“Esta vida es igual a un libro
Cada pagina es, un dia vivido
No tratemos de correr antes de andar
Esta noche estamos vivos
Solo este momento es realidad
Magyarul valahogy így:
Az élet mint egy könyv
Minden oldal egy nap
Ne próbálj futni, mielőtt járni tudnál
Ma este élünk
Csak ez a pillanat az igazi
Luis Enrique – Yo No Se Mañana

A jobbra fent idézett és linkelt dalt Mazatlánban hallottuk először, és mivel jó kis nóta és nagyon népszerű manapság Mexikóban, ezért gondoltam ezt is megosztom veletek. (a jelenlegi szállásadónk, Roxana, akinek a szobájában e sorokat írom, imádja ezt a dalt, úgyhogy épp most is ez szól)

Mazatlánban összesen két napot töltöttünk, de ez a két nap most így utólag visszagondolva sokkal többnek tűnik. Vendéglátónk, Helena sosem hagyott minket unatkozni, sorra állt elő a remek ötleteivel, amelyekre mi mind vevők voltunk. :) Lássuk, mik is voltak ezek!

Útban Helena felé a belvárosba

Helana a “legbelebb belvárosban” lakik, közvetlenül a bazilikával szemben, a Plaza oldalában

Első este Helena elfoglalt volt, ezért csak kettesben mentünk ki enni Zitával a közeli Mercadohoz. Ebben most sem kellett csalatkoznunk, a piac oldalában remek tacos-torta pultot találtunk egy kedves hölggyel és nagyon finom, olcsó ételekkel…

…közvetlenül a villanyórák szomszédságában! :)

Állítólag ezek a nyitott taxik csak itt találhatóak meg Mazatlánban

Másnap egy finom tortával, és egy Origo cikk megírásával kezdtem a napot. Merthát valamivel meg kell keresni a tortáravalót is, nem igaz? Najó, meg mert nagyon szeretek írni. És nagyon szeretem a mexikói tortát :)

A fenekünkön ülést persze pár óra után meguntunk

Hotel cégér egy hordóból készült szemetesen :)

Az egy zebra az útra festve! Egy zongorazebra! :) (meg egy hátul nyitott rózsaszín bogárhatú)

A zebrát Zita is kipróbálta, csak közben a szöveget rontotta el, hiába, nem lehet egyszerre ennyi dologra figyelni. :)

Mazatlán óvárosa tele van nagyon hangulat kis utcácskákkal

Ajtók, ablakok, színes falak (villanyórák)

A tornyok jó tájékozódási pontot adnak, ha elvesznénk az utcák között

A parton megtaláltuk egy híres helyi zongorista szobrát :)

Azt hiszem ő is rokona a zongoristának – Helena próbálta elmagyarázni a szobrok történetét, de belebonyolódtunk, és nem sikerült megjegyezni.

A parttól északra van ez a domb, érdekes színes házakkal tele

Mazatlán a helyi törzsi nyelven szarvazst jelent, innen kapta a nevét a város, ezért a szarvasszobor

Ez a motoros csávó tényleg nagy ikon lehet, ha még ide is felfestették

Bementünk az ördög barlangjába, de csak egy 10m hosszú, üres üreg volt… :)

Na ez egy jó sztori! :) A csávó, akit a képen láttok, soha nem ugrott be a szikláról a vízbe, noha vagy tíz percen át folyamatosan úgy tett, mintha erre készülne, és közben még integetett is, hivogatta a kíváncsi embereket. Aztán egyszercsak egy fürdőgatyás félmeztelen fickó feltűnt a házak felől, és felment a sziklára, lepacsizott a haverjával, akit a képen láttok. Utóbbi csak amolyan marketing ember volt, mert az igazi ugró, aki megérkezett, nem akar egész nap a sziklán állni. :) Szóval valószínű osztozkodnak. És hogy min? Hát a nézelődöktől beszedett “tip for the diver” pénzen. :)

Ja, és természetesen a csávó a végén tényleg beleugrott a vízbe:

Igen, jól láttátok, talán egy méterre sem volt a sziklától, amikor becsapódott. Úgy gondoltuk, hogy mi az ilyen őrültséget nem támogatjuk, ezért csak a távolból, a fényképezőgép zoomját használva fényképeztün és videóztunk (és mert így még árnyékunk is volt, ellentétben a közelebb álló tömeghez), de még így is, két másodperccel a videófelvétel leállítása után megjelent mögöttünk egy fickó, és törött angoljával borravalót kért “búvárnak” :)

Erre a napra még tartogatott nekünk esti programot Helena, ezért ennyi városnézéssel be is értük (nem is volt nagyon sokkal több látnivaló), és betértünk egy kis pizzériába, ahol olcsón árulták a pizzaszeleteket. Itt a falon nagyon érdekes posztereket láttunk, egyik oldalt rajzfilmfigurák és rajzfilmhősök voltak…

…a másikon sztárok és zenészek :) Szegény Paul Walker már nem élhette meg a Fast & Furious 7. részét, pedig itt Mexikóban a poszterkészítők már megelőlegezték neki…

És az esti program: Helana magánszigetére mentünk kajakozni és sznorkellezni! :)

Helana egy barátjával volt egy kajakban, mi pedig Zitával

Ott a sziget! A Madarak Szigete

Na jó, igazából nem Helena szigete ez, csak szeret idejárni, és sokszor csak övé az egész sziget, ezért viccelődött így. :) Miután ez a kis vitorlás eltűnt a partról, tényleg csak miénk lett a sziget – meg a madaraké. :)

Kb. egy órát voltunk a szigeten, áztattuk magunkat, úszkáltunk…

…és sznorkeleztünk! :) Rossz volt a láthatóság, így nem sok halat láttunk, de ezt a kis jópofa lényt sikerült kiszúrni, ahogy a sziklábabújva várja, hogy végre eltűnjön ez a furcsa nagy lény a nagy szemeivel meg ezzel a fekete egyszemű dobozzal, amit az orrom elé tol. :)

Ezért hívják Madarak Szigetének. Helena szerint most még nem is volt sok madár, máskor több szokott lenni, sokkal több.

Hazafelé evezve jó kis naplementénk volt, ez így volt betervezve :)

A partról sem volt gyenge a szín-játék :)

A parton egy kisebb zenekar fújta neki, de ez számunkra olyan furcsán hangzott, hogy elsőre nem tudtuk eldönteni, hogy azért zenélnek-e, hogy pénzt kapjanak érte, vagy azért, hogy pénzt kapjanak azért, hogy abbahagyják? :)

Ez a fajta zene egyébként nagyon tipikus Mexikóban, és nem tudom miért, de számunkra mindhol ahol ilyesmit játszanak, ugyanúgy hangzik, mintha egy univerzális dal lenne, amit betanult több ezer vagy tízezer zenész egész Mexikószerte… Mindig mosolygunk ezen Zitával, meg viccelődünk azon, hogy aki behozta ezeket a fúvós hangszereket, az igazán jó üzletet csinált anno. :) Még egész fiatalokat is láttunk ilyen típusú zenét hallgatni és élvezni, ami számunkra teljesen meredek… :)

Ez már nem a naplemente, hanem a következő nap hajnalban a napfelkelte! :) Ugye mondtam, hogy nem unatkoztunk, se nem tétlenkedtünk Mazatlánban e két nap alatt! :) Hajnalban felmásztunk az El Faro nevű világítótoronyhoz, ami állítólag a gibraltári után a második legmagasabb a világon. Na nem ám maga a torony épülete, hanem csak annak a tengerszinttől számított magassága…

…ami 159 méter. És kiválóan rálátni innen a városra, hiszen az egész domb, amin a világítótorony van egy a várostól délre található félszigetet alkot

Így ni! Így már értitek, igaz? Előttem van észak és Mazatlán, mögöttem a világítótorony, meg a Csendes-óceán, jobbra a nap kél

Mindjárt jön a bűvös pillanat, és elkezdődik a nap! :) Érdekes volt, hogy a naplementét, és a napfelkeltét is láttuk, jó volt belegondolni, milyen kerek a világ. :)

Kis csapatunkkal is készítettünk egy képet.

A félsziget nyakánál található egy szenyvíztisztító állomás (mi több kilométerrel északra úsztunk ettől a helytől előző este)

Íme a félsziget a világítótoronnyal. 325 lépcsőfok vezetett fel a tetejéig. Azért csak ennyi, mert az elején csak egy egyszerű, meredek út vitt

Második nap délután elvitt minket Helana a helyi kórházba, hogy ismétlőoltást kapjunk tífuszhoz és meningitiszhez (agyhártyagyulladás), mert már több mint három éve volt, mikor ezeket először kaptuk, és a sárga füzetünk azt mondta, ezekből 2015-ben újra kell kapnunk. A kórházban segített nekünk fordítani, és amikor a növérek válaszoltak neki, hangosan felnevetett. Kiderült, hogy a boltja (és az emeleten az otthona) tőszomszédságában van az a doki, aki az ilyen vakcinákat adja. :) De sajnos nem volt neki, és csak 3500 pesoért tudta volna beszerezni darabját. Az meg vagy 70 ezer forint, vagy mennyi… Ennyiért otthon egy fél tucat oltást kaptunk… Szóval elnapoltuk a dolgok későbbre.

E hatalmas kudarcélményre be kellett nyomni egy-egy tortát! :D

Ezt szeretjük, amikor képek is vannak, így előre láthatjuk hogy (nagyjából) mit fogunk kapni, és tanulni is tudunk, amíg az ételre várunk :)

Helenának ezen a délutánon volt egy tévés interjúja a stúdióban, és mesélt a tévéseknek rólunk, aminek a vége az lett, hogy kijöttek és a plázán minket is jól meginterjúvoltak – persze angolul. :) (Magyarországon vajon leülve a földre velünk a riportercsaj?)

Az intejrú után az operatőr srác és a riporterhölgy nem tűntek még el rögtön, hanem egy kisebb buli kerekedett annak örömére, hogy nem veszett el a mikrofon. Azt ugyanis a hölgy letette, amikor felült kipróbálni a bringánkat, aztán a nagy élmény hatására ott felejtette. Teljesen kivolt kb. 2 percig, amíg Helena meg nem találta a mikrofont, és vissza nem hozta neki. :)

Az üzlethelyiségben előkerült egy üveg likőr és a youtuberól Helena tesója berakott zenéket, amire egykettőre táncraperdült az egész társaság:

Aztán Zita gondolt egy merészet és berakott magyar mulatóst, persze mexikói barátaink erre is ropták! :D

Hála az égnek nem fordult át hajnalig tartó táncba és ivászatba a dolog, Jázminék 20-30 perc örömködés és tánc után elköszöntek, mi pedig felmentünk megenni az időközben már bőven megfőtt zöldborsófőzeléket, amit Zita készített el valamilyen teleportálós módszerrel az interjú és a táncolás között/alatt. :)

Másnap reggel búcsúzkodáskor, Helenával és Helena lányával, aki következő nap kezdte meg tanulmányait az egyik guadalajarai egyetemen

…és elindultunk tovább, hogy 5 nap biciklizéssel megérkezzünk Puerto Vallartába, ahol azt reméltük, hogy rájákkal és/vagy delfinekkel fogunk tudni úszni. 5 nap… Ráják… Delfinek… Hajjajjjajjj, de naív voltam már megint! :D

ui: ugye milyen rossz, hogy csak így félbeszakadt a dal a tapsolással a végén? (kérdezem azoktól, akik végig bírták hallgani…)

Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.

Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.

Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)

A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.

Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!