Busszal Hoshiarpurból

McLeod Ganj-ba busszal mentünk Hoshiarpurból. Erre azért volt szükség, mert ez amúgy több, mint 100km kerülő lett volna, ráadásul hegyvölgyes úton, tehát oda-vissza legalább négy, de talán több napot is igénybe vett volna kerékpárral. Ezért döntöttünk a buszozás mellett. Raman, a hoshiarpur-i vendéglátónk kikísért minket a buszállomásra, ami egy igazi őskáosz volt a mi szemünkben. Hatalmas tömeg és rengeteg busz, mindegyik dudálva keresi a helyét. Óránként indult busz Dharamsala-ba, de az elsőn már olyan mennyiségű ember volt, hogy állni is alig maradt volna helyünk rajta, ezért megvártuk a következőt. Sűrűn megkérdeztem a jegyárusító embereket, hogy mi a helyzet, mikor jön a busz, mikortól lehet jegyet venni a buszra. Mert állítólag, ha jegyed van, le tudsz majd ülni. Persze ez India, itt nem ilyen egyszerű a dolog: mire megtaláltuk, már a következő buszra is felszállt mindenki, még azelőtt, hogy az beállt volna a terminálra. Persze jegyük az még nem volt, ezért aztán Raman valamit beszélt a conductorral, és hirtelen a fél busz leszállt, így le tudtunk ülni. A buszút nem volt gyenge, mert hamar hegy-völgyre váltott a terep, és azt vettük észre, hogy nem távolról közelre mozog a táj az első szélvédő előtt, hanem viharos gyorsasággal balról jobbra és jobbról balra. Ugyanis szerpentinen kanyarogtunk, egész hosszú, nagyon kanyargós szerpentinen, hol fel a hegyre, hol le arról. Zita gyomra ezt nem nagyon bírta, ezért inkább ledőlt aludni a vállamra. Én amíg bírtam wetiko.hu-t olvastam a Kindle-n, aztán amikor én is kezdtem kikészülni a folyamatos kanyaroktól, inkább csak bámultam kifelé a buszból. Ekkor láttam életemben először vadon élő majmokat. Az út széli pihenőkben, vagy a betonkorláton üldögéltek, egymást kurkászták, vagy csak néztek ki magukból. Egész családokat láttam így, kis makikkal is.

Hogy ne érezzük magunkat olyan felhőtlenül egy üvegablakkal elzárva a kinti élet lármájától (dudálás, forgalom), a conductor, vagyis az egyetlen személyzet a buszon a sofőrön túl, rendelkezett egy síppal. Ő kezelte a jegyeket, de ezen túl is volt feladata: ő állítatta meg a busz, ha le- vagy felszállás volt, illetve ugyanígy ő jelzett a sofőrnek, hogy indulhat, ha megtörtént a művelet. Mindezt egy igazán hangos síppal tette, és ez nagyon fülsüketítő volt nekünk, főleg amikor mellettünk fújt bele. Persze kénytelenek voltunk megszokni, és egy idő után már csak nevettünk az egészen. Még a buszon belül is muszáj valamilyen szuper hangos jelzésrendszert használni. Az indiaiak mindig, mindenütt kitalálják, hogy hogyan csapjanak olyan zajt, ami elképesztően fülsüketítő a mi kényes európai fülünknek. :) Őket ez a sok ricsaj szemmel láthatóan nem zavarja, ezért jobb, ha mi is inkább megszokjuk minél előbb, különben megőrülünk. Illetve van még ugye a füldugó, mint lehetőség… Sötétedés előtt feltűnt a láthatáron egy hatalmas, sziklás, hófödte hegygerinc, a Himalája egyik alacsonyabb, 4-5000 méter magas vonulata. Ebből is tudtuk, hogy már nem lehetünk messze a céltól.

Őszentsége a XIV. Dalai Láma otthona – Számüzetésben

Dharamsala-ban átszálltunk egy másik buszra, hogy végül valamivel több, mint 5 óra buszozás után megérkezzünk McLeod Ganj buszállomására. Innen egy rövid sétával a város központján át eljutottunk a Hunted Hill nevű szállodához. Ezt a helyet egy dán pár ajánlotta nekünk Amritsarban, ők itt laktak 6 napig, mindössze napi 200 rupiért, egy olyan szobában, ahol volt melegvizük és ahonnan gyönyörű kilátásuk nyílt a hegyekre. Nekünk persze rögtön egy 400 rupis ajánlattal nyitottak, ami hamar lement 300-ra, végül nagy nehezen, hosszas alkudozások árán 200-ra. És másnap reggel valóban megpillanthattuk az erkélyünkről a hegyeket. Rendszerint rántotta vagy tükörtojás készítéssel kezdtük a reggeleket, mivel az elhozott egyetlen 20l-es Ortlieb táskába sikerült a konyhát is belesuvasztanom az iroda és a ruhák mellé. És mert az éppen kerozinnal hajtott főzőt nem akartuk beltérben használni.

Na, de most már térjünk rá McLead Ganj-ra. Ez a hely arról híres, hogy Őszentsége a 14-edik Dalai Láma otthona, száműzetésben Tibetből. Legalábbis én így fordítanám az „Exile home of His Holiness, the XIV. Dalai Lama”-t. Ez a város és környéke itt a hegyekben egy buddhista, vagy ha úgy tetszik, tibeti sziget, Indián belül, Himachal Pradesh megyében.

A város konkrétan egy gerincen helyezkedik el, de pl. a mi szállásunkhoz jó 50m szintet le kellett adni a központtól, ami egy kis terecske. Emellett a tér mellett van a Chorten, egy buddhista templom, amit három oldalról imamalmok („prayer wheels”) vesznek körül. Ezeket az óramutató járásával megegyező irányban körbehaladva, jobbra meg kell forgatni, hogy a bennük lévő több százezer vagy millió mantra kifejtse a hatását. A templom második emeletén egy hatalmas Buddha szobor található, ide volt szerencsénk bejutni egyik este naplemente előtt:

A Tsechokling Gompa

A Chorten-től nyugat felé, egy kis lépcsőn le tudtunk jutni a Tsechokling Gompa-ba, ami egy olyan buddhista kolostor, aminek az eredetije megtalálható Tibetben. Anno a kínaiak szinte porig rombolták az egészet Tibetben és csak egy-két túlélő maradt a szerzetesek között, de azok újra kezdték az életet, többet között itt is, egy új helyen, amit ugyanígy neveztek el.

A kolostorban a szerzetesek kis lakásaihoz nem szabadott odamennünk, de a gyönyörű templomot megcsodálhattuk. A bejárat mellett kétoldalt egy-egy nagyon érdekes festmény volt, az egyik az emberi elmeállapotokat és a nirvánát ábrázolta.

Az egész kép elképesztően részletgazdag volt, középen egy több részre felosztott koronggal, ennek a szeletei voltak a különböző elmeállapotok, és ezt a nagy korongot egy szörnyeteg tartotta a kezében. Hogy mi mit jelképez, arra pontosan nem jöttünk rá, annyira nem mélyültünk el a buddhizmusban. A másik képhez még ennyit sem tudtunk hozzászólni, egy elefántot ábrázolt, amint az ormányával egy fáról piros gyümölcsöket szakít le, és azokat odaadja a hátán csücsülő majomnak, a majom pedig tovább a fején ölő nyuszinak. :) Bent a templomban láttunk gyönyörű vaj szobrokat (tormas), és bár nem láttunk eredetit, de olvastuk, hogy homok mandala-kat is készítenek a szerzetesek. Ezeket a „sand mandala”-kat színesre festett homokból készítik, és eredetileg csak annyi volt a lényegük, hogy az alkotás folyamata alatt a készítőik meditálnak. Magyarán, egy másik olvasatban: nem a végcél a lényeg, hanem az út odáig. Persze ezt megcáfolja az, hogy manapság már eladásra készítik ezeket a mandala-kat, hogy az így befolyt bevételekből fent tudják tartani a kolostort.

Zöld erdők, zöld törekvések, és majomcsordák

Na, de mivel annyira nem vagyunk otthon buddhizmusból, és még itt McLeod Ganj-ban sem mélyültünk el benne igazán, térjünk rá az egyszerűbb dolgokra. Pl. nagyon tetszett, hogy végre ebben a városban nem akartak nekünk nejlonzacskót adni minden boltban. Az egyik eladótól megtudtuk, hogy ennek egy új szabály az oka, miszerint amelyik boltost a rendőrség rajtakap a nejlonzacskón, azt pénzbüntetésben részesíti. Ezért aztán a tojást, és a kenyeret mindig egy házilag, újságpapírból készített kis szatyorban hordtuk haza – vagy a saját vászonszatyrunkban. Máshol is próbáltak zöldebbek lenni, pl. a város több pontján felállítottak víztisztító állomásokat, ahol egy nagy tartályból bárki utántölthette tiszta ivóvízzel a műanyagpalackjait. Erre rengeteg felhívás, és plakát is bíztatott minket. És mi sokszor éltünk is a lehetőséggel, amikor lusták voltunk a saját víztisztítónkat használni.

Ezen törekvések ellenére sajnos nem volt túl rózsás az összkép, mert az utcákon sok helyen láttunk szemétdombokat, és azokat nem egyszer meggyújtották, égett minden, sok műanyag is. Ezt nem volt jó látni, hát még szagolni mennyire nem volt kellemes. Mindezek ellenére azt nem lehetett nem észrevenni, és nem érezni, hogy a természet mennyire tombol a környéken. Úgy látszik a kiöntött, meggyújtott szemét önmagában még vajmi kevés ahhoz, hogy megfékezze a természetet, mert a város környékén mindenütt gyönyörű fenyőerdők voltak a dombokon, és nem csak az erdőkben, hanem a McLeod Ganj utcáin is rengeteg állatot láttunk, teheneket, kecskéket, szamarakat, majmokat, kutyákat, macskákat, és olyan vadon, de az emberhez közel élő állatokat is, amiket nem tudtunk beazonosítani. Épp egy ilyen szemétdomb mellett, ahol tehenek és majmok falatoztak a halomból, egy kis játszótér volt néhány mászókával. Na, ezt úgy, ahogy van, elfoglalták a majmok, a vezetékekről átcsimpaszkodva felugráltak az egyik mászóka tetejére, ahonnan a csúszdát használták lefelé. Hogy kedvtelésből tették vagy egyszerűen csak ott közlekedtek, azt nem tudom, de nagyon mókás volt látni, ahogy csúszdáznak. Ezek a majmok amúgy nagy bandákban – valószínű családokban – közlekedtek, ezzel kisebb konvojokat alkotva vonultak végig a vízvezetékek, vagy egy kidölt fa tetején, hogy aztán egészen ellepjenek egy-egy utcát, mígnem újra el nem tűntek annak a túloldalán valahol a zöldben.

Séták McLeod Ganj környékén a természetben

Zitával több sétát is tettünk McLeod Ganj környékén. Egyszer átsétáltunk a szomszédos településre, Bhagsuba. Gyönyörű kilátás nyílt az útról a szemközti völgyre, így nem is igazán törődtünk azzal, pontosan merre járunk, csak mentünk. Végül egy helyen megelégeltük a bizonytalanságot, és egy szálloda térképén megkerestük a pozíciónk. Kiderült, hogy már jócskán eltávolodtunk McLeod Ganj-tól, ezért visszafordultunk, de hogy ne ugyanott sétáljunk, kinéztem egy alternatív útvonalat, kicsit odébb. Persze a térképen nem voltak szintvonalak, nem volt feltüntetve a domborzat, ezért aztán nagy hegymászásnak indultunk a kerülő úton. Egy jóval magasabban haladó úton tértünk vissza McLeod Ganj-ba, és ez az út sűrű erdőben haladt, amit nagyon élveztem. Végre igazi erdőben jártunk, olyanba, amit még én is erdőnek hívok, egybefüggő lombkoronák alatt sétáltunk, és friss levegőt szívtunk.

Az érzéshez még egy jó nagyot hozzátett a tibeti feeling, amit az úton útfélen a fákra, oszlopokra, vagy épületek közé aggatott kék-fehér-piros-zöld-sárga imazászlók adtak. Gyerekkorom óta vonzz a tibeti kultúra, olvastam és filmen is láttam a 7 év Tibetben-t, és bár ezen túl nem sok részletet tudok, de az biztos, hogy nem is olyan rég még egy távoli, számomra csak az interneten, filmeken és könyveken keresztül létező világ volt ez, és fantasztikus érzés volt, hogy most ezek a – számomra – varázslatos zászlók ott lebegtek a szemem előtt, és itt voltunk a hegyekben, a természetben. Ha nem is Tibetben, de India egy tibeti sarkában. El is határoztam, hogy következő nap elindulok egy kisebb futásra fel a hegyekbe, mert nagyon tetszett és nagyon élveztem, hogy végre újra igazi zöldben vagyunk, kint a természetben. Azok a vidékek ahol eddig keresztül jöttünk, mind nagyon-nagyon kopárak voltak, és nagyon hiányzott már az otthon megszokott, sűrű erdő.