Siem Reap-től Thaiföld felé vettük az irányt, egyenesen vissza Bangkokba, hogy bezárjuk ezt a délkelet-ázsiai Lao-Viet-Kambó kört, és visszatérjünk oda, ahol már kétszer jártunk, Thaiföld óriási metropoliszába, a fővárosba. Ott sok elintézni valónk volt, ezért nem sokat cécóztunk, hanem tekertünk, hogy minél előbb odaérjünk. Így azt a bizonyos nemzeti parkot, amit Laosz felé menet idő hiányában kihagytunk, most sem érintettük, igaz ezt nem is nagyon bántuk, mert nem éreztük, hogy oly sokat adhatott volna az eddig élményeinkhez. Inkább az a sok elintéznivaló járt a fejünkben, ami ránk várt Bangkokban. Na és persze bármennyire is igyekeztünk és bármennyire is csak a legrövidebb, leggyorsabb úton „száguldottunk” végig a 4 nap alatt, azért így is bőven történtek velünk a dolgok.

Első nap – 81km – A rendőrségig

Első nap még el sem hagytuk Siem Reap-et, máris egy érdekességnek lettünk a szemtanúi. Ha ez Európában történik, semmi meglepőt nem találtam volna benne, de itt Kambodzsában ez nem volt megszokott számomra. Egy iskola mellett szó szerint lezárták néhány nagy táblával az utat a gépjárművek elől, hogy a nagy gyereksereg gondtalanul és biztonságban átvonulhasson.

Mint azt már megszoktuk, most sem sikerült igazán korán elindulnunk, ebben egyszerűen nem vagyunk jók. Ezért hamar meg is álltunk, mert a hőség lecsapott ránk. A legdurvább ilyenkor az, ha valamiért napon kell megállnunk, és nem tudunk azonnal árnyékban megállni. Ilyenkor azonnal elkezd ömleni rólunk a víz, hiszen megszűnik a léghűtés, viszont a nap az tovább tűz ránk. Most ez nem így történt, Zita kiszúrt egy kisebb helyi piacot az út mentén, és oda le tudtunk húzódni árnyékba. Megittunk néhány cukornádszörpöt, beszélgettünk kicsit a helyi gyerekekkel, aztán indultunk tovább.

Leelőzött minket egy járgány, amely alig haladt gyorsabban nálunk. Amikor erre Zita ráeszmélt, vágtába kezdett, és hamarosan a cuccokkal és emberekkel teli „motorszekér” mögött száguldottunk. Sajnos ez az öröm nem tartott sokáig, pedig érezhetően könnyebben ment a haladás a jármű szélárnyékában, és szemmel láthatóan ezt nem csak mi, hanem a platón utazó emberek is nagyon élvezték. A kocsi lelassított, majd lehúzódott, mi pedig egy vidám integetés közepette elhúztunk mellettük.

Az út nyílegyenes volt, széles padkával és dögunalmas menettel, így már az élménynek számított, amikor elment mellettünk egy olyan kisbusz, aminek a tetejére még egyszer annyi holmi fel volt pakolva, mint maga a járgány, így aztán az kétszer olyan magas volt, mint a cuccok nélkül lett volna.

Sziesztázni megmondom őszintén, már csak onnan tudom, hogy megálltunk, mert visszanéztem a képeket, és volt ott egy nagyon karakteres arcú szemüveges öreg, akit a továbbindulás előtt lefényképeztem. Na jó, igazából onnan is biztosra vehető, hog megálltunk aznap sziesztázni, hogy mert ha nem így tettünk volna, most valószínűleg valamilyen napszúrásos élményekről szólnának ezek a sorok. De nem, nem így volt, mert a legforróbb órákat a kis étterem árnyékában töltöttük, ahol lefürödtünk és érkezés után és indulás előtt is ettünk két-két adag ételt (nem voltak nagy adagok), én pedig bizonyosan írogattam is valamit.

A délutánból még maradt 2-3 óránk sötétedésig, ezt minél jobban ki akartuk használni, hogy eljussunk egy Sisophon nevű helyig. Csak egyetlen egyszer álltunk meg, egy kis boltnál szusszanni egyet, mert ez a rohadt hőség csak nem akart alábbhagyni, hiába járt már a nap egészen lent velünk szemben a nyugati horizont felett. A bolt érdekes pihenőhely volt, felfedeztünk néhány fantasztikus gyöngyszemét az ázsiai termékeknek, és félig a kíntól, de jókat nevettünk a köréjük épített, számunkra igen együgyű marketingen. Az egyik ilyen a „Convenience Rain Coat volt, vagyis egy „kényelmes esőkabát”, ami nem volt más, mint egy vékony, hosszú poncsó, de persze a csomagoláson található – persze hogy nyugati – srác úgy feszített benne, hogy arról nekem superman jutott az eszembe. A másik az egy kis műanyagtasakba csomagolt töményszesz volt, egy 45%-os importált(! – akkor biztos minőségi) Strong Bull márkájú „cafe-rhum” volt. Szerintem az alkoholnak, ahogy a cigarettának is elég kemény negatív hatása van a társadalomra, és szomorú, hogy még mindig bárhol bármikor kapni ilyen dolgokat a boltokban, még a nyugati országok nagy részében is. A rájuk kivetett adókat miért nem növelik meg még inkább és miért nem költik az így befolyt összeget anti-kampányokra, hogy az egész egy szép napon már csak a múlté legyen? Persze tudom, hogy ez rohadtul nem ilyen egyszerű, mert még a skandináv országokban is magas az alkoholisták száma, ahol már állami kézben van az alkoholkereskedelem. Ott csak külön boltokban lehet kapni 2,5%-osnál keményebb szeszt, és csak méregdrágán. Én boldog lennék a 2,5%-os sörrel, ahogy a skandiknál is boldog voltam vele… :) Kivéve, amikor este 6:01-kor fáradtam az üvegekkel a pénztárhoz és már nem adhatták el nekem aznap. :D

Ugyanennél a kisboltnál, hogy visszatérjünk Kambodzsába, megjelent egy motoron egy nő a gyermekével. A kisfiú haja sugárirányt szétállt a bukósisaktól, mintha csak áramütést kapott volna. Két perccel később ugyanez a gyerek már csuromvizesen került elő, az anyja megfürdette, és a haja már nem állt égnek, hanem lesimult a fejére. Ha már így felhoztam a skandikat, még egy kis kitérő. Mindig látjuk ezeket a gyönyörű grafikonokat, hogy a legboldogabbak, legelégedettebbek az emberek, élen Dániával, Svédországgal, meg ezekkel az országokkal, és az ázsiai országok sosincsenek még a fasorban sem. Persze, mert az ilyen kimutatásokhoz való kérdőívet nyugati emberek készítették, nyugati gondolkodásmintával, vagy egyszerűen a GDP-ből és ahhoz hasonló mutatókból származtatták. Én jártam a skandiknál is, és ott egy hónap alatt nem láttam annyi embert nevetni, mint itt ezekben az országokban egy nap alatt. Lehet, hogy itt szörnyű az egészségügy, és lehet, hogy fele annyi ideig élnek itt az emberek, de azt az időt egészen máshogy töltik, mint a nyugati társaik, az biztos. De igazából elég nagy lehetetlenség összehasonlítani a két világot, ha most így jobban belegondolok. Persze ettől még nem nyomok delete-t erre a bekezdésre, én csak megpróbáltam. :) Azt hiszem, értem már, miért jön annyi nyugati ide Ázsiába világot látni, és azt hiszem azt is értem, miért írta egyszer az egyik kedves hozzászóló, hogy vissza fogjuk majd még sírni Ázsiát. Lehet, hogy Ausztráliában fejlettebb lesz az infrastruktúra, olcsóbb lesz a sajt és jobban megértenek majd minket az emberek, de nem fogunk ennyi őszinte mosollyal, nevetéssel és vendégszeretettel találkozni, mint itt, és nem csak azért, mert ott azon a nagy szigeten jóval kisebb a népsűrűség. Persze tudom, hogy ez most hiba volt, ilyen kijelentést tenni előre, hiszen már azt is jól megtanultuk ezen az úton idáig jövet, hogy nagyon nagy arányban azon is múlik minden, mi hogyan állunk hozzá a dolgokhoz, és az emberekhez. Ha mindenkivel vidámak leszünk és folyamatosan viccelődünk majd, lehet, hogy az ausztrálok még vidámabbak és mosolygósabbak lesznek velünk, mint a már alapjáraton vidám khmerek. :)

Végül feladtuk, hogy eljussunk odáig, ameddig eredetileg terveztük, és megálltunk egy Preah Netr Preah nevű településen, kb. 10 perccel a naplemente előtt. Én ekkor már annyira kivoltam, hogy úgy éreztem, bajos lesz a morálom megingása nélkül a szálláskeresés, és félő, hogy így majd rossz döntéseket hozok, ezért már akartam kérni Zitát, hogy menjen ő előre, vegye át az irányítást és a döntéshozatalt, én pedig csak követem beleegyezően. De mielőtt erre sor került volna, észrevettem, hogy ahol behúztuk a fékeinket és lehúzódtunk az útról, pont előttünk van a rendőrség. Na, ez gyorsan ment! Begurultunk az udvarba és az ott ólálkodó, feltehetően civil ruhás rendőrökkel nagy mutogatásba kezdtünk. Hamar vették a lapot, és mivel hotel nem volt a városkában, megkaptuk az egyik szobájuk sarkát. Még asztal és szék is volt bent, igaz, ezeket végül csak arra használtuk, hogy legyen hová kifeszítenünk a szúnyoghálónkat, különben már nem volt sem erőm sem kedvem leülni írni. Hátul a tyúkól mögött le tudtunk fürödni vödörből, és az egyik kedves rendőrünk megmutatta pár száz méterrel hátrébb az éttermeket is. Megvacsoráztunk és vettünk ételt elvitelre is, mert másnap korán terveztünk indulni.

Második nap – 87km – A Pagodáig

A korai indulás sikerült is, még kellemes hűvös volt, amikor már az úton róttuk a kilométereket. A nap épphogy csak felkelt, de még ereje nem volt. 30km-t sem haladtunk, amikor egy ismerősen baljós kattanást hallottam a hátsó kerekem felől. Szinte biztos voltam benne, hogy eltört egy küllőm, és valóban, az első árnyékos helyre lehúzódva erről meg is bizonyosodtunk. Itt helyben, kb. egy 20 perces szereléssel orvosoltam is a problémát, ugyanis a küllő szerencsére az agyhoz közeli végén, a hajtásában tört el, méghozzá egy olyan küllő, ami a jobb oldalra futott. Lévén agyváltónk van, ott csak egyetlen apró fogaskerék árválkodik, az agy pereme tőle pedig jóval kijjebb van, így az új küllőt (mert persze mindkét kerékhez vannak tartalékaink) egy kisebb hajlítással gond nélkül be tudtam fűzni a helyére, és már roboghattunk is tovább. Jóleső érzés volt, hogy míg a 100 nap bringa alatt a törött küllők okozták a legnagyobb technikai problémámat szinte az egész út alatt, addig most külső segítség és különösebb aggódás nélkül ilyen rövid idő alatt át tudtuk ugrani ezt a kis akadályt. Akkor 8400km-en két kerékben 13 küllőm tört, most 15800km alatt 4 kerékben, ha Zita rúgástól kitört küllőjét nem számoljuk, akkor ez az első küllőnk, ami eltörött. Ez is valószínű még annak köszönhető, hogy pár hónappal ezelőtt két métert zuhant a betonra a biciklim, és erre a kerékre esett, amit utána elfelejtettünk rögvest gondosabban kicentríroztatni. Mindez szerintem annak köszönhető, hogy 26”-os, szimmetrikus fűzésű kerekeink vannak, és a hátsó kerék felett felfüggesztés is van, így az összes csomagunk és mi magunk is rugózott tömeg vagyunk. Ezek együtt mind szerintem nagyon sokat számítanak a hátsókerék terhelését illetően.

Az út és a táj nem sokat változott az előző naphoz képest: hosszú, egyenes, forró, lapos. A délutáni sziesztáig kétszer álltunk meg, először egy útszéli kis asztalnál, vagyis egy kisvendéglőnél, ahol találkoztunk egy vak masszőrrel, aztán egy árnyékos pihenőhelyen, ahol jégbehűtött kókuszt árultak. Na ez valami fenséges lakoma volt, a hideg kókuszlé és aztán a húsa… :) Ezen a helyen a pihenőnk alatt megérkezett a jeges teherautó, és a vendéglőseink vásároltak róla két rúd jeget. Ezek egyenként legalább 30kg-os jégdarabok voltak, és ezeket ott nyomban neki is álltak szétfűrészelni. Ebbe én is besegítettem a második rúd elején, persze főleg inkább kíváncsiságból, hogy megtudjam, milyen az, jeget fűrészelni. :) Ők ezt készségesen hagyták, a kezembe adták a fűrészt és én buzgón fűrészelhettem a jegüket:

Jeget fűrészelni nem olyan nehéz. Ha hagyod, nem is kell semmit tenned, magától elolvad. :) Perzse akkor kárba vész a drága jég, amit épp az előbb vettünk. Ha jól emlékszem, egy ilyen tömb jég 7000 riel volt, vagyis kb. 150 forint.

Mielőtt továbbindultunk volna, megjelent a szomszédból három tündéri kiskölök, na őket végre nem kellett kérni, hogy hagyják a fapofát amikor fényképezem őket és csak mosolyogjanak úgy, ahogy amúgy is szoktak. :)

Sziesztázni az utolsó kambodzsai város, Poipet előtt álltunk meg, ismét csak néhány órát hagytunk hátra a délutánból, mire elindultunk az evés, ivás, fürdés, írás, olvasás után. Ez azért volt hiba, mert a határátkeléssel szépen elment az idő. De legalább kifelé nem volt baj az országból, már nem akart lehúzni senki minket. :) Pedig itt aztán állítólag még durvábban megy a dolog, mint ahol mi bejöttünk, állítólag itt képesek a tuktukosok egy teljesen kamu határőrségi irodába vinni a turistát, ahol teljesen kamu határőrök teljesen kamu összegekre lehúznak, és még eztán visznek csak el az igazi határállomásra, ahol még aztán majd az igazi határőr is korrupt lesz velünk. Mindez szinte teljesen nyíltan megy és sokszor a turisták maguk is beletörődnek mondván, hogy ez a módja, és ha gond nélkül be akarnak jutni az országba, akkor ezt ki kell fizetni. 5-10 dollárt nekik megér, hogy ne kelljen kellemetlenkedniük, esetleg kicsit patáliázniuk. Ez csak azért nem szép, mert ezzel tovább fűtik a már elfogadott korrupciót, és megnehezítik az olyan „csoróbb”, hátizsákos vagy kerékpáros utazó életét, akinek ennyi pénz már sok és nem hajlandó kifizetni.

Na, de ennyit a dörgedelmeimről, és most lépjünk át Thaiföldre. 7Eleven, jól működő bankautomata, új SIM-kártya vétel, mert a régi már lejárt és nem lehet meghosszabbítani, feltankolás sticky-rice-ból és sültcsirkéből, aztán irány tovább az út.

Az út, ami ugyan még jobb minőségű és még szélesebb volt, mint odaát Kambodzsában, de annál unalmasabb is. Már nem sokat haladtunk ezen a napon, mert hamar sötétedni kezdett, és úgy voltunk vele, hogy inkább megint lefekszünk korán és felkelünk hajnalban, még korábban, mint ma, hogy holnap meg tudjuk húzni a távot. Egy pagodához kanyarodtunk le, ahol az udvaron a leghátsó épületeknél találtunk egy szerzetest. Nem kellett neki semmit magyarázni, se kérni tőle, már ahogy meglátott minket, mondta, ahogy tudta: „stay here night” – és mi maradtunk az estére, egy kisebb szentély mellett kaptunk helyet a szúnyoghálónknak, tehát odabent, ami nagyon jó volt.

Csakhogy az este tartogatott némi meglepetést. Az emberünk, akivel kezdetben beszélgettünk, egy másik épületben lakott, velünk csak egy öreg volt, egy ajtóval odébb, és szegény vagy süket, vagy bolond, vagy mindkettő lehetett, mert valamikor éjjel kettőkor megszólalt neki odabent valami zenélő ketyeréje a szobájában, és erre ő fel sem akart ébredni. Nem tudtuk, mi van, de tovább aludni sem tudtunk a zajban, ezért körbejártuk az épületet és benéztünk a szoba nyitott ablakán. Egy ledes lámpa zenélt, nem is értem, miért gyártanak ilyeneket, és főleg miért kell egy ilyen egy öreg szerzetesnek. Mindenesetre a kütyü vígan játszotta a dallamát, még akkor is, amikor végre valahogy felébredt a rumlis szoba közepén, a földön fekvő öreg. Mikor felült, ránk nézett, aztán az órájára, majd értetlen tekintettel visszafeküdt, és visszahunyta a szemét… :o Ááááá, ezt nem hiszem el! Egyszer tervezünk végre tényleg igazán hajnalban felkelni, és egyszer van előtte ilyen szép nyugodt esténk, amikor korán le tudtunk feküdni (én persze csak egy kis naplóírást követően), erre az éjszaka közepén kiderült, hogy egy szegény öreg süket szerzetessel vagyunk összezárva. Gondolkodtunk rajta, hogy kipakolunk és átköltözünk valahová máshová, de nem tudtuk, hogy hová szabad és hová nem, ezért végül nagy dilemmázás után, de végül felkeltettük az angolul kicsit beszélő szerzetesünket, a másik épületnél. Mikor leesett neki, miről van szó, már kezdett mosolyogni… Mégis, mi végül megbántuk, hogy felkeltettük, mert pont akkor kezdett elhaló hangon nyekeregni a kütyü, amikor visszaértünk a mi épületünkhöz. Még szerencse, hogy csak pár perccel később hallgatott végleg el, mert akkor aztán magyarázkodhattunk volna neki, hogy miért keltettük fel.

Harmadik nap – 101km – Not-ékig

Az esti történet ellenére reggel így is felkeltünk korán, és nekiláttunk a talán valaha volt legunalmasabb napunknak. Laosz, Vietnam és Kambodzsa után a „fejlett” Thaiföld nagyon üresnek tűnt, csak végtelen szántóföldek, ipari mezőgazdaság, és a városokon kívüli kietlen, egyhangú táj jellemezte végig az egész napunkat. Ilyen rég nem volt már velünk, ennél még Bangkoktól északabbra is izgalmasabb volt a terep. Nekem ezért sem tetszik a globalizáció, nem csak a terepet, a bolygónkat monokulturizáljuk és öljük le szisztematikusan ezzel, hanem az emberi kultúrát is. Itt már nem láttunk tradicionális házakat, sőt igazából semmit nem láttunk a városok között, csak pusztát, vagy ültetett erdőt, mert már mindenki csak a városokban él. Hogy őszinte legyek, ez elég letaglózó érzés volt. Emellett oké, hogy az út tisztább volt, de jóval szélesebb is, át se láttunk már a túloldalára, na nem mintha ott lett volna mit nézni. A járművek pedig többen voltak és nagyobbak, gyorsabbak is voltak, mint amihez ezelőtt szoktunk.

Valamikor a nap közepén megálltunk egy helyen, ahol volt egy újabb pagoda, és ahol Zita felfedezett egy fura vasajtót, ami szerintünk egy krematórium volt, vagyis emberi holttesteket hamvasztottak el az ajtó mögött. Persze az igazságot sosem tudtuk meg, ez csak a mi gondolatunk volt.

Nem is tudom már, hogy telt el ez a 100km ezen a napon, de nagyon unalmas volt. A sziesztánkat egy vadnyugati hangulatúra festett és felhangosított drága kültéri étterem és kalandpark együttesnél töltöttük, itt volt árnyék, ventilátor, elektromos áram és internet. Ez több volt, és tisztább, mint amihez hozzászoktunk, mégis kevesebbnek és üresebbnek éreztük az egészet.

A naplemente után néhány perccel megálltunk elgyötörve egy emelkedő tetején, és konstatáltuk, hogy még nagyon messze van a következő település – ránk fog sötétedni. Ekkor állt meg a széles út túloldalán – tőlünk kb. 20 méterre :) – egy hölgy a robogóján. Not elég jól beszélt angolul, és nem teketóriázott sokat, meghívott minket magához. Néhány kilométert csavarogtunk befelé az úttól mindenfél apró mellékutakon, és ekkor rájöttem, hová tűnt az élet itt Thaiföldön. Megvan az még, csak nem a főút mellett, ami hiába másodrendű út, attól még egy bazi nagy sztráda, és senki nem szeretne mellette lakni. Még cölöpös házakat is találtunk, mi több, mi magunk is néhány ilyen közé kanyarodtunk le Not-ot követve. A barátai közé vezetett minket, ahol hamarosan újra nekiállhattam a thai nyelvet tanulmányozni, sőt még egy chinlone labda is előkerült, és mialatt a vacsora készült, az egyik társaságbeli férfi hozott jeget, vizet és whiskey-t. Ebből kevertek össze egy enyhén alkoholos italt, amire én illedelmességből beneveztem egy-két kör erejére. Nem tudom, hogy maradt erőm minderre 101km után, de tény, hogy volt, és mindjárt nem kezdtem aggódni azon, hogy holnap még több vár ránk.

Persze nem mulattunk éjszakába nyúlóan, de nagyon jó volt Not-ékkel lenni. Mindent nem kóstoltunk meg, amit készítettek, ugyanis az ételek között volt bogaras is. Ezeket a bogarakat ők maguk tenyésztik, a házaik között megnézhettük azokat a felülről hálós, nagy fadobozokat, amelyeknek a belsejében sok száz csotányszerű bogár éldegélt, várva a sorsuk végeztére, hogy erős fűszerekbe hempergessék, majd forró olajban kisüssék őket, hogy így végül vacsora legyen belőlük. Mit mond erre Geszti Dániel, avagy egy hardcore vegetáriánus? :) Egy bogárral is embertelenség ilyet tenni? Bocsánat a provokatív kérdésért, ma ilyen kedvem van. :) És vajon kiszámolta-e valaki, hogy a bogár-”hús”-nak vagy a csirke kilójának kisebb-e az ökolábnyoma? Egyáltalán milyen fontos tápanyagok és nyomelemek vannak egy bogárban, jó-e bogár az egészségünknek? Ez mind érdekes kérdés, de ezen a sok okos környezettudósnak és fenntarthatósági és táplálkozási szakembernek eszébe se jut gondolkodni, mert kívül esik a látókörünkön, hiszen kinek jutna eszébe bogarat enni? És vajon hány ilyen dolog van még, ami nincs még „kitalálva” vagy „felfedezve”, holott nagyszerű és működő történet lehetne? Na ezért megint kap egy rossz pontot tőlem a globalizáció, amiben egyre többen, egyre inkább ugyanazt csináljuk, és egyre jobban beszűkül a látókörünk és egyre csököttebbek leszünk – beleértve most magamat is. És még mielőtt anti-globalistának (vagy nevezzük akárminek) titulálnátok, van nálam sok jó pontja is a globalizációnak, nyugalom. ;)

A bogarakat egyébként nem eszik egész Thaiföld szerte, inkább csak itt a keleti, Kambodzsához közeli részeken. Ha pl. megkérdeznél egy bangkokit, hogy evett-e már bogarat, esélyes, hogy ugyanolyan furcsán nézne rád, mintha otthon a szomszédodat kérdezted volna meg.

Este átvonultunk még a kis mulatság után Not házához, ahol ki se pakoltunk semmit, csak a két matracot és a hálózsákot. Hamar elaludtunk.

Negyedik nap – 118km – Bangkokig, Vojkanhoz

Hajnalban még a nap előtt keltünk. Megköszöntük Not kedvességét, leírtuk az elérhetőségét, majd elindultunk. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, találtunk egy útszéli sültcsirkés sütödét, itt bevásároltunk alaposan, hogy ha netalántán megint az történne, hogy 30-40km-en nem találunk semmit, akkor éhen ne haljunk. Persze ilyesmi nem történt, mert amint kiértünk a főútra, már érezhető volt, hogy Bangkok vonzáskörzetéhez közeledünk. Egyre több város, egyre több bolt és étterem. Reggel még köd ült a mezőkön és szinte még fáztunk is egy kicsit, de aztán ahogy felkelt a nap, úgy lett egyre melegebb és hamar azon kaptunk magunkat, hogy a délutáni sziesztát várjuk. Amikor megérkeztünk egy hatalmas, modern, útszéli pihenőhelyre, ott végül csak egy-egy italt és a hozottat fogyasztottuk el, és közben azon mosolyogtunk, hogy lehet, hogy itt nagyobb a tisztaság és a rendezettség, mint a szomszéd országokban, de azért az éttermes gyerekei még itt is a konyha közepén a játékaikat szana-szét szórva játszanak. :) Fejlett ország ez a Thaiföld, de azért mégsem egy rideg Európa, és ez azért jó. :) Bocsánat, a rideget senki nem kell, hogy magára vegye, csak aki úgy érzi! ;)

A szieszta végül nem lett túl hosszú, hanem helyette inkább párszor megálltunk egy-egy 7Eleven-nél, hűsölni egyet bent a légkondiban (phujj!) és enni egyet a self-service csirkés burgerükből. Ez az a történet, amit már ezelőtt is nagyon szerettünk, amikor annyi hagymát, uborkát, salátát és paradicsomot pakolhatsz a szendvicsedbe, amennyit csak akaszt, mindezt kb. 150 forintért. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy amennyit találsz, mert persze ne felejtsük el, hogy még mindig Ázsiában vagyunk, sokszor van, hogy ezek valamelyikéből, vagy akár többjükből egyszerre nincsen a jégre rakva, és ilyenkor legtöbbször hiába kérdezünk rá, csak egy vállrándítással közlik, hogy nincsen, elfogyott. Ekkor mi, ha elég szemfülesen előre megnéztük a zöldségkészleket még rendelés előtt, választhatunk, hogy vagy kifizetjük a változatlan árat, vagy nem kérjük a szendvicset.

Az egyik ilyen uzsonnánknál, ahogy ültünk a bolt előtte padkán és falatoztunk, megszólított minket egy thai autós. Tudott a nemrég balesetben elhunyt biciklis párosról, ő hozta fel a témát, és kérte, hogy nagyon vigyázzunk, mert a forgalom nagyon veszélyes. Úgy látszik, ez a hír nem csak a nemzetközi, hanem a thai médiát is alaposan bejárhatta, ha így idejönnek hozzánk az emberek aggódni értünk.

Befelé a városba nem volt könnyű, mert pont szembe sütött velünk a lemenő nap, és mivel egy ideje már én hordom Zita fényre sötétedős napszemüveg lencséit, nekem volt nehéz, azok ugyanis nem sötétednek (már?) eléggé be, szóval végig a szemembe sütött a nap, és választhattam, hogy hunyorítok, vagy fél kézzel tekerek a forgalomban és az egyikkel kitakarom a napot.

Csak az utolsó hat kilométeren kellett lekanyarodnunk arról a nyílegyenes, a reptér mellett is elhaladó útról, amin egész délelőtt hajtottunk. Ezt követően rögvest hatalmas dugót kaptunk, szívtuk a szmogot egy órán át, mire végre megérkeztünk Vojkanhoz, egy szerb sráchoz, a szállásadónkhoz.

Siem Reap-től Bangkokig összesen 387km-t tekertünk 2013. március 23-től 26-ig, aztán pedig egy hetet maradtunk thai fővárosban, hogy a különböző ügyeinket elintézzük és tervezzük, szervezzük tovább az utunkat. De erről már csak legközelebb…

Kambodzsa – Rövid összefoglaló

Tényleg csak röviden, mert a bringázás közben nem álltam meg, hogy erre is kitérjek. Kambodzsa jó kis ország utazni, még kellően „fejlettlen”, ami nem is csoda Pol Pot-nak köszönhetően, és megvan a saját kultúrája, a saját hangulata. Ahol jártunk, arról most nem is írnék különösebben, és azt is leírtam már párszor, hogy az út, amin jártunk, végig elég jó volt a bringázáshoz. Amiről nem meséltem, mert nem is jártunk arra, az Kambodzsa tengerpartja. Ha olyan gyönyörű, tiszta vizű tengerpartokra vágysz, ahol rajtatok kívül senki nincs, akkor azt Kambodzsában megtalálod. Sok másik utazótól hallottuk, hogy micsoda fantasztikus helyeken jártak, kihajóztak szigetekre, ahol az egész part csak az övék volt és ahol senki nem lakott, vagy ha igen, akkor is csak néhány tucat helyi élte egyszerű, de az utazó számára felettébb érdekes életét. Szóval Kambodzsa is jó hely, az emberek itt is kedvesek, befogadóak és segítőkészek, könnyű és érdekes volt itt bringázni és lenni, mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Menjetek még most, mert nagy kérdés, hogy a „fejlődés” milyen irányba löki majd tovább az országot, annak polgárait és hangulatát.