“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Az egyik lépés közben megcsörrent a telefonom. Vincent hívott minket, mikor elmondtuk, hogy még mindig ugyanott állunk, ahol elbúcsúztunk tőlük. Kérdezte, hogy nem pánikolunk-e, hogy még mindig ott vagyunk? Merthogy ő már pánikolna… Mondtuk, hogy nem, de ő már egy kész ötlettel állt elő: ha délig nem vesz fel minket senki, írjunk neki sms-t, és Michelle-el ketten elindulnak, amíg Peter otthon marad a Gym-ben elvégezni a szükséges Workout-okat a muston, és két órával később, mikor ideérnek, felvesznek minket, hogy este 5-re már Christchurchben legyünk. Hát, nem örvendtem az ötletért, de ismerve az öreget, kénytelen voltam rábólintani az önzetlen és nagylelkű ajánlatára. Vince-el nem szabad és nem is nagyon lehet vitatkozni, ha elhatározta, hogy segíteni akar, és mi nem hagyjuk, az… annak nem lesz jó vége! :) Szóval megígértem Vince-nek, hogy délben sms-t küldök neki, hogy mi van velünk. Nem kellett délig várnunk. Már 11 után felhívott, hogy na akkor indulnak, jó? Jó, megbeszéltük azt is, hogy mi tovább stoppolunk, amíg ők úton vannak. Eltelt még kb. két óra, és közben Vince újra hívott, hogy gond van a musttal, maradnia kell, még nem tudott elindulni, elnézést kér. Ennek én igazából örültem, nem akartam, hogy egy 82 éves öregember miattunk levezessen egyetlen nap alatt 1000km-t, még aggódtam is érte, hogy mi van, ha valami balesetet szenvednek, csak miattunk… Ezért aztán Zitával már néha ugráltunk az autóknak: „Vegyetek fel! Vegyetek fel, nem tehetitek ezt egy öregemberrel, vegyetek már fel, különben Vince értünk jön, amit nem szeretnénk!” – Nem azért, mert nem kedveljük, nagyon is bírjuk az öreget, csak épp túl sok, amit megtesz értünk. Szóval így drukkoltunk, és közben Vince megint felhívott minket. Miközben beszéltem vele, egy apró campervan, vagyis egy lakóautónak átalakított mikrobusz lefékezett mellettünk a porban. Zita már futott is hozzá, én közben mondtam Vince-nek, mi történt, és megígértem, hogy beszámolok majd hamarjában a fejleményekről neki, de most le kell tennem.

Emberünk kiszállt az autóból, ránk nézett, majd a csomagjainkra, és valahogy így kezdte: „You must be really optimistic! Hitchhiking with two recumbent bicycles (hoppá, egyből tudta, miféle bringáink vannak – ezek szerint bringás!) and with these huge piles of luggage, you are really crazy! If I don’t come, nobody every going to take you” – Magyarul: Ti aztán optimisták vagyok! Két fekvőbringával és ennyi rakás holmival stoppolni, őrültek vagytok! Ha én nem jövök, soha senki nem vesz fel titeket… – folytatta, mire én rávágtam, hogy „De jöttél!” – ezt csak azért mertem megengedni, mert emberünkről, akiről időközben kiderült, hogy Alan-nek hívják, látszott, hogy majd annyira örül nekünk, mint mi őneki. Ami nagy szó, mert mi biza nagyon, de nagyon örültünk neki, azt elhihetitek! :)

A bringák pont befértek, csak a kislétrát kellett feldobni a felső ágyra

Igazából már a pakolás alatt látszott, hogy mindkét fél alig várja, hogy meséljen egymásnak. Mert hát a bicikliket vagy 10 percig tartott bepakolni, na nem azért, mert nehezen fértek be (pont frankón befértek), hanem mert közben már elkezdődött a diskurzus. Ami, ahogy végre bepattantunk az autóba, úgy hágott csak a tetőfokára. Mikor Alan meghallotta e szavakat, hogy Karakorum Highway, meg Pamír, és ezek, teljesen kész volt, és erőteljesebben is a tudtunkra adta, hogy teljesen veszettek vagyunk. De ne a mi történetünket ragozzuk, hanem meséljük el egy kicsit az övét. Az első, amit elmesélt, hogy micsoda véletlen egybeesés az, hogy épp most épp itt találkoztunk. Ugyanis ő egyszer felvett már egy hasonlóan elvetemült stoppost, egy amolyan adab.hu borítóképes stoppost, egy fickót aki szörfdeszkával, meg egy csomó egyéb egész halomnyi sportfelszereléssel stoppolt. Ők Alannel aztán nagy barátok lettek, és az emberből később nagyon sikeres, multisport adventure bajnok lett, híressé vált, de Alannel közben elvesztették több 10 évre a kapcsolatot. Most Alan újra felhívta és Queenstown mellett találkoztak, most már üzleti ügyben is, és a meeting e téren is sikeres volt.

Turbulenciába kerül a lakóautónk

Mi közben turbulenciába kerültünk, na nem a campervan-nal, hanem a Csendes-óceán felett valahol az international date line környékén, kb. 2 órányira és 1700km-nyire Aucklandtől ÉÉK-re. :) Ezzel lelőttem a poént, hogy természetesen elértük a gépet. Mondanom sem kell, nagyon élvezem, hogy ezt az útinaplót egy hajóról kezdtem és remélhetőleg ezen a repülőn fogom befejezni. És hogy arról szól, hogy hogyan stoppoltunk keresztül egész Új-Zélandon a kerékpárokkal édes négyesben. :)

A francba, ez nem akarja abbahagyni a rázkódást, és lassan már több aksiidőm marad a netbuksiban mint a hátralévő repülési időnk, ezért inkább folytatom. Szóval Alan Tekapo-ig vitt minket, és útközben odafelé is megálltunk egyszer, csak a mi kedvünkért, egy tó mellett, ahonnan a ragyogó napsütésben rá lehetett látni a Mount Cookra.

Pihenő és nézelőzés Twizel és Tekapo között – Csak a mi kedvünkért

Kilátás az út mellől

A Főző Hegy… Vagyis a Mount Cook a tábolban, 16x zoomol fotózva

Úton Tekapo felé

Tekapo-ban Alan-nel telefonszámot cseréltünk, mert azt mondta, hogy csak a közeli sípályákhoz megy egy meetingre, és attól függően, hogy hogyan mennek a dolgai, lehet, hogy még ma késő délután továbbhajt Christchurch-be, de ha nem ma, akkor legkésőbb holnap. És természetesen elvisz minket szívesen tovább is, sőt, ő igazából Aucklandig megy, csak közben lakóautót cserél majd, mert hát Relocationt végez tulajdonképpen, vagyis napi 1 dollárért „bérli” az üzleti road tripjeihez ezeket a lakóautókat, amiket így valójában a bérbeadó cégnek visz át a következő igaz, nagypénzes bérlőhöz. Egy nagyon jó site, ami összefogja az összes ilyen szolgáltatást (1 dolláros relocationt) adó céget az imoova.com, ahol kanadai, egyesült államokbeli, ausztrál és új-zélandi lakóautók között is válogathatunk.
Alan elviharzott, mi meg ott maradtunk újra az út szélén, de most az eddiginél is szélesebb mosollyal az arcunkon. Újra összeraktuk a bringákat, majd kigurultunk a tó felé a füves mező szélére. Leültünk egy padra, elintéztük az ügyes-bajos dolgainkat, na és közben megírtunk mindent Vince-éknek. Természetesen nagyon örültek a híreknek, „Thank God for Alan!” – írta vissza nekünk Vince. :)

A Péntek kutya és a Hold Tekaponál

Hogy egy kicsit a helyről is írjak, Tekapo egy eszméletlen gyönyörű hely! Amolyan igazi meseszép kis tourist spot, van itt egy tó, amiből kifolyik egy patak. A patak túloldalán, egy félszigetszerűségen áll egy kis kőtemplom, na az a kis épület nagyon oda van rakva! A háttérben havas hegyek, közben a Hold is felbukott mögülük, az egész valóban gyönyörű, alig bírom fotózni.

Tekapo-ban ez a kilátás fogadott minket

Alan erre az erdőre mutogatott, hogy ő ott tervez sátrazni, ha úgy hozzák a dolgai, hogy itt éjszakázik

Elmegyünk enni, most a nagy örömre megengedtünk magunknak egy pékséget, és a boltban is bevásároltunk egy napi élelmet, ki tudja, mi vár ránk az elkövetkező napokban. Alan nem jelentkezett, és lassan sötétedni kezdett, ezért elindultunk az általa javasolt vadkempinges táborhely felé a tó keleti sarka mögé, pont abba az erdőbe, amit annyiszor fotóztam az előbb.

A Hold épp akkor bukkant fel a gerinc mögül, amikor mi a tájat csodáltuk

Ebből a szögből sem csúnya a környék… :)

Útközben megnéztük közelebbről is a templomot és mellette Pénteket, vagyis Fridayt, a kutyát, aki anno egy birkatolvaj szolgálatában állt a környéken, és annyira jól végezte a dolgát, hogy miután a gazdáját már elkapták, ő még mindig tovább terelte a birkákat, hogy elrejtse őket.

Friday, a kutya, és az éppen előbújt Hold

Persze végül őt is utolérte a végzete, de még ma is emléket állít az okos állatnak ez a szobor a Tekapo-tó mellett.

Irány az erdő, a tó sarkát megkerülve

Az erdőbe beérve sátrazni és lakókocsival éjszakázni tilos táblákat találtunk, de hajtottunk tovább. Megtaláltuk a pihenőhelyet, amit Alan említett, az Old Homestead nevet viselte, mert valamikor régen állt a helyén egy ház. De nini, hát itt még WC is van, akkor meg mi a gond? Ahol WC van, ott sátrazni is lehet, hiszen nem kell az erdőbe piszkítanunk. A táblákat meg nem láttuk, már sötétben érkeztünk meg. – Ha kérdezik. De nem kérdezte senki. A pihenőtől beljebb, kb. 200m haladva egy gombákkal benőtt ösvényen, egy tisztás szélén állítottuk fel a sátrat még éppen sötétedés előtt.

Sajnos se este, se reggel nem voltak jó fények a fotózáshoz, de higyjétek el, egy nagyon szép réten sátraztunk! :)

Filléres vacsora a sátorban

Már csak két instant tésztalevest vacsoráztunk, aztán épp készültünk eltenni magunkat a hálózsákba, amikor Alan-től sms-t kaptunk: „I’m on my way” – úton van, írta. 20 perc múlva már a lakókocsijában beszélgettünk iszogatva. Elmesélte, hogy másnap reggel még van egy meetingje a közeli obszervatóriumnál, és ha akarunk, mi is felmehetünk vele a csillagvizsgálóhoz, ami egyébként sok érdekes felfedezést magáénak tudhat, mert errefelé nagyon tiszta, fényszennyezés-mentes éjszakák szoktak lenni. Azt is megtudtuk, hogy a meeting után Christchurchbe hajtunk, és ott egy ennél még sokkal nagyobb, 6 személyes luxuslakókocsit fog átvenni, hogy „elvigye” Aucklandbe. Az üzletéről is mesélt, miszerint pólókat és kiegészítőket készít, álmodik meg termékek, cégek, szolgáltatások mellé, megtervezi, legyártatja, és eladja őket, először természetesen az ügyfélnek, majd vagy ő maga, vagy az ügyfél a „végfelhasználóknak”. Ezt ekkor először még nem teljesén értettük, hogy hogyan is van.

A 6 fős luxus lakókocsi, ami fennhordja az orrát

Másnap reggel, talán a tó közelsége miatt, de egyáltalán nem fáztunk, talán 5 fok is volt, amikor kibújtunk a sátorból. Ahogy megbeszéltük, 8:30-kor összepakolva ott voltunk útra készen Alan lakóautójánál. Újra berámoltunk, de sajnos nem mentünk fel a csillagvizsgálóhoz, mert mint kiderült, annak a szuvenírboltja itt van lent Tekapo-ban. Itt volt egy ismét nagyon sikeres meetingje Alannek, játékokat álmodott és adott el az ügyfélnek.

Ezzel a hangulat is megalapozódott a kocsiban, és már száguldottunk is Christchurch felé. Amíg a keleti part felé hajtottunk, láttunk egy-két szép helyet, majd a nagy főúton, a város előtt egész komoly dugóba keveredtünk.

Ezeken a hegyeken állítólag magán sípályák vannak… :o

On the Road Again – Csak most kicsit másképp, mint eddig

A reptér mellett egy autókölcsönzővel szemben kipakoltunk a fűre, majd Alan elhajtott, hogy autót cseréljen – 15-20 perc, és itt vagyok, köszönt el, mi pedig vártunk. Eltelt fél óra, eltelt egy óra, megettük az összes kekszünket, Alan sehol. Ekkor már késő délutánra járt az idő, pulóvert kellett húznunk, és hát jobb híján vártunk tovább. Másfél óra múlva végre megjelent Alan, elmondta, hogy sokáig tartott az átadás és az átvétel, és még ahogy előzőleg megbeszéltük, a biciklikhez egy a lakóautó hátuljára szerelt tartót is bérelt, ami 50 dollár volt és amit természetesen mi álltunk. Ez az új autó tényleg egy luxusmodell volt, egy Mercedes lakóautó, hatalmas hálószobává alakítható, függönnyel elválasztható nappalival a hátuljában, és az oldalsó ajtóval szemben egy WC-vel, valamint a két hátsó sor ülés mellett hűtővel, tűzhelyekkel, „kemencével” :) pirítóssal, vízforralóval és mikróval szerelt konyhával. De még TV és az egész kocsiban hangfalakkal bíró audiorendszer is volt a járgányban.

Ez a nap, bár az előbb már nekünk is úgy tűnt, hogy a vége felé jár, valójában még nagyon sok hátravolt belőle. Alan megengedte, hogy a vezetőfülke feletti „nyúlványban” aludjunk, ami valójában egy nem klausztrofóbiásoknak tervezett franciaágy volt. Hogy mi mekkora mázlisták vagyunk ezzel a fickóval! :) Ráadásul egészen Pictonig hajtottunk ezen a napon. Útközben felvettünk három 18 éves belga srácot, gap year-en nyomták Új-Zélandot, de már ők is a végefelé jártak, csak pár hetük volt hátra belőle.

Pictontól pár kilométerre egy, a szerpentin melletti kis fordulóban parkolta le Alan a járgányt, itt éjszakáztunk, de előtte még megittunk együtt egy üveg bort és Zitával (vagyis inkább főleg ő, én csak a hagymát vágtam fel és Alant tartottam szóval) carbonara spagettit főztünk a fáradt sofőrünknek.

Carbonara spagetti vörösborral, ez ám az élet kérem! :)

Cozy, ey? Ez itt a nappali, avagy Alan ágya, ő az asztallal aludt :)

2014. május 13-án reggel csupán 7 óra alvás után, de nagyszerűen kipihenve ébredtünk, a kocsi fennhordott orrában aludni sokkal kényelmesebb volt mint az előző két este a sátorban.

A reggeli kilátás a lakókocsiból

Így utaztak a bringák a lakókocsi hátulján

A pictoni tengerpart

Tour of New Zealand prospektus

A reggeli találka – ez kevésbé formális és üzleti jellegű volt, ráadásul bringás emberrel, így mi is a részesei lehettünk :)

Ezen a napon, reggel Alan egy barátjával találkoztunk egy picton-i kávézóban. Az úr nem más volt, mint a Tour New Zealand kitalálója és főszervezője. Ezt a versenyt két évente rendezik meg és egyszerre mind a két szigeten. Az egyik csapat a legészakabbi, a másik a legdélebbi pontról indul el, és ha jól emlékszem, egy hét után találkozik a két banda Wellingtonban, középen az északi sziget aljában a fővárosban. Közben végig együtt grupettoznak a bringások és este is közös szállás van, tehát egy nagy buli az egész, egy hatalmas közösségi élmény, mind profiknak és hobbikerékpárosoknak.

A Cook-szoros, a magyar udvar és a biztos lábakon álló parlament

A hajóra felszállva Alan salesman képességeit is használva megpróbálta feljuttatni a timelapse kameránkat a hídra, de mivel elindult a hajó, erre már nem volt lehetőség eleinte, aztán pedig miután már letettük és odaragasztottuk a legmagasabb, utasok által is látogatható szint elején lévő üvegablakra a kamerát, onnantól már nem akartuk többé elmozdítani.

A fjordok kijáratánál még egy szivárvány mellett is elhajtottunk. Kár, hogy nem alatta, az lett volna csak a timelapse… :) Egyáltalán át lehet menni egy szivárvány alatt? És tényleg kincs van elásva a lábainál? :)

Így néz ki a térképen a hajóút, ezt vette végig a kamera indulás után pár perccel indítva és érkezés előtt pár perccel leállítva

Sajnos az idő nem volt tökéletes, de hát ez van. :) Viszont én közben utolértem azt az időpillanatot, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni a kompon. Közben, hogy a jelenről is beszámoljak, míg ezt írom, gyönyörű felhők mellett haladunk el 11 ezer méter magasan pontosan az international date line egy olyan kanyarulatában, ahol már tegnap van. De mivel ez a vonal nem egyenes, ezért mindjárt megint holnap, vagyis 20-a lesz. :) Szóval teljes az időzavar a fedélzeten.

Ugráltunk a napok között… Lehet ezért volt akkora turbulencia? Széles volt a dilatáció a nemzetközi dátumelválasztó vonalon! :D

De közben az előttem lévő multimédiás szórakoztató egységből Neil Young szól, és megszűnt a turbulencia, így a naplóírásom új lendületet vehetett. :)

A hajón töltött órák nem teltek eseménytelenül, ugyanis kitaláltuk a továbbiakat. Amíg Alan-nek meetingje van a vasútállomás mellett, mi kiszállunk a kocsiból és körbenézünk a városban, hiszen a magyar kertet és a parlamentet még nem is láttuk. Ahogy Alan végzett, felvisz minket Johnny-ékhoz Wainuiomata-ba, ő pedig még ezen a napon továbbhajt az északi sziget közepe felé, ahol mi majd busszal érjük utol holnap napközben. A buszjegy a wellingtoni vasútállomástól egy National Park nevű megállóig mindössze 28 dollárba került fejenként. Ennyit megért nekünk, hogy egy estét újra eltölthessünk a barátainkkal, akikkel a Karácsonyt és a Szilvesztert is töltöttük legutóbb.

A fővárosba szemerkélő esőben érkezett meg a hajónk, és ahogy megbeszéltük, Alan kitett minket, és mindenki ment a saját dolgára. Először a parlamenthez sétáltunk oda, de ahogy a biztonsági őrtől megtudtuk, a vezetett „túrák” odabent 1 órán át tartanak, és nekünk ennyi időnk sajnos nem volt, így ezt most kihagytuk.

A Beehive, vagyis a képviselők háza és a parlament

Azért kívülről megcsodáltuk a „Beehive”-nak, vagyis méhkasnak becézett képviselők házát, ami ahogy sokaknak, nekünk is furcsán festett a nála vagy száz évvel idősebb szomszédainál, a parlamentnél és a könyvtárnál. Csak pár sarokkal kellett feljebb sétálnunk és ráleltünk a „Hungarian Garden”-re, ahol egy székelyudvarhelyi építésű székely kapu díszíti az apró utcasarki teret, ahová, aki szeretne, a kör alakú tér köveiből lerakhat egy névre szólót magának. Hogy e mögött mi a történet, arra sajnos már nem emlékszem, valószínű minden jó célra adományozó egyén vagy közösség kap egy ilyen névre szóló téglát a téren.

Egy apró térről van szó egy utcasarkon

A téglák

Ez a kis tér adja a kert központját

…és a székelykapu! :)

A térrel szemben volt egy szupermarket, ahová gondoltuk betérünk néhány apró ajándékot venni Johnny-éknak. Ekkor hívott fel minket Alan, hogy a meeting elhúzódik és csak valamikor 5 óra után fog végezni. Jó, ez remek, mondtuk, és már néztem is az órámat: 15:34, még elérjük a utolsó kezdést a parlamentben 4 órakor. Siettünk vissza, átjutottunk a biztonságiakon, és még egy kis időnk is volt a váróban pihenni. Még jó, hogy kicsit előbb jött az idegenvezetőnk, és figyelmeztetett, hogy a körbevezetéshez regisztrálnunk is kell. Megtettük hát, és már indult is a kis hét fős csoportunk. A Beehive-ban kezdtünk egy nagy fogadóteremben, aztán néhány kisebb termet néztünk meg a parlamentben, volt köztük egészen szépen feldíszített is, tele voltak a falak maori fafaragványokkal, gyönyörű volt az egész. Közben persze politikáról is beszélt az idegenvezetőnk, elmondta, hogy itt Új-Zélandon, ha jól emlékszem, 7 párt van bent a parlamentben, és nem nagyon volt soha semelyik 50% felett, és ez mindenkori cél is, hogy így legyen. Nincs felsőház, de minden témának három „reading”-je van, vagyis háromszor beszélik át. Ahhoz, hogy dönthessenek valamiről, nem muszáj bent ülniük, távolról is lehet szavazni.

A termek után lementünk az alagsorba, és itt jött az egészben a legérdekesebb rész, amit már nagyon vártam, és ami miatt tulajdonképpen szerettem volna megnézni a parlamentet. Mivel a könyvtárral együtt két nagyon régi épületről van szó, ezek nem voltak földrengésbiztosak. De a kilencvenes években „felújították őket”, ami azt jelenti, hogy az eredeti kinézetüket megtartva, erősebb falakat húztak fel az épületekben, és az egészet elválasztották az eredeti talapzattól, és közbenső csillapítókat helyeztek be az épület alá. Ezeknek a kőkemény gumi-acél-ólom tartóknak egyenként több száz tonna a teherbírása, és ha jól emlékszem, darabjuk 10 ezer dollárba, vagyis közel két millió forintba került. Ezekből van 1400 az épület alatt, mindegyik 30 centire képes „kilengeni”, amit őszintén szólva nehezen tudok elképzelni, mert az egész brutálisan tömör anyagból van, de hát ha ezt mondják, biztos így van. A technológiát egyébként egy Kiwi építész találta ki, és ma már a világ minden földrengésveszélyes vidékére exportálják. Fotók odabentről azért nincsenek, mert nem szabadott fényképezni.

Egy este Johnny-éknál, avagy ahogy egy közlekedési vállalatnak működnie kell (vagy kéne)

Hála Alan ismét jól sikerült meetingjének (ami ezúttal egy stratégiailag nagyon fontos találkozó volt), megnézhettük a parlamentet, és utána még a boltba is vissza tudtunk szaladni, így vittük Johnny-ékhoz egy kocka sört. Igaz, most csak egy esténk volt együtt, de ez, ahogy vártuk, nagyon jól sikerült. Maria nagyon finom spagettiszószos galuskát készített (ez amolyan újféle találmányuk lehet, olasz-magyar konyha… :) ), és megittunk pár sört és kólát, ki mit. Na és nem maradtak el a nagy beszélgetések és a rikiki parti sem. Mindeközben nekem furcsa érzésem volt, mert belegondoltam, mennyi minden történt körülöttünk és bennünk, velünk, mióta legutóbb itt jártunk Maria, Johnny Marietta és a kis Terence vendégszeretetében. Januárban még úgymond „kezdők” voltunk Új-Zélandot illetően, még minden előttünk volt, minden felfedezésre várt, még minden bizonytalan volt: az, hogy meddig maradunk, hogy merre megyünk tovább, és hogy egyáltalán, kapunk-e munkát és tudjuk-e majd folytatni az utunkat úgy, ahogy azt megálmodtuk. Most, hogy ezen a repülőn ülünk, mindez már biztos, eldőlt, megcsináltuk, átverekedtük magunkat a bürokrácia útvesztőin, legyőztük a munkavízum-szörnyet, munkákat találtunk, dolgoztunk, és pénzt kerestünk, elegendőt a következő – és egyben utolsó – falinaptár kiadásig, ami ha legalább olyan jól sikerül majd, mint az előző kettő, akkor a büdzsét illetően „otthon leszünk”, vagyis hazajutunk. :) Ezt leírni nem tudom, mennyire megnyugtató érzés, és hogy ez a tudat mekkora gondot tüntet el a vállunkról. Az én vállamról legalábbis óriásit. :) Azt hiszem egy hajszálnyit, de csak egy hajszálnyit túl aggódó típus vagyok e téren, túl sokat aggódom a jövőn, amit nem kéne, mert hát eddig is szépen megoldottunk mindent és mindig lett valahogy, nagyjából mindig jól. Tervezni, szervezni, álmodni azt kell, de aggódni, azt azt hiszem nem kéne annyit, amennyit teszem. Elvégre most repülünk Hawaii-ra, a nyugati társadalom által legszebb, legjobb, legnagyobb paradicsomnak és álomszigetnek tartott helyre. :)

Később utolért minket az éjszaka az égben…

Ha ezt valaki elmondja nekünk induláskor, vagy akár csak fél évvel ezelőtt, valószínű kinevettük volna, vagy megkérdeztük volna, hogy mit szed, és mi is kértünk volna belőle. Hát ember, Hawaii az egy drága hely, budget-világjárók nem mennek arrafelé! :) Hát, a végén kiderült, hogy a fenét nem, ha arra olcsóbb átkelni a Csendes-óceánon, akkor arra megyünk. :) Zita sem panaszkodhat, két hét Bali, és most két és fél hét Hawaii, mindezt egy nászútban… :) Persze meg kell dolgoznia mindezért egy ilyen őrült mellett, mint én, most pl. azt eszeltem ki, hogy felbiciklizünk/túrázunk a 4200m magas Mauna Kea-ra a Nagy Szigeten. Ha sikerül… :) Majd meglátjuk, mi megpróbáljuk, ahogy szoktuk, aztán majd meglátjuk, ahogy az lenni szokott! :)

Visszatérve Johnny-ékra, a kis Terence azóta már nem csak kúszik, hanem mászkál is, és már új szókincse van: a „Hiuó!”, vagyis a „Here You Go!”, a „Tessék!”, mert hát ezt hallja a legtöbbet az édesanyjától. :)

E labdás játékhoz kalapács is dukált, így Marietta és Terence (főleg Terence!) jó nagy zajt tudtak vele csapni… :)

A macska is nagyott nőt, mióta utoljára láttuk :)

Reggelizés

Közös búcsúfotó

A macska is nagyot nőtt, ámbár Terence-el nem kerültek közelebbi barátságba, csak Mariettával. :) Johnny és Maria azóta is verhetetlen rikikiben és egy változás az életükben, hogy most Maria van otthon a gyerekekkel, és Johnny hamarosan buszsofőr lesz Wellingtonban. Már a tanfolyam vége felé jár, de még csak üres buszokat vezet, persze mindezt már fizetésért.

Johnny egy egyszerű, csak autókra érvényes jogsival kezdte a buszsorfofőri karriert: jelentkezett, és többszöri tesztek után kiválasztották – most tanul buszt vezetni

Mesélt az itteni közösségi közlekedési morálról is, ami nagyon tetszett. Itt kb. 1%, ha bliccel, csak az első ajtón lehet felszállni, mágneskártyát kell lehúzni, és a rendszer a zónák szerint mindig csak annyit von le amennyit utazol, illetve ha ilyened nincs, akkor a sofőrnél lehet jegyet venni, de persze utóbbi kicsit drágább, mint a kártyás megoldás. A buszokon GPS van és olyan nemtudommilyen nevű rendszer, ami mindent figyel a buszon és küldi az adatokat egy központnak, mint a Forma1-ben, így ott előbb tudják, ha valami baj van a járgánnyal, mint a buszvezető. Az utasók bátorítva vannak arra, hogy visszajelzéseket küldjenek a társaságnak a buszvezető magatartásáról, és ezt meg is teszik. Nem csak negatív dolgokra kell gondolni, ha egy sofőr kedves és előzékeny volt egy utassal, vagy ügyesen oldott meg valamilyen szituációt, ezt is jelentik az utasok a társaságnak és ilyenkor az adott pilóta a hét végén bónuszokra, magyarán prémiumra számíthat. A vezetőknek mindenkor kedvesnek kell lennie az utasokkal, és ha valaki pár cent vagy dollár hiányában tudja csak megvenni a jegyet, fel kell engedniük. Az ilyesmit csak akkor kell jelenteni, ha valaki rendszert csinál belőle. Ha gyerekek randalíroznak a buszon, kedvesen megkérik őket, hogy hagyják abba, mert ezzel veszélybe sodorják magukat és a többi utast. Ez általában működni is szokott, ennyi elég. A társaságnak tavaly 5 milliárd dollár profitja volt. Ilyenkor elgondolkodok azon, hogy nem lett volna-e jobb nekünk, ha 20 évvel ezelőtt a BKV egyszerűen csak csődbe ment volna, és az összeomlását követő káoszból így kinőhetett volna valami, amit nem kell államilag támogatni, ahol verseny van az utasok kegyeiért és pénzéért, ahol mindenki jól jár, ahol nem lehet bliccelni, ami valahogy úgy működne, ahogy kéne neki, ahogy itt Wellingtonban tud. Na, jó, ezt a lemezt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy nem folytatom. Remélem, az én generációm még megéli, hogy egyszer olyan világ lesz Magyarországon is, ami így működik. És nézzük a dolgok jó oldalát, lehet, hogy a BKV koszos és drága, de legalább van! :) Vannak városok a világban, ahol szinte nincs tömegközlekedés, vagy ha van, azt riksások százezreinek káosza alkotja.

Asztalod, széked… De az otthon, vagy valami más…

Másnap reggel úgy volt, hogy 8:30 és 9 között, a NakedBus-unk indulása előtt találkozunk egy kedves magyar wellingtoni családdal (nekik is van téglájuk a magyar kertben), de mivel reggel az autópályán dugóba kerültek, így sajnos öt perccel elkerültük egymást. Nekünk fel kellett szállni a buszra, ami 9-kor elindult Ghandi szobra elől a pályaudvar mellől, ahová ők csak 9:05-kor érkeztek meg. Néha ilyen az élet, de ez egy kicsi világ és az élet hosszú, úgyhogy még talán valamikor, valahol találkozunk! ;)

Gandhi a wellingtoni vasútállomás előtt

A buszon semmi izgalmas nem történt, szerkesztgettem befelé a blogra az előző bejegyzést, mert azt azért jó ha tudjátok, hogy egy dolog megírni ezeket a sorokat, és aztán még egy, legalább ugyanilyen hosszú ideig tartó, de kevésbé élvezetes dolog kiválogatni, átnevezni, leméretezni a képeket, feltölteni őket a videókkal egyetemben, aztán mindezt szépen beágyazni kézzel egy HTML-kódolt szövegbe. Ami azért jó, hogy én így csinálom, mert offline tudom csinálni a munka nagy részét, és mivel már megvannak a szép kis twizel-auckland-jeim EditPlusban, egyben így a leggyorsabb is.

A nagy buszról egy helyen át kellett szállnunk egy mikrobuszba, melynek az eleje kísértetiesen emlékeztetett engem valamire. Ez is egy ugyanolyan járgány volt (vagyis az alapja-eleje) mint Alan legújabb 1 dolláros lakóautója, ugyanaz volt a műszerfal design-ja, ez is egy merci volt. Az egy dollár egyébként túlzás, mert Alannek még kb. 2-300 dollárt ki kellett perkálnia mindenféle út és egyéb adókra, de persze mindez még így is nagyon megérte neki, mert egy ilyen járgány amúgy egy napra kerülne ugyanennyibe.

Füstölgő vulkánok mellett haladtunk el

Egyszer letértünk egy “zsákutcába”, hogy ennél a szállodánál tegyünk ki néhány utast

Mikor a buszunk megérkezett a National Parkba, az ismerős nagy fehér autó már ott állt a FourSquare szupermarket előtt, ahol egyébként Alannek épp meetingje volt a tulajjal. :) Természetesen ismét sikeres. :) Idefelé jövet egy óriási fehéren füstölgő, hófödte vulkán mellett haladtunk el a mikrobusszal, ez gyönyörű látvány volt, de aztán sajnos már sokat nem láttunk a tájból, mert miközben Alan hajtott, ránk sötétedett. Őrült barátunk egész Auckland határáig fölhajtott, talán 80km a város előtt állt meg tábort verni egy dombtetőn. Kérdezitek, hogy akkor már miért nem hajtottunk „haza” egyből a városba, hiszen ekkora táv autóval jó esetben már egy óra sincs. Ezt a kérdést mi is feltettük Alannek, és a válasza az volt, hogy mivel az autót kifizette egy extra napra is (ez 75 dollár általában), ezért ezt szeretné még kihasználni és egy kicsit még távol maradnia az otthon rá váró gondoktól, és még egy napra „hippi” életet élni. Ezen egy nagyon nagyot nevettünk is, mert ő úgy gondolta, hogy fel se hajtja az asztalt hátul hanem csak elüldögélünk a king size ágyán borozgatva az este, de mivel én ugye, mint már tudjátok, hogy asztal és szék mániás vagyok, én (és egyébként Zita is) vágytunk egy kis effajta kényelemre az ultimate hippilét után, ha már itt van, és olyan szupin el lehet süllyeszteni az ágyat és fel lehet szerelni az asztalt, akkor használjuk ki. Tetszett Alan-nek ez a kompromisszumos megoldás, és egy fantasztikus estét töltöttünk el az asztal körül ülve. Ma Alan három napja hűtőben tárolt lazacának felét ettük meg főtt zöldségekkel, és mindeközben a gyönyörűen szóló autórádióból már nem az amúgy nagyszerű, de számunkra már unalmassá válni kezdő Fleetwood Mac szólt, mint két nappal ezelőtt Picton mellett, hanem válogattam különböző slágereket a 60-as, 70-es évekből. Na ez Alannek nagyon tetszett és kis híján táncra perdült a serpenyőben sercegő lazac felett. :)

Alan a lazaccal

De ez még hagyján, de micsoda történeteket mesélt a zenék mellé!

„Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…”

Kölyökként a nyári szünetben egy puccos szálloda földszinti éttermében dolgozott felszolgálóként. Minden szombaton előkelő idős hölgyek bridge-ezni jártak erre a helyre. Az egyik hölgy, aki sofőrrel járt, mindig egy gyönyörű kék, 68-as évjáratú Mercedesszel érkezett. Alannek nem lett volna dolga az ajtónyitás, de átvette e szerepet a kollégától, és amikor az ajtóban köszöntötte a hölgyet, hozzátette, hogy egy nap neki is lesz egy ilyen autója, ha beledöglik is! A hölgy vette a lapot, visszadobta a labdát Alannek, aki ezután dedikált autónyitójává vált a vendégnek.

Amikor a lakóautóba épített trubadurláda a belehelyezett SD-kártyáról Neil Youngtól a Heart of Gold című dalhoz ért, Alan felugrott az asztaltól, és mintha csak valami megszállta volna, lelkesen magyarázni kezdett, hogy van egy története, ami, ha nem vele történik, nem hiszi el, de vele történt meg, és teljesen hihetetlen, de igaz. Ahogy elmesélte az egészet, mindjárt jobban érteni kezdtem azt a fajta spirituszt, ami barátunknak minden nap lángolt amíg vele voltunk, és amit egyszerűen csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy „ő egy igazi őrült!”, de természetesen a kifejezésnek csakis legeslegjobb értelmében.

Alannek 23 éves korában nagyon súlyos rákja volt. Nem tudom most visszaidézni a rák típusát, de legyen elég annyi, hogy ugyanaz a fajta rákja volt, ami később Lance Amstrong-nak is. Az orvosok azt mondták neki, hogy 90 nap múlva 95% hogy halott lesz. Mivel kerékpárversenyző is volt fiatalon, ezért nagyon jó kondiban volt, és így a legdurvább dózisú kemoterápiás kezelést kaphatta. Ez egy újfajta kezelés volt, ami ekkor még csak kísérleti stádiumban volt. Később Armstrongot is ezzel kezelték, de akkor, amikor Alan kapta a kezelést, ő része volt az első 600 kísérleti kezeltnek, és olyan szereket is beadtak neki, amelyekről később kiderült, hogy igazából károsak és semmi hasznuk a betegség meggyógyításában. A küzdelme alatt három alkalommal került a kemo alatt használt szerek mérgezése által a klinikai halál állapotába, de mindannyiszor visszahozták. Ezek az esetek az agyát is károsították. Hiába mondtam neki, hogy ez szinte hihetetlen, mert az én szememben ő valaki olyan, akinek nagyon vág az esze és nagyon ügyes, okos ember, ő elmondta, hogy tudja, milyen volt előtte, és milyen azóta, és bizony ezeknek az oxigénhiányos állapotoknak hatása volt az agyára. Talán az van-e mögött, hogy az egy dolog, hogy valakinek mennyi esze van, és az egy másik, hogy mennyit használ belőle!? :)

Amikor Alan felébredt az utolsó ilyen mérgezésből, iszonyú cefetül volt, mint soha előtte és azóta se. Ez a nap pontosan a 24. születésnapján volt. Édesanyja mellette ült az ágyon, és az ébredező fiától azt kérdezte, mit szeretne a szülinapjára. Alan a nagy fájdalmai közepette arra gondolt, egy kis zene jól esne talán, ezért egy rádiót kért maga mellé, valami dallamot a fülébe. Amikor anyukája bekapcsolta a hozott rádiót, Neil Youngtól az Old Man című dal szólt, ekkor kezdődött el benne az a rész, ami így szól: „Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…” – Ekkor Alanben is elkezdődött valami ének, innentől fogva tudta, hogy legyőzi a betegséget, és élni fog.

Kérdeztem tőle, hogy milyen hatással volt az életére ez a betegség, és annak túlélése de nem beszélt egetrengető, világmegváltó dolgokról. Azt mondta, hogy előtte is élvezte és szerette az élete mindenegyes napját, és ezen „élményeivel” mindez csak tudatosabbá vált benne.

Az ágyunk a lakóautó orrában

Reggeli az autó hátuljában

Ez a kilátás a elülső felső ágyakból

Zita mosogat :)

Ezt egyébként mind alá tudjuk írni, Alan egy boldog ember, aki az élete minden egyes napját megpróbálja maximálisan élvezni és megélni. És mindezt nem rest másokkal is megosztani! :) Így például a stopposokat mindig felveszi, és ezen jószokásának köszönhetően most megismerhettük a nem akármilyen történeteit.

„I was very close to get sacked!”

E történeteknek még közel sincs vége, amíg nem fogyok ki a lendületből, elmesélek belőlük még párat. Később, amikor Alan már a pólóbizniszben utazott, az Új-Zélandon turnézó rockbandákkal tartott, megállapodott a rendezvényszervezőkkel és a zenekarral, ők tervezték és gyártatták a pólókat, amelyeket aztán ők maguk adtak el egy kinyitható oldalú furgonból a koncertek után. Így találkozott Alan Iggy Poppal, Mick Jaggerrel, és még sok más rocklegendával. Amikor ezekről a zenékről beszélgettünk, elmondtam neki, hogy szerintem akkor abban a korszakban volt valami a levegőben, valami, ami érződik a zenékben, valami amit nem lehet leírni, megfogni vagy elmondani, valami, amiről mindenki tudja, miről beszélek, aki szintén érzi, amikor ezeket a dalokat hallgatja abból a bűvös időből. Alan is egyből vágta, miről regélek, és abszolút egyetértett, és még hozzá is tette, hogy ez valóban így volt, de ez a dolog azóta elveszett. És valóban, manapság más a zene. De ami akkor született, mind megmaradt, és még ma is hallgathatjuk. A magnó Credence Clearwaterre váltott, a járgány még mindig behúzott kézifékkel állt a dombtetőn, de mi odabent szárnyaltunk a térben és az időben, remek volt a hangulat, felemlegettem a „régi szép időket”, mert bár én még csak 30 (és te jó ég, 3 nap múlva 31…:o) éves vagyok, de nekem is volt ilyen. :) Amikor a Dúddal kedd délelőttönként a dupla angol és a dupla hálózatok óra között átvillamosoztunk a Millenáris Parkba, ahol ő gitározott és CCR-t meg Don McLeantől az American Pie-t énekeltünk, söröztünk és szédítettük a felénk vetődő lányokat. (Szegények… :D)

Don McLean nevére Alan ismét felpattan, ha nem ismerném, azt hinném, megveszett a finom vörösbortól és az őrült jó zenétől. És már mondja is a következő sztoriját! Megint egy hotel halljában, ő nyári munkán fiatal kölyökként. A városban adott koncertje másnapján Don McLean a szobájából leérkezik a hallba, Alan lévén (már ismeritek) tökös fiú, és bár csak egy utolsó inas a szállodában, de nem bírja kihagyni a lehetőséget, odamegy Don McLean-hez, gratulál neki a nagyszerű zenékhez, elmeséli, hogy ő is játszik, kezet ráznak. De várjunk csak, hol az autó? Valahová elkeveredett Don bácsi autója, így ott álldogált az egész bagázs egy nagy rakás hangszer mellett várakozva. Te srác, nincs kedved kicsit zenélgetni, itt ma nem járnak az autók! – Szólt oda Don Alanhez. Így történt, hogy ők ketten együtt jammelgettek a hotel várójában egy jó negyed órát, és közben Alan azon gondolkodott, hogy ezért most tuti azonnal kirúgják, ahogy a híres zenész eltűnt a hotelból, de nem baj, ezért megérte! Alant nem rúgták ki, de saját elmondása szerint „I was very close to get sacked!” – vagyis nagyon közel volt ahhoz, hogy „zsákolják”, vagyis kipakolják neki a holmiját azzal, hogy agyő. Így mondja itt az angol, itt nem „fired” valaki, ha kirúgják, hanem „sacked.” :)

A kék merci, és az álmok, amik azért vannak, hogy valóra váltsuk őket

Ja, és a kék mercire visszatérve. Évekkel később, amikor Alan már túlvolt a rákon és megcsinálta a szerencséjét a pólóbiznisszel, egy autót készült venni. Egy pazar, tengerbenyúló földnyelven fekvő, valószínű sok millió dollárt érő villa pincéjében volt az óriási garázs, amiben több tucat csodaautó állt, köztük az is, amit ő magának kiszemelt. De mire összeszedte a pénzt a kocsira, és elment érte, hogy megvegye, valaki más pont előző este letette ugyanarra a kocsira a foglalót. Mikor már fordult volna ki az álomgarázsból, a szeme sarkából az egyik takaróponyva alól egy ismerős kék színt vélt felfedezni. Megkérte a tulajt, hogy hagy nézze meg a járgányt, és csodák csodájára mit lát? Az idős hölgy járgányát, itt volt ismét a szeme előtt álmai autója, mi több, pontosan ugyanaz a darab, amire anno fiatalon, örök álmodozóként szemet vetett. Persze az első kérdése az volt, hogy eladó-e? A tulaj le kellett hogy lombozza, elmondta, hogy megígérte, hogy ha valaha eladja, akkor egy bizonyos autókereskedőnek fogja odaadni, mert már odaígérte neki. Mit ad Isten, Alan jó barátja volt ez az autókereskedő, így embereink rögtön telefont ragadtak. Alannek elképesztő szerencséje volt, az autókereskedő barát épp nagyon ki volt fogyva a pénzből, így kötélnek állt, gondolván, hogy ha már a közeljövőben úgy se lehet övé az autó, akkor hagy legyen Alané, ha már ennyire vágyik rá. – Mindezt igazából Alan előadásában, egy üveg bor mellett, azon a dombtetőn, a lakóautóban kellett volna hallanotok, elképesztő volt! :) És most vonatkoztasson el mindenki az autóktól, és ne kérdezzétek, hogy ha mi mindig azzal jövünk, hogy egy autó árából utazzuk körbe a világot, akkor most miért jövök ilyen autós sztorival. Nem az autó a lényeg, hanem hogy Alannek volt egy álma fiatalkorában, élte az életét a tőle telhető legboldogabban, ami közben majdnem oda is lett a rákban, a halál torkából tért vissza, megcsinálta a szerencséjét és a végén egyszer csak úgy hozta a sors, hogy ez a kék autó ott volt, és eladó volt, mert még az autókereskedőt is ismerte. A lényeg, hogy az álmok igenis valóra válthatók! :) Az élet pedig szép, főleg hogy tele van ilyen Alanféle figurákkal! :)

A kék autót később egyébként magunk is láttuk, mert Alan a felesége és Zita személyisége, illetve őköztük és miköztünk Zitával annyi hasonlóságot vélt felfedezni, hogy azt mondta, muszáj találkoznunk a párjával is, így egyik szombat este áthívtak minket vacsorára.

Alanéknél vacsorázva

Újabb nagy szerencsénkre Alan (aki egyébként házig vitt minket Aucklandben) csupán 4,3km-re lakott attól a háztól, ahol mi vendégeskedtünk. Így simán csak áttekertünk hozzájuk és még egy nagyszerű vacsora erejéig ismét együtt voltunk, és aztán ma reggel is, mert Alan a nagy terepjárójával kivitt minket csomagostul, dobozostul a repülőtérre. Ahonnan azóta egyébként visszarepültünk az északi féltekére. Ezúttal annyira belemerültem a naplóírásba, hogy elfelejtettük megünnepelni az Egyenlítőn való átrepülést. Mert Zita is valami tévésorozaton kacag. Ezek és a zenék ingyen vannak, csak a mozifilmekért kérnek 10-10 dollárt. Hát ilyen is van, átnaplóírtam magam az Egyenlítőn! :) De ha minden igaz, ezen utazáson még kétszer lesz alkalmunk ilyesmit ünnepelni, úgyhogy nem dőlt össze a világ. Ellenben gyönyörű a naplemente 10600 méterrel a tengerszint felettről! :)

Futások, vacsorák és pakolás Aucklandben

De még mielőtt lezárom e megint ultra hosszúra sikerült naplót, még az aucklandi napokról is meg kell emlékezzek. Virág Zsuzsi hónapokkal ezelőtt írt ránk Facebook-on, és felajánlotta a vendégszeretét. Többen is tettek így, elnézést, akiknél végül nem laktunk és nem találkoztunk, ha lehetne, kettészakadnánk az ilyen helyzetekben, de csak egy van belőlem, meg Zitából is, és mi összekötöttük magunkat. :) Szóval Zsuzsinál és Brandonnál laktunk, ami nagyszerű volt, nagyon jól éreztük magunkat náluk. Brandon, Zsuzsi párja egy újzélandi-malajziai-kínai, akivel Spanyolországban találkoztak. :) Ez a „hovatartozás” ha nem téves így hívni ugye úgy jött össze, hogy ugye ahogy már megtanultuk, Malajzia lakosságának 25%-a kínai származású, ebből a csoportból költöztek át Brandon szülei anno Wellingtonba. Ez így most már a fél világot bejárva számunkra teljesen triviális, de elképzeltük Zsuzsit, ahogy otthon magyarázza a barátainak, hogy a párja egy Kiwi, malajziai kínai származással. Nem kínai. Nem is malajziai… Ő Kiwi, hát nem érted!? :) Bevallom, pár éve még én is néztem volna ezen, de ma már teljesen természetes, hogy valakinek az arca és a bőrszíne kicsit más, és egy másik országból jöttek a szülei ahová a nagyszülei egy harmadik országból vándoroltak. Nem azt mondtam, hogy így kell, vagy ez a természetes, csak hogy ilyen is a világ, ez benne van, ettől is szép, és ez (ma már) teljesen normális. Egy másik vicces dolog volt Brandonnal kapcsolatban, amin megint nagyon jókat nevettünk, az a Tesz-Vesz Város volt. Először is, e könyv megálmodói biztosan nem gondoltak még a vegákra és vegánokra, sőt igazából valljuk meg, elég perverz dolog hogy macskák és malacok a szereplők a könyvben, és az egyik oldalon, ahol az élelmiszerek nevei vannak, van egy hentes is rajzolva, aki szintén egy malac, és aki mellett hatalmas húsok csüngenek. :) De ennél még viccesebb az, hogy ezt a könyvet Brandon kapta Zsuzsi szüleitől, hogy könnyebben tanulja meg a magyar nyelvet. 35 éves kor ide vagy oda, ha nem beszéled az adott nyelvet, egy Tesz-Vesz Város képeskönyv Jolly Joker lehet számodra! :)

Zsuzsi és Brandon, na meg a Tesz-Vesz könyv :) “Térd!” :)

Brandon dícséretére legyen mondta, az alapkifejezéseket olyan jól tudta magyarul, hogy szinte észre sem lehetett venni rajta akcentust. Persze ezek a legfontosabb szavak voltunk, pl. Brandon magyarul köszöntött minket, tudja az italok és ételek nevét, a Köszönöm és az Egészségedre-t, utóbbit többes számban is! :)

Zsuzsiék mellett van egy park, ahová kétszer is kimentem futni, és ezen kívül még egyszer voltunk futni közösen Zsuzsival az egyik reggel ki egy tengerparti parkhoz és vissza. Ez egy hat kilométeres futás volt, ami után rá kellett jönnöm, hogy a 3,5km majd rá a 6km-es kezdés megint túl erős volt. És arra is rájöttem, hogy a futás egy örök szenvedélyem marad, egy olyan Jolly Joker tevékenység, amitől mindig jobban leszek. Ez már valami drog, komolyan, az első aucklandi futásom után olyan jól éreztem magam, mintha valamit beszedtem volna, éreztem hogy nagyon jó volt kicsit végre nagyobb fordulatszámon pörgetni a szívemet, mintha a nagyon pulzusszám átmosta volna az ereimet, vagy mintha megolajoztam, fölmelegítettem volna rég nem használt tagjaimat, egy csuda jó érzés járta át a testemet, és vele együtt a lelkemet is. Mindez persze hátul is ütött, hiszen e jóérzések végett nagyon könnyen túlzásba is viszem a futást, és mivel elszoktam tőle, ez a határ most nem a 15-20km-nél van, hanem már 2-3-nál. Így hamar megpukkanok, és pl. a Zsuzsival futott 6km után annyira kikészültem, hogy délután le kellett feküdnöm aludni, mert semmi más értelmeset nem tudtam magammal kezdeni.

Utca Auckland központjától kb. egy kilométerre… Szokták mondani, hogy Auckland egy hatalmas falu. :)

Nem vágták ki a fát, ott hagyták az utca közepén! :)

És még másnap este is sajogtak a lábaim, de azért tegnap még egyszer kimentem rá futni, és szerintem ha megérkeztünk Hawaii-ra, tudom mit fogok csinálni az első reggel… :) Lesz egy kisebb vulkán pár sarokra a „házunktól”, ami igazából valami felhőkarcoló lesz, mert a vendéglátóink, Laura és John azt írták, hogy a 33. emeleten laknak! :o Egyikünk sem járt még Zitával ilyen magas épületben. :) Ezt is el kell kezdeni. :)

Zsuzsival, Brandonnal és Lajossal

Fagylalt és Cook szoros timelapse, hát kell ennél több? :)

Két este is tartottunk a vendéglátóinknak fényképes élménybeszámolót, ehhez egy szintén bringás magyar volt-kolléga-barát, Lajos is csatlakozott a kis társaságunkhoz. Lángost sütöttünk, majd jött a sztorizgatás, és az egészről egy timelapse is készült, amit az est végén szintén levetítettünk és hát óriási sikere lett. :) Sajnos 860MB nyom a fájl, ezért csak akkor lesz itt a bejegyzésben, ha az USA-ban végre újra ismerni fogják a korlátlan internet fogalmát. :) Ismerik:

Mi volt még? Hmm… Ja igen, megírtunk több tucat képeslapot, beadtuk az adó visszaigénylésünket (142 dollárt kapunk majd vissza, szuper, újabb pár nap a nászúthoz!), elküldtük az aláírt szerződést az ausztrál-kiwi bulvármagazinnak ahol megjelentünk, és még egy csomó más ügyet is elintéztünk.

Sok lapot megírtunk ezen az asztalon Nektek! :)

Szereztünk dobozkat az R&R bringaboltból, mint utólag kiderült, Alan cycling-buddy-jától, és szépen bedobozoltuk a bringákat.

Mivel ilyen túlaggódós vagyok, felhívtam a légitársaságot, ahol elmondták, hogy egy vásárolt feladott poggyász 23kg lehet és egy csomagnak kell lennie, tehát ha négy 20l-es Ortlieb táskát adunk fel, akkor hiába vannak egyenként csak 5,25kg, ha négy darab, akkor az négy poggyász. Ezért aztán lévén csak 2x23kg poggyászt vettünk fejenként (25+35 dollárt) az Air New Zealandtól a 495 dolláros hawaii paradicsomba szóló repjegyünkhöz, ezért aztán vettünk egy kínai filléres boltban ilyen 6 dolláros nagy, de könnyű, vékony zsákokat, amiben ágyneműket szoktak hordani. Mi három-három Ortlieb táskát és a hátsókereket pakoltuk bele ezekbe, így a bicklidobozba mindenestül nagyon könnyen elfértek a most minden eddiginél jobban szétszedett fekvőbringák.

Az egyik Ortlieb-es nagytáska a hátsókerékkel 27kg lett, ezt már nem nézték jó szemmel, 200 dollár túlsúlyt kellett volna fizetnünk, de megengedték, hogy átpakoljunk 3kg ruhát egy ingyenes, „második” kézipoggyászba, ami a sárga hűtőtáskánk lett. Így egyáltalán nem kellett kézipoggyászt fizetnünk. A reptérről még írtunk Vince-nek és a szüleinknek, hogy minden rendben, aztán felszálltunk a gépre, és elkezdtem írni ezt az útinaplót. :)

A repülőn a szokásos biztonsági előadást felszállás előtt nem a sztyuvik adták elő, hanem a képernyőn nyomtak egy vicces kis filmet, amit Zita nagyon ügyesen felvett:

Auckland felülről, felszállás után

Ez talán Devonport is lehet, de nem vagyok benne biztos

Viszlát Új-Zéland, jó volt itt lenni!

Godzilla alakú felhő, biztos az új film tiszteletére! :)

Mivel többször kereszteztük az épp előttünk kanyargó nemzetközi dátumelválasztó vonalat, ezért többször is ugráltunk a napok között, amíg a naplót írtam a repülőn. …és még az egyenlítőt is kereszteztük. Még jó hogy most nem figyeltünk ezekre, ennyi sok vonalra nem is lehet. :)

Mindenki bámult valamit a képernyőn

Pedig sokszor odakint is jó volt a műsor… :) Naplemente 11 ezer méter magasból

Mindjárt megérkezünk a következő helyre. Az USA az utunk 29. országa lesz. Mikor elindultunk, még abban sem voltunk biztosak, hogy akarunk-e ide jönni, nem hogy abban, hogy vajon sikerül-e?

Hát ennyi, megint utolértem magunkat az útinaplóval, juhééé! :)

Történt 2014. május 12. és 20. között, lejegyezve 14-én a hajón és 20-án a repülőn, beszerkesztve 23-án egy 90 dolláros erkélyről. :)

Viszlát Új-Zéland, Helló Hawaii! :) …és köszönjük a nászutat!

Akarom mondani, Aloha, vagy hogyan is mondják, hamarosan megtudjuk, talán még virágos nyakláncot is kapunk, vagy mi a fenét… :) De most beszéljünk inkább Új-Zélandról. Kerek fél évet töltöttünk ebben az országban, amit azt hiszem elfogultság nélkül nevezhetek a Földünk egyik legszebb, legcsodálatosabb, legélhetőbb és legszerethetőbb szegletének. A Kiwik többségében nagyon szeretnivaló népség, vagány, talpraesett, közvetlen, segítőkész banda. Van egy két számunkra mostanáig érthetetlen őrültségük, pl. ez a fagypont körüli hőmérsékletben való rövidgatyában és mezítláb vagy jandalsban (vietnámi papucs, először egy Kiwi kezdte el a nyugati világnak árulni, és ő adta a Japanese Sandalsból a Jandals nevet), vagy legjobb esetben gumicsizmában való flangálás számunkra felfoghatatlan… :) De ezzel együtt is imádnivalóak, még az angoloktól átvett és sajnos máig el nem felejtett, csak forró, vagy jéghideg csapjaikkal együtt is, amelyek egy akkorka, dugó nélküli mosdókagyló felett vannak, hogy oda még a fél kézfejem se fér be – lehetetlenség velük a kézmosás. És akkor itt kb. a negatívumok végére is értünk, ha csak nem kezdeném el szapulni a bürokráciájukat, de ezt nem teszem, mert 1, a végén csak kaptunk munkavízumot, és ez egy csoda, köszönjük! 2, minden szabályt a saját országuk, gazdaságuk és társadalmuk jólétének megtartásához alkottak, amit ha számunkra néha fájdalmas is volt, de meg kell értenünk és el kell fogadnunk.

A táj pedig… Hát hagy ne zengjek tovább ódákat, láttátok a képeinket, láttatok már fotókat máshonnan is Új-Zélandról – Mind igazi, tényleg ilyen szép az ország, semmi sem túlzás, ami Új-Zélanddal kapcsolatban látatlanban a fejedben él, ez tényleg egy csuda hely! :)

Végezetül köszönjük az összes bolond Kiwinek, az összes bürokratának, az összes munkáltatónknak és mindig kedves barátunknak, hogy Veletek lehettünk, hogy segítettétek az utunkat, hogy részei voltatok! Piszok jól éreztük magunkat az országotokban! Köszönjük Új-Zéland! Nem csak, hogy remek 6 hónapot töltöttünk itt (soha ennyit egy országban nem voltunk Magyarországon kívül), hanem ez alatt lehetőséget (pénzt) teremtettünk az utunk folytatásához, ami szintén nagyon fontos volt. Remek élményekkel és nagyon jó érzéssel távoztunk, és reméljük, hogy még vissza fogunk térni egyszer. (vagy többször! :D)

“Be Someone Who Judges No One”, avagy “Légy valaki, aki nem ítélkezik senkin” – Wayne W. Dyer

Itt ülök egy kemping konyhájában, Zita vacsorát főz, nekem van asztalom, áramom, boldog vagyok. De kezdjük a legelején!

Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasági világválság, valamikor a két nagy háború között a 20. század elején. Az akkori Olaszországban ez elég kilátástalan helyzeteket eredményezett, sok családnak nem volt mit ennie, rengetegen éheztek. Így volt Vincenzo családja is, és amikor az apukája hallott a lehetőségről, miszerint Ausztráliába lehet immigrálni, egyből utána is ment a dolgoknak, és a család egykettőre egy a hajón találta magát. Vincent apukája, amikor megérkezett az új országba, első nap a táborból, ahol a többiek nekiálltak kártyázni, mondván, hogy úgysem lehet itt munkát találni, elindult az országúton, hogy ő mégis megpróbálja. Néhány kilométer után egy végtelen zöldségeskertre bukkant, bekopogott a kerthez tartozó házba, elmondta, hogy ő otthon Olaszországban pontosan ezt csinálta és most érkezett és munkát keres. A kert gazdái pedig éppen néhány szorgos kéz hiányában voltak, így hősünk máris munkát kapott a legelső ausztráliai napján a nagy gazdasági pangás kellős közepén. Mikor visszaért a tömegszállásra, a többiek csodálkozva kérdezték, hogy hol járt? Elmesélte, mi történt, mire mindenki elhűlten dobta el a kártyát. Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség.

Vincentünk hatalmasat repült

A kis Vincent így már egy viszonylag biztos megélhetéssel rendelkező családban cseperedhetett fel. 6 évesen már dolgozott a kertben, apja kérésére a vízelvezető árkokat rendezgette, egyik elágazásban kis gátat épített kövekből és sárból, a másik irányba pedig megnyitotta a víz útját. Ezt ugyan nem kérték tőle a szülei, de mivel ennyi idősen már tudta, hogy a nyúlüreg nem való a veteményesbe, ezért néhány ilyen üreg felé is odavezette a vizes árkot. Pár perccel később már ázott nyulakat kergetett a kertben, hogy aztán diadalittasan vigye őket a szülei elé. Aznap este a család nyulat vacsorázott, Cacciatore (ejtsd: Kácsátore), vagyis vadász-módra elkészítve, fehérboros, olívaolajos, oregánós szószban kisütve.

Bezzeg pár évvel később, amikor a kis Vincent valamit elcsent a kamrából, hogy ebéd előtt üres gyomrát megtölthesse kicsit… Ezzel nagyon rossz fát tett a tűzre az apjánál, aki büntetésképpen egy nagy késsel egy hatalmasat csapott Vincent ujjaira, persze csak a kés lapjával, mondván, hogy akkor eszünk, amikor a család együtt leül az asztalhoz, és nem veszünk el semmit sehonnan engedély nélkül! Egy másik napon Vince szeretett volna még reggel lustálkodni egy kicsit, apja ébresztésére azt válaszolta, hogy ma nincs kedve kikelni az ágyból. Ekkor a nadrágszíj került elő, és amit kapott, azok után Vince ébresztésével már soha többé nem volt gond.

17 éves korában 3 évnyi zsebpénzével a zsebében elindult Adelaide központjába, hogy kerékpárt vegyen. Egy gyönyörű 3 sebességes, kecses acélvázú országúti kerékpár új tulajdonosaként vágtatott hazafelé a gépjárműveket és a szekereket leelőzve, amikor egy az utat éles szögben metsző vasúti sínpár keresztezte az útját. Vincentünk hatalmasat repült, és vadonatúj paripája ripityára tört. Mivel tél volt, a sok réteg ruha által megúszta csupán horzsolásokkal, de a biciklijén már csak a váz maradt ép, minden más totálkárosra tört. Apja nagyon nevetett Vince-en, amikor meglátta így hazaérkezni. Vince-nek ennyi elég is volt a kerékpározásból, bevágta a padlásra a vadonatúj roncsbiciklijét és többet felé sem nézett csalódottságában.

Tankok masíroztak, golyók repültek

Felnőttként sikeres ingatlankereskedő vált belőle, valamint férj és két fiúgyermek apja. Közben az északi féltekén az Amerikai Egyesült Államok valamilyen okból háborút indított Észak-Vietnam ellen. Állítólag azért, hogy megállítsa a kommunista terjeszkedést és megvédje a szövetséges Dél-Vietnamot, de az igazság meghaladja egy épelméjű ember felfogóképességét. De a háború értelmetlenségébe most ne menjünk bele, mert a mi történetünk csak egy kislányról szól most. Egy amerikai katona és egy dél-vietnami, saigoni nő gyermekéről. Mikor az USA kiszállt az általa kreált háborúból, az amerikai katonáknak haza kellett repülniük, Saigont pedig hamarosan megszállták az észak-vietnami csapatok. A család megpróbálta eltitkolni, hogy a lányuknak egy amerikai párja volt, még férjhez is adták egy helyi férfihez, de amikor ez a férj rájött, hogy tőrbe csalták, és hogy a felesége nem szűz, sőt mi több, egy amerikai katonától várandós, lemészárolta az egész családot. Egyedül a felesége élte túl, mert annak anyukája saját életét feláldozva a golyók és a lánya közé vetette magát. Mikor Michelle megszületett, rögtön árvaházba adta az anyukája. Négy éves koráig, szörnyű körülmények között, sokszor éhezve cseperedett. Sok árvaházi társával együtt életét annak a Vietkongnak köszönheti, aki, amikor megszállta az árvaházat, parancsot adott a vezető nővérnek, hogy két órája van eltűnni az összes gyermekkel együtt, utána mindenkit meg kell ölnie, és meg is teszi azokkal, akik akkor még itt lesznek. A nővérek felkaptak minden gyereket, teherautóra rakták őket, és még a szomszédos árvaházban is tettek egy kört. Óriási volt a káosz, az egyik nővért lelőtték, tankok masíroztak, golyók repültek. A kis Michelle annyira megrémült, hogy mozdulni sem bírt, csak sikított és sírt. Egy katona kapta fel a vállára és mentette ki a biztos halálból.

Eközben Dél-Ausztráliában Vincent családjában a két fiúgyermek sokat veszekedett egymással, és a szüleik úgy látták, jó lenne egy harmadik gyerek, egy kislány is a családban. Az adoptálásra gondoltak, el is indították az ehhez szükséges folyamatokat, egy évig töltögették a papírokat és fogadták az ellenőröket, akik mindent megnéztek a családban és a ház körül, hogy biztosan jó helyre kerüljön az örökbefogadott gyermek. Mindent rendben találtak, és az ügynök még egy ötletet is adott Vince-nek: miért nem fogadnak örökbe egy vietnami gyermeket, a háború miatt most rengeteg ott az árva és borzasztóak a körülmények, tehát ezzel nagyon nagy jót tennének. Vincentnek nagyon tetszett az ötlet, hamarosan ki is választották Michelle-t és már le volt szervezve minden, amikor egy furcsa telex érkezett Vietnamból. Baj van! – Állt benne. Vincent ekkor mindent megengedhetett magának anyagilag, ezért másnap két nagy bőröndnyi tejporral és egyéb alapélelmiszerekkel repülőre ült, és Saigonba repült. Megtalálta az árvaházat, de amit ott látott, az örökre megváltoztatta az életét. Gyerekek feküdtek a földön hosszú végtelen sorokban, néhányan holtak, mások csak csont soványan és betegen vagy sérülten. És ő tehetetlen volt, képtelen volt segíteni rajtuk, a kétbőröndnyi ételt édeskevésnek érezte ide, ráadásul a kapuban álló őr, akinek átadta őket, mint később kiderült, nem adta tovább az élelmet, a bőröndök eltűntek és az árvák semmit nem láttak belőle. E borzalmak közepette azért jó dolog is történt, Vince megtalálta Michelle-t és el tudta intézni a papírokat, egyből aláírtak neki mindent, hogy legalább egy élet így biztosan megmaradjon és megmenekülhessen. Pár nappal később már mint apa és lánya, együtt menekültek el ebből a pokolból.

Nyers tojás a párna alatt

Egy hónappal később a Hawaii-i O’ahu szigetén Waikiki partjának híresen nagy hullámait próbálta Vince meglovagolni újdonsült lányával. A kis Michelle-t a szörfdeszka elejére ültette, majd együtt várták a hullámot. Az jött is, de jóval nagyobb volt a vártnál, Vince-t elszakította a deszkától és a lányától, akinek apró testét katapultként lőtte az égbe a szörfdeszka, hogy aztán egy csobbanással a habzó víz alatt tűnjön el. Vince kétségbe esett, hogy máris elvesztette a kislányát, akit éppen hogy csak örökbe fogadtak és új életet adtak neki. Kérte az Istent, hogy tegyen valamit, mire egy hatalmas testű hawaii férfi tűnt fel mellette a vízben, és kérdezte, hogy hol a gyermek. Vince a víz alá mutatott, mire a hawaii rögtön alá is merült. A kis Michelle ebből ma már csak arra emlékszik, hogy nagyon megijedt, és látta a nap fénysugarait megtörni az egyre távolodó vízfelszínen maga felett, majd egyszer csak a hajánál fogva húzzák fölfelé. A megmentő Vince-nek meghagyta, hogy soha többé ne csináljon ilyet, és Vince így is tett. Szépen, tisztességgel, további ilyen őrültségek nélkül felnevelte a két fia mellett a lányát is, akiben ez a trauma eltörpült az első 4 év szörnyű élményei mellett. Még tizenévesként is rémálmai voltak Michelle-nek, közeledő tankokról, lövésekről, nyomorról. Amikor Disneylandben az egyik mutatvány keretében egy bábú lelőtt egy medvét, a puska dörrenésétől úgy megrémült, hogy órákig sikított és sírt. Amikor a bátyjai és az apja vadászni indultak, már a puska látványától is megrémült. Az árvaházban a gyermektársai ellopták előle az élelmet és mindig éheznie kellett, ezért évekig tartott levetkőznie azt a szokását, hogy a kapott étellel elfusson és elrejtse azt valahol. Ez a valahol általában a párnája alatt volt, így történt meg többször, hogy reggelre tiszta morzsa volt a süteménytől az ágya, sőt egyszer még egy nyers tojást is betett a párna alá, ami persze hamar összetört és összekente az egész ágyát. Persze szülei érthető okokból jóval elnézőbbek voltak ezen dolgok felett, mint pl. Vince felett anno az apukája.

A Maseratitól Kambodzsáig

Vince-nek több pénze volt, mint amennyit értelmesen el bírt volna költeni, egy időben még egy Maserati-val, egy exkluzív olasz luxusautóval is rendelkezett. Aztán történt egy tragédia a családban, Vince felesége, gyermekeinek anyja elhunyt. Vince összetört, maga alatt volt, nagyon rosszul viselte azt, ami történt. Az üzletére se figyelt többé, becsődölt, tönkrement, mindenét elvesztette. A család, ahogy kezdetben Vince szülei is, egy zöldségeskertben találta magát, kétkezi munkát végezve. Vincent maghasonult, összetört, megsemmisült, hogy aztán megtalálja egy igazabb énjét. Felállt, és új életet kezdett, az esze mindig is megvolt ehhez és valahonnan erőt is talált hozzá. Hívhatjuk megtérésnek, Isten saját magában való megtalálásának, de ezek csak szavak. Rá se ismert többé korábbi önmagára, akiről ma már úgy beszél, hogy egy szörnyű ember volt.

Mikor Vince, Peter és testvére Michelle Új-Zélandra érkeztek 18 évvel ezelőtt, szinte semmijük nem volt, egy autót tudtak épp vásárolni, esténként ebben aludtak az út szélén. Az egyik ilyen este Christchurch mellett egy rendőr kopogtatott be hozzájuk az ablakon. A kezdetben durcás rend őre hamar meglágyult Vince illedelmességétől, és mikor meghallotta, hogy Vince-ék szőlőskerteket keresnek munkára, még egy Gibbston Valley-ben lévő híres szőlősgazda elérhetőségét is megadta nekik. Ez az ember lett Vince-ék első főnöke, és mivel egy olasz család elképzelhetetlen volt szőlő és borospince nélkül, Vince-nek egy szőlős fenntartása és a bor készítése olyan alap dolog volt az életében, mint másnak az evés, vagy a fürdés. Ezt a tudását, eszét és ügyes megfigyelőképességét kihasználva az évek alatt egyre több szőlős került az ő és családja menedzselése alá. A Vince, Peter and Michelle Winery Services pár évvel ezelőtt, a fénykorában közel 10 borászatot vezetett, volt olyan időszak, hogy 44 alkalmazottat irányítottak, rengeteg nagyszerű bor került ki a kezük közül. Vince ekkor már a 70-es éveiben járt, és érezte, hogy ez már túl sok. Egyik évről a másikra átadták másoknak a borászatok üzemeltetését, és nagy útra indultak. Ekkor már szinte elválaszthatatlan volt egymástól a Trio, és az első állomásuk Kambodzsa volt. A Vörös Khmer-ek szintén érthetetlen népirtása után nem maradt értelmiség az országban, sok ember iskola és cél, élelem és megélhetés nélkül tengődött a semmiben. Az ilyen emberek egy szerencsés csoportjának embereink megtanították egy veteményeskert művelését és fenntartását, hogy legalább élelmet megtanuljanak termelni maguknak. Ezek után Vince-ék az őshazát, Olaszországot keresték fel. Nagy európai körútra indultak, amihez még vízumra sem volt szükségük, hiszen ekkor már régen mind a hárman olasz – ausztrál – új-zélandi hármas állampolgárok voltak. Becsavarogták fél Európát, Magyarországon is jártak, le voltak nyűgözve Budapest és Győr szépségétől, a régi épületektől, az emberek kedvességétől. Egy Budapest melletti kisvárosban, a szállodának a halljában egy egész súlyos köteg pénzt ott felejtettek, de pár perccel később a szállodás kisasszony kopogott az szobájuk ajtaján: Ezt ott tetszettek felejteni! – és a hatalmas köteg pénzt hiánytalanul átnyújtotta nekik. Ennek az utazásnak a célja Moldova volt, mert Vince-t ekkor már rég nem egy újabb Maserati-ra gyűjtött, és bár nem beszéltek nekünk erről, de nem tudom elképzelni róluk, hogy csupán azért mentek oda, hogy lássák, hogyan élnek ott a szegény emberek egy ilyen szegény országban. Ősz volt ekkor, Peterben nagyon megmaradtak Erdély gyönyörű színei, amelyekre azok a sárga fák is emlékeztették, amelyek körülvettek minket Lake Hayes környékén, azalatt a két hét alatt, amíg együtt dolgoztunk velük.

Cromwell – Gibbston Valley

A percenként változó időjárás, a sok eső, az erős szél és a két égszakadásig között néha csak 10 percig tartó napsütés miatt egészen délután 3-ig ódáztuk az indulást a Central Cherries Hosteltől. Már vagy hatszor elbúcsúztunk Shona-tól és a háromlábú macskájától, mire végre tényleg elindultunk.

A macskával

Elállt az eső, indulhatunk!

Úton Gibbston Valley felé

Mivel ekkor még csak úgy volt, hogy két napra tud számunkra munkát biztosítani Vince, akiről ekkor még csak annyit tudtunk, hogy egy 82 éves, de még mindig nagyon aktív „Contractor”, aki szerződéses keretek között üzemeltet mások által birtokolt szőlőket, ezért úgy voltunk vele, hogy bekérdezünk útközben máshová is munkaügyben. Hétvége lévén a Jackson Orchad-nál nem voltak ott az illetékesek, így csak tekertünk tovább. Innentől kezdve végre már nem esett többet. Bevettük magunkat a sziklás völgybe, ahol egyszer már jártunk, igaz, akkor minden más színben pompázott és mi is a másik irányból jöttünk. A Roaring Meg nevű pataknál megálltunk teát inni és süteményt falni. Innentől kezdett igazán meredek lenni egy-két szakaszon az út, ezért jobbnak láttam Vince-nek egy sms-t írni, hogy a beígért 6 óra helyett inkább 7-8 körül érkezünk majd. Ő visszaírt, hogy semmi gond, részükről bármikor érkezhetünk, de ha mi szeretnénk, akkor értünk jön, hogy felvegyen minket. Ezt a lehetőséget egyelőre még nem vettük igénybe, úgy voltunk vele, hogy tekerünk még, amíg világos van, aztán meglátjuk. Túltettük magunkat a legkeményebb fölfelén, és hullámossá vált a táj. A nap már rég eltűnt a sziklák között, és sötétedni kezdett. Megálltunk pisilni, és mielőtt még továbbindultunk volna, megkérdeztem Zitát, hogy mi legyen? Hiszen szinte már teljesen sötét volt és a kanyargós út szélén alig volt padka, ahol teljes biztonsággal hajthattunk volna. A távból már nem volt hátra 15km… Mielőtt még dűlőre juthattunk volna egy nagy szürke autó, utánfutót maga után húzva megállt mellettünk, és egy mosolygós öregúr húzta le a vezető oldali ablakot, kérdését felénk szegezve: Mi vagyunk-e Zita és Árpi?

A koszt és a kvártély, tele szeretettel

Mi voltunk azok, ő pedig Vince volt, és lévén nem vagyunk olyan elvetemülten eszement bringások, mint amitől ő félt, örömmel feldobtuk az utánfutóra a bringákat és ültünk be mellé az autóba ezen utolsó kilométerekre. Egy főút melletti házhoz kanyarodott le velünk, ahol a kertben egy 1983-as évjáratú lakókocsit mutatott nekünk. Itt lakhatunk, amíg nála dolgozunk! – mondta. Ahogy előzőleg már telefonon megbeszéltük, teljesen ingyen. Ez mondanom sem kell, nekünk nagyon tetszett és nagyon örültünk ennek a kivételes (?) lehetőségnek, nagy örömmel megköszöntük, és be is pakoltuk a 4-4 táskánkat Zitával.

Ez az 1983-as lakókocsi volt két hétig a lakhelyünk

Az asztal elsüllyeszthető volt, és az oldalsó háttámlákat fölé rakva kaptuk az ágyunkat

Nem volt tágas, de nekünk tökéletesen megfelelt

A biciklik egy fedett kocsi beállóban kaphattak helyet, mi pedig a lepakolás után a házban lezuhanyozhattunk, majd hármuk mellett a kerek étkezőasztalnál mi is helyt kaptunk, az asztalon ugyanis öt főre volt terítve. Michelle illatos, forró ételeket hordott az asztal közepén forgó üveglapra, majd mikor mind az öten leültünk, Michelle elkérte az apja ellenzős sapkáját, a fejére húzta, majd a családfő rövid köszönőimába kezdett, olyan hangsúllyal, mintha egy nagyon tisztelt és kedvelt jó barátjához szólni, akinek nagy hálával tartozik: „Dear God in heaven. Thank you very much for the food you have given us today for dinner! Amen.” – Ámen, mondtuk mindannyian utána, majd egy fantasztikusan jóízű vacsorába kezdtünk bele, amit még jobb ízű, jobbnál jobb hangulatú, olykor komoly, máskor vidám beszélgetések követtek.

Minden nap közösen ültünk le enni

Igazi olasz spagetti, a paradicsomos szósz 8 órán át fött együtt a marha- és sertéshússal

És ez így ment minden nap, minden este, sőt minden reggel a reggelinél is, és azon kevés napokon, amikor nem dolgoztunk, az ebédnél is.

Így ebédeltünk a szőlős melletti “shed”-ben

Ha dolgoztunk, akkor vagy az egyik „shed”-ben, vagyis vagy ha jó idő volt, akkor odakint a szőlő mellett a füvön történt ugyanez pepitában, felvágottakkal és szendvicsekkel.

A munkát komolyan veszik

Legelső munkanapunk egy szombat volt, pont e sorok írásánál két héttel korábban. Délelőtt egy dombtetőn lévő 21 soros szőlőskertről szedtük le a hálókat. Ezek a hálók 5×4 sort fedtek le, és egy külön kisebb háló még egy sort egymagában. Először a hálók széleit kellett kiakasztani egy vastag, kihúzott acélvezeték alól, majd a végeiről kellett a köveket legörgetni, hogy aztán a szélső sorok tetejére fel tudjuk dobálni az széleit. Mire ezzel megvoltunk a lányokkal hármasban, Peter és Vince összeszerelték a traktort, vagyis a tetejére szereltek egy magas kosarat, amin keresztül be tudtuk húzni kézzel a hálókat a négy-négy sor tetejéről. Vince vezette a traktort, Michelle akasztotta ki a beakadt hálóvégeket, Zita pakolta/taposta a lehúzott hálót egy a traktor mögötti platóra rakott hatalmas zsákba, Peter meg én pedig teljes erőnkből húztuk a hálót.

Az öreg a lányokkal – Michelle, Vince és Zita a traktoron

Ez még csak a kisebb hálóleszedő egy olyan traktoron, ami befért a két méteres sorközbe

Az utolsó, 21. soron külön volt egy kisebb háló, ezt kézzel szedtük le

A szőlős, háló nélkül

Kemény volt, nehéz meló, és amíg meg nem találtam a megfelelő testpozíciót hozzá, azt hittem, hogy én ezt nem is fogom bírni, mert egyszerűen fizikailag gyenge vagyok hozzá, nincsenek megfelelő karizmaim. Persze azért meg nem rémültem, hanem próbálkoztam tovább, és ahogy mentünk blokkról blokkra, végül csak belejöttem, és ezt is túléltem. Utólag elmondtam Vince-nek az egyik vacsoránál, hogy kezdetben azt hittem, nem fogom bírni, mire nevetett, és elmondta, hogy azért nagyon nehéz manapság új-zélandon jó helyi munkaerőt találni, mert az itteniek, ha úgy érzik, hogy valamit nem bírnak, vagy nagyon nehéz, akkor abbahagyják és pihennek egy nagyot vagy sokkal lassabban csinálják, rengeteg pihenővel. Míg ő az olaszoktól úgy tanulta, hogy „amibe nem döglünk bele, attól megerősödünk!”, és ezzel megnyugtatott, hogy lám, még itt vagyok, ne izguljak, menni fog ez.

Laza vasárnapi program: 2400kg szőlő belapátolása ennek a piros doboznak a tetejébe! :)

Később még egyszer éreztem azt, hogy megszakadok, amikor az egyik tároló rekeszből egy gépbe kellett átlapátolnom 2,4 tonna szőlőt egy vasvillával. Hat ilyen „bin”-ben volt rekeszenként 400kg szőlő, és amikor az elsőt elkezdtem lapátolni, azt hittem, perceken belül megszakadok. De aztán a következő rekeszt már közelebb tolta Vince a traktorral a géphez (ami szétválasztotta a szemeket a szártól), és valahogy én is ráéreztem a technikára.

2,4 tonna timelapse, avagy hogyan lesz a szőlőből must

A nap végéig 2400kg szőlőt dobáltam bele a gépbe a vasvillával, és a kis melléképületben három hatalmas tárolóban állt a must, amelyből Vince szerint majd 1500 liter Pinot Noir vörösbor fog készülni, de mire az üvegekbe kerül, az még legalább egy év. E borból majd mi is kapunk, Vince megígérte, hogy jövőre hazaküld nekünk néhány üveggel. Tehát ha hazaértünk, nem csak az esküvőnkre kapott 5 literes pezsgő vár majd odahaza, hanem néhány üveg olyan bor is, melynek a szüretelésében és az elkészítésében mi is részt vettünk Zitával. Ezt egyébként szívességből tettük, vagyis inkább viszonzásképpen, mert a „Contract” munkák után, hétvégén végeztük a szüretet, Vince-ék saját kontójára, egy Alexandra melletti hatalmas szőlősföldről, ahonnan Vince ha jól emlékszem, potom 3500 dollárért vásárolta meg a 2400kg szőlőt. Ez itt olcsónak számít azért a makulátlan minőségű, pont tökéletesre érett Pinot Noir szőlőért, amit egy napsütéses szombaton leszüreteltünk.

Ez egy 50 millió forintos szüretelőgép… Csak a nagyobb szőlősökben éri meg alkalmazni, és csak akkor, ha makulátlan minőségű, egyenletesen érett a szőlő. Hiszen az éretlen, vagy rohadt szemeket nem tudja kiválogatni. :)

Szüret Alexandra mellett Otago egyik legnagyobb szőlősében

Az én feladatom volt az üres vödrök disztribúciója, hogy mindig mindenhol mindenkinek legyen mibe szednie

Miután hazahajtottunk a sok szőlővel, másnap jött a lapátolás a szétválasztó gépbe, majd a három hatalmas műanyaghordóban az érlelés megkezdése. A szőlő mellé egy gondosan kimért adag ként öntött Vince a hordókba, ami megakadályozza a must majd a bor gyors ecetté válását, hogy évekig, vagy akár évtizedekig is elálljon. Itt Vince majdnem egy hibát vétett, ugyanis nem emlékezett, hogy a harmadik hordóba tett-e már ként, vagy sem. Biztos, ami biztos alapon végül nem öntötte bele az anyagot, mert közben rájöttünk, hogy az egész napos tevékenységünket a pajta sarkába rakott timelapse kamera dokumentálta.

“Beletettem már a ként, vagy csak akartam?!?”

Este kielemeztük az amúgy szerintünk fergetegesre sikerült felvételt, ami közben rettentő jól mulattunk. Úgy pattogtunk a hordók között, mint valami mérgezett egér, én pedig eszeveszett tempóban lapátoltam a szőlőt az ajtóban, szinte egész álló nap. :) És amikor lelassítottuk a felvételt és többször visszanéztük, megtudtuk, hogy Vince beleöntötte a ként a harmadik hordóba, csak valamilyen oknál fogva elfelejtette megkeverni azt. A felvétel alapján erről ha először nem is, de később 100%-ig megbizonyosodtunk, és ez azért jó, mert a nap végén, épp mielőtt eszünkbe jutott volna a timelapse, Vince kis híján beleöntött még egy adag ként a mustba, ami hiba lett volna, hisz ez az anyag nagyobb mennyiségben méreg, és ahogy az ecesedést, úgy a megfelelő erjedést is megakadályozta volna, ha túl sok kerül belőle a mustba. Ha viszont egyáltalán nem került volna bele, akkor nagyon hamar tönkrement volna a bor, ami megint nagy hiba lett volna. Ez a kis timelapse kamera tehát lenyugtatta a bizonytalanságot Vince-ben és kis túlzással megmentett 500 liter bort attól, hogy mind kárba vesszen. És szintén nem utolsósorban rettentő jó szórakozást nyújtott mindnyájunknak. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az amúgy sok minden újdonságtól zárkózott öregember mennyire élvezi sokadszorra is visszanézni ezt a kis videót, ami alá később még egy jó kis pattogós, harmonikás olasz zenét is beraktunk:

Ez abszolút passzolt hozzá, és mikor így a zenével együtt újra végignéztük, már mindannyian szakadtunk a nevetéstől, főleg, hogy a kén-rejtvényt is megfejtve igencsak megkönnyebbültünk, leginkább Vince.

Ehhez a zenéhez Vince egyébként egy őrült táncot is mutatott youtube-on, ahol a srácok és a csajok össze-vissza tekerik és dobálják egymást, miközben csak úgy pattog a lábuk.

Ez az amerikában élő olaszok verziója e táncra, amelynek tradícionális formája ennél sokkal szelídebb, hisz abban még csak meg sem érinthetik egymást a fiúk és a lányok.

A királyi nyúlüreg

Most ugorjunk kicsit vissza ahhoz a bizonyos első munkanapunkhoz. Miután leszedtük a hálókat mind a 21 sorról, átmentünk az Amisfield étterme melletti szőlősorokra, ugyanis ezeket, ellentétben az Amisfield igazi, nagy szőlőivel Cromwell mellett, nem Andree tartja fen, hanem Vince. Innen a kapcsolat, innen ismerik egymást, és így kerülhettünk mi is Vince szolgálatába. Ez a szőlős egy domboldalba van nem messze talán egész Új-Zéland legpuccosabb, legmenőbb, legdrágább környékétől, a Lake Hayes nevű tótól.

Mikor volt csapadék, másnap mindig gyönyörű havasak voltak a távolban a hegyek

Élmény volt ilyen környezetben dolgozni

Az egyik nagyon tiszta napon még egy hőlégballon is megjelent az égen felettünk

Ha jó idő volt (ami nem mindig volt így) fantasztikus volt odakint lenni, ilyenkor duplán éreztük, hogy rettentő szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk (jól érezzük magunkat, és közben pénzt keresünk)

A szőlők között még azt a lyukat is megtaláltuk a földben, amelyben az angol királyi családba házasodott Kate a magas sarkújában elzanyált. Szép nagy királyi nyúlüregről van szó, mi tagadás, magam is majdnem orra estem benne. :) A feladat itt is a hálók beszedésének előkészítése volt.

Kétnapi munkából kétheti lesz, belőlünk meg családtagok

Valamikor délután öt környékén aztán befejeztük a melót, és Vince megkérdezte, hogy baj-e, ha előbb bevásárolni megyünk a Queenstown melletti Remarkebale Shopping Centerben lévő New World szupermarketbe, és csak aztán haza? Baj nem volt ez számunkra, csak épp pénz nem volt nálunk, hiszen reggel dolgozni indultunk, nem vásárolni. De Vince azt mondta, ezen ne izguljunk, ad nekünk egy százdollárost vagy kettőt, és majd visszaadjuk neki, ha hazaértünk. Egy kosarat félig meg is pakoltunk alapélelmiszerekkel, de amikor a pénztárhoz értünk, Vince csak nem akart pénzt kölcsönadni nekünk. Helyette kifizette az egészet a bankkártyájával és azt mondta, hogy ne törődjünk ezzel, ezt ő állta nekünk, mindenre meghívott minket. Mi csak pislogtunk Zitával, de mivel nemigen tudtunk mit tenni, és ekkor már annyira ismertük az öreget, hogy tudtuk róla, nem érdemes vele ellenkezni, beletörődtünk a dologba és nagyon szépen megköszöntük neki. 70 dollárnyi ételt vett nekünk, aminek ekkor nagyon örültünk, pedig még nem is sejtettük, hogy igazából ezt se kellett volna „megvenni”, mert Vince házában minden közös volt. Amíg náluk voltunk, nem volt gondunk ételre, egyszer-kétszer mi főztünk nekik, Zita készített finom brokkolikrémlevest öt nagy fej zöldségből és sok hagymából, amit kétszerre is alig bírtunk megenni öten, én pedig sütöttem egy nagy adag vajdasági sós süteményt. Na és mivel elromlott a mosogatógép, és hiába hagyták nyitva minden nap a bejárati ajtót, a szerelő csak nem érkezett meg egyetlen nap sem, ezért minden nap mosogatni is beálltunk esténként, pontosabban Zita és Michelle mosogatott, mi pedig a fiúkkal törölgettünk és pakoltunk. Azért nem érkezett szerelő egyébként, mert mint később megtudtuk, a ház ahol Vince-ék csak bérlők és e házhoz tartozó háztartási eszközök tulajdonosa úgy döntött, hogy nem bajlódik tovább javíttatásokkal, hanem rendel a házba egy új mosogatógépet.

Egyszóval egykettőre családtaggá fogadtak minket Vince-ék. Még ugyanott a New World parkolójában Sonia a Seasonal Solution-től felhívott minket, hogy van munka, szintén Gibbston Valleyben, keddtől kb. 4 napig. Vince ekkor már mondogatta nekünk, hogy a két napnál több munkája is lesz számunkra, ezért legjobbnak láttuk azon nyomban tisztázni vele a helyzetet. Elmondtuk, mit mondott Sonia, mire felajánlotta, hogy beszél vele, és megkérdi, ki ajánlotta azt a másik melót. Mikor kiderült, hogy kiről van szó, megtudtuk, hogy az alak eléggé megbízhatatlan, és hogy többet között még Vince-nek is tartozik több ezer dollárral. Vince szerint bár minket valószínű kifizetett volna, mégsem látta jó ötletnek, hogy átmenjünk hozzá keddtől dolgozni. Ez volt szombat este, pontosan két hete. Ekkor Vince elmondta, hogy a döntés természetesen a miénk, de ő szívesen lát minket a lakókocsiban továbbra is ingyen és úgy gondolja, hogy munkát is fog elegendőt találni számunkra. Meg voltunk győzve, ilyen emberek között lenni, ilyen biztonságból a bizonytalanságba menni, beláttuk, hogy nem érdemes, nem is gondolkodtunk a másik álláson tovább, és most már kijelenthetem, hogy nagyon jól döntöttünk, ahogy akkor megsejtettük.

Azt azért remélem kiolvassátok a lelkes soraim között, hogy az igen korlátozott, csak Otago-ban, csak Viticulture és Horticulture munkákra alkalmas, fél éves, de munkaajánlattal bárki számára megszerezhető SSE-vízummal alig egy hónappal annak megszerzése után már kézről kézre adtak minket a szőlősgazdák és előfordult a helyzet, hogy választhattunk két munkalehetőség közül. Ezt most nem önfényezésnek írtam le, hanem mint ténymegállapítást, hogy bár sokkal kevesebb itt Otagoban a munkaerőhiány, mint 2-3 évvel ezelőtt, mikor megnyitották ezt a vízumfajtát, de még mindig van elég munka, és aki komolyan gondolja, kitartó és jól dolgozik, az talál. És ez a lehetőség nem csak a 100 leggyorsabb, legfülesebb pályázónak adott, mint a Working Holiday Visa, hanem tényleg bárkinek, aki van elég bátor.

Na, de visszatérve a saját élményeinkre. Maradtunk Vince-éknél, és ezt nagyon jól tettük, mert bizony kőkeményen megdolgoztattak minket. Több nap is nettó 9 és fél órát nyomtunk, na nem azért, mert Vince ekkora hajcsár (egyébként az! :D), hiszen bármikor mondhattuk volna, hogy most elég, mára elfáradtunk, de mi inkább mindig ráhúztunk egy-két órát, és Vince ezt szerette, így a végén már nem is úgy jött oda hozzánk délutánonként, hogy „Most már abbahagyhatjátok, ha akarjátok!”, hanem úgy, hogy „Még ezt befejezhetitek, ha szeretnétek, amíg teljesen be nem sötétedik!”. Az egyetlen akadály az eső volt, amikor igazán szutyok idő volt, akkor még ez az amúgy munkaőrült, a dolgát nagyon szorgalmasan végző trio is azt mondta, hogy ilyenkor hülyeség kimenni dolgozni. Egyébként ebben igazuk volt. Rögtön a második és harmadik napunkon, vasárnap és hétfőn semmit nem dolgoztunk, mert végig rossz idő volt odakint. Ekkor egyébként kicsit megrendültünk Zitával, hogy mi lesz itt velünk így munka nélkül, de végül aztán olyan napok következtek, hogy csak úgy dőltünk be az ágyba esténként.

Ezzel a nagy traktorral már gép húzta a hálót, nekünk csak szaladni kellett mellette, de azt gyorsan

Az ott a szőlőtulajdonos háza. Errefelé van mit aprítania az embereknek a levesbe, Lake Hayes-en egy kisebb ingatlan is már 2-3 millió dollárba kerül, ez itt a legpuccosabb környék talán egész Új-Zélandon

Mert ilyen a kilátás a domboldalból Queenstown felé…

Szüret egy kisebb szőlőföldön – Még aznap elvitte egy teherautó a négy bin-nyi szőlőt egy wanakai borüzembe

Egyik nap, mikor hálókat szedtünk fel, a traktorra szereltem a timelapse-kamerát:

Vince a traktoron, épp az általunk kirángatott szőlőszárakat darálja le

Jobb oldalt már ki vannak rántva a lemetszett szárak, bal oldalt még nincsenek. Ezt a szőlőst felszámoltuk, a szőlőket eladja Vince, a helyén csak gyep marad majd

Ilyen gyorsan dolgoztunk: :)

Az idő repült, és mi néha így még napi 45 ezer forintot is megkerestünk ketten, pláne hogy Vince még abban is segített, hogy hogyan igényeljük vissza az automatikusan befizetett adónk egy részét. Így kb. 80-80 dollár visszajár majd az adózásunkból, ami a teljes kéthavi keresetünkhöz képest ugyan nem olyan nagyon nagy összeg, na de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Az a 160 dollár igazából nagyon is sok pénz, ha ügyesen bánunk vele, egy hét is kijöhet belőle a világ körüli nászutunkhoz. :)

Búcsú és tragédia

A két hét leteltével és a május 10-e közeledtével elkezdtem furcsákat érezni, ahogy közeledett a búcsú pillanata és ahogy egyre jobban megismertük barátainkat, sajogni kezdett kicsit a szívem, hogy itt hagyjuk őket, és esélyes, hogy soha többé nem látjuk őket ebben az életben. Legalábbis Vince-et szinte egész biztosan nem, mert bár hívtuk őket Magyarországra sok szeretettel, de Vince-t már az előző európai útjuk is igen megviselte, hiába szuper aktív, hiába vezet traktort és vezényel le nagy szüreteket, borkészítést, hiába van okostelefonja és hiába használ PC-t egyes fiatalokat is megszégyenítő (de azért még mindig kicsit öreguras) ügyességgel, ő mégiscsak 82 éves. E furcsa szomorkás érzésekhez az is nagyban hozzátesz, hogy a napokban odahaza történt egy tragédia a családomban. Emlékszem, hogy Vince-ék nappalijában ültem a kanapén, amikor a netbookomon a gmail-em megnyitva egy szörnyű témájú és kezdetű levelet mutatott. Pár percre még a vér is megfagyott az ereimben, ugyanis a mobilinternetünk olyan lassú volt Vince-éknél, hogy percekbe telt, mire meg tudtam nyitni a teljes levelet, és ezalatt a percek alatt nem tudtam, mi történt odahaza, csak azt, hogy valami nagy baj van, de hogy kivel és mi, azt nem. Ez elég rossz érzés volt, minden szörnyűség átfutott az agyamon, mire végre meg tudtam nyitni a teljes levelet. A nagymamámat, a tavaly januárban elhunyt Lali papa özvegyét a vértesboglári házunkban megcsípte egy darázs, és az allergiás reakciókba belehalt, édesapám karjaiban, amíg a mentőre vártak. Ez a hír eléggé lesújtott, váratlanul ért, és szörnyű volt belegondolni, mit élhetett át édesapám, az anyukáját próbálva életben tartani, mentőre várva. Hosszú ideje nem volt problémája Éva mamának a darázscsípésekkel, kikezelték az allergiából, legalábbis úgy tudtuk. Régebben egyszer már történt hasonló és akkor Lali papa mentette meg Éva mama életét. Édesapámnak most mindez nagyon nehéz lehet, és bizony most nekünk is jó lett volna otthon lenni a szüleinknél, de ez egyben kb. az utunk végét is jelentette volna, és az események itt Új-Zélandon közben pörögtek körülöttünk és nem volt idő megállni.

Szinte megbeszélés nélkül tettük és tesszük tovább a dolgainkat azóta is, nem merült fel bennünk komolyabban az azonnali hazautazás, azzal Éva mamát már nem tudnánk visszahozni és ha beszélhetne velünk most, ezt ő sem akarná.

A halálhírt nem osztottam meg a vendéglátóinkkal, nem akartam ezzel letörni a hangulatot, főleg, hogy Vince szinte évre pontosan egyidős lenne Lali papával, és hát szó mi szó, valóban emlékeztetett a nagypapámra. Egyikük sem könnyű ember, de mindenképpen mindketten nagyon szerethetőek. Vince-ről sem írtam le itt most mindent, mert nem akarom, hogy bárki is ítélkezzen felette és ahogy él, vagyis élnek ők hárman. Legyen elég csak annyi, hogy olykor nagyon toleránsnak kellett lennünk az öregúrral, hogy megmaradjon a jó viszony köztünk. De ez azt hiszem, bőven megérte, mert végül nagyon jó barátságban váltunk szét.

Vége a kondizásnak a szőlőben, irány észak!

Vince az indulásunk előtti este felajánlotta, hogy egy darabon elvisznek minket Christchurch felé. Reggel még kevertünk egy utolsót a muston, vagyis ahogy az öreg mondta mindig, we must have a little workout in the gym, vagyis kellett egy kicsit gyúrnunk a konditeremben. :)

Working out in the Gym :)

Vince, Peter és Michelle – Nagyon a szívünkhöz nőttek

Az udvar

Indulás előtt jól jött a traktor beröffenteni az autót

Ezután összepakoltuk a táskáinkat, beraktuk a terepjárója hátuljába, kitakarítottuk a lakókocsinkat, és felpakoltunk a bicikliket az utánfutóra. A kocsi előző nap volt szervizelve, és mint hamar kiderült, rossz olajat tettek bele a cserénél, ezért csak nehezen és sokadjára volt képes elindulni, úgy kellett a traktor nagyobb teljesítményű aksijáról beröffenteni. Még jó, hogy a szerviz útba esett, Cromwell határában a szupermarketnél alig pár métert kellett csak lekanyarodnunk hozzá a főútról. Nem volt az egészből semmi balhé, Vince teljesen higgadtan kezelte a helyzetet, már a telefonálások alatt kiderült, mi a probléma, és az egész olajcserét talán 20 perc alatt elvégezte a szervizes fickó, aki szintén nagyon kedves volt, elnézést kért, és még egy új aksit is rakott az autóba a régi, 4 éves helyére. Az Isuzuknak állítólag ez az állandó lemerült akkumulátor típushibája. Amíg az autó alatt álltunk, Zita egy szerencsétlenül járt madár testét is keszedte az autó aljából. Aztán visszaraktuk mögé az utánfutót és ismét úton voltunk, és híd után balra kanyarodva most hosszú ideje újra olyan úton jártunk, ahol azelőtt soha. A táj gyönyörű volt, sütött a nap és most szemből láttuk azokat a hegyeket, amelyeknek az aljában nemrég 4 hetet dolgoztunk az Amisfield hatalmas szőlőföldjein.

A tó Cromwell mellett – valahol ott a túloldalán van a nagy Amisfield szőlősföld, ott dolgoztunk Vince-ék előtt 4 hetet

Havas tetejű hegyek között mindig nagy élmény volt dolgozni, még akkor is, ha ez sokszor azt jelentette, hogy hideg van odakint

Úton Twizel felé

Átkeltünk egy kisebb hágón, majd egy duzzasztott tó mellett, ahol lazacokat tenyésztenek, ami azért vicces, mert ezek a halak kiszöknek a számukra létrehozott helyről és a helyi patakban is nagy számban megtalálhatóak, ahová csak egy általános horgászengedély kell, és már pecázhatunk is a halra, melynek kilója amúgy 40 dollárba is belekerül, és akkor még jó üzletet is csináltunk. Peter be is rakta a horgászbotokat a bringák mellé az utánfutóra, de végül erre már nem maradt idejük. Twizelben még beültünk egy pubba együtt ebédelni, ami közben én már teljesen elérzékenyültem, hogy most tényleg itt hagyjuk ezt a szuper kedves öregembert, és a családját, és talán soha többé nem látjuk őket.

Előző este Vince odahívott a konyhaasztalhoz, hogy üljek le, mert most pénzt fog adni nekünk. Öt darab százdollárost számolt le, és meghagyta, hogy ez nem bónusz (magyarul prémium), mert az illegális lenne, hanem ez az ő ajándéka nekünk, a mi nászutunkhoz. Mi ettől teljesen meghatódtunk, de ezzel még nem volt vége. Leszámolt még 500 dollárt, és elmondta, hogy mivel megbízik bennünk, ezért kéri, hogy ha majd újra szegény országokba járunk, ezt osszuk szét, adjuk oda a nevében a szegényeknek. Ennél hálásabb feladatot el se lehet képzelni, és természetesen megígértük Vince-nek, hogy így fogunk tenni, és még azt is hozzá tettük, hogy pontosan vezetni fogjuk, hogy kinek, mikor, miért, mennyit és mire adtunk, és ezt fotókban és írásban is dokumentálni fogjuk, nem csak azért, hogy érezze, tényleg megbízhat bennünk, hanem mert mi így tartjuk helyesnek. Vince még azt is meghagyta, hogy elsősorban az éhezőknek adjunk ételre, és talán az a legjobb, ha rögtön étel formájában adjuk nekik. Ezzel én vitatkoztam volna kicsit, de mivel ismertem már az öreget (vele nem lehet), inkább nem tettem. Hiszen ha vesszük pl. a Sukur esetét Bangladesben, ha őt sikerült volna beiratni az iskolába, lehet, hogy pár évvel később el tudta volna tartani az egész családját. Bár szerintem iskola ide vagy oda, az a kissrác van olyan okos, és talpraesett, hogy
erre amúgy is képes lesz.

Az ebéd után még kivittek minket Vince-ék Twizel mellé a főúthoz, ahol lepakoltuk, összeszereltük a bringákat, majd következett a nagy búcsú.

A búcsúfotó (Tudom, a napra kellett volna állnunk, csak erre valahogy akkor nem tudtam figyelni…)

Nem tudom, mi van velem, de nagyon a szívemhez nőttek ezek az emberek, és tényleg nehéz volt elválni tőlük, és egy pár percig elesettnek és elhagyottnak éreztem magamat, mikor integetve elhajtottak vissza Gibbston Valley felé. Ez valószínű Vince igen alapos gondoskodásának volt köszönhető: amíg náluk voltunk, semmin nem kellett aggódnunk, megvolt, hogy hol lakunk, mindig volt étel az asztalon, és annyi dolgunk volt, hogy nem is maradt figyelmünk és erőnk másra azok után, hogy mindent nagy gonddal és alapossággal elvégeztünk, amit kiadtak nekünk feladatnak. Ebből a szeretetből, a kiszámítható kényelemből és jólétből újra kiszakadni, majdnem ugyanolyan volt, mint kezdetben, ennek az utazásnak a legelején. Mindig elmondjuk Zitával azoknak, akik valami hasonló nagy utat terveznek és álmodnak már régóta, de nem mertek még elindulni, hogy ez a bizonyos első lépés a legnehezebb.

És valóban, miután elmúlt bennem ez az érzés, már minden könnyebb lett. Álltunk Zitával az út szélén a napsütésben, és vártunk a szerencsénkre.

Újra magunk, csak ketten, új kalandok, új élmények elé nézve

Közben sokat ölelkeztünk, és még egy-két új csacsacsa tánclépésre is megtanított. Ha láttak minket a közelben szintén stoppoló kollégáink, valószínű teljesen bolondnak néztek minket. Kb. délután háromtól fél hétig álltunk így az út szélén, de csak egy ember állt meg nekünk. Az ő autójába sajnos nem fértünk be biciklistül, de azt a tanácsot adta, hogy mosolyogjunk szélesen, mert estefelé jön egy teherautó, ami Christchurch felé tart. Ezt sajnos már nem vártuk meg, miután teljesen besötétedett, már értelmetlennek találtuk tovább állni az út szélén. A közeli kemping felé vettük az irányt, ahol a recepció már zárva volt, de ki volt írva, hogy ne aggódjunk ezen, csak állítsuk fel valahol a sátrat, és reggel majd fizetünk. Ebben a kempingben tábort vertünk, és ennek a helynek fűtött, konnektoros konyhájában kezdtem el írni ezt a naplórészletet, ami azóta már a 9. oldalnál tart. Azóta eltelt már néhány nap és tovább történtek velünk a dolgok, de ezt majd csak a következő fejezetben fogom részletezni. Most legyen elég annyi, hogy már egy imbolygó hajóról zárom le ezeket a sorokat. Ebből már az ügyesek azt is ki tudják találni, hogy pontosan hol vagyunk most.

Történt 2014. április 25. és május 10. között, lejegyezve május 10-án és 13-án.