Reggel Andree előttünk elstartolt, lévén ő nem szokott reggelizni. Mi még visszakanyarodtunk a városba, és kértünk egy-egy tál ételt a tegnapival szomszédos helyen. Miközben ezt faltuk, megcsodáltuk a szemközti asztalnál ülő férfi párost, egyikük esőköpenyben volt, a másik pedig a műanyag sámli tetején guggolt. Hiába, ez itt Ázsia, szeretnek guggolni az emberek. De ez nekünk még most is vicces, ennyi idő után is meg tudnak lepni minket a guggolással. Azt ugye meséltük már, hogy Indiában a férfiak szeretnek guggolva pisilni? A kíváncsiság kedvéért én is kipróbáltam, de nem nagyon ment. :)

Apropó, esőköpeny! Ezen a reggelen esőt kaptunk. Hol jobban, hol kevésbé esett, amíg reggeliztünk, leszakadt az ég, aztán meg úgy elállt, hogy mire befejeztük, vehettük le a dzsekit. Szegény Andree-ra gondoltunk, pont a legrosszabbkor indult el, rögtön rászakadt az ég. Reméltük, hogy majd utolérjük, de ez nem történt meg.

Az út szolidan emelkedett, rizsföldek és gumifa(?) ültetvények között haladtunk. Utóbbi ültetett erdőt jelent, ahol a fák törzsét bevágják (láttunk már ilyesmit Bangladesben, a Chittagong Hill Track-en), hogy kifolyjon belőle valami fehér lé, amit kis edénykékben gyűjtenek és a vágásnál még kis tetőket is odaépítenek a fatörzshöz, kátránnyal szigetelve, hogy ha netán esne, ne keveredjen a fehér anyag az esővízzel. Ami azt illeti, abban nem vagyok biztos, hogy ez gumi, vagy egyéb anyag, csak valaki vietnami névvel egyszer ezt írta a FB falunkra, ezért gondolom. De ha valaki jobban tudja, az megírhatja, pontosan mit is láttunk.

Az idő egyébként elég szürkés volt ezen a délelőttön, ezért nem sok jó fotót sikerült készítenünk, legalább az eső nem esett már és ennek is nagyon örültünk. Néha szembejött egy-egy meredekebb emelkedő, de ezek sosem tartottak kifullasztóan sokáig. Egy nagy T-elágazásban értünk, ahol az utunk széles aszfaltsávvá alakult, és derékszögben kettévált. Erről semmit nem jelölt a térképünk, de azt azért ki tudtam venni belőle, hogy nekünk jobbra kell menni. Ha nincs a GPS, kérdezősködni kellett volna, mert tábla az sehol nem volt a környéken.

Valahol 30km környékén megálltunk ebédelni. Com Bo-t, vagyis marhahúst rizzsel ettünk 20 ezerért. Ebéd után még kicsit pihentünk, aztán Zita felfestett az útra egy feliratot, mert úgy gondoltuk, hogy Andree talán mögöttünk lehet, biztos megállt valahol, ahol nem vettük észre. Mert különben már utol kellett volna, hogy érjük.

Indulás előtt még gyorsan azt is odaírtuk, hogy mikor távoztunk, mikor épp megjelent! :) Mint kiderült, ő balra fordult az útelágazásban, és csak több kilométer után tűnt fel neki, hogy megszűntek az útszéli betonkarók, gyanús lett neki a dolog, kérdezősködni kezdett, és visszafordították.

Megvártuk az ebéddel, de aztán ahogy elindultunk, én rögtön megálltam fotózni egy függőhidat a völgy felett, mire Andree úgy elhúzott, hogy aztán már nem is láttuk többet. Persze mert később is sokat megálltunk fényképezni. Egy víztározó mellé érkeztünk ki, szemben a parton dzsungel borította a hegyoldalt, és néhol még a vízben is álltak fák, ebből gondoltuk, hogy valószínűleg nem lehet olyan öreg ez a víztározó. És mert a térképünk sem jelölte, csak azt vettük észre, hogy amióta a partján vagyunk, azóta letértünk arról az útról, amit a térképünk még ismer. Valószínűleg azért, mert az a gát megépítésével víz alá került. Hamarosan ezt a gátat is megpillantottuk, és aztán át is hajtottunk rajta. A zsilipeket hatalmas sárga karokkal tartották, elképzeltem, milyen lehet, amikor ezek megmozdulnak, és elkezd lefelé zúdulni a víz… Mi van, ha ilyenkor valami balul üt ki? Le kell engedni az egész tavat?

A túloldalt egy egész combos kaptató várt ránk, aminek a túloldalán megérkeztünk Kham Duc-ba. A város határában utolértük Andree-t, épp megállni készült egy kis pihenőre. Még mielőtt kitalálhattunk volna, hogy hol is álljunk le pihenni, egy jól megpakolt biciklin egy srác hajtott oda hozzánk. Franciaországból indultak, és éppen itt, 100m-el visszább, az út túloldalán egy vendéglőben táboroznak. Természetesen csatlakoztunk hozzájuk, ők a solidream.net-es fiúk, elképesztő a történetük. Franciaországból indultak, de ami a poén, hogy nyugat felé! Egyszóval már bejárták szinte az egész világot, idén hazaérnek, jártak már Afrikában, Dél-Amerikában, az Antarktiszon(!), Közép- és Észak-Amerikában, Új-Zélandon, Ausztráliában, és most itt vannak Délkelet-Ázsiában. Ide egy repülővel érkeztek meg Szingapúrba, és innen Kínán át fognak hazatekerni. Persze ezt meghallva azonnal javasoltunk nekik egy kis kitérőt Pakisztán, a Hunzák és a Karakorum Highway felé, vagy ha ezt nem, hát a Pamírt mindenképp az útvonalba illene venniük, ha már egyszer arra járnak majd.

Persze ők tudják, mi nem erőltettünk semmit, ellenben erre az Antarktiszra és az amazóniai átkelésükre azért rákérdeztünk, hogy hogyan is volt!? :) Az Amazonas vidékén való átkelést ők is merész dolognak tartották, mert csak néhány év van állítólag egy évben, amikor járható az út, de ők pont akkor voltak ott, és sikerült nekik az átkelés. Az igazat megvallva ezt én is nézegettem, de annyira nem láttam semmiféle civilizációt, se utakat arrafelé, hogy élből elvetettem az ötletet. Ott van a jó kis Panamerican Highway, az majd jó lesz nekünk az Andok mentén a nyugati parton. :)

Az Antarktisz pedig úgy jött össze nekik, hogy az egyikőjük barátja hajós, és elvitte őket néhány hétre a legdélebbi kontinensre. Így a srácok, mire hazaérnek, kipipálhatják az összes kontinenst, és ez azért nem semmi, valljuk be! :) Amúgy azt mesélték, hogy elképesztően jó volt az Antarktiszon és hatalmas élmény és kaland volt, amit soha nem felejtenek el.

Látva őket és hallva a történetüket komolyan elgondolkodtunk Zitával, hogy ha ez ilyen könnyen megy, mi is szerzünk valahonnan „egy barátot”, aki elvisz minket az Antarktiszra, ha pedig ez összejön, akkor nincs mese, egy kicsit bele kell majd csípni Afrikába is. Persze most látom jó anyáink arcát olvasás közben, hogy „…ne csináljátok már, mikor értek így haza?”, de nyugalom, ezt is észben tartjuk, és majd mérlegelünk és meglátjuk. Most még meg sincs a pénzünk Dél-Amerikáig, úgyhogy kár ennyit előre álmodozni. :) Egyelőre maradjunk csak itt a mostban, Vietnamban, Délkelet-Ázsiában, és jussunk el először csak Ausztráliáig, aztán Új-Zélandra, aztán majd meglátjuk.

Annyira durva, hogy már igazából abszolút nincs messze Ausztrália, és ez félelmetes érzés, mert az a nagy sziget világ életünkben úgy élt bennünk, hogy az bizony rohadt messze van, a bolygó másik oldalán, és még most is így él bennünk, ugyanakkor már azt is érezzük, hogy már csak pár hónap, és ott is letesszük a lábunkat, illetve a kerekeinket. :)

A srácoktól kaptunk egy Kambodzsa térképet is a nagy adag inspiráció mellé, de bárhogy is vakaróztunk, mi már nem tudtunk semmit adni nekik a néhány jótanácson kívül, az laoszi SIM-kártyán és útikönyvünkön már túladtunk északon, a pdf-es verzió pedig nekik is megvolt. Búcsúzáskor még azt is elárulták, hogy félretett pénzből csinálják a bulit és csak egyikük „állandó tag”, a többiek útközben csatlakoztak és váltak le tőle, valahogy úgy, mint nálam a 100napbringánál. A félretett pénzük mellett van egy Paypal donációs gomb is az oldalunkon, innen is van némi pénzük, nem sok, de azért számottevő százalékát fedezi a költségeiknek. Cserébe kisfilmeket töltenek fel az oldalra, ezt éppen akkor is szerkesztette egyikőjük, amikor beszélgettünk velük. Nem volt sok időm, de belepillantottam az oldalukba, és mintha náluk láttam volna, hogy kipróbálták a KiteBike-ot vagyis a bringás vitorlázást, amikor egy kisebb siklóernyővel húzatták magukat, azt hiszem valahol Ausztráliában. Erre már én is gondoltam, de nem hittem, hogy a valóságban is működhet. Őrültek… :)

Este 200 ezerért béreltünk ki egy szobát egy szállóban, azonban már nem csak kettőnkre, hanem hármunkra. Andree-val megbeszéltük, és hármunk közül egyikünk sem bánta, ha így megosztjuk a költségeket. A szoba tökéletes volt, egy kisebb és egy nagyobb ággyal, zuhanyrózsás fürdőszobával. Miután kimentünk enni és megittunk egy győzelmi sört/kólát a vacsorához a sikeres nap végére, visszasétáltunk a szállónkba, ahol még mindig nem volt vége a napnak, ugyanis a falra felszerelt síkképernyős tévén találtam egy VGA portot, és lévén Bangkok óta van nálam egy ilyen kábel, a képernyőt össze tudtam kötni a netbook-ommal. Azt kihasználva megnéztük a Madea’s Witness Protection című remekművet, és nagyon jól mulattunk rajta. Igazából rég nevettünk ennyit vígjátékon. Ebben a filmben Tyler Perry egyszerre három szereplőt is játszik, és van egy autós jelenet a film elején, amin sírva röhögtünk. Ahogy a szobához kapott törölközőn is: “Little Dog, USA”, egyszerre cuki és menő, ilyen felirattal tuti a siker, nem igaz? – Gondolhatta az ügyes ázsiai “marketinges”. :)

Ezen a napon, 2013. január 28-án 52,9km-t haladtunk.

A gátnál kora reggel, csak könnyedén, „üres” bringákkal

Thinkeoban korán keltünk és miután Zita kimosott és kiteregetett, és megértettük a szállásadóinkkal, hogy azért nem fizetünk még, mert csak egy pár órás kirándulásra megyünk a Nam Gnum víztározóhoz, miközben még a cuccainkat a szobában hagyjuk, elindultunk a tóhoz. Thinkeo központja most így világosban már sokkal barátságosabb volt, mint tegnap este a sötétben, a nap végén fáradtan. Átkeltünk a hídon és gurultunk a gát felé, közben már kezdett gyanús lenni a terep, mert mindenfelé parkosításokat láttunk meg egy nagy csomó színes zászlót. A duzzasztógátnál aztán beigazolódott a gyanú: kilátóhelyet is építettek, ahonnan rálátni a gyönyörűség, boldogságot, békét és jólétet hozó gátra. Laoszban ezeknek szinte már kultusza van: egyik nagyobb címletű bankjegyükön valamelyik legnagyobb duzzasztógátjuk képe szerepel, az utakon pedig már száz kilométerre előre ki van táblázva minden duzzasztógát, hogy melyiket merre találod és az mekkora és mióta üzemel. Laosz exportálja is az így nyert elektromos áramot a szomszédjainak, tehát valahol érthető, hogy így odavannak ezért, és bár egy duzzasztógát sem a legzöldebb technológia, de jóval zöldebb egy szénerőműnél vagy egy tengeri olajfúró toronynál – ilyeneket is láttunk már bankókon a tbiliszii pénzmúzeumban!

Szóval Laosz a vízierőművek országa is, ám ezt konstatálva még nem fordultunk vissza, mert az igazi reggeli málha nélküli kaland csak ezután jött! Egy kis szerpentin!!! :) Föl a mellettünk lévő gerincre, hogy annak túloldaláról rálássunk a Nam Gnum víztározóra. Írnám, hogy tó, mert végül is az, de nekem a tó az egy természetes valami. Az Attabad-tóra, amit egy földcsuszamlás duzzasztott fel nagy duzzogva rámondom, hogy tó, de egy ilyen víztározóra, amit egy ilyen gát tart a völgyben… Az víztározó! :) Legyen akármilyen hatalmas is, merthogy ez a Nam Gnum bizony elég nagy, még egy Laosz térképen is látszódik a mérete. A csomagok nélkül egy-két 10% felett szakaszt leszámítva minden különösebb erőlködés nélkül, hamar felértünk a kanyargós úton, és odafent elénk tárult a “tó”.

Gyönyörű volt, még így is hogy a reggeli nap pont szembe tűzött velünk. Fent egy kis „hágóban” álltunk meg, innentől meredeken indult lefelé az út a tó partjához, de mi oda úgy döntöttünk, nem megyünk le, hiszen csónakázni nem terveztünk a tavon, és az állítólag drága tóparti éttermeket sem akartuk kipróbálni és abban is biztosak voltunk, hogy a kilátás innen fentről sokkal szebb. A tó felszínét apró szigetek tarkították és előttünk a távolban volt rajta valamilyen emberi tákolmány is, csak úgy a szabad vizen. Jó negyed órát nézelődtünk, mialatt Zitát megtalálta egy világos színű lepke:

Először a bokájára szállt le, de aztán az ujján is jól érezte magát, biztosan lakmározott az izzadságából. :)

Pocokgrill és való világ Hinheupban

Visszafelé szélsebesen suhantunk haza és sikerült még 12 előtt kicsekkolnunk és tovább indultunk. Nem voltunk száz százalék fittek, mert nem szoktuk ezt a korán kelést, Vientiane-ban Hassan-nál elkényelmesedtünk. Ideje volt visszaállni egy a világos órákkal korreláló ébrenlétre. :) Ezen a napon is sok kolostort láttunk és ezek is gyönyörűek voltak, ám már nem számoltunk velük, mint lehetséges szálláslehetőségek az éjszakára. Finom rizstésztás csirkehús levest ebédeltünk, még mielőtt visszaértünk volna a főútra. Reméltük, hogy a nagy út se lesz sokkal forgalmasabb, és szerencsére ez az elágazás után be is bizonyosodott. Ha a térképünk nem jelölné vastagabbal, soha rá nem jöttünk volna, hogy egy magasabb rendű útra kanyarodtunk rá. A táj sem változott sokat és az útszéli épületek is maradtak olyanok, mint eddig. Tornácos házak (állítólag a francia hatás), cölöpökön álló faházak – ez a két fő vonal, gondolom az új és a régi, a tradicionális. Egy nagyobb emelkedőt mondott mára az itiner, és még mielőtt ennek nekiláttunk volna, megálltunk pihenni egy háznak az árnyékában. Valamilyen üzlet lehetett, mert az út felé nézett és tele volt polcokkal ám azok üresek voltak. Amíg Zita a mosdóban volt, én megfigyeltem a tetőt, mert az szemmel láthatóan fából volt, és csak fából. De milyen fából? Bambuszból, még a tetőcserép is, a kihajtogatott bambuszágak voltak egymásra rakva, ahogy Mianmarban láttuk, és felülről is rá volt rakva egy ágakból összerakott rács, hogy a szél ne kapja fel a „cserepeket”. Közben már utánanéztem a bambusznak Magyarországon, és van egy fickó, aki termeszti és árulja őket, állítólag 8m-esre megnőnek, és van, amelyik -28 fokig fagytűrő. Még egy dolog, amit otthon majd meg kell néznünk, mert ha tényleg megnő úgy a bambusz otthon is, mint itt, akkor én szeretnék idővel bambuszerdőt tartani! :) (Zita megjegyzése, és ezzel kissé lehűtöttem Árpi lelkesedését a bambuszerdő iránt: Ha kiirtok egy darab erdőt, hogy azon bambuszt ültessek, vagy kiirtott területen nem őshonos növényt ültetek, akkor egy olyan növénynek adok létjogosultságot, amely nem illik bele a természetes flórába, így csak újabb területet veszek el az őshonos állatoktól – és növényektől. Árpi erre azt kérdezte, jobb-e az, ha erdőket tarolunk le azért, hogy követ fejtsünk, cementet gyártsunk? – Nem, de miért is nem lehet kő meg tégla helyett szalmabálaházat építeni, nádtetőt tenni a házra? Bambusz vagy nem bambusz, mindegy, lényeg, hogy gondolkodjunk felelősségteljesen. És ha igent mondunk a bambuszra, akkor ültessünk annyit és csak annyit, amennyire szükségünk van, ne korlátlanul, “merthogy az milyen jó, ha van”. Megjegyzés vége;) )

Amíg én újabb őrületbe kerültem a bambusztól, Zita egy bogarat menekített ki a mosdóból egy faágon. Szégyen, de ennek a bogárnak sem tudom a nevét (Zita szerint szarvasbogár), pedig igen jellegzetes ez a szarv rajta, ilyen mintha otthon is lenne. De hol vannak a szemei? :)

Az estét egy Hinheup nevű falu szállójában töltöttük 40 ezer kipp-ért. Zitát ezen a napon lehet kicsit megkapta a nap, mert napszúrás szerű tünetei voltak, fáradt és álmos lett, ezért csak egy rövid sétát tettünk a faluban, hogy étel után nézzünk. Találtunk a buszállomásnál egy koszos kis éttermet, ahol kaptunk hideg sticky rice-t és pálcikák között grillezett csirkét. Ez utóbbit egy olyan rácsról vették le nekünk, amin ugyanígy valamilyen pocok-, vagy patkányszerű sült is figyelt… Sőt, igazából ez volt az egyetlen hely az egész faluban, ahol nem csak ez a pocokgrill ment. Hazafelé sétálva még láttunk egy nagyon érdekes dolgot: Először azt hittük, csak egy lakás, de aztán láttuk, hogy egy bolt+lakás kombóról van szó. Az utcára teljes fronton nyíló helyiségekről volt szó, bent ült a család, ott volt az asztal, a hűtő meg a tévé, csak épp a négy fal közül az egyik helyén csak egy felhúzott redőny volt, aztán az utca! Nem kell ebbe az országba „valóságshow” kérem, mikor itt még kerítés meg fal sincs az otthonok körül! :)

Este Zita kidőlt ahogy hazaértünk, ezért ez egyszer én rám maradt a holnapi szendvicsek elkészítése: a hagymát összevágni, a tojásokat beleütni egy zacskóba, összekeverni, megsózni őket, kenyeret belemártani, sütőbe tenni, középre a hagyma, aztán még egy tojásos kenyér, és lehet összezárni, amíg sül, addig készül a következő adag és válogatom a képeket a következő blogbejegyzéshez. A netbook képerőnyőjén látszik, hogy az Inle-tónál járt az útinapló, amikor mi itt éjszakáztunk Hinheup-ban.

Vitanny Körmendről nem iszik

Reggel korán keltünk, a nappal, hogy még a nagy délutáni hőség előtt megérkezzünk Vang Vieng-be. Hajnalban nagy köd volt, a napot nem láttuk sehol és kezdetben azt se tudtuk volna kitalálni, melyik irányból fog felkelni. Aztán egyik irányban világosodni kezdett az ég alja, és hamarosan felfénylett előttünk a nap, méghozzá pont szemből – úgy látszik ekkor épp kelet felé tartott az út ezen a rövid szakaszon.

Hangulatos volt így a reggel nagyon, nem bántuk meg, hogy korán keltünk. Először a ködben minden olyan rideg, barátságtalan volt, még kicsit fel is kellett öltöznünk, mert fáztunk.

Aztán talán éppen ezért is, nagyon megörültünk, ahogy kisütött a nap, és felmelegített minket, illetve ahogy egyre jobban előbújt, úgy világította be a szürke tájat is. Persze nem lett egyből meleg, mi még sokáig árnyékban tekertünk, de közben már láttuk magunk előtt, ahogy felszakadozik a köd a dombok között.

Ekkor már emelkedőket is kaptunk, egyik követte a másikat, de sosem voltak hosszabbak néhány percnél. Az egyik ilyen tetején három bringás jött velünk szembe, ők már kérdés nélkül megálltak és pár perces beszélgetés kezdődött. Kettőjük, egy holland páros csak a környéken, Laoszban tekereg, míg útitársuk Kínából jött át, azt mesélte, hogy Yunnan tényleg nagyon gyönyörű volt, és Kínában tényleg nincs sok turista, hónapokig egyetlen nyugati embert sem látott, csak amikor megérkezett Luang Prabangba, akkor viszont turisták egész hordájával találta szemben magát. :) …és teljesen bolondnak néztek minket, hogy 4 liter vizet cipelünk magunkkal, amikor minden faluban kapni palackban. Csakhogy nekünk nem kell a palack, nem akarjuk még több műanyaggal terhelni a környezetünket, és nem akarunk ezért még fizetni is, amikor alkalmanként, napjában legalább egyszer találtunk valahol alkalmat rá, hogy ingyen megtöltsük a régi, már sokat használt 3 db. 1,5 literes palackjainkat egy szintén újraölhető 25 literes tartályból. Cserébe cipelni kell árkon-bokron át ezt a pár kilót, de ennyit nekünk ez bőven megér, volt már rosszabb is, amikor még pumpálni is kellett reggelente. :)

Azért mi sem vagyunk szentek, ami a fenntarthatóságot illeti, csak próbálunk apró léptekben előrébb jutni ezen a hosszú úton. Ezt azért mondom, mert pár kilométerrel később vettünk egy üdítőt, ami gyárban készült, majd sokat utazott a palackban, ráadásul jéggel ittuk meg, és még egy zacskóban csípős, vékony pálcikákat is vettünk hozzá. Ez utóbbi nyalánkság azért is nagyon jó volt, mert megszomjaztunk tőle, és távol kerültünk a dehidratációtól. Ezen a helyen volt egy kedves fiatal anyuka, aki nem bírta abbahagyni a nevetést azután, hogy meglátott minket és a bringáinkat. Bezzeg a kislánya inkább csak értetlenkedve, morcos arccal nézett ránk az anyja vállára akasztott ruhadarabban ülve.

Innen már nem volt messze a Nam Gnum víztározó északi csücske (mondtam, hogy nagy!), amit érintett az utunk, és ahonnan tudtuk, hogy már nem lesz több fölfelé, csak egy hosszú, lapos szakasz Vang Vieng-ig. Ez persze nem volt teljesen így, mert először csak mérséklődtek az emelkedők, de ezt már megszoktuk. Bárhol, bármit írnak, mondanak, az nem mindig pontosan úgy van, ahogy mi megvízionáljuk a szavak alapján. Meg kellett hát állnunk még egy étkezésre is, mert Vang Vieng még 20km-re volt, az emelkedők meg csak jöttek, nekünk meg egyre hangosabban korgott a gyomrunk. Ki nem találjátok, de „Chicken Noddle Soup”-ot, vagyis tésztás tyúkhúslevest ettünk, már megint. Zita pedig talált nagyon finom csokis shake-et a szomszéd boltban, ezt is előttünk öntötték össze és darálták le a jeget, és nem sajnálták belőle az anyagot, igazi jó kis kakaós kalóriabombát kaptunk.

Azt hittük, innen már csak begurulunk Vang Vieng-be, de nem így volt. Elért minket a hőség, és meg kellett állnunk az egyik emelkedő tetején. Egy motorral utazó család mellett fékeztünk le, és persze lefényképeztük őket, mert megengedték, de ekkor még nem volt semmi gyanús. Aztán Zita megkínálta az apukát a vizünkből, és ő így válaszolt: „Nem iszom.” – Én még ezen sem akadtam fenn, mert gondoltam, hogy van valamilyen laoszi kifejezés, ami hasonlít erre a rövid magyar mondatra, Zita meg tátott szájjal bámult hol rám, hol a bácsira, és láttam rajta, hogy pörögnek a fogaskerekek, néz rám kérdőn, hogy “te is hallod, amit mond?”,… de aztán csak tovább beszélt a bácsi magyarul:

Ez kész, elbiciklizünk 11700km-t 20 országon keresztül, és találkozunk az út szélén egy bácsikával Laoszban, aki beszél magyarul! Ezen sokáig nem bírtunk napirendre térni, még azután sem, hogy búcsút mondtunk egymásnak. Hát ilyen kicsi a világ. Vitanny húsz éve nem beszélt magyarul, 1979-től 5 évet tanult Körmenden. …és egyszer csak megállt mellette két magyar ezekkel a furcsa bringákkal és megkínálták őt vízzel! :)

Érkezés Vang Vieng-be

E találkozás után már tényleg nem volt sok hátra, áthajtottunk néhány nagyobb településen, majd befordultunk irányba, egy ponttól már szép egyenesen vezetett az út egészen Vang Vieng-ig, és innentől, ahogy azt sejteni lehetett, tényleg lapos volt már az út. Ezen csodálkoztunk, mert az útikönyv úgy mesélte, hogy gyönyörű karszt sziklák magasodnak a völgy körül, amiben Vang Vieng fekszik. Végül nem kellett csalódnunk, ahogy közeledtünk, úgy tűntek fel ezek a hatalmas sziklatornyok és hamarosan tényleg megérkeztünk. Áthajtottunk egy „Welcome to Vang Vieng” kapun, majd lekanyarodtunk a főútról, hogy valami szállás után nézzünk a városka azon részén, ahol azok megtalálhatóak. Egy széles, üres, murvával borított hosszúkás területen tekertünk át, és emlékszem, még valahol ennek a közepén jártunk, amikor berémlett, hogy láttam már egy térképet valahol Vang Viengről, és azon jelölve volt ez a tér, méghozzá úgy mint egy elhagyott repülőtér! :) Szóval a leszállópályán bringáztunk, de ezen nem volt senki szétakadva, mellettünk még egy esküvői sátrat is építettek néhányan. Csak nehogy egy kényszerleszállás elvigye a lagzit! :)

Nem volt kinézett szállásunk, csak mentünk, amerre éreztük, de rögtön megálltunk egy tóparti hotel mellett, csak hogy helyre tegyük magunkat, és hogy igénybe vegyük a mosdójukat. A WC-hez egy lépcsőn kellett lemenni egy nagyon hangulatos udvarba, ami a folyópartra nyílt. Itt aztán olyan kilátás tárult elénk, hogy nem győztünk pislogni – egyből megértettük, miért olyan közkedvelt hely ez a Vang Vieng.

A térképünk a folyó túloldalára jelölt egy olcsó, bungalós szállodát, útba vettük hát a hidat, ám ott visszafordítottak, hogy az bizony pénzbe fog kerülni! Ráadásul nem is kevésbe! Már nem emlékszem, mennyit kértek, mert rögtön visszafordultunk, hogy a kicsit északabbra lévő gyalogos hídon keljünk át. Ez egy kis fa tákolmány volt, ingyenes és sokkal szimpatikusabb, mint a „private bridge”. A túlparton több sor bungalót is felfedeztünk egymás mellett, néhányat körbe jártunk, de végül az első mellett döntöttünk. Egy „Other Side” nevű helyen vertünk tábort erre az estére és a következő néhányra. Egy éjszaka 30 ezer kipp, vagyis 870 forint volt itt, a tornácunkról látszódtak az óriási mészkősziklák és még egy függőágyunk is volt, amit Zita nem restellt azonnal ki is próbálni. Boldogok voltunk, hogy ilyen szép helyen vagyunk, örültünk, hogy megérkeztünk, mert ahogy körbenéztünk, úgy sejtettük, szép napoknak nézünk elébe itt Vang Vieng-ben.

Thinkeo-ból Hinheup-ba, majd onnan Vang Viengbe 2012. november 21. és 22-én kerékpároztunk át, 52 illetve 63 km-t megtéve.