Emlékeztek Henry-re és Jamie-re? Na, ezt a bejegyzést most Henry-nek köszönhetjük, legalábbis azt, hogy legjobb reményeim szerint ma meg fog születni és a magyar reggel 8-ig még fel is fogom tölteni. Itt már 8:33 van, de ez kész lesz 8-ig! :) Szóval Henry-ék Londonból Sydney-be tekertek és bár én anno fekvő gipszel voltam otthon miközben, ha jól emlékszem, Zita a Camino-t járta, de még így is, mikor megláttam, hogy Henry-ék jönnek Budapestre, írtam nekik, hogy fekvőgipsszel, és nagy szeretettel várom őket, és ők eljöttek. :) Micsoda szerencse, mert így nem csak, hogy akkor kaptam tőlük egy nagy adag inspirációt amiből még most is van, hanem tegnap este meg tudtam kérdezni mailen Henry-t, hogy mennyire szigorúak a Darwin-i leszálláskor a vámosok a kerékpárok tisztaságát illetően. Motor és autó Ausztráliába való bevitelekor a kerekeknek és az egész motortérnek, az egész járgánynak tökéletesen tisztának kell lennie, se por, se olaj nem lehet rajta sehol, mert azzal nem őshonos életfajták juthatnak be a szigetre. Ezért hát tegnap nekiálltunk Zitával, ő cipőket, táskákat mosott, én elkezdtem szétkapni a bringám, de miután már órák óta sikáltam a hosszú láncomat és beáztattuk dízelbe is hogy leoldjuk róla a sok gempát, rájöttem, hogy ha ezt tényleg teljesen ki akarom sikálni a láncszemek között is, az beletelhet akár egy napba is, hiszen a mi láncunk háromszor hosszabb, mint egy normál kerékpáré. Ahelyett, hogy nekiestem volna az amúgy szükségesnél még jobban megtisztítani ezeket az olajos részeket (a lánckerekek már készen, csillognak), írtam Henry-nek és megkérdeztem, mi volt a tapasztalatuk. Ő ma reggelre válaszolt, hogy még mindig Sydney-ben van és majd megihatunk egy sört, na meg hogy semmi gáz nem volt a bringákkal, ők koszosan be tudtak jutni velük. Mi azért még folytatjuk a mosást és a pakolást, de most azzal, hogy nem kell egész nap a láncot pucolnom, nyertem egy kis időt, amit felhasználok írásra, hogy ne csak mi, hanem az útinapló is haladjon kicsit.

Eső, pokol és vonatjegyvásárlás

Jakartában második nap reggel a hosszú hajóút és az előző esti, ha jól emlékszem olyan éjfélkörülig tartó közös „fun-ride” után érthető okokból elég fáradtak voltunk, ezért csendes pihenőnk volt egész délelőtt. Délután leszakadt az ég, pont úgy ahogy Bintanban pár nappal ezelőtt, itt is úsztak az utcák… Ezt a szomszéd gyerekek szemmel láthatóan nagyon élvezték, játszottak, ugráltak a vízben.

Miután elállt az eső, Andi-vel bementünk a motorján a városba, hogy megvegyük a vonatjegyeket, gondolván, hogy mégse olyan jó ötlet azt az utolsó pillanatra hagyni. Ezt jól gondoltuk, mert ahogy odaértünk egy óra óriási dugókban való csalinkázás után a vasútállomásra, kezdődtek a bajok. Először is nem volt vonat a nekünk legjobb időpontban, másodszor sorban állni kellett egy előre kitöltött jegyigénylő lapocskával, harmadszor, mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy arra a vonatra, és úgy alcuzammen semmilyen vonatra nem lehet feltenni biciklit, vagy ha mégis, azt nem náluk kell intézni, hanem a kargó osztályon. Magyarán, ha sikerül is feljuttatni a bringákat egy vonatra, esélytelen, hogy egy térben, vagy legalább egy vonaton utazzunk velük. :( Andi átszaladt a kargósokhoz, megkérdezte, mik a lehetőségek, és azzal a hírrel jött vissza, hogy másnap este mégis van egy vonat, amivel mi is, és a kargó vagonban a bringák is el tudnak utazni Yogyakartába! Remek, megvettük hozzá a jegyeket a pénztárnál, majd mentünk a kargósokhoz is jegyet venni a bringákhoz. Öööö, mégsem jó az a vonat, holnap nem jár! – közölték velünk. Áááááááááááá, embör, most vettem rá jegyet félmillió rúpiáért (10e Forint), ezt miért nem tudtad előbb mondani?! A jegyet visszaváltani már nem tudtuk, evett minket a fene, vagyis inkább engem és a pénzünket. A bicikli tuti nem utazik tőlünk külön vonaton, mert hogy itt Indonéziában nem tudnának rá kellőképpen vigyázni és megsérülne vagy elkeveredne, az tuti. Bicikli nélkül vagy sérült biciklivel meg ugye meg vagyunk lőve. Annyira élvezzük és szeretjük a bringázást, hogy hosszútávon enélkül utazni nem is nagyon szeretnénk. Az, hogy bringával vagyunk, annyit ad az élményekhez, hogy még most, közel két év után is úgy éreztük, bringázva akarjuk felfedezni Indonézia szigetét, amennyire csak lehetséges. A vonatra most azért volt szükség, mert Jáva hosszú sziget (NY-K irányban), és a keleti vége, ami Balival szomszédos, innen még nagyon messze van, az igazi látnivalók pedig csak Yogya környékén kezdődnek (Borobudur, Prambanan, Bromo), a sziget amúgy nagyon zsúfolt is, a legsűrűbben lakott az összes közül, ezért aztán úgy voltunk, hogy a rendelkezésre álló két hónapban inkább itt bringázunk kevesebbet, és majd Balin meg a Balitól keletebbre lévő, csendesebb szigeteken töltünk el több időt Pápua felé menet.

Andi-vel áthajtottunk (ismét hatalmas dugókon keresztül immár sötétben) egy másik helyre, a Jakarta Kota vasútállomáshoz. Itt egyenest a kargó részleghez mentünk, ahol a srácok nagyon barátságosak és segítőkészek voltak, kiderült, hogy van vonat holnap reggel, amin van kargó kabin is. Jól megjegyeztem a helyet és az arcokat, majd megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk. Átsétáltunk az állomás ügyfélszolgálati irodájába, ahol egy kedves hölgy fogadott minket, aki mindent elintézett. Először is, kiderült, hogy ő mégis el tudja intézni, hogy visszakapjuk a félmillió rúpiánkat az előző vonatjegy tévedésből való megvásárlásából fakadóan, mégpedig úgy, hogy kivárunk 30 napot és utána visszaválthatjuk a fel nem használt jegyet. Viszont a bökkenő ott van, hogy csak itt, ezen a vasútállomáson. Ehhez Andi segítségét kértük, nála hagytuk a jegyet és megbeszéltük, hogy majd átutalja nekünk a pénzt, vagyis leendő Balin lakó magyar barátainknak, akiknek van magyar és indonéz bankszámlaszámuk is. Erre igaz, azóta sem került sor, mert Andit más városba vezényelte a munkahelye, de a remény hal meg utoljára, én még nem mondtam le teljesen arról a pénzről. :) A hölgyünk egyébként a vonatjegyet is elintéztette nekünk a segédjeivel, így a kellemes irodában ülve, beszélgetve mindent sikerült elintéznünk.

Már nem voltam olyan bosszús, mint az előbb, örültem, hogy végül tudunk egy vonaton utazni a bringákkal és az sem zavart, hogy ezért cserébe kihagyjuk az nemzeti múzeumot és a pápuai nagykövetségre sem megyünk el. De azért azaz óriási káosz, az eső, a sötétség és egyáltalán, Jakartának az a képe, ami ezen az estén fogadott minket, nem töltött el túl sok bizalommal és egy elég pokoli másnap reggelt vizionáltam magam elé. Málházott biciklikkel ilyen kaotikus utakon és forgalomban holnap reggel kibumlizni időre az állomásra, az bizony nagyon nem lesz finom… Gondoltam, és óriásit, óriásit tévedtem, de még mekkorát, na ezt mindjárt elmesélem! :)

Carfree Sunday Morning – A vasárnap reggeli autómentes napok Jakartában

Említettek valami vasárnap reggeli bringás összejövetelt előző nap a bringás barátaink, de mivel este nem sok biciklist láttam a városban, gondoltam hogy ez valami kisebb megmozdulás, összejönnek a fanatikusok valami közös reggelire talán pár százan, és ennyi. Aztán Andi is mondta, hogy holnap reggel a pályaudvarra menet keresztezni fogjuk ezt a bulit, és én mondtam is neki, hogy jól van remek, legalább odaköszönünk majd nekik, talán meg is állunk majd dumálni egy percre.

Persze ehhez bőven rá is hagytunk a vonatindulásra, és bár nem volt könnyű, de még este összepakoltunk, és reggel korán keltünk, én ha jól emlékszem valami öt óra előtt, mert még túlélőszendvicseket is készítettem az útra. Az új ázsiai verzió csak lapkasajtot tartalmaz trappista helyett, és mellette már csak némi újhagymának jutott hely, viszont a végeredmény így is meglepően sajtos és finom a helyi viszonyokhoz képest. :)

Valamikor hat és hét között elindultunk, a szendvicsekkel és az összes málhánkkal megrakodva. Andi elkísért minket még egy darabon és a kapuban még készítettünk a családjával egy közös képet. Nagyon kedvesen fogadtak itt minket, Andi anyukája finomakat főzött ránk és nagyon jókat beszélgettünk Andival és a nővérével. Andi rengeteget segített nekünk, nélküle és az ő „egészséges erőszakossága”, kitartása nélkül nem is tudom, hogy tudtunk volna vonattal utazni a kerékpárokkal. Az ő személyes történetét itt most nem meséltem el, mert az az övé és nincs mindenre idő itt, de higgyétek el, nagyon jó arc srác és érdemes megismerni, ha Jakartában jártok, írjatok neki bátran Couchsurfing-en, ha ráér majd fogadni Benneteket, nem fogjátok megbánni! :)

A reggel egész máshogy kezdődött, mint vártam. Először is, sütött a nap, nem esett az eső, és alig volt forgalom az utakon. Kellemesen és gyorsan haladtunk, hamar kint voltunk a nagy sugárúton, ami egyenest vitt be minket a belvárosba. Felismertem a helyeket, ahol az első este sötétben jártunk. Andi tegnap azért csalinkázott annyit a motorral, mert ezen az úton nagy volt a dugó, de mivel most a forgalom elhanyagolható volt, könnyen haladtunk a bringákkal ezen a rövidebb és egyszerűbb útvonalon.

Ahogy közeledtünk a nagy körforgalomhoz, úgy egyre több bringásra lettünk figyelmes, BMX-esek, gyönyörű országúti paripások, férj a csomagtartón oldalra tett lábbakkal ülő feleségével, aztán egy oldschool vasat hajtó börjakós fickó csodálkozott ránk a baseball sapkája alól, szóval voltak arcok dögivel. :) Már kisebb rajban haladtunk a végén, és ekkor egy videót is indítottam, aminek a végén olyat láttunk, amin mi magunk is meglepődtünk. Egy kisebb Critical Mass méretű bringás, gyalogos vagyis autómentes felvonulásba csöppentünk:

Azért az kicsit ironikus nekem, hogy többen autóval, az autóra pakolt kerékpárokkal közelítették meg az autómentesnek nevezett eseményt, de hát ez van, ne ítélkezzünk felettük, lehet, ha nem ide jönnének, csak úgy szórakozásból autókáznának még nagyobb távokat, mint így teszik… :)

Maga a felvonulás óriási volt, a szó átvitt és szó szerinti értelmében is. Rögtön, ahogy megérkeztünk (lásd a videó végén) tradicionális táncosok vonultak a körforgalomban. Aztán láttunk mindenféle furcsa figurákba öltött embereket, és persze rengeteg bringást, gyalogost, családokat, gyerekeket, árusokat, gördeszkásokat, sőt volt aki focilabdával haladt, rúgta a bőrt, dekázgatott. Tehát tele volt az egész út élettel, és ez az út egy hatalmas sugárút volt több kilométer hosszan, végig a főváros és az üzleti negyed szívében, dél felé nem is tudom, meddig, észak felé pedig a National Monumentig. Az egész legalább 2-3 kilométer hosszú volt és az út mindkét irányban le volt zárva a motorizált forgalomtól. Egyedül a helyi tömegközlekedést megtestesítő TransJakarta buszok jártak, de nekik volt elkülönített sávjuk középen, ott haladtak és csak a számukra kiépített, fedett, emelt megállókban álltak meg.

Nem akartam elhinni, ezért vagy háromszor visszakérdeztem Andi-nél, hogy ez tényleg hetente megtörténik itt, és tényleg mindig ekkora itt a hepaj, ennyi ember kivonul az utcára minden héten? Nem tudom, pontosan hányan lehettünk, de szerintem több tízezren. Egész apró gyerekek is kint voltak a szüleikkel, és néhányan egész fura járgányokon hajtottak, visszafelé például (mert tettünk egy kört dél felé) találkoztunk ezzel a reggae sapkás fickóval, aki egy zenélő, sportmotor formájú kerékpárt hajtott. :) Aztán az utak mentén voltak különböző programok is, több színpad fel volt állítva, valahol reggeli tornát nyomtak, valahol csak dumáltak valamit, máshonnan zene szólt… Egy helyen ahol pont megálltunk pihenni, a „Bike to Work” , vagyis a helyi „Bringázz a Munkába!” standot fedeztük fel, én oda is mentem hozzájuk köszönni és üdvözölni a mozgalmukat, cserébe egy kitűző lett a jutalmam, amit épp a sorok írása előtt egy nappal adtam tovább valakinek – aki biciklivel jár munkába. :)

Fantasztikus volt látni és átélni, hogy már itt Indonéziában egy “fejlettlen, szegény ázsiai országban” is elindult egy ilyen mozgalom, és hogy itt ilyen sokan kijöttek az utcára. Jóllehet, Jakarta egy 10+ milliós óriásváros, de akkor is meglepett, hogy ilyen sokan voltunk. Nem gondoltam volna, hogy ez a reggel 9-ig tartó “miénk az utca és nem a gépeké” buli ennyire népszerű errefelé, valahogy más képem volt az emberek gondolkodásmódjáról, de úgy látszik itt is megvan ez a réteg és remélhetőleg itt is arányaiban növekvő félben van. Otthon nagyon jó volt átélni a budapesti bringás forradalom éveit és látni hogy évről évre egyre többen vagyunk, és még most is nagyon jó olvasni a híreket ilyen témákban, hogy épül a Bubi és hogy lassan igazi bringás város lettünk. Nagyon remélem, hogy az itteni őrült fejlődésben ez itt is bekövetkezik és hogy ez a fejlődés nem csak az eszeveszett, gondolkodás és a dolgok jóságának megkérdőjelezése nélküli “a nyugat copy-paste-je” lesz, hanem valami új, valami ázsiai, valami autentikus és jó. Valami ilyesminek láttam a csíráját ebben a felvonulásban, és közben azon is elgondolkoztam, hogy nyaranta, vagy mondjuk májustól szeptemberig lehetne otthon is valami hasonlót kezdeményezni, kezdetben mondjuk az Olof Palme sétányon, és ha ott működik és bejön az embereknek, akkor később akár az Andrássy úton az Oktogontól a Hősök Teréig. Nyáron amúgy is üres a város mert mindenki elhúz nyaralni, nem sok vizet zavarnánk vasárnap reggelente a forgalom terén. Már csak az a kérdés, kialakulna-e otthon nálunk is ez a fesztivál hangulat, vagy sem? Lennénk-e elegen, bejönne-e az egész az embereknek? Ha nem is kerekednének ekkora bulik, jó hangulatú bringás reggelik és kellemes összejövetelek, amolyan hétvégi minimal mass örömködések biztos kialakulnának, és ez is dobna a város képén és hangulatán, szóval szerintem Hajrá! Aki érez magában affinitást, az indítsa el ezt a kezdeményezést! ;) Ha oda jutok, majd feldobom ezt a bekezdést a CM blogra is hamarosan.

Visszatérve a nagy körforgalomhoz elbúcsúztunk Anditől, megköszöntük minden kedvességét és segítségét, majd elindultunk tovább északnak, a National Monument és a Jakarta Kota vasútállomás felé. Útközben láttunk egy anyukát, aki mellett az apró kisfia is ott kerékpározott, nekik is köszöntünk és bátorítottuk az anyukát következő generáció nagyszerűvé való formálásában.

Egy piros lámpánál pedig minket talált meg egy “We are riders of Zero Emission Vehicles” feliratú mezben egy biciklis férfi, aki elmondása szerint minden nap bringával jár a munkába, ha jól emlékszem, valami napi 40km-t oda-vissza. Ha ez igaz, és tényleg minden nap teker, akkor megtesz heti 200km-t, vagyis havi 800-at, egy évben pedig 9600-at, tehát átlagban picit többet, mint mi ezen az úton… :) Ezzel el is indítottam egy viccelődést és gratuláltam neki, mondván ő nagyobb bringás, mint mi, ezért ne minket csodáljon (mert közben elmeséltem neki, honnan jöttünk), hanem legyen magára büszke, mert bizony egy olyan városban kezdett el valamit, amit mi nyugaton csak a pokol kénköves nemtudom milyének neveznénk, de semmiképp sem egy bringás paradicsomnak. És ő itt elkezdett valamit, amiből a végén még egy bringázható, élhetőbb város is kialakulhat, ami igazán nagyszerű!

Ami pedig számunkra nagyszerű, az az, hogy az emberünkről kiderült, hogy vasutas, az agglomerációs hálózatnál dolgozik, de vannak ismerősei azon a vasútállomáson is, ahová épp tartunk. Megkérdeztük, hogy van-e ideje és kedve segíteni nekünk a kargó osztályon, és volt neki, sőt még arra is maradt időnk, hogy a vasútállomástól egy tömbre északra található főtérszerűségen is megforduljunk egy fotó erejére. Hogy mit látni itt, és pontosan mi is az az épület a fotón a háttérben, már nem tudom, de szép volt. A vasútállomáson pedig minden rendben volt. Igaz még jó sokat várni kellett, de elvoltunk a csirkékkel teli rekeszek között egy-egy zsákon üldögélve a kargó osztály előtt és aztán mikor végre rakodni lehetett, nem volt nehézségünk, a bicikliket személyesen rakhattam fel a vagonba és aztán azonnal körbepakolták őket dobozokkal és zsákokkal, viszonylag kulturáltan, így remélhettük, hogy megússzák az utat sérülés nélkül.

Aztán most jut eszembe, hogy rosszul emlékeztem, reggel csak a nyers túlélőszendvicseket készítettem el, és azokat most itt a vasútállomáson sütöttem ki. Előkaptam a melegszendvics sütőt, és a pulton, ahol konnektorok voltak kihelyezve és mások a telefonjaikat töltötték, ott én kisütöttem a szendvicseinket, hogy frissek legyenek az útra. :) Alig néztek a helyiek, még néhány vasutas is odajött, hogy mi a szösz történik?! Hát szó mi szó, elég nagy marhák vagyunk, de igazából élveztem a helyzetet, hogy egy Bangkokban vásárolt melegszendics sütővel, ami bejárta velünk fél Délkelet-Ázsiát, most szendvicset sütök Indonéziában, egy jakarai vasútállomáson. :) Szeretek az ilyen helyzetekben rádöbbeni, hogy mennyire nem vagyunk normálisak és ezt mennyire élvezzük. :) Remélem majd az új világban is (Ausztrália, Új-zéland) sikerül megmaradni nem normálisnak, és ha más is lesz, azt ugyanúgy vagy még jobban fogjuk élvezni, mint itt Ázsiában a létet. Most például amikor e sorokat írom, még épp Ázsiában vagyunk és a szomszédban műanyagot égetnek ezért a maszkommal az arcomon ülök az asztalnál… Na hát sok minden fog hiányozni Ázsiából, de ez biztos hogy nem. :)

A vonatozás meglepően modern és kellemes volt, pedig nem is első osztályon utaztunk, vagy „binzisz klásszon”. A peronhoz kapus rendszer vezetett, kétszer ellenőrizték a jegyünket, mielőtt a vonathoz férhettünk volna és aztán menet többször is a vonaton. Volt ülőhelyünk, kis asztalunk az ablak mellett, ami alatt még konnektor is volt. A WC egy fokkal tisztább volt mint odahaza a MÁV másodosztályú vagonjaiban, és a személyzet párnákat osztogatott a kényelmesebb utazáshoz, igaz pénzért… Árusok azok azért járták a vagonokat, de sokkal kulturáltabban árulták a portékáikat (főleg ételt), mint mondjuk Indiában, nem volt az a nagy kiáltozás meg minden. A jegyek ezek függvényében elég drágák is voltak, kettőnkre és a két bringára összesen 16 ezer forintot fizettünk ki. Nem is értem, a helyiek ezt hogy bírják kifizetni, valószínű, akikkel együtt utaztunk, ők nem a legszegényebb réteg Indonéziában.

A vonatút gyorsan eltelt, gyönyörű tájakon száguldottunk végig, zöld rizsföldek között, a háttérben felhőbe bújt, ki tudja milyen óriási vulkánokkal a háttérben. Nem bántuk, hogy nem láttuk mindet, legalább nem fájt így annyira a szívünk, hogy mindezt átteleportáljuk és csak egy vonat ablaka mögött suhan el nekünk. Útközben vettünk Mie Gorenget, vagyis zöldséges sült tésztát, amihez krupukot, vagyis helyi snack-et is kaptunk, illetve több cső kukoricát is vásároltunk, darabját 2000 rúpiáért vagyis kb. 41 forintért.

Este lett már, mire megérkeztünk Yogyakartába, sötétben szálltunk le a vonatról a nálunk lévő 8 bringástáskával. A biciklik már a peronon vártak ránk, egy fiatal lány egy papírt nyújtott felém, amit alá kellett írnom, hogy átvettem a szállítmányt. Ami hála az égnek sértetlenül megérkezett. :)

Megírva 2013. augusztus 23-án, történt június 8-9. Biciklizni ekkor csak 22km-t bringáztunk, ennek második felét pedig már Yogya-ban, de az már egy következő történet lesz. Most pedig megyek, és pucolom tovább a bringákat. Jobb félni, mint megijedni, ha mégis megállítanának minket az ausztrál oldalon, hogy nana, ez túl koszos, akkor hivatalosan csak két opciónk marad: vagy lepucolják ők (autóknak 1000 dollárért, bringának nem tudom, mennyi), vagy vihetjük vissza a bringákat valami koszosabb ázsiai országba! :o

Két tatkal ticket please, Goára, de gyorsan! :)

Aurangabadban maradtunk még egy napot Ellora barlangtemplomjainak meglátogatása után. Erre két okunk volt: az első a vonatjegy vásárlási rendszer, a másik a Holi fesztivál.

Indiában a vonatokra háromféleképpen lehet jegyet vásárolni. 1, A tourist quota-ból, vagyis a turisták számára fenntartott, vonatonként változó számú jegyekből, de csak a nagyobb állomásokon. Nekünk nem volt „ekkora” az állomásunk Aurangabadban. 2, Interneten, vagy „booking office”-okon keresztül bármikor, bárhonnan, feltéve, ha van még jegy az adott vonatra. Ehhez általában hónapokkal előre meg kell venni a jegyet. Hónapjaink se voltak Aurangabadban! :) Szóval maradt az utolsó verzió, vagyis az úgy nevezett tatkal ticket vásárlása. A tatkal jegy kicsit drágább, mivel ezek is „félretett” vonatjegyek. Ezeket a „last minute” jegyeket csak a vonatra felszállást megelőző nap reggel 8 órától a vasútállomásokon, vagy délelőtt 10 órától az interneten lehet megvásárolni, amíg a „készlet” tart. Vagyis érdemes minél előbb megvenni őket, feltéve ha nem akarunk megint napokat buszozni ebben a hatalmas Indiában. Miután láttuk Ellorát, tudtuk, hogy Zita már javulóban van, és az is tudtuk, hogy a másik ajantai sziklatemplom együttesre már nem vagyunk kíváncsiak (az még messzebb, 100km-re volt tőlünk, és állítólag kevésbé szép). Szóval eldöntöttük, hogy megyünk! Ahhoz, hogy jó eséllyel kapjunk vonatjegyet másnapra, reggel a 8 órás pénztárnyitásra odamentünk az aurangabadi vasútállomásra. Már ekkor 10 méteres sor állt, de legalább sor! Sor állt, nem pedig tömeg, és Indiában már ez is nagy szó! :) Mikor sorra kerültünk, kiderült, hogy nem elég a jegykérelmi lapot kitölteni, és megmutatni az útleveleinket, hanem szükség van az utóbbi iratok fénymásolatára is. Hála az égnek, mikor ezt kijelentette a muki az ablak mögött, már ki voltak nyomtatva a jegyeink, így nem kellett őrült módon rohannunk egy fénymásolda (ázsiai nevén: „Xerox”) után. Ez már csak azért is kínos lett volna, mert a Holi fesztivál miatt minden zárva volt. Csak egy olyan szállodát találtunk, aminek a recepcióján volt fénymásoló. Viszont itt rendesek voltak velünk, és ingyen lefénymásolták az iratainkat. Szóval végül sokkal könnyebben megoldottuk a fénymásolást, mint hittük. Boldogan rohantunk vissza a jegypénztárhoz és felmartuk a jegyeinket. A pénztáros egyébként nem volt gyenge figura. Lehet, hogy pedagógia céllal tette, de az is lehet, hogy nagyon ragaszkodott a szabályokhoz: soha egy betűt nem írt rá a jegykérelmi lapunkra, csak mindig visszaadta azt, és megkért minket, hogy ezt meg ezt írjuk rá. Ez megtörtént vagy négyszer-ötször, mivel most csináltunk ilyet életünkben először, nem tudtuk a vonataink számait, az átszállás helyét, az állomások pontos nevét. Szóval párszor visszakaptuk a lapunkat, és míg mi javítgattuk, ő mindig kiszolgált közben egy-két embert jegyekkel. Mi meg a végére megtanultuk, hogyan kell kitölteni rendesen a lapot. Következő alkalommal már elsőre ment minden.

Szóval meglett a tatkal jegyünk másnapra, biztos volt, hogy következő nap hajnalban elindulunk vonattal Goa felé. Ennek igazán örültünk, mert azt a buszos rémálmot nem akartuk még egyszer megismételni. Pedig erre reális esélyt láttam, miközben tájékozódtam a vonatjegyvásárlási lehetőségekről. De aztán jött a tatkal, mint mentőöv, és mi elkaptuk, így megmenekültünk a buszozástól. :)

Vidáman sétáltunk el a vasútállomástól, és hívtuk fel Petert, a német bringás srácot, akivel tegnap a halaknál találkoztunk Ellorán. Hamar megtaláltuk egymást, és már száguldottunk is egy riskán vissza a szállodánkhoz, hogy mi is átöltözzünk Zitával a Holi fesztiválra. Már ekkor kaptunk egy lila festékbombát a riksánk oldalára. Az útszélen gyerekek bandáztak, és nejlonzacskóba csomagolt festékkel ostromozták a forgalmat. Sofőrünk először megtorpant, aztán teljes gázzal elszáguldott a gyerekek mellett, de ez kevés volt, nem úsztuk meg, csattant a zacskó a riksánk oldalán és egy kicsi az utastérbe is jutott. Hála az égnek mi nem lettünk olyanok.

Bent a szállodában átöltöztünk. Feláldozható ruházatot öltöttünk magunkra. Zita azt a kopott farmert vette fel, amit még Iszlámábádban kapott Shuaib-től, és egy szürke felsőt felülre. Én azt a taktikát választottam, hogy inkább nem veszek fel semmit. Már csak azért is így kellett tennem, mert nem nagyon van nálam feláldozható ruha. Szóval rajtam csak egy pizsamagatya maradt, és tévedésből a fehér kendő a nyakamban. Azt gondoltam nagy naivan, hogy azt majd jó lesz az arcom elé tenni, ha „támadnak”. :) Peter egy pólóban és egy bringásgatyában volt, és vásárolt kék festéket, amit felhígítottunk és szétöntöttünk 5 vizespalackba. Ezenkívül volt egy fegyvere is, egy egyszerű tolós Vizi pisztoly. Így merészkedtünk ki az utcára.

A Holi Fesztivál – Festival of Colors

A Holi Fesztivált a színek fesztiváljának (Festival of Colors) is szokták nevezni. Ezen a napon az a hagyomány, hogy öreg, fiatal, nő és férfi, kaszttól és mindentől függetlenül kivonul az utcára, és természetes anyagokból készült, különböző színű festékporokkal szórják be egymást, vagy kenik be egymás arcát, testét, és mindeközben „Happy Holi”-t kívánnak egymásnak. Nyilván van mélyebb jelentése is az egész történetnek, de azt most hagyjuk. A valóság már így is elég távolszakadt attól, sőt attól is amit az imént leírtam. Már egy héttel a Holi előtt is ellepték az utcákat a különféle színes festékporokat, festék sűrítményeket, festékszórókat és festékbombákat áruló árusok. Nem csak porral ment a játék. Az üzletek és éttermek ezen a napon bezártak és csak délután 5 körül nyitottak ki újra, már ha egyáltalán kinyitottak. Ezt a „fesztivál” előtt nem teljesen értettük, de aztán minden teljesen világos lett.

Szóval vonultunk Peterrel hármasban, és eleinte nem igazán értettük, mi a helyzet, és hogy hogyan is működik ez a Holi fesztivál. Ami egyébként nem azért „holi” mert szent csak Indiában nem adnak a helyesírásra, hanem mert ez a neve. Az utcák üresek voltak, mondhatni kihaltak. Ez teljesen furcsa volt számunkra, mert ha valamivel azonosítani kell Indiát, akkor az nem egy üres utca képe. Aztán egy sarokra  végre találtunk egy kisebb társaságot, akik Holi fesztivált ünnepeltek. Egy részük már festékes volt, és hamarosan mi is megkaptuk.
Először csak egy távoli fröcskölést, aztán sárga, kék, zöld porokkal kenték be az arcunkat. Pár perc múlva érkeztek mások is, akik egyenesen leöntöttek bennünket festékkel. A legtöbben az arcunkat akarták bekenni, de volt aki a hátunkat, vagy a testünket színezte be. És persze mi sem hagytuk ezt annyiban, cserébe ők is kaptak egy kis festéket, hol kézzel festve, hol Peter fegyveréből rájuk lőve. „Happy Holi!” – Kapták vissza! Egy negyed óra után itt akkora tömeg kerekedett körülöttünk, hogy az egyikőjük megkért minket, hogy álljunk odébb, mert néhány ember részeg közülük, és elragadtathatja magát. Mi ennek eleget tettünk, mert amúgy is készültünk továbbmenni, beljebb a város belsejébe, hogy lássuk az igazi fesztivált. Ilyesmit nem találtunk. Szépen lassan kezdett letöltődni nekünk, hogy nem fogunk olyasmit találni, mint amit elgondoltunk. Nincsen szervezett menet, de még gócpontja sincs a fesztiválnak. A kihalt utcákon néhány száz méterenként tűnt fel egy-egy kisebb-nagyobb csapat, akik már színesre voltak festve. Velük sokszor leálltunk kicsit, „Happy Holi”-t kívántunk és tovább színeztük egymást. Ezen kívül csak a néhány igen cifrára festett motoros mutatta, hogy fesztivál van. Szóval ez az egész furcsa volt kicsit nekünk. Nem így képzeltünk el egy fesztivált Indiában, de ha már így volt, megpróbáltuk ezt élvezni.

Félelem és festékbombák Aurangabadban

Ahogy beértünk Aurangabad központjában, ott kicsit sűrűsödtek a dolgok és szinte minden sarkon láttunk egy-egy csapatot, voltak köztük részegen vaduló férfihordák, és nevetgélő, félénk kislánycsoportok is. Utóbbi fajta csoporttal élmény volt a találkozás, mert csak néhány mosoly és a „Happy Holi” keretében egy-egy újabb réteg festékport kentünk egymás arcára.
A vaduló csapatokkal már nem volt olyan jó a találkozás. Volt olyan, hogy kb. 2-3méterről teljes erőből hozzánk vágtak egy festékbombát. Ez persze a hátunkon csattant, és igencsak csípett, fájdalmas volt. Amikor próbáltuk megkérdezni tőlük, hogy ez mégis mi volt, csak idétlenül nevettek. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint egy megveszett idiótákkal teli városi harctéren, merthogy az utcák a néhány holifesztiválozó csoporton kívül még mindig tök kihaltak voltak. Ugyanakkor azt is tudtuk, hogy ez csak egy „ünnep”, és játék az egész, még ha néhányan túlzásba is viszik. Az aszfaltot színek borították, sőt néhol még egy-két tehént és kutyát is. Egyszer megállt mellettünk egy fehér autó, ami félig már rózsaszínre volt festve. Hamar leesett, hogy arra vár, hogy egy kis kéket is kapjon tőlünk. Peter megsorozta a szélvédőt és a motorháztetőt, mire a fickó elégedetten és mosolyogva odébbállt. Közben az ablaktörlővel félrekotorta a kéket a szélvédőről. Szóval próbáltuk élvezni ezt az egész „fesztivált”, annak ellenére, hogy ebben néhány túlzásokba esett őrült próbált minket megakadályozni. Nevettünk is kicsit magunkon, mert mást vártunk, holott egy ideje már Indiában vagyunk, és tudhattuk volna, hogy a Holi Fesztivál sem lesz egy egyszerű és fájdalommentes történet.

Hazafelé egy alternatív útvonalat választottunk, kis utcákon át, lakóházak között. Ekkor már nem akartunk magunkra több festéket, mert elegünk volt az olyanokból, akik annak ellenére, hogy nyomatékosan megkértük őket, hogy ne fessék be az arcunkat, hajthatatlanok voltak és addig nyomultak, amíg végül vagy nem engedtünk nekik, vagy el nem hajtottuk őket, már-már mérgesen.
Mert néhány hülye képes volt úgy bekenni minket, hogy a szemünk és a szánk köré is jutott. Ilyet pedig nem akartunk, mert azt sejtettük, hogy ezek a festékek bizonyosan nem mind természetazonosak és károsak is lehetnek ránk. Ezt képtelen volt megérteni néhány barom, és bizony felbőszítettek minket. Még most is elfut a düh, ha rájuk gondolok. Zita mögöttem haladt, amikor ezt történt vele, és én már csak azt láttam, ahogy kedvét vesztve eldobja a festékes vízi pisztolyt, és besétál egy házba arcot mosni. Az történt, hogy az egyik állat hátulról támadt rá, és teljes tenyerével Zita arcába kent valamilyen festéket, mindezt teljesen váratlanul és olyan erővel, hogy az még festék nélkül is galádság lett volna. Ilyesmire nem mentség akármilyen fesztivál. Főleg, hogy utána visszaszaladt a haverjához, felpattantak egy motorra és elhúztak. Az a szerencse, hogy én ezt nem láttam, mert ha ott lettem volna, bizonyos, hogy kárt teszek bennük és/vagy a motorjukban.
Ez tudom, hogy nem jó, de azt is tudom, hogy ha ezt mind láttam volna abban az idegállapotban, bizonyos, hogy nekik mentem volna. Az pedig ki tudja, hová vezetett volna… Így viszont már csak Zitához szaladtam, bementünk egy család kertjébe, és a kerti csapnál lemostuk őt. Mielőtt megérkeztek azok az eszeveszett barmok, a családdal is játszottunk, és vidáman nevetgéltek, most azonban megfagyott náluk is a levegő, mert látták, hogy Zita nincs jól. Kedvesek voltak, kaptunk tőlük egy palackot, tele vízzel.

Számomra is hihetetlen, de ezek után összeszedtük valahogy magunkat, és az túlzás, hogy vidáman, de pozitívan haladtunk tovább hazafelé. Beszélgettünk Peterrel, aki ő maga is kiborult és mérgesen kiabált néhány helyivel, akik nem fogták fel, hogy nem kérünk több festéket az arcunkba. Azokkal, akik csak festékporral jöttek és nem ragaszkodtak az arcunkhoz, semmi bajunk nem volt.
A baj az volt, hogy sokan nem így gondolkodtak, sőt egyáltalán nem is gondolkodtak, csak azt látták, hogy van három külföldi, akik részt vesznek a holiban, már talpig festékesek, úgyhogy „én is jövök” – és jöttek, de ezt mi nem mindig szerettük. Az, hogy mi már nem akarjuk, vagy hogy a szemünkbe, arcunkba is kerül, nem számított – fel sem fogták, mit akarunk. Szóval Peter is kiborult, kiabált, ordibált velük. Erről utólag beszélgettünk, és elmondtam neki, hogy igazából valahol örültem neki, hogy ilyennek láttam. Persze rögtön azzal folytattam, hogy ne értse félre, nem az atrocitásainknak és annak örültem, hogy kiborult, hanem, hogy ő is(!). Merthogy kicsit egyedül éreztük magunkat az India sötét oldalával folytatott harcban, és – tudom, ez most kicsit galádul hangzik, de – jó volt látni, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy nem mi vagyunk a túl intoleránsak, hanem a kulturális szakadék az ami túl széles, és nem csak számunkra. Néha volt egy olyan érzésem, hogy csak velünk van a baj, és csak nekünk vannak nehézségeink Indiában, mint külföldi utazók. Persze ez nem így van, csak az ember sötétebb pillanataiban képes hülyeségeket gondolni.

Minden jó, ha jó a vége – és erről mi döntünk!

Ahogy sétáltunk hazafelé, megint csak nyugtatgattuk magunkat, hogy „Ez India”, és így kell szeretnünk és élveznünk, akármilyen nehéz is. Mire visszaértünk a szállodánkhoz, sikerült újra föltornászni a morálunkat, így végül vidáman zártuk a Holi Fesztivált. Ennek igazán örültem, mert a néhány marha ellenére azért egy nagy élmény volt. Oké, néhány sort a fentiekből fogcsikorgatva gépeltem le, de ha visszagondolunk, igaz, hogy vegyes érzelmeink vannak a Holi Fesztivállal kapcsolatban, de összességében pozitív az összkép.

A szállodába aulájában elkészítettünk még egy csoportképet, egy ugyanolyat, mint induláskor, csak már sokkal „színesebbet”. :) Aztán egyesével lefürödtünk, mindenki 20-30 percig. Utána is festékesek maradtunk kicsit, de már sokkal jobban néztünk ki.

Délután elmentünk egy nyugati stílusú élelmiszerboltba vásárolni, és ettünk egy finom vacsorát egy olyan kínai étteremben, amelynek ízei nagyban hasonlítottak egy hazai kínai étterméhez. Ezzel ápoltuk az idegen környezetben a lelkünket – elég sikeresen! :) Ebben az is nagy segítség volt, hogy tudtuk, másnap elindulunk hálókocsis vonattal Goára, a tengerhez! Végre!