A Karimabadból a városban töltött 4. napon továbbálltunk volna, ha 3. nap nem jut eszünkbe, hogy még nem kirándultunk a környéken, noha ezt eredetileg terveztük tenni. Számos „canal-walk”, vagyis „csatorna menti séta” indul a városból, és Barbara felajánlotta, hogy egy darabon elkísér minket egy ilyenre, mert ő jószerivel már az összest bejárta. Ezek a csatornák engem nagyon érdekeltek, mert már Karimabadba jövet is néztem őket az útról.
Pontosabban akkor még nem tudtam, mit nézek, Barbara világosított fel arról, hogy azok a vízszintes (vagyis távolról annak tűnő, de valójában enyhén lejtő), egyenes sávok a hegyoldalakban ember alkotta vízvezeték csatornák, és lehetőség van mellettük sétálni, mert olyan széles a töltésük. Ezek a csatornák arra szolgálnak, hogy a forrásoktól vagy a gleccserektől elvezessék a vizet a településekig.

Séta a csatornák mentén – Függőleges sziklafalban

Karimabad környékén rengeteg ilyen csatorna van, és Barbara nekünk egy olyat nézett ki, ami a város mögötti, szurdokszerű, meredek falú, sziklás völgybe vezetett minket. Először Karimabadon kellett keresztülkeverednünk magunkat, és már ez se ment volna könnyen Barbara nélkül, mert könnyen el lehet veszni a kis utcácskákban, amelyek a hegyhez közel egyre csak szűkülnek, a meredekebb részeken pedig már csak akkorák, hogy egy jól megtermett tehén és egy kecske még épp elférnek rajta egymás mellett. Aztán ezek az utcák inkább már csak ösvények lesznek ott, ahol a házak már eltűnnek, és csak a legelő marad, meg a kőfalak, na és persze a kis patak mellettünk, ami néhol vízesés formájában zubog alá. Szóval ilyen tájakon másztunk fel, s fel, egyre csak fölfelé, követve Barbarát.
Aztán amikor végre felérünk egy csatornához, azt hittük, már nincs tovább, Barbara nekivágott egy egészen meredek sziklafalnak, természetesen ismét felfelé. Zitának ekkor már nagyon nem ízlett ez a sok kaptató, ezért megkérdezett egy arra járó kecskét is a helyes irányról,

VIDEO KECSKE (készen van, de majd kicsit később publikáljuk, ha lesz megfelelő internetünk)

de ő is csak azt mekegte, amit Barbara is mondott nekünk: irány fölfelé! Jó 50m-el feljebb egy újabb csatornához érkeztünk meg.
Ezt a csatornát úgy kell elképzelni, mint egy hegyoldalba vágott utat. Csupán annyi a különbség, hogy az út esetünkben keskenyebb, és a sziklafal oldali szélén van egy mélyedés – ez utóbbi a meder a víznek. A mi csatornánk medre száraz volt, most éppen másféle vezetik a vizet, ez csak egy tartalék csatorna, ha történne bármi a másikkal, ami a kanyonunk másik oldalában megy. Merthogy egy szűk kanyon oldalában sétáltunk a csatornánk mentén. A kilátás több volt, mint pazar: a kanyon kijáratával szemben egy gleccser vájta U alakú völgy, alattunk a Baltit Fort és a kanyon alja, balra a Golden Peak látszott a távolban, jobbra pedig a Rakaposhi nevű hétezres uralta a látképet a Hunza völgye mögött. Már csak ezért megérte ide feljönni, noha maga az ösvény is elképesztő volt. Ahogy beértünk a szűk kanyon oldalába, úgy lett egyre meredekebb a sziklafal, amin haladtunk. Nem egyszer visszahajló sziklák alatt sétáltunk el, miközben a kb. 1 méter széles ösvényünkön be kellett húzni a fejünket, hogy elférjünk a szikla alatt. Gyakorlatilag egy kényelmes, sík ösvényen sétáltunk, de egy függőleges sziklafal oldalában.

TV2 Aktív interjú 2800m-ről

Egy helyen, ahol egy szirt tetején kicsit kiszélesedett ez az ösvény, fél órára tábort vertünk, beállítottuk a kamerát egy megfelelőnek vélt szögbe, elővettük a Kindle-t a TV2 Aktív kérdéseivel, és szépen sorra megválaszoltuk őket.
Barbara volt egy személyben a riporternő és az operatőr is. :) Épp amikor a második 10 perces blokkot kezdtük el felvenni, és csapat kecske sétált el mögöttünk. Ez annyira tetszett nekünk, hogy direkt kértük a TV2-t, hogy hagyják benne a vágott verzióban a kecskéket, de végül csak a vágatlanban kaptak helyet. Az interjú közben azon izgultunk, hogy meg ne ismételjék a pár perccel a felvétel kezdete előtti robbantásokat, ugyanis pár száz méterrel alattunk, a kanyon túloldalában folyamatosan robbantottak a csatornaépítők. Ezeket a robbanásokat már hallottuk Karimabadból is az előző napokban, de most innen, közelről sokkal hangosabban és ijesztőbben hatottak, mintha sorozatos ágyúdörgéseket hallottunk volna. Azon nevettünk, hogy majd biztos akkor fogják őket megismételni, amikor épp arról beszélünk majd a kamerának, hogy milyen békés hely ez a Pakisztán a közhiedelemmel ellentétben. Persze végül nem robbantottak újra, valószínű sokkal több mint fél órába telik a csatornaépítőknek újra elhelyezni egy adag robbanószert a sziklába.

Fölfelé a morénán

Miután végeztünk az interjúval, pár száz méterrel később ettől a szirttől megérkeztünk a kanyon közepébe. Itt úgy döntöttem, hogy én felszaladok az Ultar Meadow nevű helyre. Zita sajnos nem tartott velem, mert annyira nem szeret felfelé mászni, és az idő is fogytán volt már – csak négy óránk maradt sötétedésig. Így hát magamhoz vettem a fényképezőgépet, a GPS-t, némi vizet és kekszet, majd búcsút mondtam a lányoknak, és elindultam fölfelé a morénán, ahol egy kis ösvény mutatta az utat a sziklák között. Ez az ösvény egy vastag műanyag vízvezetéket kerülgetett, ezen a csövön volt levezetve a gleccser vize a sziklába vájt csatornákig. Jó tempóban haladtam fölfelé és nagyon élveztem a menetet. A táj csodálatos volt, két nagy sziklafal között haladtam fölfelé, szemben pedig havas hegyek tornyosultak.

Feljebb az út néhol ellaposodott és füves mezőkre értem ki, ahol patak csörgedezett és néhány fa is megmaradt a kevés földben.
Ezek a kis rétek szinte mesebelinek tűntek, még így a már kopár fákkal is… Közben gondolatban az otthon maradt barátaimmal sétáltam, és elképzeltem, hogy ők is mennyire élveznék ezt a kis kirándulást. Eszembe jutott, ahogy Banderral megmásztuk az Olimposz egyik mellékcsúcsát anno az athéni biciklitúra alkalmával, vagy amikor a Dúddal felmásztunk a Garda-tó felett arra a nagy kopasz hegyre, a Monte Baldo-ra… Persze csak miután körbekarikáztuk a tavat 25km/h-s átlaggal! :) Szép idők voltak azok is! Kicsi az esély rá, de el tudom képzelni, hogy egyszer ide eljutunk még egyszer, barátokkal is az életben.

Az Ultar Meadow meseszép katlanjában

Csak később vettem észre, hogy valószínű már magán a gleccseren járok, mert a kőhalmok között nagyobb, fekete jégdarabokat is felfedeztem.
Egyre feljebb és feljebb értem, és közben megszűnt körülöttem az idő, csak másztam és másztam, nagyon élveztem a menést. Egy ponton balra kanyarodott az út, és meredeken elindult fölfelé a sziklás hegyoldalban. Pár perc múlva már felülről láttam azt a kőrengeteget, amin az előbb jártam. Hamarosan megérkeztem a hegyoldal pereméhez, ahonnan egy síkabb rész következett, a katlanban lévő jaklegelő pereme. Megérkeztem az Ultar Meadow nevű helyre. A talaj itt zöldebb volt, és a fű mellett, nagyobb, szúrós növények is meg bírtak maradni. Szemben a hegymászók nagy kedvence, a „Lady’s Finger” (A Hölgy Ujja) nevű csúcs szökött az ég felé, jobbra pedig egy hatalmas, meredek gleccsert pillantottam meg, ez volt az Ultar gleccser. Na, ez már döfi, ez igazi, masszív gleccser, hófehér, tiszta jég! Fantasztikus látvány volt!

Egy óra alatt értem fel a csatornától. Ez feleannyi idő volt, mint amennyit Barbara mondott erre a távra. Pedig ő is tudja szedni a lábait, de én úgy látszik most nagyon meghúztam a tempót, a gyönyörű idő és a táj megbolondítottak. A GPS 3100m-es magasságot mutatott. Csak egy szál Ironclad aláöltözet volt rajtam, a lábamon egy rövidnadrág egy hosszú szárú lastex felett, de nem fáztam – mindaddig, amíg meg nem álltam.

Feljebb két embert és egy házat láttam meg, mint később kiderült, a tegnap esti vacsoránál megismert angol srác, és a kínai lány, Maggie voltak azok. A házat már együtt fedeztük fel. A bejárat előtt téli ruhákat találtunk egy kupacba lerakva, odabent tűzhelyet, egy szögre akasztva pedig lisztet és olajlámpát. Itt el lehetne lenni éjszakára egy matraccal és egy jó hálózsákkal. Vacsorára csápátit készíteni, és nézni a csillagokat! Itt aztán nincs sok fényszennyezés az biztos! Hogy világíthatnak a hegyek és a gleccser teliholdkor…

Lavina az Ultar gleccser felett

Mivel még közel 3 óránk volt sötétedésig, egyetértettünk abban, hogy van még időnk átsétálni a katlan gleccser felöli széléhez, hogy közelebbről is szemügyre tudjuk venni a hatalmas jégtömeget. Épp, mikor elindultunk, hangos roppanást hallottunk a gleccser teteje felől. Egy lavina indult útjára… Mint a pisztolyt, úgy kaptam elő a fényképezőgépet, zoomoltam és elindítottam a felvételt:

A videón jobban látszik a hófelhő, mint szabad szemmel, ezért állítottam le a lavina elülte előtt a felvételt, nem láttam, hogy még tart a dolog, távolról úgy tűnt, mintha megállt volna már. Aztán persze meg is állt, nem sokkal azután, hogy leállítottam a felvételt. A hó már nem érte el a gleccser tetejét. Ez volt a második lavina, amit életemben láttam, és az első norvégiai élményhez képest ez sokkal hatalmasabb és elementálisabb volt.
A gleccser széléig nem tudtunk elmenni, mert egy meredek sziklás peremben véget ért előtte a plató. A peremről azért megcsodáltuk a jégtömeget, és egy jó fénykép kedvéért versenyre keltünk a nappal, ami egyre inkább eltűnni látszott a szemközti hegy mögött, így lehetetlenné téve egy jó fénykép készítését. De valamivel lejjebb, a perem alsóbb szakaszain még sütött a nap, ezért gyorsan arrafelé vettük az irányt. Végül sikerült a kép, igaz a gleccser mellett a fél táj sötétségbe borult már.
Lefelé menet a spontán túratársakkal való beszélgetés alatt úgy elrepült az idő, hogy észre se vettük, és már lent is voltunk a csatornáknál. Ugyanazon a sziklafalon mentünk hazafelé, amin jöttünk, mert Barbara elmondása szerint a másik oldalon keskenyebb és porosabb az út. Ahogy kiértünk a kanyon bejáratához, a délelőttinél szebb látvány tárult elénk, ugyanis most nem szemből, hanem jobb oldalról, a Rakaposhi felől tűzött a nap. Igaz, a panorámakép végül a délelőtti fotókból lett megvágva.

Balra a Golden Peak most megmutatta, miért ez a neve, gyönyörű színekben pompázott már ekkor, noha a naplemente még majd egy órával odébb volt.
A faluba leérve több helyen az apró utcácskák zsákutcáiba futottunk bele, és ezt persze nem bántuk, mert a helyiek végül mindig útba igazítottak, és mindeközben sok érdekeset láttunk, például egy kis kecskét, ami egy falnak támasztott műanyag lavóron tanulta az egyensúlyozást az anyja mellett.

Úgy terveztem, hogy másnap ugyanezt a túrát Zitával megismételjük, de végül nem mutatott különösebb érdeklődést egy újabb gyalogtúra után, inkább nekiállt festegetni és köveket kidekorálni, ami nem is volt baj, hiszen mint már írtam, rám tört a fogam fájása, és ez elég borzasztóvá tette a következő néhány napot, na de azóta már azon is túlvagyunk.

A Khunjerab-hágóban (4734m) – Utunk új szakaszához érkezünk, mostantól nincs többé rohanás!

Miután túlestünk a kínai vámon Tashkurgan mellett, a busz folytatta útját Pakisztán felé, és egyre magasabbra és magasabb törtünk, ahol egyre hidegebb lett, és még a hó is elkezdett szakadni. Egyik olvasónk javasolta a hágóból való lebringázást és Arman-t ugyan megkérdeztük a Khunjerab hágón való kiszállásról és az onnan bringán való folytatásról, de valószínű akkor sem szálltunk volna ki, ha szabadott volna, mert odakint hóvihar tombolt, és azon is csodákoztunk, hogy a buszunk ilyen simán felbírt menni a szerpentinen. Megállás és különösebb mámoros pillanatok nélkül kereszteztük a Kína és Pakisztán földrajzi határán fekvő, az utunk szempontjából eddig a percig kulcsszerepet játszó 4734m magas Khunjerab-hágót (Khunjerab = Valley of Blood, a Vér Völgye). Ez a hágó kritikus volt a szempontunkból, mert ha ez zárva lett volna az érkezésünkkor, jelentősen át kellett volna terveznünk az útvonalunkat, ami fájdalmas lemondásokkal járt volna. Lemondhattunk volna a Karakorum Highway-en való biciklizésről, és valahogy repülővel kellett volna átjutnunk a Himalája déli oldalára, vagy megkerülnünk azt szárazföldön, de utóbbi esetben a pakisztáni vízumunk lejárt volna, és ez nem csak kidobott pénzt, hanem azt is jelentette volna, hogy ezen utazás során le kell mondanunk erről az országról, mivel a vízumot magyar állampolgár csak az anyaországában kaphatja meg. Hát mindez nem következett be, megérkeztünk a hágóba. Ez egyben azt is jelentette, hogy mostantól nincs szükség a rohanásra, mostantól bárhol, bármikor ott maradhatunk még egy napot, ha úgy tetszik, nem kell többé arra gondolni, hogy lehet, hogy ezen az egy napon múlik majd a Karakorum Highway. Igaz, vízumaink még mindig vannak, ezekhez tartanunk kell magunkat, bár Arman azt is elmondta, hogy Pakisztánban állítólag könnyű meghosszabbítani a vízumunkat, és még pénzbe sem kerül.

A hágót csak egy nagyobb kapu jelölte, ami így a hóviharban úgy nézett ki, mintha egy sci-fi filmbe csöppentünk volna. De ez valóság volt, méghozzá jéghideg, hóviharos valóság, ami a pakisztáni oldalra átérve egyúttal rázóssá is vált, mivel a kínai aszfaltot felváltotta egy keskenyebb, köves, murvás út.
Ezen kanyarogtunk lefelé, mígnem leértünk a völgybe, ahol nem sokkal jobb, de talán valamivel szélesebb út folytatódott. Itt már véget ért a hóvihar, de az idő még mindig sötét és borús volt. A táj így nem nyújtott akkora élményt, és azt se bántuk túlságosan, hogy nem bringával tesszük meg ezt a szakaszt. Egy meredek falú, szűk völgyben aljában haladtunk a befagyott patak mellett, sziklafalak között. Néhol a sziklafalakról jégcsapok halmaza lógott, máskor néhány ibex-et pillantottunk meg. Az állat magyar nevét sajnos nem tudjuk, mert buták vagyunk, de talán a hegyi kecske lesz az. Egy jóóó nagyra nőtt hegyikecske! :)

Érkezés Pakisztánban, egy délután a sost-i határállomáson

Sost-ba kora délután érkeztünk meg. A busz egy nagyon durván köves udvar sarkába tolatott be, a bringákat félig elégetett koszos, büdös szemétdombokon keresztül kellett kipakolni a saras, bűzös busz hátuljából. Ettől nem lettünk túl vidámak, mint ahogy attól sem, amikor megláttuk, hogy az én bringám üvegszálas ülése oldala elrepedt. Nem vészes a sérülés, mert nem ott repedt meg, ahol a hátamat tartja, csak a szélén, de akkor is… Kérdeztük Armant, hogy érdemes-e reklamálnunk, de mondta, hogy nincs sok értelme, és nem is nagyon tudtunk volna már kinél, mert a sofőrünk eltűnt. Bent az épületben a pakisztáni vámosok hálózata ledöglött, így végül papírra vitték fel az adatainkat, miután 20 percig hiába vártunk a rendszer felállására. 2600-as Cisco Router-ük volt, nosztalgiával gondoltam vissza a KFKI-s időkre, és az 5×9 szervizraktárára, ahol halmokban álltak ezek a legalább 10 éves hálózati eszközök. Igazából ekkor kedvet éreztem jól megkonzolozni a kicsikét és belemászni a pakisztáni határőrség hálózatába… :) Na, de ezt majd Ausztráliában, csak vegyenek fel valahová majd! Érdekes, hogy induláskor villámgyorsan és fájdalom nélkül sikerült otthagyni a szakmám, most viszont bizonyosan elmosolyodnék, ha egy fekete képernyőn egy promptot pillantanék meg zöld Lucida Console betűtípussal. Jó lenne körbejárni azt a hatalmas országot routereket telepítve, mint ahogy gyakornok koromban tettem anno Magyarországon, 6 éve.
Miután túlestünk a pakisztáni belépésen, konstatáltuk, hogy hála a határőrök átgondolatlan pecsételgetésének, Zita útlevelében már csak 9 szabad oldal maradt. Nem tudjátok véletlenül, hogy lehet-e a valahol DK-Ázsiába vagy Ausztráliában magyar nagykövetségeken keresztül útlevelet igényelni? Reméljük, hogy igen, különben bajban leszünk… Vagy esetleg már nem aktuális vízumokra szokás másikat ragasztani az útlevélben? :) Bármelyik megoldás gyógyír lehet a problémánkra, amin most még nevetünk, de lehet később komoly gond lesz számunkra.

Szállodaválasztás, pénzváltás és vacsora Sost-ban

Sost-ban kemény 500m-t gurultunk a szállodáig, azt is az út bal oldalán, mivel Pakisztán anno egy és ugyanaz volt Indiával, ami akkortájt még angol gyarmatnak számított, ezért a balra tarts az utakon. Szállodának először a Lonely Planet által javasolt Asia Star Hotel-t néztük ki, de miután megláttuk a fűtetlen koszos szobákat, a lányok más lehetőségek után néztek. A lányok, merthogy közben összecsapódtunk Samuelékkel, vagyis a svájci házaspárral. Végül a szomszédos Sost Park Hotel-ben kötöttünk ki, duplaágyas szobánként 300 rupiért, vagyis 810 forintért. :) Ez az árkategória végre azt jelenti, hogy hosszú idő óta újra képesek leszünk az eredetileg kitűzött napi 10 eurós büdzsét újra tartani. Ehhez persze először pénzre volt szükségünk, és ehhez váltanunk kellett, amit közvetlen a hotel melletti kis boltban meg tudtunk tenni, így megszabadultunk az összes maradék yuan-unktól és egy 100 dollárosunktól, cserébe sok-sok pakisztáni rupi ütötte a markunkat.
Vacsorázni Samuel-ékkel együtt mentünk, miután körbejártunk néhány főút menti boltocskát és bevásároltunk belőlük reggelinek valóra, egy kis koszos étteremben kötöttünk ki. Otthon még kocsmának is mocskos lett volna, de itt barátságosnak tűnt, a helyiek is itt ettek, és mi is itt kértünk fejenként egy-egy adag szaftos, mócsingos marhahúst apró darabokra vágva, csapatival, vagyis a helyi vékony, frissen készített lepénykenyérrel tálalva. Ehhez még teát is kértünk, és még így is csak 500 rupit fizettünk összesen négyünkre. Ez kb. 1310 forint, amit Samuel sokalt az adagonként néhány falat zsíros húsért, bár szerintem fair ár volt.

Mozi est gyertyafénynél négyesben, hogy ne egy hűtőben kelljen aludnunk

Estére úgy gondoltuk, hogy jó lenne valahogy felfűteni a szobánkat, amiben se áram, se fűtőtest nem volt, ellenben a leheletünk látszott, és amikor elővettük a hőmérőnket kiderült, hogy nem több, mint 6 fok van benne, vagyis kb. annyi, mint egy nyugati háztartás hűtőszekrényében. Szóval arra gondoltunk, hogy az egyetlen fűtőtest, ami itt szoba jöhet, az az emberi test, ezért összetoltuk az ágyainkat, kiválasztottunk egy ígéretesnek tűnő filmet a még bátyámtól kapott mozikból, s áthívtuk svájci útitársainkat egy mozi estre. Gyertyafénynél néztük végig a „The Last Station” című, Tolstoy utolsó éveiről szóló filmet. A gyertyafény természetes csak a hangulathoz kellett, és Samueléket is a társaságuk miatt hívtuk át, nem pedig azért, hogy felfűtsék velük a szobát, bár tény, hogy a film végére nem egész 9 fokra emelkedett a szobánk hőmérséklete. :) Sőt, a film közben az áram is megérkezett a konnektorokra, így nagy örömömre nem használtuk el a netbook fél aksiját egy film kedvéért. A film után még beszélgettünk kicsit, illetve próbáltunk valami időjárás előrejelzést találni a neten a környékre a Kindle-n, de a GPRS olyan lassú volt, hogy azt már Samuel-ék nem bírták kivárni, elmentek aludni a szobájukba, mivel másnap reggel 6-kor indult a buszuk Husseini felé. Ők is betervezték az Arman által javasolt gyalogtúrát Gulmitból. Épp, hogy elbúcsúztunk, a Kindle képernyőjén végre megjelent a következő 6 nap előrejelzése a környékről. Viccből megígértük Samuel-éknek, hogy ha így lesz, akkor reggelre egy papíron ott hagyjuk az ajtónk külső oldalán (ami az ő szobaajtójukkal szemközt volt) a következő napok időjárását. Ezt Zita olyannyira komolyan vette, hogy egy az egyben átmásolta a részletes előrejelzést néhány WC-papír darabra, amit viaszcseppekkel ragasztott az ajtónkra. Így reggel arra ébredhettünk, hogy svájci barátaink hangosan nevetnek a szobánk előtt. A papíron több mosolygó napocska szerepelt, ezért bizakodóak voltunk a következő napok élményeit illetően…

Miért busszal?

Néha zavarban vagyok, mert van, hogy két naplóírás között eltelik egy hét is, és közben rengeteg élmény ér minket, melyek mind felülírják a rövidtávú memóriámban található emlékeket, most például nem emlékszem, hogy leírtam-e már, hogy miért döntöttünk úgy, hogy buszra szállunk már Kashgarban, és nem csak a tőle 290km-re található Tashkurgan-ban. De jobb kétszer, mint egyszer sem, szóval: Az nyilvánvaló volt, hogy Tashkurgan-tól, a kínai határállomástól a pakisztáni határállomásig, a 4734m magas Khunjerab hágó túloldalán található, 2700m fekvő Sost-ig nem kerékpározhatunk, mert ezt nem engedik a kínai hatóságok. Arra volt valami esély, hogy ha találunk egy dzsipet, ami felvisz minket a hágóig, akkor onnan le tudunk bringázni Sost-ig, de mivel már november második felében jártunk ekkor, és a dzsip költséges lett volna, ezt az ötletet eleve elvetettük. Sőt, végül úgy döntöttünk, hogy nem játszadozunk az idővel és nem kockáztatunk, hanem amilyen gyorsan csak lehet átjutunk Pakisztánba, nehogy azon a 3-4 napon múljon a bejutásunk, ami alatt letekernénk a 290km-t Tashkurgan-ig. Kicsit fájt, hogy megint teleportálunk, de úgy voltunk vele, hogy csak jussunk be Pakisztánba, aztán ott még mindig lesz mit bringázni, Sost és Iszlamabad között ugyanis 770km hosszú a Karakoram Highway. Inkább biztosra megyünk, és tekerünk „csak” 770km-t a KKH-n, mintsem hogy kockáztassunk, csak azért, hogy a kínai oldalon is tekerjünk még 290km-t, így összesen 1060km-t a híres magashegyi úton.

Ágyas busszal egy tashkurgani hotelig

A buszállomásra megérkezve még nem volt biztos, hogy elindulunk az adott napon, ez azon múlt, hogy összegyűlik-e az elegendő utas Pakisztán felé. Erről fogalmunk sem volt, hogyan tartanak nyilvántartást, mert amikor előző nap kérdeztük a buszt, nem írtál fel a nevünket semmilyen listára, sőt ez az indulásunk napján sem történt meg. Ezzel már el is árultam, hogy végül sikerült elindulni azon a napon, amikor terveztük. Miután megérkeztünk az állomásra, két-három óra várakozás után kiderült, hogy megyünk, indul a busz ezen a napon. Újabb egy óra elteltével bepakolhattuk a bringákat és a táskáinkat a busz hátuljába, majd kb. újabb fél óra múlva végre kigurultunk az állomás udvaráról. A táj nem okozott sok fájdalmat azért, mert busszal suhantunk keresztül rajta. Kezdetben egy nagy, széles, de sziklás, meredek oldalú völgy jobb oldalán hajtottunk, aztán pedig, amint felértünk a Pamír fennsík ezen kínai, keleti peremére, dezsavú érzésünk támadt, ugyanis a táj nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit Murgab környékén láttunk Tádzsikisztánban. A fő különbség a lakosok mennyiségében volt, egymást érték a falvak. Na jó, az út minősége is nagy különbség volt, ugyanis egy tökéletes minőségű gyönyörű széles aszfaltozott országúton hajtottunk, igaz ez sokat nem érdekelt minket, hiszen egy buszban ültünk.
Egy buszban, amiben nem voltak székek, azonban ágyak igen. Három sorban, és két szinten. Mi a bal oldali sorban lent, egy általunk előre megtisztított ablak mellett foglaltunk ágyakat. A bal oldal fontos volt, mert az útikönyv külön megemlítette, hogy ha látni akarunk valamit a tájból akkor a bal oldalon foglaljunk helyet. Ebben teljesen igaza volt a könyvnek, mert végig a völgy jobb oldalán hajtottunk, a busz jobb oldalából legtöbbször csupán a mellettünk elsuhanó sziklafalat láttunk volna.
A busz sötétedés előtt végül megállt Tashkurganban egy szálloda mellett. Ezt igazán nem értettük, mert azt gondoltuk, azért vannak ágyak a buszon, hogy ott aludjunk út közben, tehát azt hittük, hogy éjjel is buszozni fogunk, de ez nem így volt, az egész busz leszállt és szobát bérelt a szállodában. Megkérdeztük, hogy maradhatunk-e a buszon, de ezt nem engedték, igaz talán a nagy hideg miatt nem is lett volna jó ötlet.
A szoba 60 yuan volt kettőnkre, épp a fájdalomküszöbünk környékén, valamivel 1000 forint alatt. A szobához járt egy termosz forró víz is, amit kiválóan fel tudtunk használni a vacsorához, tésztalevest készítettünk. Jókat derültünk és örvendtünk közben a Kindle segítségével elolvasott hozzászólásokon, majd esti mese gyanánt megnéztünk egy buta amerikai vígjátékot, aztán én még írogattam egy kis naplót, mielőtt eldőltem volna.

Arman mesél Pakisztánról, K2-ről, 9/11-ről, földomlásról…

Másnap 8:30-kor indult a busz, újra helyet foglaltunk az ágyainkon, majd elkezdődött a szokásos kedélyes diskurzus a pakisztáni barátainkkal. Merthogy a busz utasait a svájci házaspáron és rajtunk kívül kizárólag pakisztániak alkották. Ők mind nagyon barátságosak voltak és sokuk nagyon jól beszélt angolul. A legtöbbet közülük Arman Ali-val beszélgettünk. Arman tour guide, vagyis túravezető volt 2001. szeptember 11-e előtt, de miután a repülők lerombolták az ikertornyokat New Yorkban, Pakisztánt az amerikai média feketére festette, és az előtte a turisták által igen kedvelt országban gyakorlatilag szinte megszűnt a turizmus, alig tették be ezután külföldiek a lábukat Pakisztánba. Ekkor Arman más megélhetés után nézett, és falujában, Gulmitban egy ruhaboltot nyitott. Az üzlet beindult, és később még egy boltot nyitott a családjával. Persze javarészt nem erről beszélgettünk, hanem a 9/11 előtti túravezetős kalandjait emlegette fel Arman, és mi erre nagyon lelkes hallgatóközönség voltunk. Anno egész szezonban csoportokat vezetett, 7 főtől 25 főig, az egy napos kis gyaloglásoktól kezdve a két hetes expedícióig mindent. Többször járt 6000m felett a K2 (8611m, a világ 2. legmagasabb hegycsúcsa, sok hegymászó szerint nehezebb meghódítani, mint a Mount Everestet, a KKH-tól valamivel keletre található „mágikus” hegy) alaptáborában csoportokkal, de a legemlékezetesebb túrái azok voltak, amikor egy olyan hágót hódítottak meg éjfél körüli indulással, ahonnan négy darab 8000m feletti csúcs is látszik. A hágóba azért indultak ilyen korán, mert napfelkeltére volt időzítve a megérkezés. Ha szerencséjük volt, és tiszta idő volt, a nap először nem őket érte, hanem sorra a 8000m feletti hegyek csúcsait festette be vörösre. Ez a látvány állítólag elképesztő, több alkalommal több csoporttag is a könnyeivel küszködött az élménytől. Szóval még meg sem érkeztünk Pakisztánba, már azon gondolkoztunk Zitával, hogy hogyan és mikor kéne egyszer ide visszajönni. Például Üzbegisztánból indulva, tavasszal kezdve, ugyanezt az útvonalat még lassabban, és végig csak bringával végigjárva, hogy aztán az egész augusztust a Karakorum hegységben töltsük, gyalogtúrázva. Egy Bukhara-Iszlamabad kerékpáros és gyalogtúra sok baráttal! :) Már a gondolatától is fülig ér a szám.
Arman nem csak a vidám turistaélményeit mesélte el, hanem egy sokkal szomorúbb és megrázóbb történetet is. 2009 januárjában egy földcsuszamlás következtében Gulmit alatt kb. 20km-re a Hunza folyó völgyében a föld maga alá temette egy Attabad nevű falu egy részét, néhányan meg is haltak a katasztrófa következtében. Az igazi katasztrófa viszont csak ezután kezdődött, ugyanis a hegyről leomlott föld természetes duzzasztógátként kezdett működni a Hunza folyó előtt. Tavasszal, a hóolvadás idején elkezdett rohamosan növekedni a vízszint, és néhány hónap alatt egy 30km hosszú, és a legmélyebb pontján több mint 100m tó jött létre a völgyben. Ez a fiatal tó az Attabad-tó nevet kapta, a gátat pedig csak „The Block”-ként emlegetik. A tó végleges vízszintjét 2009 augusztusában érte el, néhány falut egészben, néhányat pedig részben betemetett. Arman gulmiti háza előtt 1,5 lábbal, vagyis fél méterrel alatta állt meg a tó szintje. Ez elképesztő szerencse, bár ennek ellenére nem lettem volna Arman helyében azokban a hetekben, hiszen bizonyosan nem tudhatta, hogy a vízszint hol fog megállni, valószínű lélekben és gyakorlatban is fel volt arra készülve, és a víz elönti a házát.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a tó létrejötte legalább lassan történt, így az ott élő embereknek volt időjük magasabb területekre menekülniük, és az értékeiket kimenteni. Ez a tó a Karakorum Highway egy 30km hosszú szakaszát is maga alá temette, ezért ezen a szakaszon ma hajók közlekednek.

„Nest of Flowers” – Gulmitból egynapos gyalogtúrát iktatunk be az útitervbe

Armantól azt is megtudtuk, hogy a tó Husseini-nél kezdődik, Sost után 47km-re, itt tudunk majd hajóra szállni, amiért semmiképpen ne fizessünk többet 500 rupi-nél kettőnkre és a két biciklire. A hajó kérésre megáll Gulmit faluban, ahol érdemes 1-2 napot eltöltenünk. Erre Arman rá is vett minket, miután javasolt egy egy nap alatt bejárható túraútvonalat, Gulmitból indulva, keresztül Amaris, és Ghulkin nevű falvakon, továbbá a Ghulkin-gleccseren, ami egy „sáros” gleccser, de biztonságos rajta az átkelés, mint ahogy az egész túrát is meg tudjuk csinálni mindenféle vezető nélkül. A túra egy kacsák lakta Borith-tó nevű helyen ér véget, ahol van egy olcsó kis étterem is. Innen már csak egy rövid séta vissza Husseini-be, ahonnan hajóval vissza tudunk menni Gulmitba, ahová már tippet is kaptunk a szállást illetően: ha a Gulmit Continental Hotel nevű helyen megemlítjük Arman Ali nevét, biztosan számíthatunk egy kedvező árra. Mindezt természetesen bőszen jegyzeteltem a kis noteszembe, sőt még egy kis térképet is rajzolt nekünk Arman a túráról, mert ezek után természetesen belevettük az útitervünkbe Gulmit-ot, és ezt az egynapos gyalogtúrát. Régóta vágytunk már arra, hogy valahol megálljunk kicsit, és gyalogosan is felfedezzük a vidéket, ám erre eddig nem igen volt lehetőségünk, mert mindig úgy voltunk, hogy nem, nem állhatunk meg, mert a Karakorum Highway be fog zárni, és akkor Kínában ragadunk, aztán tervezhetjük át az egész útitervünket. Most azonban már csak egy karnyújtásnyira volt Pakisztán és a Karakorum Highway, és végre gondolkozhattunk ilyesmikben is.
Gulmit jelentése egyébként „Nest of Flower”, vagyis a virágok fészke, merthogy tavasszal mindent beborít a környéken a virágok színe és illata. Kérdeztük arról is Arman-t, hogy mennyire tart még az ősz a KKH mentén, és a válasz az volt, hogy a lentebbi területeken még nem hullott le minden levél a fákról. Reméljük még kitartanak az őszi színek addig, amíg odaérünk.

Polio a kínai vámnál

Ennyi történet és tanács után természetesen már epekedve vártuk, hogy megérkezzünk Pakisztánba. A busz reggel egy Tashkurgan melletti vadonás új vámállomás épületéhez vitt minket, ahol vám- és útlevélvizsgálat következett a kínai hatóságok részéről. Próbáltak bevetetni velünk egy Polio nevű gyógyszert valamiféle kór ellen, de amikor megnéztük a kis sárga oltási könyvünket, kiderült, hogy már kaptunk ilyet egy injekciós formájában, több más ellenszerrel kombinációban – „Di-Per-Te-Polio”, ezért egy X-el a „no” rubrika mellett és az aláírásunkkal megtagadtuk a gyógyszer bevételét. Merthogy erre is lehetőség volt! :)
A cuccainkat át sem vizsgálták, azok a buszban maradva kerülték meg a röntgengépeket, mint ahogy az egész épületet is. A helyiek is csak egy-két dobozt vagy táskát vittek be és mutattak be a vámnál, holott tudtuk – és ez a vámosoknak is nyilvánvaló volt, mert kinyittatták a busz csomagtartóit -, hogy ennél sokkal több holmijuk van. Ezt nem értettük, de nem akadtunk le túlságosan a dolgon, hiszen a mi összes cuccunk és a bringák is ezek között volt, és a fenének se hiányzott őket kipakolni a busz hátuljából. Miközben arra vártunk, hogy tovaengedjenek minket, a kínai őrök nagy fegyelemmel őrizték a buszunk társaságát, egy nagy betonplacc sarkán kellett álldigálnunk, és ha túlságosan eltávolodtunk egymástól, azért már ránk szóltak. A közeli WC-re azért kísérettel elmehettünk és ezt valószínű az öröknek is az a kedvére tettük, mert ilyenkor ők is beiktattak maguknak egy cigiszünetet.

Soha többé szupermarket

Az első napokon nem sok érdeklődést mutattunk Kashgar városa felé. Legelső teljes napunkon talán csak délután másztunk ki az ágyból, és akkor is csak a mindenki által emlegetett közeli szuper nagy szupermarketet látogattuk meg, ám ez csalódást kellett, hogy okozzon, legalábbis számomra mindenképp. Hiba volt úgy elindulni oda, hogy „éhes vagyok, de menjünk, gyorsan bevásárolunk mindenféle finom ételt, aztán hazamegyünk, és gyorsan elkészítjük az ebédet”. Ez először is azért volt hiba, mert nem találtuk meg olyan könnyen ezt a nagy áruházat, másrészt azért, mert miután egy óra keresgélés után megtaláltuk, még egy újabb órát bolyongtunk benne. Először egy jó 200m-es ruhaosztályon kellett átsétálnunk, és miután végre megtaláltuk az élelmiszereket, utána se volt könnyű dolgunk, mert minden alaposan be volt csomagolva, pl. a virsliféleségek egyesével, olyan műanyagba, hogy még a színüket sem láthattad. Aztán tejet egyszerűen nem találtunk, csak különböző ízesítésű tejféleségeket, sokszor azokat is csak 10-es kiszerelésben. A vége az lett, hogy feladtuk, és igazán nem is vásároltunk semmi érdemleges élelmiszert, hanem inkább úgy döntöttünk, hogy amit enni fogunk, azt majd megvásároljuk az utcáról, az utcai árusoktól. Ez aztán javarészt leginkább szamszából, tojásból, hagymából, illetve kenyérből állt, csupán a sonkát vettük a boltból.
Ezekből az alapanyagokból szinte minden reggel hatalmas adag gazdag rántotta készült a benzinfőző segítségével.

Az Old City Youth Hostelben egyébként, mint már említettem rengeteg más turisták által otthagyott cucc volt, így sikerült hozzájutnunk két gázpalackhoz is. Ezeknek nagyon örültünk, mert nem olcsóak a mi büdzsénkhez mérve, és segítségükkel jóval könnyebb a főzés. Benzinnel sokkal hangosabb, és büdösebb a főző, ezért amikor csak lehet, a gázt használjuk szívesebben beltéri főzéseknél. Ez a kashgari szobánkra nem volt igaz, mert mivel szinte teljesen üres volt, nem nagyon tudtunk volna felgyújtani benne semmit, így örömmel használtuk a benzinfőzőt.

A Livestock Market, Kashgar kihagyhatatlan látnivalója, amit kihagytunk :)

Kashgar leghíresebb nevezetessége egyébként a „Livestock Market”, amit leghelyesebben talán „Élőállat Piac”-ként tudnék lefordítani magyarra. Az útikönyv szerint, ha nem láttuk a Livestock Market-et Kashgarban, nem láttunk semmit. Igen ám, de ez a piac csak vasárnaponként nyit ki, és az első napunk Kashgarban pont egy vasárnap volt. Engem a szupermarketes élmények annyira kikészítettek, hogy egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy elmenjek erre az amúgy az útikönyv szerint is zajos és zsúfolt helyre, csak azért, mert a könyv azt mondja, és mert ott a helyiek adják-veszik egymást közt a disznót, a marhát, a csirkét meg még ki tudja, milyen állatokat. Zita hálisten talált magának útitársat a piachoz, Filip barátnőjével kerekedtek fel, de amilyen gyorsan eltűntek, olyan hamar vissza is értek, talán egy órán belül. Mint kiderült, nem találtak oda, hiába mutatták a könyvolvasón még kínaiul is leírt piac nevét a taxisofőrnek, az egy teljesen másik helyre vitte el őket. Ezért először erős lelkiismeret furdalásom volt, mivel szerénytelenül úgy gondoltam, hogy ha Velük tartottam volna, jobb esélyünk lett volna együtt megtalálni ezt a híres-neves piacot. Azonban ez az érzésem később enyhült, mert ahogy kérdezősködtünk az angol barátainktól és a hostel egyéb lakóitól, mindenki más is így járt. Egy embert sem találtunk az egész hostelben, akinek sikerült volna megtalálnia a Livestock Marketet ezen a vasárnapon. Ez azért is volt furcsa, mert azt gondoltuk, hogy ha ez a fő látnivaló, akkor biztosan az egész város tudja, merre van. Egyetlen egy német fickónak volt egy kisebb sikere, akit a taxisofőr elvitt egy kis- és háziállat piacra, ahol madarakat, macskát, kutyát és egyéb háziállatokat adtak-vettek.
Mivel a Karakorum Highway-ről tudtuk, hogy még nyitva tart, de azt nem, hogy meddig, ezért eszünk ágában sem volt még egy hetet várni, csak azért, mert az útikönyv azt írta, hogy a Livestock Market kihagyhatatlan… Egy állatpiacnál talán érdekesebb lesz egy egész új ország és a világ hét csodája között is emlegetett híres magashegyi út, ami a világ legmagasabb csúcsai között halad. :) Viszont angol barátaink megvárták a következő vasárnapot, úgyhogy majd jól kikérdezzük őket, hogy milyen volt.

Bicikli tisztítás az Old City Hostel udvarán

Második napunkon Kashgarban ismét mindenféle, az utcáról beszűrődő furcsa dallamokra ébredtünk. Európai elménknek ez nagyon furcsa volt. A hostellel szemközt van egy iskola, melynek udvarán a hangszórókból mindféle számunkra többségében ismeretlen és érthetetlen dalok szólnak minden délelőtt. Ezek egy része egyértelműen gyermekeknek szól, erre azért a hangok jellegéből sikerült rájönnünk. Az egyetlen számunkra ismerős dallam egy számomra a bécsi keringővel azonosítható zeneszám volt, de ez is nagyon furcsán hatott ebben a helyzetben, az utcáról hallva, ráadásul minden délelőtt.
Ezen a napon még nem terveztük a bringák atomjaira szedését és kitisztítását, de amikor lekászálódtunk a szobánkból az udvarra, azt láttuk, hogy Jill, Lee, Katy, Anthony, és James már nekiláttak a bringáik kipucolásának, így végül mi is kedvet kaptunk hozzá, így elkezdődtek a szokásos műveletek. A váz és a kerekek lemosása, a lánc csöveinek kipucolása, a lánc lepucolása WD40-el, az első lánctányér leszerelése és megtisztítása, a hátsókerék kiszerelése és a fogaskerék kipucolása illetve meglazítása, a láncfeszítő és annak fogaskerekeinek kipucolása, majd az egész bringa összerakása, és a lánc újrazsírozása. Ez eltartott szinte egy teljes napig, de ha ezt nem ismételjük meg 1-2 ezer kilométerenként, vagy akár sűrűbben, akkor jelentősen lecsökken a lánc és a fogaskerekek élettartama, ami nem csak anyagi, de egyéb gonddal is járhat. Az már biztos, hogy hamarosan szükségünk lesz új első lánctányérokra, és ha nem találunk a helyi bringaboltokban, akkor kénytelenek leszünk valahová rendelni belőlük.
Katy és Anthony is ezt tették, ők már 15000km-t beleraktak a bringáikba, és ez bizony látszott a fogaskerekeken, különösen Anthony hátsó fogaskerekén, ami inkább hasonlított már egy dobócsillagra, mint fogaskerékre, gyakorlatilag már tűhegyes volt, nem is értettük igazán, hogy hogyan nem szalajtott még a lánca…
Mivel láncot, lánctányért és fogaskereket is rendeltek az angol Thorn cégtől a kashgari főpostára, ezt az egész szettet le tudták cserélni Anthony gépén. Katy bringájához is megrendelték ugyanezeket, de neki még nem voltak szétkopva ezek a részek, ezért végül csak megforgatták a fogaskerekeket. Az angol barátaink nálunk még sokkal több időt is eltöltöttek a gépeiken, Jill Rohloff agyváltójában olajat cseréltek, valamint James és Lee is elég jól elvoltak, nekik hagyományos váltórendszerük volt, így ötször annyi fogaskereket kellett megpucolniuk.

Fekvőbringával Kashgar utcáin, az elektromos robogók között

Kihasználva hogy viszonylag korán, még világosban végeztünk, fogtam magam és felpattantam a frissen kipucolt bringámra és elviharzottam a kashgari Giant márkaboltba. A bringabolt nem egész 3 kilométerre volt a szállásunktól, így hamar odaértem. Sajnos se sztendert, se lánctányért nem kaptam, de legalább bowdent és bowdenházat sikerült vásárolnom az első fékemhez, így ezt a problémát végre sikerült megoldanom. Az első fékem a Pamírban kezdett rosszalkodni, mert valahol valamikor megtört a bowdenház.
Ez a kis bringás kiruccanás egyébként egészen érdekes volt, mert hazafelé bekeveredtem egy piros lámpánál egy 30-40 fős robogó csoportba. A városi motorosok feltorlódtak a lámpánál, és amíg a zöldre vártam, azon kaptam magam, hogy közel 100 kínai szempár figyel rám kíváncsian. Mert ugye persze a legtöbb motoron többen ültek, néha akár hárman is.
Ezeknek a motoroknak a nagy része egyébként elektromos robogó volt. Viccesek ezek a csendes járgányok, igen halkan suhannak az utcákon, viszont a vezetőjük annál harsányabban nyomja a dudát, és néha vakmerő közelségben mennek el a gyalogosok mellett. Hátsókerekükben agymotor szuperál, így némelyik modellnek teljesen tömött, küllő nélküli ez a kereke. Nem egy erőgépek ezek a masinák, néhányszor láttunk igen lassan vánszorgó robogókat a fölfelékben, de az még gyakoribb volt, hogy este lámpa nélkül közlekedtek, hogy tovább bírják egy töltéssel. Az utcaszéleken parkoló robogók pedig sorra fel voltak dugva egy kis adapteren keresztül az elektromos hálózatra töltésre.
Az előbb említett piroslámpás helyzetben egyébként a robogók 90%-át egy lendülettel le lehetett gyorsítani a lámpa zöldre váltását követően, mire a kereszteződés túloldalára értem, már legtöbbjük mögöttem volt. Ez az erőnléti előny akkor is megmaradt, amikor felgyorsultunk az „utazósebességre”. Hozzá kell tenni, hogy csomagok nélkül tekertem, és fekvőbringán. Bár szerintem hagyományos kerékpárral is gyorsabban lehet haladni ezeknél a robogóknál. Ebbe belegondolva nagyon furcsának találtam, hogy szinte alig láttunk bringásokat az utcákon. A kétkerekűek legalább 95% robogós volt, a robogók 80% pedig elektromos.
Az egész városban a legérdekesebb környék talán a Hostelünk negyede volt, a turistatérképeken is jelölt „Old City”. Itt az utcákon igazán folyt az élet, utcai árusok kínálták a legkülönfélébb portékákat, az utcán kemencékben sült a szamsza és a kenyér. Utóbbiról meg kell jegyeznünk, hogy valami eszméletlen finom volt. Már maga a kinézete a kenyérnek gyönyörű volt, az íze pedig fenomenális! Az alján sós, a tetején hagymás és szezámmagos kenyér gyakorlatilag pizza formájú volt, középen vékony és ropogós, a szélén pedig volt egy vastag pereme. Eszünkbe is jutott Zitával, hogy megpróbálunk valamiféle instant pizzát készíteni, úgy hogy egy kis kecsapot öntünk egy kenyérre, majd rápakolunk még ezt-azt és ráolvasztunk az egésznek a tetejére egy kis sajtot, ám végül ez a kísérlet elmaradt, olyan finom volt a kenyér önmagában és annyi nyűggel és költséggel járt volna beszerezni az erre a célra megfelelő sajtot, hogy végül lemondtunk erről a tervünkről.

Séta Kashgarban – A vasárnapi piacon, az óvárosban és az óriáskeréken

Az utolsó kashgari napunk reggelén megismerkedtünk Samuel-el és a feleségével. Ők Svájcból valók és csupán pár héttel előttünk házasodtak össze, és hat hete vágtak neki, második, nagyszabású, hátizsákos világjáró nászútjuknak. Pontosan ugyanarra igyekeztek, amerre mi is, ezért ők már meglátogatták az „International Bus Station”-t, ahol megtudták, hogy a Sost-ba tartó buszjárat nem indul ezen a napon, mert nem gyűlt össze elég utas. Ez számunkra jó hír volt, mert azt jelentette, hogy másnap jó eséllyel elindul a busz.
Mi is kimentünk a buszállomásra, és egy kedves, angolul kiválóan beszélő pakisztáni férfi segítségével megtudtuk, hogy melyik lesz a mi buszunk, és, hogy következő nap 8 óra körül érdemes már itt lennünk, ha szeretnénk felszállni. A busz hatalmas volt, alul nagy csomagtérrel, aminek örültünk, mert így a bringák be fognak férni. Felül pedig, az utastérben nem két sor ülés sorakozott, hanem 3 sor ágy, két emeleten… :) Ilyet még nem láttunk, ezért kíváncsian vártuk a következő napot! A pénztárnál azt állították, hogy még 7-8 utas kell, és elindul a busz. Pakisztáni barátunk szerint erre jó esély volt.

A buszállomásról a folyó mentén sétáltunk tovább a vasárnapi piac felé. A nevével ellentétben ez a piac minden nap nyitva tart. A vásárváros pont olyan volt, amilyennek elképzeltük, már amennyire el tudtuk. :) Nagy tömeg, sok-sok árus és még több olyan termék, amiről fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Néhány dolgot azért sikerült kiderítenünk, például találtunk pár doboz tej tablettát. Tejporról már hallottunk, de tablettáról még nem. Ezen kívül találtunk még instant sült krumplit, bár utóbbiról nem tudtuk kitalálni, hogy hogyan működik… Láttunk rengeteg teaárust is, akik hatalmas zsákokban árulták a legkülönfélébb teákat, sok keverékben virágszirmok is voltak. A teakeverékeket a földre kiterített nagy vásznon keverték össze, a piac utcáin. Vásároltunk két féle teából 10-10 yuan-ért, azóta az egyiket már sikerült megkóstolni, és nagyon finom volt. Amíg a teákat vásároltuk, kisebbfajta dugó alakult ki mellettünk a kis utcán, a háromkerekű teherhordó motorjaikkal annyian próbáltak egyszerre áthajtani mindkét irányba mellettünk, hogy teljesen beállt az utca, nekünk is úgy kellett gyalogosan kikászálódni a sok áruszállító között. Büfésorok mellett folytattuk, de nem mertünk megkóstolni semmit a kajákból, félve egy gyomorrontástól.
A piacról kiérve az igazi „Old City” felé vettük az irányt, átkeltünk a folyó túloldalára, és a domboldalba épült régi városrész melletti parkban sétáltunk tovább. Érdekes volt a tőlünk jobbra lévő, egymás nyakára épült apró poros házak látképe a dombon, és a tőlünk balra található szép, rendezett park közötti különbség. Ami kicsit morbid volt az egészben, hogy a dombon lévő, régi romos épületek felé sorra egy-egy nagy kültéri fényszóró fordult. Ezt egyrészt azért tartottam furcsának, mert az épületek annyira nagyon nem nyújtottak szép látványt. Ha nincs kimondva és leírva, hogy ez a híres „Old City”, vagyis az óváros, akkor akár egyszerű nyomornegyednek is nézhettük volna a házak sorát. Azonban mivel ez a híres óvárosa Kashgar-nak, ezért éjjelenként egy-egy több száz wattos fényszóró világít be szerencsétlen itt élő „Old City” lakosok ablakán, tudatva velük, hogy nem akárhol laknak…
Balra, a park túloldalán feltűnt az óriáskerék, amire úgy döntöttünk, hogy befizetünk. 20 yuan volt fejenként a „belépő”, ami után csak a mi kedvünkért elindult a kerék, amiről a magasból láthattuk az óvárost, és a mellette elterülő városi tavat, rajta egy mesterséges félszigeten a Sydney-i Operaházra emlékeztető épülettel.
Sajnos ezzel a sok mászkálással elszaladt az idő, és a Bank of China-t már zárva találtuk, így az ATM-ből való pénzfelvétel után a frissen szerzett yuanjainkat felváltani már nem sikerült. Ellenben a központi postát még nyitva találtuk, így sikerült pár szép képeslapot még szebb bélyegekkel hazaküldeni édesanyáinknak. A Youtube mellett a Google Docs-t is le van tiltva Kínában, így sajnos nem tudtuk megnézni, hogy kért-e valaki képeslapot a honlapon keresztül kifejezetten Kínából. Az elküldött képeslapkéréseket egy Google Docs táblázatba menti el a rendszer, és ezt nem tudtuk elérni Kínában.

Meggyógyul a Kindle-nk, és kifüggetlenítjük a mobiltelefonom – Mától könnyebb lesz a kommunikáció

A nagy városjáró körút után nem maradt más hátra, mint összepakolni, és reménykedni benne, hogy holnap elindul a busz. Pontosabban volt még két kisebb körünk a városban. Amikor elrohantam még pénzt felvenni, és azt felváltani dollárra a feketepiaci pénzváltóknál, észrevettem egy nagyobb csarnokot a posta mellett, ahol kismillióan árultak mobiltelefonokat és azok tartozékait. Több embertől hallottuk, hogy itt Kínában nagyon olcsón és könnyedén kifüggetlenítik a mobilokat, és mivel mindkettőnk telefonja le volt blokkolva az adott magyarországi szolgáltatóra, úgy voltunk vele, hogy épp itt az ideje, hogy kifüggetlenítsük őket. Számtalan utazóval találkoztunk az utunkon eddig, és szinte mindenki azonnal vásárolt minden országban magának helyi SIM-kártyát. Filip például elmesélte, hogy Örményországban kb. 1 dollárnak megfelelő összegért vett SIM-kártyát nem több, mint egy perc alatt, és még 100MB letöltésig ajándék internetet is kapott hozzá. Az ilyen történetek után azt éreztük, hogy ostobák voltunk, hogy eddig nem volt nálunk független telefon, és nem vásároltunk helyi SIM-kártyákat az országokban. Sajnos végül csak az én telefonomat sikerült kifüggetlenítenie a csarnokban egy fickónak, Zita E52-esével nem bírt, pedig több szoftvert is megpróbált. Egyébként nagyon profi volt a srác, nem csak célszoftverei, hanem célhardverei is voltak a mobilok függetlenítéséhez. A PC-jéhez csatlakoztatott egy kis dobozt USB-n keresztül, amihez egy RJ45-ös felületen egy másik kis készüléket csatolt, ezt kapcsolta rá a telefon aksija mögötti vezető felületekre, illetve három banáncsatlakozót is rácsatolt valahová a SIM-kártya mellé. Kicsit aggódtunk is mindezek láttán, hogy nem vágja-e tönkre a telefonjainkat, de végül nem történt semmi, és a műveletért mindössze 50 yuan-t, vagyis kb. 720 forintot kért el.
Apropó, egy másik nagyon fontos dolog eszembe jutott még a telefonokról. Említettük, hogy Lee Angliába rendelt Amazon Kindle könyvolvasóján sokkal több országban működött az ingyen internet, mint a miénket. Azt gondoltuk, ez csupán igazságtalan megkülönböztetése az angol és egyéb felhasználók között, de miután „egy próbát megér” alapon írtunk az Amazon ügyfélszolgálatnak egy e-mailt, felvették velünk a kapcsolatot egy chat felületen keresztül és nagyon készségesen segítettek. Kiderült, hogy a „Home Country” attribútum nincs beállítva az Amazon felhasználómnál, és miután beállítottuk az otthoni budapesti címünket a rendszerben, csodák csodájára elértük a website-okat a Kindle-ünkről, és nem csak az angol Wikipedia-t, mint ahogy azelőtt… Ennek nagyon-nagyon örültünk, mert a napi NRÉ-kre eddig közel napi 1 dollárt elköltöttünk, mivel legtöbbször sms-ek formájában küldtük el őket, de ezután erre nem lesz szükség, mert ahol van mobil térerő, ott általában van valami gyenge EDGE vagy GPRS lefedettség is, amivel már be tudjuk hívni a Kindle-n keresztül a Facebook fiókunkat és el tudunk küldeni egy az sms-nél akár sokkal hosszabb üzenetet is, ami ráadásul teljesen ingyenes is! Arról nem is beszélve, hogy a Kindle-ről az e-mailjeinket és a Couchsurfing fiókunkat is elérjük, ami sokszor nagy könnyebbséget jelent.
Szóval úgy néz ki, mostantól sokkal könnyebben és olcsóbban kommunikálunk, talán még a honlapra írt kommenteket is sűrűbben tudjuk majd olvasni, és reagálni rájuk ezek után! Ennek nagyon örülünk, mert nem is gondolnátok, mennyit számít nekünk egy-egy visszajelzés Tőletek, olvasóktól. Néha már-már kezd terhes lenni az írás, de amikor olvasom a sok hozzászólást, újra erőt kapok az élményeink leírásához. Nagyon jó érzés, hogy a sorokon keresztül sikerült kicsit megmutatni a való világot másoknak is, és azt a sok-sok rengeteg csodás élményt, embert, ami az utunkat jellemzi. Az külön élmény nekünk is, hogy így Ti is részesei vagytok az utunknak, és megoszthatjuk azt a számunkra sokszor szinte néha már túl sok csodát, ami ér minket. :) Ha arról visszajelzést kapunk, hogy ez számotokra is élmény, az csak tovább bíztat minket az utunk és annak leírásának folytatásában. Persze élvezni sosem felejtjük el az utazásunk, hiszen ha nem élveznénk, az egész úgy ahogy van, értelmét vesztené. „Enjoy The Ride”, ugyebár! :)
Este sok érdemleges már nem történt velünk, próbáltunk viszonylag korán lefeküdni, hogy másnap ne élő zombiként vánszorogjunk ki a buszállomásra. Ez részemről annyira nem sikerült, mert éjjel 3-kor végeztem a naplóírással és a különböző dolgaimmal, amikhez szükséges volt az internetelérés. Reggel mégis sikerült valahogy felkelnünk, és kigurulnunk a buszállomáshoz.

Gyors rajt a szállodából

Wuqia-ból sikerült viszonylag gyors repülőrajtot vennünk, köszönhetően a szobánkban található vízforralónak és a nálunk lévő instant tésztaleveseknek, egy villámreggeli után már pakoltuk is ki a lovakat és a málháikat a szálloda elé. Kifelé menet a városból még gyorsan bevásároltunk egy élelmiszerboltban kekszekből, csokoládékból és kólából, hogy aztán nekivágjunk utolsó kerékpáros napunknak Kashgar felé. A kirgiz sapkás körforgalomnál befordultunk irányba, majd elhagytuk Wuqia városát. Ekkor reggel 9-et ütött az óra. Nem egész száz kilométer várt ránk ezen a napon, de sejtettük és reméltük, hogy ez kevesebb nehézséggel fog járni, mint az előző napi 88km, hiszen Kashgar közel 1000m-el alattunk, 1200 méteren terül el, és az út minősége is sokkal biztatóbb volt.

Emelkedő panorámával

A nap még alig járt a hegygerincek felett, amikor az 5 bringás már az úton volt. Az úton, ami nyílegyenes volt, enyhén lejtett, és makulátlan minőségű aszfalt borította. A tegnapi küzdelmek után igazi élmény volt ilyen úton kezdeni a napot. Rögtön a város után az út tett egy kisebb kerülőt dél felé, kikerültünk néhány hegyet. Ahogy leértünk ennek a V alakú kerülőnek a déli csücskébe, úgy érkeztünk meg egyben az út aljába is. Innentől egy 250m-es emelkedő várt ránk, de ez teljesen más volt, mint az előző napi, sokkal enyhébb volt, így igazából élmény volt rajta a tekerés. Ráadásul az emelkedő mellé még gyönyörű kilátás is járt, először szemben, aztán ahogy visszakanyarodtunk irányba, akkor már az út bal oldalán, hatalmas hegyek sorakoztak. Ahogy a reggeli nap éles szögben megvilágította őket, az apró gerincek igen szép árnyékot vettettek és az összehatás szemet gyönyörködtető volt, szinte el is felejtettük közben, hogy fölfelé tekerünk.

Ellaposodik a táj

A fölfelé aztán egyszer csak véget ért, és elkezdődött a jutalomszáguldás. Fel kellett öltöznünk, mert a nagy sebesség egyben fázósabb is volt, nem fűtöttük már fel magunkat a tekeréssel, ellenben a menetszél jobban tépett minket. A táj itt is szép volt, érdekes sziklaalakzatok között suhantunk el, 15-20 percig megállás nélkül 40-50 km/h-val robogtunk. A száguldás vége egy nagyobb völgy oldalában ért véget. Nem értettük miért, de az út nem a völgy aljában folytatta, hanem fölkaptatott az oldalán. Ez az emelkedő sem volt vészes, és a tetejéről újabb lankás lefelé várt ránk, ami már bevitt egy síkabb, sűrűbben lakott részre. Egymást érték itt a település, és rengeteg ember, illetve különféle jármű jelent meg az úton és az út környékén. Háromkerekű autók, szekerek és motorosok lepték el az utat, néhány helyen még fel is tartott minket a forgalom, durván kikanyarodtak elénk, úgy kellett tövig húznunk a fékjeinket, hogy ne üssön horpadást a fekete autó oldalába a biciklink eleje.
Egyszer csak egy teherautó mögül kiabálást hallottunk. Ahogy odanéztünk, láttuk, hogy Katy, Anthony és James az. Még reggel, a hosszú emelkedő elején húztak el tőlünk, azóta kettesben tekertünk Zitával, és most újra utolértük őket. Pihenőztek éppen a kamion mögötti kőrakáson. Azért ott, hogy elbújjanak a kíváncsi helyiek elől. Ebben teljesen igazuk volt, az a legkellemetlenebb, amikor fél szemmel azt kell lesned a pihenőd közben, hogy nem emelnek-e el valamit a bringád körül tanyázó kíváncsi helyiek. Katy-ék vásároltak a helyi kenyérből, ami itt még finomabb volt, mint amit előző nap ettünk. Apró szezámmag és hagymadarabok voltak a tetején, ami egészen megbolondította az ízét és így már önmagában igen jó lakoma volt a kenyér.

Száguldás az autópályán

Katy-ék pár perccel előttünk rajtoltak el erről a helyről, de hamar beértük őket, mert az út hamarosan tett egy vargabetűt, hogy egy felüljárón keresztül egy autópályaszerű úton folytathassuk Kashgar felé. Itt számukra nem volt egyértelmű a „merre tovább”, így megtorpantak, és beértük őket. Mi csak azért nem álltunk meg itt tanakodni, mert hála a GPS-nek és a rajta található ingyenes OpenStreetMap térképnek, pontosan láttuk az előttünk álló helyzetet. A táblák sajnos még most sem segítettek ilyesmiben rajtunk, a kínai kriszkrakszokból mindezidáig nem sikerült rájönnünk, melyek jelentik a Kashgar-t, latin betűvel pedig nem volt kiírva sehol semmi.
Az „autópálya” egy élmény volt, kaptunk egy saját sávot, a leállósávot, ahol gondtalanul tekerhettünk, az autóktól egy bűvös vonallal elválasztva. Az útborítás egyébként ezen az úton betonelemekből állt, és ezekben az elemekben apró, a menetirányra merőleges barázdák sorakoztak egymáshoz nagyon közel. Ez valószínű egy jobb fékhatást hivatott szolgálni, de mellékhatásként az autóknak olyan hangjuk volt ezen az úton, mintha valami sci-fi filmbe csöppentünk volna.
Kashgar előtt aztán fizetőkapuk állták el az utunkat és egy nagy kerékpározni tilos tábla. Pontosan a tábla előtt egy szakaszon hiányzott a szalagkorlát, és itt ki tudtunk hajtani egy, a korlát túloldalán haladó ösvényre. Ez a kis csapás aztán a fizetőkapuk után visszaterelt minket a főútra, ahol rövid gondolkodás után folytattuk a tekerést. Nem telt el egy perc, és egy rendőrautó haladt el mellettünk. Lelassított ahogy közel ért hozzánk, de végül nem állított meg minket. Ezt mi úgy értelmeztük, hogy nem gond, ha itt bringázunk.
A terep közben tökéletesen sík lett, az út pedig minden eddiginél simább és egyenletesebb volt. Zita és James előreszáguldottak, egymás szélárnyékát kihasználva felgyorsultak és elhúztak tőlünk. Egy idő után gondoltam egyet, és csatlakoztam a játékhoz. Rávettem Anthony-t is, hogy játszunk „Ki a gyorsabb?” játékot, és Zitáék nyomába eredtünk. Hamar megcsíptük őket, és el is húztunk tőlük. Ant leszakadt, de Jamesnek nem kellett sok, ahogy meglátta, hogy kielőzöm, nagyobb sebességre kapcsolt, és már száguldottunk is 40 felett. Én egyenletesen, lassan próbáltam gyorsulni, hogy pontosan lássam, mi az a sebesség, amit még bírok, és mi az, amit még James is kibír mögöttem, de ő ezt hamar megunta, és elém vágott. Picit pihentem mögötte, aztán az élre álltam, és megnyomtam neki, ahogy csak bírtam. James hamar apró pont lett a visszapillantó tükrömben, én pedig 52km/h-ig gyorsultam. Ettől persze igen szépen kifulladtam, és el is engedtem a pedálokat. Még vagy egy perccel később is 30km/h-val suhantam és James újra feltűnt mellettem. Megint megindultam, de most megint csak lassan, hogy James tudjon mögöttem jönni. Jamesre megint rájött az őrület, de ezúttal indokolt volt, hamar rájöttem, hogy azért lépett meg mögülem, mert beállt egy a külső sávban, kb. 50km/h-val közlekedő teherautó szélárnyékába. Mire ezt észrevettem, már mögöttük voltam jó 40m-re, de végül csak sikerült felzárkóznom, és élveznem a könnyű, szinte alig tekerést a nagy jármű mögött. A teherautó aztán lassított, lehúzódott és lekanyarodott egy kijáratnál. Ekkor én újra nekiiramodtam, és kihasználva a jó alapsebességet, ismét meghúztam, ezúttal 56km/h-ig tudtam kitolni a végét. Jó volt így sprintelgetni, különösen utána tetszett az az érzés, amit már rég nem éreztem, amikor egy jó kis huzatot adsz a tüdődnek, és a terhelés befejeztével mintha azt éreznéd, hogy kitágult az. Nem tudom, hogy valóban így van-e, vagy sem, de tény, hogy azt éreztem a sprint után, mintha több levegő férne a mellkasomba, mint előtte.

Kashgar – Érkezés az Old City Youth Hostel-be

A száguldozás közben megérkeztünk Kashgar határába, ahol természetesen James-el bevártuk a többieket, akik pár percre ránk mind be is futottak. Ötfős konvojban hajtottunk be Kashgar városába, ami meglepően hatalmas és modern volt, sokkal inkább az, mintsem előtte gondoltuk volna. Sikerült elnavigálnunk a főtérig, ahonnan már csak pár utcára volt az Old City Youth Hostel. Egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni, mert tudtuk, hogy ez az a hely, ami nekünk való. Olcsó, a központban van, wifi-vel felszerelt, igazi hátizsákos, illetve kerékpáros szálló és találkozóhely.

Erről rögvest meg is bizonyosodtunk, amint egy kedves motoros megmutatta az utat a Hostel felé és megtaláltuk azt. Már a kapuban összefutottunk Jill-el és Lee-vel, akiktől megtudtuk, hogy végül az utolsó 40km-t ők is bringázták. Kashgar és azon belül is ez a szálló, igazi csomópont a világjáró utazóknak. A szálló udvarában rengeteg bringa állt az érkezésünkkor, és egy szőlőlugas tetején sorakoztak a használt gumiköpenyek, egy nagy dobozban pedig mindenféle elhasznált kopóalkatrészeket, küllő szetteket, és különböző kerékpár tartozékokat találtunk. De még festékkészletet, és egészen jó állapotban lévő ruhadarabokat is. A tulajjal gyorsan sikerült megállapodnunk egy igen baráti árban, az utolsó szabad duplaágyas „private room”-ot kaptuk meg, ami csak azért volt szabad, mert amikor Jill meglátta, azt mondta, hogy ezt inkább ne! :) Ugyanis a szoba nagyon üres, és kihalt volt, nem volt benne semmi más, csak két ágy, és beton a földön. Mi nekünk ez elegendő volt, gyorsan belaktuk, a fadeszkás ágy tetejére kaptunk konnektorról fűthető lepedőt, és a folyosóról bevonszoltunk egy kisebb szekrényt, aminek a tetejére tudtunk pakolni. Az egész házban fogható, gyors wireless internet kapcsolat volt, ami eleinte kisebbfajta csodaként hatott számomra, nem is akartam elhinni igazán, hogy bárhol az udvarban, de akár még a szobánkban is tudok internetezni. Ez olyan luxus volt, amiben Dushanbe óta nem volt részünk. Több mint három hét után újra láthattuk a honlapunkat, elolvashattuk a rengeteg biztató hozzászólást, úgy, ahogy az e-mailjeinket is, na és persze végre skype-olhattunk a családunkkal és a barátainkkal.
De a legjobb hír az volt, hogy a Karakoram Highway még nyitva van, találkoztunk több hátizsákos turistával, aki onnan jött. Ezért végül csak 5 napot töltöttünk Kashgarban, utána újra útra keltünk Pakisztán felé. De ezekről majd a következő bejegyzésekben.

-3 fok a sátor hálófülkéjében

Éjjel nem aludtunk könnyen, és nem aludtunk sokat. Fel-felébredtünk mind a ketten, vagy inkább mondjuk úgy, hogy el-elaludtunk néha. A nehéz álom oka a hideg volt, ami betört a sátrunkba és a hálózsákunkba. A testünk nagy részével nem volt gond, kivéve azután, hogy megmozdultunk, mert amint pozíciót váltottunk az alváshoz, a hálózsák és a matrac olyan részeit érintette a testünk, amit előtte nem fűtött fel, így az nagyon hideg volt. Ez akkora probléma még nem lett volna, de a lábfejeink folyamatosan fáztak. Hiába húztam fel rájuk 5 pár zoknit, nem számított, még mindig hidege volt a lábamnak, ugyanakkor a sok zokni már összenyomta a lábujjaimat és ez kényelmetlen volt. A kis hőmérőnk bent volt a hálófülke ajtaja mellett, és -3 fokot mutatott, amit eleinte nem akartunk elhinni, mert a mellette lévő vízpalackban egyáltalán nem volt jég.

Befagyott mindenünk az éjjel

A kevés és nehéz alvást egy hajnali kelés követte, amit igazából már vártam, mert nem volt túl jó így hánykolódni a hidegben egész éjjel. Amikor először kibújtam a sátorból valamikor hét óra előtt, még „sötét” volt odakint. A sötét azért idézőjeles, mert telihold volt, és a teljes hold úgy világított a hegyek felett, hogy gyakorlatilag mindent lehetett látni a holdvilágnál. Ez persze nem akármilyen hangulattal töltötte el a reggelt, ami amúgy igen fagyos volt.
A meglepetések akkor kezdődtek, amikor megpillantottuk a sátor előtt hagyott 5 literes vizes palackot. Be volt fagyva! Mekkora balgák voltunk, kint hagytuk a vizet, mondván, ha a többieknek kell majd, akkor kéznél lesz így nekik is. Hát reggelre megszilárdult a vizünk. Ez még nem lett volna akkora baj, mert hála az égnek nem teljesen fagyott be, így miután benyomogattam az oldalát a palacknak, sikerült sűrű jégkásává alakítani a víz állagát. A baj az volt, hogy amikor megpróbáltuk a vizet átpumpálni a vízszűrőn, az sem ment, mivel a vízszűrőt is kint hagytuk az előtérben. Alig volt iható vizünk, és a vízszűrőnk is befagyott. Ott guggoltunk a sátrunk jéghideg előterében, és nagyon bénának éreztük magunkat. Ezen érzés ellenére sikerült másodjára berobbantani egy stabil lángot a benzinfőzőn, amivel így sikerült vizet melegítenünk, a meleg vízzel pedig sikerült kiolvasztanunk a vízszűrőt. Azon átpumpáltuk a vizet, amit aztán így már sikerült felhasználni a zacskós tésztaleves és egy kávé elkészítéséhez. A vizet csak felforralni és így sterilizálni azért nem jutott eszünkbe, mert az egész hátralévő napra szerettünk volna 5 liter ivóvizet magunknál tudni, ennyi vizet felforralni, majd hagyni lehülni beletelt volna egy egész délelőttbe, ennyi időnk viszont nem volt, mert közel 100km-t terveztünk megtenni ezen a napon, ahhoz viszont szükségünk volt minden világos órára. Ez az egész mizéria így is egy csomó időt elvett a reggelből, ami ezért nagyon nehezen indult be.
Végül aztán csak sikerült megreggeliznünk és összepakolnunk, bár utóbbi sem volt könnyű művelet, mert igen hideg volt odakint. Emlegettük is Katy-éknek, hogy „Camping is for summertime” (A sátrazás nyárra való), meg hogy soha többé nem próbálunk meg sátrazni R betűs hónapban. Mire mindenünket összepakoltuk és felrámoltuk a bringákra, igen átfagyott mindenünk, főképp a kezünk. Nyűgösen, átfagyva és kialvatlanul indultunk neki a napnak valamivel 9 óra előtt.

Az eltűnt aszfalt rejtélye

Egy szolid emelkedő és egy lótuszvirág alakú emlékmű köszöntött minket az úton. Tudtuk, hogy pár kilométer múlva elhagyjuk az Ulugqat völgyét, és onnantól az út egy hosszú, 500m-es kaptatóval visszakúszik egészen 2940m-re. Ez hamar be is következett, a völgyek találkozásánál, pont egy település mellett elkanyarodtunk balra, egy másik völgybe. Idáig simán el tudtunk volna jönni még tegnap világosban… Persze ezen már nem bosszankodtunk, végül is kalandnak nem volt utolsó ez a fagyos sátrazás, csak épp ne lettünk volna olyan álmosak és nyűgösek. Szépen lassan küzdöttük le a szintet, az út legtöbbször nem volt túl meredek, és ez jó volt, mint ahogy az is, hogy a GPS-en pontosan láttam, hogy mennyit tettünk már meg és mennyi van még hátra. Közben rájöttünk, hogy miért ilyen vacak az út mindenütt, és miért tudta úgy mindenki, akit kérdeztünk, hogy végig aszfalt van Kashgarig. Az aszfalt meg is van, csak éppen a legtöbb helyen fölé építették az új utat, ami ugyan még csak egy nem folyamatos töltés jelenleg, de ez épp elég ahhoz, hogy a töltés mellett vezessen a jelenlegi, ideiglenes út, a porban, sárban, vagy a hóban, néha sokkal több szintet felvéve, mint a régi, vagy az új út. A kettő nem mindig ment ugyanott, ezen kivételes alkalmakkor volt részünk néhány méter aszfaltban, de általánosságban sajnos az volt igaz, hogy az ideiglenes úton kellett haladnunk, ami sokszor nagyon nem volt finom. Ha csak egy évvel később, vagy előbb érkezünk, valószínű vagy az új, vagy a régi, de aszfalton tekerhettünk volna. Ezen persze próbáltunk nem bosszankodni, hanem csak elfogadni, és örülni annak, hogy ha a terep nem is, de az időjárás kegyes volt hozzánk. Napsütésünk volt, és hátszelünk, igaz, ez utóbbi legtöbbször nem sokat számított, mert az emelkedőn 10-15km/h-val, ha haladtunk, és ilyen tempónál nem sokat ér a hátszél. Valamivel 2600 felett aztán az emelkedő meredekre váltott, a sebességünk pedig a meredekséggel fordítottan arányosan 5-6km/h-ra. Fent egy új táj tárult elénk, havas, kopár hegyek, és előttünk egy kisebb medence, amit az út a jobb oldalt hagyott el, egy nagyobb töltésen átvágva. Több hasonló kisebb-nagyobb medence követte egymást, amik között sokszor lefelé is hajtottunk. 2840 méteren úgy tűnt már csak egy utolsó nagy meredek fölfelé van hátra, és felérünk egy fennsíkra. Ez meg is történt, csak épp az emelkedő teteje feljebb volt, mint vártuk. Angol barátaink itt vártak ránk, mert ezen a sok hosszú meredek kaptatón már jól el tudtak húzni tőlünk. Itt álltunk meg másodjára étkezni, a tízórai valahol 2600-on volt, az ebéd pedig a vélt hágóban, 2940m-en. Azért csak vélt, mert miután leereszkedtünk onnan, akkor láttuk csak, hogy a hágó túloldalán sem változatlan a terep, épp csak a következő völgybe ereszkedtünk le, de annak túloldalán egy hosszú-hosszú kaptató várt ránk megint, ami még magasabbra is vitt minket, mint az előbb. Ez a terep aztán sokáig folytatódott még, de közben azért sikerült egyre lejjebb ereszkednünk, sokszor percekig csak 40-50-el száguldoztunk, ami nem volt rossz.

Dagonyázás autók és kamionok között

Több helyen három út létezett, egy nagyon szörnyű sáros földút, ami a hivatalos ideiglenes elkerülő út volt, egy új, ami még nem volt kész, csak a töltés, de az sem mindenütt, és a régi, ami általában el volt torlaszolva földbuckákkal és táblákkal. De ennek ellenére a helyiek előszeretettel használták ez utóbbit, mert még mindig ez volt a legjobb választás. Amikor sikerült észrevennünk a keréknyomokból, hogy járható ez az út, vagy épp elcsíptünk egy helyi autóst, kamionost, hogy arra hajt, akkor mi is ezt az utat választottuk. Igen ám, de ezzel egyszer nagyon pórul jártunk, mert ez az út ugyan rövidebb volt, mint az utált elkerülő út, de ezúttal sárosabb is. Először csak havon hajtottunk, de aztán ahogy lejjebb értünk, hatalmas sártengeren kellett keresztüljutnunk, amit nem csak maga a sár, hanem a benne elakadt autósok és kamionosok is nehezítettek. Szentségeltünk rendesen, mire túljutottunk rajta. Nem tudom, miért csak nekem, talán mert ügyetlenül mindig rossz utat választottam a nagyobb sárban, de beragadt a sár a bringám kerekei és sárhányói közé. Szerencsére épp kéznél volt az imbuszkulcs készlet, aminek a soha nem használt, egyik legkisebb kulcsát most végre hasznát vettem, és perceken át kapargattam vele a beragadt, félig megszáradt sarat a sárhányómból, hogy végül újra hangtalanul és könnyen suhanhassak.

Gyorsabb a málhás Nazca Gaucho a terepen, mint a málhás trekking?

Az út persze továbbra is hatalmas, havas hegyek között hajtott, de erre csak azon örömteli percekben tudtunk figyelni, amikor aszfalt volt a kerekeink alatt. Érdekes volt egyébként megtapasztalni, hogy nem csak a viszonylag sík, vagy lejtős részeken értük utol a hagyományos bringát hajtó angol társainkat, hanem az aszfaltmentes, rázós, köves szakaszokon is. Mindegyikük teljesen merev vázú bringán ült, még első telójuk sem volt, és lehet, hogy tévedek, és csak mi mentünk bátrabban a terepen a csomagos rekukkal, és ők óvatosan a csomagos trekkingjükkel, de a rekukkal jóval gyorsabbnak bizonyultunk ezen a terepen. Arra jutottam, hogy valószínűleg azért, mert nekünk a hátsó teló felett vannak a csomagjaink, és javarészt mi magunkat is, tehát a teher és a bringás nagy része rugózott tömeg. Csak az első lánctányér és a „bum”, van elől, na meg a lábaink, de mivel nem azokon támaszkodunk, sok vizet nem zavar, ha ezek mind rázkódnak a buckás, köves út felett. A hátsó teló pedig szépen szuperál az enyhén buckás terepen. Nem rázkódik szét a csomagtartó a táskákkal, és mi magunk sem. Legalábbis nem annyira! Merthogy emlékszem még, amikor először hajtottunk macskakövön a rekukkal, elég szörnyű érzés volt… De mára megszoktuk, inkább hátmasszázsnak fogjuk fel a rázós utat, mint problémának. :) Szóval a lényeg, hogy a köves útszakaszokon sokszor több kilométer előnyt szereztünk a többiek előtt, és ezen mi magunk lepődtünk meg a legjobban. :)

Holtpont a nevenincs városban

Késő délután aztán átkeltünk egy szűkebb átjárón és legurultunk egy településre, aminek a nevét nem tudjuk, mert csak kínaiul volt kiírva, az orosz térképünkön pedig csak egy pont jelölte. Itt próbáltunk kenyeret szerezni, de sajnos nem jártunk sok sikerrel, a helyiek nem értették mit akarunk, vagy nem voltak hajlandóak dollárt elfogadni. Ekkor én már elég elgyötört voltam, túl voltunk a 70km-en és vagy 1000m szintemelkedésen ezen a nem könnyű úton, és igazából éhes és fáradt is voltam, a kialvatlanságról nem is beszélve.
Ekkor voltam szemtanúja az esetnek, amikor az egyik helyi a sok közül, aki Zita egyedül hagyott bringája köré gyűlt, a lábával Zita pedáljára rúgott, mintha csak nem lenne keze és a lábával szeretné azt mutatni, illetve mondani a haverjainak, hogy „Nézd már, hol van ennek a nem is tudom minek a pedálja!”. Na, erre nekem komolyan vissza kellett fognom magam, hogy nehogy én is a lábammal mutassam meg neki, hogy merrefelé menjenek el a bringáinktól, de nagyon gyorsan. Nem voltam épp a legjobb idegállapotomban, mondhatni a nap mélypontjában ért ez az eset, amit nem is értem, hogyan, de végül csak úgy kezeltem, hogy az emberek és Zita bringája közé gurultam, és viszonylag illedelmesen közöltem, hogy a bicikli nem az övék, ezért ne rugdossák és ne fogdossák. Túl sokat mentünk már és túl keveset ettünk ezen a napon, ezért eléggé bugos voltam már ekkor, de azt azért még tudtam, hogy ingerültséggel nem oldok meg semmit.
Végül aztán sikerült felváltanunk egy ötdollárost odébb egy boltban, és vásárolnunk néhány „cipó” helyi kenyeret és két újabb zacskó instant tésztalevest. Ez volt a két legértelmesebb élelmiszer, amit a boltokban találtunk, minden más ismét műanyagban volt, számunkra semmitmondó kínai nevekkel. A kenyér hasonló volt, mint amit eddig megszoktunk, kerek, vékony, viszont ez finom sós volt, ebben különbözött az előző országok cipóitól. James-től egy szelet Snickers-t is kaptunk, ami végleg helyreállította a morálomat, na és persze energiát adott.

Nagyváros a láthatáron! Újra modern civilizációba érkezünk

A városkából egy rövid, de annál meredekebb emelkedőn vezetett ki az utunk, ami után hála az égnek, végre megváltozott a táj, és vele együtt a terep. Egy széles, tág völgybe zúztuk le, ahol már bőven volt hely az új útnak, így azt nem a régi helyén építették. Végre síkon, és nyílegyenes, aszfaltozott úton hajtottunk. A hátszélnek most végre igazán hasznát vettük, könnyedén hasítottunk 30 felett. Így hamar megérkeztünk a napunk végét jelentő, Wuqia (Oroszul Kiziloj, nem értem, hogyan…?) nevű város közelébe. A város látképe már távolról rosszat sejtetett, mivel modern, nagy, sokemeletes házakat láttunk. Egy nagyváros! Úgy döntöttünk, nem hajtunk be, hanem a város előtti, még normális lakóházaknál próbálunk szerencsét mind az öten. Sajnos nem sok sikerrel jártunk, sehová nem sikerült bekéredzkednünk, mindenki a város felé integetett.

Szállodai és éttermi kalandok Wuqia-ban

Hát mentünk a város felé, ahol nagy szerencsénkre összefutottunk egy angolul is beszélő autóssal, aki azt ígérte, elvezet minket egy szállodába, ahol 120 yuan-ért kaphatunk egy szobát ötünkre. A város utcaképe teljesen új és furcsa volt számunkra. A város határában, ahol még se házak, se semmi nem volt, egy vadi új, hatalmas, kétszer két sávos, csili-vili lámpákkal kivilágított sztrádán hajthattunk, de amikor beértünk a városba, a közvilágítás a legtöbb utcáról hiányzott, és a legkülönösebb boltok sorakoztak egymás után, az utakon pedig rengeteg elektromos robogó, illetve mindenfelé furcsa járgány hajtott. Végül tényleg kikötöttünk egy szállodánál, és tényleg kaptunk egy szobát két ággyal. Ez így fért bele mindenkinek a büdzséjébe, ugyanis így 5 felé osztottuk ezt az összeget, ami így már mindannyiunk fájdalomküszöbe alatt volt. Azt meg a legkevésbé sem találtuk furcsának, hogy öten bringások, két nemzet lányai és fiai egy apró kétágyas szobában éjszakázunk. Ezen egyikünk sem volt leakadva egy percig sem, inkább csak örültünk, hogy ezzel a kínai szállodások is pont így vannak.
Pénz sikerült felvennünk a szállodával szemközti ATM volt. Khorog óta ez volt az első pénzautomata, amivel találkoztunk, és ez nem kis megkönnyebbülés volt mindannyiunknak. Katy-ék pár napja már pénztelenül utaztak, 20 dollárral mi segítettük ki őket még Kirgizisztán végén, ezzel nekünk is már csak pár dollárunk maradt ekkora.
Kínában is van valami regisztráció az idegenből jötteknek, 72 órán belül egy szállodán keresztül meg kell ejteni a rendőrséggel. Ez valószínű nem sűrűn történik meg Kínának ezen távoli csücskében, mert se a szállodás, se a kihívott rendőr nem nagyon tudta, hogy mi a fenét kell csinálni. A rend őreinek még végül nekem kellett segítenem. Az útleveleinkben szereplő hárombetűs országkódhoz (HUN, GBR) volt egy táblázatuk, aminek a másik oszlopa az adott ország kínaiul leírt (vagy írhatnám inkább, hogy lerajzolt, mert rendszerint csak egyetlen jel volt) neve volt, amit így már át tudtak vésni a regisztrációs űrlapra. A kínai rendőrök nagyon nem voltak otthon a latin betűkben, ezért ha nem működök közre, angoljaink bulgároknak (BGR) lettek volna regisztrálva. :) A regisztráció egyébként teljesen ingyenes volt, és mind a szállodások, mind a rendőrök készségesek voltak, ők is csak a kötelező bürokráciának élték meg, és szinte ők kértek elnézést az egész hercehurcáért. Papírt nem kaptunk róla, de nem is kértek semmit később sehol Kínában a hatóságok.
A szoba olyan tiszta volt, mint amilyen Dushanbe óta nem láttunk. Katy és Anthony elfoglaltak benne egy ágyat, mi Zitával egy másikat, James pedig kapott jó párat a társaság matracaiból. James az a fickó, aki szeret egy szobában aludni a bringájával, ezért az ő gépe is helyett kapott még a szállodaszobánkban. Viccesen néztünk ki így öten egy bringával egy két ágyas szobában. Amihez nagy örömünkre tartozott egy fürdőszoba is, így a régóta hőn áhított forrózuhanyt egy nappal Kashgar előtt megkaphattuk. Én voltam az egyetlen férfi a csapatban, aki ezzel élt is és letusolt. Anthony és James úgy látszik annyira megszokták az öntisztulást, hogy nem érdekelte őket a zuhany. Vagy csak annyira nagyon Kashgarhoz társították az élményt, hogy nem akarták előbb átélni! :) Mindenesetre, mire én kijöttem a fürdőből, a három angolunk már elhúzott ki a városba, nem bírták megállni a civilizáció hívását addig, amíg tusoltam. Így Zitával kettesben mentünk ki a városba, amit annyira nem bántunk. Körbejártunk egy nagy háztömböt, de nem találtunk egyetlen éttermet sem, ahol lett volna angol étlap, vagy legalább képek az étlapon az ételekről. Titkon reméltük, hogy itt is úgy néznek ki a kínai éttermek, mint Budapesten, de ez sajnos nem így volt, esélyünk sem volt látnunk az ételt rendelés előtt. Egyébként nem tudom, említettük-e már, de az eddig megjárt országokban a kínai étterem mindenütt egy drága, különleges éttermet jelentett, nem pedig egy olcsó, de jó gyorsétkezdét, mint ahogy szeretett fővárosunkban, vagy talán egész Magyarországon.
Az éttermi kalandunk jegyében először egy elképesztően furcsa zöld levest tettek elénk, amiben valami sötét húsdarabok, uborka és mindenfelé zöldségek úszkáltak. Mi persze mindenre vágytunk, csak levesre nem, és amennyire tudtuk, ezt közöltük is, de úgy látszik nem értették meg a csirke és a rizs iránti vágyunkat. Végül egy katona figura segített, aki felhívta egy angolul beszélő nagyon kedves ismerősét, akin keresztül sikerült leadnunk a rendelésünk, és jó 20 perccel később már egy hatalmas tál, csípős szószban ázó húsos, krumplis valamit raktak elénk két kis tányérka rizzsel. A csirkét valószínű csak teljesen véletlenszerűen összevagdosták apró darabokra egy hatalmas bárddal, mert olyan részeivel találkoztunk, amiről nem is gondoltuk, hogy egy csirkének van olyan, és akkora csontdarabokkal, amik miatt először azt hittük, hogy nem is csirkét kaptunk. Szóval itt Kínában nem úgy eszik a csirkét, ahogy mi finnyás európaiak megszoktuk. :) Ennek ellenére azért nem volt rossz, és a csípős szószt is túl lehetett élni.
88 kőkemény letekert kilométer után este rendes ágyban aludtunk! Ágyban… :) Nem földön, nem matracon, nem sátorban, ágyban, rendes, tiszta szobában. Ez fantasztikus érzés volt! Igaz, velünk volt egy bringa is, illetve három őrült angol, de őket már mind megszoktuk, unalmas, és szinte szokatlan lett volna, ha csak úgy normálisan egy szállodaszobában lettünk volna. :)

Átjutás a kirgiz-kínai határon Irkestam-nál

November 9-én végre kinyitott a kirgiz-kínai határ és indulhattunk utazásunk 13. országába, Kínába. Reggel még elköltöttük a közeli konténerboltban a maradék kirgiz pénzeinket élelemre, aztán legurultunk a határállomáshoz. A kirgiz oldalon minden simán ment, háromszor megnézték az útleveleinket, majd megkaptuk a kilépési pecsétet, és mehettünk a senki földjén Kína felé. Ez a senki földje az első és az utolsó határállomás között 7km volt, a közepén egy hajtűkanyaros kaptatóval.
Ezután jött az első kínai állomás, itt kérték el a négy dollárt regisztrációs díjat fejenként. Ekkor beértük az összes barátunkat és egyúttal rögtön ki is előztük őket, mert érthetetlen módon a mi útleveleink valahogy a sor elejére kerültek. Persze a következő, egyben utolsó állomáson, néhány kilométerrel később újra beértük egymást. Ez már egy komoly komplexum volt, ahol végre éreztük, hogy valahová máshová érkeztünk meg, és nem csak egy következő ’isztánba, egy volt szovjet utódállamba. A határállomás nagyon komoly volt. Ahogy beléptünk, egy őr elkérte az útleveleinket és egy automatánál bescanneltette őket. Ezzel máris a kezünkben volt a gép által kitöltött belépési form, amit így már csak alá kellett írnunk. Ezután az egész európai csoportunk kielőzhette a nagy csomagokkal hatalmas sort felduzzasztó helyieket. Áttoltuk egy kapun a bringákat, majd a következő kapunál le kellett málháznunk őket, és a táskákat egyesével berakni egy röntgengépbe. Ezután már csak egyetlen pult volt, ahol megkaptuk a belépési becsétet, és már mehettünk is, miután a kijáratnál még egyszer ellenőrzött mindent az útlevelünkben egy őr. Ami nagyon tetszett, hogy ennél az utolsó pultnál volt egy kis készülék négy gombbal, és ezekkel a gombokkal jelezhetted az elégedettséged vagy elégedetlenséged mértékét a kapott „szolgáltatásokat” illetően. Ez valami olyasmi volt, amit eddig sehol nem láttunk, még Európában sem.

Irkestam – Kashgar 240km, kamionnal vagy bringával?

A Kínába való sikeres belépés után már csak egy fontos dolgunk volt, eldönteni, hogy kamionstoppal, vagy bringával szeretnénk-e megtenni a Kashgarig tartó 240 hegyes-völgyes kilométert. Jill és Lee előbbi mellett döntöttek, mivel Jill szeretné Laosban tölteni a Karácsonyt a barátainál, ehhez azonban minél előbb ki kell találnia, merre és hogyan tovább, ezt pedig Kashgarban, internet mellett tudja megtenni minél előbb. Bennünk is felmerült a kamionos utazás ötlete, mert már elég régóta ki voltunk téve különféle pamíri megpróbáltatásoknak, és bár ezek nagy része életünk talán legszebb élményeivel párosult, mégis, több hétig forró vizes zuhany nélkül, mosógép nélkül, és internet nélkül már kezdett kicsit sok lenni, ezért felmerült bennünk a gondolat, hogy hagyjuk a bringázást és amilyen gyorsan csak lehet, eljutunk Kashgarba, ahol mindezt megkapjuk. Végül mégis a bringázás mellett döntöttünk, mert úgy voltunk vele, hogy most alig leszünk itt Kína nyugati csücskében pár napot, akkor legalább ezeket a napokat minél inkább bringázzuk, hogy minél többet lássunk Kína Xinjiang tartományából. Ekkor még fogalmunk sem volt a Karakoram Highway állapotáról, azért is döntöttünk a bringázás mellett, mert elképzelhetőnek tartottuk, hogy Kashgarból majd repülőre kell szállnunk egészen Islamabadig, ha így november közepe tájékán a 4734m magas Khunjerab hágót Pakisztán felé már lezárták volna. Ez esetben összesen csak Kashgart láttuk volna Kínából, ezért úgy döntöttük, ez a három nap megéri a kapott élményekért. És bizony megérte bringázni, mert ha kamionra szálltunk volna, most pár sorral le is zárhatnám ezt a bejegyzést. Holott bringával rengeteg élmény és kaland ért minket, úgyhogy vágjunk is bele.

Kína sáros emelkedővel köszön ránk

James-el, Katy-vel és Anthony-val vágtunk neki a kalandoknak ötösben. Rögtön még a határállomásnál összefutottunk Jill-el és Lee-vel, éppen pakolták fel a bringáikat egy kamion platójára, amikor kielőztük őket. Ahogy átkeltünk a völgyön és nekikezdtünk az első emelkedőnknek, úgy előztek vissza ők a kamionnal, a két társaság természetesen bőszen integetett egymásnak. A kaptatóról tudtunk, volt egy pontos szintmetszeti ábránk, amit még Dushanbe-ben készítettem a gpsies segítségével. Így a domborzatot illetően nem ért minket meglepetés, ám az út minőségét illetően annál inkább. Többen, több forrásból azt hallottuk, hogy végig gyönyörű aszfalt vár ránk egészen Kashgarig, ám a valóságban sajnos nem ezt tapasztaltuk. Egy igaz gyönyörű, de ugyanakkor saras és havas völgyúton kaptattuk fölfelé, egészen 2930m környékéig. Ez lassan, de biztosan ment, közben többször megálltunk, többek között azért, hogy vetkőzzünk, mivel kicsit túlöltöztünk. Ekkor már az ég nyugati felén járt a nap, és felhő sem takarta, így igen szép időnk volt. Az angol barátaink a fölfelében szépen eltűntek előlünk, de ahogy felértünk, és elkezdődött a lankás lefelé, hamar utolértük őket. Ugyanekkor kiterült előttünk a táj, kiértünk a völgyből, és gyönyörű hegyek sora vett körül minket, délre a Pamír északi hegycsoportjai sorakoztak, azoknak is az északi, hó borította oldala. Minden tündökölt a sok hótól, elképesztő látvány volt. Az út eközben persze folyamatos kihívásokat tartogatott, hiszen ahogy az várható volt, a hágó után nem kaptunk folyamatos lefelét. Az első lejtő alján észrevettünk egy útépítést, a mi földutunkkal párhuzamosan egy gyönyörű, széles és nyílegyenes út készült, aminek még csak a töltése volt kész, de annak tetején már tükörsima, egyenletes murva volt. Erre gyorsan felkaptattunk, de pár száz méter múlva csalódnunk kellett, mert a vízátvezető csatornák felett még nem volt kész a töltés, így kénytelenek voltunk a szűzhavon át visszagurulni a nyomorék kis földutunkra.

Tevék a havon – Eltévedtek, vagy mi vagyunk gyengék bioszból?

Amit néhány dombbal később láttunk, azt először nem akartuk elhinni. Az úttól jobbra, lent a hófehér völgyben tevéket láttunk legelni a völgyben. Ezek már nem dromedárok voltak, mint Türkmenisztánban, hanem kétpúpú tevék. És bár az előbb a „legelni” szót használtam, de valójában egyikünknek sincs fogalma arról, hogy mi a fészkes fenét kerestek a hófödte mezőn. A tevéről eddig azt hittük, hogy csak a meleg éghajlatot kedveli és bírja, de ez most erősen megdőlni látszott.
Egy újabb sáros kaptató után egy meredek szerpentinen zörgettünk le egy széles völgybe. James-ék ekkor is elhúztak tőlünk, de amikor a lejtő alja után következő sík szakaszon is megtartottuk a 40km/h-s sebességet, hamar utolértük őket. Ha egyszer felgyorsul a reku 30 fölé, könnyű megtartani síkon a sebességét. Így gurultunk be együtt Uluqgat városába, ez volt az első kínai város a szemünknek. Szokatlan volt a sok számunkra teljesen ismeretlen kínai írásjel mindenütt, és a falukép is más volt, mint amit eddig megszoktunk. Látszott, hogy itt van pénze az államnak, mert az intézményi épületek nagyon szépen rendben voltak.

Egy ilyennek a kapubeállójában ültünk le ebédelni, mogyorókrémes kenyér és halva volt a menü, egy kis kólával, amit még az utolsó somjainkból vettünk odaát Kirgizföldön. Egyébként Kína ezen tartománya, Xinjiang autonóm tartomány, és sok kirgiz, illetve tádzsik lakja. Ennek ellenére szemmel látható volt a különbség, mind az embereken, mind az épületeken látszott, hogy új országban vagyunk. Az intézményünk kapuja például egy kereken guruló harmonikaszerű távirányítós szerkezet volt. Az emberek pedig nem értették se a kleb (kenyér oroszul), se a magazin (bolt oroszul) szavakat, és persze angolul sem beszéltek. Ez kicsit aggasztott minket, persze azért kétségbe nem estünk, ha eddig nem haltunk éhen a helyi nyelv kezdeti ismerete nélkül, talán Kínában sem fogunk.

A csodás Ulugqat völgyében

Ebéd után egy rövid kaptatóval DK felé fordult az utunk, és egy gyönyörű völgyben visszagurultunk az Ulugqat folyó völgyébe.

Eddig se volt csúnya a táj, de ami ebben a kis völgyben fogadott minket, attól mindannyian oda meg vissza voltunk. Igazi örömgurulás volt ez, közben mindenki meg-meg állt fotózni, és az egymással váltott szavakból azt szűrtük le, hogy mindenki nagyon boldog, hogy bringával vágott neki az útnak. Zita is így érezte, és én ennek nagyon örültem, mert kicsit tartottam attól, hogy a pamíri megpróbáltatások után már sok lesz ez neki, de nem így volt, hála az égnek a táj kárpótolt minket a fáradtságokért.

Egy kanyarban megálltunk egy domború közlekedési tükör alatt, itt összegyűlt a társaság és végre sikerült mindenkit egyben lefotózni. Igaz, hogy torz, és nem látszik a táj, de legalább mindannyian rajta vagyunk, ráadásul annyira együtt, hogy szinte egy nagy bringának látszik az öt bicikli egymás mellett.

Ami pedig az Ulugqat völgyében tárult elénk, attól végképp eldobtuk az agyunkat.

A nap még mindig szikrázott, és a völgyben végre eltűnt a hó, gyönyörű volt a táj. Csak az északi oldal csipkés gerincei között maradt meg a hó, de ez még külön szép is volt, színesebb maradt tőle a táj.

A táj szépsége és a tudat, hogy Kínában biciklizünk, kisebb eufóriával töltött el minket.

A völgy aljában újra láttunk tevéket, és mivel itt már nem takarta hó az amúgy igen gyatra növényzetet, itt már inkább el tudtuk képzelni az életüket. Később pedig kecskék, lovak és az út mentén szomorúan bandukoló szamarak mellett is elhajtottunk.

Az út itt már végre néhol aszfaltos volt, ezeken a szakaszokon meg tudtuk kicsit engedni a tempót.

Ez sajnos sosem tartott sokáig, mert vagy jött egy rövidebb kaptató, vagy megszűnt alólunk az aszfalt.
James-el azt beszélgettük hármasban, hogy vajon mitől annyira különböző a két hegyoldal előttünk. Balra tőlünk, a déli hegyoldal viszonylag szolid szikla alakzatokkal büszkélkedett, ezek elég szépen le voltak kopva, valószínű azért, mert ezt az oldalt inkább érte a nap, így a hőtágulás, vagy a szél miatt szép kerekre koptak a sziklák. Az északi oldal, közvetlen a jobbunkon viszont erősen csipkézett volt, itt inkább a víz által okozott erózió volt látható a sűrű, apró, meredek metsződésekben. Persze egyikünk sem geológus, így igazából ezek csak találgatások voltak.

Egy vidéki kisbolt Kínában – Ahol mindent csak műanyagba csomagolva kapsz meg.

Anthony megpendítette a sátrazás ötletét, és mivel már bőven 3000m alatt jártunk, a gondolat megakadt a mi fejünkben is. Egy faluban megálltunk bevásárolni, találtunk nagy nehezen egy boltot, ahol hajlandóak voltak beváltani néhány egydollárost. Az árfolyamról egyikünknek sem volt fogalma, csupán azt tudtuk, hogy 6,3 és 9 yuan között van egy dollárt. Erre abból jöttünk rá, hogy a határnál egy feketepiaci pénzváltó fickó 63 yuant akart adni 10 dollárért, de amikor 90-et kértünk tőle, kinevetett minket. Valahol 8,7-et olvastunk előzőleg, de arról tudtuk, hogy már nem aktuális információ. Végül a 7 yuanban állapodtunk meg a bolti eladóval, és nem egész 2 dollárt, vagyis 13 yuant sikerült elkölteni nála. A boltot a műanyag csomagolás, és a messziről hozott, gyárban készített termékek jellemezték. Se tojást, se kenyeret nem kaptunk, mint ahogy zöldségeket sem láttunk a polcokon, pedig titkon egy gazdag tojásrántottában reménykedtünk a vacsorát illetően. Minden be volt csomagolva, és szinte mindenre csak kínai jelek voltak nyomtatva, így kissé zavarban voltunk az első percekben. Végül a már említett összegért sikerült vásárolnunk négy instant tésztalevest. Ebből kettő a már ismert zacskós kiszerelésű volt, kettő pedig nagy, papírpoharas. Kíváncsian pakoltuk el őket, várva az esti vacsorát, amikor megkóstolhatjuk az új ízeket.

Vadkemping 2400m-en, az Ulugqat meseszép völgyében

A táborhelyet pár kilométerrel később, egy hosszú, egyenes, nagyon poros útszakasz után találtuk meg. A völgy jobb oldalán hajtott az út, amiről lecsaptunk balra, egy platóra, aminek a széle egy kisebb szakadék volt a széles folyó felé. Ennek a letörésnek az oldalában találtunk egy kis völgyecskét, ami épp elég viszonylag sík helyett biztosított a három sátornak, és egyben kiváló búvóhely is volt számunkra, hiszen nem lehetett ránk látni a főútról.
Utoljára talán valahol Iránban sátraztunk a Kaszpi-tenger partján, és most végre újra elővettük a sátrunkat. Élveztük, hogy a természet „lágy” ölében fogunk éjszakázni, távol minden civilizációtól, mégsem teljesen egyedül, hanem három jó barát társaságában. Akik nálunk jóval rutinosabb kempigezők voltak, nemcsak, hogy a miénkénél jóval kisebb, és profibb, inkább expedíciós stílusú sátraik voltak, de még jóval ésszerűbben is állították fel őket. Anthony-ék eleve szélirányba dobták fel az otthonukat, James pedig a mi, az övéhez képest hatalmas sátrunk szélárnyékba. Mi persze semmiféle szélirányt, vagy szélárnyékot nem vettünk figyelembe a sátrunk felállításánál, csupán azt, hogy a kijárat a folyó felé, a gyönyörű völgyre nézzen. :) Ennek hála az égnek, később nem ittuk meg a levét, mert sem a folyó nem öntött ki ránk, sem a szél nem tépte szét a sátrunkat, sőt, miután eltűnt a nap a hegyek mögött, egészen elcsendesedett. Pár perccel később egy másik világító égitest bukkant elő kelet felől a csipkés hegygerincek felett, ez pedig a telihold volt. Gyönyörűen bevilágította az egész tájat, így éjjeli pisilésekhez szinte nem is kellett a fejlámpa.
Miután megágyaztunk a hálófülkében, a sátor előterében nekiláttunk felállítani a konyhát. Amíg Zita átpumpálta a vízszűrőn a folyóból szerzett vizet, én nekiláttam begyújtani a főzőnket a benzinnel. Most sem ment egyszerűen, de harmadjára csak sikerült. 20 perc próbálkozás után végre felsikított egy stabil, egyenletes láng, amire boldogan tettük fel a vízzel teli lábosunkat. Amíg felforrt a víz (2400m-en, az eddigiekhez képest viszonylag gyorsan), kibontottuk a nagy papírpohárba csomagolt tésztalevest. Hatalmas adag tészta volt benne, valamint egy kihajtható műanyagvilla, és három tasak. Egy tele valami zsíros masszával, egy tele fűszerrel, egy harmadikban pedig apró szárított zöldségek voltak. Az egész csomag nem volt több száz forintnál, ami egyrészt örömteli volt számunkra, másrészt egy kicsit ijesztő, mert elképzeltük, hogy ha ez ilyen olcsó, hozzánk hasonlóan mennyien fogyaszthatnak ilyet, ez pedig milyen rohadt sok műanyag és papírszeméttel jár. Kína nem éppen egy néptelen ország, élen kéne járnia a fenntarthatóságban, nem pedig ész nélkül másolni a „fejlett” nyugati kultúra termékeit. Na mindegy, nem akartam megint puffogni ilyeneken.
A tésztalevesről aztán nagy örömünkre kiderült, hogy csak enyhén durván csípős és igen finom, sőt még viszonylag laktató is volt. Az éjszakát némi félelemmel teli kíváncsisággal vártuk, mert 2400m-en még egyikünk sem sátrazott soha, és kicsit tartottunk a fagyos hajnaltól. Sok-sok ruhát bekészítettünk a hálófülkébe és ezek nagy részét már rögtön lefekvéskor magunkra húztuk.

Nyolcan egy kis UAZ-ban

Sary-Tashba egy, a már ismert UAZ-hoz hasonló terepjáró érkezett értünk, a különbség csupán annyit volt, hogy ez 2 órát késett, és bádogból volt a teteje. Ez utóbbi tény igen megnehezítette a dolgunkat, mert míg legutóbb a bukócsövekre pakoltuk fel a bringákat, most ezt egy domború, merev tetőn kellett megismételni, és ez közel sem volt olyan könnyű feladat. A másik dolog, ami kicsit kiverte mind a hatunknál a biztosítékat, az a két sofőr volt. Nem elég, hogy hatunkra, a hat kerékpárra és az összes cuccunkra egy kis terepjáróval érkeztek, akkor még ketten is voltak sofőrök. A „másodpilóta” ráadásul egy igen nagy darab katonaruhás fickó volt. Ez mind még talán rendben is lett volna, de ami ezen a dzsip úton várt ránk, azt talán soha nem fogom elfelejteni.

Horror utazás indul!

Eleinte minden jól kezdődött! Észrevettük a megfagyott, csöpögő vért a hátsó ajtók alatti padkán… Egy pillanatra felmerült bennünk, hogy a sofőrjeink darabolós gyilkosok, de aztán rájöttünk, hogy valószínű vadászaton járhatott a terepjáró a mi fuvarunk előtt. Az aszfalt még itt-ott kilátszott a jégbordák alól az amúgy új építésű, makulátlan minőségű útból. Aztán egyszer csak megérkeztünk egy helyre, ahol rengeteg kamion állt, az út mentén és az úton is. Azt beszélték az emberek, hogy zárva van az Irkestam hágó, lehetetlen rajta az átjutás. Még mielőtt ezen kiakadhattunk volna, megjelent egy komolyabb traktor és egy hókotró. Elindultak a kamionok mellett fel a hegyre, és hamarosan a sofőrünk is megjelent újra, visszapattant a volán mögé, és mi újra úton voltunk, egyenesen Kína felé. Közvetlen a hókotrók mögött haladtunk, mi voltunk az első autó, mögöttünk kamionok hosszú lánca araszolt. Az első emelkedő tetején leszálltak a hókotróról és előkerültek a hóláncok.

Hó előttünk, kamionok mögöttünk

Embereink segítettek feltenni a hókotróra a láncokat, de aztán legnagyobb meglepetésünkre a mi kis terepjárónkra nem került hólánc, anélkül indultunk tovább, amit nem tartottunk túl jó ómennek, na de hát sok mindent nem tudtunk tenni a bizakodáson kívül. Ezen megállók közben sikerült előtúrnia Zitának valamelyik táskája aljából egy nagy csomag kekszet. Erre azért volt szükség, mert csak egy röpke 1-2 órás útra készültünk, ezért nem volt nálunk a „fedélzeten” semmilyen eledel. Azonban az említett események miatt ezen az időn már jóval túlhaladt az utazásunk. Pedig ekkor még nem is sejtettük, hogy kalandjainknak csak a legelején járunk.
Egy helyen a hókotrók kisebb parkolónak való helyet kotortak ki a hóból. Mi ez alatt persze álltunk a nagy kamionsor elején. Az ilyen megállók alatt mindig volt alkalmunk ellenőrizni és kicsit megigazítani a bringákat. Ilyenkor mindenki kiszállt az autójából, a kamionosok is előresétáltak, megnézni, hogy mi a helyzet. Így ismerkedtünk meg Alfonz-al, egy vidám, napszemüveges kamionsofőrrel, akinek jellegzetes ismertetőjele egy vodkás üveg volt a kezében. Ebből szépen körbekínált mindenkit, elsősorban minket, és más sofőröket is. Hiába, hideg volt, még a havazás is rákezdett. Mit tehet ilyenkor az egyszeri kamionsofőr a Pamírban? Hát persze hogy előkapja a vodkásüveget… Ettől rövidebb időre megvidámodtunk, de aztán ahogy elindultunk, a rázós, havas út újra hallatta a hangot, amitől mindannyian fogcsikorgatva néztünk egymásra fájdalmasan. Induláskor ugyan tettünk valami kis vékony pokrócot a dzsip teteje és a bringák közé, de ez nem volt elég. Amikor a fém súrlódott a fémmel, azaz a bringáink elmozdultak a terepjáró tetején, minden alkalommal egy hangos és éles hangot adtak. Mindez a sofőrjeinket, mit sem izgatta, holott a hang forrásához egyértelműen az ő autójuknak a teteje is köze volt. Később észrevettük, hogy az összes bringa hátracsúszott egy az egyben, közel fél métert. Erre ők csak azt mondták, hogy ne aggódjunk, hamarosan lefelé fogunk menni, akkor majd előre csúsznak! :) Remek… Hú, de mérgesek voltunk! Mindezek után emberünk fogta magát, és kielőzte a hókotrókat! Ez persze még buckásabb, még havasabb utat eredményezett, amitől még jobban mozogtak a bringák, mi pedig még idegesebbek lettünk.

Lerobbannunk – Itt ragadunk a nagy fehér semmiben?

Hamarosan azonban más aggasztó fejlemény következett, mégpedig az, hogy lerobbantunk. A legnagyobb hideg és hó kellős közepén, elállva az utat a hókotrók előtt. Amíg embereink a motorháztető alatt matattak, én ismét felmásztam a tetőre, és próbáltam normalizálni a bringák helyzetét odafent. Közben kisebb hóvihar volt, tehát képzelhetitek, milyen vidám voltam, egy dzsip tetején, amire nyolcan vagyunk, és ami épp lerobbant, mellesleg pedig kisebb lehetetlenség úgy felkötözni a bringákat a tetejére, hogy azok nem mozogjanak.
Amúgy az út mentén számos lerobbant vagy árokba borult, hólepte kamiont láttunk, ezek is kellő bizakodást adtak a jövőnket illetően. Valahogy aztán megoldották a problémát a sofőrjeink, helyreállt a hűtővíz hőmérséklete, és roboghattunk tovább. Amikor legközelebb megálltunk, azt láttuk, hogy Anthony-ék bringája, amelyik leghátul volt, félig már lelóg a tetőről. Ez már több volt a soknál, újra tetőre másztam, és kioldottuk a köteleket, és teljesen új rendszerben kötöztük fel a bringákat, nem hagytuk, hogy a sofőrjeink beleszóljanak. Az alapvető problémára eddigre rájöttünk. Az volt a baj, hogy ők a köteleket mindig valahol a dzsip alján rögzítették, mert ezen a dzsippel legfőképpen csak ott volt olyan pont, ahol meg tudták hurkolni a kötelet. Na, hát ez nagyon nem volt jó, mert így a kötelek hamar meglazult, és a bringák pedig csúszkálni kezdtek, mi pedig agyvihart kaptunk a tetőről hallatszó csikorgó hangoktól. Miután erre rájöttünk, rögzítettük a köteleket a hátsó ablakok teteje mellett található „majrévasakban”, vagyis a kapaszkodókban. Ezek után már alig mozogtak tovább a bringák, és hamarosan alacsonyabb régiókba kerültünk, Nura település közelébe, ahol végre megszűnt a jég és a hó az úton, így már nem rázott annyira a terepjáró, amitől nagyon megkönnyebbültünk. Persze stressz még így is maradt, mégpedig a szembejövő kamionok képében. Többször muszáj volt tudatosítanunk a sofőrünkben, hogy most bizony szélesen a járgánya, mint azt megszokta, mivel kétoldalt lelógnak róla a bringák. Erre azért volt szükség, mert máskülönben ledaráltatta volna a lelógó bringákat egy-egy kamion oldalán.
Nura mellett volt egy-két katonai checkpoint, ezeket útlevél ellenőrzés nélkül tudtuk keresztezni, csak a nagydarab, katonaruhás másodpilótánknak került pár integetésébe, és sorra nyíltak előttünk a sorompók. Ekkor tudatosult bennünk, hogy valójában miért is foglal el másfél helyet az 5 személyes dzsipben.

Zárva a határ, másnap is zárva lesz!

Az igazi sokk, ami kitette az i-re a pontot a napunk végén, az csak ezután következett. Amikor megérkeztünk az iskestami határátkelőhöz, már zárva volt. Mivel eleve két órát késtek a dzsippeseink, és az út sem ment simán, nem értünk ide időben, így erre a napra már bezárt a határátkelő. Persze ez nem volt igaz, mert mint pár perccel később megtudtuk, eleve zárva volt, negyedike óta zárva van, és még holnap, kilencedikén is zárva lesz a nemzeti ünnep miatt. Magyarul tök feleslegesen jöttünk ma át ide. Ezt persze állítólag nem tudták még Sary-Tashban a sofőrjeink. Vagy csak nem akarták tudni, nehogy lemondjuk a fuvart, ami nekik 180 dollárt jelentett. Az igazán fájó nem is az volt, hogy itt kellett vesztegelnünk a határ mellett, hanem, hogy jöhettünk volna kamionnal is, a fejenkénti 30 dollár helyett gyakorlatilag ingyen, vagy fillérekért. Ez azután tudatosult bennünk, hogy találkoztunk James-el. Ő is bringatúrázik, szintén a UK-ből, terve egy világkörüli derbi az északi féltekén (http://ridingacross.tk), amikor kezdett rosszul lenni a magasságtól a Sary-Tashtól északra található hágóban, visszaereszkedett 3000m alá, majd fogott egy rendes kamionost, aki ha jól emlékszem, 10 dollár ellenében elvitte egészen a kínai határig. Igazából logikus, hogy a Kínába visszafelé tartó kamionok üresek, hiszen Kínának az exportja nagy, az importja talán a nullával egyenlő. Így a visszatérő üres kamionokba simán bekéredzkedhettünk volna. Persze utólag könnyű okosnak lenni… Ki tudja, hogy sült volna el a kamionstoppolás, lehet, hogy valamelyikünk bringája komolyabban megsérült volna, annyit meg nem ért volna az egész. Mert csodával határos módon a dzsip út alatt semelyikünk bringájának nem lett semmi baja.

Egy vidám kényszer pihenőnap – Összeverődnek a világutazók a kínai határ előtt

Na, de hogy most már egy kis pozitívum is legyen ebben a bejegyzésben, örömmel jelentem, hogy ezek után már minden jól és simán alakult. Kaptunk szállást egy viszonylag barátságos helyen a határ menti konténerváros oldalában, egy valaha szebb időket is látott fogadóban. Ismét 100 somért szálltunk meg fejenként, ezúttal a jól összeszokott hatfős társaság egy még apróbb szobában kapott helyet, mint legutóbb Sary-Tashban. James a szobánk előterében aludt a bringája mellett, ez a szoba másnap nappaliként szolgált, itt gyűltünk össze most már heten bringások, és még egy két utazó, egy nagyon magas német srác, aki mindig csak úgy előkerült valahonnan a legváratlanabb helyeken és időpontokban, mindig csak lazán, mindenféle cucc vagy hátizsák nélkül, már-már rejtélyes volt számunkra. Két másik német is csapódott hozzánk, Filip és a barátnője. Egyszóval szépen feltorlódtak ezen a helyen a hátizsákos és kerékpárturisták a határ 5 napos zárva tartása miatt. Egy remek nap kerekedett így a kilencedikéből, amihez a nagyon barátságos házigazdánk is hozzájárult 3 üveg vodkával. Folyamatosan töltette belénk a köröket, de hál isten elég sokan voltunk az üvegekhez, és így a kelleténél nem jobban, de azért még éppen eléggé becsiccsentettünk az amúgy nem is olyan szörnyű ízű töménytől. Nekem még talán sose ízlett vodka, de amiket errefelé kóstoltunk eddig, az mind finom volt.
Délelőtt egy hatalmas víztisztító session-t tartottunk, a lányok megtalálták a patakot és az összes nálunk lévő palackot megtöltötték vízzel, majd a kis nappalinkban elindult a nagy pumpálás, aztán pedig az SteriPen minden átpumpált palackra. A hangulatot nagyban növelte egy kis kézi masszázsgép. A szerkezet elektromos árammal működött, és számunkra a mai napig megfejthetetlen, hogy miért, de delfin alakú volt. Ezen rengeteget nevettünk, főleg Zitának tetszett ez az egyedi design.
Délutánra igen megvidámodott a kis nemzetközi társaságunk, én pedig nekiláttam egy régóta rám váró örömteli feladatnak: elkészítettem a Törökországról szóló kis videónkat. Először egybe akartam Grúziával és Örményországgal, de végül úgy döntöttem, jobb külön több rövidebb videó. Az eredményt nem tudom, mikor lesz lehetőségünk majd megosztani, remélhetőleg Pakisztánban nem lesznek tiltva a videómegosztók… :) Este mozi estet tartottunk, a Brian élete volt a képernyőn, közkívánatra. Angolul néztük, angol felirattal, így kevésbé volt élvezetes a klasszikus Monty Python Movie, mint a zseniális magyar szinkronnal.
A hely, ahol laktunk, megérdemel még pár szót. Elsőre nagyon nem tetszett, hogy egy ilyen valóban Isten háta mögötti helyen kell vesztegelnünk, mert ez a határátkelő melletti konténerváros a leglepukkantabb putrinak tűnt elsőre, amit valaha láttam. A főút mellett sorra álltam a brutális nagy kínai kamionok és az út mentén végig konténerek sorakoztak. Ezek egy része csak lakásként szolgált, másik felük egyik oldalában lakás, a másik oldalában kis vegyes bolt figyelt.
Aztán persze a már említett körülmények miatt a kényszerű pihenőnapunk végére egészen megbarátkoztunk a környékkel. Mindezek ellenére természetesen már alig vártuk a másnapot, amikor is reggel 9-kor nyitott a határátkelő Kína felé!

A következő bejegyzésben újra lesz szó bringázásról, méghozzá nem is akármilyen tájakon! ;)

A haditerv

Jelandy-ból olyan korán terveztünk indulni, amilyen korán csak fel tudtunk kelni. Ez fél 6-os ébredést jelentett, és egy masszív reggeli utáni 8 órás indulást. Ahogy kikanyarodtunk a Pamír Highway-re, hihetetlen látvány tárult elénk. Egy szivárványt láttunk az égen, de nem olyat, mint amilyet eddig megszoktunk, mert ez csak egy rövid ív volt az égen a naptól balra, nem ért le egyik szára sem a hegyekig. Lefotózni nem lehetett igazán ezt a mágikus reggelt, mivel ha szembefotóztam a nappal, a kép nagy része sötét lett.
Sajnos a boltot zárva találtuk a faluban, és ez egy kicsit elkeserített minket. Hiába kopogtunk megint szemközt a házban, a lány, aki kijött, csak annyit mutatott, hogy zárva. Most már azt sem kérdeztük meg, hogy mikor lesz nyitva, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs több időnk várni. Volt elég élelmünk, de jó lett volna még egy kicsit feltankolni csokoládéból és instant tésztalevesből.
A terv az volt erre a napra, hogy Jelandy-ból indulva feltekerünk a 28km-re lévő 4271m magas a Koi Tezek hágóba, ami egyben a Pamír fennsík határát is képezi. Innen legurulunk Tagarkaki-ig, vagy ha sikerül, Alichur-ig. Ezek a települések voltak elérhető távolságban a hágó után. Alichur neccesnek látszott, mivel a közel 700m-es kaptatóval együtt összesen 82km-t kellett volna megtennünk, hogy elérjünk a fennsíkon található faluig. Úgy voltunk ezzel, hogy elindulunk, átkelünk a hágón, aztán amikor megérkezünk Tagarkaki-ba, meglátjuk, mennyi az idő, milyen fáradtak vagyunk, és ezek alapján eldöntjük majd, hogy továbbmegyünk-e, vagy sem. Sátrazás a falvak között szóba sem jöhetett, reggel 3 fokot mértünk lent Jelandy-ban, és a fennsíkról -15, illetve -20 fokos rémhireket hallottunk, ezért eszünkbe sem jutott az éjszakát egy sátorban tölteni 4000m körüli magasságban.

A támadás!

A reggeli tekerés nehezen indult be, hideg volt még odakint, mi pedig álmosak voltunk. Aztán ahogy előbújt a nap, akkor meg az volt a baj, hogy vehettük le a rétegjeinket. Kb. 20 kilométernek el kellett telnie, mire bemelegedtünk, és elkezdtük élvezni a bringázást. Ekkorra már utolért minket Jill és Lee, akik valamivel utánunk indultak el Jelandy-ból. Persze nem tekertünk ezután sem egymás mellett, mert négyen már hátráltattuk volna egymást, mindig meg kellett volna állni valaki miatt valamiért. Inkább ment mind a két csapat a saját maga tempójában, és jó is volt ez így, mert még így is általában látótávolságban maradtunk.

Ez nem volt nehéz, mert itt már egyáltalán nem képezték fák a táj részét, egy széles, kopár völgyben haladtunk fölfelé, most, hogy így utólag belegondolok, valószínű gleccser vájta völgy lehetett, mert U alakú volt, lent széles völgye volt a pataknak, amit kétoldalt meredek hegyek határoltak. Mindezt gyönyörű napsütés tette igazán széppé. Ahogy közeledtünk a 4000m-hez, úgy kanyarodott a völgyünk balra, és úgy tűntek el egyre a hegyek körülöttünk. Amit láttunk, az is már csak dombnak tűnt a mi magasságunkból. Azt beszéltük Zitával, hogy ha leszállnánk a bringáról, szinte fel tudnánk szaladni pár perc alatt a fennsík peremére. Ez persze nem így volt, mert a magasság miatt nem ment volna olyan könnyen az a szaladás, és a hegyek is csak a sok hó miatt tűntek olyan aprónak.

4000m felett – kőkemény a bringázás, de mégis tiszta élvezet

Valamivel a bűvös 4000m-es magasság elérése előtt eltűnt alólunk az aszfalt, és murvás út váltotta fel. Itt kezdődtek az igazi élmények és a szerpentin is. Egy ház mellett haladtunk el, valószínű pásztorok lakták, akiktől természetesen megkaptuk a már megszokott „csaj-csaj”-t, vagyis teameghívást. Erre most sajnos nem volt időnk, de azért jólesett, hogy még idefent is ilyen barátságosak velünk az emberek. Közvetlen a ház után jött az első hajtűkanyar, amit aztán még sok másik is követett. Az út meredek volt, köves és jeges, ezért sokszor meg kellett állnunk. Rögtön az első kanyar után elértük a 4000m-es magasságot, amit egy gyors levegővételnyi megállással és fényképezkedéssel ünnepeltünk. Nem lett volna jó hosszabb ideig megállni, mert ránk fagyott volna a ruha. Viszont a 4000m átlépése szinte doppingszerként hatott ránk. Hihetetlen volt számunkra, hogy ilyen magasságban járunk fekvőbringákkal, ráadásul ilyen borzasztó minőségű szerpentinen. Mindez összességében valahogy pozitívan hatott ránk, és igazából élveztük ezt a szerpentint fölfelé, amiről előtte azt hittük, hogy sokkal keményebb lesz. Persze csigalassúsággal haladtunk, de épeszű ember, fekvőbringán az ég felé pedálozva, ilyen meredek, havas, jeges, latyakos úton, ilyen magasságban nem haladt volna gyorsabban nálunk. Percenként, vagy inkább úgy mondanám, 20-30 méterenként megálltunk levegőt venni, mert hiába haladtunk olyan lassan, ahogy csak bírtunk, ez is sok volt már ahhoz, hogy bírjuk végig „zéró pulzussal”, illetve levegővel. Az egyensúlyozás is nehezen ment ezen a terepen, de valahogy mégis nyeregben tudtunk maradni. Zita néha leszállt tolni, mint ahogy Jill és Lee is, akik végig egy-két kanyar távolságban haladtak, hol előttünk, hol mögöttünk. Én büszkeségből egyszer sem szálltam le a gépről, végig a bringán tudtam maradni, amin utólag én is meglepődtem. Magam sem képzeltem volna, hogy ilyen durva terepen fel lehet menni málhás fekvőkerékpárral. Mindezekkel együtt és mindezek miatt nagyon élveztük a szerpentint ebben a magasságban. Ahányszor csak visszanéztünk, gyönyörű látvány tárult elénk, lent hófehéren csillogtak azok a hegyek, amikre pár perce még lentről néztünk fel, és az ég gyönyörű kékben pompázott, az egész valami hihetetlennek tűnt, amitől mind a ketten egy kisebb eufóriában tekertük végig ezt a meredek utat felfelé a Koi Tezek hágóba. Közben persze minden egyes kanyarnál megálltam fényképezni és videózni, mert éreztem, hogy nem akárhol vagyunk és nem akármilyen pillanatokat élünk át. Szerencsénk volt az időjárással és a hágó minden nehézsége ellenére könnyebb volt, mint vártuk, ezért nagyon élveztük az utat.
Persze azért a fizikai szenvedés néha kiült az arcunkra, ilyenkor mindig viccelődtünk Zitával, hogy micsoda nászútra hoztam én, nagy morcona hegyek közé, késő ősszel a hidegbe, 4000m fölé… Erre csak azt tudtam megígérni, hogy ha egyszer átjutunk ezen a Pamír Highway-en, és a Karakorum Highway-en, a Karácsonyt már valahol Dél-Indiában fogjuk tölteni, egy gyönyörű tengerparton, fürdőruhában. Hogy ez sikerül-e, az még a jövő zenéje, jelenleg még nem koncentrálunk erre, csak, hogy minél jobban élvezzük, és átjussunk ezeken a hatalmas hegyeken.

4271m-en, fent a Koi Tezek hágóban

A hágó nem úgy érkezett el, mint vártuk. A szerpentin végeztével még volt hátra 3-4km, ami alig emelkedett, de mivel az útminőség maradt a már szokott botrányos, nem igazán tudtunk gyorsabban haladni az eddigi tempónál (4-8km/h). Azért így is megérkeztünk valahogy, és ahogy már megbeszéltük, nem a csúcs csokival és a fényképezkedéssel kezdtük az ünneplést, hanem öltözködéssel. Sajnos még mielőtt fel tudtam volna venni a vízálló réteget, jött egy kínai kamion, és igen szépen lefröcskölte a jobb lábamat. Egy nagy káromkodás után gyorsan odébb toltuk a bringákat, majd újra egymásnak támasztottuk. Most pontosan éreztük az eltörött sztender hiányát, igen jól jött volna, ha le tudom támasztani rendesen a bringámat. Miután magunkra öltöttük szinte minden ruhánkat, gyorsan bekaptunk pár falat csokoládét, aztán készítettünk néhány időzített ugrós fotót Jill-el és Lee-vel. Egyik sem sikerült „jól”, sose ugrottunk egyszerre, de két próbálkozás után feladtuk, nem lett volna ésszerű tovább ugrándozni a jeges szélben. Merthogy a szelet még ugye nem említettem, pedig igen a kedvünkre játszott, mert pontosan hátszelünk volt, igaz, ez a szerpentinen néha szembeszelet jelentett, de ennek ellenére örültünk neki, mert tudtuk, hogy az út nagyrészén, és remélhetőleg a következő napokban is ez hátszelet fog jelenteni.

A Pamír fennsíkon

Az út a hágó után visszaváltott aszfaltra, aminek nem kicsit örvendtünk, mert így a max. 15km/h-s tempónkat leváltotta egy jóval gyorsabb, aminek csak a bátorságunk szabott határt. Nem egészen 1km hosszan, mert aztán ismét murvás út váltotta fel az aszfaltot. Így ereszkedtünk lefelé egy nagyon szeles, havas völgyben, hol aszfalton, hol a murván, lassan, meggondoltan. Néhány kilométerrel a hágó után egy házat láttunk az út bal oldalán, valószínű azok a pásztorok lakták, akiknek a jakcsordáival találkoztunk pár kilométerrel lejjebb. Ahogy kiértünk abból a völgyből, amiben a hágó után vitt az utunk, elénk tárult a Pamír fennsík. A látvány már nem okozott akkora eufóriát, mint amekkorát a hágó meghódítása, de tény, hogy nem akármilyen helyen tekertünk, igaz ezt már annyira nem élveztük, mert igen hideg szelek fújtak, és már fáradtak is voltunk.
Délután 3 óra környékén jött szembe velünk a „Tagarkaki” tábla, ami nem falut jelölt, csupán egy hosszú, piros épületet az út bal oldalán, egy kőkerítéssel elkerített udvarral és néhány romos melléképülettel. A ház mögött hatalmas, lapos völgy terült el, amin jakcsordák legeltek. Jill és Lee is egyetértett Zitával, hogy itt most meg kell állnunk, mert a völgy túloldalán egy több száz méteres emelkedőben folytatódott az út. Nekem már nem volt időm gondolkodni a hogyan továbbon, mert előbb megszületett az elhatározás, hogy itt megállunk. Utólag persze beláttam, hogy teljesen jó és felelős döntést hoztunk, mert igen ki voltunk már merülve, és a következő település, mint ahogy azt egy szembejövő autóstól okosan megtudakoltuk, Alichur előtt 10km-el, vagyis tőlünk még 30km-re lett volna, tehát túl messze.

Egy este a Pamír fennsík egyik pásztor családjánál

Legurultunk a bringákkal a murvás úton a házhoz, ahol egyből szívélyes fogadtatás várt minket, néhány ember előkerült a házakból, és kezet ráztak velünk. Zitával egy másik családhoz kerültünk, mint Jill és Lee, egy eddig számunkra szokatlan, mongol arcú nő integetett nekünk, hogy menjünk be utána a házba. Egy nagyon szerény kis előtéren keresztül egy szobába vezettek minket, az egész nem lehetett nagyobb 10nm-nél, aminek a felét az emelvény foglalta el. Ennek az emelvénynek a sarkában foglalt helyet a nagypapa Salman, akinek olyan arca és szakálla volt, amilyet még egyikünk sem látott. Sajnos szaga is volt a nagypapának, amitől először eléggé megrettentem, de aztán az orrunk adaptálódott az öregember szagához, és egy pár perccel később már egy nagy körben együtt ettünk a nagypapával, a 4 éves forma kislánnyal, Ajserek-el és az anyukával, Buzlajkar-al. Az apuka, Osmonali csak később állított be, sajnos nem sikerült elkapni a pillanatot a fényképezőgéppel, pedig megért volna egy képet, ahogy lehámozta róla a felesége a vastag bundát, és a kulacsot, ami szintén be volt vastagon bundázva. Nagyon szép órákat töltöttünk ezzel a családdal, a kislány valami tündéri volt, mindenben utánozta és így segítette az anyukáját, és nagyon tudott rötyögni, századszorra is, amikor Zita a „kerekecske gombocska, itt szalad a nyulacska” című játékot játszotta vele. Minden családtag csupaszív és érdeklődő volt felénk, leszámítva talán a nagypapát, aki csak néha mondott valamit, ami inkább tűnt morgásnak. Aztán később kiderült, hogy csak azért beszélt olyan hangosan és keveset, mert nagyot hallott.
Rengeteget kaptunk enni a Osmonali családjánál. Rögtön érkezésünkkor teát, kenyeret, vajat és cukros tejfölt kaptunk, aztán vacsorára – amire nem is számítottunk – , répás rizses marhahúst volt a menü, amihez mi kaptunk egy-egy kanalat, de a család többi tagja mind kézzel evett, nagy tálakból. Ezt meglepő volt látni, különösen azután, hogy azt is láttuk, hogy a kézmosásnál nem használnak szappant. Reggelire pedig nagyon finom cukros joghurtot jaktejes vajas teát, és kenyeret ettünk, persze szokás szerint, mindig együtt a családdal, mintha csak mi is családtagok lennénk, amit persze rettentően élveztünk. Hihetetlen és fantasztikus volt számunkra, hogy egy ilyen távoli, különleges és szélsőséges körülmények között élő család ilyen közel engedett magához és gyakorlatilag minden fenntartás nélkül azonnal befogadott minket. Nem számított, hogy nincs közös nyelvünk, és csak pár szót tudunk egymással váltani, teljesen közvetlenek és kedvesek voltak velünk. Természetesen a kinyomtatott fényképeket elővettük és megmutogattuk a családnak, és Ajserek, a gyermek kapott egy kisebb kupac színes matricát Zitától. Éjjel egy apró belső szobába aludtunk, a nappaliban a nagypapa, a család pedig egy számunkra ismeretlen helyre távozott az éjszakára, vagy egy szomszédhoz, vagy egy külsőbb szobába, amit nem fedeztünk fel. A bringákat nagy örömünkre be tudtuk tolni az előtérbe, így azokat le se kellett málháznunk. Ez mindig nagy könnyebbség, mert rengeteg időt meg tudunk így takarítani érkezésnél és indulásnál.
A mellékhelyiség az egész komplexumon kívül foglalt helyet, egy düledező fabódéban, jó 50m-re befelé a nagy széles legelőben. Éjjel amikor már sötétedés után mentünk ki, a juhok be voltak terelve a belső udvarra, a nagy állatok, a jakok pedig a kerítésen kívül ültek nagy csoportokban. Félelmetes, de ugyanakkor nagyon érdekes volt közöttük átkelni a WC-hez. Amikor több tucat szempár világít rád a sötétben, az valami elképesztő érzés. És közben hallod lélegezni, néha morogni az állatokat. Mindezt még tetézte a teljesen tiszta, csillagos ég a tejút látványával. Varázslatos volt az összhatás, még a fagyos hidegben is.

Pamíri zene akkumulátorról, SD kártyáról

Reggel amikor már felébredtünk, előkerült a család is, és Osmonali újra beizzította az akkumulátorról működő autórádiót, így autentikus pamíri zenét hallgathattunk az ébredéshez. Zita megpendítette az ötletet, hogy valahogy át kéne másolni ezeket a zenéket, de én biztos voltam benne, hogy nincs olyan közös interface az autórádió és a mi informatikai eszközünk között, amivel ez lehetséges lenne. Hát ebben nagyot tévedtem, mert amikor kérdeztem Osmonali-tól, hogy rádió-e, ami szól, mondta, hogy nem, hanem „flashky”, és amikor közelebb mentünk a készülékhez, kiderült, hogy USB port is van rajta, illetve SD kártya port, és a zene pedig nem másról szól, mint egy microSD kártyáról. Egy ilyen helyen, 4000m-en, a Pamír közepén, egy félnomád családnál SD kártyáról szól a zene… Ez szinte hihetetlen volt, de mégis igaz! Ezen felbuzdulva nem szégyenlősködtem tovább a netbook-al, előkaptam, és gyorsan zenéket cseréltünk. Osmonali-ék kaptak két magyar albumot, mi pedig jó 15, számunkra teljesen új és eddig ismeretlen zeneszámot. Még nem sikerült belehallgatni az mp3-akba, de reméljük köztük van az, amit az ébredésünkkor hallottunk, mert az nagyon tetszett mindkettőnknek. Ha egyszer valaha eljutunk arra a helyre az utazásunkban, ahonnan végre nem kell „tovább rohannunk” (pl. India, 6 hónapos vízum, többszöri belépéssel), akkor egyszer talán sikerül majd feltölteni azt a rengeteg videót megvágva, amit ezeken a gyönyörű pamíri napokon felvettünk, és ha ez így lesz, biztosan autentikus, pamíri zene fog szólni a videók alatt.

A pamíri embernek nem a pénz a világ közepe

Indulás előtt Zita átadta a matricákat a kislánynak, az anyukának pedig még egy Iránból kapott karkötőt. Én, mint férfi a férfival, az anyagiakat rendeztem, mert bár nem említették és semmi jelét sem mutatták annak, hogy örülnének egy kis pénznek cserébe azért a rengeteg mindenért, amit kaptunk tőlük, de mi úgy láttuk helyesnek, ha adunk egy keveset. 10 dollárt adtam át Osmonali-nak, amin egy picit talán meglepődött, de elfogadta. Zita nem sokkal később egy 10 dollárost talált a dzsekije zsebében. Nem jellemző, hogy ott szokott pénzt tartani, ezért valószínű, hogy Osmonali-ék tették vissza ezt a pénzt, bár az igazságot már soha nem fogjuk megtudni. De ez nem is lényeges, mert ha a pénzzel nem is, azzal biztosan örömet fogunk nekik még szerezni, ha elküldünk néhány róluk készült színes fényképet nekik postán. Ugyanis megadták a címüket, és abban biztosak vagyunk, hogy a fényképeknek jó helye lenne a szerény kis otthonukban.
Már a bringán voltunk, amikor beszélgettük Jill-el, hogy mennyire buták voltunk, hogy a saját hülye európai kultúránkat (a pénzt) próbáltuk rájuk nyomni, amikor ezek az emberek teljesen másképpen gondolkodnak és élnek. Nekik az volt az öröm, és az volt a lényeg az egészben, hogy velük lehettünk, hogy láthattak teljesen másféle embereket, hogy együtt nevettünk, és hogy láthatták, érezhették, hogy mennyire nagyon boldogok vagyunk, hogy náluk menedéket kaptunk a fagyos éjszaka elől, és ételt tehettek elénk, amit jóízűen nagy étvággyal és köszönettel felfaltunk. Van valami igazán csodálatra méltó ezekben az emberekben, ami miatt nagyon hálásak vagyunk a sorsnak, hogy találkozhattunk velük. Amikor beléptünk hozzájuk és megcsapott az öregember elsőre nem éppen kellemes szaga, nem gondoltam volna, hogy az eddigi utunk egyik legszebb, legkülönlegesebb estéjét fogjuk elkölteni náluk.

Egy nehéz érkezés kimerítő délelőttje

A 3600m tengerszint feletti magasságban található, természetes hőforrásairól híres Jelandy-ba nem volt olyan egyszerű az érkezésünk, mint azt reméltük előtte. Azt már megszoktuk, hogy nincsen települést jelző tábla, de ezt még át tudtuk hidalni a térképeink és a GPS használatának segítségével. Az viszont már fejtörést okozott számunkra, hogy a „Szanatórium” sem volt kitáblázva egyáltalán. Így amikor az úttól jobbra, messze a völgy túloldalán a házak között gőzt láttunk felszökni a levegőbe, úgy véltük, nagyjából arrafelé kell lennie a forró vizes fürdővel felvértezett, „Sanatorium” névre hallgató szállodának. Ide beszéltük meg a találkozót az angol barátainkkal, a forró vizes fürdő mellett ez volt a másik fő érv, ami miatt egyértelmű volt, hogy itt akarunk megszállni.
Lekanyarodtunk hát a főútról, noha fogalmunk sem volt, hová tartunk, ember nem volt a környéken, akit megkérdezhettünk volna. Áthajtottunk egy kis hídon a patak felett, majd követtük az aszfaltsávot, ami meredeken felvezetett minket egy dombra, egyenesen neki egy zárt kapunak. A kapu mögött udvar volt házakkal, és végre emberekkel. Kérdeztük őket a szanatóriumról, és ők intettek, hogy vissza le, majd jobbra. Gurultunk vissza a főútra, ahol az elágazásnál az ott található üres táblára felrajzoltuk Jill-nek és Lee-nek alkoholos filccel, hogy a „Sanatorium” előre van, s nem jobbra. Csak ezek után indultunk tovább a főúton. Egy dombra felérve elénk tárult egy nagy, hosszú, sok ablakos épület: A Szanatórium! Csak ez lehet az, nincs még egy ekkora épület a faluban. Na végre, megtaláltuk! De azt is láttuk, hogy az odavezető út pont abból a kis aszfaltozott útból ágazik le, amin az előbb oda-vissza elhaladtunk. Gurultunk vissza bosszúsan, de ezúttal Zita már a táblánál maradt, míg én meg nem bizonyosodtam róla egészen, hogy valóban az-e a Szanatórium, amit mi annak vélünk. Az volt, úgyhogy le is dobtam ott a bringáról a súlyos málhákat, és gurultam le, vissza Zitához a köves úton. Átrajzoltuk a táblát, hogy nehogy félrevezessük Jill-éket, majd szétosztottuk Zita táskáit a két bringa között, hogy könnyebb legyen felkaptatni az utolsó emelkedőn a várva várt, jól megérdemelt forró vizes fürdőnkig.
A Szanatóriumban egy angolul is beszélő európai vendég segítségével kiderült, hogy Katie-ék tegnap este megérkeztek, de nem itt szálltak meg, hanem a szomszédos dombon található „kis szanatóriumban”, ami ennél az államinál sokkal olcsóbb, és családiasabb, viszont kicsit igénytelenebb is. Mindeközben a felé a domb felé mutogatott, ahol legelőször jártunk, jó egy másfél órával ezelőtt. Hát mit mondjak, ekkora már eléggé belénk állt az ideg, mert nem kevés időt és erőt elfecséreltünk a napunkból arra, hogy végre megtaláljuk azt a nyavalyás forró vizet és a barátainkat. Már nem mentünk vissza a főútig, csak az elágazásig, majd vissza a nagy kapuhoz, ahol a legelején már jártunk. Katie-ék nem voltak ott, és a hely üzemeltetői is csak nagy nehezen értették meg, hogy itt szeretnénk tölteni egy-két éjszakát. Ezek után felfeszítették egy szobának az ajtaját, amibe végre helyet kaphattunk. Én futócipőt húztam és lerohantam a főúthoz, ahol legjobb tudásom szerint másodjára is átrajzoltam a táblát, hogy Jill és Lee biztosan könnyedén odataláljanak a szállásra. Nem volt könnyű futni 3600m-en, nagyon hamar kifulladtam, különösen a fölfelékben, pár méter után meg kellett, hogy álljak levegőért kapkodni.

A nem éppen rózsás idegállapotunkra még az is rátett, hogy Zita, miközben a cuccainkat pakolta be a szobába, felszakította a Vaude dzsekijének a bal karját egy apró ponton. Az ágy sarka közel volt az ajtóhoz, ezért Zita közel ment az ajtófélfához, amiből kiállt a szana-széjjel feszített zár, ebbe akadt bele Zita méregdrága, profi dzsekije.
A dzseki egy vékony anyagból van, mivel csak egy könnyű külső réteget szerettünk volna ami szél- és vízálló. Ezt meg is kaptuk a Vaude-tól szponzorizáció keretében (amit ezúton is nagyon köszönünk, mostanában vesszük csak igazán hasznát a ruházatnak), és ezek a ruhák amúgy olyan árban vannak, amit amúgy nemigen engednénk meg magunknak talán soha, ezért a fekvőkerékpárok mellett ezekhez a dzsekikhez és nadrágokhoz is úgy álltunk hozzá, hogy szeretnénk majd őket használni ezen utazás után is.
Ezért Zitát elég mélyen érintette ez a szakadás, mondhatni kibukott kicsit. Pihenőnapot terveztünk erre a napra, és igaz, hogy még csak 11 óra volt, de mi már az előbb leírtak miatt kissé ki voltunk borulva és fizikailag ki voltunk merülve. Mindezek miatt úgy döntöttünk, hogy lesz, ami lesz, de megengedünk magunknak emellett a nehézkesre sikerült fél nap mellett még egy teljes nap pihenőnapot Jelandy-ban.

A termálvíz 3600m-en – Fürdésre és fűtésre

Első nap sok mindent nem csináltunk, beszélgettünk Katie-ékkel, és ebédet, illetve vacsorát főztünk. Na és persze kipróbáltuk a fürdőt, ami megér pár szót. A kb. 10nm-es helyiségben derékig ért a víz, ami két csapból folyt be. Egyikből jéghideg patakvíz ömlött, a másikból a termálvíz. Ha előbbit elzártuk, néhány óra múlva olyan forró lett a fürdővíz, hogy azt ember nem volt képes elviselni. Amúgy is inkább fárasztó volt ez a forró gőzfürdő ilyen magasságban, különösen, ha 20 percnél tovább maradt bent az ember. Igazán furcsa érzések lettek úrrá a testünkön a forró víz, a kimerültség és a magasság együttes hatása miatt, ezért csupán két alkalommal fürödtünk a termálvízben. Második alkalommal olyan forró volt a víz, mint már említettem, és hiába zártuk el a termálvizet és nyitottuk ki a patakvizet, 15 perc után sem hűlt le élvezhető hőmérsékletűre a medence, és ekkor már kellően kikészültünk a forróságtól, ezért feladtuk a várakozást, és inkább lezuhanyoztunk kellemes hűs vízzel az Ortlieb zsákból. Egyébként két fürdő volt, férfi és női, de ezt már csak a közös fürdőzések után realizáltuk, mivel nem volt soha tömeg a medencéknél. A fürdők közepesen durván igénytelenek voltak, de ez nem zavart minket, az állami szanatóriumban sem voltak annyival tisztábbak, hogy két és félszer annyit fizessünk értük. Egy éjszaka a „fürdőbelépővel” volt 1 somani, vagyis 750 forint fejenként ezen a helyen.
Ahol egyébként nem csak a fürdővizet szedik a hegyből, hanem a ház fűtését is a föld alól előtörő meleg vízzel oldják meg, ami igen sztohasztikus hőmérsékletingadozásokat okoz a házban. Katie-ék azt mesélték, hogy első este nyitott ablaknál aludtak, miközben odakint mínuszok röpködtek, mert annyira forróak voltak a radiátorok. Ezt mi nem tapasztaltuk eleinte, sőt kifejezetten hűvös volt a szobánkban. Aztán egyik percről a másikra (feltört a gejzír?), nekünk is felforrósodtak a fűtő testek.

Séta a jakok legelőjén

Második, teljes pihenőnapunk reggelén Katie és Anthony továbbálltak Murgab felé. Kicsit indultam volna már én is, ugyanakkor örültem, hogy mi maradunk még, és lesz egymásra, illetve pihenni, és körbenézni gyalogosan a faluban. Ez utóbbit rögtön még a délelőtt megtettük. Bolt után indultunk, de az sajnos zárva volt, és csak annyit tudtunk meg, hogy 7-kor újra lesznek és ki tudnak nyitni nekünk. Arra nem sikerült rájönnünk, hogy este, vagy másnap reggel hét. Az ilyen kb. 100 fős falvakban úgy működik a bolt, hogy bekopogsz a boltos házába, aki ha otthon van, kinyit neked, és vásárolhatsz. Nyitva tartás, mint ahogy azt mi Európában megszoktuk, nem létezik.
A bolt zárva tartásán nagyon nem keseredtünk el, mert volt még bőven élelmünk, csak azért kerestük fel a boltot, mert úgy voltunk vele, hogy még jobb lenne, ha még több lenne, hisz ki tudja, mi vár ránk a nagy hegyek között. Visszafelé menet kiültünk a falu központja és a hőforrások közötti nagy széles völgy oldalába. A lapos völgyben jakok legeltek, őket bámultuk, mint otthon a televíziót. Csak leültünk egy kőre, és néztük, ahogy harapják és nyámmogják a füvet. Ez a lapos mező egyébként mókás volt számunkra, mert egy patak keresztezte, amin csak úgy lehetett átkelni, hogy ha az egyébként egész mezőt is beterítő buckákon ugrándoztál át felette. Mi persze azt játszottuk, hogy akkor is csak a buckák tetején ugrálva közlekedtünk, ha már nem volt patak alattunk. Ebben elég jól ki lehetett fulladni pár perc alatt, köszönhetően a 3600m-es magasságnak. :)

„Csaj-csaj!” – Na most végre ráérünk egy teára

Miközben a jakokat bámultuk, jött két öreg, akik, mint már sokszor a helyiek, teázni hívtak magukhoz. Én már majdnem válaszoltam zsigerből, hogy nem-nem, erre most nem érünk rá, de Zita leintett, mert történetesen ezen a napon pont ráértünk bármire, például akár eltölteni egy órácskát egy helyi családnál. Hazasétáltunk az egyik öreggel, akinek a felesége egy nagyon öreg, de nagyon aranyos néni volt. Hamar elkészítették nekünk a finom teát, amit aztán végül ötösben fogyasztottunk el, mert közben megérkezett az egyik unoka is. Kedélyesen elbeszélgettünk velük, már amennyire tudtunk, és közben végig azt éreztük, hogy nagyon örülnek nekünk, és mindent megpróbálnak osztani velünk, amit csak képesek a maguk szerény módján. Étellel is kínáltak volna, de mi úgy voltunk vele, hogy a tea most elég lesz, most tényleg nem szorulunk rá, és ők lehet, hogy nagyon kevésből adnának. A teázás végeztével aztán csak bepakoltak nekünk egy nagy kerek kenyeret egy szatyorba, de ez még mindig nem volt elég, hiába intettük, hogy ennyit elfogadunk és nem többet, még hátramentek a szobába az öregek, és jó 2 percig nagyon matattak valamit. Egy nagy marék faeper után kutattak még, amit a kenyér mellé szórtak be nekünk a szatyorba. Ezek után úgy éreztük, az a helyes, ha fizetünk a kapott élelemért, de ezt egyenesen elutasították, én pedig nem akartam harmadjára is erőltetni a pénzt, nem akartam megsérteni őket.
Az öreg aztán még kikísért minket a főútig, ahol még mindig ott találtuk német világutazó barátunkat, akivel már a szamarkandi B&B-ben és Khorogban is találkoztunk. Stoppolt a piros kabátjában, amiről már 500m-ről is felismernénk. Igazi jelenség volt a kis hátizsákjával és a gitártokjával az út szélén. Csak onnan tudjuk, hogy felvették még aznap, hogy nem jött vissza sötétedésig a szállásunkra, ami egyébként ugyanaz volt, már harmadjára. Megbeszéltük vele, hogy legközelebb valami melegebb éghajlaton, mondjuk Thaiföldön találkozunk, de ha lehet, legyen ott is ebben a piros kabátjában, hogy már távolról megismerjük majd.

Pamír betét az SPD cipőinkbe

Ebédre az Örményország óta magunkkal cipelt lencsekészlet felét fogyasztottuk el, majd nekiláttunk kicsit feljavítani az SPD cipőink hőtartó képességét. Bulgária óta nálunk volt egy nagy, kb. fél cm vastag fólia, amit eredetileg a kocsi szélvédője mögé terveztek napos időkre, de mi arra használtuk, hogy ráüljünk, illetve meleg időben lefedjük a Zita csomagtartójára rögzített ételhordozó táskát. Most ezt a vastag fóliát szétvágtuk, és kisebb betéteket készítettünk belőle a talpbetét alá, illetve a lábujjaink köré. Erre azért volt szükség, mert már most, ilyen „alacsony” magasságban is tapasztaltuk, hogy nagyon fáznak a lábfejeink. Ezt főképp annak tudtuk be, hogy az SPD klipsz fémből volt, és mi ezt a talpunkon mindig a menetirány felé, a menetszélbe tartottuk, így ez a fém nagyon le tud hülni, és a hideget egyenesen a lábfejünkhöz vezeti, ami csak egy talpbetétnyire és néhány zokni távolsára van tőle. Mi ezt most megtoldottuk ezzel a vastag fóliával a talpbetét alatt. És ha már szét kellett vágni ezt az anyagot, kicsit megtoldottuk és a lábujjaink köré is vágtunk belőle. A megoldást elneveztük Pamír betétnek, és reméltük tőle a legjobbakat. Mást nagyon már azért sem tudtunk kitalálni, mert nem fért volna el már semmi a cipőben, a három zokni és a Pamír betét teljesen kitöltötte a lábunkkal a cipőket. Ezen kívül már csak a kamásli és a cipő közé tudunk valamit szerelni, ha még így is nagyon fáznánk.

Magashegyi pamíri tánc

A délután még történt velünk egy említésre méltó dolog a szálláson. Volt egy kis közös helyiség egy asztallal, ide nyíltak a szobák és általában itt folyt az élet. Sokszor odajött hozzánk egy pamíri (mert ők itt „nyaraltak”, sokszor családostul), és a kezünkbe nyomott egy-két kisebb cipó kenyeret, egy liter tejet, vagy néhány almát, ilyesmiket. Ez teljesen jellemző az itteni emberek vendégszeretetére. Azonban egyszer történt, hogy miközben naplót írtam, odajött hozzánk az egyik apuka egy pendrive-al (Lali papának, a pendrive: számítógépes adathordozó, amivel adatokat, pl. zenét, képeket, filmeket lehet hordozni számítógépek, vagy egyéb USB porttal rendelkező eszközök között), hogy ő ad nekem egy pamíri zenét. Erre fel persze én is azonnal felbuzdultam, és cserébe kapott egy kis magyar muzsikát az emberünk, méghozzá egy album Charlie-t és egy másik album Magashegyi Underground-ot. Utóbbit azért, mert gondoltam idevaló, magashegyek közé. :)
A történetet nem azért írtam le, hogy aztán jól megtaláljanak az említett előadók kiadói, hanem amiatt, mert a fickó 5 perc múlva nagyon boldogan visszajött és integetett, hogy menjek ki, mert tánc van. Hát a ház előtt már az egész család táncolt, ugyanis a kocsi rádiójában volt USB port, és a fickónk azonnal max. hangerőn kezdte járatni a magyar muzsikát. Hát képzelhetitek, hogy micsoda látvány, illetve érzés volt egy pamíri családot látni ezek között a hegyek között, ahogy boldogan és önfeledten ropják, az autójuk mellett, egyesek ráadásul tradicionális pamíri tánclépésekkel. Nem gondoltam, hogy néhány mp3 ekkora örömet fog okozni nekik, de azt hiszem sikerült szereznünk egymásnak pár vidám percet vele. Nekünk egy mindenképpen emlékezetes momentum volt ez a jelandy-i pihenünk közben, ők pedig talán egész Dushanbe-ig ezt hallgatták hazafelé a nyaralásukból. Hallanotok kellett volna Zitát nevetni, ahogy kilépett az ajtón, és meglátta a pamíriakat táncolni a magyar zenére. Ezek után persze nem maradhatott el egy közös fénykép sem, még a ház kutyája is csatlakozott hozzánk a csoportkép erejéig. :)
Ez az egész esemény nagyon jellemző a pamíri vendégszeretetre. És higgyétek el, mi nem csináltunk semmit, nem jópofiztunk, csak ott voltunk közöttük és épp csak köszöntünk nekik, ahogy illik. Ők kezdeményeztek, ők jöttek oda hozzánk, ők nyitnak felénk, és minden ilyen találkozásnak a vége valami nagyszerű élmény lett. Sokszor lenézi a városi ember az „egyszerű” népeket, pedig annyit, de annyit tanulhatnánk tőlük.