Néha van, hogy teljesen megvadulok, és álmodozva, türelmetlenül várom a következő kalandokat, és alig bírom kivárni az előttünk álló új élményeket. Ilyenkor menni kell előre, vagy ha épp nem biciklizünk, akkor jó leülni és tervezgetni a következő szakaszt – már önmagában a térkép felett álmodozni is nagy élmény, hát még aztán bejárni a kitalált utat! :)

És néha olyan is van, hogy 3-4 napig megállás nélkül tekerünk, van hogy 100km feletti napokat, és ilyenkor a nap végén még akkor se marad erőm és lelkesedésem írni, ha történetesen van áram, asztal és szék ott, ahol alszunk. Pláne akkor nem, ha tudom, hogy a következő rész, amit le szeretnék írni, egy nagyon boldog szakasza volt az utazásunknak. Gondolkodtam már azon, hogy újra elkezdek a mából írni, de akkor meg valószínű belevesznék a részletekbe és minden nap 3-4 oldal lenne. Amibe meg ismét belefáradnék és lemaradnék, úgyhogy folytassuk csak onnan ahol abbahagytuk.

Memoéknál igazából semmi különös nem történt, csak egyszerűen nagyon jól kijöttünk velük és nagyon élveztük a társaságukat – és azt hiszem ők is a miénket. :) Már akkor megtetszettek, mikor Memo úgy írta alá az első válaszlevelét Couchsurfingen, hogy “Memo and the Gang” – szeretem, amikor valakinél fontos a család, és kiemeli ezt, én is sokszor úgy írok alá leveleket, hogy “Zita és Árpi”, pedig én írom, de a feleségem nevében is. :)

Memo és Janelle Mexikóban találkoztak egy véletlennek köszönhetően. Évekig alig tartották a kapcsolatot, aztán amikor Memo az USA-ban tanult, és jött a 9/11, és valami átvilágításon kellett átesnie, és ebben Janelle, aki USA állampolgár, a segítségére volt. Ennek a vége az lett, hogy összemelegedtek, elmesélték nekünk a gyűrűs leánykérés történetét is – az utolsó pillanatban érkezett meg a gyűrű a postával. :) Ők is kerekeztek együtt, egyik este kölcsönös élménybeszámolót tartottunk a tévére kivetített képekkel, ők az USA határától a Baja California félszigeten keresztül egészen Guatemaláig bicikliztek le, ott aztán Memo kapott egy munkaajánlatot Argentínába, ezért megszakították a kerékpártúrát és odaköltöztek. Memo ott tanított az egyetemen (most is egyetemi tanár itt Tolucában), és közben született két gyermekük, Ana és Memito. Utóbbi név a Memo becézése (Kicsi Memo), és rövidítve, csak Mitonak hívják a kissrácukat, tehát Ana és Mito. :) Ők ketten kezdetben félénkek voltak velünk, aztán 1 nap múlva már úgy kezeltek, mintha mindig is ott lettünk volna az otthonukban, Mito önfeledten és hangosan beszélve játszott mellettem az asztalnál a szuperhőseivel, Zita meg Ana pedig sikítós-nevetős-kergetőset játszottak körbe az egész házban. :) Ehhez képest mikor megérkeztünk még szólalni sem mertek, csak sugdolóztak a szüleiknek. :) Hamar feloldódtak és jó volt látni a gyermekek önfeledt játékát és nevetését rajtuk nap mint nap.

Első nap kora délután megérkeztünk hozzájuk, le tudtunk pihenni így este frissen fedeztük fel Metepec (egy régen különálló város, de ma már egybenőtt Tolucával) központját, ahol akkora kukoricát árultak, hogy a szemei üveggolyó méretűek voltak. És mivel majonézben és reszelt sajtban (de a kérésünkre csiliben nem!) is megforgatták, nem lehetett úgy enni hogy ne nézzen ki így az ember :)

Az estét egy népszerű, emberekkel teli étteremben zártuk. Itt nagy volt a nyüzsgés, úgy kellett várni az asztalra, sok volt a szín, a szag, és nagyszerű ételeket készítettek az orrunk előtt a rendelésünkre.

Még egy szentély is volt az étkezőterem végében! :)

Ahogy mondtam, volt minden! :)

A nagy klasszikus a “Tacos al Pastor” sem maradhatott ki a kínálatból

Egy quesadilla :) Kétféle sajttal és zöldségekkel – olyan finom volt, amilyennek látszik – és nagy meglepetésünkre ez a hely egyáltalán nem volt drága, sőt! Ez az étel pl. csak tíz peso volt, ami egy ilyen helyen, ilyen adagért és minőségért egy városban nagyon olcsónak számít.

Este Memoékkal és a barátaikkal lenyomtunk egy Catan partit a 6 fős kiegészítővel, mert ők is szeretik ezt a játékot és megvan nekik egy homemade verziója

Másnap reggel kimentünk futni Memoval és egy közeli futótársával, aki a félmaratonra készült. 10km-t futottunk egy autópálya két aszfaltsávja közötti széles zöld területen. Mivel Toluca 2500m-el a tengerszint felett terül el, hiába csak 6 perces kilométerekben kocorásztunk, én a végére már nagyon ki akartam köpni a tüdőmet. :) Mikor visszaértünk a házhoz, Memoval kimentünk a sarki gyümölcsléfacsaró üzlethez, és útközben megpillantottam újra egy hentesbolt előtt azt a csodát, ami jövet egyszer már szembejött, de akkor elmulasztottam lefényképezni. Most nem! :)

A vándorköszörűst! :) Nagyon örültem, hogy engedte magát lefényképezni. :)

Sőt, levideózni! :)

Íme a csodajárgány! Nagyon ötletes, hogy ugyanaz a hajtás adja a köszörűkőnek és a keréknek a közlekedéshez is a fordulatot! :)

Még ugyanezen a napon bementünk Toluca központjába, ahol meglátogattuk a botanikus kertet, amely ebben a régi vásárcsarnokban kapott helyet

Ez a Cozmoviral, ami mára a város legnagyobb jelképévé lett és nagyon szeretik az emberek. Tényleg szép volt, nagyon ötletesen az oldalsó ablaküvegeket ilyen színes képekre cserélték

A botanikus kerttel szomszédos templom udvarán gyerekek gyakorolták a táncot

Bent a templomban – Ez nem a bazilika, csak egy random templom

Zita nagyon érdekesnek találta, hogy a Szentháromságot itt három kinézetre kb. azonos korú fazonnal ábrázolták, ami nem a megszokott mód

Ha jól sejtem, ez volt a bazilika

Még mindig ugyanezen a napon, a délután, mikor én az étkezőben maradtam irogatni, Zita Janellel és a gyerekekkel a szomszédba látogatott, ahol az egyik kispajtásnak volt szülinapja

A szülinap ünnepléséhez Mexikóban furcsa szokás társul… :)

Itt még barátok, egészen összeöltöztek

Kezdődik a buli! :)

A gyerekek nem boldogultak, ezért végül némi felnőtt segítséget is be kellett vetni

Szétverték, lefejezték a bábút, de miért is?

Mert cukorkák tömkelege volt elrejtve a belsejében! :) Ez a Piñata, amit talán már láttatok bugyuta amerikai filmekben, hiszen az USA-ban is sok mexikói él, akik tartják ezt a szokást, amit egyébként Karácsonykor is csinálnak. Eredetileg egy hét ágú csillagot ütöttek szét a gyermekek, ami a hét fő bűnt jelképezte (szétverni a bűneinket? – nekem még mindig nem teljesen kerek ez a dolog… :D), de ma már átformálódott ez a dolog és mesefiguráktól kezdve űrlényeken át ilyen bábukig mindenféle Piñata létezik.

A kis Mito egy cupcakkel

Ez pedig már egy másik szülinap, plusz egy másik ünnep is. Szeptember 16-án volt a Mexikói függetlenségi nap, a Grito de Dolores, aminek kapcsán vendégségbe voltunk hivatalosak a család, és így mi is, a pár sarokra lakó nagymamához, Memo anyukájához. A képen épp Memo tálal 6 Sope-t, amiről azt hiszem már volt sző, ez az az étel, amiről először azt hittük, hogy leves lesz, mikor megrendeltük :)

A Sope mellé volt nagyon finom carbonara spagetti is

…és meglepetés torta! :) Ez nagyon-nagyon kedves volt Memoéktól, ilyesmire abszolút nem is számítottunk.

Volt hozzá ének is, persze spanyolul, így nem sokat értettünk belőle, de nem is ez számított, hanem hogy ennyire nagyon kedvesek voltak és a kedvünkbe jártak

De nem csak ez a pár kiemelt pillanat volt számunkra az igazi szülinapi ajándék, hanem minden perc, amit Memoékkal töltöttünk. Tényleg ők voltak Zitának a szülinapi ajándék, nagyon-nagyon jól éreztük magunkat e remek család szeretetében, öröm volt látni a vidám gyerekeket, az okos szülőket, akik két nyelven (angolul és spanyolul) beszélnek a gyerekekhez, így már mind a ketten jól beszélnek mindkét nyelven. És hogy így is van élet, vidámság, szabadság, nem köti le őket olyan szörnyűségesen a két gyermek, mint ahogy azt sok “inkább örökké agglegény maradok” típusú ember gondolná. Volt idejük, figyelmük ránk, de közben a gyerekkel is sokat voltak (épp hosszúhétvégén voltunk náluk), tudtam sok naplót írni, de közben minden nap történtek az izgalmas dolgok, és velük is sokat voltunk, miközben folyt a családban a megszokott élet, a közös étkezéseknél megfogtuk egymás kezét, úgy imádkoztunk, a gyerekek puszit adtak a szüleiknek lefekvés előtt, az egyik szülő mindig felment velük mesét olvasni…

…aztán mikor végre bevágták a szunyát a kölkök, elkezdődhetett a második, ezúttal maratoni hosszúságú Catan parti!!! :) Ójeee! :D

Zita még a puhacukorkáit is sorba rendezte, nem csak az utakat, a falvakat és a városokat :)

Ezúttal egy kancsó bor is előkerült, így nem akartuk abbahagyni a játékot, amikor sorozatos mázlikkal először elértem a 12 győzelmi pontot – játszottunk 15-ig, aztán 18-ig, aztán még tovább, just for the love of it, mert élveztük :) – A képen Memo az alapszabályok (melyeket jól kibővítettünk a bor adta vidámságunkban) szerint szabálytalanul építette körbe a Kerekerdőt. A magas épület egyébként egy Penthouse, és három nyersanyagot ad! :D

Kicsit bővelkedtem a hadi kártyákban…

Éjjel kettőig játszottunk, rég nevettünk ennyit és ilyen jóízűeket

Közben a TV-ből U2, Of monsters and the man és hasonló jó zenék szoltak a youtube-ról, merthogy ma már ilyet is tudnak a tévék, sőt Netflixet is, ami egy online előfizetéses film és sorozat tár, streamingelve lehet nézni rengeteg mindent fix havidíjért, akármikor, akárhányszor. Itt Mexikóban már létezik és a TV-k, set top boxok is tudják, de ha jól tudom Magyarországon még ez is csak most jön majd. Apropó, az Uber megy már odahaza, vagy sikerült egyelőre megfúrniuk a taxisoknak?

Na most időzavarba kerültem. Ez a kép a szülinapi köszöntő után készült, a közeli kis parkban, ahol majálisszerű buli volt minden jóval, többek között a magyarral össze sem hasonlítható, borzasztó göröngyös és iszonyat béna csocsóasztallal :) – Ha minden igaz, onnan jön a képzavar, hogy 14-én este nyomtuk a második Catan partit, és a mexikóiak igazából 15-én este ünnepelnek. Igen, így volt.

Ana a körhintán

Memo és Mito a dodzsemben

Milyen jó, hogy a magyar és a mexikói trikolor azonos színekből áll! :) Így mindkét zászlót ráhúzhattuk a háromszínű krétával az arcunkra. :)

Megint egy újfajta étel, a Pambazo, ami nem más, mint egy olajban kisütött csilis kenyérdarab, benne kolbásszal és krumplival – finom volt, bár utána tüzet okádni volt kedvem a sok csilitől :)

Ha nem pakolták volna meg zöldségekkel és jóféle feta-szerű helyi sajttal, nem bírtam volna megenni – így viszont megszivatott, mert egyszerre volt nagyon finom és nagyon csípős, ezért nem bírtam abbahagyni az evését, amitől megkínlódtam :)

Aztán végre eljött az este 9 óra és megérkeztek a helyi önkormányzati vezetők, elmondták az ilyenkor szokásos beszédüket:

Ami ha minden igaz, ez volt, vagy ennek egy verziója. Ezt a felkelésre buzdító szöveget Dolores mondta a spanyolok ellen sikeresen megvívott függetlenségi háború kezdetén, és ezt minden évben újra elmondják az ország/város vezetői, ahogy a videón is láthattátok. Jó volt itt lenni ebben a tömegben ilyen kedves, szerető barátok között, mint Memoék, nagyon jó volt megélni ezt a pillanatot. Közben önkéntelenül is eszembe jutott ’56, a mi legutóbbi szabadságharcunk, és felötlött bennem, hogy mi lett volna, ha tényleg sikerül kirugdosni az országból a ruszkikat, és nem jönnek vissza a tankokkal, hanem mondjuk nyugati segítséget kapunk. Tudom, ez utópia, és ez már rég elmúlt és kár ezen agyalni, de olyan jó volt látni a sok boldog, büszke, felszabadult mexikóit (ekkor nem gondoltam arra, ahogy gondolom ők sem, hogy egy ciklus kivételével már száz éve ugyanaz a szuperkorrupt banda van náluk hatalmon), és elképzeltem, hogy milyen szép lenne, ha mi is így ünnepelnénk a március 15-éket, október 23-ákat és elképzeltem, milyen szép, gazdag, fejlett és főleg talán vidámabb lehetne Magyarország, ha akkor máshogy alakulnak a dolgok.

De nem így történt, ezért ma félig búskomorak ezek az ünnepek, ahogy (mondják…) a magyar nép is. Bár ezt még leírni sem szeretem, mert én nem tartom magam annak, ahogy a közvetlen barátaimat, családomat, ismerőseimet sem. És én már nem is leszek az soha, és teszek róla, hogy a környezetem se legyen, se most, se máskor, se itt, se majd ha otthon leszünk és otthon élünk. Ami volt, elmúlt, csak a ma van, amiből felépítjük a holnapot, igen, tudom, rettentő végtelen naív vagyok, de mindezt pozitív gondolkodással kezdve! :) Naná, hogy sikerülhet!

Hazasétálva a majálisból otthon a tévében is megnézhettük az elnök beszédét a szomszédos Mexikóváros főteréről élőben közvetítve – Elvileg ezen a napon már abba a városba kellett volna legyünk, de nem vágytunk erre a nagy tömegre, a térre amúgy sem mentünk volna ezért ki, Memoék meg marasztaltak és nagyon jó volt velük, ezért maradtunk

Íme az elnök. Két napra rá mi is láttuk ezt az erkélyt :)

Utolsó reggel bundáskenyeret készítettünk :) Ehhez ugye senkinek nem kell wikipédia link? :D

Mito még rátolt egy kis csilis-citromos görögdinnyét!

Superpower! :))) Mito után mi is így pózoltunk a fotóhoz :) Azt a pólót ugye már Ti is láttátok, amire az van írva, hogy “I speak Hungarian. What is your superpower?” :) Magyarul: Én tudok magyarul. Mi a Te szuperképességed?

Még ezen az utolsó reggelen is kimentünk újra futni Memoval, de valami lehetett az előző esti Pambazoval, mert hiába mentem el előtte WC-re, futás közben visszatarthatatlan erővel utolért Montezuma bosszúja, és mire a 3km-re lévő futókörre értünk, már nem bírtam tovább. Szerencsére nem történt kínos baleset, volt a pálya szélén egy rötyi, és még nagyobb mázli, hogy Memo nővére is sportos, és épp a pályán tartozkodott és volt nála egy csomag zsebkendő… Visszafelé már autóval mentünk velük, nem mertem kockáztatni. Egyébként futás közben a távoli horizonton látszott egy ötezres, havas tetejű vulkán! :)

A búcsúfotó :)

Általában mindenkivel jól érezzük magunkat és tartalmas, izgalmas órákat töltünk együtt, de Memoékkal valahogy különösen jó volt, talán azért, mert mi is valahogy így akarunk lenni majd 5-10 év múlva, ahogy most ők, és ezt jó volt látni, jó volt velük lenni, nagyon egy húron pendültünk. Remélem, ahogy mások is, ők is meglátogatnak egyszer, és nyomunk majd odahaza Zuglóban egy egész éjszakás Lovagok és Városok + Tengeri Utazós + 6 fős kiegészítős Catan partit velük! :)

Memoékkal mindössze három teljes napot voltunk, de azok olyan tartalmasak voltak, hogy egy hétnek tűnnek. Pedig csak 2014. szeptember 12-től 15-ig voltunk náluk. Mindez lejegyezve október 21-én.

San Miguel de Allendéből nem sikerült korán elindulni, mert reggel még eszembe jutott pár módosítás a cikken és még el is kellett küldeni azt, így majdnem dél lett, mire kitoltuk a biciklijeinket. Ugye milyen rossz, amikor van wifi… Nem hagy békét a világ, meg az internet végtelen lehetősége. Persze azért elszakadtunk végül, és valamivel Alexék után mi is elindultunk a kempingből.

Csoportkép: balra a tulaj, középen farmerben a színész srác, jobbra Alex és Tom

Fekvőbringák ide vagy oda, azért ez is egy gyönyörű járgány, meg kell hagyni. A kerékpártúrázók körében klasszikusnak számító Schwalbe Marathon Plus gumiköpenyekkel és Brooks nyereggel. A képen nem látszik, de hátul a csomagtartó tetején van egy kis okos napcellás töltő is, ami önmagában egy összehajtható cipzáras táska is. Kihajtva a tetején a napcellákkal tölti a hasába elhelyezett kütyüket, összehajtva pedig a napcellák egymás felé néznek a belsejében így védve vannak a sérüléstől. Ez egyébként Alexandra bringája.

Ez pedig Tomé :) Hátulra a drybagjére kapott tőlünk egy nagy mexikói zászlót, amit még valahol Sonorában kaptunk, de mivel nálunk nincs táska hátul, így nem volt sehol akkora felület a bringánkon, ahová kifeszíthettük volna. Tomék pedig szeretnének több időd a helyiekkel tölteni, bátorítottuk is őket, hogy nyugodtan kérdezzenek be kertekbe sátrazáshoz (“?Podemos acampar en tu jardín?” – nem egy atomtudomány a spanyol nyelv… :D), , a legrosszabb ami történhet, hogy az első háznál azt mondják nekik, hogy nem, de ez Mexikóban nem jellemző, velünk se történt még meg soha. :)

Ja, és egy másik kevésbé klasszikus túrakerékpáros elem: Tom sisakján ugyanaz a tükör van, amit mi is használunk, ebay-en kapható, “Take a Look” a neve, és nagyon szeretjük. Jót nevettünk azon, hogy nála is megvan az a szokás hogy ha leveszi a sisakot mert pl. gyalogol, megszokásból akkor is keresi a szemével a tükröt, mert hát kényelmesebb a periférikus látóterünkbe pillantani, mint mindig megfordulni, hogy jön-e autó a hátunk mögött… :)

Miután elhagytuk a kempinget, kb. 500m métert sikerült haladni. :) A helyi Mercadoig, vagyis a piacig mentünk, ahol jól betortáztunk, vagyis felfaltunk néhány olcsó mexikói szendvicset

Olcsó volt, a Mercadoban általában jó árak vannak. – 1 peso kb. 18 forint, ha a banki költségeket is rászámoljuk, és mondjuk nagytételben, 5000 pesonként használunk csak ATM-et (mert a piacon ugye itt nem tudunk kártyával fizetni, ellentétben például az USA és Új-Zéland farmers marketeivel), a magyarnál olcsóbb, új-zélandi bank tranzakciós (5 NZD egy ATM használat) és átváltási (2,5%) költségeivel számolva. Tudom, tudom, nyitni kellett volna egy banki költségek oszlopot is szupertáblázatban, de most már mindegy. :)

Na, ki tudja megmondani, mire való az a felakasztott vízzel teli zacskó? Kommentekben várjuk a megfejtéseket! :) 10 tipp után eláruljuk! :)

Még “para jevár” vagyis elvitelre is kértünk az olcsó és finom szendvicsekből, majd végre valóban útra keltünk. A tervezett útvonalunk a következő négy napra ez volt.

Ugyanez oldalnézetből így nézett ki

Úgy terveztük, hogy első nap Tarimoroban alszunk 85km-nél, hogy másnap korán reggel még hűvösben túltegyük magunkat a mászáson, majd újabb 80km Maravatío egy újabb éjszakázással, majd harmadnap reggel jön a nagy mászás fel 2500m-re, ahol szintén megalszunk Altacomulcoban, hogy aztán negyedik nap megérkezzünk Tolucába, ahol már le volt egyeztetve, hogy egy előreláthatólag nagyon jófej családnál leszünk. No és most lássuk, hogyan alakultak valójában ezek a napok! :)

1. nap: San Miguel – Tarimoro, 87,6km

Kifelé menet a városból kezdetben empedrados kis utcákon, majd egy nagy sugárúton hajthattunk. Utóbbin volt egy körforgalom, a közepén egy El Pipílo szoborral, tudjátok, ő a magtári hős a függetlenségi háború első ütközetében, aki egy kőlapot a hátához tartva odaosont a gyarmatpártiak búvóhelyének kapujához, és fáklyájával, valamint némi kátránnyal (hol volt nála a kátrány, a harmadik kezében, vagy a zsebében!?) felgyújtotta azt. Legalábbis a legenda így szól! :)

A város szélén egy óriási több szintes antikváriumszerű boltot találtunk, tele milliónyi érdekességgel – hát igen, itt végülis van piaca ennek, hiszen a fejlődő mexikói vidék polgárai sok érdekes, régi, de éppen ezért az amerikai expatok számára értékes kacatod dob ki, hogy elférjen a nagy LCD tévé a nappaliban – Erre az üzleti lehetőségre ültek ők rá nagyon szemfülesen. :)

Csajozós bicikli: “Ó Rodrigo, de szép nagy lámpatested van!” :D

Az első napi nagy emelkedőt mászva

Mozgássérült bácsi kézzel hajtós házi készítésű járgányán – Ügyes! :) Mint tudjuk, a szükség nagy úr, és kreativitást szül!

Zita nagy kedvence a középső ikon az alsó soron :)

5 tacos 10 pesoért? Ez annyira olcsó, hogy ki kellett próbálnunk, már csak kíváncsiságból is. :) A bácsi előre elkészített tacosokat adott, tényleg apróak voltak, és különféle töltelék volt bennük (kolbászos, kukoricás, csirkés), és zöldség – Nem volt nagy adag 10-ért, ezért kettőt is vettünk, tehát 20-at költöttünk. Éhesek maradtunk… :) De legalább kipróbáltuk, és annyit azért ettünk, hogy Celaya nagyvárosán keresztül tudjunk hajtani anélkül, hogy a drága városközpontban kéne megállnunk enni

A város közepe meglepetésünkre csendes volt – Talán sziesztázott mindenki…

Kerékcsavarok takaró dísze a városi buszon. Ez még nagyjából okés, ennél még mutatunk durvábbat is a végén!

A város után nyílegyenes, enyhén lejtős autópályára kerültünk, ahonnan ez volt a kilátás balra

Jobbra meg ez :) Egy teljesen szabályos vulkáni kúp :)

Kelet felé Tarimoro irányába lefordulva mindjárt leváltották a száguldó autókat a lovasszekerek :)

Későre járt már, de a templomtorony látványa az orrunk előtt reménnyel töltött el minket. Talán a parókián tud valaki valami szállásféleséget adni nekünk…?

Szamárpad? :) Vagy inkább kecske…

A plaza, vagyis a főtér különösen szép volt ebben a faluban

A zöld-fehér-pirosra festett fatörzsek körben a téren nagyon pofásak voltak

Vendéglátóink, a lelkipásztori munkatárs és a felesége – Sajnos csak az e-mail címüket írták fel nekünk, a nevüket nem, így utóbbi már nincs meg, egy hónap alatt elfelejtettük. De nagyon kedvesek voltak, és a vödrös fürdés és a közös vacsora után az emeleti vendégszobájukban egy ventilátor mellett elalhattunk. :) – Vicces volt látni az otthonuk előterében a misén használt ostyákat nagy csomagokban állni egy polcon :)

2. nap: Tarimoro – Maravatío, 80,4km

Reggel vendéglátónk megmutatta a faluból kifelé vezető utat – ő is biciklin természetesen :)

Új nap: új élmények és tájak!

A nyeregben a kilátás balra

Helló kecskepásztor! :)

A nyereg túloldalán újra lapos lett a táj

Megáltunk ebédelni egy városkában, ahol megtaláltuk az egyetlen empedrádos útszakaszt, a régi hídat :) – 100 méterrel odébb volt egy lapos, aszfaltos híd autóknak, de ezt már csak akkor láttuk, amikor felmásztunk ennek a hídnak a tetejére a macskakövön :)

Délután brutálisan ránkszakadt az ég! Beborult, esett az eső, mintha dézsából öntenék, percek alatt hömpölygött a víz az utakon. Visszafordultunk és az előző faluban kerestünk menedéket, közben az eső jégre váltott, éreztük, hogy kopog rajtunk, pattog le rólunk. Találtunk egy nyitott kaput, és a kertben egy ereszt, ahol végre fedezéket találtunk. Az ereszhez tartozott egy ház, a házhoz pedig ők, akik nagyon kedvesek voltak velünk, kávéval és törülközővel kínáltak minket. Amíg odakint szakadt az eső, kellemes fél órát töltöttünk itt együtt, előkerült a világtérképünk, a családi fotóink és a Magyarország prospektusaink :) Igazán kaphatnánk már valamit az államtól a magyar turizmus népszerűsítésért, nem?! :) (nem, csak viccelek, még a végén megkapnánk, hogy az adófizetők pénzéből utazunk, azt meg nem akarunk)

Miután elállt (mert kb. egy óra alatt amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elment a vihar) az udvarból marékszámra lehetett összegyűjteni az üveggolyó nagyságú jegeket – Barátaink elmondása szerint normális hogy essen, de csak így ahogy most, egy órára, délután négytől, kb. még szeptember közepéig így lesz, ez a monszun. Viszont a jég az ritka még itt is.

Hűvös maradt az idő, ezért magunkon hagytuk az esődzsekiket, így legalább meg is száradtak

Pár száz métert még másznunk kellett, hogy a hágó túloldalán leereszkedjünk Maravatíoba, ez meg is történt minden gond és újabb elázás nélkül. Itt a képen már szállást kerestünk, amit láttok, az egy szálloda! :) A csarnokba be lehet állni az autóval, és ide nyílnak a szobák is. Érdekes konstrukció! :) Viszont sajnos drága is, 300 peso alatt nem is volt szobájuk, így szóba se jöhetett nálunk.

Mentünk tovább a templomhoz, ahol szerencsénk volt, ez a fickó nagyon készségesen segített nekünk.

Bár ez a segítség kicsit kalandosra sikerült, és folyományaként kb. 1 órával az után, hogy megkaptunk egy templom melletti tantermi helyiséget alvásra, odakint találtuk magunkat a város sötét utcáin, kínomban üvöltve fölfelé tekerve a szakadó esőben egy meredek utcán, miközben a víztől beragadt és csúszós lett a markolatváltóm, és nem tudtam leváltani könnyű fokozatba… :)

Hogy hogyan történt mindez? Hát elég vicces szitu volt, már így utólag legalábbis. Szóval megkaptuk ezt a tantermet, örültünk, pont befejezte előttünk egy gyerekkórus a gyakorlást, betoltuk a bringákat, kipakoltuk száradni a ruhákat, elmentünk enni, majd mikor Zita már épp rávette volna magát a zuhanyban a hidegvizes élményre, bekiabáltam neki, hogy jöjjön ki, és pakoljunk, mert emberünk visszajött és azt mondja, hogy a pap valami biztonsági okok miatt nem engedi, hogy itt maradjunk. De nincs gond, szemben a kultúrházban maradhatunk, csak át kell tolni a bringákat papucsban. Mikor ezt a műveletet megkezdtük, emberünk kitalálta, hogy az se jó, ő még jobbat tud, kövessük az autóját, nála fogunk aludni! Úgy ahogy voltunk, kvázi pizsamában, vagyis a másik váltás száraz ruhánkban felültünk a bringákra SPD, kesztyű meg minden nélkül, és emberünk után eredtünk. Igen ám, de emberünk 2km-re lakott a város szélén, és közben újra elkezdett szakadni az eső! A váltókar beragadt, majdnem ottmaradtam az empedrádós rohadt életben, kint a szakadó esőben egy sötét utcán a bringát papucsban tolva és újra szarráázva… Valahogy feljutottam az emelkedő tetejére aztán pedig már odaértünk, de ez picit sok volt a pici lelkemnek, ami ekkor már rég megpihent volna a hosszú nap végén. Zita két fokkal boldogabb volt, végül a zuhanyt megkapta, csak hát ruhástul. Elmondtuk a barátunknak, hogy ez a spontán ötlete nem töltött el minket nagy boldogsággal, mert most a második váltás ruhánk is elázott, és nekem pl. nadrágból már csak az esődzseki és a testhez feszülős nadrág maradt, és hát egyik sem éppen kényelmes viselet beltérre. :) Erre bevezetett minket az otthonról már elköltözött fia szobájába és egy csomó ruhát adott nekünk éjszakára. Este még kakaóztunk és péksütiztünk vele egyet, miközben újabb és újabb spanyol szavakat tanított nekünk, amit ő látszólag még nálunk is jobban élvezett. :) Aztán elmentünk aludni. Kétszer eláztunk, de most végre végleges tető volt a fejünk felett, ha volt is néhány nem éppen felhőtlen pillanatja ennek a napnak, azért szép volt, és jó, hiszen jó lett a vége. :)

3. nap: Maravatío – Altacomulco, 65,5km

Másnap reggel a sarkon lévő utcai étkezdében megreggeliztünk – itt láttuk ezt a járgányt így felpakolva. Amihez nyugaton teherautót bérelnek, ahhoz itt elég egy pickup meg néhány kötél! :)

Ez a nap volt a nagy mászós, fel 2500m-re 2000-ről. És mindez egy autópályás szakaszon történt, ezért mielőtt kihajtottunk a városból, megpróbáltunk valami ételt venni elvitelre, de kora reggel még nem sok étterem volt nyitva, ahol ilyet kapni. A város szélén más lehetőség híján végül egy pékségbe tértünk be. A mexikói pékségek és termékeik eddig sajnos nem nyerték el a tetszéseinket. Először is szinte az összes péksütemény édes, csak 1-2 fajta “sós” pékárú van, ezek sonkával, ananásszal, sajttal vannak töltve, na meg persze csípős chilivel. Kérdeztük őket, hogy “?Tiene algo sin picante i sin azucar?”, vagyis hogy van-e valamijük, ami nem csípős és nincs benne cukor, de teljesen értetlenül néztek és a válasz végül az volt, hogy olyen nincs nekik. :) Van ez így, néha nem kapja meg az ember amit szeretne, főleg ha egy másik kultúrában biciklizik. :D Szóval vettünk néhány csokis bombát meg két sonkával-sajttal-chilivel töltött táskát, és reméltük, hogy majd utóbbiakat is megbírjuk enni valahogy, ha a nagy mászásban majd igazán megéhezünk.

Nem látszik a képen, de masszívan emelkedett, ha jól emlékszem 28km-en keresztül.

Tájkép szamárral az út mellett

Keramiakirakat az autópálya mellett :)

Van az autópálya, ahol 110-el hajthatnak a járgányok. Van mellette egy kerítés, aminek a túloldalán 5km/h-val szamaragolnak a helyiek :)

…és itt terelik az állataikat is

Szív alakú kaktuszlevél

A hágó közelében már erdők, sziklák mellett bringázhattunk

Fent alig pár száz méterrel azután, hogy átbuktunk a nyergen, útfelújításba ütköztünk, pont azon a helyen, ahol le terveztünk térni az autópályáról. Ehhez át le kellett szedni a táskákat és át kellett emelni a bringákat a kerítésen.

Innen 200m földút jött, aminek a végén kiértünk újra az aszfaltra, de most már egy sokkal kisebb és barátságosabb útra. Itt leültünk egy fa alatt és annak örömére, hogy felértünk 2500m-re, felfaltuk a péksütik nagy részét. A táskák csíptek mint a fene, hiába nyitottam fel és szedtem ki belőlük egyesével a chilit. Egész Mexikó imádja a chilit, de számunkra túl erős, minden más ízt elnyomó és a szánkat szétégető íze van, pedig ők mindenhez ezt eszik, már kiskoruktól. Ez valami nemzeti függőség, elkezdik gyerekként és soha nem bírják abbahagyni, ráadásul saját elmondásuk szerint nem egészséges ez a sok csípős. Nektek mi a véleményetek erről? Mi vagyunk inkább a bolondok és hozzá kéne szoktatnunk magunkat a csípős ízekhez vagy ami nem jó azt ne erőltessük és keep asking “sin picante por favor!”?

A kisebb úton mindjárt jöttek szembe az érdekes dolgok :) Ez az ember bútort árul, így házal velük, hogy cipeli körbe a falun a vállán az asztalt, széket…

Azért itt is vannak gazdagok. Egyszercsak egy Chevrolette Corvette állt be az egyik kapuba…

Már az autópályán is láttuk őket szembejönni a túloldalt, és most végre közelről is. Valamilyen guuadalupei bringás zarándoklat résztvevői voltak, nagyobb bandákban jöttek szembe egész nap :)

Így nézett ki a kísérőautójuk!

Én meg közben defektet kaptam, a kilencediket 28300km alatt (kettőnk négy kerekére számolva), mindig ezektől a kamion/buszkerék gumiabroncsának fémszálaitól… Pont mikor fáradni kezdtem, nem esett jól ezzel most vesződni.

Itt van a kis dög, ha 6mm-nél hosszabb, akkor át tudja lyukasztani a gumit.

Amúgy szép helyen kaptam defektet :) de ez akkor nem tudott különösebben boldogítani

Megint a zarándokbringások – és sötét fellegek előttünk :o

A nap további részéről nincs fotónk, ugyanis eleredt az eső. Először csak enyhe volt, de ha tudjuk, hogy később hogy rákezd majd, inkább tekertünk volna abban az enyhe esőben, és nem állunk meg kétszer is kivárni, hogy elálljon. Mert nem állt el, hanem csak jobban rákezdett. Mikor beértünk Altacomulco határába, iszonyatosan rákezdett. Behúzódtunk egy buszmegálló fedele alá, egy óráig néztük, ahogy kiszaladnak mellénk a közeli gyárból a műszakjukból haza siető munkások, és pattannak fel buszokra és taxikba… Majd meguntuk a várakozást, gondolván, hogy mi van, ha reggelig így esik, itt éjszakázunk egy pocsolyában állva? Ekkor persze már sötétedett is, nem csak a fekete felhők, hanem a közelgő éjszaka miatt is. Feltettük hát a villogóinkat, első lámpát is kapcsoltunk, felcipzároztuk az esőkabátokat és elindultunk. Hiszen már csak 3km volt hátra… De milyen három! Új értelmet nyert az “ez szívás!” a szótárunkban: kegyetlenül szakadó esőben, sötétben, forgalomban, meredek utcákban, 20cm mély szembehömpölygő vízben biciklizni. :) De legalább most váltani tudtam, mert volt annyi eszünk, hogy az első esőcsepp után egy zacskót húztunk a markolatváltóra. Egy autószerelő műhelybe behúzódva segítséget kérünk (“?Donde está el hotel barato?” – ?Hol van egy olcsó hotel?), és szerencsénkre egy utcával odébb irányítottak, ahol találtunk egy új építésű modern kis templomot. Bent megtaláltuk a papot, de sajnos nem tudott segíteni, azt mondta, hogy a helyiség, ahol maradhatnánk, hideg, szeles, és nedves és éjszakára be kell zárnia a templomot, ezért nagyon sajnálja. Amúgy rendes volt, látszott rajta, hogy tényleg segítene, ha tudna, ezért mivel az eső közben alábbhagyott, meséltünk neki erről a két ázott verébről, akiket maga előtt látott, és adtunk neki egy névjegykártyát is. Búcsúzkodáskor elővett egy gyűrött ötven pesost a tárcájából és átnyújtotta Zitának. Ez nagy jófejség volt részéről, hiszen ez egy étkezésünk ára itt Mexikóban. Megköszöntük a kedvességét, majd elindultunk a hotel irányába, ami egy utcával feljebb volt. Megtaláltuk az első szállót, ahol 130 volt a TV nélküli szoba! Végre, van ilyen ezt is megéltük! :) De azért nem ugrottunk bele egyből, gondolván, hogy hátha a szomszéd szálló, amit szintén említettek az autószerelősök, hátha még olcsóbb. Nem volt az, ott 200 fölött kezdődtek az árak, és a lépcső is szűkebb volt, így maradtunk az első szálló egyik TV nélküli szobájában, ahová nagy örömömre még a wifi jel is elért, így este tudtam kicsit levelezni a naptár ügyében, amit ekkor már elkezdtünk megtervezni. Ha jól emlékszem, ekkor írtam meg és töltöttem fel ezt az oldalt, és készítettem el a hozzá tartozó rendelési formot. Örültem hogy elkészültem vele, mert az előző évekre visszaemlékezve ez nem volt olyan egyszerű feladat, de így harmadjára már könnyebben ment, és ez az egy este elég volt.

Ja, és az óriási meglepetésünket nem is meséltem. Amíg én újrakentem wet lube-al a láncokat (ami aztán eszméletlen sok mocskot felrakott a láncra, de azóta sikerült lemosni és a monszun is végetért már, újra dry lubeot használunk, ez nem mocskol) és leláncoltam a szálló alagsorában a bringákat, Zita elment fizetni a recepcióshoz, és mikor jött vissza, meséli, hogy a paptól nem ám egy, hanem négy ötvenest kaptunk, vagyis 200 pesot! :) Ez nagyon sok pénz, ha ezt akkor látjuk, nem fogadtuk volna el tőle, viszont így már nem volt mit tenni. Csak örültünk neki meg az adományának és az olcsó szobának. Közben az eső is teljesen elállt, így kimehettünk a közeli plaza sarkába enni, ahol érdekes módon sem tacos, sem torta, csak hot-dog meg hamburguesa (hamburger) volt. De ezek finomak voltak, az orrunk előtt készítették őket 15-20 pesoért és minden jóval megrakták őket. Este talán éjjel 2-ig dolgoztam a már írt dolgon, aztán bedőltem Zita mellé az ágyba, az ébresztőt 6 órára állítva, hiszen még egyszer nem akartunk megázni, azt terveztük, hogy másnap még a menetrendszerinti délután 4 órás monszuneső érkezése előtt megérkezünk Tolucába, ahol végre több napot is pihenünk majd.

4. nap: Altacomulco – Toluca-Metepec, 70,3km

Ezen az utolsó napon hála az égnek már semmi izgalom nem történt velünk és sikerült végre nem megáznunk. Az út végig vagy autópályán, vagy városban vitt minket, szóval nem volt túl érdekes, de azért van egy-két fotónk erről a napról is.

Újabb gyöngyszem Zita táblás gyűjteményébe! :) Persze hogy van legalább egy kis shieldes sapkája az ürgének, hát anélkül nem lehet lapátolni :D

Amíg be nem értünk a városba, kb. ilyen volt az út végig, és javarészt lapos! :) Suhantunk szépen

A közelgő nagy ünnepre való tekintettel már a Pemex benzinkutasok is tradícionális mexikói öltözetben voltak, nagy sombrero kalapban és mexikói köpenyben (utóbbinak van valami neve?)

Drága a WC papír métere! :) 1 peso, vagyis 18 forint a benzinkúton az automatából! Óriási üzlet, na és nagy gazfickóság, mi az, hogy nincsen a WC-ben gratis?!? Amúgy mexikóban nem a WC kagylóba kell dobni a papírt, hanem a mellette lévő szemetesbe, mert a csatornahálózat nem elég széles ahhoz, hogy elvigye a papírt is. Ez néha elég érdekes szagokat és látványt tud eredményezni, na de szagultunk és láttunk már ennél sokkal rosszabbat is… :)

ZITAcuarrrooo :)))

Ezen a napon végre sikerült lefényképeznem ezt a mexikói őrületet: a buszosok és kamionosok előszeretettel raknak fel a fényes felniük rozsdás csavarjaira ilyen csili-vili krómozott tüskéket, amitől a járgány mindkét oldalt 10-15cm-el szélesebb lesz, nekem pedig eszembejut a megboldogult számítógépes játékkal töltött éveimből a Carmageddon nevű borzalom… Persze ők nem akarnak sem nekünk, sem a gyalogosoknak semmi rosszat, ez csak egyszerűen nagyon menő, és kész, ettől tovább nem gondolkodnak.

Tolucában még várt ránk néhány zajos-koszos-zsúfolt városi kilométer a Metepec nevű városrészig, de ezt is megcsináltuk, és amikor elküldtem a “400m” szövegű sms-t a leendő barátainknak, Memo visszaírt, hogy már az utcán vár minket a ház előtt. És mikor a címre értünk, valóban már messziről integetett nekünk. :) Ez mindig nagyon jó érzés, amikor így várnak minket valahol. :) Memoval és családjával fantasztikus napokat töltöttünk együtt, nagyon élveztük egymás társaságát, ezért nehéz volt tőlük elszakadni. Viszont most már alig várom, hogy belekezdjek a következő beszámolóba, amiben felidézem majd ezeket a velük töltött napjainkat! :)

Történt 2014. szeptember 9. és 12. között, összesen 303,8km-t bicikliztünk. Megírva október 9-én. Úgy látszik ez az egy hónapos csúszás kezd konstans maradni, de azért igyekszem leszorítani legalább 1-2 hétre.