ott álltak előttünk, és ők mesélték, így bizonyosan igaz volt. Mivel mi majd ki csattantunk, számunkra az nehezen elképzelhető volt, hogy valaki visszaforduljon pár száz méterre a hágótól. Miért nem erőltette meg magát még egy kicsit, vagy mentek fel karonfogva a haverjával, és ereszkedtek le a túloldalt. A válasz egyszerű: annyira rosszul volt a srác, hogy lefelé is alig bírt lemenni, a fölfelére meg gondolni sem bírt. Ráadásul az igazi hágó előtt sok a „fool’s summit”, vagyis olyan hágónak látszó domb, ami valójában még nem az igazi hágó, csak annak látszik. Tehát a srácok lehet, hogy még messze voltak a hágótól, ezt nem tudhatjuk. (Minket „fool’s summit” nem tud becsapni, mert a GPS-en pontosan látni, milyen magasan és hol járunk.)

A két srác története elgondolkodtató volt, ám mi már eldöntöttük az érkezésük előtt, hogy feljebb megyünk a 4850m magas High Camp-be, és másnap onnan támadjuk a 5416m magas Thorung La hágót, aminek a túloldalán majd még le is kell ereszkedni 3700-ra Mukhtinatba.

Amíg ezt megálmodtuk Thorung Phedibe, egy nagyot ebédeltünk. Kértünk forróvizet az egyik étteremből, és készítettünk teát a nálunk lévő teafilterből és cukorból. Én előkaptam a gázfőzőt, és a reggel vásárolt főtt krumplit megpirítottam egy kis hagymával, olajon. Ez olyan, de olyan finom lett, hogy ennél jobb eledelt el sem tudtunk volna képzelni 4540 méteren. Pedig valójában az éttermek itt is finomabbnál finomabb, szofisztikált fogásokkal szolgáltak, ám az étlapokon szereplő árak láttán nekünk csak a keserűség maradt – volna(!), ha arra koncentrálunk és nem a finom főztünkre. :)

Fel a Thorung High Campbe!

Már délután négy óra volt, amikor elbúcsúztunk Sally-től és az angol srácoktól. Sally-val megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk, hiszen ha ő tényleg hajnalban indul innen, akkor a High Camp-ben utolér minket, hiszen hordárral sokkal gyorsabban és könnyebben mozog, mint mi a táskákkal. Az angolok egy nap pihenőt iktattak be, hogy aztán lóháton menjenek fel addig a pontig, ahol ma visszafordultak. Onnan újra gyalogszerre váltanak. Egyszerre sajnáltam és csodáltam őket, engem biztos megevett volna a fene, ha vissza kell fordulnom magashegyi betegség miatt, és lovakat kell bérelnem egy kisebb vagyonért. Nekünk egyébként erre már nem is lett volna lehetőségünk, nem volt annyi pénzünk, ami elég lett volna ilyesmire. Ők viszont már úgy tűntek, mint akik elfogadták a helyzetet, és boldogok vele. Az ilyesmi talán még nagyobb dolog, mint csak egyszerűen felmenni a hágóba.
Pontosan tudtuk, mi vár ránk a 4540m magas Thorung Pheditől a 4850m magas High Camp-ig. 310m mászás, meredek, köves úton, sziklák között egy kis kanyargó ösvényen. Lassan indultunk neki, mert tudtuk, hogy akármennyire is csigák vagyunk, 2 órán belül fel kell, hogy érjünk. Kicsiket léptünk és sűrűn megálltunk, hogy ne erőltessük túl magunkat. Egy helikopter leszálló és néhány ló mellett haladtunk el. Ahogy feljebb értünk, úgy tűntek fel a Thorung Phedivel szemközt lévő sziklatornyok mögött a gleccerek. Új szögből láttuk tájat, és olyan hegyeket, gleccsereket láttunk most szinte egy magasságban velünk, amelyekre pár órával ezelőtt még lentről a völgyből láttunk csak rá. Feljebb összeszűkült a morénalejtő és sziklafalak között találtuk magunkat.

Sejtettük, hogy már nem lehet sok hátra, mert a magasságmérő már 4800m-t mutatott. Hamarosan feltűnt egy ház, amire még rásütött a nap! Az árnyék már Thorung Phedi után utolért minket, és nem gondoltuk volna, hogy ezen a napon még lesz részünk napsütésben. Ez motivált minket, és hamar a High Camp-nél találtuk magunkat. Megalkudtunk a szobaárban (200) megrendeltük a reggelit fél 7-re. Bent a szobában vizet szűrtünk és megpróbáltunk főzni, de a benzinfőzőnk sehogy sem akart működni. Feladtuk és a maradék gázzal forraltunk vizet. Először csak 3dl-t, aztán amikor az felforrt, hozzáöntöttünk még egy kicsit, majd még egy kicsit… Azért kellett így csinálnunk, mert különben előfordulhatott volna, hogy 1 liter vizet csak felmelegítünk, és nem sikerül felforralni, még mielőtt kifogyna a maradék kevés gázunk. Végül felforrt mind az egy liter, még gázunk is maradt, és nagyon belaktunk a tésztalevessel. Utána úgy ahogy voltunk, be is aludtunk a vastag takaró alatt…

4850-en aludtunk, soha ilyen magasan. Másnap várt ránk a Thorung La, hajnali kelés, és indulás fel a magasba!