Nincs semmi köze a hegyhez vagy a szigethez, de ezt hallgatom írás közben, és ha gondoljátok hallgassátok Ti is olvasás közben. Illetve nézzétek meg a Walter Mitty filmet, ha még nem láttátok, mert nagyon jó! :) Most pedig irány fel a Mauna Keára! :)

A felkészülés

Mindenkinek megvannak a saját „hülyeségei”. Én a hegyeket szeretem. Mi több, rajongom, imádom, élvezem őket. Szeretem csodálni, na és megmászni őket. Amikor meghallottam, hogy a lábától mérve számolva itt Hawaii Nagy Szigetén van a világ legmagasabb hegye, egyből tudtam, hogy nekünk dolgunk lesz vele.

“Az őrült férjem ötlete volt!”

Aztán ahogy közeledett a szigetre érkezésünk időpontja, majd azon belül a „csúcstámadás” napja, próbáltam egyre inkább tájékozódni, minél többet megtudni és minél jobban felkészülni a nagy eseményre. A hegy, a lábától számolva 10100m magas, de ebből persze közel 6km a tengerszint alatt van, tehát a tengerszinttől nézve „csak” 4207m magas. Ez a víz alatti és feletti vulkánóriás alkotja Hawaii szigetét. Illetve ez nem teljesen pontos, mert igazából a sziget vulkánok halmaza, de ezek közül a legmagasabb a Mauna Kea. Tőle csak éppen pár méterrel alacsonyabb a nagyszomszédja, a tőle délre található és nála sokkal terpeszkedőbb Mauna Loa, ami egyébként 1984-ben tört ki utoljára, és az ezt kísérő lávafolyam kis híján elöntötte a hegytámadásunk kiinduló pontját, vagyis a sziget keleti aljában található Hilo városát.

Köszönhetően a már említett felkészülésnek, egy utazási irodától – akiktől eredetileg azt szerettük volna, hogy felvigyék a sátrunkat, és néhány egyéb holminkat a hegyre, ha már úgyis arra vezetnek a túrákat – megtudtuk, hogy a hegyet valóban meg lehet hódítani az általunk tervezett módon, csupán idő kell hozzá. Emlékszem, először a sunrise-nek, vagyis napfelkeltének olvastam a szót az egyik első válasz e-mailükben, ami valójában persze sunset volt. Igen, sunset, vagyis naplemente. Emberünk, aki egyébként egyszer még egy kerekes székes embert is felkísért 3 nap alatt a Csendes-óceán közepén uralkodó hegyóriásra, azt írta vissza nekem nagy lelkesen, hogy bár a cuccaink felfuvarozásával segíteni nem tud, mert szigorú szabályok kötik, de információval igen. Ennek keretében elmesélte, hogy szerinte csak akkor tudjuk megcsinálni, ha előző este naplementekor, vagyis este 7 környékén indulunk el Hiloból, a tengerszinttől, hogy következő este 24 órával később a naplementére felérjünk a 4207 méter magas csúcsra. Az útvonal a következő: Egy viszonylag „lankás”, folyamatosan emelkedő főúton, a Saddle Road-on, ami keresztbe átszeli a szigetet Hilo és Kona között, kb. 45 kilométert haladva felkapaszkodunk a 2000 méter magas hágóig, ahonnan jobbra, észak felé fordulunk egy már kanyargósabb, és jóval meredekebb, kb. 10%-os átlagú úton újabb 9km-t a 2800 méter magas „visitor center”-ig, ami nem más, mint egy látogatóközpont, szuvenír bolt, stb. Sátrazni elviekben nem nagyon lehet a környéken, de a gyakorlatban talán megoldható, bár a terep elég „rough”, vagyis durva.

Végül úgy döntöttünk, hogy csak két hálózsákot viszünk, és majd valamikor, amikor délelőtt felértünk ebbe a magasságba, keresünk valami csendes sarkot, letépjük a hálós szivacsokat az üléseinkről, leterítjük őket a földre, és nyomunk egy 2-3 órás powernap-et, vagyis egy rövid alvást. Új-Zélandon egy multi sport adventure-ben jártas embertől hallottuk, hogy az ilyen, akár csak 20-30 perc hosszú alvások csodákra képesek az emberrel, amikor kialvatlansággal küzd, de rövid az idő, mert menni kell. Napközben pedig csak nem fognak ránk szólni odafent, ha látják mellettünk a bringákat. Aztán legkésőbb ebédidőben elindulunk tovább, vagy gyalog, vagy biciklivel a csúcsra, ahonnan, ha bringával megyünk, semeddig nem tart majd legurulni, ha pedig gyalog leszünk, akkor egyszerűen csak lestoppolunk az ott lévő, a naplementére szintén kíváncsi autósok egyikével. Merthogy a csúcsra egy autóút is vezet, de azon 4 mérföld hosszan a látogatóközpont után nincsen aszfalt, ezért csak négykerék-meghajtású autóknak ajánlják. Ja és 2800 méteren a látogatóközpontnál kötelező minden csúcsra igyekvőnek legalább fél óra pihenőt tartania, hogy elkerülje a hegyen egyébként igen gyakran előforduló magashegyi betegséget.

Ez mondjuk érthető is, hiszen nem sok hely van a világon, ahol csupán 2-3 óra autózással a tengerszinttől ilyen magasságba kerülhetünk. Amikor Hiloban Richard – mert nagyon rendesen megengedték, hogy alaptábornak használjuk az otthonukat így hozzájuk tértünk vissza – látta, hogy komolyan gondoljuk ezt az egészet, ő is egész lázba jött, és elkezdte magyarázni, hogy ez a hegy, vagyis inkább a rá fölvezető út a világ leghosszabb egybefüggő kaptatója, éppen ezért ez a bringások Mount Everestje. Mi persze ekkor már nem igazán figyeltünk az ilyen hájpolásra, bár nem becsültük le a hegy nagyságát, de nem arra koncentráltunk, hogy ez milyen kemény lesz és majd micsoda diadal lesz, ha sikerül, hanem arra, hogy minden rendben legyen.

Hisz volt feladatunk bőven, a táskákat átpakolni, sok meleg és esőruhát berakni, na és persze rengeteg ételt. Nagy könnyebbségünkre Joe behozott minket Hiloba autóval és útközben megálltunk egy boltnál is, ahol alaposan bevásároltunk. A terv az volt, hogy gyorskajának megcsinálunk két leértékelt egyenként 2,5 dolláros (550 forint) fagyasztott pizzát(szörnyen hangzik, de kellemesen csalódtunk bennük), majd miközben már ezeket faljuk késői ebéd gyanánt, elkészítünk egy szép adag tepsis burgonyát jó sok hagymával és virslivel. Ezeket dobozokba pakoltuk, és két doboz mogyoró, valamint rengeteg csokis keksz mellett ezt terveztük enni legfőbb eledelünkként a hegyre menet. Emellett még maradékokból csináltunk egy óriás adag carb-o-nara spagettit is. :)

Nem készültünk el a tervezett hét órára, de ez már a délután folyamán látható volt. Kilenckor végre rajtra készen álltunk Richardék háza előtt a tábortűznél, de ekkor meg épp rákezdett az eső. Így hát leültünk mi is a tűz mellé.

Az eső elálltára várva

Nem telt el egy óra, valamikor 10 környékén végre alábbhagyott az eső, és mi kigurultunk az udvarról. Hilo amúgy forró, napos és forgalmas utcái most sötétek, nedvesek és csöndesek voltak. Csak úgy siklottunk a lapos úton, egészen túl a piacon, hogy aztán egy lámpás kereszteződésnél balra forduljunk, neki a hegynek. Itt kezdődött a nagy kálváriánk a Mauna Keával.

Az éjszaka, amit keresztülbicikliztünk

Legelőször talán 50m-es magasságban álltunk meg, egy templom kapujában, hogy megigazítsam Zita bumját, vagyis a bicikli elejét, amin a hajtókar van. Ezt már rég meg kellett volna tennünk, mert amikor a konai reptéren összeraktuk a bringákat, nem pont méretre sikerült visszaállítani, és hát mikor, ha nem most egy ilyen nagy kihívás előtt… Szóval szépen türelmesen beállítottam, jó erősen meghúztam, majd mentünk tovább.

Az idő most tényleg sokkal hűvösebb volt, mint napközben, úgy tűnt, valóban jó ötlet éjszaka biciklizni. Nappal, ha csak nem kora reggelről vagy késő estéről van szó, nagyon nagy lett volna a hőség, túl nagy ahhoz, hogy fölfelé araszoljunk. A következő megállót is Zita fújta, méghozzá meglepetésünkre pont a Kaumana barlangnál, amit anno még meg is jegyeztem, hogy nézzünk meg, de aztán amikor kiderült, hogy éjszaka megyünk, letettem róla. Pedig egy barlangnak aztán oly mindegy, hogy nappal vagy éjszaka fedezzük fel, odabent így is, úgy is sötét van. Ezért hát fogtuk a fejlámpáinkat, és lesétáltunk a meredek lépcsőn a bejáratához. A lenti nyílás egyenesen a hegy gyomrába vezetett egy szobányi széles, vízszintes járatban. Valószínű valami lávafolyam vájhatta ki, mert alattunk a padló nagyon furcsa alakú volt, mintha egy valaha folyékony anyag megkövült volna, egy-két helyen még olyat is láttunk, hogy a kérge keményedett csak meg és valahogy saját maga alól folyt ki. Odafentről meg furcsa dolgok csüngtek, mi meg sétáltunk befelé a mélységbe.

A barlangban

Mindaddig, amíg Zita egyszer csak furcsa zajra nem lett figyelmes. Kint esik az eső – jegyezte meg. Ne bolondozz már, ez csak a mennyezetről csepereg – válaszoltam. Nem, nem, ez eső, hallom, erősködött, mire visszavonulót fújtunk. Mikor kiértünk, láttuk és éreztük, hogy valóban esik. Szerencsénkre volt a közelben egy mosdó, ahová be tudtunk húzódni. A tető alatt megragasztottam az időközben megint szétszakadt cipőmet, majd úgy döntöttünk, nincs értelme tovább várnunk, felöltöztünk esőruhába (Nagy köszönet az új esődzsekikért az Endurának!) és újra az úton voltunk. Az meg csak kapaszkodott tovább fölfelé. Kikanyarodtunk egy másik útra, ami kicsit délebbről érkezett a város felöl, majd folytattuk tovább. Zita éhségre panaszkodott, ezért rögvest megálltunk, és felbontottuk az egyik doboz ételt. Egy két oldalról nyitott kocsi beállóba húzódtunk be az eső ellen, két autó közé.

Harmadik, késő esti vacsoránk

Gondosan ügyeltünk, hogy ne csináljunk zajt, és hogy nehogy hozzáérjünk az autókhoz. Nem történt semmi baj, mi jól laktunk, az eső kicsit alábbhagyott, és valamikor éjfél környékén indultunk tovább. Persze az eső hamar újra rákezdett. El voltunk ázva, de mivel fölfelé tekertünk, nem fáztunk. Az út meredekebb volt, mint vártuk, keményen kellett tolni. Nem volt durván meredek, de „zéró pulzus” módban sem bírtunk menni, ahhoz nem volt elég könnyű.

Ha jól emlékszem, a 11-es mérföldkőnél (ami itt egyébként tábla) volt egy meredekebb szakasz, ami igazán durva volt, majd a tetején átváltott az út AAA-grade highway-be, ahogy Doug, az e-mailes segítőnk fogalmazott. Ez azt jelentette, hogy az út vadi új volt, makulátlan minőségű, és bár legtöbbször még mindig csak kétszer egy sávos volt, de nagyon széles, kétméteres leállósávokkal rendelkezett, amelyeket még a mi dinamónkról meghajtott lámpáinkkal is nagyon jól látható prizmasáv választott el az út közepétől. Bár nem néztem, de kb. 6-7km/h-val haladhattunk, és ez már elég volt a dinamónak ahhoz, hogy megfelelő delejt adjanak az első lámpáinkhoz. Nem a legfényesebben világítottak, de amikor nem világított minket orcán egy szemből jövő autó, akkor minden gond nélkül messze elláttunk. És a lámpa fényében láttuk az esőt is. Ami jóformán egész éjjel nem állt el. Csak amolyan ködszitálás volt ez, de ahhoz elegendő, hogy elázzunk.

Nincs éjszaka alvás nélkül!

Nem tudom, hogyan, de egész éjjel tekertünk, és már alig vártuk, hogy megvirradjon. Tőlünk jobbra, a hegy felett végre világosodni kezdett az ég alja és kezdtünk végre látni valamit az út menti növényzetből is. Mindketten elgyötörtek voltunk és nem csak fáradtak, hanem nagyon álmosak is. Zita egyszer megállt egy oszlop mellett, és bringástól nekidőlt, elaludt az ülésében. Csak egy percig volt így kb., én közben türelmesen vártam, és ő tényleg erőt vett magán, indultunk tovább. Ekkor vettem át tőle az eddig nála lévő vizespalackokat, hátha ezzel segítek rajta egy kicsit. De egyébként én is ki voltam, nem csak azért, mert láttam, hogy ő nehezen bírja, hanem mert én magam is nehezen viseltem ezt az egészet.

„Három dolgot utálok igazán: esőben biciklizni, sötétben biciklizni, és fölfelé biciklizni… Most kombináltad nekem mind a hármat.” – Fogalmazta meg nekem Zita, mennyire nagyon élvezi ezt az éjszakai menetet.

Nem bírtuk sokkal tovább, talán 2km-el később ismét nagy álmosságra panaszkodott, és azt mondta, hogy muszáj megállnia.

„Egyszerűen nem bírtam tovább tekerni, úgy éreztem, eldőlök a biciklivel, muszáj volt megállnom és aludnom egy kicsit, a szemeim szó szerint leragadtak, annyira álmos voltam.”

Fogta magát, és lefordult az út melletti köves részre, letámasztotta a bringáját, letépte róla az üléshuzatot, leterítette azt a földre, lefeküdt rá úgy ahogy volt, cipőben, esőnadrágban és dzsekiben, majd lehunyta a szemét, és nem mozdult. Az eső még mindig esett. Én a bringán ültem Zita mellett, és vártam. 1370 méteren jártunk, és 31km-t jöttünk ezidáig. A hágóig még hátra volt több mint 600m szint és 13km. Reggel fél hat volt. Fogtam magam és úgy tettem, mint Zita. De az én szememre nem jött álom, hiába hunytam le, nem bírtam aludni, pedig úgy éreztem magam, mint ő. Ahogy Zita fogalmazott, úgy éreztük magunkat, mintha kőkeményen átbuliztuk volna az egész éjszakát, és most kéne munkába indulnunk. Csakhogy ez az éjszaka nem volt olyan jó buli, és a java még csak most jött. Azért nem bírtam aludni, mert számolgattam a fejemben. Ha eddig 7,5 óra alatt ennyit jöttünk, akkor innen fel a látógató központig az még legalább 7,5 óra lesz, hiszen a hágóból ez még csak meredekebb lesz, mi meg már csak fáradtabbak leszünk, arról nem is beszélve, hogy Zita épp most aludt el mellettem. Ez túl sok, ez azt jelenti, hogy délután 2-re érünk fel. És akkor odafent még nem aludtunk, nem pihentünk, nem ettünk. Kettőkor onnan már tovább kell, hogy induljunk, ha fel akarunk érni naplementére. Az, hogy fent éjszakázzunk, ki van zárva, se a sátor nincs nálunk hozzá, se elég élelem.

Mindez kemény felismerés volt, de ahelyett, hogy szomorkodtam volna ezen, nyugtáztam, hogy ez van, és már gondolkodtam is tovább. Két választásunk maradt. Vagy legurulunk a hegyről, és bebújunk Richard-ék vendégszobájában a pihe-puha, száraz, meleg ágyba egy forró zuhany után, vagy belestoppolunk a történetbe egy kicsit. Előbbi teljes kudarc lett volna, hiszen kétlem, hogy megint megpróbáltuk volna tengerszintről. Se időnk, se lelkierőnk nem lett volna rá. A stoppolást is felfoghattuk volna vereségnek, de mivel erre a hegyre nem pusztán a fizikai teljesítmény miatt indultunk fel, hanem magáért az élményért, a látványért, és csak aztán a puszta kihívásért, ezért ez kevésbé zavart, főleg a másik alternatíva, a teljes feladás mellett mérlegelve. Mindez pár perc alatt zajlott le bennem, és ezt Zitával is megosztottam. A hegyre tehát nem fogunk teljes egészében saját emberi erőnkből feljutni a tengerszinttől a legtetejéig. Ezzel villámgyorsan szembenéztem, elfogadtam, és túltettem magam rajta. A következő pillanatban már a következő kihíváson agyaltam: Hogyan fogunk egy fuvart találni? És melyik szakaszba kéne belestoppolnunk? Az eső még mindig esett, még nem teljesen világosodott ki körülöttünk, a táj szürke volt és egyhangú, már amit látni lehetett belőle. Még a főúton voltunk, és a hajnali forgalom épp most kezdett dübörögni rajta, egy perc alatt több autó is elhúzott mellettünk. Itt és most kell stoppolnunk – ötlött fel bennem! Fáradtak, álmosak, elgyötörtek vagyunk, a morálunk a béka segge alatt, és itt ázunk ebben az átkozott esőben a nagy büdös semmi közepén! Felpattantam és kitettem a hüvelyujjamat. Épp egy nagy csomó autó érkezett, egy egész konvoj. Mindenki elhúzott mellettünk.

Kevin és a reggeli kávé

Aztán Zita rámszól: Árpi! Nézd! Megfordulok, és látom, hogy mögöttünk száz méterrel egy fehér pickup tolatólámpája ég! Megálltak nekünk! Wow, ez gyors volt, két perce se kezdtem stoppolni. Felpattantunk a bringákra, és odatekertünk hozzá. Kevin már nyitotta is a platót, és miközben úgy ahogy voltak a bringák, csomagostul felraktuk őket, elmondta, hogy a hágóig tud felvinni minket.

“Ez van!”

Az pont nagyszerű lesz, ennyi időt elég, ha nyerünk, ez bringán nekünk két órába is beletelne. 13km volt még hátra. Kevin első kérdése a kocsiban az volt, hogy hol töltöttük az éjszakát? „On this bloody highway, all night long, riding uphill in the rain!” – Tört ki belőlem a válasz, ami magyarul valahogy így hangzott volna: Ezen az átkozott országúton, egész éjjel, fölfelé tekerve ebben a nyomorult esőben! Erre Kevin hörpintett egyet a hatalmas papírpohárnyi 7Eleven-es kávéjából, majd az egészet átnyújtotta felénk. Itt van, tessék, igyátok meg, én már nem kérek többet – Mondta. Zitára néztem, és egyből továbbadtam neki a méretes poharat. Tudtam, hogy imádja a kávét, és ennek most örülni fog.

Kevin ajándéka a fuvar mellé. :)

Ezt egyikünk sem gondolta volna, amikor 10 perccel ezelőtt épp a kilátástalan helyzetünket értekeztük meg az út szélén fekve az esőben. A kávéban egyébként nem volt cukor, amitől ocsmány íze volt, ebben még Zita is egyetértett velem, pedig ő nagy kedvelője és rajongója a kávénak. Persze ezt Kevinnek nem mondtuk, meg különben is, a kávé meleg volt, és ez már önmagában annyira jó dolog volt, hogy felülírta a szörnyű keserű ízét. Míg a kocsiban voltunk, benyakaltuk az egészet, és közben Kevinnek a tervünkről meséltünk, és elmondtuk neki, hogy azzal, hogy most felvett minket, újra lehető vált számunkra a csúcs elérése. Egykettőre fent voltunk a hágóban, ahol az út bal oldalán található tágas parkolóban lepakoltuk a bringákat, majd adtunk egy névjegykártyát Kevinnek és elbúcsúztunk tőle. Odafent már nem esett az eső, és több száz méterre is elláttunk a szürkeségben. A parkoló végében volt egy kis menedék, valami vadászállomás vagy mi, csak egy tető két paddal, meg egy táblával, és mögötte egy vécével. Mindez nekünk most épp elegendő volt, odatoltuk a bringákat és levedlettük a nedves ruhát magunkról.

Reggeli menedékünk

Nagyon jó volt kicsit megszabadulni azoktól a nedves rétegektől, amelyek egész éjjel rajtunk voltak. Mert akármilyen jó esőnadrágunk és dzsekink van, ezekbe ennyi sok óra alatt kívülről-belülről beázunk, nem csak azért, mert nem létezik olyan anyag, ami olyan jól szellőzne és mellette olyan jól tartaná távol tőlünk az esőt, hanem azért is, mert a fekvőkerékpárokon olyan testtartásunk van, hogy egyszerűen becsurog az eső az arcunknál, a kézfejünknél és a derekunknál. Ez egy „hátránya” a rekunak, bár azt hiszem, ebben az esőben kb. tökmindegy lett volna, milyen biciklivel tekerünk, ha csak nincs azon valami külső borítás, mi bármely esetben bőrig áztunk volna.

Újra Napot látunk

A menedékhelyen ettünk, ittunk is, majd egy fogmosás után úgy voltunk vele, hogy indulás tovább, irány fel a hegyre! Biztatólag hatott ránk, hogy amíg itt száradtunk, szemben a hegy körvonala előbújt a szürkeségből és néhol még a kék ég is látható volt a felhők között. Innen csak 9km a látogatóközpont, és 800m mászás, mi az nekünk? :) Így világosban, eső nélkül?! :) Újra fellelkesültünk.

Így nézett ki a hegy, amikor elindultunk

A hegyre vezető út már jóval keskenyebb volt, mint a Saddle Road, cserébe forgalom se volt nagyon rajta. Talán 5-10 percenként húzott csak el mellettünk egy autó. És kezdetben meredekebb sem volt sokkal. Nagyon jólesett így szárazon tekerni, és hatalmas örömünkre indulás után pár perccel a Nap is kisütött.

Később még jobban kitisztult

Ujjongtunk örömünkben, és persze nekiálltunk végre többet fényképezni. Mert eddig nem nagyon volt mit, de most végre eljött ennek is az ideje. Hol előttünk, hol mellettünk a látóhatárt kisebb vulkáni kúpok tarkították, és az útmenti mezőt vastag harmatréteg borította. Zitának támadt egy ötlete, hogy fényképezzük le a napfényben csillogó harmatcseppeket. Többször megálltunk az út szélén, és a bringáról lehajolva rájuk makróztunk. Zita rájött arra is, hogy hogyan tudjuk rávenni a Canon Powershot SX160-as fényképezőgépünket, hogy a manuális fókusz bizgerálása nélkül pontosan oda fókuszáljon, ahová szeretnénk. Ez fontos volt, mert a vékony fűszálakra legtöbbször nem akart ráfókuszálni a gép. Zita a fűszál mögé tette a kezét, majd kérte, hogy most nyomjam le félig a gombot. A gép fókuszált, és pontosan oda ahová kellett, végre éles volt a kijelzőn a sok vízcsepp. Zita elhúzta a kezét, én meg teljesen lenyomtam a gombot, és megszülettek a kedvenc képeink. :)

Valaki szomjas! :)

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Később még le is szálltunk a bringákról és a fűszálak alá hajoltunk, így még jobb képek születtek, amelyeknek nagyon örültünk. Ahogy pusztán magának a napsütésnek is. Ekkor úgy éreztem, csupán ezért már érdemes volt feljönni idáig.

Feljutni 2800m-re!

Ahogy az út elkezdett kanyarogni, úgy lett egyre meredekebb is. Néhány helyen le kellett szállnom, mert már csak tolni bírtam, és persze ez sem volt könnyű.

Újabb fotótémákat találtunk, néhány saláta szerű növényt, amelyek valahogy nagyon ügyesen magukra gyűjtöttek egy csomó harmatcseppet, úgy hogy nem is látszott ki belőlük más csak egy nagy csomó vízcsepp.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

De a haladásunk egyre nehezebb lett, és egyre sűrűbben pislogtam a GPS magasságmérőjére. Bár távban alig haladtunk, de negyedóránként néha több, mint 100 méterrel is feljebb találtuk magunkat. Persze ezt így nem bírtuk sokáig, meg-megálltunk pihenni ahol tudtunk – ahol volt egy kis terület rá az út mellett.

2500 méteren elhatároztam, hogy még félútig a látogatóközpontig eltoljuk valahogy, aztán 2650-en muszáj megállnunk kicsit hosszabban is, és nem csak pihenni, hanem enni is

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Elterültem az út szélén, hú nagyon ki voltam. A fejemben lüktetett a szívem, és ki akart szakadni a homlokom a helyéről. Pedig ittam sokat, de ez a meredek olyan megterhelő volt, hogy attól nagyon kikészültem. Ettünk egy újabb adag ételt, és kibontottunk egy gyanúsan olcsó csokiskekszet. Ehetetlenül édes volt, és ezen kívül más íze nem volt. Szerencsére volt nálunk egy másik, Safeway sajátmárkás „Tuxedo” keksz is, ez valamivel jobb volt, volt neki igazi csokoládé íze és kicsit a pilóta-kekszre emlékeztetett. Sok vízzel és mogyoróval ettük őket, és közben észrevettük, hogy „egy adagban”, vagyis két darab kekszben a csomagolása szerint 160 kalória van. Nem sok az egy kicsit? Anno, amikor reggelenként futópadon futva-tanulva kezdtem a napokat a KFKI-ban, néha mérte a gép az elégetett kalóriát, és egy jó fél órás órás, 6km-es, fölfelékkel is tarkított futásban emlékszem, ja ha 1000 kalóriát elégettem. Mit raknak ezekbe a kekszekbe, hogy ennyi kalória van bennük? Ez mondjuk esetünkben pont nem volt rossz, de képzeljétek el azt a helyzetet, amikor az ember nem mozog, csak esténként ilyesmit nassol és figyelmetlenül magába tol egy egész dobozzal a tévé előtt ülve?

A Maradék 150 méter szintemelkedés már tényleg nem volt sok, igaz, ezt a távot is, ami egyébként vízszintesen nézve már nem volt 2 kilométer sem, szinte végig csak tolva bírtam megtenni. Zita tekert mellettem, mert az ő bringáján kevesebb cucc volt, de ezzel sem haladt gyorsabban. Végül az egyik domb mögött feltűnt az út jobb oldalán néhány épület, és mindenféle furcsa felfestések, meg két fekvőrendőr az úton.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ez lesz az, megérkeztünk.

Déli pihenő

Megtaláltuk a látogatóközpontot, felszenvedtük magunkat a parkolójába, majd végre letámasztottuk a bringákat. Ekkor már majdnem dél volt. Odabent a szuvenír boltban készségesen segítségünkre voltak, ki kellett töltenünk egy papírt, hogy a hegyre indulunk, és szigorúan meghagyták, hogy amikor onnan visszatértünk, akkor szintén regisztráljunk, hogy nehogy azt higgyék, hogy nem tértünk vissza és potyára induljanak a keresésünkre. Azt is megtudtuk, hogy az este 6-tól 10-ig tartó Stargazing Show, vagyis a csillagvizsgálós műsor pontosan ugyanitt lesz, és bármikor csatlakozhatunk hozzá. A bringákat is a bejárat előtt hagyhatjuk, amíg oda vagyunk, hiszen azt már eldöntöttük, hogy nem lenne sok értelme a biciklikkel tovább menni, hiszen olyan meredek az út, hogy gyalog sem lennénk lassabbak, akkor meg miért ne menjünk gyalog, a műúttól távolabb húzódó, és egyenesebb, rövidebb vonalban fölfelé haladó turistaösvényen?

A bejárat előtt forró vizet tudtunk magunknak csapolni és annyi cukrot és tejport önthettünk bele amennyit csak akartunk. Csak a teafilterért kellett fizetni odabent a boltban, darabjáért egy dollárt. Volt nálunk filter, de úgy voltunk vele, hogy veszünk is egyet-egyet, hiszen ezt az integrált szolgáltatást ők így gondolták. :) A meleg ital ismét nagyon jól esett, és míg szürcsölgettük, azt is megtudtuk a falon kihelyezett információkból, hogy ezt a látogatóközpontot az egyetlen polinéz származású űrhajósról nevezték el, aki sajnos a Challenger tragédiájával odaveszett – Ekkor nevezték el róla ezt a helyet a tiszteletére. Ettünk, ittunk, informálódtunk, már csak egy dolog volt hátra: pihenni. Megkérdeztük az embereinket, hogy hol dőlhetünk le egy órácskára, és azt mondták, az eggyel lejjebb lévő kabinok bejáratánál van egy kis tetőrész, oda elnyúlhatunk. Lementünk, de a bejárat elé nem akartunk feküdni, ezért végül az egyik hátsó ház lépcsője alá táboroztunk le. Egy órát aludtunk, nagyon-nagyon jól esett, de mikor felkeltünk, újra szemerkélt az eső.

Érdekes, hogy mi egyetlen egy tehenet sem láttunk út közben. Lehet, hogy tényleg láthatatlanok?

Itt pihentünk egy órát, engedéllyel. :)

Gyorsan összepakoltunk, majd átmentünk a látogatóközpontba. Közben a hegy teljesen ködbe borult, és a kollégák azzal a kérdéssel köszöntöttek minket, hogy még mindig fel akarunk menni? Mert amennyire ők tudják, az egész hegy így néz ki innentől fölfelé. Nagy szürkeség! Amíg élünk, remélünk, gondoltuk, és mondtuk, hogy naná hogy, ha már idáig feljöttünk, akkor itt már nem adjuk fel, csak mert kicsit beborult.

Itt túracipőre váltottunk és rövid logisztikázással átpakoltuk a legfontosabb dolgokat a hátizsákunkba, majd a bringákat a táskákat rájuk pakolva a korlátnak döntöttük. Én még gyorsan elrohantam a mosdóba is, leragasztottam a sebeimet, amit a vizes lasztex nadrág okozott a combjaimon. Ezt menet közben észre se vettem, mert annyira hajtani kellett, hogy mindamellett eltörpült ez a fájdalom. De némi zsebkendő és leukoplaszt megoldotta a problémát, így a séta már minden fájdalom nélkül működött.

Séta a ködben

Háromnegyed kettő volt ekkor, és végre elindultunk fölfelé 2800 méterről. A látogatóközpontosok azt mondták, hogy ha gyorsak vagyunk, 4 óra alatt is fel lehet érni, de reálisabb az 5-6 óra, főleg nekünk, akik már eleve fáradtan érkeztünk meg ide. A naplemente pedig este 7-kor van, tehát még pont meglehet. Az első kanyarnál letértünk a műútról, és egy ösvényen folytattuk a ködben.

Elveszni nem lehetett, mert az ösvényt csak jellegtelen bozótos, köves terület szegélyezte és maga a csapás jól látható volt a vulkáni törmelékben. Na meg GPS is volt nálunk, és azt az utasítást is megkaptuk, ha bármi baj történne, csak induljunk el kelet felé, és ki fogunk érni a műútra. Ez a gyaloglás kezdetben könnyű volt, jól kiléptünk és ahogy számolgattam a megtett távot és az eltelt időt, kijött, hogy jók leszünk a naplementére. Sok mindent nem láttunk magunk körül, egy-két virág és bokor még volt kezdetben, néhány madárka is felröppent mellőlünk, de aztán már csak kövek maradtak.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Meneteltünk a semmiben. Először az előttünk tornyosuló magasság egyharmadánál, 3266 méteren álltunk meg, leültünk egy köre a ködben, és ettünk-ittunk, pihentünk egy bő 20 percet. Levegőt venni itt már nehezebb volt, de inkább a kialvatlanság és a fáradtság volt az, ami igazán nehézzé tette a haladást. Vagyis inkább ezek így mind együtt.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Zita hívta fel a figyelmemet a szív alakra. :)

Valamiért ilyen sávosra pakolta a követeket az erózió

Valahol 3500m környékén észrevettem, hogy valami apró mozog odalent a követ között. Egy pók volt az, aki megállt, és hagyta magát lefényképezni. Makróra kapcsoltam a fényképezőt, és „tüzeltem” rá.

Amikor kinagyítottuk a kijelzőn, csak akkor láttuk, hogyan helyezkednek el az állat szemei. Mind a nyolc! Négy egy sorban elöl, majd két-két nagyobb, panoráma szem! :) Hát nem elképesztő? És ilyen lények itt mászkálnak közöttünk! :) Hogy mit keresett az apró pók itt 3500 méteren, azt nem tudjuk. Mit eszik itt fent, ahol már nincs semmi? Bizonyára van, csak mi azt már nem látjuk.

Hát nem gyönyörű? :)

A kis pók végre picit megszínesítette a szürke menetet, ami hamarosan amúgy is kiszínesedett, ugyanis legnagyobb meglepetésünkre valahol 3600 méter környékén felszakadozott a felhőzet és újra kisütött a Nap. 3733 méteren újra leültünk egy kőre, és megállapítottuk, hogy jól lent hagytuk a naptejünket. Ez elég nagy hiba volt, de már nem volt mit tenni ellene, csak annyit, hogy megpróbáltuk sálkendővel és napszemüveggel eltakarni az arcukat, amennyire lehetett.

Föld hívja Marsot! Baj van, elfogyott az időnk!

Most még 20 percet sem ültünk, gyorsan ettünk és ittunk, majd indultunk tovább, mert ahogy számolgattam, egyre inkább fogyott az időnk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Már alig volt hátra két óránk, és még 466 méter hátra volt.

3800 méteren kiértünk egy nyíltabb részre, láttuk magunk előtt a csúcsot és egy előttünk magasodó vulkáni kúpot. A kúp bal oldalán haladt a gépész szerint a turistautunk, és a jobb oldalán pedig az autóút, amit már szabad szemmel is láttunk. A kúp után a mi utunk is ebbe csatlakozott bele és az utolsó két hajtűkanyarnyi távot már mi, gyalogos turisták is csak ott, azon az úton tudjuk majd megtenni. Haladtunk tovább, és én egyre inkább aggódtam az idő miatt. Alig másfél óránk maradt, amikor 3900 méteren álltunk.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Még hátra volt 307m mászás és több, mint 5km. A ritkább levegő, és az, hogy az 1 óra pihenő híján 35 órája fent voltunk, és 3300 métert másztunk fel ezalatt önerőnkből, nagyon megviselt minket. Úgy számoltam, hogy már csak nagyon neccesen érünk fel naplementéig, és ha sikerül is, odafent már csak pár percünk marad csodálni a lebukó napot, és biztos, hogy nagyon megpurcanunk, ha meg is csináljuk. Se kockáztatni nem akartam, se azt, hogy a fáradtságtól ne legyünk képesek élvezni a csúcsélményt. Megnéztem, mennyire van légvonalban a mellettünk haladó autóút. A GPS 450 méterre mondta. Döntöttünk, és elindultunk keresztbe, irányba az autóút felé. Iránymenet! Ahogy mi tájfutók mondjuk. Mivel semmi növényzet nem volt, és most köd se, ez igazán nem volt nehéz. Persze azért beletelt jó pár percbe, hiszen magasan jártunk, fáradtak voltunk, és mivel letértünk az ösvényről, most hirtelen a lábunk alatt is süppedőssé vált a köves, porhanyós vulkáni kőzet. Valóban marsbéli táj volt ez, és itt már értettük, miért itt készültek a NASA-sok a marsbéli körülményekre. Amennyit láttunk eddig képeken a vörös bolygó felszínéről, az pont így nézett ki.

Egy mars-szkafander némi többletoxigénnel most tényleg jól jött volna, és ezen a viccen jót mosolyogtunk, amíg kifelé haladtunk az úthoz. A tervünk az volt, hogy megpróbálunk stoppolni, és ha ez nem is sikerül, akkor is nyertünk az egésszel, hiszen a kúp mögött árnyék van, és legalább nem sülünk meg a napon, valamint szilárd talajon lépkedhetünk, egy olyan úton, ami feltehetően még pár száz méterrel rövidebb is.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A kúp után pedig már amúgy is becsatlakozott volna az ösvényünk az autóútba, így igazából csak egy apró levágást vittünk véghez, annak a reményében, hogy hátha sikerül felstoppolnunk az utolsó 300 métert, és lesz egy kis csúcsidőnk, nem pedig csak beesünk a csúcsra negyed órával a naplemente, és ennyi szenvedés után.

A csúcson

A számításunk bejött, az első autó megállt nekünk, egy fiatal srác vett fel minket, aki kíváncsian kérdezte tőlünk, hogy messze van-e még a csúcs. Mondtuk, hogy nem, dehogy is, 10 percen belül fent leszünk. Az autó gyorsan szelte az aszfaltot a szerpentinen, merthogy itt a csúcs környékén már újra le volt aszfalozva az út. A kúp, amit az előbb még az aljából csodáltunk, most hirtelen alattunk volt, és elképesztő látvány tárult elénk a mögöttünk hagyott tájra. Odafent kipattantunk az autóból, és megöleltük egymást Zitával. Megcsináltuk, itt vagyunk a Mauna Kea tetején.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ha a 4207 méteres mászásból 900 métert stoppoltunk is, de legalább most itt vagyunk, és még közel egy óránk van itt ünnepelni, mielőtt lemenne a Nap. Az első dolgom volt, egy az emberektől távolabb lévő sziklára letenni és beállítani a timelapse kamerát, hogy az felvegye a naplemente folyamatát.

Ugrani mindig van erőnk! :)

Bucó, Nyuszi, Malacka és Bulcsú, a mobil állatkertünk :)

Ezt a szatyrot még Örményországban kaptuk Ijevan-ban.

Majd ezt követte egy kis örömfotózás a csúcs előtt, aztán elindultunk föl, a barátunkkal együtt az utolsó néhány száz métert megtenni a csúcsig, ami talán, ha 20 méterrel volt felettünk ekkor.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Egy apró kanyargós ösvény vezetett fel rá, ami persze már semmi nem volt, ahhoz képest, amit idáig megtettünk. Habár már kicsit szédelegtünk a fáradtságtól és a magasságtól, azt meg kell hagyni. Fentről még jobb kilátás volt arra a környékre, ahol felmásztunk, és a vulkánkúpba szinte bele lehetett látni. Mivel se fa, se semmilyen más viszonyítási alap nem volt a tájban, elvesztek a távolságok, alattunk csak a végtelen felhőtakaró terült el, és északkelet felé még néhány másik vulkáni kúp.

Szinte valótlannak tűnt az egész, amikor belegondoltunk, hogy most itt állunk a Csendes-óceán közepén, 4207 méterrel a tengerszint felett. Kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még tengerszinten, Richardék házában sürögtünk-forogtunk, most pedig itt vagyunk.

Az egész tűnt inkább két napnak, mint egynek.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

A csúcson is kiörömködtük magunkat, majd visszasétáltunk az autók mellé, ahol a peremre kiülve figyeltük tovább a naplementét, és a lassan kinyíló forgó-mozgó csillagvizsgálókat. Lent a látogatóközpontban elmondták, hogy ezek a csillagvizsgálók csillagvizsgálói, sok fontos felfedezés köthető hozzájuk, mert itt olyan tiszta az ég, mint sehol másutt a világon, ezért ez a világ egyik, ha nem a legfontosabb csillagvizsgáló központja.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Valóban gyönyörű volt az ég körülöttünk, alig bírtunk betelni a látvánnyal. Mikor lement a Nap, utána még sokáig, nagyon nagy tartományban játszott a színekkel az ég alja. Fent a fejünk felett már látszottak a csillagok és szinte koromfekete volt az ég, de ahogy lefelé hajtottuk a fejünket, úgy ment át sötét, majd világosabb kékbe, aztán narancsba majd vörösbe. A timelapse sajnos végül nem sikerült jól, nem adja vissza az élményt, ezért később meg is feledkeztem róla, fel se töltöttem, most pedig épp nem lesz rá lehetőségem.

Lefelé már azt se tudom, melyik bolygón vagyunk

Nem tudtuk megvárni odafent, hogy teljesen besötétedjen, mert a ranger mindenkit levezényelt a csúcsról. Ennek örültem is, meg nem is. Odakint már nagyon fáztunk, ugyanakkor jó lett volna a csúcsról csodálni a csillagokat. Lefelé menet a kocsiban a srác bekapcsolta a fűtést, és én hirtelen nagyon rosszul lettem. Nem tudom, hogy a melegtől, vagy a mozgástól (car-sickness), de hirtelen borzasztó cefetül lettem, egyszer meg is kellett, hogy álljunk, mert attól féltem, hogy kidobom a taccsot. Végül egy perc sétálgatás után kicsit jobban lettem és tovább tudtunk autózni, de amikor megérkeztünk 2800 méterre, a látogatóközpontba, utána se lettem jobban. Az épület előtti teraszon, ahol ebédidőben még csak mi ketten voltunk és a bringák, most hatalmas tömeg volt, egy ember egy zöld lézerrel mutogatott az égre, és mesélt csillagokról, fényévekről és világegyetemről, az emberek pedig csodálattal figyelték, és sorra járták az időközben kitelepített embernagyságú távcsöveket, illetve azokat a dolgokat, amelyeket rajtuk keresztül látni lehetett. Mi is bele-bele pillantottunk egy-egy ilyen távcsőbe, láttuk a Hold felszínét nagyban és láttuk az egyik szomszédos bolygót, amelynek még a gyűrűje is látható volt. De sajnos én közben le kellett üljek, nem voltam jól, nagyon furcsán voltam, azt hiszem a magashegyi betegség kezdődő tünetei jelentkeztek rajtam. Mielőtt bárkin kitörne a frász emiatt, a csúcson még jól voltam, csak itt lent kezdtem el igazán furcsán lenni, és 3000 méter alatt ez már „biztonságos zóna” ilyen szempontból. A Himalájában megtanultuk, hogy ha ilyesmi történik, akkor a legfontosabb, hogy minél előbb visszamenjen az ember 3000 méter alá. Rajtam a legrosszabb tünetek már itt, 2800 méteren jelentkeztek. Nehéz erről írnom, mert nagyon furcsa volt. Kicsit diszorientált lettem, csodálkoztam rajta, hogy itt vannak a bringák, nem értettem, mi történik, meg minek kéne következőnek történnie, képtelen voltam összpontosítani, csak le kellett üljek és nézzek ki a fejemből. Beültem a melegbe, ahol egy előadás ment a világegyetemről, és csak ültem, ültem, de nem lett sokkal jobb. Zita hozott nekem egy teát, azt benyakaltam, majd próbáltam én is készülődni. Ennek eredményeképpen majdnem bepakoltam egy fehér zsákot tele szeméttel az Ortlieb táskámba. Abba ugyanis ugyanilyen fehér zsákokban tartottuk a holmijainkat, és én összekevertem ezeket.

Közben próbáltam figyelni a csillagvizsgáló műsorra is, Zita néha nagy lelkesen odahívott egy-egy távcsőhöz, hogy nézzem meg, mit látni rajta keresztül, és a Dél-keresztjét is felfedeztük az égen. Ezt sikerült is lefotózni, bár ma már tiszta fejjel jobban csináltam volna, de azért sikerült úgy beállítani az értékeket a kis kamerán, és aztán úgy letenni a kőkorlátra, hogy felismerhető a végeredményen a csillagkép.

Klikk a képre a nagyobb felbontáshoz!

Ezután már nem maradt más hátra, mint tényleg összeszedni magunkat, és elindulni lefelé. Az első lámpáink most sokkal élénkebben világítottak, és semmi gondunk nem volt a tekeréssel, csupán arra kellett figyelnünk, hogy mindig elég jól fogjanak a fékeink, és elég erősen kapaszkodjunk beléjük, és sose engedjük magunkat túlságosan felgyorsulni. Közel két órán keresztül suhantunk lefelé. A Saddle-road elágazásig sűrű ködben és nagyon lassan, majd ahogy onnan elindultunk lefelé Hilo irányába, úgy tisztult ki végre az idő, és ekkor már a sebességünket is tudtuk kicsit növelni, megengedtük magunkat, folyamatosan 30-40-el suhantunk a fényes leszállópályánkon. A leállósáv szélét jelző prizmasor gyönyörűen látszott a lámpáink fényében, csak arra kellett figyelnünk, hogy soha nem menjünk túl távol tőlük – le az útról, se túl közel, mivel közvetlen mellettük egy szaggatott minta volt belemarva az útba, hogy az autósok biztosan észrevegyék, ha elkezdenének lesodródni.

Valótlan volt az egész, ez a két óra hosszú száguldás, végig csak lefelé, erről az őrült nagy hegyről. Még lefelé is hosszú volt és fárasztó, és ezen a fáradtsági szinten nem is bírtam igazán már felfogni, hogyan sikerült nekünk itt feljönni, és hogy lehet az, hogy mindez még mindig csak 24 órája volt, amikor mindkettőnknek úgy tűnik, mintha három napja lett volna. És hogyan tudtam rávenni Zitát, hogy minderre képes legyen, amikor még én magam is, jó lehet, több cuccot cipelve, de ennyire nagyon kikészültem? Nagyon örültem neki, hogy bár úgy ahogy, de megcsináltuk, együtt, ketten, mint mindig. Büszke voltam Zitára, és örültem neki, hogy ő is képes volt erre a teljesítményre. Mindeközben erősen koncentrálnunk is kellett, mert lefelé nagyon oda kellett figyelnünk. Most nem esett az eső, de a menetszél megtépett minket és bár minden ruhánk rajtunk volt, kezdetben egy picit fáztunk. Aztán ahogy lejjebb értünk, ott néha már tekerni is kellett néha egy pár száz métert, és ezzel sikerült kicsit felfűteni magunkat.

Richardék házába úgy érkeztünk meg, mint valami űrlények, sok réteg ruhával a testünkön, miközben idelent ők rövidnadrág-pólóban voltak.

„Hát ez annyira fantasztikus volt, hogy majdnem beadtam a válópert” – válaszolta Richardnak viccesen Zita, mikor megkérdezte, milyen volt. Richard nagyon rendes volt velünk, kérte, hogy amikor csak térerő van, adjunk jelet magunkról és akkor is, amikor indulunk lefelé, hogy tudjon nekünk valami ételt készíteni. A nekik ajándékba vett pepperónis pizzát sütötte ki az érkezésünkre. Felfaltuk, majd néhány liter folyadékot is magunkhoz vettünk, aztán lezuhanyoztunk, és beájultunk az ágyba.

Konklúzió

Nagyon nagy kaland volt ez a mostani, igazi microadventure, ahogy Alastair Humpreys fogalmazna. Igaz, ebben annyira elfáradtunk, hogy ezt sokszor közben, és még utána se tudtuk igazán értékelni néhány napig. De a sok szenvedés közben rengeteg szép pillanatunk volt, és sok tapasztalattal is gazdagodtunk. Egy kicsit több alázattal lehettem volna a hegy felé a tervezéskor, hiszen ha belegondolok, ma már másképp csinálnám. Bátrabban és többet telefonálgattam volna és nem sajnáltam volna rá se az időt, se a pénzt, hogy valami értelmes szállást szerezzünk 2800 méteren. Az lett volna az igazi, ha egy teljes éjszakát tudtunk volna ott pihenni és akklimatizálódni.

Persze így is gyönyörű volt az egész, még azzal a kegyetlen esővel együtt is, amivel sajnos nem volt szerencsénk. Előzőleg reálisnak gondoltam az egészre, de most, hogy megcsináltuk, már látom, hogy igazából tényleg elég nagy őrültség volt, és szinte csoda, hogy sikerült. Az, hogy belestoppoltunk 13+4km-t, és összesen 900m szintemelkedést, vegyes érzésekkel tölt el, egyrészt kicsit sajnálom, másrészt tudom, hogy ezen nem múlik semmi, ezt csak magunknak, magunkért csináltuk, és az, hogy nem sikerült úgy, ahogy eredetileg elterveztük, egy olyan dolog, ami megint csak rajtunk múlik, hogy értékeljük. Már a tervezésnél és a felkészülésnél hibákat vétettünk, több időt kellett volna rájuk szánni, ahogy az egész mászásra is. Aztán jött az a nyomorult egész estés eső, ami nagyon lenyomott minket, ez rátett még egy lapáttal, és kénytelenek voltunk „újratervezni”. Így végül feljutottunk a csúcsra, ami mérlegelve az egész kalandot és így utólag visszanézve rá, szerintem még így is nagy bravúr volt és számunkra, kisebb csoda, és óriási teljesítmény. Indonézia óta nem jártunk ilyen magasságokban, és előtte is csak a Himalájában, ezek pedig jóformán már évekkel ezelőtt voltak. Most egy újabb ilyen élménnyel gazdagodtunk, de néhány kemény leckével is. A hegy nem viccel, ott van, és néha kegyetlen tud lenni. Velünk is az volt, de a végén mégis azt mondta, oké, látom, nagyon fel akartok menni a csúcsra, gyertek, megengedem, hogy feljussatok, de Árpi, figyelj! Nesze, itt van egy kis magashegyi betegség, csak hogy tudd, érezd, ez nem mehet ám mindig így, ez nem ilyen egyszerű, hogy csak gondoltok egyet, aztán fölszaladtok egy négyezresre 24 óra alatt a tengerszintről!

Történt 2014. június elsején és másodikán. Bicikliztünk fölfelé 40,5km-t 6,2-es átlaggal, lefelé 56km-t 29,5-ös átlaggal. Lejegyezve június 24-én.

A száz méteres árnyékú ember

Ngadasban korán keltünk, megtaláltuk a „villanykapcsolót” és még áram is volt, így viszonylag gyorsan ki tudtunk kecmeregni az apró szobánkból és a reggeli után én kinéztem az utcára is, ahol most más irányból érkeztek a fények, mint ahonnan előző este eltűntek. A nap épp akkor bukott át a vulkán peremén, amikor kint voltam az utcán, ezért rögtön elkezdtem játszani a százméteres árnyékommal, amihez aztán persze Zitát is kihívtam és akkor már együtt játszottunk.

Mindeközben a falu is ébredezett és már zajlott az élet, jártak a kis utcán. Itt egy másodperc hiányzott csak ahhoz, hogy le tudjam fényképezni az egyik képen látható, lefelé sétáló nőt abban a pillanatban, amikor a hátán lévő tarka anyagdarabot éppen kitárt karokkal kifeszíti teljes széltében, hogy megigazítsa magán. Erről sajnos lemaradtam, de azért így sem lett rossz a kép, és főleg nem bosszankodtam ezen sokat, hiszen ez a reggel amúgy nagyon csodás volt. Fények terítették be a kis falut és igaz ugyan hogy a hegy miatt éppen csak most kezdett el sütni ránk a Nap, de ekkor már rögtön meleget is adott, hiszen a horizont nem éppen lapos volt kelet felé, tehát a Nap hiába most kelt fel, már magasan járt.

Ahogy pakoltunk kifelé a biciklikre, a házunk előtt még sikerült lencsevégre kapnom egy kisteherautó motorháztetőjét, rajta egy photoshoppolt képpel, amin két Volvo kamion, a Hollywood felirat és két nő szerepelt. Az ilyesminek errefelé nagy divatja van, egész Indonézia szerte mindenfelé láttunk vagy ilyen matricára nyomtatott képeket, vagy festett történeteket a járgányokon. Legtöbbször nők vagy egyéb birtokolni vágyott dolgok vannak ábrázolva, de láttunk már amerikai zászlóval a kebleit fedő hölgyet, sőt még Obama-t is.

A minap vitatkoztunk egy jót egy magyar házaspárral a globalizációról, és hát ők nagyon hittek benne, mert Ausztráliában élve főként a jobbik végét látják. Tényleg sok remek dolgot köszönhetünk a globalizációnak, de tény, hogy sok árnyoldala is van, és nem csak a jó, hanem a rossz dolgok is szűretlenül ömlenek rá a fejlődő országok polgáraira, amivel kapcsolatban én nem mindig vagyok teljesen optimista. Hiszen emiatt képesek teljesen lemondani, elfeledni egy amúgy sok tekintetben értékesebb kultúrát, a sajátjukat, egy olyanért cserébe, amit nem is nagyon ismernek még, csak látatlanban áhítoznak utána, míg mi itt a túl végen már éppen hogy ábrándulunk kifelé belőle. Akárhogy is, lesz majd valahogy és remélem, hogy jól lesz, de most ebbe ne is menjünk bele mélyebben, mert különben soha nem jutunk fel erre a vulkánra. :)

Indulás előtt még fényképezkedtünk a minket huncut mosollyal leső gyerekkel is, aztán elindultunk fölfelé a kis utcából, vissza a főút felé, egyenesen fölfelé a hegynek. Kb. 20 métert sikerült haladnunk a háztól, ahol laktunk, máris rögtön ismét megálltunk, mert a kilátás egyszerűen elkápráztatott minket.

Közben a falu hangszóróiból vicces zene szólt, talán valami reggeli tornára pezsdítő gyermekének, nem tudjuk, de amíg én egy távoli vulkán csúcsát mutattam meg a videón (talán a Semeru lenne az, a sziget legmagasabb hegye, a Bromótól délre található, 3676 méter magas vulkán lenne az? http://en.wikipedia.org/wiki/Semeru), addig Zita beletáncolt a képbe. :)

Ezután már tényleg, érdemben el tudtunk indulni. A kapuknál most sem kértek belépőt tőlünk, pedig nem kis feltűnést keltve suhantunk át a sorompó alatt és még oda is köszöntünk nekik. Nem értettük a dolgot, de úgy voltunk vele, hogy ez még mindig Ázsia, emiatt feltartóztatni nem fognak minket, legfeljebb majd később kifizetjük máshol másvalakinek azt a 230 forintos nemzeti park belépőt.

A peremig hátravolt még jó pár száz méter fölfelé és hiába volt ez már csak egy kevés a tegnapihoz képest, ez nem jelentett sok könnyebbséget, attól még ez is meredek volt, sőt egyre meredekebb, így aztán nem volt továbbra sem könnyű dolgunk. Sokszor letámasztottam a biciklim és segítettem Zitának tolni, aki aztán szintén visszasétált hozzám, hogy az én biciklimet is közös erővel juttassuk feljebb a helyenként borzasztó meredek úton. Itt azért már nem bírták tovább az „egyenesen fölfelé!” stílust az útépítők és beletettek néhány kanyart, valószínű a lánctalpas aszfaltozógép, a finisher, és az aszfaltot hordó teheratók sem bírtak volna felmenni ennél meredekebb úton.

Közben kétoldalt szebbnél szebb hegygerincek vettek minket körül, a legtöbb helyen csak keskeny fasorokat hagytak a földek között, amik teljes egészében meg voltak művelve, a veteményesek és a köztük lévő ösvények gyönyörű textúrát adtak az egésznek és minden élénkzöldben úszott hála a délelőtti napsütésnek. Na, hát ebből mind semmit sem láttunk volna, csak ködöt, ha előző nap továbbjövünk még délután.

Így viszont előttünk volt még az egész nap és azt is tudtuk, hogy ez az idő mind kelleni fog, hogy kiélvezzük rendesen mindazt, ami még a mai nap vár ránk. De mikor érjük már el végre azt a nyavalyás peremet, ahonnan végre nincs tovább fölfelé, és nem kell többé fölfelé tolni a bringákat, most már lassan másfél napja folyamatosan?

A peremen

Két elképesztően, borzasztóan, leírhatatlanul meredek hajtűkanyar után, amelyeket hála az égnek és a fáknak legalább egy kis árnyék borított, felértünk egy laposabb részre, ahol az út egy rövidebb egyenesben folytatódott, ami úgy tűnt, hogy már laposabb, és a közepén van egy kis nyereg, ahonnan nincs tovább fölfelé.

Itt letámasztottam a biciklimet és elindultam lefelé Zita bringájáért, hogy együtt toljuk fel és érkezzünk meg erre a pontra. Zita közben egy videót indított, amin már félig kínomban, heccből fél kézzel tolom fel az ő biciklijét „a Bromóra”, vagyis addig a pontig, ahonnan már alig pár méter fölfelé volt csak, azaz 2377 méter magasra.

Az apró emelkedő tényleg az utolsó volt, és miután átbuktunk rajta, kitárult a táj és megpillantottuk a vulkán belsejét. Na nem kell hatalmas szakadékra meg kürtőre gondolni az alján füstölgő-gözőlgő, izzó lávafolyamokkal… A Bromó nem úgy néz ki, mint a fantasy filmek vulkánjai. Először is még csak a külső peremet értük el, ez talán több kilométer átmérőjű is van, és ennek a belsejében van három kisebb vulkán, köztük az egyik még füstölög is. Ezen a déli oldalon a táj zöldes, füves mezőkkel takart vulkáni domboldalakból áll, az egy ilyen oldalnak a tetején álltunk és néztünk le az alattunk elterülő „völgyre”, ami nem volt más, mint a külső perem és az egyik belső vulkán közötti hosszúkás, íves síkság.

Ezt láttuk már Fikri fotóin, de mint tudjuk „Lehet, hogy ugyanazt a tájat nézem, mint aki felvonóval érkezett, de biztos, hogy nem ugyanazt látom.” És hát mi nagyon nem felvonóval érkeztünk, ezért nagyon tetszett nekünk a kilátás, eltöltöttünk itt vagy fél órát. Ezalatt Zita felmászott egy közeli kilátótoronyba, én pedig lentről, az út mellől fényképeztem, persze vagy százszor ugyanazt, mert nem bírtam betelni a látvánnyal. A végén türtőztettem magam és 3 percig csak néztem és nem fényképeztem.

Nagyon nagy volt végre itt állni a peremen, ezt a pillanatot vártuk már mióta, nem csak maga a látvány miatt, hanem mert tudtuk, innentől vége van a nagy fölfelének és így a kálváriánknak. Ha nem süllyedünk el lent a vulkáni hamuban, akkor innentől jóval könnyebb dolgunk lesz, mint eddig volt. :)

Azért nem siettünk még tovább, a közeli útszéli vendéglőben (mert a helyiek készültek rá, hogy itt bizony meg fog állni a turista, aki ezen a ponton érkezik fel, vagy hagyja el a hegyet) vettünk egy-egy pohár teát és egy jó adag krupukot, aminek a zacskójában lévő apró cetliről ekkor tanultuk meg a hagyma és a hal indonéz jelentését: bawan és ikan. :) …és nagyon finom, friss, könnyű ropogós! A krupuk nagyon nagy kedvencünk lett Indonéziában, szerintem fejenként száz darabot biztos megettünk belőle, amíg az országban voltunk.

Bent a vulkán belsejében – A „Sea of Sand”

Az alcím, mint már írtam megtévesztő, hiszen nem másztunk le semmilyen kénköves ménköves lávafolyamba, viszont a kis úton, ami a völgybe vezetett le, szépen lassan leereszkedtünk, közben persze számtalanszor megállva, hisz nem akartunk hinni a szemünknek, gyönyörű volt előttünk minden, a táj élénk zöld, az ég ugyanilyen élénk kék, és előttünk a völgy egyes részei felett már felhők gyülekeztek.

Szerintem 2 kilométer sem volt az út lefelé a betonlapokkal kirakott úton, de minekünk ez fél órába is beletellett, mert minden 50 méteren behúztuk a fékjeinket és megálltunk, hogy magunkba szívjuk a körülöttünk lévő világot. Oltári jó érzés volt itt lenni.

Lent vége lett a betonnak és egy földúton találtuk magunkat. Féltünk, hogy elsüllyedünk benne, de nem volt vészes, szürke vulkáni hamun haladtunk a bokrok között. Ez az út hamar kivitt minket egy nagy tisztásra, ahol terepjárók álltak és emberek jöttek-mentek. Ez volt itt a „szavanna”, vagyis ennek a környéknek az egyik turistaállomása, voltak itt mozgó árusok és még a vulkánra is fel lehetett sétálni, vagy akár lovagolni. Minket mindez nem vonzott most, de azért egy baksót bevágtunk a kisasztaloknál, ha már adott a lehetőség, kár kihagyni, ki tudja, mikor ehetünk legközelebb baksót egy vulkán tetején, nem igaz? :) Evés közben nagyon jót beszélgettünk egy csapat fiatal malajziai turistával, ők készítették rólunk a továbbindulás előtt a fényképet, amin a biciklik mellett állunk.

A pihenő után az utunk kiszélesedett és ezzel együtt egyre süppedősebb is lett, ezért néhol meggyűlt a bajunk a haladással, vagy az elindulással. Balra tőlünk az egyik belső vulkán lankás, apró völgyekkel szabdalt oldala magasodott, jobbra pedig, kicsit távolabb egy oltári hegyoldal, a nagy perem belső, sziklás, füves, bokros oldala, ez bár távolabb volt, de mégis hatalmasabbnak tűnt. Közben körülöttünk felhők jöttek és mentek olyan közel hogy szinte érinthetőek voltak, és mi közben még mindig újongva és egyre többször el-el akadva haladtunk, hol 50 méterre egymástól, hol egymás mellett, mikor kinek hogy sikerült boldogulni a sötétszürke vulkáni hamuval a kerekei alatt.

Igaz, már rég azt hittük, hogy ott vagyunk, amióta leértünk a nagy kráter aljára, de csak ezután érkeztünk meg valójában a Sea of Sand nevű helyre, ami magyarul kb. annyit jelent, hogy homoktenger. Na már most ebből se a homok, se a tenger nem igaz, víz a közelben sincs és a homok is valójában vulkáni hamu. Csak mivel ez a rész már a vulkán, vagyis a belső, szintén „Bromo” nevű még aktív kisvulkán északkeleti oldalán van, ezért és az uralkodó szélirány miatt itt nem maradt meg semmilyen növényzet, hanem egybefüggő vulkáni hamu borít be mindent, hiszen amin most gurulunk, talán nincs pár éve, hogy kilökte magából a vulkán. Mert mindmáig aktív vulkánról van szó, és ha jól emlékszem egy bátor crazyguyonabike-os biciklitúrás beszámolójából, akkor 2010-ben, amikor ő itt járt, olyan szürke füstfelhő volt errefelé a Bromo miatt, hogy azzal a lendülettel, ahogy feljött, le is gurult a hegyről, mert alig talált egy teremtett lelket a közeli Cemero Lavangban, ahol egy éjszakát töltött.

Ez volt a mi tervünk is, ezen a napon elérni Cemero Lawang-ot, a nagykráter ÉK peremén található települést. Ezt ahogy kiértünk a Sea of Sand-re, vagyis a nagy szürke semmire, meg is pillantottuk, legalábbis az adótornyok a peremen és az oda felvezető út nekem arról árulkodtak, hogy ott kell lennie Cemero Lawangnak, a mai napunk célállomásának.

Ekkor hirtelen mellettünk termett egy fiatal srác pulcsiban egy óriási MTB-n. Na, hát nem vagyunk egyedül! Örömmel üdvözöltük és rögvest meg is kértük, hogy készítsen rólunk valami értelmes képet, mert amikor megérkezett, épp azzal vacakoltunk, hogy letettük a földre a kamerát és időzítőre állítottuk. Ekkor egyébként, mivel éreztük, hogy fantasztikus helyen vagyunk, mind a kettőnknél volt kamera, Zitánál az új Canon SX160IS, amit a naptárbevételekből vettünk (és sajnos azóta elromlott, de még garanciális csak valahogy haza kéne juttatni), és nálam az öreg Panasonics, amit nászajándékba kaptunk. Így most persze még nehezebb dolgom van a képek kiválogatását illetően hisz csak a felét csináltam én, a másikon meg rajta vagyok, de nem emlékszem rá, mikor és miért és hogyan készültek, mert a másik végén voltam a fényképezőgépnek.

A barátunk egyébkén azt állította, hogy már hallott rólunk, olvasott rólunk valahol az indonéz médiában. Erre mi először nagyot csodálkoztunk, aztán beugrott a Koskas én Andiék Jakartából, ott valóban volt köztünk az esti night ride előtt egy újságíró, de olyan hamar lekopott, hogy aztán megfeledkeztünk róla. Íme a cikk ami Google Translate-el lefordítva így kezdődik: I wonder what madness is your mind both the Hungarian young couple, Zita and Arpi, who decided to honeymoon around the world. :)

Ami ezután jött, az volt csak az igazi móka, 360 fokban arra biciklizni, amerre éppen csak kedved van. Eltűnt alólunk az út, vagyis inkább az egész terep egy nagy úttá változott át, minden kopár szürke vulkáni hamu volt és többé-kevésbé mindenütt olyan öröm volt, hogy tudtunk rajta biciklizni.

Többé-kevésbé! :) Amikor kevésbé, akkor én nagyot zakóztam, már amennyire nagyot lehet egy jól megpakolt fekvőkerékpárral. Mondjuk inkább úgy, hogy az első kerék nem arra ment, amerre fordítottam és így az egyensúlyomat vesztve oldalt leborultam a szürke földre. Persze ez nem egyszerű borulás volt, mert a kezemben volt a fényképezőgép és arra nem eshettem. De így se lett semmi bajom, hiszen alig haladtunk, ekkora nagy vulkáni hamumezőn nem is bírtunk és nem is akartunk gyorsan áthajtani.

Bár az utunk nem volt éppen a legrövidebb, de kitértünk egy kicsit a Cemero Lawang-i feljáró irányától balra, hogy felszökjünk egy dombra, ahonnan kiváló rálátás nyílt a zölddel már benött, metsződésekkel bordázott oldalú 2440 méter magas Mt. Batukra, a hegyre, ami amióta bekerült a látóterünkbe, uralta a látképet, annyira masszív volt és a körülöttünk lévő szürkeséghez képest annyira szabályos alakú és zöld. :) Persze ami tőle balra volt, szürke völgy és gerincrendszer a Bromo oldalában, az se volt éppen gyenge, olyan finomdomborzata volt annak a növénytelen hegyoldalnak, hogy abba tuti szépen bele lehetett volna zavarodni mondjuk egy vulkáni tájfutóversenyen. :)

A domb tetejéről nagyon jó kilátás nyílt a Batukra és ezt mások is tudták, volt itt is árus és sorra érkeztek a népek a terepjárókon. Szépen betámasztottuk a bicikliket egy jó kis fotóra, mire körénk gyűltek és fényképezkedni kezdtek velünk… :o Illedelmesen kivártuk, mire megúnják, de úgy tűnt, nélkülünk is elég érdekesek önmagukban a biciklik ezzel a háttérrel, az indonéz turisták nagy örömmel fényképezkedtek a biciklikkel, mintha csak azért lennének ott… Pedig volt hely bőven máshol is a dombon, de nekik a biciklik kellettek. Nem számított, hogy azt se tudják mi az, nem kérdeztek tőlünk semmit, se a biciklikről nem érdeklődtek, se az utazásunkről, csak a fotó kellett: Hé, ott van valami érdekes, gyertek, fényképezkedjünk vele! :o Aztán meg akartunk kérni egy normálisabbnak tűnő fickót, hogy fényképezzen le minket a biciklikkel, de először azt gondolta, hogy vele akarunk egy közös fényképet (hát persze, mind a százmillió jávaival szeretnénk közös fotót, ezért jöttünk a szigetre! :D), aztán meg készített egy fotót, aminek a felén csak a lábunk előtt található szép szürke vulkáni hamu látható, viszont mi legalább nagyon szépen a közepén vagyunk… :) Ezután feladtam, mert nem akartam magam felhúzni az indonézek lököttségén és mert most kivételesen Zitának volt mehetnékje.

Előreengedtem és nagyon jó fotókat készítettem róla, ahogy összemegy és beletűnik a nagy szürkeségbe, csak egy kis ponttá válik a hatalmas tájban. Tudom, szürke az egész kép, de nekem ez az egyik legkedvencebb képem erről a napról, mert jól mutatja, hogy milyen hatalmas és milyen üres volt minden körülöttünk. :)

Egy utolsó nagy mászás volt még hátra a mai napból, nem is emlékszem már, talán háromszor vagy négyszer fordultunk a bringákkal, mire feltoltuk ezen az utolsó, irtózatos meredélyen őket. Fent a település szélén a peremen árusokkal teli kilátóhely volt, itt leültünk és megettük a még tegnapról eltett ételt, aztán beszélgetni kezdtünk két európai turistával, de ez olyan hosszúra nyúlt, hogy megfeledkeztünk az elől hagyott üres ételesdobozról és a két műanyagkanálról valamint egy palack vízről, amit elől hagytunk. Már a hosszú alkudozások és nézelődések után talált szállodánkba voltunk, mikor ezt észrevettem. Rohantam egyből vissza, de már késő volt, csak a vizespalackot találtam meg egy közeli kukába kidobva, a műanyagdoboz odaveszett, valakinek megtetszett. Ezt Zita kicsit fájlalta, de aztán beletörődtünk, elvégre nem volt nagy érték, és később fillérekért tudtunk másikat szerezni. Valahogy még egy vizespalackot (egy százszor használt ásványvizes petpalackot) sem szeretünk elhagyni, pedig volt már, hogy egyszerre hármat sikerült, ráadásul tele tiszta ivóvízzel, ami errefelé nagy kincs.

A szállásunk a hegyről a tenger felé levezető út elején volt, egy hosszú sor közepén, és persze az ár alapján választottuk, bár igaz, most egy apró luxust is megengedtünk magunknak. Lett volna szoba 80-ért is (hivatalosan mindenhol 150-200 környékéről indultak), de mivel itt fent már tapasztaltuk, hogy esténként hidegebb van és mert mindenütt nagyon nyomatták a szoláros forró vizes zuhanyt, ezért úgy döntöttünk, hogy ennyit megérdemlünk (főleg Zita!), így hát azt a szállót választottuk, ahol volt ilyen meleg vizes zuhany és mellette még lakályos is volt. Persze tengerszinten nem izgattuk fel volna magunkat a mándin, jó lett volna bármilyen víz, hiszen eddig is mindig csak öntöttük magunkra a kis vödörrel, nem számított igazán a hőmérséklet, meleg volt a levegő és a víz sem volt hideg. Most ennyi nehézség után viszont nagyon jól esett a forróvíz az izmainknak, és a fürdés után hamar le is feküdtünk aludni, mert úgy terveztük, hogy másnap éjjel kettőkor kelünk és indulunk fel gyalogszerrel a 2770m magas Penanjakan csúcsára, a kilátóhelyre, ahonnan rálátni az összes eddig emlegetett környékbeli vulkánra és ahonnan megnézzük majd a napfelkeltét. :)

Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de ez a nap valami nagyon nagy volt, talán mert nagyon vártuk, talán mert sokat készültünk rá és sokat szenvedtünk, mire felértünk ide, de az egész nap valahogy annyira tele volt, annyira kerek volt, annyira erősek voltak ezek az élmények, hogy még most is, négy hónappal később is teljesen előttem vannak a képek, az érzések, ahogy toltuk fel az utolsó emelkedőn a bringákat és néztünk vissza, hátra a Bromóra, a helyiekre, a napsütésre. Ez egy nagyon gazdag, nagyon színes nap volt a szürke vulkáni hamuban. :)

Ez a nap 2013. június 24. volt, amikor csak 13,9km-t haladtunk, igaz ezt nem akármilyen helyeken! :)

Mai szervizkérdések:

- Szerintetek van-e olyan kép erről a napról, ami jól mutatja a jávai naptároldalon?

- Bánnátok-e, ha egy az egyben kitennénk a 2014-es falinaptár előnézetet ide és a Facebookra, spoiler lenne-e ez számotokra? Csak egy emberről tudok, aki mindig csak az adott hónap elsején nézte meg a naptároldalakat, de ha még sokan szeretnétek így, akkor megint csak figyelmeztetéssel ellátott linken keresztül lesz publikálva a teljes előnézet! ;)

- Rendeltetek-e már naptárat? :) Már csak 23 napig rendelhető a 2014-es falinaptárunk… Itt rendelhető!

Köszönjük, ha rendeltek! Minden naptárral újabb kilométerekhez és újabb, itt a blogon később megosztásra kerülő élményekhez segítetek minket hozzá! ;)

Kezdődik a meredek

Ahogy elindultunk, rögtön megértettük, hogyan lehet az, hogy tegnap már megérkeztünk ugyan este Wringinanomba, de az előzőleg gpseis.com-on mért és aznapra tervezett magasságot nem értük el, noha a tervezet távolságot egy-két kilométer híján megtettük. Nem tévedett se a térkép, se a mérésem, mindez azért volt, mert az 1200 méteres magassághoz szükséges maradék 300 méter szintet még a falun belül vagyis a következő néhány kilométeren felvettük. Így utólag már nem is értem, hogy a jó viharba voltunk képesek ilyen meredeken feltekerni.

Bár az is lehet, hogy ezt most csak azért érzem, mert írtó izomláz van a combjaimban a tegnapi tájfutóverseny miatt így még képzelni sem akarok egy felmálházott fekvőkerékpárokkal történő hegymenetre. :) Elindítottam ma hajnalban is egy timelapse-et, ami nagyon ígéretesnek tűnik: vannak felhők az égen (és mozognak!), jók a fények és a felvétel elején beúszott az öbölbe egy hatalmas óceánjáró luxushajó. Sajnos az operaház megint nem fért rá a képre, de a híd és a városközpont igen. A kamerát otthagytam és visszajöttem, most múlt hat óra szegény Zitát felébresztettem. Amíg pörög a film, én írok, mert hát nem akármilyen élmények következnek. Vissza a Bromóra! :)

A falu egyébként, azon túl, hogy rohadás meredek volt, szép volt. Persze mert már ébren voltak a lakói, hiába indultunk el korán reggel , itt Ázsiában már cigányhajnalban kelnek a népek, vagy még annál is előbb, olyan korán, amit mi a lusta fejünkkel elképzelni sem bírunk. :) Ahogy ők se azt, hogy mi a fenét csinál ez a két hülye ezen a két furcsa alakú gépen. Komolyan gondolták, hogy felbicikliznek erre a vulkánra, hát nem látják, milyen meredek? Sose fognak felérni… :)

Nem tudom, miről beszélt tegnap előtt az az utazási irodás fickó, akivel próbáltuk felhozatni a cuccainkat, mert az út, amit ő úgy írt le, hogy nincs aszfalt, itt makulátlan minőségű kis út volt, középen még felfestés is volt, igaz a sávok szélessége így már a két métert sem érhette el, mert igen keskeny volt ez az út, de viszont így legalább annál pofásabb. Nem szeretjük a széles utakat, mert a túlfelük már olyan messze van, hogy azon a felén már nem is érezzük a természet közelségét. Úgy érezzük, valami mesterséges izén hajtunk, aminek csak az egyik oldalán van élvezhető közelségben a táj, a természet és benne az emberek. Na, hát erről most nem volt itt szó, itt minden közel volt és az úton a forgalom elenyésző volt, így abszolút nem zavart minket, hogy keskeny, szerettük, azt leszámítva, hogy piszkosul meredek volt. :)

A faluban, mint már írtam, zajlott az élet, az emberek kint voltak az utcán, kíváncsian megbámultak minket, köszöntünk egymásnak, és néha fényképeztünk. Takaros kis cseréptetős házak tarkították az út mentét, mindegyiknek volt egy kis terasza, ami a völgy felé sokszor már több méter magas volt, míg a hegy felé legtöbbször csak egyetlen lépcsőfok vagy egy kisebb rámpa vezetett fel rá. Szülők ültek kint a gyerekkükkel a ház előtt, ki tudja, mire várva, talán semmire, csak élvezték a létet. Az idősek a keskeny út mellé száradni kiterített magokat őrizték, vagy talán valami dzsipre vártak, vagy ők is csak úgy ültek és nézték az égi tévét meg az utca valóságshowját, ezt már nem tudjuk meg, de az is biztos, hogy a reggeli műsorban most valami nagyon újat láttak a személyünkben. :) A szokásos reggeli műsort ma két hülye tarkította, akik persze nem kis vidámságot okoztak nekik. És ez a vidámságot most még nem vettük rossz néven, valahogy tudtuk, hogy meg kell tartanunk a jó morálunkat, mert szükség lesz még rá a mai napon. Izzadtunk tehát, de nem szenvedtünk különösebben, persze rohadt kemény volt, de mentünk és csináltuk és közben nem felejtettem el nézelődni és fényképezni, ahogy szoktam, hiszen volt mit.

A falu tetején elértük az 1200 méteres magasságot és megálltunk. Itt ért véget a szép kis aszfaltos utunk és váltott át egy hol betonlapokból, hol kövekből lerakott történetté, ami azért helyenként még folytonos aszfaltot is tartalmazott, de csak valami régebbi, sok helyen már összetöredezett kiadást. Ezen a helyen volt egy kisebb katonai kiképzőközpont vagy gyülekezőhely vagy tudomisén, egy nagy placc, ahol néhány katona dirigált egy picit több másikat és ez az egész számunkra valami elképesztő patetikus volt. Persze látványosan nem mulattunk rajtuk, hiszen az bunkóság lett volna, de most hagy meséljem el, mit láttunk: A katonák sorakoznak, nagyjából fegyelmezetten és mozdulatlanul, de mégis, mivel ázsiaiak és itt minden lazább, náluk a (feltételezett) „Vigyázz!” utáni haptákba vágás is úgy nézett ki, mint amit szerintem a nyugati díszőrségeknél egy „Pihenj!” után sem engedhetnek meg a katonák. És ez az egész így számunkra azért volt vicces, mert nem szólt másról, mint díszelgésről.

Nézzétek, milyen szépen tudunk sorban állni, egyenesen menni, egyenletesen lépni, vezényszóra mozdulni, egyszerre mozdulni, egyesével kiállni és ott haptákba vágni magunkat. Miközben számunkra, vagy legalábbis az én szememnek azok alapján amit eddig tévében láttam a katonaságról meg az ilyen díszmenetekről, az egész írtó laza és fegyelmezetlen volt, így az egész csak valami írtó gyenge utánzatnak tűnt, ráadásul egy olyan dolog utánzatának, ami szerintem már amúgy is, önmagában is kissé színházias és értelmetlen számomra… Az egész katonaságdi úgy alcuzamenn, és ez a díszmenetezsdi is. De ez még mind hagyján, ezeknek a szerencséseknek még egy kartonpapírból készült névtáblát is kellett hordaniuk a nyakukban. Olvassátok el a balról második fickó nevét! „Zombi” – Csak remélem, kívánom neki, hogy mikor gyerek volt, még nem létezett az országában a nyugati filmekben mostanában (legalábbis remélem, hogy lassan vége) tetőző zombikultusz és így nem is ismerték ezt a szót.

Na mindegy, ezt csak elmeséltem, mert mi jót mulattunk rajtuk, az egész olyan valószínűtlen volt, hogy feljöttünk ide és itt ilyeneket látunk. Persze az egészet azért néztük ennyit, mert bár még reggel volt, de máris pihenőre volt szükségünk és erre ez egy remek hely volt, mert a közeli útszéli árusoktól tudtunk vásárolni finom kávét, üdítőt és süteményeket.

Fölfelé a meredek zöldben, a magashegyi baksóig

A folytatás meredekségben nem sokat változott, ám a táj kizöldült, szépen lassan eltűntek mellőlünk a mezők és erdőbe értünk. Az út csak annyiban változott, hogy néhol nem csak nyílegyenesen toronyiránt fölfelé haladt, hanem egy két helyen volt benne egy lankásabb rész, ne adj Isten egy rövidebb lefelé. Hát az biztos, hogy nem cifrázták túl az útépítést az indonézek, 12-15%-os emelkedő? Mit számít, spórolj az aszfalttal Józsi, nehogy kanyarokat tegyél bele! Szerpentin? Ki hallott már olyat, az csak a nyugatiak úri huncutsága, építsd nyílegyenesen hegynek fölfelé az utat, úgy kevesebb anyagból meglesz, és úgyis felmegy rajta majd, aki igazán fel szeretne jutni! A rohadt életbe, de pusztulás meredek volt ez az út… Szerintem azért nem múlik az izomlázam, mert valahogy az elmém visszahívta még a combjaimba is az emlékeket és újra tejsav képződik bennük pedig csak ülök egy asztalnál Csibiék pincéjében miközben ezt írom. De ne izguljatok, azért mosolygok erősen.

Mert hiába volt meredek ez az út, de egyben nagyon szép is volt! :) Minden gyönyörű zöld volt, és helyenként ki lehetett látni a mellettünk jobbra elterülő völgyre, aminek az alján patak zubogott, és amit két oldalról vastag erdőtakaró borított. Hát vagy mindig nyugatról fújt a szél és ezt az oldalt egy ideje ezért már nem borította se láva, se hamu, vagy alacsonyan vagyunk még, nem tudom mi van, de nem így képzeltem el egy még aktív vulkánt, hanem ennél vulkánabbnak. :) Ami persze nem volt baj, tudtuk, sejtettük hogy lesz ez még vulkánusabb is (a fene egye meg ezt a Wordöt, hogy nem szereti a nyelvújításomat, mindent aláhuzigál a maradija).

Egy kisebb szerpentin következett, néhány kanyar alatt az út talán száz métert is feljebb vitt minket és perceken belül felülről szemléltük azt a szakaszát, ahol az előbb még lent izzadtunk. Körülöttünk gyönyörű erdő volt két oldalról, és innen az erdőből egyszercsak előkerült egy furcsa szakadt alak, aki egyenesen felénk tartott. Bolond volt szegény, nem beszélt még indonézül sem, csak mutogatott, hogy éhes, de annyit nem bírt kibökni, hogy „mákán” (enni). Lábfején óriási kelés tátongott, szegény nem nézett ki túl jól és ismerve az ázsiai körülményeket, csoda hogy még élt. Megszántuk ezt az embert és megálltunk neki, Zita mondta nekem, hogy adjunk párat a nálunk lévő péksüteményekből. Ezt elkezdtem leszerelni a csomagtartómról, a gumipók alatt volt egy fehér nejlonzacskóban minden. Itt hibát követtem el, mert emberünk türelmetlen volt és akaratos, kikapta az egész zacskót a kezemből és elrohant vele, odébb leült és elkezdte majszolni az egészet, úgy ahogy volt. Ezzel nem is lett volna bajunk, ám miközben ez történt, Zitának leesett, hogy az egyetlen fej fokhagymánk is a szatyorban volt. Szegény bolond nem örült, amikor mentünk a szatyrunk után és persze esze ágában sem volt visszaadni belőle, megértetni vele pedig nem volt könnyű, hogy csak a fokhagymát szeretnénk. Azért akartuk azt vissza, mert nekünk ez a kis „multivitaminunk”, amit betegség ellen szedünk. Persze ez elég reménytelen vállalkozás volt, megértetni egy fogyatékos, valószínűleg farkaséhes, ázsiai bolonddal, hogy adja vissza a neki adott szatyornyi ételből az egy fej fokhagymánkat… Ez kb. olyan lett volna, mint egy csorda farkast meggyőzni arról, hogy ne ruhástul tépjenek szét, mert van nálam egy alma. Végül nagy nehezen visszaszereztük a fokhagymánkat, ezzel nem volt gond, inkább a Zitát és a kialakult kis viszályt sajnáltam. Mert én már kezdettől fogva úgy véltem, hogy hagyni kéne azt a fokhagymát, de Zita utána ment, és én nem ugrottam erre azonnal, hanem egy pillanatra egyedül hagytam őt a bolonddal. Ez belátom hiba volt, vagy hangosabban kellett volna kérni Zitát, hogy hagyja a fokhagymát és a bolondunkat, vagy azonnal pattannom kellett volna nekem is. Persze ebből nem csináltunk nagy drámát, mert aztán lett nagyobb „bajunk”, vagyis inkább nehézségünk, ami teljesen elterelte erről a figyelmünket. Na mindegy, ezt sem tudom, miért meséltem el. Ja igen, mert ez történt velünk. :)

1470 méter magasan megérkeztünk a nemzeti park bejáratához, vagy legalábbis egy kapuhoz és egy kis épülethez. Itt volt egy kisebb placc is, ahol egy mobilbaksós árulta a leveseit, az ott pihenőt tartó indonéz társaság nem kis örömére. A mobilbaksó nem más mint egy mobil baksó árus, amit úgy kell elképzelni, hogy a fickó a robogója hátuljára szerelte a nagymama üvegvitrines szekrényét és még tüzet is rakott benne! :) Na jó, a nagymama szekrénye vicc, mert ezeket biztos erre a célra gyártották, hiszen pontosan ráilleszkedik az egész a motorra. Így a moci van szűk másfél méter széles és számunkra igen viccesen néz ki ezzel az üveglapos, babakék faszekrénnyel a hátulján, arról nem is beszélve, hogy az egész úgy ahogy van, számunkra teljesen abszurd. :) Hogyan jut eszébe valakinek egy ekkora, feltehetően súlyos, gázpalackkal és gázmelegítővel is szerelt szekrényt felszerelni egy ekkorka kis motor hátuljára? És felmenni vele egy baromi meredek vulkánra? Mert ez az emberünk csak megállt itt, vele még fogunk találkozni, esszük mi még az ő baksóját! :)

Mondanom sem kell, ez a pihenő ismét nagyon jólesett, ez a sok szint nagyon kivett belőlünk, jó volt kicsit megállni és főleg jó volt meleg ételt enni! :)

Ha tudtuk volna… Hogy csak most jön majd a másik leves, az a bizonyos feketeleves! Most jött még csak a java! Ahogy tovább indultunk, úgy szálltunk le szinte azonnal a bringákról. A terep olyan meredekre váltott, hogy azon már nem voltunk többé képesek tekerni. Nem, nem arról van szó, hogy kíméltük magukat és a láncot meg a fogaskerekeket. Nem, egyszerűen fizikai képtelenség lett volna ezen az őrült meredeken feltekerni.

Tovább fel, a végtelenségig… Csigalassan

Toltuk hát. Ez se volt finom, sőt, egyáltalán nem volt könnyű. Fizikailag könnyebb volt az előző biciklizett szakasznál, de közben a tudat, hogy csak toljuk ezeket a nyavalyás gépeket és hogy így csak csigalassan haladunk, nem csak a kilométerekkel, hanem a szintemelkedéssel… Na ez kemény volt. Nem emlékszem már pontosan, de talán másfél óra alatt sikerült megtenni 200 métert fölfelé. De nem vesztettük el a kedvünket, szenvedtünk mint a kutya, de azért magunk alatt nem voltunk. Inkább röhögtünk magunkon, hogy mekkora nagy marhák vagyunk. Kezdetben még bosszankodtam kicsit, hogy miért nem mentünk Fikri nagymamájához, ott biztos meg tudtuk volna kérni az egyik dzsipest, akit Fikri is megbízhatónak tartott volna, így legalább a perem előtti utolsó, felső faluig fel tudtuk volna vitetni a cuccunk nagy részét. Na nem mintha félig üres bringákkal itt fel lehetne tekerni, de legalább könnyebb és gyorsabb lenne tolni.

Kezdetben még reménykedtem, hogy hátha ez csak valami idéglenes meredély aztán majd jobb lesz, de be kellett látni, hogy ezt naivság volt gondolni, most már nincs más végig előre, csak a gyermekrajz szerű vulkánmetszetből a legutolsó, meredek rész. Mert kilométerben már nem volt sok hátra, nem is tudom, talán 10km-re se voltunk a peremtől, de közben persze nekünk még végeláthatatlanul hosszú útnak tűnt és ahogy felnéztünk, még valóban távol is volt a vulkán pereme.

Az út itt betondarabokból volt kirakva és ezek felülete, nyilván hogy ne csússzon, recés volt. Ez tovább nehezítette a haladásunkat, de szerencsére aztán elkezdődött egy keskeny, folyamatosan betonozott sáv az út bal szélén, talán csatornát fektethettek alatta, nem tudjuk, de nekünk egy kicsit jobb volt rajta tolni a bringákat, mint bárhol máshol.

Teljes erőnkből neki kellett feszülnünk, hogy egyáltalán meg tudjuk mozdítani őket, és aztán csak tolni, tolni és hagyni, hogy csorogjon rólunk a víz és aztán kicsit feljebb, ahol kifulladtunk és ahol valahogy le tudtuk tenni a sztenderre egy talpalatnyi laposabb részen a bringákat, ott kifújhattuk magunkat. Pontosabban én ahogy haladtuk előre, egyre kevesebbet fújtam, mert arra gondoltam, hogy ha én így szenvedek, akkor hogy kilehet Zita, és ezt a gondolatomat tett is követte, fent hagyva a bringámat leszaladtam Zita bringájáért, és aztán együtt toltuk fel azt.

Ez kezdetben csak mint kedveskedés és segítségnyújtás ment, aztán elérkeztünk egy a még ennél is meredekebb részhez, ahol már muszájból kellett így tennünk és nem csak nekem, hanem Zitának is. Olyan meredek volt néhol az út, hogy már egyszerűen nem bírtuk, én sem bírtam egyedül feltolni a biciklimet. Ha valaha az életben ide jöttök és fel akartok tekerni erre az átkozott vulkánra biciklivel, egy sokfokozatú, málha nélküli mountain bike-kal csináljátok, de semmiképpen sem egy tökig málházott fekvőkerékpárral. Ez az egyik legnagyobb mazochista vállalkozásunk volt az egész eddigi út alatt, úgy ki voltunk, hogy arra már nincsenek szavak. Annyira fárasztó volt ez a menet, hogy már csak azért is csináltuk. Nem lett volna se értelme, se célja kiborulni és kifakadni azon, hogy jajj de nehéz, meg hogy mi a francért jöttünk ide és miért nem erőltettem lent Malangban jobban a csomagok felhozatalát a dzsippekkel, ezen már mind kár lett volna rágódni, így nem is nagyon tettük, csak előre, vagyis inkább csak fölfelé néztünk. Urrá lett rajtunk egy furcsa eufória, valahogy így vérteztük fel talán félig tudat alatt a lelkünket erre az óriási terhelésre. Sejtettük előre, hogy nem lesz könnyű, de azt azért nem gondoltuk, hogy ilyen kegyetlen lesz. Talán eszetekbe jut az ötlet, hogy miért nem hagytuk akkor hát lent a cuccainkat Malangban? Azért, mert ez nem egy csillagtúra volt, ez csak a vulkán egyik oldala, a másikon majd le fogunk gurulni kelet felé és megyünk tovább Jáva keleti csücskébe, majd Balira, így ahogy vagyunk. Tehát a teljes menetfelszerelésünket húztuk-toltuk felfelére erre az őrült nagy vulkánra, és hiába szenvedtünk közben kutyául, azért valahol mélyen élveztük ezt, élveztük hogy már megint hülyék vagyunk és valami totál őrültséget csinálunk, valami különleges történik velünk ezen az úton, ami már amúgy is nagyon különleges úgy egészében, de most megint „High Time” van, mint mondjuk a Pamírban vagy Pakisztánban volt. Szóval annak ellenére, hogy piszkosul szenvedtünk, én örültem, hogy ott vagyunk, és most már Zita is örül. :) Ő azt hiszem, ha én nem vinném bele, sose menne bele ilyen hegymászós őrületekbe, és bizony elmondja ilyenkor néha, hogy mennyire utál (persze nem komolyan!), de amikor fent vagyunk, akkor már magát a pillanatot is nagyon szereti és persze a lefeléket imádja, de a fölfelékkel ezzel együtt is fenntartásai vannak, legyen szó bringás vagy gyalogos menetről. Ezekkel együtt is még mindig, újra és újra rávehető ilyen hegyi kalandokra, pedig most is, mint már a Pamírban és Himalájában százszor, elmondta, hogy soha többé nem jön fel velem a hegyeimre. :) Csak halkan elárulom, hogy ez nem az utolsó vulkán volt, amit ezen az utazáson Indonéziában megmásztunk. :) Csodálom és tisztelem ezért Zitát, mert annak ellenére, hogy a fölfeléket nálam sokkal rosszabbul viseli, sose rogy alattuk össze. Kitartó és szívós, és ha felértünk, talán még nálam is jobban élvezi a jutalmát, később pedig olyan szenvedéllyel mesél a beszámolóinkról a hegyi kalandjainkról, hogy tudom, ő is nagyon élvezte és örült, hogy ott jártunk, még akkor is, ha erről ezen a kegyetlen fölfelé meneten éppen teljesen ellenkezőleg vélekedett. :)

Az egyik pihenőnknél egy motoros társaság mellett álltunk meg, számunkra kicsit idétlenül vihogtak össze-vissza és az sem tetszett, hogy többször meg kellett kérni őket, hogy ne fényképezzen minket, amikor meg sem kérdeztek róla, hogy szabad-e. Ők hamar elhúztak, de egy motor még ott maradt. Ennek gazdája az előző társaságnak épp az ellenkezője volt, a srác egy nála kétszer nagyobb összekötegelt zöld levélhalommal a hátán jött ki a dzsungelből és kötötte azt mosolyogva a robogója hátuljára. Ő mindjárt sokkal rokonszenvesebb volt velünk, szóba elegyedtünk vele, így aztán még szélesebb lett a mosoly az arcán. Jó volt látni, hogy miközben a másikak szórakoztak és feltehetően épp vakáción, kiránduláson voltak a Bromóra, addig ő is épp olyan vidám és boldog, pedig közben munkát végez, takarmányt szed az állatoknak. Ez az az életöröm, amit még mindig, két év után is csodálok az ázsiaiakban. (iaia, milyen szép szó, mint egy szürke szamár) Mindegy, milyen rossz az ő sorsuk a mi szemünkben és mi mindenben szenvednek hiányt, ami nekünk megadathat, ők egyszerűen csak örülnek a létnek és boldogok, és tudomást sem vesznek arról, ami nincs nekik, mert legbelül gazdagok ők, és ezt tudják, ezt megörökölték és ezért egyáltalán nem azok a nyomorultak, aminek mi néha nagyon tévesen elképzeljük őket. Sőt, bizonyos tekintetben gazdagabbak sok autóval járó, nagy házban élő, nagy tévét néző nyugati társunknál. :) Szóval ez a srác, jött a hátán a félmázsányi zölddel, felpakolta a motorra mindezt és beleállította a kis sarlóját a tömbbe, és közben végig mosolygott, ezzel talán tudtán kívül, de nagy erőt adott nekünk, jó volt vele találkozni és e találkozás örömére és emlékére meg is kérdeztem, hogy szabad-e őt lefényképeznünk, és persze szabadott. :) „Háti-háti di Jalan!” barátom, vagyis vigyázz magadra az úton!

Közben azt is sikerült azért észrevennünk, hogy bár meredek és verejtékes az út, de egyben gyönyörű is. Balról a völgyben sűrű zöld erdő volt alattunk, jobbról meg élénkzöld páfrányfal. A felhők egyre inkább beszöktek az erdő fái közé, ezzel egy kicsit varázslatos hellyé változtatva körülöttünk a világot. Sokat haladtunk még így lassan fölfelé, mire egy ponton végre észrevettünk valami változást. Többen lettek a gyalogos helyiek, akik egy vállukra tett rúd két végére akasztott zsákokban cipeltek dolgokat, és később az is feltűnt, hogy már nem erdő van körülöttünk, hanem köd, és a köd mögött a szemközti meredek hegygerinc oldalában földek! Közel lehetünk már.

Ngadas, 2160m

Valóban nem voltunk messze Ngadastól, aminek az elején egy „bejárat”, egy kapu várt minket. Persze a fölfelé itt még nem ért véget és az út, amin toltuk fölfelé a bringákat a falu jobb szélén haladt, a házak pedig messze felettünk a magasban voltak. Megálltunk egy díszes tetős, teraszos háznál, mert elkezdett szemerkélni az eső. Nem esett sokat és az se volt komoly eső. Hamar újra a bringákat tolva találtuk magunkat. Néha-néha felszálltunk, de az kb. sosem tartott 50-100 méternél tovább. Fent a falu túlsó, felső végében egy útelágazáshoz érkeztünk, ahol volt végre valamiféle élet. Két öreg ült egy padon, persze úgy mosolyogtak, mikor megláttak minket, hogy muszáj volt őket lefényképeznem. Ugyanitt találtunk egy apró warung-ot, vagyis útszéli vendéglőt, ahol tudtunk rendelni egy-egy teát és volt az asztal közepén lefedve valamilyen jó zsíros, puha sütemény, én ebből betoltam vagy hármat.

Végre felérkeztünk! Legalábbis a faluig. Ekkor már mindketten tudtuk, hogy innen ma nem megyünk tovább, már csak pár óra maradt naplementéig és a perem még további 2-300 méterre volt, ezért nem lett volna értelme a továbbmenetelnek. Egyrészt nem értünk volna át a kráter túloldalán lévő településre, ahol Ngadas után a legközelebbi szálláslehetőség van, másrészt pedig ködben állt az egész táj, nem így akartunk leereszkedni a kráterbe, ez volt a másik ok, amikor a kivárás és pihenés mellett döntöttünk. Tudtuk, hogy reggel, ahogy elmúlt napokban is, valószínű másnap is gyönyörű idő lesz.

Már csak szállás után kellett néznünk, de ezt nem kapkodtuk el. Először is találkoztunk egy idős magyar párossal, akik itt álltak meg a bérelt dzsipjükkel és az idegenvezetőjükkel. Ekkor esett csak le nekünk, hogy egy checkpoint mellett álltunk meg, itt osztják a jegyeket a nemzeti parkhoz a szomszéd házikónál. Bent hátul egy fickó rádiózott, elől ketten nevettek és középen, az épületen belül egy fickó apró tűz felett melegedett. Ez így együtt elég vicces látvány volt, különösen a szoba közepén található kis tűz miatt. A belépő egyébként 10000 rúpia volt fejenként, vagyis 230 forint, de tőlünk valamiért nem kérték, igaz nem is mentünk túl a sorompón ezen a napon. Aztán megérkezett a baksos barátunk is akivel a lenti bejáratnál találkoztunk először. Ennek örömére én ismét befizettem egy adag húsgombócos-tésztás-zöldséges levesre. Mire ezzel végeztem, megérkezett mégegy szekrénnyel szerelt motoros. Őnála furcsa színes, kókuszgolyó állagú sütemények voltak a vitrinben. Vettünk nála egy adaggal a csokisból, vagyis a csokis színűből. :) Nem is volt olyan rossz, mint amire számítottunk.

Visszafordultunk hogy a másik úton egyenest a faluba ereszkedjünk le. Találtunk egy viszonylag értelmes, angolul valamit beszélő férfit, aki megértette, hogy egy éjszakára szeretnénk valahol szállást a közelben. Vagyis nem értett meg pont minden részletet, mert hívta a barátját, aki jött egy robogóval és egy kis utcán elkezdett minket lefelé vezetni a faluból, vissza a főútra, már ha lehet főútnak nevezni azt a keskeny aszfaltsávot. Erre intettünk neki, hogy nem-nem barátunk, mi oda nem megyünk le többé, nem azért toltuk fel a bringákat, hogy aztán leguruljunk. Pici falu ez a Ngadas, de elég nagy szintkülönbségek vannak benne, és mi ekkor már sok mászáson túl voltunk, fáradtak voltunk, nem akartuk leadni a szintet, amit ennyi verejtékkel felmásztunk.

Érdekes volt megfigyelni, hogy itt fent, mivel közel voltunk már a peremhez és a látnivalókhoz, máshogy viszonyultak hozzánk a helyiek. Itt már nem működött az, ami odalent, nem volt igazi vendégszeretet, egyértelmű volt, hogy pénzt várnak tőlünk az elszállásolásért és ráadásul nem is keveset. Itt 2160 méteren Ngadasban több helyen megkérdeztük a szállást, de 150-200 rúpiákat kaptunk válaszul, míg odalent 910 méteren tegnap este a család nem fogadott el pénzt, pedig igen egyértelműen felkínáltuk kétszer is.

Félre ne értsetek, mi nem várjuk el, hogy napról napra ingyen elszállásoljanak minket a minálunk szegényebb ázsiai családok, itt most csak arra akartam kitérni, hogy milyen érdekes, hogy ahol jelen van a turizmus, ott hirtelen már nem emberek, hanem turisták vagyunk először. Ez az érzés ekkor különösen rosszul esett, hiszen igen nagyon megszenvedtünk, hogy feljöjjünk ide, és úgy tettük ezt, ahogy mások nem sokan. Cserébe azt kaptuk, hogy itt az átlag jávai egy éjszaka árának másfél kétszeresét kínálták nekünk. Így ez a falut ekkor nem is éreztük először olyan barátságosnak. Persze ezen kénytelenek voltunk gyorsan felülkerekedni, visszamentünk az angolul kicsit beszélő emberünkhöz, nagy nehezen megtaláltuk és vázoltuk neki a szitut. Két házzal feljebb kerített egy idősebb asszonyt, aki befogadott minket 100 rúpiáért. A sárgára festett háza előtt volt egy kis boltja, itt árult napközben, este pedig a házban tett-vett. Összebarátkoztunk vele és a fiával, nem számított, hogy most hivatalosan, és pénzért lakunk náluk, ugyanúgy előkerültek a kisfüzetek Magyarországról, a családi fotók és a világtérkép, mint mindenki másnál. Cserébe mi is kaptunk, lefényképeztem a fiút, ahogy rövidnadrágban, mezítláb a kispapucsában, polóban melegszik a tévé előtt egy bödön parázs felett. :) Azért tudnak ezek az ázsiaik, pulóver nincs, de a parázs az kell melegedni a nappali közepébe. :) Persze lehet, hogy csak így szokta meg a parazsat az esti Barátok Közt mellé, mit tudhatjuk mi… Vagy az is lehet, hogy kivételesen hideg volt ez az este ezen a helyen és egyszerűen nincs is melegruhájuk. :) Később a fiú előkapott egy gitárt és olyan játékot lenyomott rajta, amit pár perccel ezelőtt elnézve a parázsos jelenetét, nem néztem volna ki belőle. Aranyosak voltak ketten az anyukájával.

Most hogy volt már hol laknunk, mindjárt barátságosabbnak tűnt az egész falu. Kimentünk még este kicsit sétálni, csodaszép fények voltak a naplementekor és szép volt a falu egyetlen kis utcája. Még egy-két arcot is fotóztunk, persze csak miután megkérdeztük őket. Ezzel csak az a baj, hogy ha megkérdezem, ugyan illedelmes vagyok és megteszem azt, amit mi is elvárunk tőlük, csak ilyenkor abbahagyják a mosolygást és próbálnak valami komoly képet vágni a kamerának, ami nem igazán valóságos, mert ők leginkább csak nevetnek és mosolyognak, akkor meg pláne, amikor külföldit látnak.

Este még elmentünk reggelit és útravalót venni holnapra aztán lefürödtünk a hideg vizes mándiban, ami egybenyílt a ház hátuljában lévő konyhával. Ez amolyan igazi megfizethetetlen ázsiai élmény volt, ahogy a villany lekapcsolása is a szobánkban. Két összeérintett drótot kellett szétválasztanunk. A hajnali túlélőverseny első feladata: találd meg ugyanezt még sötétben és akaszt össze őket úgy, hogy ne csapjon agyon az áram! :)

Ez a nap 2013. június 23. volt, és ezen a napon mindössze 14,9km-t bicikliztünk illetve toltuk a bringákat. (Szerintem a tolás ebből volt simán 10km és 1000m szint.)