Oké, végre nekiállok újra, mert lassan 3 hete áll a blog, mi pedig közben vagy 1000km-t haladtunk a bringákon és lassan el is hagyjuk Mexikót.

Néha visszasírom azokat a napokat Norvégiában a sarkkörön túl, amikor csak mentünk Nándival, és egész nap nem volt semmi, csak a gyönyörű természet meg néhány apró falucska, esetleg egy-két kompozás. Este kiválogattam az aznapi 30 fotóból a legjobb 10-et, az felment Picasara, abból pedig a legjobb 5 ment a blogposztba, amit még aznap este megírtam a sátorban, kb. 15 perc alatt. Ehhez képest most egy szebb napon készítek száz fotót és fél tucat videót, ezekkel ugyanez a művelet 50, majd 20 képet eredményez, plusz még a videókkal is bíbelődni kell, azokat is feltölteni, beágyazni, szóval mire kész lesz a bejegyzés, az nem negyed óra. Vagy Norvégia volt túl egyhangú vagy én látom színesebben, érdekesebben azóta a világot, és én bonyolítok túl mindent és adok ezzel túl sok feladatot magamnak, vagy mindezek együtt. De már megint azt érzem, hogy ez a blog szinte fenntarthatatlan a mostani formájában, főleg, ha mellette még a cikkeket is írom és a naptár-projectet is nyomjuk. Persze ez nem tart vissza attól, hogy ne csináljam tovább rendületlenül, amikor végre újra eljön annak az ideje, mint pl. most. Apropó, rendeltetek már? Már csak másfél hétig lehet előrendelni, utána már csak amíg a készlet tart lesz, drágábban, kedvezmények nélkül, mert november 19-én le kell adnunk a darabszámot a papírgyárnak és a nyomdának. Jó, hogy ilyen dolgokat is intézek a Föld másik oldaláról, a nászutunk alatt, mi? :) De ez nem egy hagyományos nászút, nem egy hét, nem is kettő, hanem évek… És mi választottuk, és mindezt most ne vegyétek panaszkodásnak, mert egyáltalán nem az, csak jó volt kiírna magamból, hogy bizony a törpök élete nem csak játék és mese, míg felkerülnek ezek az érdekes témák és képek a Facebookunkra, mire kikerekednek a bejegyzések és a cikkek, amögött rengeteg meló van. Én meg azon kapom magam, hogy annyi feladatot csinálok magamnak, hogy már mindig várom, hogy újra csak bringázzunk és ne legyen internet az apró falvakban és csak menjünk és fedezzünk fel új vidékeket és ne kelljen ennyi mindent csinálnom, csak tolni a pedált. Persze pedálozás közben elkezd kattogni az agyam, másnap már megint TO DO listát írok, és mire megérkezünk a következő városba, ahol van valami bázisunk (mint pl. itt Chetumalban Danieléknél, ahonnan ezeket a sorokat írom), a lista már két oldalas, és rengeteg dolgot el kell intéznünk. Mert ez az út lett az életünk, a dolgok nem várnak meg, ha majd hazaérünk, mert a fényképezőgép már alig működik és nemhogy egy évig, de egy hétig se fogja már bírni. Az SD-kártya betelt, az elemek lemerültek, a blog nagyon lemaradt, az út előttünk ismeretlen, fel kell tölteni az ekönyv olvasóra az útikönyveket, hogy legalább egy halvány lövésünk legyen, hogy mi van Belizeben. Milyen a terep, milyenek az utak, merre érdemes menni, milyen nyelvet beszélnek, milyen a közbiztonság, mi a pénznem, azt hogy váltják, működik-e a VISA-nk az ATM-ekben, kapni-e vízumot a határon (igen, ezt azért tudjuk már jól: mostantól az összes országba, ahová megyünk, az EU-ban meg ugye állampolgárok vagyunk), és ha igen, akkor mennyiért? Szóval van itt minden, nem csak egy egyszerű nyaralás ez. De miért írom én mindezt le? Hát csak nem abba akarom ezt már hagyni? :) Nem, és tudjátok miért tudom, érzem ezt teljes bizonyossággal? Mert mikor belegondolok, hogy milyen lenne most rögvest hazautazni, újra a régi, vagy egy új-régi, vagy legalábbis more or less stationary életet élni, akkor rögvest azt érzem, hogy százszor inkább ez, mint bármi más, hogy ne, még neee, még hagy éljünk így egy kicsit, még van hátra jó pár izgalmas ország és közel 10 ezer kilométer, még ne érjen véget. Különben is, már tudjuk a végét, azt is hogy hol, és most már azt is, hogy mikor lesz, és ez megváltoztatja a dolgokat. Ennek tudatában még teljesebben meg akarjuk élni azt a “kis” időt, azt a kb. 11 hónapot, ami még hátravan. Nem fogunk ezért most végigrohanni Latin-Amerikán, hanem ahová megyünk, ott megpróbáljuk még az eddigieknél is jobban magunkba szívni a helyek varázsát.

Útközben szabadúszó újságírók lettünk, ami megint érdekes történet, mert így már nem csak az izgalmas, szép fotótémákat keressük, hanem a történeteket is. Többet, jobban keressük a szépet, a jót, az érdekeset, mert nem csak átélői, hanem megmutatói, szócsövei is akarunk lenni ennek a rengeteg csodának, ami körbevesz minket. A vendéglátónk húga, az előbb ért haza, és mikor meghallotta, hogy voltunk Új-Zélandon, olyan lelkes lett, hogy mi is, és nagy mesélésbe kezdtük az országról, az otagói munkalehetőségekről és hasonlókról beszélgettünk nagy lelkesen. Aztán fél óra lelkes csevej után megkérdezte, hogy amúgy mi honnan vagyunk? :) Na de most már legyen elég a süket szövegből, és kezdjünk neki a blognak ott, ahol abbahagytuk legutóbb! :) Ó, ha egyszer utolérné megint magunkat, milyen nagyon boldog lennék… – Persze így is az vagyok. :)

Mexikóváros

A fővárosban két élménydús napot tartottunk, az első arról szólt, hogy körbesétáltuk a városközpontot, és próbáltunk tífusz és meningitisz ismétlőoltásokat szerezni, mert amiket otthon kaptunk, azokra 3 évvel később rá kell tolni egy ismétlő lövetet, hogy még tovább hassanak. Ugye, milyen romantikus?! :D

Itt még érkezünk, biciklisávon a biciklikkel! :)

A sétálós nap reggelén megcsodáltunk egyet a sok EcoBici állomás közül. Csak azért van teli, mert még hajnal volt, amúgy sokan használják a mexikói Bubit, népszerű nagyon a városlakók körében

…és van Metrobuszuk is, ami a sugárutak közepén, neki dedikált sávban halad, és ellentétben a hagyományos buszokkal, bal oldalt vannak az ajtajai, mert ilyen felüljárókon megközelíthető, az út közepén található állomásokon át lehet igénybe venni ezt az amúgy nagyon hatékony közlekedési formát. (láttunk már ilyet néhány indonéz városban – ott is jól működtek, persze ott is volt nekik bőven hely)

A város modern, van néhány felhőkarcolója, meg üvegpalotája, persze nem egy Szingapúr, de azért nagy

Az egyik sugárút közepén a két sáv között fák és sétány húzódik, ott találtuk ezt a vicces rézkanapét :)

Aztán láttunk ilyet is

Ez a földből előtőrő, korlát és keret nélküli szőkőkút nagyon pofás volt, apró, távolról nem látható csatornákon és réseken folyt el a víz, hogy ne árassza el az egész teret. A kutyák amúgy imádták, amikor előtört a víz a lyukakból, körbe-körbe szaladgáltak és próbáltak ráharapni a vízsugarakra :)

Őneki elfelejtettem a nevét, de egy szimbolikus épülete a városnak, fel lehet menni a tetejére lifttel és alatta egy múzeum terül el a felszín alatt

Egy park oldalában (tudom, ferde a kép, de nem bonyolítom tovább az életem ilyen apróságok kijavításával)

Magassági üvegketrecben :)

Ő a szépművészeti múzeum (Museo de las bellas artes)

Ők pedig a táncosok, akik az alábbi videón táncolnak. Egyébként valamiféle demonstráció ment épp, de arra nem jöttünk rá, hogy micsoda és miért

A múzeum szemből

A múzeum melletti tértől a fő sétálóutca felé vettük az irányt, ahol rögtön ránklőtt egy nagy zöld emberke, aki a Toy Story-ból volt ismerős:

A főtér – innen mondta pár nappal korábban az elnök a beszédét

Ha minden igaz erről az erkélyről

Tenochtitlan, a mai Mexikóváros helyén egykor elterülő, tóra épült ősi főváros, amit kb. 500 évvel ezelőtt Cortesék (a spanyol hódítók) leromboltak, mert nem sikerült megbékélniük a tőlük nagyon különböző kultúrát folytató, az akkori kor szerint pogány, “istentelen” életet élő és megtérítendő “indiánokkal” – pedig állítólag nagyon próbálkoztak, mert ugye az indiánoknak voltak aranyékszereik és találtak is aranyat a környező hegyekben, és az óriási, pompás városnak maguk a hódítók is nagy csodálói voltak, mert az abban a korban a világ legnagyobb városa lehetett, amit csak Konstantinápoly (a mai nevén Isztambul) előzött meg nagyságában. Legalábbis így mesélte el Passuth László a fantasztikus történelmi regényében, az Esőisten siratja Mexikót című könyvben. :) A Piedra követ jelent, a Tuna itt nem tonhal, hanem a kaktusz virága, az abundanciát pedig ugye nem kell magyarázni, mert mindenkinek bőséges tudása van, aki ezt a blogot olvassa, ugye? :)

Ja, apropó, mióta letettem azt a könyvet, kiolvastam egy másikat is, Andy Weirtől a Martiant. Ez is baromi jó olvasmány volt, persze nagyon más téma, mint az Esőisten. Szerintetek a mi generációnk megél még egy emberes Mars-expedíciót?

Jól látjátok, a jobb oldali téglás épület ferde

Ugye mondtam! :)

A kidőlt ház után egy nagyon zsúfolt és zajos utcába keveredtünk. Persze nem ért fel egy fél Indiával sem, de azért vígan videóztunk egy panorámát, hátha visszaadja kicsit a feelinget:

Hibrid biciklitaxi

A vakcinákat nem leltük meg, pedig küldözgettek minket fél napot át kórházról kórházra majd gyógyszertárba, de hiába. Azért egy gyógyszerautomatát sikerült lefényképezni, mert ilyet még nem láttunk. :)

Készül a Tacos Al Pastor – Állítólag azok a jó helyek, ahol már délután ilyen nagy kupac hús van kint, mert az azt jelenti, hogy sokan esznek ott az este folyamán – mert finom az étel!

A központi posta épületében

Végre kaptunk bélyeget, és eleget! Sajnos nem ilyen szépeket, mert ezek belföldre vannak és egy egy pesot érnek, így 13,5 darabot kellett volna minden lapra ragasztanunk, ami mellé már nem fért volna fel semmi üzenet – és a posta alkalmazottai szerint nem is lett volna szabályos ilyen bélyeget használni nemzetközi képeslaphoz. Kár, mert tényleg szépek voltak… Bezzeg a nekünk való bélyegek már nem voltak ilyen tarkák és érdekesek.

Kikeveredve a városközpontból észak felé kanyarodtunk, hogy felkeressük a Guadalupei templomot, ami a mexikóiaknak a legszentebb katolikus temploma. Útközben egyre lepukkantabb helyeken találtuk magunkat, majd mikor végre visszaértünk egy nagyobb sugárúthoz, egy kisebb büfésoron találtuk magunkat, ahol burgonyachipset sütöttek. Ennek nem tudtunk ellenállni, nem csak videóztuk, hanem később ettük is, sajtfűszerrel és citrommal leöntve… Nyaammm, egy újabb dolog, ami hiányozni fog Mexikóból. :)

Végül buszra szálltunk, mert rájöttünk, hogy 4km-t sétálni sok lett volna. Jó döntés volt, mert a buszozás is egy élmény volt, a sofőr Rock N’ Rollt hallgatott a rádióján, és nézzétek a műszerfalát! :)

Ez a régi templom

Ami mellé építették ezt a modern, nagyobb templomot, ami szerintünk sokkal rondább, viszont nagyobb

…és bent a híres kép az oltár mögött

A Guadalupei szűzről itt olvashattok bővebben.

Najó, belülről azért pofás volt a templom ezekkel az érdekes függő lámpákkal, jó térhatásuk volt a templom közepén

Megint kívülről, egy másik szögből az új templom

Hazafelé a metrobuszon – A megállóknak nem csak neve, hanem egyedi ikonja is van

Roxana, a vendéglátónk este 10 után ért haza, de még ekkor is nekiállt főzni. A fejjel lefelé megsütött gombákba fűszeres olajokat és sajtot pakolt, isteni finom volt, még így második, késő esti vacsorának is! :)

Az antropológiai múzeumban

Hóhóóó, és még nincs vége! :) Pedig én már azt hittem, hogy itt vége lesz ennek a bejegyzésnek és küldhetem fel, de nem, még nem. Igazából két és fél napot voltunk Mexikóvárosban, és ami most jön, az a harmadik, fél napon történt, amikor meglátogattuk ezt a nagyon frankó múzeumot. Életem egyik legjobb múzeumélménye volt az antropológiai múzeum Mexikóvárosban. Nagyszerűen mutatja be a mai Mexikó területén élő ősi törzsek kultúráját, a legjobb a Mexicákról szóló kiállítás az U alakú épület közepén, az U aljában, a bejárattal szemben. Mikor ott jártunk, úgy gondoltam, hogy egész hosszan, az angol nyelven is megírt információs táblákat itt újraközölve mesélek majd e kultúrákról, de végül ezt mégsem teszem meg. Akit nagyon érdekel, az utánanéz a neten, és ha szerencsés, egyszer meglátogatja ezt a nagyon gazdag, érdekes múzeumot is.

Jobbra a karika a maja-foci “kapuja”, amikor az egyik csapatnak sikerült átjuttatni a labdát rajta, ők nyertek – a vesztes csapatot pedig feláldozták az isteneknek, vagyis lefejezték őket! :o Erről majd még részletesebben írok egy remélhetőleg hamarosan készülő Origo-cikkben. ;)

Megoldódott az évezredes rejtély, így építették a piramisokat! :) Lehet körbeküldeni a fél világon az interneten! :D

Ez vicces :) Legalábbis nekünk, most. Vajon ezer éve is annak szánták, vagy csak ilyen volt az ábrázolásmódjuk?

Színes gyöngyök vannak a fafelületre ragasztva – ez egy helyi művészeti ág

A mai Mexikó területén élő törzsek életterük szerint

A már említett ősi főváros, Tenochtitlan képzeletbeli látképe a spanyol hódítók naplói után megrajzolva. Az előtérben pedig a templom (piramis) negyed, a főpapok (Moctezumaaaa!!!) palotái és áldozati helyei (nem őket áldozták fel, ők tépték itt ki sok száz ártatlan alattvalóik szívét áldozás gyanánt, hogy ne legyen háború, hogy legyen elég eső és hasonló célok végett, hogy az istenek kedvébe járjanak. Persze csatában ejtett foglyokat azért szívesebben áldoztak, mint a sajátjaikból, állítólag ezért volt olyan könnyű a spanyolok dolga a csatákban: míg az “indiánok” élve próbálták elkapni az ellenséget, ami sokkal nehezebb volt, mint egyszerűen gyilkolni, addig ők utóbbit tették.

Egy fontos ősi azték szimbólum, amit sokáig kalendáriumnak hittek. Kár, hogy nem azt a fotót választottam, amin Zita mellette áll, mert akkor látszódna, vagy van vagy 5 méter az átmérője ennek a kődarabnak :)

No, hát ennyi, igazából nem is tartott sokáig megírni, inkább csak rávenni magam, az volt nehéz. :) De most, hogy belejöttem rögtön neki is állok a folytatásnak, hogy el ne tűnjön a lendület! :)

Történt 2014. szeptember 17-én és 19-én reggel. Megírva november 7-én, éjjel 1-kor.

Na, most megpróbálom leírni, ami legutóbb kimaradt. A „fun-ride”-nak nevezett közös szingapúri biciklizés fő felbujtója Malcolm volt, Az Ageless Cyclists mozgalom atyja, aki maga is egy kortalan bringás. Akárhányszor ránéztünk Malcomra, hátulról mindig sokkal inkább egy gyereknek tűnt, mintsem egy (ha jól emlékszem) 60 éves embernek. Direkt nem írtam öregembert, mert hát ő nem öreg, ha így és ennyit mozog. :)

Szóval Malcolm és még egy kisebb csapat másik bringás egyik reggel megjelent a társasházunk belső udvarában. Egyesek olyan csodabringákon ültek, hogy mi csak pislogtunk Zitával. Sajnos minden névre már nem emlékszem, de volt velünk két francia pilóta fickó, akik hagyományos, kétkerekű fekvőbringán jöttek (de repülővel Franciaországból) és az egyiküket Brúnónak hívták (ezt a nevet nehéz elfelejteni), volt velünk három trike-os és többen összecsukható, aprókerekű városi paripákon. Ez utóbbi kerékpárfajta itt Szingapúrban, Malajziában és elárulom előre, Indonéziában is meglepően népszerű, nem csak összességében, de arányaiban is többet látunk belőlük a városokban, igaz, általában csak kinyitva-kihajtva és nem szállítva. Pedig az a lényege az egésznek, hogy ha úgy döntesz, bárhol megszakíthatod a tekerést, és könnyűszerrel, a kerékpárszállítással járó plusznyűgök és pluszköltségek nélkül közlekedési eszközre szállhatsz. Ha jól tudom, a több mint 40 évig a világ körül kerékpártúrázó Heinz Stücke is egy ilyen kicsi, összehajtható, de még málházható kerékpárral nyomta az utolsó éveiben, mielőtt tavaly abbahagyta a nagy utat. Szóval van ráció ebben az összecsukható bicikliben szerintem és ezért csodálkozom, hogy itt Ázsia ezen vidékén így elterjedt, míg otthon nálunk csak drága kuriózumnak számít az apró, összecsukható városi drótparipa.

Fedett járdák, kerékpárutak és a szabálytalankodók

A közös bringázásnak a célja a városközpont volt, ami tőlünk jó 20 kilométerre volt. Kezdetben főleg a járdára festett kerékpársávokon haladtunk, ezekhez egész nagyszerűen hozzá voltak alakítva a kereszteződések is, igaz a „Szállj le és told át!” táblákat senki nem vette komolyan, és amin meglepődtem, a felüljárókon való bringázás tiltását is figyelmen hagyta a teljes csoportunk – így mi is, de persze előtte nem átallottunk megkérdezni, hogy ezt most akkor mégis hogy? Hiszen oda 1000 szingapúri dollár van írva büntetésnek, és ezt itt a szabályok városa! Vagy nem? Barátaink elmondták nekünk, hogy igen, Szingapúr a szabályok városa, és kezdetben, amikor ezeket a szabályokat mind bevezették, büntettek is, de ma már, mivel az emberek nagy része a szabályok nagy részét betartja (gondolom azokat, amelyeknek értelme is van, vagy veszélye a be nem tartásuknak), ezért azóta már nem ellenőriznek, és nem büntetnek annyit. Vagy ha teszem azt, elkapnak, akkor sem az van, hogy élből kiállítanak egy ezerdolláros csekket, mert a felüljárón bringáztál, csupán egy nagy ejnye-bejnyét kapsz. Viszont, ha a városvezetés azt látná, hogy valamilyen téren eldurvulnak a dolgok, akkor jönne újra a bünti. De mivel erre nincs szükség, sok téren, ezért például a felüljárókon való kerékpározásnál csak a tábla van, de ellenőrzés és büntetés nincs. Amit én így jónak is tartok, de bevallom őszintén, ennél több részletet a szabályokról, betartásukról és a bírságokról nem tudok.

A városról viszont még mesélek, mert az nagyon érdekes volt! :) Az utak szélesek, soksávosak, a járdák nem túl szélesek, de nem is zsúfoltak. A tömegközlekedési eszközök megállói között, tehát pl. a magasvasút/metró (az MRT – itt így hívják, és hol alagútban, hol felüljárón jár) és egy buszmegálló között a járda fedett, tehát egy kis tető alatt tudunk végigsétálni. Ez nekünk most csak az árnyék miatt volt jó, de ahogy elnéztük a növényzetet a város körül, bizonyosan sokszor az eső ellen is nagyszerű ez a fedett járda.

A külvárosi részekben nem nagyon láttunk szeparált kerékpárutakat, de az is lehet, hogy csak a mi környékünkről hiányoztak. Viszont, ahogy beljebb értünk a belváros környékére, úgy megjelentek az általában csatornák mellett vezetett teljesen különálló kerékpárutak, melyek szélesek voltak, egy zöld sávban haladtak a város csatornahálózata mellett, és forgalom még csak a környékükön sem volt, hiszen ahogy már kétszer írtam, nem az autóutak, hanem a csatornák mentén haladtak. Ezért aztán nem is mindig a legrövidebb, leggyorsabb úton vittek minket, de kétségkívül nagyon kellemes és szép helyeken vezettek.

Ezekhez az átkelés is mindig meg volt oldva, ahányszor kilyukadtunk egy újabb autóúthoz, ott mindig volt tovább az út mentén járdára festett kerékpársáv, vagy zebra, amin átkelve folytathattuk tovább a csatorna menti kerékpárúton. Ezek az utak egyébként elég üresek voltak, nem sok bringást láttunk magunkon kívül, igaz, ez egy szombati nap volt. Azonban akiket láttunk, ők általában szép, drága bicikliken hajtottak, tetőtől talpig bringásnak öltözve – hétvégi bringások voltak. Talán csak egyetlen fickót, ha láttam, aki úgy tűnt, valóban igyekezik valahová és közlekedésre használja a biciklit, nem csupán rekreációra. Ő az autók között rakta neki, persze szélsebesen egy kecses országútin. Aztán volt még egy nyugati család is, az apukának két gyerekülés volt szerelve a bringájára, persze két gyerekkel, ki se látszott szinte közülük. :) Jó volt látni az ilyet, lám nem csak Kian Tan-ék ilyen „bolondok” errefelé. :)

Nem a bringa teszi az embert

Egy szép kis tavacska melletti füves-fás részen megállt a csapatunk szusszanni pár percre, itt készítettünk egy csoportképet, és Zitával kipróbáltuk az egyik barátunk ICE trike-ját. Pillekönnyű volt ez a gép, és nagyon spéci, látszott rajta, hogy nagyon össze van rakva, a legprofibb, legdrágább, legkönnyebb kerekekből és alkatrészekből, sőt talán még a váz maga is karbonból volt. Érdekes volt a kormányzása, Zitának nem is sikerült megszokni, amin viszont meglepődtem, hogy nekem meg hozzá képest könnyen ment. Legutóbb, Meng felsőkormányos rekujával pont fordítva voltunk: Zita simán elindult és körözött vele, én meg nem bírtam vele tekerni. :) Ezen csodagépek némelyikének egyébként még okostelefon tartója is volt szerelve a kéz mellé a kormányokra. Nekem ez már kicsit soknak tűnt a jóból, de hát ők tudják. :) Tudom, hogy nekünk is méregdrága bringáink vannak, ezért ezt most nem is folytatom, így is túlsokat szoktam ítélkezni, ők meg ráadásul se másnak, se nekünk nem ártottak ezzel semmit, sőt… :) Nagyszerű napot töltöttünk Velük egy nagyszerű városban.

Egyvalamit azért még leírok: amíg a Pamíron át nem keltünk ezekkel a fekvőbringákkal, megmondom őszintén, gondolkodtam rajta, hogy ezek a fekvőkerékpárok lehet, hogy annyira nem jók nekünk és át kéne szerelni mindent egy-egy sima vázra. Aztán rájöttem, hogy ez túl sok bonyodalmat okozna és aztán lehet, hogy ezt a lépést később még jobban megbánnám. Mert az embernek mindig az kell, ami nincs, a lapos vagy rázós vagy szembeszeles részeken aztán meg a fekvőbringa hiányozna majd. Csak egyetlen egy dolog zavar már a fekvőbringákkal kapcsolatban, még ha most már nem is cserélném le őket semmi másra: az, hogy ilyen drága gépek. A legegyszerűbb verziójuk is többszázezer forintnál kezdődik. Persze mi az Evobike-tól kaptuk őket, amiért most már messzemenően is hálásak vagyunk, hisz nélkülük nem ülhetnénk ilyen nagyszerű és profi gépeken. Viszont sokszor megkérdezték már tőlünk az úton, hogy a mi országunkban csupa ilyen kerékpár van? :) Mit gondolhatnak? Persze egyenesbe tettük őket, de az ilyen kérdések elgondolkodtattak. Mi minden mást gondolhatnak az utazásunkról, a bringázásról, rólunk? Azon túl, hogy ilyen bringáink vannak és van még egy-két profi cuccunk, szerintem igen szerényen nyomjuk, azt esszük, amit a helyiek, ha nem bringázunk, akkor úgy közlekedünk, mint a helyiek, sokszor velük lakunk, vagy ha nem, akkor a lehetséges legolcsóbb szállásokon vagy sátorral, szúnyoghálóval, és ahogy kiérünk Ázsiából, újra mindennapos lesz majd a sátrazás és a tábori konyha is. Viszont a kerékpárjaink azok nem elég, hogy az emberek 99%-ának nagyon furcsának tűnnek, még mellé méregdrágák is. Amit bánok ezzel kapcsolatban, az az, hogy ez esetleg úgy ütközhet le egyesekben, hogy mi azért vagyunk képesek erre az útra, mert ilyen spéci bringáink vannak. Ezen az egy téren boldogabb voltam a 60 ezer forintos székesfehérvári gyártású kerékpárommal. Mert szerintem azzal is meg lehetne hódítani ugyanígy a világot.

Egyszer készítettem az outdoor blogra egy interjút egy szegedi testvérpárral, akik ultrafutók és akik eltekertek valami eszeveszett napi távokat megtéve Szegedről Pekingbe. Ők két „ócska” régi acélvázas kerékpárral nyomták, igaz volt is gondjuk velük bőven, de végül megcsinálták. Ők az élő példája annak, hogy nem feltétlenül kellenek vérprofi cuccok. Ezek jó ha vannak és valóban megkönnyíthetik a dolgunkat, de alapvetően nem ezen múlik a siker és a boldogulás. Ezek a csak materiális dolgok, a legfontosabb a belső elhatározás kérdése. Indulás előtt még olyan blogot is találtam, ahol a srác valami „longboard” nevű hosszú gördeszkával tett meg sok ezer kilométert… A világ egy nagy játszótér, és ezek csak játékszerek, de nem ezektől leszünk nagyszerű játékosok, hanem attól, hogy hogyan játsszunk és hogy mennyire élvezzük a játékot. :) Nem szabad túl materialistáknak lennünk, nem kell átesni a ló túloldalára. Ha nem lenne az Evobike és ma indulnánk, egy Lompi (reku) vagy Yasec (normál bringa) által a mi testünkhöz készített vázra magam szerelnék fel jó minőségű középkategóriás alkatrészeket. Persze ezekkel lehet, hogy több bajunk lenne, de ezeket nem élnénk meg tragédiaként, ezek csak kövek az úton. Ha pedig teszem azt, most ezen a hajón, amin utazunk épp Indonézia szigetei között, miközben írom e sorokat, valaki a tengerbe dobná a fekvőkerékpárjainkat és mesterséges korallzátony válna belőlük, akkor is folytatnánk, amint lehet, újra kerékpárokon. Csak szilárd elhatározás kell. Persze a Rohloff-ot és a fekvőbringa kényelmet és életérzését nagyon sajnálnánk. :)

Marina Bay Sands – Egy szép hely A Nagy Utazás egy fejezetéből

Ejj, de nagyon elkalandoztam… Most térjünk vissza Szingapúr kerékpárútjaira. Bent a belvárosban már csak széles járdák voltak kerékpársávval, nagyon ritkán kellett csak a forgalomban haladnunk egy-két sarkot. Egyszer csak egy nagyobb folyó vagy csatorna mellett találtuk magunkat, és mi Zitával itt csak néztünk a magasba, alig bírtuk kapkodni a fejünket, akkora felhőkarcolók vettek hirtelen körbe minket. Régen ezen a helyen volt a kikötő, az egykori raktárépületek helyén ma már boltok és éttermek vannak, melyeket sétáló és bevásárló utcák vesznek körül. A víz túloldalán nekem különösen tetszettek azok az épületek, amelynek a tetejére / oldalába zöld volt ültetve.

Innen a Marina Sand Bay-hez tekertünk át, ami egy öbölnek a túloldalon van. Ez az a három toronyépület, a tetején egy hatalmas, lapos hajó alakú tetővel. Hogy mi van bent, azt már nem is tudom, gondolom szálloda és kaszinó, talán irodák is, nem tudom, ez a világ jelenleg nemigen vonz, de azt még elmondom róla, hogy ez Szingapúr talán legnagyobb jelképe, és itt csúcsosodott ki a kis túránk hangulata is. Az örömködös képen jobb oldalt láttok egy félmeztelen fickót, na ő egy újságíró, őt is Malcolm hívta meg, és egy diktafonnal készített velünk egy nagyon jó hangulatú, végig mosolygós és örömmel mesélős interjút. Ekkor már a Marina Bay Sands alatt ültünk, ide aztán érkeztünk meg, hogy elmentünk az óriási sündisznószerű kupolaépület mellett és áthajtottunk egy nagyon izgalmas kinézetű gyalogoshídon. Innen még több és még nagyobb felhőkarcoló látszott, most eszméltünk csak, hogy amit az előbb láttunk, azaz egész felhőkarcolós üzleti negyednek csak az oldala volt és csak most látjuk szemből az egészet.

Az interjúhoz még egy kis frissítő is dukált, az egyik bringás rendelt egy nagy zsiráf sört, vagyis egy magas, átlátszó tartályban kb. 2-3 liternyi arany nedűt, amit közösen fogyasztottunk el. Senki sem rúgott be, de folyadékpótlásnak és egy kis további vidámodásra jó volt. Itt mesélte el Brúnó legelőször az egyik barátja történetét, aki most az ő franciaországi otthonához közel él, vidéken. Egy időben ez az ember is nagy világcsavargó volt, elkezdetett vitorlás hajókat építeni, ezekkel járta a világot, s mindig újabbat és még jobbat épített, a régit meg eladta és ebből utazott tovább. Aztán egyszer kikötött valahol, végignézet saját magán, átgondolta az életét látva azt a sok hasonszőrű világcsavargót, akikkel az utazásai összehoztak, és fogta magát, azt mondta, hogy ő nem akar így megvénülni, eladta az utolsó hajóit is, hazament Franciaországba és letelepedett. Azóta sem vitorlázott, lapozott egyet az életében, lezárt egy fejezetet és egy újat kezdett. Ezt az egészet annak kapcsán mesélte el Brúnó, hogy megkérdezte, nem lesz-e nehéz egyszer hazatérni és megállni, abbahagyni ezt az egészet. Erre persze az volt a válaszunk, hogy dehogynem, biztosan nagyon nehéz lesz, de erre is fel lehet készülni, ezzel is meg lehet majd küzdeni és az is csak egy újabb, következő fejezet lesz A Nagy Utazásban.

Miután kijátszottuk magunkat Zitával ennél a hangvezető óriás üvegedénynél a Marina Sands Bay főbejárata előtt, a biciklizést a kínai negyedben zártuk, mert ekkor már mindenki farkas éhes volt, bőven a délutánban jártunk. A beharangozott árakhoz képest nem is olyan drágán, ketten 1500 forintból meg tudtunk itt ebédelni, igaz ezt végül nem hagyták, hogy mi fizessük ki, barátaink a kezünkbe nyomtak egy-egy szingapúri 10 dollárost, amelyekből még aztán a visszajárót sem fogadták el, így később ebből az összegből még egyet tudtunk enni.

Nagyon-nagyon jó volt ez a közös bringázás, ennél szebb, élvezetesebb, boldogabb városnézést el sem tudtunk volna képzelni. Végig nagyon jó hangulatban telt, és bár a több mint 50 kilométer alatt jobban elfáradtunk, mint amire az elején számítottunk, majd minden percét élveztük ennek a napnak és nagyon hálásak vagyunk érte a barátainknak! Köszönjük szépen a „Singapore Fun-Ride”-ot, nagyszerű élmény volt Veletek bringázni ebben a nem hétköznapi városban! Nekünk legalábbis így nagyon nem volt „hétköznapi” – amit ennek a napnak és Nektek köszönhetünk!

Az autósoké egy másik világ – Ami Szingapúrban nehezen fér össze a bringásokéval

Hazafelé sajnos történt még egy említésre méltó eset. Amikor már majdnem otthon jártunk Zitával és már csak ketten tekertünk az egyik széles, két vagy három sávos autóút bal szélén, egy fehér autó (itt ez is a menő) nagy sebességgel és kb. néhány centira mellettem húzott el. Ha akkor csinálok valami hirtelen mozdulatot, kerülök ki egy kátyút vagy hasonló, biztos, hogy elsöpör. Azonnal felszökött bennem az adrenalin és mivel láttam, hogy az autó aztán ugyanilyen heves fékezésbe kezd, hogy az előttünk álló piros lámpánál az üresen álló bal szélső sávba soroljon be, én is gyorsítottam, hogy még mielőtt a lámpa zöldre vált, odaérjek mellé. Még most is szétterült valami az izmaimban, mikor ezt írom és visszaemlékezek az esetre. Erősen és hangosan bekopogtam neki az ablakon, majd leordítottam a sofőr fejét, káromkodva kérdeztem tőle, hogy tudja-e, hogy az előbb akár meg is ölhetett volna, mégis hová ilyen sietősen, most itt áll a pirosnál, ezért kellett száguldoznia? Persze le sem esett neki, hogy mit tett, az autó biztonságából nem érezni ezt, ami egy mai autóban kényelmes jó tempó, az a biciklin ülve eszeveszett száguldás. Értetlenkedett is egy sort, hogy de hát ő csak leelőzte a másik autót… (persze balról, ahogy szabálytalan itt a balkezes világban) Reménytelen volt az egész, az hogy megértessek vele bármit is, ő egy másik világban él, az autójában, nem értheti az enyémet, amíg nem ült biciklin. Persze ahogy zöldre váltott, eltépett, én meg remegve tekertem hazáig. Tudom, hogy rosszul reagáltam, nem kellett volna ingerültnek lennem, talán hatásosabb lett volna higgadtabban bekopogni és pl. azt mondani, hogy Elnézést, de elütötte a feleségem, lesz szíves leállítani a motort és kiszállni! Aztán közölni vele, hogy valójában hazudtam, pár centi híja volt csak, de most mesélje el, hogy ha csak pár másodpercre is, de milyen érzés volt a tudat, hogy elgázolt valakit!? Mert kis híján megtette… – Persze ahogy sok másra, erre se volt lélekjelenlétem és nem is tudom, ez utóbbi jó ötlet lett volna.

Az eset sajnos nem kirívó Szingapúrban, az autósok nagy része híresen intoleráns a kerékpárosokkal szemben, sőt egyesek még ellenszenveznek is velünk: állítólag nemrég volt valami Facebook balhé, mert egy ember feltett valami hirdetményt a közösségi hálóra, hogy minden nap fizet bizonyos összeget annak az autósnak, aki elgázol egy kerékpárost Szingapúrban. Szóval ennyire gáz a helyzet. Erre persze már a hatóságok is felfigyeltek, nagy vihar lett az egészből, bekerült a dolog a médiákba, a kerékpárosok nagyon felháborodtak és a netről is lekerült hamar a dolog.

Lám, hiába a nagyszerű bringás infrastruktúra, mégiscsak ezer helyen együtt kell közlekedni az autósnak és a bringásnak, és elég, ha bármelyik csoportból csak az egyik seggfej, már tönkreteheti az egészet.

Mr. Well R-beszélgetést kér

Na, de hogy vidámabb vizekre evezzünk, a bringás barátaink egy részével következő este még találkoztunk, eljött Brúnó és a kollégája, valamint Benjamin, egy fiatal amerikai srác, aki csapatával offroad kerekesszéket fejleszt sikeres crowdfunding kampánnyal finanszírozva. Azt mesélte, hogy épp el volt kenődve kicsit, amikor olvasott rólunk az interneten és aztán teljesen felpörgött a történetünket olvasva és ezért eljött a közös bringázásra a szombaton, ahol az egyik fekvőkerékpárt elcserélve a sajátjára egész hosszan kipróbálta a városon át és nagyon megtetszett neki, na meg nekünk és a sok bringásnak is nagyon örült. Szóval tényleg igazi nagy bringás örömünnep volt ez a tekerés, amire a koronát ez a kis este tette ki, amikor már csak talán, ha heten lehettünk, ha még Kian Tan-t és Sean-t is hozzávesszük. Ezen az estén Zita készített egy újabb Prezi prezentációt, ezt mutattuk meg és erről beszélgettünk a barátainkkal plusz még utána néhány általuk kívánt országból is mutattunk nekik képeket, majd miután a képernyőt kikapcsoltuk, még egy igen hosszú és élvezetes beszélgetésbe torkollott az este. Miért nem kezd magával mindenki valamit, miért tart itt a világ, ahol, amikor tarthatnánk még sokkal előrébb, internet, kerékpár, a régi és a mai világ.

Utóbbit értsd csak egy generációs különbségnek. Brúnó itt elmesélt egy másik nagyon érdekes kis történetet, már nem tudom, mi volt a pontos dátum, de legyen mondjuk 1990, internet még sehol, távolsági hívások méregdrágák, posta lassú, aszinkron és megbízhatatlan. Hogyan üzen haza a világutazó ingyen és bérmentve, ha csak annyit akar közölni, hogy hol van és hogy van? Az ötlet egyszerűen zseniális! A válasz: „R-beszélgetést kérni”. Amikor Te kezdeményezed a telefonhívást, de a hívott fél fizeti. Ilyet én csak filmekben láttam, ez az, amikor a telefonközpontos szól először a telefonba a hívott félnél, hogy XY R-beszélgetést kér Z városból/országból, fogadja-e a hívást? Ezt valóban megjátszotta valaki: emberünk úgy mutatkozott be a telefonközpontba, hogy Mr. Well és elmondta, hogy honnan telefonál (vagy ezt talán nem is kellett, tudták a központban), majd elmondta, hogy milyen országból milyen számmal kérne R-beszélgetést. A központból felhívták a számot, otthon felvették, és azt hallották, hogy Mr. Well kér R-beszélgetést Auckland-ből. Ennyiből már tudták, hogy a világcsavargó szerettük Aucklandben jár, és a névből tudták, hogy jól van („Well” :D). Ezek után közölték, hogy nem kérik az R-beszélgetést, és letették a telefont. Voilá, és egy fillérbe se került és azonnali kommunikáció történt az internet kora előtt! :) Manapság persze már más világ van, nem szorulunk rá az ilyen cselekre, a világ minden táján találunk ingyenesen elérhető internetet, és ha nem megy a skype se képpel se hanggal, akkor még mindig ott van az e-mail vagy a chat.

Meg az olyan blogbejegyzések, mint ez volt. :) Folytatása következik, mert még mindig maradt mesélnivaló Szingapúrból.

Érkezés Melakába

Port Dicksontól már nem volt sok hátra, második nap már csak 81,5km-t kellett tekernünk. Reggel áttoltuk a bringákat az út túloldalára, ahol egy tágas parkoló sarkában megreggeliztünk, miközben macskák hada mérte körbe a kerékpárjainkat, néhányuk még a körmét is bele próbálta mélyesztani a gumiabroncsunkba, egy másik pedig a küllőket feszegette. Persze megjavítani nem tudták a bringát, de elrontani sem. :)

Ez a nap sem volt hűvösebb mint az előző, a délelőtt hamar ránk tört a hőség, ezért a tekerést egyre sűrűbben szakítottuk meg pihenésekkel, árnyékba vonulásokkal. Azt hiszem a kelleténél többször is megálltunk, ez részben annak volt köszönhető, hogy négyen voltunk. Amikor mi csak pisilni álltunk volna meg, akkor Dave és Meng be is ültek a vendéglőbe és rendeltek egy kört a 100Plus-ból. Persze mindez nem volt baj, csak észrevettük, hogy négyen nehezebb a haladás, de ez így természetes, hisz még összeszokott csapatnak sem nevezhettük magunkat a tegnapi tekerés után.

A cél erre a napra az lett volna, hogy megérkezzük a délutáni forróság beállta előtt Melakába, de ez sajnos nem sikerült. Az út, amiről tegnap barátaink még azt mondták, hogy szép sima lapos lesz, hullámos volt és legtöbbször olyan távol haladt a parttól, hogy nem is láttuk a tengert. Én ezen próbáltam javítani, de végül csak rontottam, követtem a GPS-t Meng útvonaljavaslatát felülbírálva és ezzel szépen meg is jártuk, egy katonai terület kapujában visszafordítottak minket, így lett +8 kilométer a 3 kilométeresnek induló tengerpart menti levágásból. Ez már hála az égnek Melaka határában volt így nagyon mélyen nem érintett minket.

Biciklivel Melakában

Melakában a szállásunk egy Warmshowers tagnál volt, Howard egy Ringo’s Foyer nevű vendégházat üzemeltet, és itt látja vendégül a bringásokat, a többi vendégtől függetlenül teljesen ingyen és baráti alapon. Ezt azért teszi, mert ő maga is kerékpártúrázó és kerékpárőrült, a szállójában tele vannak a lépcsőházak és a közös helyiségek kerékpárokkal, kezdve a gyönyörű veterán gépektől az össztelós downhill szörnyetegeken, fixiken és az országúti paripákon át az apró összecsukható városi bringákig. Egy csoda volt már csak végigjárni is a szállodáját, annyi szép kerékpárt láttunk nála. Emellett mesélt is a legutóbbi ausztráliai, keleti parti túrájáról, és elkísért minket olyan helyi, utcai éttermekhez, amelyeket különben soha meg nem találtunk volna. Ez nem csak az ízek, hanem az árak miatt is praktikus volt nekünk, és még az is nagyszerű volt ebben az éjszakai kiruccanásban, hogy nem ufóként mentünk, a fekvőkerékpárjainkkal, hanem sima bringákon, amelyeket Howard szállójánál lehet bérelni tőle (nekünk ez is ingyen volt, de azt hiszem ezzel a rendes vendégek is így vannak). Howard a vacsorához menet végigvitt minket egy kicsit a város nevezetességein, igaz, ehhez kamerát nem vittünk, de ez mindegy is volt, sötétben, egy őrült bringást követve nem is tudtunk volna értelmes képeket lőni. Howard a városi kerékpártúra közben elmondta, hogy a fő turistainformációs pultnál, annak a hídnak a lábánál, ahol a képeken azt a sok bordó épületet és templomot látjátok, attól a ponttól minden szombat reggel, ha jól emlékszem 8 órától ingyenes túravezetés indul, amely a város nevezetességeit mutatja be. Mi erről sajnos lemaradtunk, mert a második melakai napunkon, vagyis a szombat reggelén szakadt az eső, ezért végül nem mozdultunk ki, valószínű maga a túravezetés is elmaradt, mert dézsából öntötték az égiek az esőt. Fontos megjegyezni, hogy Melaka nagyon népszerű hétvégi kiruccanó hely a fővárosiak körében, ezért szombaton és pénteken iszonyat zsúfolt, tömegekkel van tele és dugókkal, araszoló autósorokkal. Vasárnap délutántól viszont kiürül a város és így is marad péntek estig. Sajnos amikor mi voltunk, még a péntek is valami állami ünnep volt Malajziában, így mindhárom nap eléggé tele volt a város emberekkel.

Ja igen, akkor hagy mutassam be Melakát! :) Ez a városka Malajzia egyik gyöngyszeme, kb. félúton van a nyugati partján a félszigetnek Kuala Lumpur és Szingapúr között. Georgetown-al is szokták együtt emlegetni, mert ahogy ott a szigeten, úgy itt is megtalálni egy utcában a buddhista, a hindu, a keresztény és a muszlim templomokat. Vagyis utóbbi esetben inkább hívjuk őket mecsetnek. :) Ennek megfelelően a gasztro-élményekre vágyók is megtalálják itt a számításaikat, hiszen sokféle népek élnek itt, rengeteg féle és fajta étel lelhető fel az utcai étkezdéktől kezdve a komolyabb éttermeken át mindenütt szerte a városban. A folyón, amit már említettem, sétahajó járat is közlekedik, ez állítólag nagyon romantikus, főleg este. Elképzeltük, jó volt, ahogy sétálni is, mert így még a pénzünk is nálunk maradt. :) A folyóparton egyébként tényleg nagyszerű sétálni, erre van is lehetőség, nem hogy az autóktól jól elválasztott járda (ami már önmagában nagy szó Ázsia sok szegletében), hanem még rendes sétálóutcák is vannak a folyó két szélén. Az egyik oldalt a házakra pedig mindenféle streetart-ok vannak pingálva, az egész nagyon érdekes.

Az érkezésünk utáni napon megérkezett a városba Ian és Kimberly is, valamint Dave felesége és a lányuk. Nagy közös városnéző kerékpártúrát csaptunk, mi Zitával hagyományos bringákon, szalmakalapban, Ian egy összecsukható bringán, Dave felesége és lánya pedig egy érdekes egybeépített Surly kerékpáron. Az első bringa, amin az anyuka ült, csak egy egyszerű, de nagyon szép, masszív túra gép volt. Ennek a nyeregcsövére volt szerelve a hátsó kerékpár stucnia egy merev csövön keresztül. Ennek a hátsó bringának nem volt első kereke és a váznak is más formája volt, hogy elférjen az első bicikli hátsó kereke mögött. De a hátsó háromszög, a nyereg, a hajtás és minden más olyan volt, mint egy rendes biciklin. Érdekes megoldás, meg kell hagyni! :)

A barátainkkal szépen körbejártuk a fő látnivalókat, először az apró kis főtéren néztünk szét, ahol a biciklis riksások vártak az utasaikra. Vagyis inkább a vendégeikre, ugyanis kétlem hogy bárki azért ült volna fel ezekre az agyondíszített, emberi hajtású, de akkumulátorról világító és zenélő őrültségekre, hogy eljusson A-ból B-be. Hanem mert van és mert szórakozni akartak… Én azt hiszem, túl fafejű és túl felnőtt vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem és majd amikor gyerekünk lesz, vissza kell fejlődnöm a szintjére egy gyermeki léleknek, hogy megértsem, miért jó ez? :) Mert egy gyerek sok mindent akar majd csinálni, ami egy felnőttnek butaság vagy céltalan dolog. Erre játszanak ezek a riksások, meg a gyereklelkű malajziai felnőttekre, akikből azt hiszem, nagyon sok van. :)

Az első állomásunk valami híres erőd kapuja volt, vagyis inkább az egészből megmaradt romrészlet, ez előtt próbáltunk egy közös fényképet készíteni, amin mindenki rajta van, és ehhez megkértünk egy fényképezőgéppel bíró járókelőt. Az eredmény frenetikus lett, gyönyörű a járda mintázata alattunk, olyannyira, hogy a fotósunk úgy gondolta, hogy jó, ha a kép felét kitölti. A rom teteje meg már nincs benne, de mi szépen a közepében vagyunk a képnek! :) Régebben még bosszankodtam az ilyenen, most már csak mosolyogtam rajta, mondván, hogy majd megvágjuk, és aztán gyorsan készítettem egy rendes képet is az üres rommal.

A következő megállónk egy dombtetőre épített kis erőd volt, apró ágyukkal és szép kilátással az egész városra. Eztán jöttek a gasztronómiai élmények, olyan finom szószban áztatott gőzölt csirkét ettünk, mint az ipoh-i, csak itt speciális „rice balls”-okkal, vagyis apró labdákba gyúrt rizsadagokkal adták. Még mielőtt hazaindultak volna a barátaink, egy élmény még hátravolt, a layered pancake! Eltekertünk a közeli pláza sarkán található cukrászathoz, ahol hatalmas sor állt. Amíg Zita és Ian sorbaálltak, addig én végigrohantam a plázát, AA aksik és elemek után kérdezve a fotós boltokban. Minden drága volt, így itt nem vásároltunk, de mire befejeztem a körbejárást, Zitáék sorra kerültek és hamarosan a többeik is befutottak. Kb. fél órával utánunk, pedig egy kilométert sem kellett tekernünk attól a helytől, ahol szétváltunk és ők autóba szálltak. Ekkora dugók vannak hétvégenként Melakában. A sok rétegből összepakolt torta szeletei nagyon finomak voltak, ez is Melaka egyik nevezetessége, és tényleg nagyon sokan kedvelik, mert amíg ott voltunk, rengetegen voltak a cukrászatban, a tortákat pedig nagy sárga dobozokban folyamatosan töltötték fel a cukrászüzemből érkező teherautókon.

Esküvőn

A tortaevés után elbúcsúztunk a Kuala Lumpur-i barátainktól és visszamentünk Howard szállójába, ahonnan már csak este mozdultunk ki, de ez is emlékezetes volt. Howard egyik barátjának esküvője volt, és ide csak úgy beállítottunk vele együtt mi is – persze ez nekünk csak akkor esett le, amikor odaértünk, mert Howard csak annyit árult el előre, hogy megyünk enni. Így aztán fényképezőgép sem volt nálunk, az ember nem visz magával vacsorára fényképezőgépet… Ez hiba volt, annyiszor megtanultuk már, hogy mindig mindenütt legyen nálunk kamera, mert mindig jöhet valami téma – mégis, néha még most is elfelejtjük. A lagzi a következőképpen nézett ki: Egy családi ház kapubejárójában és az utcán voltak felállítva sátrak, asztalok és székek, folyt a tea és a 100Plus a csapból, sokféle étel, tészták, sütemények voltak kipakolva, igaz mi már csak a maradékra értünk oda, de így is nagyon jó volt, itt most nem az ételek adták a fő élményt, hanem az asztaloknál eltöltött beszélgetések. Megismerkedtünk egy kedves fiatal párral, akikkel egy nagyon jót dumáltunk. A srác most váltott munkahelyet, mert elege volt, hogy a régi helyen széthajtották a belét és csak éjjelente járt haza a teste aludni, miközben a lelke ott maradt a melóban. Most egy másik helyen dolgozik (valami logisztikus ő is, mint Ian), ahol kevesebbet kell bent lenni és lazább a környezet, jobban is érzi magát már most. A feleségével mind a ketten moziőrültek, minden csütörtökön ott vannak a premiereken, ha nem láttak volna már minden filmet, ami épp megy a mozikban, lehet elmentünk volna velük másnap egy mozira, tudjátok már írtam, hogy itt Malajziában nem túl drága a mozijegy, Penangban megnéztük az Ironman 3-at és nagyon jólesett egy ilyen fajta kikapcsolódás is. A lány egyébként tündérien nevetett, állandóan mosolygott és ilyenkor úgy összehúzta a szemét, hogy csak egy vékony sötét sáv látszott ki belőle. Zita meg is kérdezte tőle, hogy ilyenkor lát-e valamit, mert mi már nem látjuk a szemét, mire még nagyobb nevetésbe kezdett és közölte, hogy ezt bizony már a férje is megkérdezte tőle az első randik egyikén és igen, lát nevetés közben is. :) Jó volt ez a kis esti beszélgetés ezen az esküvőn ahol egyébként az ottlétünkkor nem volt nagy a felhajtás már. Persze az ifjú párral is találkoztunk, beszélgettünk velük is és gratuláltunk nekik, de egyébként, ha nem mutatkoztak volna be, nem tudtuk volna megkülönböztetni őket a vendégektől. A malajziaiak szinte kivétel nélkül nagyon jól beszélnek angolul, mert az iskolákban már rég kötelező második nyelv az angol. Akikkel mi találkoztunk Malajziában, azokkal az emberekkel mind nagyon könnyen és nagyon jól kijöttünk. Ez valószínű annak köszönhető, hogy főleg városiakkal volt dolgunk, az ő világuk szinte minden eddigi országénál közelebb áll ahhoz, ahonnan mi jöttünk.

Másnap már csak néhány rövidebb sétára mentünk ki a városban. Fáradtak voltunk, nem nagyon sikerült a pihenés Melakában, mert mindig volt valaki akivel mentünk valahová vagy csináltunk valamit.

Ezen a napon megnéztünk egy nagyon szép buddhista templomot, egy érdekes, zöld tetős, fehér mecsetet, amilyet még sose láttunk, és a katolikus templomba is bekukkantottunk. A délután én már csak zöldhagymáért rohantam ki a másnapi útravaló túlélőszendvicsekhez, amikor végre megpillanthattam Melaka nyugodt, hétköznapi arcát is. Eltűnt a tömeg és az autók, a kis színes utcák üresek lettek, kellemes volt rajtuk keresztül a bringás csavargás, aminek a végén meg is leltem a zöldhagymát az egyik étterem konyhájában, ahol hajlandóak is voltak eladni nekem néhány szálat. Másnap Howard-al Dim Sum-ot reggeliztünk a szállója előtt, nem hagyott minket fizetni, aztán még el is kisért minket az egyik összetelós, fél első villás szörnyetegén a város határáig.

Bocs, ha ebből most hiányzott a lendület, 37,6 fokos hőemelkedéssel fejeztem be a cikket, Zitával bekaptunk valami fertőzést, először ő rajta jött ki, tegnap 39,1 is volt a láza, mára meg én is bekészültem. Szóval kényszerpihenő van, állunk pár napot és pihenünk, aztán majd, ha meggyógyultunk jönnek újra a kalandok és ha már csak kicsit is jobban leszek, írok is újra, talán még ma.

Ez a négy nap 2013. május 23-26. volt, ebből az első nap 81,5km-t tekertünk Melakában, aztán ott még 16,3-at a városban cikázva. Az egészet pedig betűkbe vetettem ma és tegnap, vagyis július 23-24-én, két hónappal a történtek után. Mire nem jó egy kis betegség! :) Tegnap még úgy gondoltam, hogy majd ezt jól megszínezem témák szerint, de mivel azóta már a hajam is fáj, ezt majd legközelebb… És ne aggódjatok, jól leszünk, esszük a fokhagymát, az mindenre jó! :)