Francois, aki hátrahagyta Európát

Előre figyelmeztetek minden kedves olvasót, hogy ebben a bejegyzésben rengeteg kép lesz. Olyan helyszínen voltunk, amit nagyon nehezen lehetne leírni, inkább élvezze mindenki a képeket, és használja a fantáziáját ahhoz, hogy elképzelhesse, ő is ott van, velünk. És előre elnézést kérek, de sajnos nincs állat és növényhatározónk, így az állatokat meg növényeket ránézésre, ősember módra neveztük el, pl “sárga hasú madár” meg “nagyon hosszú hal”, vagy “szúrós fa”. Aki bölcsebb nálunk, kérem, írja meg kommentben, hogy mi a rendes neve az itt bemutatott egyedeknek, mindenki okulására.

Dos Brazosba érkezés egészen elvarázsolt minket. Már a hídon való átkeléskor láttunk olyan hihetetlen aranyos piros hátú madarakat. Éljen, megérkeztünk hát arra a helyre, ami biodiverzitásáról híres, és azonnal állatmegfigyelési élményekkel ajándékoz meg minket. A falu pedig egy alig párszáz (200 – Árpi) lélekszámmal rendelkező kis település, bolttal, templommal, iskolával. Az iskolánál van wifi, ingyenes, bár elég lassú és nem is mindig működik. Viszont ha megy, akkor élvezhetjük a lassú internet előnyét: tudatos és szelektív internethasználat. Nem ekkor fogom megnézni a kiscicás youtube videókat, viszont amit kell – elintézni pár emailt, válaszolni embereknek, utánanézni néhány információnak – arra talán elég. Szállásadónk a faluközponttól mintegy 2-300 méterre lakik, a folyó mellett. Francois Brüsszelből való, de itt találta meg a boldog és nyugodt életet. Neki elege lett az európai stresszes életből, és ide vágyott, valahova ilyen közel a természethez, ahol még őszinték az emberek és érintetlen a természet. Szerinte az európai élet nem áll másból, mint abból, hogy heti 5-6 napot dolgozunk, minden percét utáljuk, stesszelünk, majd a hétvégén “élünk”, felesleges hitelt veszünk fel, hogy boldogabbnak hitt legyen az életünk, majd egész életünkön át a bankok rabszolgáiként azt fizetjük vissza, sőt, a kamat miatt sokkal többet. Hogy ebből az “egészségtelen és őrült mókuskerékből” kitörjön, itt vett földet, és most építkezik. Olyannyira, hogy a házának falai már álltak, de még tető nem volt rajta, amikor mi megérkeztünk. Azalatt a pár nap alatt, amíg mi ott voltunk, a tető is felkerült, pont búcsúzásunk utáni napon költözött fel a házába. Azért fel, mert két emeletes a ház. A földszinten van egy szoba, aminek majd erős vasajtaja lesz, hogy ott tárolja az értékeit. A szomszédos szobácska egy nyitott konyha, és ennek a tetején van az a rész, ahol ő alszik, gyakorlatilag a tetőn, csak erre tetetett 6 oszlopot és arra a tetőszerkezetet.

Az ajtó vezet a majdan zárható szobába, jobb oldalt a konyha (a túloldalról nincs házfal, onnan nyitott), a teteje pedig a szoba lesz, még nincs fent a tetőzet.

Rettentő egyszerű lesz a szoba berendezése. Már van egy (itt helyben készített) aluminium elemetes ágya, ebben fog aludni és így van plusz egy ágy, ha vendég jön. Lesz fent egy fürdőkád (micsoda kilátással!), egy kis dohányzóasztal meg egy-két babzsák szék. Amikor megérkeztünk, szinte elrettenve néztem, hogy mégis hogyan lesz ebből a betonkockából lakható ház, biztos bolond szegény, de miután elmagyarázott mindent, rájöttem, zseniális. Tökéletes, letisztult, semmi felesleg. Hát, a kád. De Francois azt mondta, mindig, egész életében saját kádról álmodott, és ha egyszer úgy adódik, hogy kiadja ezt a helyet, akkor sokat dob majd az értékén. Ó, igen, oldalfalak sem lesznek a szobán, csak duplán, vagy triplán rétegelt háló derékmagasságig, hogy az utcafrontról ne lehessen belátni, mivel nagyon szeret meztelenül lenni, a folyó felé pedig hajóskötél, hogy semmi se akadályozza a kilátást. A telekre pedig permakulturás étel-kertet tervez (A helyes magyar kifejezés élelmiszer termelő erdőkert – Árpi), ami pár év (inkább 6-10 év, mire önfenntartó lesz a rendszer, nagyon éghajlat és ügyesség, és tapasztalat függő – Árpi) munka után egyszerűen csak eltartja az embert, csak szüretelni kell járni. Ottlétünkkor meglátogatta őt két másik utazó, az egyikőjük egy barátjának a barátja, így kapta Francois az ajánlást, hogy hívja meg őket. Ugyanis Lief és David utazásuk során sok helyen besegítenek permakuturás kertekben, Davidnak pedig meg is van a tudása ahhoz, hogy a semmiből egy ilyet kiépítsen, a helyi viszonyokat figyelembe véve.

Francois, Lief és David

És a legtündéribb kutya, amit eddig láttam. Shiba

Minden kutyának van szempillája, vagy csak Shivával volt a Teremtő ilyen kacér?

Íme a “kész” ház! Francois olyan boldog volt… Nem is csodálom, hisz pár nap alatt látja álmát megvalósulni. Igen, itt nem hónapokig tart az építkezés, ez egy másik klíma. :) Francois 6 hete vette a földdarabot

Amíg nem lesz kész teljesen a ház, illetve majd utána az önkétesek használatára itt van ez a sátor, ebben alszunk mindannyian. Figyelemre méltó, hogy 6 hét alatt micsoda fejlődést vitt véghez itt Francois, ha minden jól megy, a telekre beköltözésétől kezdve 2 hónap alatt mindene meglesz.

Francois telke mögött található a folyó, amelyben aranyásók vájtak ki medencéket, hogy könyebben tudjanak arany után kutatni. Sajnos, vagy szerencsére, túl sok aranyat ezen a szakaszon nem találtak, így felhagytak itt a kereséssel – viszont a mélyedések ittmaradtak utánuk. Micsoda luxus, hogy “saját” fürdőmedencéje legyen az embernek a természetben.

“Welcome to Paradise!” A két medence közül ez a hosszabbik, és Francois tervezi, hogy mélyebbre vájja, így lesz egy hosszú úszómedencéje, valamint a “jacuzzi”, az ülős medence, aminek mi gyakori használói voltunk.

De nem csak Francois van itt külföldiként, aki ide képzelte el az életét. Van itt egy izlandi páros, akik szintén a környéken vettek egy jóval nagyobb telket, és ők is permakulturás food-forest-et építenek itt. Párszor volt szerencsénk találkozni velük, volt, hogy az esti tábortűzre is benéztek. Érdekes, hogy pont egy ilyen zsákfaluban talált magánat telket több európai is. De rajtuk kívül még más is van itt, igaz, az ő története kicsit más.

Bolita és Dos Brazos

Itt él egy másik fazon is, Ron Kanadából. Eladta otthon mindenét, és ideköltözött 36 évesen. Úgy tekint magára, mint gondnoka a természetnek, nem mint tulaja a földterületnek, amit megvett. Neki közvetlen a Corcovado Nemzeti Park mellett van földje – jobban mondva dzsungelje -, itt épített fel az akkori élettársával egy hotelt. Inkább dzsungelszállást. Az erdőben pedig ösvényeket vágtak, azokat térképre tették, jelzéseket tettek ki, így létrehozva kb. 14 km hosszú túraútvonalakat, ami igen csalogató, hiszen mivel közvetlen a Nemzeti Park mellett van, esélyes, hogy sok érdekes állatot láthatunk (az állatok nem ismerik az emberek által húzott, csak térképen létező határokat), illetve van négy szép vízesés is, ahol fürödni is lehet. Ron is szeret amúgy meztelenkedni, és eléggé megszállotja is ennek. Mindahányszor találkoztunk vele, valahogy mindig úgy terelte a beszélgetést, hogy utalhasson arra, milyen jó nudistának lenni, és hogy mi is nyugodtan vetkőzzünk meztelenre, és járjuk úgy a természetet! Ekkor még nem is gondoltam, hogy ez tényleg meg fog történni…

A Bolitás térkép

A Bolitás ház, ez az a hotel, amihez 20 perces túra vezet fel a hegyre, szűk ösvényen. Ide nem jön gurulós-bőröndös turista, vagy legalábbis nem a bőröndjével! :)

Nagyon tüchtig kis konyhája van a szállásnak, szelektív kukákkal, főzővel, mosogatóval, és még kis csodoládét és instant tésztát is kínáló megvásárolható készlettel is, ahol minden be van árazva, és a pénzt egy perselybe kell bedobni.

Árpi kedvence egy befőttesüvegben lógó led-izzó, szigorúan napelemes-aksis rendszerről töltve. :) Az én kedvencem sajnos nem lett lefotózva: egy vastag bambusz hosszában kettévágva, felakasztva. A bambuszban természetes módon vannak elválasztó falak, és ezek azonos távolságra vannak egymástól. Ezzel egy igen praktikus és szuperül kinéző evőeszköztartót lehet készíteni.

Ligia és Wilberth, a faluban található egyik bolt tulajdonosai. Francoának nincs asztala, így ide jött Árpi dolgozni. Így barátkoztunk össze velük, Ligia tanította angolra Wilberthet. Olyan kedvesek voltak, hogy meghívtak minket kávéra és egy-egy szelet tejfölös kenyérre. Ők a fővárosból valók, de ezt az életet sokkal békésebbnek és boldogabbanak tartják.

Természetes kerítés: vesszőket földbe szúrnak, kerítés szerűen, az pedig szépen kihajt. Nem tudom, ez a vessző-leszúrásos módszer otthon is működik-e; de itt olyan termékeny a természet, hogy bármilyen növényi anyagot eldobsz, az ott ki is hajt.

…két elveszett turista… :( figyelembe véve a dátumot, azt hiszem, ők már nem fognak soha előkerülni…

És a hirdetés a legújabb szúnyog által terjesztett betegségről, a chikungunyáról. Kiejtve valahogy úgy hangzik, mint az angol “chicken” meg a magyar “gúnya”, csak rövid u-val. Amikor először hallottam erről a betegségről egy másik turistától, még viccelődtem is vele, hogy mi lesz, csirkévé válunk, ha elkapjuk? :) Amúgy nem halálos, szóval no para.

Bővítik a templomot. A meglévő épület köré húzzák fel az új falakat. Praktikus!

És akkor íme, a sok kép:

Ide gyűjtöttem össze az összes természettel, növénnyel, állattal kapcsolatos képet. Figyelem, sok lesz! Szép túrát jártunk végig a Bolitában, illetve a faluban is láttunk egy-két érdekes dolgot. Szóval mély levegő, vágjunk bele.

Sárga hasú kismadár

A piros hátú madár, és a tojó, homlokegyenest más színekben.

Érdekes virág

Ennek a másik szép virágnak …

… ilyen érdekes dinnye kinézetű termése van. Az elszáradt virág ott látható a termés tetején.

Erre mondta azt Árpi: “na ez meg mi a maki?”

Kilátás a Bolita legmagasabb ponjáról. Itt láttunk arakanga vagyis a vörös ara vagy sárgaszárnyú ara papagályt repülni! Lefényképezni már nem bírtuk, mert túl gyors volt. :)

Nagyon érdekes volt, ahogy a levelek, mint valami falfestés, vagy tetoválás, szinte a fa részévé válnak.

Indák / léggyökerek

Az előbb bemutatott futó-levelek.

Egyszer csak a megszokottól eltérő zajra lettünk figyelmesek. Íme, egy épp-nem-repülő repülő-banán, vagyis tukán, amit a helyiek hívtak így (legalább is Mexikóban), ugyanis amikor messziről látod repülni, a nagy csőrének csak a sárga, íves részét látod, ami nagyon hasonlít egy banánra.

Ide-oda szálldosott, nagyon nehéz volt lefényképezni. Ez a kettő lett a legjobb kép.

Soklábon álló fa, ráadásul jó tüskés is. Vajon mitől védi ennyire magát?

Tereptarka gyík, sokáig megfagyva állt, reménykedve, hogy ez a nagy ragadozó nem veszi észre és nem eszi meg. Remélem nem hoztuk rá a szívinfarktust. Biztos stresszes egy ilyen találkozás az állatoknak, de ez valahol természetes is nekik, hisz nem mi vagyunk az egyetlen potenciális ragadozói.

Egyszer csak ezt az aranyos kis denevért pillantotta meg Árpi. Én simán elmentem volna mellette.

Odaálltam, hogy érzékeltethessük a méretét a fának. Mesébe illő, elvarázsolt erdő kinézetet kölcsönzött a természetnek a sok kacskaringós gyökér.

Mi az ilyen selymes levelet csak nyuszifülnek hívjuk.

Az egyik vízesésnél ünnepeltük meg a 33-ezres kilométert. Itt Árpi fürdött is.

Visszafelé a folyóban mentünk – erre Ron azt mondta, ez az igazi fénypontja a túrának, az összes utazó, akik megtették ezt a szakaszt, mind ujjongva tértek vissza, hogy milyen csodás túra is volt ez. Ha nem ezt az utat választjuk, akkor ugyanazon az ösvényen kellett volna visszamenni, amin idefelé jöttünk.

A dzsungel és a folyó. Hopp, mi van ott hátul?

Kincskeresők tanyája! Na jó, nem. Megélhetési aranymosók. (Csak ez így nem hangzik túl jól.)

Árpi kedvenc képe. Tényleg körülölelt minket a természet. A következő képen meztelenek leszünk, takarjátok be a szemeiteket!

És beteljesedett Ron jóslata, tényleg le kellett vetkőzni. Vicces volt ruha nélkül, de cipőben lenni.

Előttünk két aranymosó megy, épp a meztelen rész után találkoztunk velük, remélem nem láttak meg minket!

Nagyon buzgón átalakították a folyó medrét, hogy könyebben hozzájuthassanak az aranyhoz. Mennyi munka! Remélem megérte nekik…

Érdekes színes levelek

Ennek a növénynek a rendes zöld, és a színes levelei is becsavarodtak, szép látványt nyújtva. Vajon mi célból veszi fel ezt az alakot?

És egy másik, aprónak nem mondható levél. Esernyőnek lehetne használni, akkora.

Víz alatti csodák

Hogy ne csak a szárazföldi csodákat mutassuk be, íme néhány kép Francois medencéiből, vagyis a folyóból. Mikor első napokon ott fürödtünk, éreztük, hogy valami csiklandozza a lábunkat, de nem is gondoltam volna, hogy ilyen félelmetes szörnyek laknak itt a vízben. És mennyien voltak! Azért nem láttuk őket korábban, mert esőzések miatt zavaros volt a víz, mostanra tisztult ki.

Árpi búvárkodik – (A frászt Kedvesem, ez Te vagy! :D – Árpi)

Ez a rák-homár keverék csípkedte a lábainkat! Elég ilyesztően néz ki az ollóival.

Itt egy világosabb testű változat

Nagyon hosszú hal. (Remélem értékelitek ezeket a pontos halmeghatározásokat.)

Foltos farkú kishal

Porszívó-hal

És az éles szeműeknek: hal iskola, vagy hal-gyűlés. A bal oldali mondja, a többi ül és hal(l)gatja.

Ennyi! Vége. Tudom, kicsit tömény a sok kép, de annyi mindent láttunk itt pár nap alatt, hogy azt nehéz bemutatni. Mi meg olyanok vagyunk, hogy minden kis fűszálat percekig tudunk nézni, ha valamiért felkelti az érdeklődésünk, és készítünk vagy 8 képet. No, ebből a nagy kollekcióból kell ez a pár kép kiválogatva (Árpi által), megírva általam.

Politika és ökológia

A dzsungeltúrát követő nap reggelén összepakoltuk a cuccainkat a Daniel’s Lodge-ban, és elindultunk lefelé Tana Ratah-ból. Erről az útról azt mondták nekünk a helyiek, hogy sokkal rosszabb, mint az új út, ahol feljöttünk, mert keskenyebb, rosszabb minőségű és tele van nagy dög teherautókkal. Ugyanakkor olvastam egy beszámolót a Crazy Guy on a Bike-on, nem is olyan régről, ahol a fickó azt írta, Yunnan óta ez a szakasz volt a legszebb, legélvezetesebb lefeléje. Hát most akkor mi van? :) Mentünk, és kiderítettük! Kezdetben csak élveztük a kanyarokat, a bedőlést, és hogy nem kell tekerni, hanem gurul magától a gép. Tényleg jó volt, de semmi különös. Megálltunk egy teaültetvény felett fényképezni, aztán pedig a víztározó előtti falu főút felöli boltsorának egyik éttermében enni. Finom kínai tésztát ettünk jeges teával, közben az étterem előtti teraszon beszélgető-veszekedő emberekkel is szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, min megy annyira a vita – hát persze hogy a politikán ment, ahogy sejtettem, hiszen előző nap volt választás. Az ősz úr szemben a most leváltott területi vezetőjük volt, tehát valami fejes, akinek ezzel a választásokkal most leáldozott. Ők ezen „szomorkodtak”, de nem úgy, ahogy vártam. Nem voltak se mérgesek, se elkeseredettek, azt mondták, most már ez van, és remélik, hogy az új vezetés is olyan jó lesz, mint amilyen a barátjuk volt, mert ő nagyon sokat tett a régióért. És különben is, csak az a lényeg, hogy békesség van és mindenki békességben él egymással, maláj, kínai, indiai. Ez mind szépen hangzott és így testközelből nem is tűnt olyan büdösnek a politika, a bácsiról tényleg el tudtam ezek alapján képzelni hogy egy normális ember. Lehet, hogy mégis vannak „jó politikusok?” :) Bár mostanában már azt is olvasom, hogy igazából van egy még a nagyvállalatoknál is nagyobb háttérhatalom, és a politikusok valójában csak bábok mind, de olyan bábok, akik ezt nem is tudják magukról, hogy jól és lelkesen végezzék a dolgukat. Innen nézve megint nem létezik jó politikus. :) A fene rúgja meg az egészet, mi csak guruljunk most tovább, elvégre ma még tekerni sem kell hozzá, az első 50 kilométer majdhogynem tiszta lejtő! :)

A víztározónál egy érdekes jelenetnek lettünk szemtanúi:

Olvastam, hogy komoly ökológiai gondok vannak itt fenn a Cameron Highlands-en, és ennek most kicsit szemtanúi is lehettünk. Azokban a meredek hegyoldalakban, ahol alig száz éve még mindenütt egybefüggő, sűrű dzsungel volt, ott nem marad „büntetlenül” az, hogy az ember ennek az őserdőnek a helyére, utakat, településeket, ponyvasátrakat (epertermesztés) és rizsföldeket „épít”, vagyis letarolja a természetes növénytakarót és valami olyat rak a helyére, amely annak szerepét képtelen ellátni. Pl. akkor, amikor jön egy nagyobb eső. Az a dzsungelnek meg sem árt, felszívja mint egy szivacs és kész. Viszont ahol nincs dzsungel, ott az eső szétmossa a talajt, és rohadtul nem érdekli, hogy ház, út, vagy ültetvények vannak rajta, megy minden lefelé a hegyről. A talaj is, ami mint ugye tudjuk, nem csak fekete föld, hanem ugyanolyan összetett, hosszú évek alatt létrejött dolog, mint a földfelszín felett lévő történet. Ha pedig van útközben egy mesterséges víztározó, akkor az gyönyörűen feltöltődik, és a videón az látható, hogy erre micsoda nagyszerű megoldás talált ki az ember: egy uszályon egy markoló pakolja az iszapot a mederből egy csőrendszerbe, amin letolják az egészet a tó alá. Közben a markoló még evez is a markolójával, hogy haladjon!

De hogy pozitív dolgot is mutassak, pár kilométerrel később megfigyelhettük, hogy hogyan építenek félig természetes „zöld” támfalat az útnak. A meredek földfalba ötszög alakú rácsokat és betonvasakat toltak be, és a végén valahogy elérték, hogy közel vízszintes falon megmaradjon egy zöld növényréteg. Amit a képen láttok jobb oldalt, az ez, az egész építve van, és valószínűleg ki van találva úgy, hogy meg is maradjon és megtartsa a hegyet és az utat az erózió általi leszakadástól. Vagy ez, vagy a betonfal, de az kicsit több energiába és nyersanyagba telik (cement, sóder, még több betonvas).

Az eredeti emberek és a köpőcsövük

Ahogy haladtunk lefelé, úgy zárt egyre inkább közre minket a dzsungel. Ezt megtehette, mert nem akkora széles sztrádán haladtunk, mint jövet, hanem egy keskenyebb úton. Az út „rossz minősége” annyiban merült ki, hogy néhol volt egy-két kisebb kátyú vagy a vízátfolyások által odahordott homok, de összességében az út nagyon rendben volt és biztonságban éreztük rajta magunkat. A forgalom az igaz, hogy nagyobb volt, mint fölfelé jövet, de még mindig elhanyagolható – volt, hogy percekig csak miénk volt az út és sehol senki nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Nagyon élveztük ezt, néha felnéztünk és láttuk, micsoda hatalmas fák alatt gurulunk, nagy élmény volt az egész downhill. Egy helyen elővettük a régi Canon-t, és szigszalaggal rögzítettük az egyik táblához, majd időzítővel csináltunk néhány képet magunkról, az útról és a minket körülvevő dzsungelről. Sajnos a kép nem lett tökéletesen éles, és van egy másik hiba is benne, mármint a témában, kíváncsi vagyok, hogy megtaláljátok-e! :)

Egy helyen az út mentén kisebb tisztást fedeztünk fel, rajta néhány emberrel. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy épp jelenet van, egy sötét bőrű, félmeztelen ember egy hosszú köpőcsővel egy táblára céloz. Ahogy megálltunk, a csövet felénk tartotta, mire mi feltettük a kezeinket, és kértük, hogy ne lőjön, odaadjuk a bringáinkat és mindenünket. Erre a „bennszülött” emberünk segédje (vagy talán „menedzsere”) válaszolt: nem kell a ronda bringátok! :) Ekkor már persze mindenki nevetett, de mi gyorsan leszálltunk a bringákról, mert a köpőcsővet egy nagydarab nyugati fehérember vette a kezébe, ezért úgy gondoltuk, hogy jobb, ha eltűnünk a céltábla közeléből. Ami egyébként egy kis tábla volt, rajta egy maci kifeszítve.

Innentől persze egyértelmű volt, hogy miről van szó, nem az itt őshonos „original people”, vagy ahogy néhány helyitől hallottuk, az „aboriginals” gyakorlatozik, hanem élményt adnak el az erre járó turistáknak.

Azt, hogy kiféle, miféle az emberünk, nem is sikerült megtudni tőlük. Viszont kicsivel lejjebb elgurultunk több „aboriginal” falu mellett is, az egyik egészen az út szélén volt, itt egy buszos turistacsoport egyik spanyol tagjában sikerült felfedeznem Bander szinte tökéletes hasonmását, még nevetni is pont úgy nevetett, ezért le is fényképezkedtem vele. A srác nem 2 méter 30 centi, csak én ülök a biciklim ülésének peremén, ezért tűnök annyival alacsonyabbnak. Bander pedig az a srác, aki a Grossglocknerre bringáztunk, és egy másik évben pedig Athénig, miközben ő Montenegróban, a Durmitorban titokzokniban próbálta megmászni a hófödte Bobotov Kuk-ot. :)

Egy következő falunál lent az útról próbáltam a peremre összegyűlt gyerekeket lefényképezni, de előtte, mintegy engedélykérés képpen a magasba lengettem a kamerát. Erre a gyerekek kétharmada sikítva-nevetve elszaladt. :) Egy kanyarral odébb megtaláltuk a falu feljáratát is, egy gyönyörű kis utcácskát. Gondoltunk egyet, és felkanyarodtunk rá, hát érdemes volt. Persze nem így képzeltem el egy „aboriginal falut” előzőleg, de azért mindenképpen nagy élmény volt, még így lerobbant autókkal, robogókkal, választási plakátokkal együtt is. Az emberek itt tényleg mások voltak kicsit, először egy nejlon lepkefogó hálóval és a kisgyermekével lévő hölgy köszöntött minket, aztán pedig szétnéztünk a szinte kizárólag cölöpre épült, egyszerű házakból álló faluban. Ami vicces volt, hogy ők itt Malajziában meg vannak különböztetve, ki vannak táblázva, mint „eredeti emberek”, de ha elmegy az ember két országgal odébb Laoszba, ott a városokon kívül mindenfelé csak olyan emberekkel találkozik, akik ennél még sokkal „eredetibben”, természetközelibb módon élnek. Csak ők nincsenek kitáblázva és nem említi őket sem az útikönyv, sem a prospektusok, hogy ők az „eredeti emberek”. De ez legalább azt jelenti, hogy a malajziai modern társadalom tudja magáról, hogy mennyire eltávolodott a természetestől…(?)

Pár kilométerrel lejjebb, az egyik kanyarban egy óriási vízesés tárult elénk, hezitálás nélkül megálltunk, letámasztottuk a bringákat és közelebb mentünk. A vízben egy család játszott, egy nagyobb srác és apró gyerekek élvezték, ahogy lejjebb sodorja őket az ár.

Visszafelé sétálva a bringákhoz egy kedves család állított meg minket és faggatott ki az utunkról egész részletesen. Jó volt velük beszélgetni, mert még viccelődtünk is, így nagyon jókedvűen indultunk tovább.

Ipoh és környéke, Kellie’s szellemei

A vízesés után hamarosan kilaposodott a táj és kiértünk a főútra, végetért a nagy lefelé. Mielőtt még nekiláttunk volna az utolsó 50 kilométernek vissza Ipohba, megálltunk egy helyen enni, ahol már távolról láttuk, sőt szagoltuk, hogy valami jót sütnek. Satay Ayam-ot ettünk, vagyis apró pálcikáka felszúrt csirkedarabokat faszénen megpirítva, kockára vágott, összefőtt rizzsel, amelyeket, ahogy a húst is, a pálcikákra felszúrva bele tudtunk mártogatni egy barnás-vöröses „peanut-souce”-ba, vagyis egy nagyon finom, mogyorós szószba. Az egész valami isteni, és nagyon-nagyon szerettük, később még többször ettünk az országban.

Hazafelé találkoztunk egy bringás párossal, egy testvérpárral, ahol az egyikük fogyatékos volt, de annyira nem, hogy ne tudjon kerékpározni. Az öccse minden évben elkíséri és együtt elkerékpároznak valahová Malajzia északi részébe. Ez milyen jó dolog már, otthon talán még a törvény is bekényszerítené a társadalom mellett az ilyen embereket az intézetekbe, itt meg így kerékpártúrázhatnak, persze ehhez egy ilyen jófej tesó is kell. Mivel ők valamemmyit még időztek az út szélén, és azt mondták, minden rendben van, mi meg siettünk, hogy még megérkezzünk Ipohba sötétedés előtt, sajnos el kellett, hogy búcsúzzunk tőlük, mert tepertünk tovább. Végül nem úsztuk meg a sötétet, cserébe viszont gyönyörű naplementénk volt.

Ipohban ezután még négy napot ejtőztünk, először azt hittük újra be fog gyulladni a fogam, de aztán nem és azóta sem. Aztán egy Frank&Franka nevű német párosra vártunk, hogy ne csak elrejtsük, hanem egy közös vacsora és beszélgetés keretében át is adjuk nekik Aldrian lakáskulcsát, aki egyébként mindez idő alatt KL-ben dolgozott, sőt még azt ezt követő héten is, amikor Frankáék laktak a lakásában utánunk. Őróluk egyébként már hallottunk, a miénkhez nagyon hasonló úton járnak kerékpárral, és ha jól emlékszem a pamíri Katy és Anthony találkoztak velük Közép-Ázsiában és meséltek is róluk. Az angol páros egyébként azóta megjárta Dél-Amerikát is, és hazaértek, Katy-nek pedig megkérte a kezét Anthony. :) Frankáékkal végül nem sikerült találkoznunk, mert nem akartunk tovább várni rájukat, hisz úgy számoltuk, hogy majd Balin amúgy is össze tudunk majd velük futni később.

Ipohban ezeken a napokon nagyokat pihentünk és jókat ettünk, valamint befejeztem néhány fontos és határidős cikket. Utolsó nap viszont kimentünk a várost és környékét is megnézni. Ekkor megnéztünk egy óratornyot, aminek az a nevezetessége, hogy körben rá vannak festve a történelem nagy alakjai. Mielőtt tovább olvasnátok, esetleg próbáljátok kitalálni, ki hiányzik a képről, ki lett kitörölve, és miért? Na, ha nem ment, elárulom, persze mi is az útikönyvtől tudjuk csak: mivel a muszlim vallás szabályai szerint az alakábrázolás már bálványimádásnak minősül, ezért Mohamed alakja le van radírozva a toronyról. :)

Aztán eltekertünk egészen messze is Ipohtól, egy 55km-es karikát tettünk délre, hogy meglátogassuk a Kellie’s Castle nevű helyet, ami valami balszerencsés fickó kastélya volt, aki mikor liftet ment vásárolni a házához Angliába, elhalálozott. De a kastélynak és a hozzá tartozó birtoknak amúgy is kaputt lett volna, mert ekkor már el voltak adósodva, ugyanis a gyarmati ültetvények nem jövedelmeztek úgy ahogy az kellett volna, a házasság utáni hozományhoz pedig még kellett pár év, de ezt nem sikerült banki hitelekkel áthidalni. Így az egész birtok odalett Kellie-vel együtt, és ma már csak turistalátványosság, amely arról is lett nevezetes, hogy itt állítólag „rengeteg szellemet regisztráltak”. :) Ezen persze én csak mosolygok, mert szerintem a sok szellem csak a helyiek képzeletvilágát tükrözi, vagy az üzemeltetők üzleti érzékét. Tény, hogy a hely nagyon népszerű a helyiek körében, ottlétünkkor több esküvői fotózással is találkoztunk.

Másnap pedig elindultunk Pangkor szigete felé… :)

Ez a történet a 2013. május 8-tól 12-ig tartó időszakot fedi le, amely alatt 115, 10, 10, 11 és 55 kilométereket tekertünk.

Mint azt már az előző napi képeken is láthattátok, a táj eléggé dzsungel jellegű. Ez ezen a napon sem változott meg, sőt ha lehet ilyet mondani, még dzsungelesebb lett, mint azelőtt. És, nagy örömünkre délelőtt egy kis napsütésünk is volt. Aztán elmúlt, aminek szintén örültünk, merthogy szinte az egész napot egy kiadós emelkedőn töltöttük. 1100 méterre kellett felmásznunk. Igen, Andree-nek is, az egysebességes Asama bringájával! :)

Ő ma is előbb rajtolt, hiszen mint már írtam, ő egy olyan állatfajtába tartozik, aki nem szokott reggelizni. Ahogy ő mondja, ő egy android. Ebben tényleg lehet valami, mert amióta úton van, tegnap volt az első nap, hogy napközben megállt enni. Eddig csak este étkezett, napközben csak falatozott néha, de nem állt meg kiadósabbat enni. Mi vagyunk rá „rossz hatással”, tegnap is csak azért állt meg ebédelni, mert mi tanácsoltuk neki. Nem értem egyébként, hogy bírja, de tény, hogy bírja, és innen nézve lehet, hogy mi vagyunk a gyengék, akik hamar eléhezünk, ha nem tömjük meg a bendőnket napközben. Biztos erre is lehet edzeni és mi e téren jól elkényeztettük a testünket, hogy mindig adtunk neki enni. Ezért nem is bírjuk úgy, mint Andree. :) Hogy ebben mennyi az igazság, nem tudom, ahogy azt sem, melyik „módszer” az egészségesebb, és hogy mennyire bírná ugyanezt Andree, ha olyan nehéz lenne a bringája és rajta a holmi, mint a miénk.

Az mindenesetre csodálatraméltó, hogy ő 49 évesen ilyet gondolt, és most itt nyomja ezzel az egysebességessel, fölfelé 1100 méterre. :)

Hamar utolértük Andree-t, és innentől az egész mászást együtt küzdöttük végig. A meredekebb részeken neki vagy ki kellett állnia a nyeregből és úgy lendületből megtekernie amíg az véget nem ért, vagy amíg bírta szusszal, vagy le kellett szállnia tolni az Asama-t. Előbbi esetben elhúzott mellettünk, utóbbi esetben pedig kicsit lemaradt, különben meg, ha lankás volt, nagyjából együtt tudtunk haladni. És ezt így is tettük, nem volt miért sietni, már csak azért sem, mert bőven volt látnivaló az út mentén.

Gyönyörű dzsungelben haladtunk, hol a szemközti erdőt, hol odalent a völgyet, hol pedig egy vízesést álltunk meg csodálni. Zita és Andree egyszer a susnyásba is belevesztek pillangók után kutatva, máskor meg azt vettük észre, hogy épp egy vizibivaly néz ki ránk az ágak közül egykedvűen nyammogva. Olyan helyekre be tudják fészkelni magukat ezek az állatok, hogy az már vicces. És a legjobb, hogy csak állnak ott, néznek ki bambám a két szarvuk és az azalatt szétálló két szőrős fülük között, és nyammogják a zöldet, mi meg nagyokat mosolygunk, hogy micsoda egy teremtmények ezek a vizibivalyok:

Nem lehet őket nem szeretni. :) Apropó, vizibivaly! Tegnap elmentünk mellette, de Andree kiszúrta, azt a Shemale (ahogy ő nevezte, vagy Bangkok után, ha úgy tetszik „Ladyboy” vizibivalyt, aki valamilyen oknál fogva úgy gondolta, hogy nem csak a sárban, de a szalmában is jó dolog meghemperegni, így a két szarva köré feltekert szalmából szép parókát csinált magának. Ez a kép, meg amin ketten vagyunk Zitával és a nagy sárga agresszív fejű bogár Andree-tól vannak, ezeket ő fényképezte.

Egy helyen Zita fújt megállót, először nem értettük, hogy miért. Egy kidőlt fa törzséből egy apró facsemete kezdett el növekedni, ezt fedezte fel, és aztán mászott fel mellé Zita.

A hágóban szerencsétlenül elhagytuk egymást. Megálltunk fényképezni egy vízesést, amikor Andree előtt voltunk. Ekkor Zita már annyira éhes és szomjas volt (mert reggel óta se ételt, se vizet vételezni nem tudtunk sehol, az útról elérhető patakok mind rizsmezőkről ömlöttek alá, azt meg azért még aktív szenes szűrővel sem akartuk bepróbálni, ki tudja, mivel permeteznek…), hogy megálltunk az első adandó alkalommal egy benzinkútnál, rögtön a vízesés után. Andree-nak mondtuk, hogy fent majd enni kéne, de elfelejtkeztünk róla, hogy ő egy android, és magától nem áll meg. Elment mellettünk, és én nem intettem neki, hogy itt vagyunk, ő meg nem vett észre, és én pedig azt hittem, hogy azért megy előre, hogy minél előbb megtalálja a hágóban az éttermet, ahol kapunk majd valami ételt. Hát nem, utólag kiderült, hogy azt hitte, elől vagyunk, és utánunk eredt, de soha nem ért utol minket, mert mi a vízesésnél mögé kerültünk. Érdekes egyébként, hogy utólag azt mondta, ő a vízesést sem vette észre az út jobb oldalán. Nem tudom, hová nézhetett, mert amúgy nem az a típus, aki elmegy a dolgok mellett, de érdekes, hogy a shemale vizibivalyt, amit mi nem vettünk észre, azt meg ő szúrta ki tegnap. Ez is mutatja, hogy hiába ugyanott megyünk, ráadásul ugyanaznap, mindketten biciklivel, még így is teljesen más dolgokat veszünk észre. Nincs két egyforma ember, és így nincs két egyforma utazás sem. Sőt, ha én elmegyek ugyanott másnap, vagy évekkel később, már akkor sem lesz ugyanaz, hiszen a táj, benne az emberek, és én magam is minden nap változunk, egy kicsit eltúlozva, holnap már egyik másik ember leszek. És ez így van jól és így csodálatos, ha mind egyformák lennénk, az bizony nagyon unalmas lenne, ahogy az is, ha évek folytán is csak ugyanazok maradnánk, akik voltunk. És ha ez megvan, ezt az érzést elkaptuk és magunkévá tettük, ez a felismerés újabb nagyszerű gondolatokat szülhet bennünk, na de ebbe most már ne menjünk bele. :) A lényeg, hogy merjünk és akarjunk különbözni, mert a diverzitás ezen a szinten is jó dolgokat fog szülni.

Fent a hágóban csak néhány ház volt, nehéz volt értelmes ételt szereznünk, végül Zitának kellett bemennie az egyik vendéglő konyhájába, hogy végigmutogassa, hogy tojás, hagyma, rizs. Ezekből aztán olyan, de olyan finom és tartalmas, ízes ebédet kaptunk, amilyet már nem is reméltünk a kezdeti nehézségek után. A kiadós ebéd után elindultunk lefelé, mert tudtuk, hogy egy száz méteres mászás még a nagy lefelében is lesz a túloldalt. Ez hamar meg is érkezett, egy nagy híd túloldalán újra fölfelé kezdett kaptatni az út. Sajnos több kisebb tüske is volt, így az a száz méter mászás talán kétszáz is lett a végén, ráadásul két tüske között, egy híd lábánál furcsa zajt kezdtem el érezni az első kerekemnél. Bekövetkezett, amitől tartottunk, annyira elkopott az első fékem, hogy a fékpofákat szétfeszítő kis fém rugót bekapta a féktárcsa, eldeformálta, és most a tárcsa és a fékpofa között eszi szét az egész féket. Ezt persze nem lehetett így hagyni, szétszedtük a féket és a régi, már lecserélt fékpofák közül kiválasztottunk egyet, ami még úgy ahogy jó állapotban volt. Közben odalent az út mellett nagy röplabdameccs ment a lemenő nap fényénél, de ez sajnos az én hangulatomat nem tudta feldobni, mert tudtuk, hogy ez a történés a fékkel nagyon nem jó nekünk.

Megbeszéltük Zitával, hogy megyünk amíg tudunk, és addig élvezzük. Szép helyeken járunk, ezért folytatni kell, amíg vannak fékeink, aztán ráérünk majd akkor igazán parázni, amikor már tényleg nincs több csere fékpofánk, és fél fékkel kell mennünk. Akkor majd buszra szállunk, vagy ha már nincs sok meredek lefelé, akkor elgurulunk Ho Chi Minh City-ig, de különben meg megyünk, óvatosan fékezünk, és élvezzük amíg lehet. Érdekes, hogy az a tudat, hogy bármikor véget érhet a kerékpározás itt a Central Highland-en, igazából hozzájárult ahhoz, hogy élvezzük a bringázást.

Lefelé menet rendesen húzni kellett a fékeket. Ennek persze mi nem örültünk, de nem volt mit tenni, mégsem használhattuk a kamionoknak a kanyarok mögé épített “kifutót” a lassításra. Ilyet se láttunk még sehol, pedig már megfordultunk egy-két helyen Ázsiában, és elnézve azokat a roncsokat, amikkel itt még bőven kimerészkednek az utakra, bizony elkéne az ilyen vészmegállóhely sok más szerpentinre is.

Este persze még megtettem, amit lehet, felhívtam a HCMC-s bringaboltos ürgét, aki elmondta, hogy nincs ilyen fékpofája, és a városban máshol sem lesz, de ne dobjuk el a régit, mert ő „megjavítja” majd… Ebben nem bíztunk, ezért elkezdtem az ebay-en is nézegetni, és találtam 10 db utángyártott fékpofát 50 dollárért. Ezt később meg is rendeltük Bangkokba, de ezt már leírtam, ahogy azt is, hogy ez akkor ott Vietnamban nem sok vigaszt nyújtott nekünk, mert úgy tűnt, az egész országban nem kapni olyan fékpofát, amilyen nekünk most már egyre sürgősebben kéne.

Ez az este már Dak Glei-ben volt, ahol Andree bevárt minket, és együtt kivettünk egy szobát, kb. pont mint a tegnapi, csak itt már nem volt VGA port a tévén, mondjuk nem is lett volna erőnk filmet nézni. Lent a szállónk aljában egy hatalmas csarnokban szolgálták ki vacsorával a buszos utazótársaságot. Volt belőlük bőven, mivel közeledett a Tét-holiday, a vietnamiak legnagyobb, 10 napos ünnepe az évben, a kínai holdújév. Ekkor minden kicsit drágább lesz, és sokan a fél országon is átutaznak, hogy meglátogassák a szeretteiket. Mi napközben legalább egy tucat 2-3 buszból álló konvojt láttunk szembe jönni, és a szélvédő mögé tett tábla szerint mindegyik Hanoi-ba tartott. Van itt nép rendesen.

A vendéglőben 50 ezret kértek el egy tál ételért, ezt kicsit sokalltuk, de csak addig, amíg Zita rá nem jött, hogy egy csomó ételt otthagytak a szomszédos asztalokon. Megkérdeztük, hogy szabad-e, és szabad volt, így egy perc alatt telis-tele lett étellel az asztalunk, egy zacskóba még másnap reggelire is eltettünk. Ezen a ponton én „fejlett országnak” deklaráltam Vietnamot. Ahol otthagyják az ételt az útszéli vendéglőkben, és ahol wifi és síkképernyős tévé van még a vidéki szállodákban is, ott ne beszéljünk fejletlenségről. Vagy ha igen, akkor Magyarország sok tekintetben fejletlenebb. Tudom-tudom, a világ nem ilyen fekete-fehér, de ne gondoljuk úgy a „fejlődő országokra”, hogy ott csak kosz van és nyomor és mindenki szegény, mert ez rohadtul nem így van, egyrészt nem szegények mindenütt és akik azok, ők is csak anyagiakban, másrészt bármilyen termék, szolgáltatás, vagy technológiai, ami otthon a nyugati világban megjelenik, az szinte ugyanakkor, a helyi fogyasztókra és a helyi piacra optimalizálva megjelenik itt is, hiszen a nagy népesség miatt hatalmas üzleti lehetőség rejlik az itteni elterjesztésükben.

Kicsit visszatérve a vacsoraasztalhoz: négyen ültük azt körbe, mert megismerkedtünk Jacques Sirat-al, aki egy újabb francia őrült. Amikor elkezdett mesélni, először nem akartam elhinni… 18 éve úton van, újabban főleg kerékpárral, de az első nagyobb akciója egy futás volt, körbefutotta egész Európát, kíséret nélkül, egy apró hátizsákkal, napi átlag 50km-eket tolva. Minden fővárost meglátogatott, és mindenhol pihent egy napot, ami alatt tartott valami előadást is.

Mesélt Dél-Amerikáról, és a szélirányt illetően jól összezavart, mert előző nap a srácok azt mondták, érdemes északról délre haladni, mert úgy nincs szembeszele az embernek. Ő is nagyon élvezte az ausztrál utat, amiről már másoktól is sokat hallottunk, ez egy sok száz, vagy talán több ezer kilométer hosszú szakasz az Andokban, végig a vadonban, gyönyörű hegyek és tájak között, kevés civilizációt érintve. Jacques azt mesélte, őneki annyira tetszett, hogy egyszer még vissza akar menni, és meg akarja csinálni gyalog is.

Patagóniáról is nagy lelkesedéssel mesélt, volt, hogy csak tolni tudta a bringát, olyan erős szembeszele volt ott, és napokig csak éjszaka tekert, mert akkor volt szélcsend. Egyszer felébredt a sátrában, és nem értette miért. Csend volt. Ez nem volt jellemző, mert általában a szél folyamatosan tépte a ponyvát, de az éjszaka közepén elállt a szél, ő meg felébredt a hirtelen jött csendre. :) Máskor meg arra ébredt reggel, hogy egy megpakolt bringás kerékpártúrázó közeledik a sátra felé. Ahogy közelebb ért a fickó, látta, hogy ez az ő bringája, az ő biciklijén ül az ember. Egy helyi gondolt egyet, és kérdezés nélkül kölcsönvette a biciklijét kipróbálásra. Még jó, hogy nem lógott meg vele. :)

Mi ezek után bepakoltuk a folyosóról a leláncolt bringákat a szobába, így már alig lehetett elférni, de ez senkit nem zavart. Egy kis további beszélgetés után a már jól összeszokott hármasunk elaludt. Andree az ukuléléjével, én meg Zitával. Ma sem kellett sokat altatni senkit.

Ez a nap 2013. január 29-e volt, amikor 57,7km-t haladtunk Kham Duc-ból Dak Glei-be.

Készpénzt szerzünk, és eltűnik az aszfalt a lábunk alól

Az első nap nehezen indult. Este már fél 10-kor lefeküdtünk, de csíptek a szúnyogok, na meg a magyar hegymászók jártak a fejemben, és valahogy nem tudtam aludni. Végül felkeltem és fél egyig vertem a billentyűket, leírtam a tegnapi, nulladik napunk történetét. Reggel ennek megfelelően nem is sikerült a 6 órás kelés, csak valamikor 9 körül tápászkodtunk fel az ágyból. Koszos kis hotelban laktunk, és ez attól sem változott meg, hogy odakint közben verőfényes napsütés volt, kék éggel. Bár meg kell hagyni, utóbbinak azért nagyon örültünk, ám mégsem volt könnyű ez a reggel. Éreztem kicsit a torkomat és furcsa dolgok jöttek fel odalentről, na meg a reggeli dálbáttnál (amit 250-ről egy szóval – odaát 150, ami igaz! – lealkudtam 150-re.) éreztem a hátamban azt a furcsa érzést, amit mindig érzek, mielőtt beteg leszek. Szóval nem voltam bizakodó a következő napokat illetően. Ráadásul a vízszűrőnk is szokás szerint rosszalkodott, fél óráig tartott átpumpálni rajta 4 liter vizet, mert megint eresztett felül, hiába igazítottam meg, és hiába pucoltam meg a kerámia betétet. Végül megelégeltük, és Zita jó sokáig, jó erősen megsúrolta a kerámiát, én pedig újra kentem a tömítéseket a pumpánál, hogy jól csusszanak. Ezek után már jól működött a pumpa, igaz már csak fél litert nyomtunk át rajta.

Aztán nekiálltunk, és összepakoltunk, hogy felkerekedjünk. Elsőnek csak a közeli Nabil Bank-ba mentünk, ahol megpróbáltunk pénzt felvenni. Ugyanis Zita reggel lecsekkolta a számláját és megérkezett rá az az összeg, amit pénteken utaltam át neki. Már csak az kellett, hogy ki is tudjunk róla venni. Elsőre nem sikerült, azt írta, hogy a napi pénzfelvételi limitet túllépi a 20 ezer rupi, amit ki próbáltunk venni. Ezt már jó jelnek vettük, mert ezek szerint a kommunikációja rendben van a gépnek, hacsak nem adott false hibaüzenetet. Másodikra a 15 ezerre elkezdett búgni, mi pedig úgy örültünk a kiadott pénznek, mint talán pénznek még soha. Ez azt jelenti, hogy nem kell végig garasoskodnunk a pénzzel, és nem fog az előfordulni, hogy a készpénzünk vége miatt kell előbb visszatérnünk Pokharába. Merthogy Besisahar után a tudomásunk szerint a következő ATM több, mint 100km-re van Jhomsonban, és az sem biztos, hogy működik. Szóval nagyon örültünk annak, hogy sikerült pénzt felvenni.

Rögtön vásároltunk is 20 rupiért egy-egy kókuszos péksüteményt egy utcai árustól, és elmajszoltuk az egyiket ünneplésképpen. Ahogy elindultunk, azt tűnt fel, hogy nem is vagyok beteg. Illetve nem érzem magamat úgy, mint aki beteg lesz. A hátizsák még mindig rettentő nehéz volt, de attól még mentünk, haladtunk, és méghozzá nem is rosszul. Besisahar vége előtt behívtak minket egy kis irodába, ez volt a checkpoint, ahol a TIMS engedélyünkbe kaptunk egy pecsétet. A fickó rendes volt, mikor azt beszéltük, hogy meddig tervezünk menni ma, Ngadiban javasolt egy szállást, ahol 200-ért tudunk aludni. Ennek örültünk, mert ekkor azt gondoltuk, a 200 olcsónak számít…

A következő település Khudi volt, 7km-re Besisahartól. Ez a szakasz ugyan már nem volt aszfaltozva, mert az aszfalt, az végetért Besisahar végén, de ettől még buszok jártak rajta. Persze keservesen lassan, és rázósan, ahogy a wikitravelen is írták, ezért is nem gondolkodtunk buszozásban ezen a szakaszon. Na meg azért se, mert ha egyszer a hivatalos Annapurna Circuit Trek innen indul, akkor induljunk már innen gyalog. :) Khudiig egy gyönyörű folyó völgyében haladtunk, a nap még mindig gyönyörűen tűzött, és mi nagyon élveztük a menetet. Csak egyszer álltunk meg egy 20 percre, különben csak fényképezni, vagy a vízlelőhelyeknél, hogy bevizezzük a fejkendőnket. Útközben összetalálkoztunk egy ausztrál sráccal, aki egy a miénknél jóval kisebb hátizsákkal, és tornacipőben nyomta. Volt szerencsém vele kicsit dumálni, ő is júniusban indult, csak éppen a világ másik sarkából, és nyugat felé tart, bejárta már DK-Ázsiát, és Nepál után Iránon és Törökországon át fog továbbutazni Európa felé. Eddig végig szárazföldön nyomta, de ezzel fel kell majd hagynia, mert Pakisztánba nem kap vízumot. Mondtuk neki, hogy eddig nekünk Pakisztán volt a kedvenc országunk, ezért legalább próbálja majd meg azt a vízumot, hátha összejön.

Függőhidak, gyerekek, vízesés, és tejeskávé

Khudiban csináltunk egy apró levágást. Egy mellékvölgy folyóján kellett átkelnünk, és mi nem a hosszabb főutat választottuk egy autók számára is járható híddal, hanem egy közelebbi, fadeszkákból és drótkötelekből összeeszkábált gyalogos függőhidat. Hát, azt kell mondjam, egy kicsit para volt, ahogy recsegtek alattam a deszkák és ahogy mozgott velem az egész híd. A túloldalt egy gyönyörű kis udvarra jutottunk, kőházakkal, kúttal, helyiekkel. Szépen nézett ki az egész, mintha csak egy prospektusból vágták volna ki, az egész hely nyugalmat árasztott.

Úgy értünk át a két kilométerre lévő Bhulbhulébe, hogy észre sem vettük. Egy helyen, ahol a buszok parkoltak – mindegyiknek a hátoldalán „Adidas” felirat! – egy újabb Checkpointot találtunk, itt az ACAP kártyánkba kaptunk pecsétet. A falon a már tegnap látott szintmetszetet láthattuk, és statisztikákat arról, hogy melyik hónapban, vagy évben, melyik irányból hányan jártak, illetve egy 2011-es statisztikát arról, hogy milyen nemzetek fiai és lányai látogatták a túraútvonalat és milyen arányban. Fej-fej mellett vezetnek a franciák és az izraelik, utánuk mindenféle nyugat-európai nemzet, és az amerikaiak. A főszezon az október-november, de van egy másik „peak” időszak is, a március-április. Ennek vagyunk mi most a végén, de még így is sok százan járják az utat. És azt is érdekes volt látni, hogy míg főszezonban 6 ezren is megfordulnak erre egy hónapban, ez csak az egyik irányra igaz.

Szemből kevesen jönnek, mert ha az óramutató járásával egyező irányban sétálod a kört, nincs módod rendesen akklimatizálódni.

Ahogy kiléptünk az irodából, reflexből a nagy úton indultunk volna tovább, de utánunk fügyültek, hogy nem arra, hanem jobbra a kis gyalogösvényen. Aha, tehát innen van az a pont, ahonnan nem fogunk több autót látni. Innen most kb. a következő 100km-en keresztül csak gyalogösvény van. Nincs több büdös, poroló, hangos teherautó vagy busz, ilyesmit csak a hágón túl fogunk látni legközelebb, és az bizony lesz vagy egy hét még, mire odaérünk, ha nem több! :) Ezt a gondolatot nem kis derűvel üdvözöltük. Átkeltünk az előzőnél sokkal masszívabb, modern, fém függőhídon.

A túloldalt az iskolából hazafelé tartó, vidám, nyakkendős egyenruhás kisgyerekekkel futottunk össze. Ez a találkozás végre élmény teli volt. Nem kiáltoztak utánunk mint akik megvesztek, mert nem volt alattunk a furcsa kerékpár, és nem kergettek meg minket, sőt, együtt nevettünk. Örültek, hogy fotózzuk őket, kulturáltan megkérdezték, hogy van a csáklet, és nem keseredtek el nagyon, amikor mondtuk, hogy nincs csoki nálunk. Azért a fényképeket megmutattuk nekik, és még néhányszor lefényképeztük őket, ezekre már egy-két grimasz volt a válasz, természetesen a kamerának, és nem nekünk. Aztán épp amilyen vidáman és nevetgélve jöttek, úgy távoztak a függőhídon át. Egy élmény volt a velük való találkozás.

Innen a híd lábától néhány meredek kőlépcsőn kellett felkaptatnunk Bhulbule kellemesen csendes főutcájára, ami ki volt kövezve ugyan, de egyetlen gépesített járgány sem volt rajta, csak gyalogosok, és persze két oldalt szállók, éttermek és boltok. Az egész összkép nagyon kellemes és csendes volt. Ahogy túlértünk Bhulbulén, ez a kép csak még idillibb lett. Az út gyakorlatilag egy füves, sziklás sáv volt a kukoricaföldek között, ahol a helyiek éppúgy jöttek mentek, mint mi turisták, csak épp sokkal nagyobb számban, és nem modern hátizsákokkal, hanem kosarakkal, vagy egyszerű zsákokkal a hátukon. Ezeket nem a vállukon és a derekukon tartva cipelték, hanem a fejükön, egy, a homlokuknál és a csomag alján átkötött anyaggal. Egyszercsak egy kis patak után végetértek egy szakaszra a kukorica ültetvények, és mi egy banánfa mögött egy kis tisztást pillantottunk meg, rajta egy „Waterfall” étteremmel és szállóval. Az egész udvar nagyon pofásan nézett ki, a kis nádtetős kiülő alatt asszonyok tettek-vettek, és egy csecsemő kúszott a fűben. Épp csak a vízesést nem értettem, de aztán ahogy közelebb értünk, a zubogó hangra jobbra néztünk, és máris megpillantottuk, a hatalmas, kb. 100 méteres vízesést. Az alja melletti sziklákon kecskék legeltek, a két oldalán pedig valamilyen futónövény nőtte be a sziklafalat. Ez elképesztően jól nézett ki. Ez a hely annyira megtetszett nekünk, hogy az „organic home made café” felhívásra egy „how much?” kérdéssel reagáltunk, aminek a vége az lett, hogy beneveztünk egy 70 rupis tejes kávéra. Ez főleg Zita lelkét simogatta, ami egy ilyen eszményi helyen különösen jól esik. A kávé tényleg finom volt, ám én mégis jobban élveztem az előttünk elterülő, magas hegyek hófödte csúcsainak látványát.

Hilton Hotel

Innen már csak néhány kilométer volt hátra az estére kinézett helyig, Ngadi-ig. A táska persze még mindig keservesen húzta a vállam, de erre próbáltam nem figyelni. Ha nyom, hát nyom, amennyire tudtam a derekamra terheltem a súlyt, de még így is nagyon húzott a fenti pánt. Akarva akaratlanul is szembe jutott, hogy itt már a magyar hegymászó csapat is hátizsákkal nyomta – ők Bhulbuléig buszoztak ahogy Lajos mesélte – tehát néhány héttel előttünk ők is ugyanitt végigmentek. Igen, Horváth Tibi is, aki ekkor még velük volt, ezek után még számos levelet hazaküldött, rejtvényt adott fel a blogolvasóknak. Aztán eltűnt, betemette egy jéglavina. Az ő vállát sajnos már nem húzza többé a súlyos hátizsák. :( Noha személyesen nem ismertem, a halálát még mindig nem sikerült teljesen felfognom, de azt igen, hogy én élek. Azt hiszem Zita szűrte le egyszer a Camino kapcsán, hogy a fájdalom tulajdonképpen jó, mert azt jelenti, hogy élünk. Én is örültem, hogy élek, és próbáltam feldolgozni, hogy Tibi már nem jön le a hegyről. Eszembe jutott ilyesmi, hogy mi van, ha mégis megjelenik majd Letében, mikor odaérünk, csapzottan, fáradtan, szakadtan, de valahogy élve előkerül. Persze közben tudtam, hogy ez sajnos nem történhet meg.

Szóval az utolsó kilométereket már mind a ketten egy kicsit elgyötörten és fáradtan tettük meg, de épp csak annyira, hogy még tudtuk élvezni a tájat, és hogy haladunk. Körülöttünk minden élt, 360fokban a természet vett körül minket és a helyiek is jöttek-mentek. Most a folyó bal oldalán haladtunk, néhol csak néhány sziklányira, máskor meg egész kukoricaföldek választottak el tőle. Egyszer csak takaros kis szállók tűntek fel előttünk, aranyos udvarral, kúszó-mászó kisbabákkal, beinvitáló nőkkel. Az első helyen megtaláltuk az ausztrál srácot, és a tiszta kis szobákat a bádogházban jónak találtuk, és még a 100 (!) rupis szállásdíjat is elengedték nekünk, ha náluk fogyasztunk vacsorát/reggelit, ám végül mégis tovább álltunk mert az étlapon kicsit sokalltuk az árakat, és nem tetszett, hogy drogokkal is kínáltak. Nem sokkal később megtaláltuk a Hilton Hotelt, ami szintén egy hasonló, nagyon takaros kis udvarral megáldott hely. Ennek tulaja pár kilométerrel korábban szembejött velünk és nagyon szimpatikusnak tűnt, így végül itt szálltunk meg. Már letusoltunk, Zita vizet szűrt, megfőzött, én pedig már be is fejeztem a mai útinaplót, pedig alig egy órája érkeztünk csak meg! :)

Mondanom sem kell, hogy ez nagyon jó érzés. Úgyhogy most ennek örömére gyorsan be is vágom a tésztalevest, aztán nekiállok az elmaradt beszámolóknak. Azokkal még mindig nagyon cefetül állok, még mindig Delhiben vagyunk, és most fogunk elindulni a bringákkal, miközben ma meg kellett volna hogy jelenjen arról a napról az útinapló. Talán holnapra meglesz, és fel is tudom tölteni, ugyanis itt van térerő! :) …és közben eleredt az eső… Pont mint tegnap, egész nap gyönyörű idő, aztán késő délután elkezd dörögni, majd esni.

A reggeli torokfájás és betegség előérzetem teljesen eltűnt, és végül egy gyönyörű, pozitív napot zártunk, úgyhogy bizakodóak vagyunk a következő napokat illetően! :)

Rupus élete első e-mailje

Még folytatom, mert történt egy-két érdekes dolog a mai napon. Kértünk vacsorára dálbátot, és amíg Zitát ideengedtem a géphez, én kiültem a kertbe, a házigazdánk, Rupus társaságába. Már amikor először összetalálkoztunk, akkor csillogott valami a szemében, és tényleg, ahogy beszélgettünk és egy kicsit megismertem, kiderült, hogy egy csupa szív emberke. Szó szerint emberke, mert magasságra nem lehet több 160cm-nél. Ötször járt fent a Thorung La (5412m) hágóban, mint porter (hordár) vagy mint guide (hegyivezető). A kis „szállodájában” 8 főnek van ágy 3 szobában, ő épített mindent az elmúlt két és fél évben. A völgy oldalában, a takaros kis kert körül kukoricaföldek vannak. Pontosabban csak ilyenkor tavasszal. A kukoricát márciusban vetik, június környékén aratják, hogy aztán a monszun idejére rizst ültessenek ugyanoda, ami legkésőbb októberben beérik, attól függően, hogy milyen fajta. Novembertől februárig pihen a föld. A dálbát, amit kaptunk tőlük – a nepáliak nemzeti eledele – nagyon finom volt, és Rupus elmondta, hogy ez az utolsó adag saját termesztésű rizsből készült, abból, amit tavaly ültettek. Ha idáig kihúzta, az elég jó, mert ugye hamarosan arathatják a kukoricát. És ebből természetesen a családnak is jutott, mert a bátyja családja is itt él. A bátyja tanár Khude-ben, minden reggel 8-kor indul, és 10-re ér oda, természetesen gyalog – hogyan máshogy!? :)

Rupus nemrég kapott egy levelet egy régi-régi barátjától, egy bosztoni sráctól, akivel először ment fel a hágóba. A kézzel írott levél tartalmazott egy csomó fényképet, és egy e-mail címet, amit a bosztoni barát, Erik készített neki. Mivel Rupusnak nem volt lehetősége mostanában lelátogatni Besisaharba, hogy internezni tudjon, felajánlottuk, hogy megnézheti ezt az e-mailjét a mi netbookunkról a mi mobilnetünket használva. Rupus még soha életében nem használt eleddig e-mailt, én gépeltem be neki élete legeslegelső e-mailjét, amit Eriknek küldtünk. A „Send” gombot természetesen ő nyomta le, és látnotok kellett volna, milyen meghatottan diktálta a levelet, teljesen odavolt, hogy üzenhet a barátjának. Olyan kedves, meleg hangvételű levelet írt, amilyet mi, nyugati emberek a szüleinknek, vagy a gyermekeinknek sem írunk soha, vagy legalábbis nem jellemző. Ezt nagyon jó volt látni, ahogy Rupus végtelen örömét is. Megint csak azt tapasztaltuk meg, hogy bár itt az embereknek nincs autója, és nincs nagy háza (a mi szobánknak a falai is bádogból vannak és a szomszéd szobát csak egy vékony farostlemez választja el), és a mi szemünkkel nézve igen földhözragadtak a vágyaik, de ezek helyett van nekik más, ami viszont nálunk van eltűnő félben. Az emberi kapcsolatokból lehet, hogy darabra(!) kevesebb jutott az ittenieknek, de azokat bizony értékelik, és azokat az embereket valóban, mélyen a szívükbe zárják. Rupus a könnyeivel küszködött, olyan boldog volt, hogy levelet küldhet a barátjának. Mi is örültünk, hogy segíthettünk neki. :)

Ahogy teltek az órák és a napok McLeod Ganj-ban, úgy néztem egyre csak vágyódva a szemközti erdős, sziklás havas hegygerincet, mígnem végül kitaláltuk Zitával – mivel neki se kirándulni, se futni nem volt kedve -, hogy kicsit szétválunk pár órára.

Ekkor már közel 8 hónapja úton voltunk, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hányszor váltak szét az útjaink ezalatt egy óránál hosszabb időre. És valljuk be, ez azért nem általános dolog, hogy egy pár sülve-főve együtt van, a hét minden napján, 0-24. Egyikük legalább elmegy dolgozni a normál életben. Mi viszont csak nagyon ritkán váltunk el egymástól, és ezt meglepően jól viseltük, ugyanakkor amikor kitaláltuk, hogy akkor most 3 óráig Te mégy erre, én meg arra, egyikünk sem akadt fent ezen az ötleten, sőt, jó dolognak tartottuk.

„Hatalmas fák alatt, gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk”

Szóval 11:50-et ütött az óra, amikor Zita elindult a színes-szagos üzletek áradatát felfedezni, én pedig a másik irányba, a hegyekkel ugyanezt tenni. Ezt rögtön rossz irányba kezdtem meg, ezért pár száz méter után fordulhattam is vissza. Másodjára már megleltem a helyes utat, ami a főtérről indult egyenesen felfelé egy gerincen. Elhagyva a házakat és a velük járó szemétkupacokat, egy köves, hegyoldalba vágott úton találtam magam, gyönyörű fenyveserdőben. Az első nyeregben újra találkoztam a civilizációval egy étterem, egy aszfaltozott utcácska és néhány újabb szeméthalom formájában, de ez nem tartott sokáig, mert újra bevettem magam a fenyvesbe. Ismét eltévesztettem az irányt, és ahogy távolodtam a csomóponttól, úgy vált egyre egyértelművé, hogy elvétettem az utat. Ez abból látszott, hogy a GPS kijelzőjén középen a kis fekete nyíl (én), nem azon az úton haladt, ahol én szerettem volna, hanem egy ahhoz közeli, azzal az úttal párhuzamos úton, ami hamarosan odaveszett a semmiben. Én ezt nem vártam meg, és se a zsákutcába, se kétségbe nem estem, hanem inkább jó tájfutó módjára bevettem magam a fenyőerdőbe, csak úgy, út nélkül, sziklákon, avaron ugrándoztam fölfelé – és ezt valami fantasztikusan élveztem. Se ember, se állat, se szemét, csak a színtiszta természet, benne én és nincs semmi, ami zavarjon, semmi ami zajongjon. Nagyon jó volt. Hamar felértem az útra, amire vágytam, és ahol már hófoltok is voltak. A nap közben kisütött, nekem pedig hamar rá kellett jönnöm, hogy a sárga Ironclad aláöltözet fölé a garbó, és a Noor Ali-tól kapott kék poló nagyon sok lesz, ezért utóbbi kettőt levedlettem és a derekamra kötöttem. A franc gondolta, hogy február elsején (2012), én majd egy szál pólóban elég leszek a Himalájában, igaz, mindössze csak 2000m környékén, de akkor is. Persze ez csak hozzátett az élményhez, egy pólóban még jobb volt menni, és közben még társaságom is akadt, olyan, aki cseppet sem zavart boldog magányomban.

Egy kutya csapódott hozzám. Egészen a következő nyeregig követett, ahol egy kis kápolna, vagyis annak a buddhista, vagy hindu megfelelője volt található. A részleteket azért nem tudom, mert ahhoz, hogy közelebb menjek, le kellett volna venni a futócipőm, de az kirándulásra, futásra volt most a lábamon, ezért ez eszembe se jutott. Ellenben egy a helyi kisbolt előtt üldögélő
embert megkérdeztem, hogy arra van-e a Magic View nevű hely, amerre én gondolom? Arra volt, így már kaptattam is tovább. Ekkora már rájöttem, hogy nem szabad futnom, mert akkor hamarabb ki fogok készülni, mint szeretném. Hiába ment ez régen könnyen, a kerékpár és a futás nem ugyanaz a mozgás, nem lennék most képes ilyen távokat lefutni, főleg nem hegyekben. Ezért a futást inkább a lefelére tartogattam, most pedig csak sétáltam, és közben csak a tájra figyeltem, na meg arra, hogy azért egy jó kis tempót még tartsak, hogy minél messzebb és feljebb juthassak ezalatt a három óra alatt. Fogalmam sem volt, hogy merre jó és merre érdemes túrázni, csupán az OpenStreetMap térképén jelölt ösvényeket néztem át, és ott találtam rá egy Magic View Café nevű helyre, és mivel ez szemmel láthatóan a nagy hegyek felé volt jelölve, és kétirányból is vezetett hozzá egy-egy nem éppen egyenesnek nevezhető ösvény, feltételeztem, hogy ez a hely a hegyekben van, méghozzá nem is akárhol, hanem mondjuk egy gerincen vagy egy nyeregben, ott ahol szép a kilátás. (Magic View magyarul Varázslatos Kilátást jelent)
Szóval nagy vidáman csapattam magam felfelé a hegyoldalba vágott kis ösvényen, ami még szűkebb volt, mint az előző, és még havasabb. Egy idő után már szinte csak kizárólag havon sétáltam, és ha véletlenül szilárd sziklát ért a lábam, akkor mindig megeresztettem pár futólépést ezeken a rövid szakaszokon. Alattam fenyőerdő, lent pedig a völgyben települések terültek el, felettem pedig a sziklás, havas hegygerincek, ameddig csak a szemem ellátott.

Piszkosul élveztem ezt a menetet, és közben arra is gondoltam, hogy mennyire élveznék ezt a barátaim is, Bander, vagy a Dúd, és persze a bátyám is totál oda lenne. Na és persze kipurcantanának, de durván, különösen a bátyám mert biztos futnánk, ha itt lennének. :) De ők nem voltak itt, ellenben néhány indiai turistával találkoztam, pontosabban beléjük futottam, mivel nálam jóval lassabban haladtak. Persze ők egyből feltartottak egy „snap”-re, vagyis egy fotóra, de ezen már nem akadtam fenn, igazából azon jobban meglepődtem volna, hogyha nem állítanak meg egy közös fényképre. Bár az igazat megvallva az mégiscsak egy kicsit érthetetlen számunkra, hogy az indiaiak szinte ugyanúgy szeretnek fényképezkedni velünk, fakóbörű nyugatiakkal, mint a pakisztániak. Ez Pakisztánban még talán jobban érthető volt, hiszen 9/11-el megsemmisült a turistaiparuk és eltűntek a külföldiek az országból, de ez Indiában nem így van, India nyáron dugig van turistákkal a világ összes pontjáról, mégis „Can I take a snap with you?” – kapjuk mindig a kérdést. Hogy mit akarsz? Snap? Nem, kösz nem, nem foglalkozom drogokkal… Ja, hogy fotó! Óóó, hát persze, gyere barátom, de gyorsan, mert rohanok, csak három órára kéredzkedtem (micsoda kacifántos szó!) el az asszonytól, és ezalatt meg akarom járni ezeket a szép nagy hegyeket ott fent, nézd csak! Látod? Na hellóóó! És már kaptattam is tovább.

Magic View Café – Megállít a hó!

A vártnál előbb megérkeztem a Magic View Café nevű helyre, ami nem gerincen volt, se nem nyeregben, de ennek ellenére a kilátás nem nyújtott csalódást:

A három chilei lánytól a hír, miszerint a hó miatt nem lehet továbbmenni a másik irányba, az már annál inkább csalódás volt. Ugyanis azt terveztem, hogy arra megyek tovább, hogy aztán lefelé menet pont útba essen a vízesés Bhagsu felett. Persze ettől még megpróbáltam továbbjutni, de az út hamar eltűnt a hóban. Erre a szomszéd büfé előtt állomásozó turistacsoport vezetője is figyelmeztetett. Kérdeztem, hogy semmiképp nem lehetséges a továbbjutás, mire mondta, hogy de, talán, de csak a megfelelő felszereltséggel. Végignéztem magamon, és mondtam, hogy ez minden, ami a felszerelésem, futócipő, lastex, poló, garbó, fényképező, GPS. Elég lesz? Nevetett, és mondta, hogy semmiképp. De egy teára ide beülhetek. Mire mondtam, hogy dehogyis, pénz sincs nálam, erre persze rögtön meg akartak hívni, de mondtam, hogy köszi, jól vagyok, és azért én még felnézek itt a büfék feletti gerincre egy kicsit, akármekkora is legyen az a félelmetes hó.
A legrosszabb, ami történt velem az az, hogy a cipőm jól átázott, de ez egy cseppet sem zavart, mert a kilátás a 2450m magas hókupacról fenomenális volt, főleg az imazászlókkal. Erre mások is rájöttek, méghozzá nem is akármilyen figurák, egy ausztrál zeneszerző és csapata. Egy vezetővel és egy fotóssal feljött a srác „zenét szerezni” a hegyekből, és ezt fontosnak tartotta egynéhány szögből meg is örökíteni, közvetlen az imazászlók mellett ült a kis laptopjával, fülhallgatójával és a kompakt szintetizátorával, a háttérben természetesen a hatalmas hegyekkel.

Hogy tényleg zenét szerzett ott, vagy csak marketing fotózásra másztak fel ide, azt már nem tudtam meg, mert egy nem túl jól sikerült körpanoráma elkészítése (a fene gondolta, hogy a lábam alatt a talajt, meg a fejem felett az üres eget is kellett volna fotózni – ezt is csak tanulom még…), és egy nagy szippantás friss levegő után már rohantam is lefelé.

Klikk a kepre a nagyobb kepert

Lefelé futva a hegyről

Ekkor már túl voltam a félidőn, és tudtam, hogy ha arra kell visszamennem, amerről jöttem, és még a vízesést is látni akarom, akkor az nem kis kerülőmbe fog kerülni, ezért sietnem kell. A Magic View-nál már meg sem álltam, csak pár száz méterrel lejjebb lassítottam le, mert beértem a triójából lemaradt egyik chilei lányt. Mivel ők az imént igazán érdeklődőek voltak a 2-3 éves földkörüli nászútunk iránt, de én meg csak úgy elrohantam, most nem akartam ismét bunkó lenni, ezért lelassítottam és váltottam pár jó szót a lánnyal. Megtudtam tőle, hogy Chile-ben is van csáj, vagyis tea, és az északi része az országnak egész évben kellemes hőmérsékletű, viszont délre télen ne menjünk, mert ott július-augusztus környékén elég hűvös van. Déli félteke ugyebár, ezért ott akkor van tél, amikor nálunk itt északon nyár. Azt is megtudtam, hogy egész Dél-Amerikában spanyolul beszélnek, kivéve Brazíliában, ahol portugálul, és hogy a spanyol még könnyebb mint az angol. Chilében kb. 30 millió ember él, akiknek a fele a fővárosban, Santiagóban, ahol ők hárman is barátnők, és ahová mi is meg vagyunk hívva egy teára. :)

Mikor elköszöntem tőle, mert közel jártunk a barátnőihez, akiket egy percen belül utolértem. Nekik már nem álltam meg, csak intettem nekik, hogy mindjárt itt van a barátnőjük, csak én tartottam fel, és hogy „Now I know everything about Chile – See you in Santiago! Have Fun!” – ezen meglepődtek és nevettek, de én ekkor már három bokorral túl voltam rajtuk. Nem szeretek lefelé futni, de most ezt is élveztem. Színes imazászlók mellett haladtam el, és közben nem akartam elhinni, hogy itt vagyok ahol, és ezt csinálom, amit. Abban az állapotban voltam, amikor az ember tudja, hogy most nagyon jó neki, hogy boldog, és hogy ez a pillanat szép, és erre örökké szívesen fog rá emlékezni. Ezt ott akkor tudtam is, nem csak utólag döbbentem rá, és ez jó érzés volt. Élveztem minden pillanatot, minden lépést, minden levegővételt, a havat a talpam alatt, a fákat és a bokrokat körülöttem, élveztem a létet, nagyon is.
Hamar beértem a turistacsapatot a vezetővel, akik egész hosszan elfoglalták az ösvényt, persze teljes széltében. Nem értettem, hogy miért nem haladtak, aztán amikor előreugráltam mellettük a mély hóban, láttam hogy legelöl a „hegyi vezető” éppen lépcsőt vájt nekik a csúszósra taposott hóban. Ezen mosolyogtam magamban, mert közben eszembe jutottak azok a pénzért túrákat kínáló plakátok, amiket lent láttam McLeod Ganj-ban. Volt köztük olyan is, ami csak 2400m-ig szólt, valószínű ők is egy ilyenre fizettek be, és hát a szolgáltatások sorában az is benne volt, hogy a vezetőnek van jégcsákánya, és azzal nem rest lépcsőt építeni a hóban a csapatának. Persze engem totál őrültnek néztek, hogy sportcipőben elrohantam mellettük a pucér hóban, és még kisebb tapsot is kaptam ezért, és kikiáltottak „Great Climber”-nek, vagyis „Nagy hegymászónak”, de én ezt illedelmesen elutasítottam, mondván, hogy csak egy mezei, vagyis inkább tájfutó vagyok, semmi több. Mikor már a hátam mögött voltak, nekik is jó mulatást kívántam, aztán nem láttuk többé egymást.

Házak között, és a vízesésnél

Hamar leértem a templomos nyeregbe, ahol egy másik útra váltottam, egy olyanra, ahol még nem jártam, és ami nagyjából a vízesés felé vezetett. Erről hamar letértem, és házak udvarai között találtam magam. Mégsem vesztem el teljesen, mert bármennyire is úgy tűnt, hogy már valakiknek az udvarában járok, végül az udvar végén mindig volt folytatása a kis ösvénynek, még ha az egy másik udvarba is vezetett. Ez a környék egyébként szintén gyönyörű volt, zöldelltek a földteraszok a délutáni nap alatt, és az egész mesébe illőnek hatott. Végül csak kilyukadtam egy betonozott járdára, vagyis inkább lépcsőre, ami már levezetett Bhagsu központjába. Itt sok érdekeset láttam, többek között egy kis templomot, amiben volt két lépcső fölfelé, az egyik egy oroszlán, a másik egy krokodil szájában vezetett fölfelé. Nem mertem belépni, már csak azért sem, mert a cipőm tocsogott a víztől, és nem találtam jó ötletnek levetni. Ellenben a vízeséshez felkaptattam, a környék tele volt turistákkal, és nem hatott meg különösebben a fenti havas élmények után, de azért szép volt.

Ezek után már nem maradt más hátra, mint hazarohanni az én Zitámhoz, aki ekkor már otthon volt, ugyanis késtem 15 percet. Így lett ez a kis túrázás rohanás összesen 3 óra 25 perces. Ezalatt 2 óra 35 percet mozogtam időben, térben pedig 14km-t. Megérte, fantasztikus volt, olyannyira, hogy teljesen újjászülettem ettől a kis kirándulástól, és nem is értettem, miért nem csináltunk eddig ilyen túrákat, miért nem kerestük azokat a helyeket, ahol a természet még érintetlen és így tombol és ilyen gyönyörű. Persze Ázsiában nehezebb az ilyet megtalálni, de nem lehetetlen, és abszolút érdemes. Ezért el is határoztuk, hogy ha meglesz majd a hátizsák, és megérkezünk Nepálba, hosszabb időre is letesszük a bringát, és eltávolodunk a zajos országúttól, be a vadonba, akár több napra is. Ott ha jól tudom, számtalan lehetőség adódik erre.
Egy problémára nem gondoltam a kirándulás alatt, méghozzá arra, hogy hogyan fogok mozogni a futás után. Már a forró zuhany alatt éreztem, hogy ez bizony túl sok volt a lábaimnak. A szívem és a lelkem bírta és nagyon is élvezte a túrát és a futást, de a lábaim 8 hónapja nem kaptam ilyen típusú (futás) és ilyen mértékű terhelést. Közel egy hétig éreztem a lábam ezek után, de ez nem gátolt meg semmi lényegesben, csak a lépcsőkön való lefelé menet vált nehezebbé a következő pár napra. Az egyetlen magammal hozott, és a túra alatt totál átázott cipőmet pedig Zita ötletével úgy tettük újra használhatóvá, hogy belebújtam egy vékony és egy vastag zokniba, majd egy-egy a boltosoktól kapott papírzacskóba, és csak aztán a cipőbe. Ezek szépen magukba szívták a nedvességet és a lábam alig kapott belőle, így mehettünk tovább bele a délutánba, de most már együtt Zitával, és nem a hegyekbe, csak a környékre, buddhista templomokat és kolostorokat látogatni. Na de erről majd később, mára ennyi elég volt. :)