Luang Prabang – Egy francia-ázsiai kisváros a Mekong folyó félszigetén

Luang Prabang-ot már indulás előtt, otthon kinéztük, mint állomást, mert amikor Bede Mártonnal, a Khívától Keletre és a Panamericana blog szerzőjével leveleztünk, a tipikus kérdésre, hogy „Mi volt a legjobb hely!?”, az volt a válasz, hogy Luang Prabang, Laoszban. Persze aztán a sok ország alatt erről megfeledkeztünk, de amikor Bangkokból elkezdtünk Couchsurfing Request-eket kiküldeni az előttünk álló szakaszra, akkor újra előkerült Luang Prabang, és ismét belelkesedtünk, ekkor már azért, mert tudtuk, hogy hamarosan tényleg megérkezünk erre a nemrégen még végtelenül távolinak tűnő helyre. Az itt élő CS tagok egy nagy része nyugati, akik vándoroltak mindenfelé a világban, aztán itt Luang Prabangban telepedtek le, mert pl. kocsmát vagy utazási irodát nyitottak… Már ez is mutatta, hogy nem akármilyen hely lehet, mégis, Vang Vieng turistagettója után valahogy nem mertünk sokat és szépet remélni Luang Prabangtól.

A „Night Market” és a „Food Street”

Ez mint kiderült, túlzott óvatosság volt, Luang Prabang tényleg nagyszerű hely, és a turisták ugyan tényleg sokan vannak, de elférünk egymás mellett, és itt a fiatal bulizók hordái sem olyan jellemzőek. A központot egy a Mekong folyó kanyarulata által létrejött félsziget képzi, már ha folyónál szabad egyáltalán félszigetről beszélni. Én beszélek, aztán aki jobban tudja, javítson ki! :) Szóval ezen a félszigeten van néhány nagyon szép templom, és mivel ez egy zsákutca, nincs sok átmenő forgalom az amúgy nagyon hangulatos utcákon. A félsziget bejáratát képző utcákon minden este „Night Market”, vagyis esti piac van, ez Laosz turisták által látogatott városaiban megszokott jelenség, néhány száz méteren lezárják az utcát, és teljes széltében kipakolnak az árusok, felhúznak egy-egy pavilonsátrat, és még egy-egy izzót is fellógatnak a portékáik fölé. Ezek a következők: szuvenír, szuvenír hátán, faragványok, ruhák, sálak, lámpások, kígyó whiskey és minden amit el tudunk képzelni, sőt még az is, amit nem! :)

Mindez a félsziget bejáratát képező egyik utcában van, ugyanitt ha jobbra felnézünk, egy dombot látunk egy sztupával a tetején. Állítólag szép a kilátás odafentről, de mi ezt nem láttuk, mert a hely belépős volt, és úgy gondoltuk, nem éri meg, mert éppen elég szépséget látunk anélkül is, kb. bármerre, amerre nézünk a félszigeten és ez már épp elég nekünk, sőt még ez is több annál, mint amit fel tudunk fogni és be tudunk fogadni igazán.

Rögtön első nap megbeszéltünk egy találkozót Mary-vel, Brant-el és persze Victorral a kompkikötőnél. Mint később kiderült, ebből kettő van, így sikerült Brant-ékkal elkerülnünk egymást, ezért első nap csak Victorral hármasban császkáltunk. Felfedeztük az esti bazár melletti „food street”-et, egy szűk, szinte már sikátorszerű utcácskát, ami csak és kizárólag ételárusokkal van tele, és mivel olcsó, elképesztően népszerű, minden este televannak az asztalok. Itt aztán kapni mindenfélét, és a mi kedvencünk a 10 ezer kipp-ért kapható tányér volt. Kaptál egy tányért, és arra az előtted lévő tálakból annyi ételt pakolhattál rá, amennyit csak akartál. Ez 290 Forintért jó üzlet volt nekünk, mert egy alkalommal degeszre tudtuk enni magunkat mindenféle finomságból. Voltak ott zöldségek, gyümölcsök, rizsek, tészták, tofuk, és még egy csomó minden, aminek a nevét sem tudom. Ide leginkább csak esténként mentünk, napközben egy másik kedvencünk volt, a szendvicses sor. Itt shake-eket is lehetett kapni, de azok most nem fértek be a büdzsénkbe, ellenben a szintén 10 ezerért kapható nagy bagettszendvics igen. Ebbe most nem rántott húst tettek, de külön a kérésünkre megpirították kicsit a sült csirkehúst, a kenyérbe pedig rengeteg salátát, uborkát, hagymát és annyi majonézt pakoltak a kedves, mindig mosolygó és nevető öreglányok, amennyit csak kértünk. Nem tudjuk, hogyan bírták ezt, de egyiküket láttuk délelőtt is, és este is, ugyanazon a helyen, ugyanolyan őszintén mosolyogva és vidáman kiszolgálva. Mi fűzheti őket, hogy bírják ilyen nagy jókedéllyel? Ha nekem ezt kéne csinálni egy nap több, mint 10 órát, nem hogy nem mosolyognék, hanem délutánra elpusztulnék…

Az ételekről még annyit, hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egy gasztro-utazók, se gasztro-bloggerek, de nem is ezért indultunk el. Azért megpróbálunk minél több helyi ízt kipróbálni, de az otthoni utáni vágy elég erős, ezért toltuk pl. ezeket a szendvicseket is. Amikor évekig utazik az ember, az ebből a szempontból is nagyon más tud lenni, mint egy néhány hetes, vagy hónapos utazás. :) Nagyon élvezzük a helyi ételeket és szinte minden országban van egy-két kedvencünk és ezzel az utazással az étkezési szokásaink is megváltoztak és változnak valamelyest, de azért emellett, ha van rá lehetőségünk, a hazaira emlékeztető íz világú étel marad a legnagyobb kedvenc.

Még egy érdekes ételt láttunk, ami ismét valami hazai-szerűt adott, és amit különösen én kedveltem nagyon: ez a sültkrumpli spirál volt. Az egész, meghámozott krumplit felszúrták egy fapálcikára, majd átforgatták egy pengén, aztán beledobták az olajba, és a megvétel előtt megszórták nekünk sóval, vagy chili porral. Ez számomra addiktív volt, ezért külön szerencse, hogy csak az utolsó este találtuk meg ezt az utcai árust. :)

Második este aztán már sikerült találkoznunk Mary-vel és Brant-el, ekkor és az ezt követő este is órákat töltöttünk beszélgetéssel egy folyóparti étterem asztala körül. Ők Kambodzsa és Vietnam felől jöttek és egy Luang Prabang – Chengmai hajókázás után Thaiföldön fogják folytatni a kerékpározást, így pont tudtunk egymásnak mesélni. Persze nem csak erről szólt a beszélgetés, rengeteget meséltek Las Vegasról, Alaszkáról és a „commercial fishing”-ről is. Persze a legjobban mindenkinek Alaszka tetszett, még Brantnek, magának is, aki mesélt róla – úgy beleélte magát, hogy elhittük neki: Alaszka tényleg valami nagyon különleges hely lehet. :) Valószínű mi is elég lelkesen mesélhettünk nekik az eddig megjárt országokról és a megélt kalandjainkról, mert amikor elbúcsúztunk Brant-éktől, Brant félig viccesen külön hálát mondott nekünk, mert amióta találkoztunk velük, Mary már nem a gyerekvállalásra tesz utalásokat Brant-nél, hanem arról álmodoznak, hogy ők is felfedezik Pakisztánt és Közép-Ázsiát. Hát, ezt azért igazán nem akartuk, nem vagyunk családellenesek sem… :)

Néhány látnivaló Luang Prabangból

Na, és akkor jöjjenek végre a látnivalók! (A francba, nyithatom ki a Lonely Planet PDF-et, mert már a nevüket sem tudom…) Első állomásunk a Ho Kham volt, vagyis a Royal Palace Museum, a királyi palota múzeum. Mikor megérkeztünk, a múzeum maga éppen zárt, nagy szerencsénkre, mert így tudtunk bejutni belépő nélkül. Rögtön a bejárattól jobbra a hamarosan lemenni készülő nap fényében tündökölt egy csodaszép templom, a Wat Ho Pha Bang, ami már önmagában megérte a sétát, lenyűgöző volt, mind kívülről, mind belülről. Odabent a bordós falakon apró, domború arany szobrocskák díszelegtek, az egész nagyon szép és hangulatos volt.

Én nembírtam betelni a templom látványával és alakjával, ezért amikor Zita már aközeli „Lotus Pond”-nál, vagyis a Lótusz-tónál etette a halakat, én még akkor is ezt a templomot fényképeztem, és vártam, hogy sikerüljön egy olyan pillanatot elkapni, amikor egyetlen turista sem áll a lépcsőjén az épületnek. Nehéz volt, türelmesnek kellett lennem, miközben a nap egyre csak bukott alá. :)

Tovább sétálva a félsziget csücske felé a belső utcán jobb oldalt francia stílusú házacskák sorakoztak, bal oldalt pedig sorra jöttek a szebbnél szebb buddhista templomok. Ezek már elhagyatottabbak és így egyben hangulatosabbak is voltak. Ha ezek és az utcafronton lengő kommunista zászlók nem lettek volna, simán el tudtam volna képzelni az egész helyet valahol Európában is. Ennyire csendes, rendezett, szép helyet nagyon rég nem láttunk. Laosz nagyon rendben van, átvitt értelemben az egész ország, a szó szoros értelmében pedig legalább ezek a városok: Vietniane és Luang Prabang.

Az egyik ilyen templom lépcsőjén egy kiskutyát találtunk. A kis dög még aranyosabb volt, mint az a fekete, fehér tappancsos, akit a Brant-ékkel folytatott beszélgetés alatt nyúztak a lányok. Ez a kutya valami szuper játékos volt, és rettentően élvezte, ha Zita játszott vele, vagy a hasát dörzsölte.
Ezért aztán itt maradtunk is pár percet, csak a kutyát nyúzni, amíg meg nem érkezett egy nagyobb turistacsoport:

A sétát a félsziget csücskében lévő Wat ieng Thong zárta, szintén belépős, de estefelé erről már szintén megfeledkeznek. :) A tágas udvaron az impozáns templom és az azt körülvevő épületek, szinte karnyújtásnyira a folyótól igen hangulatosak. A falakon itt színes üvegszilánkokból kirakott kis életképek díszelegnek, az egész nagyon pofás, és megint valami olyan, amit előtte elképzelni sem bírtunk volna.

Bocsánat, hogy ezeket nem részletezem, de azzal úgy érzem, untatnék, saját magamnak is unalmas elolvasni az útikönyvet. Tudom, ez valahol hiba, de ha egyszer egy-egy beszélgetés, találkozás, vagy a táj szépsége jobban vonz minket mint egy amúgy valóban gönyörű, de több száz éves épület története, akkor arra fogok koncentrálni, amitől jól érzem magam, és arról fogok írni, ami számunkra érdekes volt, és nem az útikönyvet fogom lefordítani magyarra. Apropó, ezeket a Lonely Planet-eket már nagyon durván másolják, nem csak a torrent boltban lehet „megkapni” őket, hanem itt Délkelet-Ázsiában a nagyobb turistagettókban is árulnak, szemmel láthatóan fénymásolt példányokat. Durva, hogy már a könyveket is így másolják, nem csak online, hanem a fizikai valójukban is.

A Tat Kuang Si medvéi és vízesései

December 4-én, a házasságunk másfél évét megünnepelendő befizettünk egy „jumbo”-snál, vagyis egy óriás-riksásnál egy utazásra a Tat Kuang Si vízesésekhez. Ehhez azért béreltünk motorizált járgányt, mert a 2x 32km oda-vissza sok lett volna a bringákkal hegy-völgyön át. Egy ukrán párossal utaztunk együtt a platón, mi 50 ezerért, ők pedig 150-ért, legalábbis a sofőrünk, akinél hagytam magam bepalizni ezt mondta, és azt is meghagyta, hogy ne áruljuk el nekik, hogy mi 50-ért utazunk. Ez persze nekem nem tetszett, mert mi van, ha pl. megkérdezik, én kerüljek kellemetlen helyzetbe azért, mert nekik pofátlan az árképzésük? Persze a „pofátlan”, csak nekünk az, náluk tök normális, hogy lehúzzák a gazdag nyugatit akár többszörös árakkal, így el tudom képzelni azt is, hogy az ukrán barátaink utaztak 40-ért, mi meg 50-ért, ezt már sose tudjuk meg, mert nem akartunk kellemetlenséget, így erről nem esett szó az úton, csak sok másról.

A Tat Kuang Si egy kisebb park, a bejárata mellett van egy nagyobb elkerített terület, ahol néhány medve lakik. Ezt érdekes volt látni, egyikük egy piros labdával játszott egy medencében, míg egy másik egy függőágy szerű szerkezetben hűsölt. Miközben ezt tették, kicsit emberszerűen tűntek nekem. A víz, ami a medvék területén átfolyik, kicsit odébb, egy rövid erdei sétával feljebb nagy, türkiz medencéket alkot, amelyekbe gyönyörű zuhatagokon keresztül érkezik meg. Ahogy feljebb sétáltunk ezek mentén, megérkeztünk arra a helyre, amit plakátokon néhányszor már láttunk: egy nagy, türkiz színű medencére besütött a nap a dzsungel lombjai között, és szemben hatalmas, több méter magas vízeséseken zúdult le ide a víz. A hely tele volt turistákkal, megint, legfőképp erős, ügyes, okos bátor fiatalokkal, ezen tulajdonságaikat egymásnak azáltal, hogy kígyózva sorakoztak fel egy a víz fölé benyúló fa mögött, hogy kimásszanak egy ágra ahonnan egy kötéllel belendülhetnek a medence közepe fölé, hogy aztán a kötelet elengedve különböző figurákban a vízbe csobbanhassanak. Ironizáltam rajtuk, pedig ezt egy-két ugrás erejéig mi magunk is kipróbáltuk, igaz, mi nem vártuk meg, hogy olyan profik legyünk ezekben az ugrásokban, mint a többség, mert ha nálunk rosszul sül el valami, és mondjuk megsérülünk, akkor azzal nem csak a két hetes buli-vakációt rontunk el, hanem ezt az utazást, ami nekünk „once-in-a-lifetime”, vagyis egyszeri egy életben. Egy nyugat-európainak, vagy amerikainak átruccanni repülővel Délkeleti-Ázsiába kb. annyi lehet, mint nekünk, magyaroknak lemenni az Adriára. Legalábbis én így látom a viselkedésükből, de ez már megint ítélkezés, ami ugye nem jó! :)

Szóval ügyesek, erősek és okosak voltak ezek a fiatalok, de egyben fázósak is, mert ahogy eltűnt a nap a medencét sütni, úgy ők is eltűntek a környékről, és végre lett egy kis nyugalmunk ezen a gyönyörű helyen. Amíg nem jött a jumbo-sunk, hogy ideje menni. Igaz, hogy mi öt órás indulást beszéltünk meg vele, de az ukrán barátainknak meg ő azt mondta, már előttünk, hogy ők akkor mennek vissza Luang Prabangba vele, amikor akarnak. Ez megint egyértelműen a nekünk oly bosszantó ázsiai eladási mentalitás volt, avagy mindent mindenkinek megígérnek, csak fizess nekik, aztán kapsz, amit kapsz, reklamálhatsz, de azzal csak saját magadat bosszantod fel, mert az ilyen esetek errefelé kb. mindennaposak lehetnek, még akkor is, ha felkészül rájuk az ember. A legjobb dolog nem bosszankodni, mi is ezt tettük, úgyis elment már a nap, inkább szunyáltam egyet a jumbo-ban hazafelé.

Utolsó nap már csak a képeslapokra feküdtünk rá, ezúttal jó sokat fel kellett adnunk, mert innen Luang Prabangban írtuk meg a lapokat azoknak, akik 5 naptárat rendeltek tőlünk. Apropó, a naptárakból még maradt néhány tucat, mert 33-at nem vettek át és félünk tőle, hogy már nem is fognak. A Zöldboltban kaphatóak, ha valaki esetleg még szeretne, de nem jutott neki. Elnézést a beágyazott reklámért! :D

2012-ben pár héttel előbb karácsonyoztunk

Ja, és a legjobb részt majdnem elfelejtettem! Az előző bejegyzés végén írtam, sőt Zita is hozzászólt kommentben, hogy micsoda szuper szállásunk volt. Hát, ezzel durván ráfáztunk. Az angolul gyengén beszélő tulajdonos hölgy az érkezésünkkor egy számológép kijelzőjén mutatta az árakat, és ahogy azt mindenütt szokták, ő sem írta ki a három nullát, csak annyit, hogy 80, 60, aztán 45, ez lett ugyanis a vége, ide sikerült lealkudni a szobát / éjszaka. Igen ám, csakhogy kiderült, hogy az a 45 az nem 45 ezer kipp, hanem 45 dollár akar lenni. Ne tudjátok meg, mit éreztünk, amikor ez kiderült. Még jó, hogy végül gyanút fogtunk, köszönet ezért Tiba Viktornak, mert miközben az e-könyv kiadásáról chateltünk vele, kérdezte, hogy hol lakunk, és amikor mutattam neki, nem akarta elhinni, hogy ez csak annyiba kerül. Ekkor kezdtem én is gondolkodni, és beigazolódott a gyanúnk. Végül az ár egy icipicit még lejjebb ment a kérésünk nélkül, de így is, átszámolva 8.880 Forintot otthagytunk esténként, vagyis összesen 44.400 forintot, ami nekünk nagy érvágás volt, hiszen ennyiből máskor az étkezéssel együtt akár 10 napig is elvagyunk, vagy még tovább, most meg csak 5 éjszakára elköltöttünk ennyit. Hála Viktor kíváncsiságának ezek után legalább az utolsó este átköltöztünk szembe, a Backpacker’s-be, így megspóroltunk hétezer forintot. Ez megint olyan dolog volt, amin bosszankodhattunk volna még, de ahelyett, hogy tovább esszük a kefét, inkább tetéztük még a kiadásokat egy kóla és egy sör megivásával, és közben megbeszéltük Zitával, hogy nem baj, ez már megtörtént, nem lehet rajta változtatni, attól még élveztük a szobát, az erkélyt és a szép fürdőszobát, amíg nem tudtuk az árat, úgyhogy végül is jó volt. Mondjuk, hogy ez volt nekünk a Karácsony! :) Levontuk a tanulságokat is: legközelebb nem keresünk fáradtan szállást, vagy ha mégis úgy alakul, hogy fáradtan, elgyötörten érkezünk meg valahová, akkor alkudozás előtt veszünk egy nagy levegőt, és nem felejtünk el rákérdezni a pénznemre is.

Luang Prabangba 2012. november 30-án este érkeztünk meg, és december 6-án reggel álltunk tovább, de az már csak a következő bejegyzés meséje lesz! :P

Ha még nem volt elég a fotókból, itt a galériánk a Luang Prabangról! :)

Reggel Ghermuban

Ma egy hosszú, esemény- és élménydús napunk volt, ami persze nagyon fárasztó is volt. A 12,1km valójában sokkal több volt, és kőkemény terepen, rengeteg sziklalépcsővel és le-fel mászásokkal.
Na, de kezdjük az elején: reggel 7 óra körül keltünk, a napot vízszűréssel, majd főzéssel kezdtük. Pontosabban sütéssel, merthogy rántottát készítettünk, két nagy fej lilahagymával, és fokhagymával is. Kértünk volna hozzá csápátit is, de abból 2 darab 110 rupi volt, ezért inkább elhatároztuk, hogy veszünk majd lisztet, és elkészítjük újra a Dani féle lepényeket. Anno Szerbiában egyszer csináltam belőlük néhányat, és ízlett is nekünk, csak aztán érdeklődés hiányában elmaradt a folytatás, de most itt az alkalom, hogy újra elővegyük a „receptet” (liszt, víz, só, fűszerek, apróra vágott hagyma vagy egyéb zöld – ez kevés olajon kisütve), mivel itt már a csápáti is drága. Ráadásul többen 500 rupis dálbáttal riogatnak minket, úgyhogy tényleg, komolyan elhatároztuk, hogy ilyen összetettebb étkeket is elkészítünk magunknak. A reggeli mosogatás már Zitára várt, de meg kell hagyni, nem ám akármilyen helyen mosogathatott, a háttérben ott volt az a hatalmas vízesés, amit már tegnap is láttunk, de ma reggel még szebb volt, mivel most szemből sütött rá a nap és nem volt árnyékban.

Amikor a kis ösvényen, amin tegnap este érkeztünk, elsétáltam pár métert, hogy fogat mossak, a közeli háztól három kisgyerek szaladt oda hozzám. Így, hogy én guggoltam, épp egyforma magasak voltunk. Írtó édesek a nepáli gyerekek, mert nagyon aprók, egy 4-5 éves forma gyermek még olyan pici, hogy szinte alig nőtt ki a földből – és ettől persze még aranyosabbak. Némelyikükön szinte nagyobb az iskolatáska, mint a gyerek. És persze egyenruhát viselnek a sulihoz, ami megint csak nagyot dob a megjelenésükön. Miközben fogat mostam, beszélt hozzám a három csöppség, igaz, semmit nem értettem belőle, mert nepáliul, vagy gurungul (a helyi népcsoport, saját nyelvvel) beszéltek, de azt megértettem, ahogy a szakállamra mutattak, hogy jelezzék, fogkrémes lett. Én pedig letöröltem, aztán megkérdeztem tőlük, hogy így rendben van-e: „tik cha?” (oké?) Na erre aztán lett nagy öröm, boldogság, és nevetés. Sajnos a fényképezőgép ekkor nem volt nálam, na de sebaj, majd legközelebb. Olyan boldogak voltak a csöppségek, és annyira aranyosak, ahogy visszamondták nevetve, hogy tik cha, tik cha… Szóval már jól indult a nap.

Pedig mi magunk még el sem indultunk. Ahogy átértünk a kis falunk, Ghermu túloldalára, úgy kaptunk egyre jobb kilátást a szemközti vízesésre. Ez fantasztikus látvány volt, amit még az ösvényünkön áthaladó, téglákat szállító szamárkaraván tett érdekessé:

A falu túlvégén találtunk egy nagyon jó szálláshelyet, aminek a teraszáról nagy totálban látszott a vízesés, és az egész helynek kellemes légköre volt. Nem tudjuk az árakat, de hasonló lehet, mint a többi hely a faluban, és volt étterme is. Ha erre jönnétek, és Ghermuban szálltok meg, akkor tudjátok: érdemes elsétálni a Rainbow Lodge-ig!

Harcoló kecskék és színes pillangók

Ghermu után egy meredek lefelé következett. Leereszkedtünk a folyó mellé, és átkeltünk a túloldalára egy függőhídon Syange-be. Itt megtaláltuk a Boomerang Hotelt, amit tegnap reggel Rupus ajánlott. Idáig már nem esett volna jól tegnap elsétálni, és amúgy is, Ghermu sokkal kellemesebb hely volt a hegyoldalban, mint Syange. Bár egy tábla azt jelzi, hogy 15 percre innen van egy forró termálvizes fürdőhely, ami azért valljuk meg, vonzó lehet. Szóval ez a hely sem megvetendő, csak a kérdés, hogy mit szeretnénk: vízesést nézni a völgy oldalából, vagy forró vízben áztatni az elfáradt testünket? :)

Ez a hely már lent volt, egészen a folyó mellett, és innen nem volt kilátás. Itt újra megtaláltuk a dzsiputat, ami kicsit megölte bennünk az egész helynek a varázsát, eddig ugyanis nagyon tetszettek azok a falvak, amelyekhez csak egy gyalogösvény vezetett. Azt hittük, Bhulbule-ben végleg véget ért ez az út, de úgy látszik nem, csak mi a völgy másik oldalán haladtunk, ahol csak gyalogösvény van. Szóval most ezen a köves, murvás úton haladtunk, ami néhol olyan meredek volt, hogy megnéztem volna, ahogy felmegy rajta egy dzsip. De se dzsip, se semmilyen más autó nem jött – és ezt persze azért különösebben nem bántuk. :) Még szerpentint is kaptunk, így szinte helyben emelkedtünk, ahogy visszanéztünk, mindig egyre magasabbról és magasabbról láttuk magunk mögött a gyönyörű völgyet.

Az egyik kanyarban egyszer csak egy nagyobb kecskecsoport tűnt fel. Voltak egész nagy bundás méretes öreg kecskék, és még apró, pici szopizók is. Egyesek pedig harcoltak, vagy inkább harcot gyakoroltak egymással, ugyanis a hátsó lábukra emelkedtek, hogy fejjel a másiknak ugorhassanak. Ezt érdekes volt látni, és az egyik ilyen pillanatot sikerült is elkapnunk a fényképezőgéppel. Persze ez nem volt igazi agresszió a kecskék között, mert látszott, hogy ők egy banda, akiknek a tagjai inkább csak játszhattak vagy gyakorolhattak egymással az esetleges későbbi éles helyzetre, mert egy-két rövid ütközet után mindig abbahagyták.

Aztán jött Zita pillangó őrülete: mindig, ahol pocsolya volt az úton, ott meg kellett állnunk néhány percre, Zita pedig kitartóan fürkészte, és várta a pillangókat, hogy lefényképezhesse őket közelről, miközben nyitva van a szárnyuk. Én most valahogy különösen könnyen voltam megértő az ilyen helyzetekben a várakozással, mert tudtam, hogy nem rohanunk sehová, és azt is, hogy Zita ettől boldog, imádja a kis lényeket, állatokat, és az apró dolgoknak tud örülni igazán – lehet az szó szerint is apró, akárcsak egy színes pillangó, amelyekből itt aztán tényleg ezerféle van. Nem véletlen, hogy az ACAP irodában kétszázért vesztegették a pillangó határozó füzetet, hiszen tényleg rengeteg faj él errefelé. Zita ügyesen le is fényképezett párat, csak azt nem értem, miért kellett ezt fél lábon állva csinálnia? :)

Izraelben a nőknek is van két év kötelező katonaság

Jagat előtt pont egy ilyen pillangós megállónál utolért minket három ember. Két turista, egy nő és egy férfi, na meg egy nepáli porter, természetesen utóbbinál egy hatalmas hátizsák, a másik kettőnél csak egy-egy apróbb táska, és persze a fényképezőgép. Izraeliek voltak, és beszélgettünk velük egy kicsit, amíg beértünk Jagatba. Én rögtön azzal kezdtem, hogy látták-e az ACAP irodában a statisztikákat, miszerint tavaly csak két fővel maradtak le a nemzeti parkba látogatók számában a franciák mögött. Kérdeztem, hogy hogyan lehet, hogy ilyen sok izraeli jár erre, akkora lenne az ország lakossága, hogy ennyi turista jut belőle ide is? Nem, ez nem így van, jött a válasz: Izrael lakossága csak 7 millió fő, viszont mindenkinek van kötelező katonaság, a nőknek 2 év, a férfiaknak három, és ezek után általában mindenki utazgatni szokott. Így tettek ők is, de előtte ráhúztak kettő, illetve egy évet a kötelező katonaságra, így mind a ketten összesen négy évet töltöttek le, és az utolsókban, miután lenyomták a kötelező éveket, már pénzt is kaptak mindezért. Most néhány hónapot utazgatnak, aztán otthon elkezdik az egyetemet. Már hallottam róla, hogy azért van ennyi izraeli utazó, mert ott hosszú és kemény a katonaság, és utána jó utazgatni, amiből így elég nagy trend lett az izraeli fiataloknál. Ez szerintem tök jó, micsoda iskola az életre ez a hármas: katonaság, utazás, egyetem – nekem épp csak a sorrend nem tetszik, az egyetemet valahogy a katonaság mellé, vagy bele tenném. Mondjuk az számomra újdonság volt, és meglepődtem rajta, hogy még a nőknek is van kötelező katonaság, ráadásul két év!

Jagatban ők leültek az első étteremben ebédelni, de nekünk sajnos itt nem akartak diszkontot adni a dálbátból, így 300-ért nem akartunk benevezni egyre, csak hogy beszélgethessünk közben velük. Helyette kicsit továbbsétáltunk, és találtunk egy helyet, ahol a nő 200-ról indított, majd amikor rákérdeztem, hogy 150-ért kaphatunk-e, amennyiért a nepáliak is, rövid gondolkodás után rábólintott, és erre már mi is rendeltünk egyet, s leültünk. Pontosabban csak én ültem le, mert Zita azok után, hogy papucsra váltott, rögtön felfedező útra indult a boltok között. Itt találtunk egy „Shopping Centre”-t, ahová éppen megérkezett egy jól megpakolt hordár, egy csomó műanyag vacakkal a hátán. Zita a körútjából azzal tért vissza, hogy tudunk venni lisztet, lencsét, hagymákat. Ezekből be is vásároltunk az ebéd után, elköltöttünk 220 rupit, de most rengeteg csápátira elengendő liszt van nálunk, és a lencséhez már csak rizst kell vennünk – ami mindenütt kapható – és kész a dálbát. Később jutott eszünkbe, hogy az olajunk is fogytán, úgyhogy azt is venni kell majd. Úgy néz ki, tényleg sokat fogunk főzőcskézni ezen az úton.
Biztos néhányan csodálkoztok rajta, hogy miért csak tizennéhány kilométereket mentünk eddig naponta.

Ez később sem akarjuk, hogy növekedjen, mivel több embertől is azt a tanácsot kaptuk, hogy lassan menjünk. Mi ezt megfogadjuk, elvégre most nem rendes szabiból vagyunk itt, nem kell hazarohannunk, nincs repülőjegyünk haza, nincs miért sietni. Ez a világ egyik legszebb túraútvonala, legalábbis ezt állítják róla, és az eddigiek alapján úgy tűnik, nem túloznak. Ha ez így van, akkor bűn lenne végigrohanni rajta. Ráadásul ha sietnénk, akkor anyagilag is rosszabbul járnánk. Nem lenne időnk és energiánk ennyit főzni, és ugyanígy, egy 25-30 kilométeres nap után már kb. nem érdekelne, hogy hol fogunk aludni mennyiért, csak had dőljek el valahol. Így viszont van még erőnk végigjárni az egész falut a legolcsóbb, de még nekünk tetsző(!) helyet felkutatni, és este van időm naplót írni. Nagyon élvezem, hogy már harmadik napja leírom még aznap, ami történt velünk, és ezek után még az elmaradt útinaplókból is minden este pótolok egy-egy napot. Igaz ez utóbbi ma el fog maradni, mert mindjárt elájulok, örülök, ha ezt a napot befejezem, úgyhogy menjünk is tovább!

A vízesések és a dzsungel

Jagat után lejteni kezdett az út, és jobbra, a völgy túloldalán megpillantottunk egy csodaszép, hatalmas vízesést. Teljesen odavoltunk a látványtól, és ahogy sétáltunk előre, úgy csodáltuk meg minden szögből.

Ekkor még nem sejtettük, hogy vízesés terén még ennél is tartogat szebbet ez a nap. :) Alig léptünk párat, és egy kék, kézzel írt táblát láttunk az út bal oldalán, egy, az erdőben elvesző, sziklalépcső mellett: „Beautiful Old Way to Chamje and Manang” – no, mi fene, le tudunk térni a dzsip útról! Bár először Zita rámnézett, hogy „Ez komoly?”, de aztán pár perccel később már ő sem bánta meg, hogy ezt az utat választottuk. Az út kezdetben nagyon mászós volt, de ahogy átkeltünk néhány patakon, úgy kicsit kilaposodott, igaz, csak pár száz méterig, mert aztán újabb meredek következett. Viszont az erdő, vagy nevezzük inkább dzsungelnek, szóval a dzsungel az valami gyönyörű volt. Mert azt hiszem, amikor ennyi féle fajta fát és mindenféle növényt látni egy rakáson egy sűrű, sokszínű erdőben, akkor azt már dzsungelnek hívják. Legalábbis Jack így magyarázta nekünk a Bardia Nemzeti Parkban. Láttunk páfrányokat, bambuszt, banánfákat, és még legalább 3-4 féle fát, amiknek a fajtáját sajnos nem tudom megállapítani. Na és persze rengeteg apró fűfélét és bokrokat. Na és persze hangok is voltak:

Szóval szép volt itt menni, és örültünk, hogy ezt az utat választottuk, pedig tudtuk, hogy erre valószínűleg egy kicsit keményebb a menet, mint lent a dzsip úton. Egy-két elhagyott házat hagytunk el, majd jobbra a fák között előtűnt még egy vízesés, ami minden eddiginél nagyobbnak tűnt, és valahol középen ráadásul még meg is tört egy sziklán, ezért a sok vízpermet mindenfelé szállt, és így egy kisebb szivárvány is keletkezett ezen a helyen a vízesés mellett. Ahogy közelebb értünk hozzá, megpillantottuk az ideális helyet a vízesés megcsodálására. Ez pedig egy vendéglő volt, amely „Super Rainbow View” névre hallgatott. Délelőtt már megittunk egy-egy tejes teát az egyik zacskó sajtos kekszünkkel, és most itt volt az ideje megismételni ezt. A délelőtti tea masalás (népszerű fűszerkeverék a szubkontinensen), de ez a mostani fahéjas, és ez nagyon tetszett és ízlett nekünk. Nagyon élvezzük, hogy ahány teát iszunk, vagy dálbáttot eszünk, annyifélét kapunk. Mindig egy kicsit más, és általában egyik finomabb, mint a másik.

A vízesés után már csak pár száz méter volt hátra Chamjéig. Két vendégház után leértünk a dzsip útra, ahol éppen ekkor érkeztek meg az izraeliek. Ők nem vették észre a táblát, igaz, nekik már lehet, hogy sok is lett volna ez, mert hajnalban indultak Bhulbulétől, és Chamjét nézték ki a nap végéhez. A porterjüket egyébként nem értettem, de nem akartam rákérdezni. Ha 4 évig voltak katonák, akkor meg kellett, hogy keményedjenek, akkor meg minek most a hordár? Lehet, hogy csak rábeszélték őket odalent, mondván, hogy „porter nélkül lehetetlen” végigcsinálni. Mert mondanak sokfélét a népek, csak hogy felbéreld őket, olvastunk olyat is, hogy ha Kathmanduban, vagy Pokharában bemész egy utazási irodába, ott azt mondják, hogy vezető nélkül el se indulj. Persze akik már végigmentek (vezetővel, vagy anélkül) azoktól tudjuk, hogy se vezető, se hordár nem szükséges – persze mindkettő megkönnyítheti a dolgod, de nekünk se indítatásunk, se pénzünk nincsen felbérelni őket. Amúgy az OpenStreetMap végig gyönyörűen jelöli az Annapurna Circuit Trek-et, és az általam eddig emlegetett szálláshelyek közül a legtöbb be is van jelölve rajta. Ez nagyon jó, mert így igazi művésznek kell lenni ahhoz, hogy eltévedjünk, na és az se rossz, hogy szinte méterre pontosan látjuk, hogy hol vannak előttünk falvak és szálláslehetőségek.

„És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok”

Chamje után lefelé ereszkedtünk, de megint nem a dzsip ösvényen, mert arról letértünk, és hogy a mai naphoz valami nem pozitív dolgot is említsek, ez az ösvény kezdetben tele volt szórva szeméttel, és a teherhordó szamarak is teleszarták, így aztán az egésznek olyan szaga volt, mint anno a nagymamám tyúkóljának, mikor már egy ideje nem volt kitakarítva. Persze ez csak közepesen volt kellemetlen, meg aztán különben is, volt ennél nagyobb bajunk is, mert kezdtünk már alaposan megfáradni, és ha eddig nem is, de ekkor kezdett már nagyon nehéz lenni a hátizsák. De kinéztük a nap végére az 1700m magasan fekvő Tal-t, amihez tartottuk magunkat. Egyébként reggel Ghermuból 1166m-ről indultunk, de ez nem mérvadó, mert közben egy csomót lefelé is mentünk. Szóval ma egy ezer szintet biztos másztunk. Sajnos a GPS-re ilyen szempontból nem lehet hagyatkozni, mert sok apró métert ugrál, és így több szintemelkedést mér, mint amit valójában megtettünk, ezért pontos számokkal nem szolgálhatok. Mint ahogy a távnál sem, mivel párszor megkergült szegény, és sok száz méterrel odébb jelölt minket, a völgy túloldalára, aztán még ugrált is a pozícióval, mire végleg megtalálta magát, szóval az így mért 22km nem valós. Ezt valószínű azért csinálta, mert a szűk völgyben a hatalmas hegyek között nem fogta be jól a műholdak jeleit, vagy azokat visszaverte a hegyoldal, és ezért megtévesztette a készüléket, nem tudom. Reggel lekértem tőle egy navigációt, akkor azt mondta, Ghermutól Talig 12,1km, ám ez biztos hogy több volt, de azért nem 22km. A Wikitravel ide vonatkozó szócikke 16km-t ír, én pedig kiátlagoltam egy 16,4km-t, amit nagyjából valósnak tartok. Mondjuk plusz-mínusz 500m-re tuti pontos.

Na de még nem fejeztem be a nap történetét, Chamjétól Talig volt még hátra nettó 300m kaptatónk, 4km-ünk, amire 2 órát mondtak. Először át kellett kelnünk egy talán minden eddiginél nagyobb függőhídon. A közepén megálltunk, és néztük az alattunk tajtékzó hullámokat. Brutális ereje volt a víznek, szép látvány volt. Mikor a híd közepétől továbbindultunk, Zita megjegyezte, hogy „És ilyen vizekben úsznak felfelé a pisztrángok” – Bizony, azért olyan finom a húsuk, tiszta izom, tettem hozzá okoskodva.

Aztán ahogy átértünk, Zitában az vetődött fel, hogy vajon az állatok is átmennek-e az ilyen hidakon. A kérdésre hamarosan választ kaptunk, mert kb. 20 csacsi jött szembe velünk, akik kicsivel később a hídon is átkeltek. Előtte azonban még szemtanúi voltunk annak, ahogyan egy, a híd közepén járó hordár feleszmélt, majd rohanni kezdett szembe a szamarakkal, mert rájött, hogy ha azok felmennek a hídra, akkor neki nem lesz jó ott a szűk járaton a nagy hátizsákkal. Persze még átért előttük, illetve a szamarak is megálltak, amin mi meglepődtünk. Elképzelhető, hogy rájuk tudott szólni az egyik terelőjük, hogy állj, de az is lehet, hogy megtanulták, hogy úgy ne induljanak el egy hídon, hogy látnak rajta valakit.

Az utolsó nagy kaptató, kendermezőkkel és szellemkutyával

Ahogy a térkép is jelezte, meredek felfelé következett a Marsyagdi folyó jobb partján. Zita jól kapaszkodott fölfelé, ezt meg is jegyeztem, mire közölte, hogy biztosan a sok finom tejes teás pihenőtől megy ilyen jól. Én persze rögtön vettem az utalást, és meg is ígértem, hogy a jövőben is meg fogunk állni minden nap ilyen kis pihenőkre. Kicsivel később összetalálkoztunk egy porterrel, pont azon a szakaszon, ahol az út néhány nagyobb szikla alatt haladt át. A hordárunk nem volt szégyenlős, ő is beállt Zita mellé pózolni a fotókhoz! :) Kezdetben bírtuk az ürgét, de mivel nem volt közös nyelvünk, egy idő után szegény kezdett egy kicsit idegesítő lenni. Sokat beszélt hozzánk, de ebből csak egy kevés dolgot sikerült megértenem, ami talán az volt, hogy Tal-ban van a bátyjának szállója, és szeretné, hogy ott szálljunk meg. Én csak később tudtam elmagyarázni neki egy fordító segítségével, hogy ott fogunk megszállni, ahol jó diszkontot kapunk, és ahol tetszeni fog nekünk a környezet. Persze ezek után is jött velünk, és próbált magyarázni mindenfélét, de mi azt nem értettük. :)

Ez a szakasz már kicsit sok volt nekünk, mert itt is komoly lefelék voltak, így az a nettó 300m emelkedés jóval több volt annál. Közben átkeltünk egy Sattale nevű szellemfalun, ahol egy teremtett lelket sem láttunk, csak egy szép nagy fekete kutyát. Ki is találtuk, hogy valószínű elvarázsolták a falut, ezért eltűnt mindenki, csak a fogadós maradt meg, kutya formában, mivel őt is elvarázsolták. De a kutya nem jelezte ugatással, hogy szálljunk meg nála, csak jött egy kicsit velünk, majd eltűnt. Ekkor már eltűnt a nap a szemközti hegy mögött balra (mivel észak felé haladtunk egész nap), de kicsivel később, amikor egy mellékvölgy mellé értünk, ott újra előkerült a nap, és ismét fényárban sétálhattunk pár percig, amíg újra be nem értünk az árnyékba. Itt ezen a napos részen le is ültünk kicsit pihenni.

Ez a hely gyönyörű volt, mert ezen a szakaszon friss bambuszbokor hajtások mellett haladtunk, és jó volt újra napfényt látni.

Innentől még egy utolsó, meredek nagy köves rész következett, aminek a közepén egy nagy kőszikla alatt volt egy kis vendéglő. Sok teherhordó pihent itt, akik lefelé jöttek, üres csirkés rekeszeket vittek (lesz fent tojás, juhé!) akik pedig fölfelé mentek, azok hatalmas, hosszú csöveket vittek nagy csokorban. Föl sem tudtam vele állni és elindulni egyedül, csak úgy, hogyha valaki segített nekik. Nem semmi lehet ilyeneket vinni, még egyensúlyozni sem lehet könnyű, mert azok a csövek lehettek vagy négy méter hosszúak. Ennél a vendéglőnél egyébként mi is megálltunk egy-egy utolsó tejes teára, mert már nagyon kivoltunk, és szükségünk volt egy kis utolsó energialöketre. Először egy kólát gondoltunk e célra, de csak műanyag üvegesük volt, ráadásul nonszensz 150 rupis áron, úgyhogy maradtunk a jól bevált teánál. Ismét finom fahéjas volt, és ezúttal már 3 kanál cukrot nyomtunk bele, nehogy eléhezzünk az utolsó pár száz (függőleges!) méteren. A teteje 1730m-en volt, és egy katonai állomás mellett buktunk át, ahol egy kapu is volt, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk Manang tartományba. A túloldalt a völgy aljában széles, lapos folyómeder volt, aminek a nagy kanyarulata mögött feltűnt egy település: Tal! Hát nem épp így képzeltem, azt hittem megint egy meredek hegyoldalban leszünk, mint Ghermuban, de épp nem zavart, hogy most más a helyzet. Innen igaz, hogy még volt majd egy kilométer, de az már csak lefelé volt és síkon, így könnyen beértünk Talba. A város előtt utolértük a csöveket szállító serpákat. Durván néztek ki hátulról, mert csak a hosszú csövek látszottak, rajtuk középen mind a hármuknál egy-egy kis hátizsák is oda volt kötözve, és ezen kívül nem látszott semmi más a súlyos terhet cipelőkből, csak a lábfejük, ahogy lépkedtek a csövek előtt.

Talban végigjártunk vagy 7-8 szállót, mire találtunk egyet, ahol 300-ért megalhattunk, és mellé még egy dálbátot is ehettünk. Hullafáradtak vagyunk, Zita már alszik, bekentem sportkrémmel a hátát, mert eléggé fájlalja a táskától. Zuhanyozni először csak hidegvizünk volt, és mivel elég hűvös lett estére, Zita ezt már nem akarta bevállalni, viszont a szolárpaneljük most nem működik, gizerjük (bojler) van, de az 100 rupi fejenként, így lemondtunk róla. Zita viszont kitalálta, hogy melegít egy teli lábos vizet a kerozinon, és ezt meg is játszottuk. A forró vizet összekevertük egy vödör hideggel, és így a langyos vízben mind a ketten tök jól le tudtunk fürödni. Ez nekünk biztos nem fájt többe 5 rupinál, és kerozint itt fent is több helyen kapni, tehát ez egy újabb nagyon jó módja a spórolásnak, anélkül, hogy a komfortból engedtünk volna. Mert azért fürödni jó egy ilyen nap után, valljuk meg. Én magamban még csak ellennék igénytelenül, egy-két napig fürdés nélkül, aztán meg hidegvízzel, de ezt Zitától nem minden esetben és nem a végletekig várom el. :)

Jajj, azt elfelejtettem mondani, hogy tényleg láttunk kendert a meredek fölfelében, pont ott, ahol írta a térkép, hogy „Marihuana Fields”, és ekkor pont velünk volt a teherhordó srác, és nagyon magyarázta és mutatta, hogy gandzsa! Hát mi ezzel már nem élünk, a töményszesz és a fű között valahol megálltunk a drogokkal, előbbit is inkább, mint orvosság fogyasztjuk, van is nálunk még egy kicsi iszlámábádi Unicum. Ez a hely olyan lehet a fűvel élőknek, minthogyha nekem valahol sör folyna a hegyből. :) Najó, nem teljesen, mert ezt még kell szárítani, meg mit tudom én, még mit csinálni vele.

Hú, tényleg brutál fáradt vagyok. És kicsit fáj a torkom megint, érzem amikor nyelek. Egy kemény, vagy két könnyű napi járásra van nagyobb város, ahol lesz internet, és biztosan kórház/gyógyszertár is. Oda két nap alatt megyünk, mert a mai kicsit sok volt. Ott majd kitaláltunk valamit, vagy felhívjuk Klárát egy Namaste hálózatot használó telefonról, vagy megkérdezzük e-mailben. Onnan töltök fel bejegyzéseket is. Sajnos az NCELL (ami nekem van) térerő elment már tegnap napközben, s azóta se láttuk, és állítólag nem is fogjuk, csak valahol a hágó után, és az még egy hét is lesz. Ja, amúgy Zitának is baja van a hasával, már vagy egy hete, de nem diétázik, hogy erejében legyen, csak a gyógyszert szedi, amit Klári felírt neki, de már az is elfogyott azt hiszem ma. Ezek ellenére nagyon élvezzük a túrát, mert gyönyörű és elképesztően csodálatos. Jó erőben vagyunk mind a ketten és ezen bajok ellenére bizakodóak is. Nem lesz itt baj, mert nem lehet baj, ezekből ki fogunk gyógyulni, megerősödünk, lassan megyünk, pihenünk, akklimatizálódunk, és átkelünk a hágón! Na de most aztán már alvás!