Tom, akinél az indulás előtti este laktunk La Penitában, egy amerikai expat, vagyis egy külföldön – esetünkben Mexikóban – élő amerikai. A szobája falán ott lógott egy gyönyörű mountain bike, de ettől még nem fogtam gyanút.

Never Believe a Mountainbiker (if you are a cycle tourer)!

Amikor először néztem ezt az alternatív útvonalat, hamar lemondtam róla, mikor láttam, hogy részben földútról van szó. Aztán mikor előző délután megérkeztünk Las Varasban a forgalmas, keskeny főútra, ahol folyton hangos, nagy teherautók előzgettek, újra elgondolkodtam, hogy inkább a kisebb, nehezebb, de kevésbé forgalmas és feltehetően kalandosabb útvonalat kéne választanunk. Ebben Tom is megerősített, ahogy abban is, hogy hol murvás, hol köves az út, és nagyon szép. Ezért végül hosszas vacilálás után úgy döntöttünk, hogy reggel a hosszabb, nehezebb, szintesebb, de kevésbé forgalmasabb és valószínű kalandosabb utat választjuk Puerto Vallarta felé. Fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk…

Az első tíz kilométer nem hogy kalandos, hanem egyenesen dögunalmas volt. Persze csak azért, mert ugyanott tekertünk, ahol előző nap délután, hogy elérjük a földút – a régi főút – kezdetét.

Ezen a szakaszon csak egy érdekes dolgot láttunk: a helyi temetőt

Nézzétek ezt a sírt! Igen, ez a sír, egy kis ablakos, ajtós helyiség.

…és most nézzétek ezt! Másik elhunytak, feltehetőleg szegényebb családoktól. A társadalmi különbségek még a temetőkben is láthatóak. Na nem mintha az elhunytaknak nem lenne már mindegy… Ezt érdekes volt látni.

És most érkezzünk meg arra a bizonyos “alternatív útvonalra”. :)

Kezdetben egyáltalán nem volt nehéz dolgunk, kemény murvás úton haladtunk, széles volt, forgalom pedig szinte semmi nem járt rajta

Később még szépen ki is laposodott…

…bár sejtettük, hogy ennek még meg lesz a böjtje… :)

A fára akasztott két alsóneműt nem igazán tudtuk mire vélni :)

Autók már nem, de lovasok még jöttek szembe…

…és elkezdődött a pokol!

Az Empedrado, avagy a vadmacskakő

Ez az útborítás rosszabb volt, mint bármilyen macskakő, amivel eddig dolgunk volt… Még a felfüggesztésekkel is nagyon rázott és dobálta a bringa kevésbé súlyos elejét

Érdemes összehasonlítani, hogy milyen képeket hoz fel a Wikipédia az effajta útborításra, az Empedradora és a magyar megfelelőjére, a macskakőre. :) A kettő bár hasonló, de azért közel sem ugyanaz. Empedradoval egyébként sajnos kisebb vidéki városok, falvak utcáját is borítják, sőt néhol még benzinkutak környékét is, és olyan helyeket, ahol amúgy szemmel láthatóan lenne pénz aszfaltra is. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt a választ kaptam, hogy “rustico”, vagyis hogy ez amolyan régimódi, hagyományos, szép. Szépen kirázza a lelkünket és szétrázza a biciklinket… :)

Persze a legmeredekebb részeken borították le ilyen kövekkel az utat, aminek nyílván meg van az oka: a murvánál jobb a tapadása

Innentől kezdve brutális szakasz várt ránk, csak tolni bírtuk, néhol azt is csak nehezen, hiszen ha véletlenül az SPD stoplijára tettük a súlypontunkat, az bizony csúszott a kövön. Átvenni a cipőt pedig nem akartuk, mert úgy gondoltuk, nem fog olyan sokáig tartani ez a szakasz. Hát tévedtünk! :)

Szó mi szó, valóban pofásan néz ki, és a füvesebb részein hajtva kicsit kevésbé rázott. És ha toltuk, a fű jobban is tapadt a talpunk alatt

Nesze neked empedrado! :) Erre a szakaszra nem jutott, pedig ez is brutál meredek volt

La Cucaracha, avagy Csótányos

Mikor már azt hittük, a végére értünk, jött egy kisebb lefelé, majd az alján egy patak, annak a túloldalán pedig újabb félelmetesen meredek, empedradoval borított útszakasz. Minden kanyar után vártuk a végét, ami csak nem akart eljönni. Tovább tartott, mint az előző fölfelé, és már azt hittük, sosem lesz vége. Próbáltam Zitának azzal segíteni, hogy néha letámasztottam a bringám és visszaszaladtam hozzá, de mivel nem haladt sokkal lassabban nálam, nem sokat tudtam így segíteni neki.

Brutálisan elfáradtunk, mire felértünk. A trópusi, nedves levegőben (szinte tuti, hogy 100% volt a páratartalom) patakokban folyt rólunk a víz, és próbáltunk nem arra gondolni, hol járnánk már, ha a gyönyörűen aszfaltozott főutat választjuk…

Reggel fél hét körül indultunk el, és ennyit sikerült haladni… Már tombolt a hőség, és még csak 22km-nél jártunk. Igaz, reméltük, hogy most már a nehéz túl vagyunk…

Lefelééééé!!! :) Persze az empedrado lefelé is rázott, de legalább tekernünk nem kellett csak a fékekbe kapaszkodni!

Elég sűrűn kellett kisebb patakokat is kereszteznünk – persze a patakmeder nem volt empedradoval borítva, így néha kicsit megsüllyedtünk a kavicsos iszapban, de általában csak pár méterről volt szó, amin átvitt minket a lendület

La Cucaracha annyit jelent “A Csótány” – de inkább hívtuk csak Csótányosnak a falut, azt mégiscsak magyarosabban hangzik, nem? :)

Csótányosban rengeteg pillangó volt, mindenfelé repkedtek körülöttünk.

Még a fotóba is belerepültek! :)

A pocsolyák körül bandáztak állandóan

Zitát közben megcsípte egy méh, vett be kálciumot, majd tekertünk tovább. Jött még néhány rövidebb fölfelé, néhányszor le kellett szállnunk a bringáról, majd következett egy hosszabb lefelé – a képen – ami közben úgy éreztük, most végre már megérkeztünk valahová!

…és valóban, megérkeztünk a következő faluba…

…ahol találtunk egy éttermet… vagy valami affélét. Nem volt itt csak néhány helyi, egy zenegép, és a házinéni, aki tett-vett a ház körül, és hozott nekünk finom húslevest, tortillát, hagymát, limeot, házisajtot és babot. Nagyon jót ebédeltünk, minden falat fantasztikusan jól esett.

A kapott ételekből finom tacost készítettünk, én vagy négyet befaltam

Evés után muszáj volt még egyet ejtőznünk, nem éreztük készen magunkat az újabb megpróbáltatásoknak – elnyúltunk 20-30 percre a függőágyakban

Kismillió gázlón át vissza az aszfaltra

Rávettük magunkat az indulásra, és rögtön gyönyörű erdőben találtuk magunkat. A terep hullámzott, és eltűnt belőle végre a vad-macskakő…

Helyette kaptunk rengeteg, egyre szélesebb patakot. Itt Zita éppen egy átkelés után üríti ki a cipőjéből az apró kavicsokat – nem sikerült megúsznia szárazon. Később én is vizes lettem. Később… Hajajj! :) Nem lövöm le előre a poénokat.

Madarakat folyamatosan hallottunk szinte végig az egész dzsungeltúra alatt, de megpillantani őket már nehezebb volt. Csak ekkor sikerült először.

Ez az út már nem volt annyira nehéz, csak annyi baj volt vele, hogy még ezen is csak lassan tudtunk haladni, maradtak benne rövidebb fölfelék és rengeteg patak, így csak azt éreztük, hogy egyre csak fáradunk és fáradunk megint és soha nem akar végetérni ez a szakasz. Azért próbáltuk élvezni a gyönyörű tájat is, de ez ezen a napon nehezen ment, nagyon nehéz volt a terep.

Az aszfalt hiánya és a helyenként nagyon rázós, csúszos, durva út nem csak minket, de a bringákat is megviselte. Zita felfüggesztését sem tudtuk már többé keményre állítani, úgy rugózott előttem a sok csomaggal néha, hogy rossz volt nézni.

Aaaaaaszfalt, végre megint aszfalt! Soha többé nem térünk le róla! Nem érdemes! Egy tökig megpakolt fekvőkerékpár nem való terepre. Hogyan is hihettünk Tomnak. Hisz láttam a mountain bike-ját, nem volt rajta csomagtartó, miért is gondoltam, hogy amit ő egy 15 kg-os bringával, a nyeregből kiállva élvezettel megteker, az nekünk majd jó lesz 50kg-os fekvőbringákon, csomagokkal? Hogy lehettem ilyen naív, miért hagytam magunkat rábeszélni erre az útra? Na de most már mindegy, végre újra aszfalton vagyunk, innentől már talán nem lesz több nehézségünk…

Égszakadás, földindulás – Több ízben elázunk

Vagy mégis? A hegyek között nagyon csúnya eső felhők gyülekeztek, szürkébe borult a táj, és dörögni is kezdett…

Ahogy beértünk az első faluba, eltűnt a kerekeink alól az aszfalt, és cikázhattunk az óriási pocsolyák között a sárban. Aztán a falu túloldalán újraindult az aszfalt, de ekkor meg elkezdett esni. Reméltük, hogy csak egy rövid zuhé, elvégre már épp kiértünk a hegyek közül, ezért beálltunk egy fa alá és vártunk. És vártunk, és vártunk és áztunk, mert pár perc múlva annyira rákezdett, hogy már a fa alatt is eláztunk. Nem volt értelme tovább várni, hideg nem volt különösebben, ezért úgy ahogy voltunk, egy szál ingben nekiindultunk az esőnek.

Az eső pár kilométerrel később elállt, de mi nem maradtunk újabb fejlemények nélkül. A gázló, amin át terveztünk menni Puerto Vallarta felé, annyira meg volt duzzadva, hogy nem mertünk átkelni rajta a biciklikkel. Sőt mi több, még az előttünk álló pickuposok is gondolkodtak rajta… És közben mi is azon, hogy ha vajon neki mernek-e vágni a gázlónak, akkor mi merjünk-e felkéredzkedni a platójukra. Ha velük együtt elúszunk, akkor úsznak a bringák is, rajtuk a táskákkal, a két 1TB-os vinyóval rajtuk az összes fotónkkal – nem lesz több fotónk a cikkekhez, se a falinaptárhoz… Arról nem is beszélve, hogy ha az útleveleink is eláztak, akkor végleg lőttek, ha jól tudom az ilyen esetekben külföldön beszerezhető másodlagos vész-útlevél csak arra jó, hogy egyenest haza utazzunk vele – azzal mi meg igen szomorúak lennénk. Szóval a gázlózásnak még a pickuppal is nemet mondtunk. Ami egyébként össze se jöhetett volna, mert végül hosszas tanakodás után még az autóval se merték bevállalni a gázlót.

Hála az égnek ezzel annyira nem voltunk meglőve, nem kellett visszamennünk végig azon az úton, amin jöttünk, csak egy másik, kissé ismeretlen és bizonytalan, na meg hosszabb utat választani Puerto Vallarta felé. Ez az út kezdetben egy csatorna mentén haladt, ami először jó dolognak tűnt, mindaddig, amíg a mellékcsatornákat nem kellett kereszteznünk – természetesen gázlókon át. Itt megint előkerült néhány ritkán használt magyar szitokszó, mert hát megint ezeken iszapos, kavicsos medrű patakokon átkelni az óriási pakolt fekvőbringáinkkal, ráadásul ennyi mindennel a hátunk mögött ezen a napon… Nos, ez már nagyon nem volt finom így a nap vége felé.

De aztán jött néhány szebb pillanat is. Egy-két nem túl barátságos, aszfaltnélküli pocsolyás utcákkal megáldott falun átkelve végre újra szép sima aszfalt terült el alattunk, és egész jól tudtunk haladni, bőven 20km/h felett, amire nem volt még példa ezen a napon (a reggeli főúton végig enyhe fölfelében hajtottunk), már-már úgy éreztük, hamarosan vége lesz a megpróbáltatásainknak, és talán másfél óra sem kell, hogy Puerto Vallartába érjünk. Mert már nagyon oda akartunk érni, sok volt ennyi midnen egy napra, testileg, lelkileg is fáradtak voltunk.

Ismét kiértünk a csatorna mellé, és nem volt már több gázló, remekül haladtunk.

Beértünk egy az eddigiekhez képest nagyobb faluba, sőt mi több, talán már városkának is nevezhető településre – és a keréknyomoknál betonsávok voltak lerakva az vadmacskakővel borított utcákra! Gooood! :)

Megálltunk egy apró de tip-top kis tortázónál, mert már nagyon éhesek voltunk, és nem bírtuk volna ki a maradék 25km-t a PV-i címünkig. Miközben a finom sonkás-sajtos-zöldséges melegszendvicseinket faltuk, odakint iszonyatosan leszakadt az ég… Amit láttok fehér sávot a képen, az víz, az épület ereszébő mert az nem bírta a tetőről lezúduló esővizet.

Ezzel legalább most nagy mázlink volt, hogy nem a szabad ég alatt kapott el minket, hanem épp akkor, mikor tető volt felettünk.

Mire a második tortámat is betoltam, elállt az eső, és kisütött a nap :o

Amikor azt hiszed, már nem lehet rosszabb, de közben mégis…

Gyorsan szedelődzködtünk, majd indultunk tovább kihasználva azt, hogy nem esik. Épp hogy nekilódultunk, elkezdett szeremkélni. Majd kb. 8km-rel később, épp amikor le kellett térnünk a GPS által is ismert útra, hogy valahogy átkecmeregjünk a “semmin” az autópályáig, ami állítólag már 2×2 sáv plusz leállósávos csodaút (álmodni sem mertünk ilyesmiről azokután az úttalat utak után, amiken ezen a napon jártunk), szóval épp, mikor bekerültünk a legnagyobb külvárosi útfelújításos, büdösbuszos, forgalmas dzsumbujba, ismét istentelenül rákezdett.

Időszakosan elállt, egy ilyen percben tudtam elkészíteni ezt a képet

…és ezt a videót:

Az, hogy nem látjuk magunk alatt a talajt a több centi magas dzsuvás víztől, a fotón talán jól néz ki, de valójában elég nagy gáz. Itt embertelen nagy kátyúk vannak, és nem hiányzott, hogy egy ilyenbe belehajtsunk. Ezért próbáltuk figyelni az előttünk haladó járműveket, hogy nem döccennek-e egy nagyot, és ha így tettek, akkor nem követtük a kerekeik nyomvonalát. Mindezt ugye esőben, forgalomban, közben a GPS-t lesve, amin igazából már csak irányt tudtam nézni, mert az utak ezen a tájon hiányoztak az OSM térképről. Valahogy kikeveredtünk az össze-vissza utcákból az autópályára, és emlékszem, ahogy ott vártunk vagy két percet a piroslámpánál, hogy végre ráhajthassunk, egész alábbhagyott az eső, viszont a tőlünk balra lévő, pontosan a város fölött tornyosuló sötétszürke fellegek nagyon-nagyon barátságtalanok és baljóslatúak voltak.

Ez a baljóslat semmi nem volt ahhoz képest, ami a valóságban várt ránk. Egy kilométert sem haladtunk a várva várt széles leállósávon, máris rémálomba fordult át minden. Bődületesen szakadt ránk az eső, eltűnt mögöttünk a nap és a sötét fellegek alatt teljes sötétség lett, óriásiakat villámlott és dörgött, nem sok különbséggel a kettő között, az úton pedig csak úgy hömpölygött a víz. Az autósok vigyáztak ránk és egymásra, mindenki lépésben haladt, és nagyívben, lassan, vévig vészvillogva kerültek ki minket, már ha egyáltalán mertek nálunk gyorsabban haladni ebben az iszonyú ítéletidőben.

Az egyetlen biztató dolog az volt az egészben, hogy tudtuk, hogy már 10km sincs hátra, és megkerülve a repteret a Walmart melletti másik bevásárlóközpont főbejáratánál találkozunk a vendéglátónkkal, és onnantól talán már csak pár száz méter a háza, ahol végre tető lesz a fejünk felett és vége lesz ennek az őrületnek. Azt csak reméltük, hogy emberünk átlátja a helyzetünket, és nem sok kilométerre lakik a Walmarttól és csak azért tette oda a találkát, mert azt gondolta, más címet képtelenek vagyunk megtalálni.

Épp egy híd alatt hajtottunk át és kerültük ki az annak menedéke alatt megállt kisbuszt, amikor egy hangos pukkanást hallottunk. Zita azonnal lefékezett előttem, és kérdezte, hogy hallottam-e? Mondtam igen, de most ez miért fontos, menjünk tovább! De ő erősködött, hogy nézzem meg, nem kapott-e defektet? Hogy nézném már meg, 20cm mély vízben álltál meg, told le a bringád a pályáról, itt nem vagyunk biztonságban! – Ordítottam neki a szakadó esőben. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Zita kitolta a bringát a vízből: annak hátsókereke tényleg lapos volt! Komolyan, mi jöhet még ma, belénk csap a villám, elnyel a föld?!? Nagyon kivoltunk mind a ketten, de tudtam, hogy nem veszíthetjük el a fejünket és a kitartásunkat. Bármennyire is fájt szembesülnöm a valósággal, muszáj volt. Szerencsénkre száz métert se kellett tolni a bringát, találtunk egy Pemex benzinkutat, aminek a teteje alatt ledöntöttük Zita bringáját, és gyors együttműködésben nekiálltunk a defekt javításának. Amíg én a kereket szedtem ki, Zita elővette a szerszámokat és egy pótbelsőt. Aztán lepattintottam a felniről a külső egyik felét, és láttam, hogy a belső egy jó 20cm-es szakaszon háromszor fut benne. Felgyűrődött! De hogy a francba, és mitől? 2-3cm-es lyuk tátongott rajta, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet megfoltozni, de most amúgy sem álltam volna neki, ez nem az a szituáció, amikor foltozgatunk. Kerestem a defekt okozóját a külsőben, végighúztam a belsején a kezem többször, de nem találtam semmit. Végül beleraktunk egy új belsőt, és amikor kezdtük felpumpálni az összerakott kereket…

…akkor tűnt fel ez a repedés a Schwalbe gumiköpeny oldalán!

A rohadt életbe! Hát ezért történt az egész! Ami egyszer velem is megtörtént Montenegróban egy ócska, régóta használt külsővel, mert Banderral átvágtunk egy kanyonon ahol kugligolyó nagyságú kövekből állt az út, az most megtörtént velünk megint Zitával, az általunk ismert legjobb gumikülsővel, az általunk eddig járt legdurvább, legkövesebb, legkeményebb terepen. A legbrutálisabb égszakadás kellős közepén.

Keveset, de szitkozódtam, na tényleg nem sokat, mert tudtam, hogy azzal most előrébb nem jutunk. Ahogy ilyenkor kell, a megoldásra koncentráltunk. Bekanyarodott mellénk egy busz, odébb kellett pakolni miatta Zita szétszedett, oldalára döntött bringáját, hogy be tudjon állni tankolni. Aztán egy másik busz is beállt a szomszéd állásra, ez már egy nagyobb dög volt, megkérdeztük a sofőrt egy tolmácson keresztül, hogy feldobhatjuk-e a bringákat és a cuccokat, mert nagy bajban vagyunk – és mutattuk neki a szétnyílt gumikülsőt. Megengedte, bár később ódzkodni kezdett a dologtól, aztán meg siettetni minket, amikor elkészült a tankolással. Próbáltunk nem esze vesztetten kapkodni, hiszen ha most itthagyunk valamit, annak búcsút mondhatunk. Villámgyorsan lepakoltunk a táskákat a bringákról, mindent odahordtam Zitának a busz középső ajtajához, aki szépen bepakolt mindent. Majd jöttek a bringák, azokat már nem volt olyan könnyű besoko-banozni a kétszer két sor ülés közé, de valahogy sikerült.

Csak amikor már én is fent voltam a buszon, akkor láttam, hogy ez egy menetrendszerű városi járat. Amitől féltünk, hogy a légkondi hideget fog fújni a vizes ruhákkal borított, fáradt, átázott testünkre, az nem következett be, de a 9km-es út így is nagyon hosszúnak tűnt, még busszal is.

Egy szűk járdaperemre tettek ki minket, ahol összeraktuk a bringákat, és Zita hátsókerekében kb. 1,5-2 bár nyomással elkezdtük áttolni a zebrákon a bringákat úgy, hogy az ő két hátsó táskája az én ülésemben pihent, nehogy megint defektet kapjon. Sikeresen átjutottunk a bevásárlóközpont bejáratáig, ahol hívtuk Rodrigót, hogy itt vagyunk. 15 perccel később megjelentek Emanuellel és elkezdtünk sétálni az otthonukhoz, ami kb. három sarokra volt. Ők kedvesek voltak, de mi ekkor (még…) nem voltunk az ilyenkor szokásos formánkban. Megviseltek voltunk, mint akit igazságtalanul megvertek, vagy valami ilyesmi. Az utcák között még volt egy jó százméteres szakasz vadmacskakővel és köztük óceánnyi pocsojákkal, ezt úgy utáltuk, ahogy az egész napot.

Najó, ez talán túlzás, a lelkünk mélyén már ezen az estén is tudtuk, hogy bár ha visszatekerhetnénk az időt, akkor gondolkodás nélkül a forgalmasabb, de nagyságrendekkel könnyebb és gyorsabb autópályát választottuk volna még a forgalom ellenére is. Bőven az esti égszakadás előtt ideértünk volna, és nem ment volna tönkre Zita telója és gumiabroncsa sem (ezek nem olcsó cuccok, és egy ilyen országban pótolni sem könnyű őket érdemben), na meg a testünk, lelkünk sem lett volna ilyen viseltes. Ennek ellenére tudtuk, éreztük már ekkor is, hogy nem akármilyen kalandban volt ma részünk, még akkor is, ha most, mindennek a végén elképzelhetetlenül fáradtak és elgyötörtek vagyunk.

Vacsora Rodrigóval és Mannival – Sokszor végtelen távolinak tűnt ez a pillanat, de végül csak eljött :)

Másnap már jobbkedvünkben voltunk, és Tom fel is hívott minket, visszahívtuk skype-on és vagy 20 percen át meséltük neki a kalandjainkat. Elmondtuk neki, hogy nem haragszunk, sokkal inkább a mi hibánk volt az egész, mint az övé, nem kellett volna hallgatnunk rá, hiszen egy MTB-vel nem ugyanúgy éli meg az utakat az ember, mint egy jól megpakolt túrakerékpárral, pláne nem, ha utóbbi egy reku – és ezt látnunk kellett volna előre. Valamint meghagytuk neki, hogy ha tényleg regisztrál a Warmshowers.org-ra, ahogy tervezi, akkor a leendő vendégei közül ezentúl csak málha nélküli, vagy legfeljebb hátizsákos bringásokat küldjön erre az útra, és málhás kerékpártúrázókat soha, vagy legfeljebb csak csillagtúrára, cuccok nélkül. Mert ez az út nem nekünk való volt. Egy üres montin kecskeként ugrabugráltunk volna végig rajta és valóban élveztük volna, mert valóban csodaszép kis utacska volt. De ha biciklizésről van szó, ezentúl ahol lehet, maradunk az aszfalton, és ha dzsungelbe, úttalan utakra vágyunk, akkor a bringákat hátrahagyva, túracipőt húzva fogjuk felfedezni azt, nem pedig így ahogy ezen a napon tettük. Ez őrültség volt, abból meg már csináltunk eleget, szeretjük a kihívásokat és még 3 év után is sok kalandnak elébe megyünk, de ez most kicsit túl sok volt egy napra. :)

Történt 2014. augusztus 19-én, bicikliztünk 76,5km-t, megírva szeptember 22-én.

Kalawban, amikor lesétáltunk a Sztupához tényleg ott várt minket a szakállas sikh barátunk (vagy a bátyja, mert a pár perc ismeretség alatt nem sikerült megtanulnunk megkülönböztetni őket), ám a túrát nem ő vezette, hanem átadott minket egy Mola nevű helyinek, akiről annyit kellett tudni, hogy ő még nem a vezetőnk, csak egy segéd, aki amúgy a kukta is. Mi a manó, még saját séfünk is van? Azért arra haragudtunk kicsit, hogy nem a sikh testvérpár valamelyike vezet minket, ahogy a reggelinél ígérték. Ha felfogadott vezetőjük van, az azt jelenti, hogy nekik már jól megy a biznisz, ők csak szervezkednek, és leadják a melót alvállalkozóknak, ergo az igazi melót nem ők végzik már, csak lefölözik a hasznot. Ez azért nem tetszett, mert így ergo hazudtak nekünk, és mert nem szeretjük azoknak adni a kevés pénzünket, akiknek már eleve van, jobbszeretjük azt azoknak adni, akik inkább szűkölködnek benne. Akik maguk építették a kis szállodájukat, vagy akik maguk vezetik a túrájukat. Úgy látszik Harri és Rambo Singh (mert frankón így hívják őket!), már nem ezek az emberek, ezért túravezetésre nem tudom tiszta szívvel ajánlani őket annak ellenére, hogy az útikönyv nagyon dicséri őket. A szállójuk viszont tényleg nagyon király, 12 dollárért már olyan szobát ajánlottak, hogy ihajj-csuhajj, csak ne hagyjátok magatokat bepalizni a túrára náluk. Mondjuk én is buta voltam, az lehetett volna gyanús, hogy a túráról azt mondták, hogy azonnal indul, és hogy külön kértek minket, hogy ha a lent ólálkodó zöld turbános fickó kérdezi, hogy hová megyünk, mondjuk azt, hogy a buszhoz megyünk. Ezt az egészet még így utólag sem értem, ha az az ürge rontja az üzletüket, akkor miért hagyják, hogy a szállodájuk körül ólálkodjon, és miért nem beszélhetek vele? Mit ajánlana, egy olcsóbb, de rosszabb túrát? Vagy ugyanazt a túrát, alvállalkozók beiktatása nélkül, olcsóbban? A válaszokat még most se tudom.

Ez most már mindegy is, kifizettük az egész túra árát, ezen már mind kár rágódni, főleg, hogy nem volt drága, még így is jutányos üzlet volt. Amit ezek után tehetünk, az az, hogy nem gondolkodunk azon, hogy hogyan lehetett volna nekünk jobb vagy olcsóbb, hanem csak megyünk, és élvezzük, amit kapunk, ami szembejön velünk. Azért a minket ért disznóságok sorát még befejezem, csak hogy tanulhassunk belőle mind. 12km-el később, egy szép nyeregben, összetalálkoztunk az igazi vezetőnkkel, Mon Szan-al, és a csoport többi tagjával, egy német párral, Johanna-val és Sebastian-al. Mikor beszélgetni kezdtünk, kiderült, hogy Nekik is azt mondták, hogy a sikh testvérek valamelyike fogja vezetni a túrát, és ami még felháborítóbb (vagy viccesebb – felfogás kérdése :D), hogy eredetileg ők is egy nappal később szerettek volna indulni, pont azon a napon, mint mi, de nekik is azt mondták, hogy holnap (vagyis ma) indul egy csoport, és csak velük áll az ajánlat, a 12 ezer / fő / nap, amit ők még nem tudtak, vagy nem is próbáltak lejjebb alkudni. Szóval jól bepaliztak mindnyájunkat, és amikor azon gondolkodtunk, hogy ez vajon miért történt, két lehetőség merült fel bennünk: valakik lemondták, és mi Zitával az ő helyükre érkeztünk meg pont időben, vagy egyszerűen csak úgy kombináltak az amúgy elsőre nagyon szimpatikus sikh testvéreink, hogy minél előbb elstartoljunk mindannyian Kalaw-ból, nehogy megtaláljon másvalaki az olcsóbb/jobb/szebb, vagy annak tűnőbb ajánlataival és ők elessenek az üzlettől. A kép még most sem világos, de igazából mindegy is, mert a túrával és a vezetőnkkel, Mon Szan-al, mint ahogy azt olvasni is fogjátok mindjárt, végül nagyon elégedettek voltunk, csak azt sajnáltuk kicsit, hogy nem Mon Szan kapta a pénz nagy részét, holott azt ő érdemelte volna. Ezen utólag már csak úgy segíthetünk, hogy én most megadom Nektek Mon Szan „közvetlen” elérhetőségét: 09-493-84903, itt állítólag nem beszélnek, de értenek angolul(?!? :D), és ha itt a kalaw-i guide-ot, Mon Szan kéritek, akkor eljuttok hozzá. Ezt a számot egyébként nem ő adta meg, hanem mi kértük tőle, hogy így segítsük őt hozzá közvetlenül, a túraszervezők bevonása nélkül hozzá a jövőbeni vendégeihez. Hogy a számot tudjátok-e hívni külföldről, mianmar előhívóját elé téve (ha egyáltalán van ebben az országban olyan…?), azt nem tudom, de ki tudjátok próbálni!

Námádöme Barátom! – Burmai nyelvleckék

Na, de most már jöjjön a konkrét túra, és annak a története végre! Szóval az első 12km-en még csak Molával, a kuktával sétáltunk, ő is nagyon jó fej volt, sokat beszélgettünk vele és sok új szóra megtanított minket. A nagy kedvencünk a NámáDöme lett, ami annyit jelent „See You Later”, vagyis hogy viszlát / remélem, később még látjuk egymást. Ez a Námá Döme olyan jól hangzik, hogy tovább is költöttük, biztos a magyarból jött „Ne má Döme, ne hagyj itt, ne menj el, maradjunk még együtt!” :) El is határoztuk, hogy a mianmariak gyűjtőneve nem Géza és nem is Sanyi lesz, mint az előző országok lakóié, hanem ők mostantól Dömék lesznek mind! :) NámáDöme: Viszlát Döme! :D

Aztán egy másik érdekes dologra is megtanított minket Mola, méghozzá, hogy a „Mennyibe kerül?”-t, nem úgy mondják, hogy „Eu’lálé?”, mint ahogy azt mi eddig tudtuk, és használtuk, hanem úgy, hogy „D’ou Lá Lé?”. Ezen megint nagyon jókat mulattunk, mert Mola azt is elmondta, hogy mit jelent az „Eu’lálé”: valami olyasmit, hogy „Gyere át az én otthonomba, meghívlak egy teára!” :) Ó, ezt jól félreértettük, biztosan valaki nagyon meg akart hívni magához, akitől mi csak annyit akartunk megtudni, hogyan mondják errefelé, hogy „Mennyibe kerül?”, mi pedig jól leírtuk az „Eu’lálé”-t, és azóta mindenütt mondogattuk, és csodálkoztunk, hogy csak sokadjára, nagyon nehezen kaptunk rá árakat. Mennyi utcai árust, és éttermest meghívhattunk magunkhoz teázni, Te jó ég… :)))

Tengelyig a sárban, mosolyogva

A nagy nyelvtanulás közben azért nem felejtettük el megcsodálni a külső környezetet is. Még a faluban voltunk, amikor egy hosszú sor bordó ruhás szerzetes kígyózott végig mellettünk. Mindennapi élelemgyűjtő kőrútjukra indultak, ez így megy errefelé, ilyet már láttunk Bago-ban is, a helyiek kiállnak az útra, és egy-egy pohár rizzsel vagy egyéb élelemmel tömik meg a szerzetesek ételhordó edényeit.

Az útról később végre eltűnt az aszfalt, és szép szerpentinben kanyargott a domboldalban, gyönyörű kilátást nyújtva a környező dombokra, és mezőkre. A rizsmezők élénkzöldbe fedték a völgyek teraszos, lapos alját, és ez a zöld olyan erős volt, hogy szinte már elütött a természetes környezettől, a domboldal bokros-fás részeitől. Egy helyen egy nagyobb földcsuszamlás nyomait is felfedeztük, amit valószínű maga az út okozott, amin épp álltunk, na meg persze az errefelé gyakori nagy esőzések együttesen. Az úton nem csak mi közlekedtünk, hanem nyakig sáros mocsarasok, akarom írni motorosok is. Először még nem értettük, hogy hogyan lettek ennyire nagyon sárosak és csak reméltük, hogy mi nem megyünk majd arra, amerről ők jöttek, de aztán végül persze megérkeztünk a sáros szakaszokhoz, igaz, ez nem volt olyan fájdalmas, mint véltük, hogy lesz, mert gyalogosan mindig találtunk egy talpalatnyi viszonylag száraz, szilárd talajt, így gyakorlatilag teljesen szárazon megúsztuk ezeket az átkeléseket, míg szegény motorosoknak ugyanitt nagy mutatvány volt átkelni. Ezt a Nepálból már ismert, széttárt lábas pozícióban tették, pont ugyanúgy tengelyig a sárban mosolyogva, mint a nepáli barátaik. Valószínű ez a sár itt a mindennapok része, és nem akadnak fent ezen, örülnek, hogy van alattuk út és motor.

Azért a pár kilométerrel később látott elakadt teherautó sofőrjei valószínű már nem voltak ilyen vidámak. A járgány igen szépen megborult a mély sárban, és ezzel nem csak ők akadtak el, hanem a többi négykerekű elől is elálltak az utat. Utánuk láttunk egy az út felszabadulására váró másik járgányt, ami ismét fényképezésre késztetett, mert ilyesmit otthon nem látni az utakon. A motort és az első kerekeket valahogy a karosszéria elé sikerült felszerelni, ami igazából csak a lámpák helyéből tűnt fel először, azok ugyanis a motor mögött vannak. Vagy eleve így tervezték ezt a járművet, mondván, hogy minek a motorháztető meg a kasztni a motor köré, úgyis mindig lerobban, így legalább nem kell nyitogatni a szereléshez, vagy volt valahol odabent a kasztniban egy másik, kisebb motor, és… de nem, nem utóbbi lehetetlen, mert akkor az első kerekeknek a helyét is látni lehetne a kasztnin, de azoknak nincs helye. Ez tehát egy ilyen tervezés, és ahogy elnézem az ajtón a karaktereket, kínai.

Ebéd egy csepp ésszel, Star Colával

Vezetünk, Mola kitartóan mesélt, és még egy kisebb, hüvelyujj vastagságú, félméteres kígyót is félrezavart előlünk az útról, az idő gyorsan repült, és gond nélkül megérkeztünk abba a nyeregbe, ahol először két a szekerük mellett pihenő bikát pillantottunk meg, majd egy kicsit továbbsétálva a domb mögött három embert. Ők voltak Mon Szan, Johanna és Sebastian, velük fogjuk tehát tölteni az elkövetkező három napot. Vezetőink az ebéd elkészítésével foglalatoskodtak egy erre a célra épített kunyhóban, míg mi odakint az asztaloknál egy tető alatt a berlini barátainkkal kezdtünk ismerkedni, illetve megvitatni azon disznóságokat, amelyeket fentebb már részleteztem.

Az ebéd finom volt és bőséges, teljesen jól laktunk mindannyian és a folyadékot is tudtuk pótolni a végtelen és ingyenes zöldteából, amit kaptunk mellé. Ezen étkezések alatt minden alkalommal kérés nélkül az asztalra tettek egy kis kosárkában néhány doboz Thaiföldről importált Coca-Colát is, csak hogy emlékeztessenek minket, az átkozott fogyasztói társadalom gyermekei vagyunk, imádjuk ezt a cukros löttyöt, hisz ez az a márka, ami talán a legismertebb és legerősebb az egész bolygón, így még ide is eljut, a mianmari dombok közé 1500 méter magasra, ahol az ide felmászott nyugati hátizsákos turista képes érte kifizetni 2000 kyat-ot (540 forint) is. Persze ha a hátizsákos turistának van három csepp esze, akkor erről eleve „lemond” úgy ahogy van, és beéri a finom natúr zöldteával, ha pedig csak két csepp esze van, akkor inkább az ingyenes cukrot kéri az ingyenes zöldteájába, hogy így csillapítsa cukoréhségét. Ha pedig csak egy csepp esze van, és a kóláról nem akar lemondani, mint megérdemelt, édes jutalomról a fáradtságos gyaloglás után, akkor legalább költséghatékonyan a helyi Star Colát kéri, ami helyi gyártmány, üvegben adják, és csak 1000 kyat. Minekünk ez egyszer még csak egy csepp eszünk volt, de csak most először, és e három nap alatt utoljára, utána legfeljebb már csak én cukroztam a teámat, amikor úgy éreztem, le vagyok nagyon merülve.

Apró csodák lépten-nyomon

Az igazi csodák csak az ebéd után kezdődtek, először úgy, hogy leszakadt az ég, majd fél órával később kiderült és kisütött a nap. Ahogy ott álltunk az ebédlőhely kis teteje alatt az esős, felhős időben, mindent gondoltunk, csak azt nem, hogy egy óra múlva levetjük majd az esőruhákat, mert majd meg fölünk a melegtől a nagy napsütésben. Itt már mi is kaptunk néha a mocsárból, egy két helyen le kellett térni egy a dzsungelben kerülő ösvényre a széles dzsipútról, hogy kikerüljük a nagyon saras részeket. A kilátás közben fenomenális volt, szemben teaültetvények fedték a dombokat, és itt-ott felfedeztünk néhány házat is.

Egyszercsak egy fénylő, zöld bogarat fedeztem fel a lábam alatt az úton. Nem mozdult, a furcsa zöld páncélján fénylett a nap, és mindezt hagyta is egészen közelről lefényképezni, ezzel nem kis örömet okozva nekünk. Nézzétek a szemét, a szeme előtt a csápját, az apró sárdarabokat a szemén és a fénylő páncéljának az üregeiben! És az egész lény csak pár centiméter, és esélyes, hogy a hátsó páncélja alatt szárnyakat rejteget, amelyekkel képes repülni is! Elképesztő! :) …és az is, hogy ennek én így tudok örülni, egy apró kis bogárnak! :)

A bogár után egy településen haladtunk át, ahol teát szárítottak, és ahol az egyik háznál a gyerekek a korláthoz szaladtak, amint megláttak minket.

Sorra gyűltek és aranyosak voltak, folyamatosan beszéltek hozzánk valamit a helyi gyereknyelven, persze mi ebből egy kukkot sem értettünk, sőt ők sem a frissen tanult szavainkból, mert ahogy azt a vezetőink elmondták, nem beszélnek errefelé az emberek burmaiul, csak a helyi nyelveken. Itt többféle törzs él, mindegyiknek meg van a saját nyelve és kultúrája, ami szinte faluról falura változik, és mind különbözik a burmaiul.

A következő apró kis csoda, ami az úton szembejött velünk, egy picike kis gekko volt, amit a testénél sötét, pöttyös volt, a farka viszont világos barna, sávos. De a legérdekesebb nem ez volt benne, hanem hogy nagyon apró volt és ennél fogva igen tréfásan nézett ki, ahogy mozgott. Ezt talán már említettem régebben is, minél kisebb a gekko, annál inkább az egész testébe mozog és hullámzik ahogy teszi egymás után a lábacskáit, és ez nagyon mókásan néz ki, mert az egész állat jobbra-balra ráng teljes testében ahogy lépked. :)

Az iramzsír-bokor, a mimóza, a breki, és a megbánt biosz órák

Aztán nem csak az állatokat, hanem a növényeket is megcsodáltuk, és ehhez már a vezetőnk Mon Szan kellett, ugyanis ő hívta fel a különböző bogyókra és növényekre a figyelmünket. Elmondta, hogy mi mire jó, mutatott bogyót, ami gyomorbántalmakra nagyon jó, és mindenféle mást is, de ezek közül kettő keltette fel igazán a figyelmünket és maradt meg bennem. Az egyik a iramzsír-bokor volt. Iramzsírnak, vagy izomzsírnak a futók hívják egymást közt azt a krémet, ami ellazítja és bemelegíti az izmokat ezáltal segítve a gyors regenerálódásukat, de ami a fontos és most a lényeg, hogy ennek a sportkrémnek (ilyen pl. a Perskindol, de futnak ezek több márkanév alatt) van egy nagyon jellegzetes, erős, összetéveszthetetlen szaga, amiről én mindig is azt hittem, hogy egy mesterségesen előállított anyag mesterséges szaga, amit csak a gyógyszertárak képesek létrehozni bonyolult vegyi folyamatok révén. Na, hát ez nem így van, mert a természet állítja elő ezt az anyagot és ezt a szagot, az iramzsír-bokor révén. Ezen vagy negyed óráig nem bírtam túllendülni, és ekkor már egy jó nagy darab az egyik ilyen bokorból a táskám oldalán díszelgett – jó lesz ez még este, valahogy kisajtoljuk belőle a hatóanyagot és bekenjük vele a megfáradt izmainkat.

A másik növényi csoda a mimóza volt. Ismertem ugyan eddig ezt a szót, de se a jelentésével, se az eredetével nem voltam tisztában – mert egyszerűen nem foglalkoztatott, ám most szépen összeraktuk együtt a teljes képet a mimózáról: ez eredetileg egy növény, ami érintésre összehúzza a leveleit és behajtja a szárait!

Emberre pedig akkor mondják, hogy mimózalelkű, ha az illető visszahúzódó, félénk, vagyis ha úgy viselkedik, mint a növény, ha közelednek felé. :) Óriási, miket megtanulok itt az úton! Még mindig jobb később, mint soha.

Az apró csodák sorát ez a kis breki zárja, ő is hagyta magát közelről lefényképezni. Az előtte lévő kis faág talán már Nektek is sejteti, hogy ő sem egy nagy teremtmény, talán az egész lény két centiméter lehetett, tehát a szép fekete-sárga szeme kb. két mm-es! Ő meg ugrik nagyokat, és ő is megél valahogy ebben a környezetben. A természet különböző szépséges lényei és növényei ezen a napon valahogy nagyon megtalálták a szememet, és igazán elvarázsoltak, ezért ahogy sétáltunk bele a délutánba, egyre azon járt a fejem, hogy ha majd egyszer lesznek gyerekeink, akkor őket azonnal fogjuk vinni a természetbe, és sorra felkutatjuk az összes apró lényt és növényt, és együtt megkeressük és megtanuljuk ezen dolgok nevét a magunkkal vitt növény- és állat határozóból, hogy nekik már olyan természetes legyen mindez, mint a szék, az asztal, a ház, és hogy már gyerekkoruktól közel érezzék magukat a természethez, annak részeiként gondoljanak magukra is, és ne csak, mint külső környezetként gondoljanak rá és ne úgy kezeljék azt.

Most kezdem bánni, hogy nem figyeltem biosz órán sem, mint ahogy a német órákat is kvázi ignoráltuk, ez nagy-nagy hiba volt, és ez utóbbit mind a ketten elkövettük Zitával gyerekként. Engem négy évig tanítottak németül, de most megszólalni is alig tudok, pedig milyen jó lenne, ha még egy nyelven tudnék beszélni, még akkor is, ha a német az angol mellett igazán kevés helyen létszükséglet. Ott voltak az órák, ingyen voltak, ingyen lehettem volna egy beszélt nyelvvel gazdagabb, de én nem éltem vele, és nem is sejtettem, később mennyire nagyon fogom ezt bánni. De legalább most már rádöbbentem, és ez is nagy dolog, mert ha egyszer megérkezünk Ausztráliába, onnantól nem lesz tanulandó helyi nyelv, és ráállhatunk majd a spanyolra, amit aztán rengeteget használhatunk és alaposan begyakorolhatunk majd Patagóniától Mexikóig majd’ minden Dél- és Közép-Amerikai országban, és ez nagyszerű lesz, és ezt a lehetőséget már nem fogjuk elszalasztani! :) Mint ahogy majd gombászni, fanedvet gyűjteni, de talán még méhészkedni is megtanulunk majd, ha hazaértünk. Az új álmok és tervek gyűjtögetését fontosnak tartom és már most előszeretettel tesszük, mert ha egyszer hazaérkezünk, bizony az sem lesz egyszerű feladat, hogy újra megtanuljunk földrajzilag egy helyen élni, állandó, ilyen nagyméretű változások nélkül, mint amilyenek ezen az úton érnek minket.

De az már biztos, hogy sokkal gazdagabbak leszünk, vagyis már most vagyunk ezáltal az út által, mert ha holnap haza kéne utaznunk, akkor már két teljesen más ember érkezne haza, mint akik elindultak. Tele csodákkal, barátságokkal, élményekkel, és ezek igazán nagyszerű dolgok, és össze nem hasonlíthatóak azzal a napi 5400 forinttal, amibe most ez a gyalogtúra például kerül. És akkor se bánnánk meg, hogy elindultunk, ha nekem mondjuk elölről kellene kezdeni az egész IT karrieremet, hogy az élethez és családhoz szükséges pénzt előteremtsem majd. De ez persze bizonyosan nem így lesz, mert ezen az úton olyan dolgokkal, képességekkel, tudással és tapasztalatokkal is gazdagodunk, amit majd nem csak a munkaszerzésben és munkában, hanem az élet összes más területén is kamatoztatni tudunk a jövőben. Ezért mondogatjuk és írogatjuk interjúkban, riportokban egyre sűrűbben, hogy ha tehetném, én mindenkit elküldenék egy ilyen útra, mert elképesztő, mi mindent tanul és lát az ember – ez e legjobb, legolcsóbb, leghatékonyabb és hathatósabb tanítás, amit valaha kaptunk az életben. Persze azért nem mindegy, mikor és hogyan indul az ember útnak, de azt hiszem, mi a legjobb életszakaszunkban vagyunk ehhez, bár az is lehet, hogy ezt mindig így gondolnám, bármikor is indultunk volna útnak – indulunk majd útnak, mert az egész élet egy nagy utazás. (…megérkezni halál – kitől is van ez? Azt tudom, hogy Léna kedvence, de neki sajátja, vagy csak kedvenc idézete?)

Sámánvárás és szakadó eső a villámló fekete ég alatt

Na de most szálljunk vissza szépen a kis gyalogtúránkra! Egy jó nagy szakaszt sínek kesze-kusza talpfáin tettünk meg. Ezt talán még a britek építették ide, olyan réginek és ócskának tűnik. Itt aztán vonat is jött szembe (napjában hatszor jár). A keskeny nyomtávon meglepően széles vonat közlekedett, szó szerint a bokrokba kellett bemásznunk, hogy biztonságos távolságba húzódjunk előle. Csak azt nem tudom, szegény bivalyok hogyan és hová mennek a vonat elől, ha netán szembetalálkoznak vele. Bár valószínű a hajtóik és talán már maguk az állatok is megtanulták, mikor és merre járnak vonatok, hogy ne menjenek arrafelé.

A mai napra még egy be volt ígérve nekünk egy sámán, akinek a házához meg is érkeztünk, de sajnos ő nem volt otthon, és hiába vártunk rá egy tűz körül zöld teát iszogatva fél órán át, nem érkezett haza, így végül kénytelenek voltunk továbbindulni. Ekkor Mola már nem volt velünk, ő előrement egy rövidebb úton, hogy előre elkészítse nekünk a vacsorát az esti szálláshelyünkön. Ez a fajta jól szervezettség nagyon tetszet nekünk, és dacára a sikh testvérek disznóságainak, örültünk, hogy Mon Szan-al és Mola-val túrázunk, ily szervezetten.

Arra a kérdésünkre, hogy hogyan lesz valaki sámán, és pontosan mit is takar a sámánság, nem kaptunk teljesen kerek választ, de a lényeg valami olyasmi, hogy a Sámán errefelé egyfajta gyógyító személy, akit mindenki tiszteletben tart, és akit az apja, illetve nagyapja tanított meg mindenféle gyógynövények és gyógymódok használatára. Bizonyára ezek javarészt valóban hasznos és működő gyógymódok, ám az megint egy jó kérdés, hogy ebben mekkora része van a gyógynövényeknek és mekkora része van a hitnek, vagyis a placebo hatásnak. Ez igazából nekünk most mindegy is, nem találkoztunk a sámánunkkal, aki itt a hegyek között a faluvilágban egy helyi, olcsó, természetes gyógymódokat alkalmazó orvosnak és tanácsadónak számít.

A sámánvárással sajnos elment az idő, ezért a közeli vasútállomásra megérkezve nyilvánvalóvá vált, hogy a mai napon ránk fog sötétedni. A dolgot tetézve, hogy közben az eső is újra eleredt, így kénytelenek voltunk az esőben caplatni. Már javában szakadt és szépen áztunk, amikor pár perc alatt olyan sötét lett, hogy Zitával úgy döntöttünk, előtúrjuk a fejlámpákat, mert ez így nem vicces tovább ekkora sötétségben botorkálni, még kitörjük a bokánkat. A lámpákat nem sikerült megtalálni, mert nem voltak bekészítve és nem emlékeztünk, melyik zsebbe tettük őket. A táskáinkban sajnos csak három nagy zseb van, és az apró dolgok mindegyiknek az aljára csúsznak le, oda pedig nehéz letúrni anélkül, hogy nem pakolunk ki szinte teljesen a táskából. Hála Sebastian-nek, ezt nem kellett meglépnünk, mert ő volt olyan önzetlen és volt olyan majrés a felettünk tomboló „Thunderstorm”-tól, hogy egy perc kutakodás után felajánlotta az ő egyik fejlámpájukat (Petzl Tikka 2, pont mint a miénk), amivel így már biztonsággal közlekedhettünk – öten három lámpával világítottunk a lábaink elé, az egyre csak szakadó esőben.

Pár perc alatt annyira megáztunk, hogy már nem voltak többé érdekesek a pocsolyák, bárhová léphettünk, nem lettünk vizesebbek már, mert eleve bőrig volt ázva a cipőnk, így tehát már csak arra kellett figyelnünk, ha el ne csússzunk.

Mon Szan egy ponton lekanyarodott az útról és egy keskeny, csúszós meredek ösvényen kaptatott fölfelé, hátra-hátra nézve, hogy megvannak-e még az emberei. A dombra felérve végre házakat pillantottunk meg, és hamarosan már az egyik belsejében örvendeztünk a megérkezésünknek. Levedlettük és kiteregettük a nedves ruháinkat, majd felnéztünk az emeletre, ahol egy nagyon hangulatos kis helyiség várt ránk, négy matraccal és egy alacsony, kerek asztallal, aminek a közepén egy gyertya adta az egész szobának a barátságos fényét. Erre az asztalra hamarosan tálalták az ismét finom és bőséges vacsorát, ami megint nagyon-nagyon jól esett. Örültünk, hogy nem magunk indultunk el erre a túrára, hanem szervezett keretek között, vezetővel és társakkal.

A Kalaw – Inle-lake túránk első napja 2012. szeptember 29-ére esett, és ezen a napon 20,5km-t gyalogoltunk, ám ennél a Mon Szan által vezetett „hivatalos” útvonal kicsit hosszabb, tán 23km lehet. Mi azért rövidítettünk, mert az első szakaszt, amíg utol nem értük a többieket Mola-val, rövidítettük, hogy beérjük a csoportunkat.

Folytatása következik… :)