Viszlát Tbilisi!

Tbilisiből egy vasárnap indultunk tovább, az volt aznapi célunk, hogy még aznap elérjük a térképen tőlünk 70km-re jelölt Örményországot, és az éjszakát már ott töltsük. A délelőtt eléggé elúszott, és ha már így történt, bementünk egy 10 órai angol nyelvű misére a templomba, amit én kb. a felénél meg is bántam, mert csak Zita miatt mentem be a templomba, álmosan, éhgyomorral ott ülni, állni a templomban, nézni ki a fejemből, na ez annyira nem volt finom. Zita is szédelgett már a végére, úgyhogy azonnal szaladtunk „reggelizni”, miután véget ért. Ezután viszont igazán összekaptuk magunkat és gyorsan összerámoltunk, hamar kint voltak a bringák felmálházva az udvaron. Artúrt, az őrült papunkat sikerült még elkapnunk indulás előtt, így készítettünk vele pár fotót, illetve megköszöntünk neki mindent.

Hegyeken, dombokon

Gyorsan a folyó mellett találtuk magunkat, ahol még fényképeztünk párat a Metekhi hídnál, aztán szépen kicsorogtunk Tbilisiből dél felé. Ahogy kiértünk, már elkezdődött egy hosszú, de nem túl meredek kaptató, aminek a végén pár perc alatt lezúdultunk egy kisebb völgybe. Ennek hamar a túloldalára értünk, ahol egy meredek emelkedőn másztuk vissza azt a szintet, amit az előbb leadtunk.

Érdekes módon ez a fölfelé nem esett nehezünkre, mert bár jóval meredekebb volt, mint az előző, mégsem volt nehezebb, valahogy nem érdekelt minket, hogy csak 6km/h-val haladtunk fölfelé, megelégedtünk ezzel, és szépen, lassan és főleg könnyedén felkúsztunk a völgy oldalában. Zita éppúgy élvezte, mint én. Érdekes, hogy amikor ilyen van, akkor egyszerre tör ránk. Fent az emelkedő tetején azt beszéltük, hogy milyen érdekes, hogy élveztük, és hogy mindketten élveztük a kaptatót.

Erről az útszakaszról egyébként a kilátás sem volt akármilyen, balra egy lapos völgyben egy tavat láttunk az útról. Újabb nagy gurulás következett, de ezúttal már jóval, hosszabb, elnyújtottabb. Beszáguldottunk egy városba, ahol úgy terveztük, hogy elköltjük az utolsó Lárijainkat, de a táblák megtréfáltak minket az első körforgalomnál. Egy elkerülő útra kerültünk, ami egyébként rövidebb volt és gyorsabb, de épp most nekünk nem ez volt a célunk. Persze sejtettük, hogy nem ez volt az utolsó lehetőség Grúziában pénzt költeni, ezért nagy kétségbe nem estünk. Viszont a táj végre kilaposodott, és a kilátás sem volt akármilyen. Nagyon élveztük a kilátást a guruló fotelekből. Jobbra a hegyek felett nagyon durván fekete fellegek gyülekeztek, látszott, hogy ott leszakadt az ég, nem is kicsit.

Artúr és Ando Örményországból

Találtunk egy benzinkutat egy vendéglővel, ennek a terasza alatt álltunk meg pihenni. Épphogy leszálltunk a bringákról, két örmény férfi megszólított minket, és a vége az lett, hogy leültünk Artúr és Ando mellé az asztalukhoz. Mindenre meg akartak hívni minket, de persze hosszasan magyarázni kellett, hogy az én gyomrom nincsen most jól, és csak ezt az étcsokit és kétszersültet ehetem, amit magammal hoztam. Végül megértették ezt és ehettem, amim van. Zita azért egy kávét és néhány falat Khinkalit elfogadott. Itt igazit szolgáltak fel, ez nem gyorsfagyasztott volt, sajnáltam, hogy én nem kóstolhattam meg. Ando mesélte, hogy szállodája és étterme van Sevan-nál, a templom mellett. Mondta, hogy ha arra járunk, térjünk be hozzá. Elmagyarázta, hogy kell odajutni és még a telefonszámát is beleírta a noteszomba. Úgy látszik, az örmények sem maradnak alul vendégszeretetben a grúzok mellett! :) Miután néhány örmény szóra megtanítottak minket, azzal búcsúztunk el tőlük, hogy 4-5 nap múlva találkozunk Sevannál. Ők továbbhajtottak autójukkal Örményország felé, mi pedig megvártuk a tető alatt, amíg leszakadt az ég, és kidörögte magát.

UFO-k az esőben

Nagyon durván szakadt az eső, kb. fél órán át úgy, mintha dézsából öntenék. Ki is tettem egy tábla étcsokit ázni, mert már igen outdoor alakja volt, megolvadt a táskámban. Hamar megkeményedett a csoki, és aztán az eső is alábbhagyott végre. El nem állt, de már biciklizhetővé vált, ezért felkaptuk magunkra a Vaude vízálló ruházatot, és kigurultunk az útra. Kb. úgy nézhettünk ki, mint a földönkívüliek, ezeken a bringákon, sisakra húzott kapucnival, szemüvegekkel, teljes vízálló szerkóban, még kamáslival is a cipőnkön. Pár kilométer után le is szirénázott minket egy rendőrautó. Persze semmi rosszat nem akartak, eszük ágában sem volt minket (megpróbálni) megbüntetni, viszont úgy röhögtek, hogy majd ki estek a rendőrautóból. Elmondtuk, hogy „táplobisz tve” (nászút), meg hogy 3400km „veloszipedi”, készítettünk fényképet velük, adtunk nekik kis cetlit a webcímünkkel, aztán tekertünk tovább. Sietni kellett, mert már csak pont annyi időnk maradt sötétedésig, amivel még éppen el tudjuk érni az örmény határt.

Erre sajnos már nem került sor. Egy kis boltnál még megálltunk vásárolni (ránk maradt egy 20 láris, de úgy voltunk vele, hogy majd átváltjuk örmény drammra), aztán tekertünk tovább, de pár kilométer után ismét meg kellett állnunk, levetkőzni a vízálló ufo-jelmezeinket, mivel eddigre már teljesen elállt az eső, és kezdtünk beléjük izzadni. Egy lastexben már sokkal „otthonosabb” volt tekerni, elképesztő, micsoda melegség és biztonságérzetet tud adni, amikor az ember felhúz magára egy „plusz bőrréteget” egy feszülős lastex nadrág formájában. Ezt mind a ketten szeretjük Zitával. Amikor odakint már kezd csípősebb lenni az idő, és már nem olyan finom egy szál rövidnadrágban tekerni, mindig megállunk és felhúzunk egy-egy ilyen nadrágot, amitől utána sokkal kellemesebb lesz a „szobahőmérséklet”. A napot végül Sadakhlo-ban fejeztük be, ez az utolsó nagyobb falu az örmény határ előtt.

Sadakhlo-ban, Ajdarnál, az azeri angoltanárnál

Áramszünetben értünk be a faluba, még a vendéglőnél szemtanúi voltunk annak, amikor elment az áram, és ez azóta is tartott, ahogy sötétedett, úgy voltak egyre kisértetiesebbek a kivilágítás nélküli, kukksötét falvak körülöttünk.  Sadakhlo is elég furcsak volt így sötétben, de úgy voltunk vele, hogy majd lesz valami. Kérdezgettünk embereket, hogy „palatka”, és mindenki mutogatott Örményország felé, hogy arra lesz valami. Mi gurultunk tovább, és hát valóban lett valami. Egyszercsak valaki kiváló angolsággal jószerencsét kívánt nekünk. Erre megálltunk, mert ilyet ritkán hallunk falun. Ajdarral (ejtsd: Azsdar) volt dolgunk, egy 69 éves angoltanárral. Pár mondat után már meg is hívott magához, amit örömmel elfogadtunk, mert már igencsak sötét volt táborhely kereséshez, ráadásul én eléggé kivoltam már így a nap végére, hiszen előző nap délutánja óta kényszerdiétán voltam.

Ajdarnál egy remek estét töltöttünk. Kék ladájának akkumulátorát csapolta meg egy kisebb izzóval, ez volt a fényforrásunk addig, amíg vissza nem jött az áram. Ez az érkezésünk után kb. fél órával történt meg, így a fényárban már láthattuk, hogy Ajdarnak is éppoly nagyteraszos, erkélyes háza van, mint a legtöbb grúznak. Persze, mint a legtöbb grúz, ő sem hagyta, hogy a terasz alatt sátrazzunk (pedig nekünk az is több, mint kiváló lett volna), hanem megkaptuk az üres nappali szőnyegét. Ennek örvendtünk, gyorsan felpakoltunk, megágyaztunk, aztán vissza mentünk Ajdarhoz beszélgetni, és főzöcskézni még pár órát. Zita készített nekem főttkrumplit, magának pedig egy konzervet. Ajdar főzött nekünk teát, amit én persze cukor nélkül fogyasztottam. Mindeközben nagyokat beszélgettünk, minden nyelvi akadály nélkül. Megtudtuk Ajdartól, hogy szép nagy családja van, gyerekek, és unokák, a felesége pedig most épp Bakuban van velük, ezért üres az egész ház. Merthogy Ajdarék valójában nem is grúzok, hanem azeriek. Merthogy, – mint a viharos történelem végett annyi helyen a világon – errefelé sem úgy élnek az emberek, hogy a grúzok csak Grúziában, az azeriek meg csak Azerbajdzsánban. (Az örmények meg pláne nem csak Örményországban, hanem „diaszpórában” szerte az egész világon)

Ajdarral nagyon jó volt beszélgetni, rajta is látszott, hogy nagyon örül, hogy adhat, mindig boldogan bólogatott, amikor örömünket fejeztük ki amiatt, hogy itt lehetünk, és egy asztalnál ülhetünk vele, vagy, hogy egyáltalán, tető felett, asztalnál, székeken ülhetünk, ahol van mit innunk és ennünk. Ilyenkor ő mindig boldog bólogatásokban és legyintésekben („Ó, semmiség, hagyjad már…”) fejezte ki együttérzését, így lefekvésig már mi sem éreztük magunkat annyira zavarban, hogy már megint nem használjuk a sátrunkat, hanem ismét egy kedves helyinél héderelünk.

Valóban megkedvelhetett minket Ajdar, mert másnap a kék ladájával még utánunk eredt, hogy a határnál (ami egyébként nem 11km-re, mint hittük, hanem csak 3-ra volt tőlünk) még egyszer láthasson és elköszönhessen tőlünk. Mi is nagyon örültünk Azsdarnak, nem csak azért, mert kiválóan beszélt angolul, és fedelet nyújtott számunkra egy éjszakára, hanem mert Azeri volt, így elmondhatjuk, hogy az azeri vendégszeretettel is találkoztunk, noha nem jártunk Azerbajdzsánban. A határon a vízumkérelem miatt kb. egy óra alatt minden különösebb gond nélkül átjutottunk, de ennek részletei, és az Örményországban szerzett első élmények maradjanak egy következő bejegyzésre.

Köszönet Grúzia!

Meg kell, hogy valljuk az őszintét, Grúziát csak azért vettük bele az útitervbe, mert a török-örmény szárazföldi határátkelők az örmény genocídium török oldalról való el nem ismerése miatt ismeretlen ideig zárva vannak. Ezért Grúzia felé „kerültünk”, és így töltöttünk el 11 csodás napot ebben az országban, melynek gyönyörű tengerpartja van, csodás faluvidéke és nagyon szép hegyei (mondjuk ezt úgy, hogy a „magas” Kaukázusban még nem is jártunk), csodaszép fővárosa, és mindenek felett nagyon nyitott, kedves, segítőkész és vendégszerető polgárai. Egy szó, mint száz, Grúzia fantasztikus hely. A 11 nap élményei után mind a ketten úgy éreztük Zitával, hogy egy hónapot is el tudnánk tölteni ebben az országban. Köszönjük minden kedves grúz barátunknak, aki hozzájárult ennek az érzésnek a létrejöttéhez! :)

Ha pedig ezek után kedvet éreztek Grúzia meglátogatásához, csak bátorítani tudunk Benneteket! Segítségképpen rögtön itt van az általunk megtanult és felírt grúz szavak listája.

Eredetileg csak 3 napot terveztünk Tbilisiben tartózkodni, de a püspök meghívott minket egy „beszéd”-re egy ifjúsági találkozóra, amit szombaton, a Madridi Katolikus Ifjúsági Találkozóval egyidőben és annak mintájára itt is megrendeztek, Tbilisitől nem messze. Mi szombat reggel terveztünk továbbindulni, de erre a megtisztelő meghívásra nem lehetett nemet mondani, ezért maradtunk szombaton is, és csak vasárnap indultunk tovább. Na de ne rohanjunk így előre, kezdjük az elején.

Zita, a jó feleség

A hasmenésem elég szépen eltűnt, miután diétára fogtam magam. Nem volt egyszerű csak étcsokin és kétszersülten élni, de megérte, mert egy-két nap után szinte tünetmentesnek tűntem. Zita ezért készített is finom főzeléket, amit az anyukájától kapott leves recept alapján készített el. :) A főzet ugyanis levesnek indult, de aztán, mivel csak kis lábosunk volt, krumplis-répás lé olyan sűrű lett, hogy én már inkább főzeléknek hívtam azt. Ami egyébként tényleg nem volt rossz, főleg ahhoz képest, hogy Zita most kezdte bontogatni főzőtudományát. Igaz, ami igaz, az időpontot tökéletesebben nem is választhatta volna meg erre, hiszen napok óta gyakorlatilag koplaltam már, amikor ezt az ételt elém rakta – amiből így aztán 3 tányérral is fogyasztottam. Tehát elmondhatjuk, hogy a feleségem a házasságunk alatt főzött első teljesen önálló főztje sikert aratott nálam. :) Zita egyébként más téren is bizonyított, hogy jó feleség. Az egész részleget, ahol laktunk, nagyon szépen rendbe vágta és kitakarította. Ezzel sok legyet ütött egy csapásra: tisztaságban töltöttük a hátralévő napokat; Zita azáltal, hogy elrendezett mindent, sokkal jobban otthon érezte magát a helyen; és persze ezzel egy szívességet is tettünk a szállásért cserébe, hiszen sokkal nagyobb tisztaságot hagytunk hátra, mint ami érkezésünkkor fogadott minket. Egy szó, mint száz, nagyon büszke vagyok az én Zitámra, mos, főz, takarít, leteker 3500km-t Tbilisiig… Kell ennél több egy jó feleségtől? :)

Közlekedés Tbilisiben

Aztán persze a városban is több ízben körbenéztünk, hatalmas, 10km-nél is hosszabb sétákat tettünk az utcákon, aminek a végére minden nap elég szépen elfáradtunk. Az első ilyen alkalommal viszonylag céltalanul bóklásztunk, átsétáltunk Rustaveli-re, majd végig a sugárúton a Tavispuleba, vagyis a Freedom (szabadság) térig. Van valahol egy Rose Revolution Sq. is, bár nem vagyunk benne biztosak, hogy a kettő nem ugyanaz, ugyanis utóbbit nem találtuk meg. Valamikor a 90-es években volt egy sikeres forradalom Grúziában, amikor sikerült a népnek lemondatnia az akkori politikai vezetőt, aki állítólag nem sok jót tett az országért. Ezt a békés forradalmat nevezték Rose Revolution-nak és ennek az emlékére nevezték át a teret is így. Aztán hogy a politikai elit valójában mennyire cserélődött le, az már egy másik történet, de ezt már nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy rosszabb viszonyokra számítottunk Grúziában, de kellemesen csalódtunk, mert ahol jártunk, ott jó utakkal találkoztunk, és autók is jártak rajta bőven. Nem láttunk hatalmas szegénységet sem, mert bár a grúz vidéki emberek nem dúskálnak a materiális javakban, de épp nem éheznek, és az udvarokban, ha nem is fekete X5-ös, de egy-egy régi Volga vagy Lada általában ott figyelt. A főváros ehhez képest viszont egyenesen pompás. Ahol éppen nem folyik felújítás, ott nagyjából rendben voltak az utcák, és arányaiban több fekete terepjárót láttunk az utakon, mint otthon Budapesten. Ez utóbbit nem is igazán értettük, se azt, hogy alapjában miért jó ilyen drága, ilyen nagy, és ilyen fekete autókkal járni a várost, se azt, hogy hogyan telik itt ennyi embernek ilyen drága autóra. A városban amúgy a tömegközlekedést a marschutka nevű lepukkant mikrobuszok alkotják, és egy fuvar igen olcsó, igaz ezt mi csak hallásból tudjuk, mert mindig csak sétáltunk.

Amit nagyon furcsálltunk Tbilisi-ben, hogy a 4 nap alatt, amíg a városban voltunk, összesen körülbelül 4 zebrával, vagyis gyalogosátkelővel találkoztunk. A széles sugárutak közepén néha egy percet is álltunk, mire át tudtunk jutni a túloldalra, mert az autósoknak eszükbe sem jutott átengedni minket. Viccelődtünk is Zitával, hogy itt a túloldalra születni kell, meg hogy egy átkelés előtt jó, ha magunkhoz veszünk 1 napi hideg élelmet, mert könnyen lehet, hogy sokáig az út közepén ragadunk. De ami még durvább volt, hogy ez azon a kevés zebrán is ugyanígy ment. Hiába volt felfestve a zebra, azt az autósok magasról lesz*rták, amikor elindultunk az átkelőn, nem hogy megálltak volna nekünk, le sem lassítottak, dudálva kikerültek minket, és még nekik állt feljebb, hogy mi a fenét képzelünk mi, hogy letesszük a lábunkat az úttestre, amikor látjuk, hogy ő éppen felénk száguld a fémdobozában. Ez Tbilisi, itt mások a szokások, nincs jogunk anyázni, itt ez a normális. :)

Lengyel barátok Artúréknál

A szállásunkon egyébként rengeteg lengyel fordult meg, nyilván Artúr, a pap miatt, aki ugye egy őrült lengyel, mint már írtam az előző bejegyzés végén. Egyik este 4 lengyel hegymászóval beszélgettünk, éppen aznap érkeztek vissza az orosz határ melletti, 5033m magas Kazbegi nevű hegy sikeres meghódításáról. Irigykedtem egy sort rajtuk, majd magamba szálltam, hogy én mi jogon irigykedem rájuk, amikor én több évre „vettem ki szabadságot”, ami alatt igaz, hogy nem mászom meg ekkora hegyeket, de viszont éveken át utazunk, és igaz, hogy más típusú, de rengeteg nagyon szép élményben van részünk. Mindenesetre csodálattal hallgattam a csúcshódításuk történetet, és néztem meg a térképeiket a hegyről. Egyikükkel igen jót beszélgettünk, elmesélte, hogy a munkahelyén egyszer rendeztek egy ki-mit-tud-más-európai-országokról versenyt, amelyen ő lett a második a Magyarország kategóriában. Bizony mondott is pár olyan tényt az országunkról, amit én nem tudtam volna így kisujjból kiszopni, ezért kicsit el is szégyelltem magam. :)

A Tsminda Sameba Katedrálisnál

Aztán egy másik nap két lengyel nővel mentünk el várost nézni. Felsétáltunk egy, a város keleti oldalán lévő dombon található nagy aranytetejű templomhoz, a Tsminda Sameba Katedrálishoz. Innen gyönyörű kilátás nyílt a városra. Itt amikor bundáskenyeret majszolva pihentünk a lépcsőkön, egyszer csak megszólított minket egy srác, aki valahonnan nagyon ismerős volt. Pár másodperc múlva beugrott nekünk, hogy ő az a bringás, akivel az isztambuli Couchsurfing hajón találkoztunk. Ő végig a Fekete-tenger partján tekert, és már egy hete itt van Tbilisiben, ez a város a végállomás számára, innen hazarepül. Mondta, hogy amikor kerékpárboltot keresett, egyetlen egyet talált a városban, egy nagyon frankó, régi, betonból épített velodróm, vagyis versenypálya mellett. Meg is mutatta a térképen, hol van, de sajnos később nem találtam meg ez alapján, pedig kíváncsi lettem volna rá. Még azt is elmesélte, hogy ez volt élete első hosszabb kerékpártúrája, de ez olyan jól sikerült, és annyira fantasztikus volt, hogy már most biztos benne, hogy jövőre folytatni fogja, talán innen Tbilisiből indul, és továbbteker keletre újabb néhány ezer kilométert az ’isztán országokon át.

Dél-Oszétiáról és Akhbázia-ról – A 2008-as 5 napos orosz-grúz háború

Na, de amiért igazából elkezdtem az előző bekezdés, az az akart lenni, amit a két lengyel nő a séta közben mesélt Dél-Oszétiáról és Akhbázia-ról. 2008-ban volt itt egy háború, amikor az oroszok bevonultak és elfoglalták ezt a két területet 3 nap alatt. Azóta ez a két terület nemzetközileg nincs elismerve önálló államként, de se Grúziához, se Oroszországhoz nem tartozik. Ez az, amit eddig tudtam erről a két, a helyi térképeken piros szaggatott vonallal körülvett területről, de miután a lengyel barátaink is meséltek a háborúról, kíváncsi lettem, és utána olvasgattam ennek a háborúnak a wikipedia-n. (Mire nem jó a Kindle ugye-ugye…) Valójában a legtöbb forrás azt mondja, hogy a grúzok támadtak először, bár erről mennek a viták. A támadást azért indították, mert az ezeken a területen élő (nem grúz) népek már nagyon mocorogtak az autonómiáért. Ez már a Szovjetunió szétomlása és a mai Grúzia létrejötte után elkezdődött, de 2008-ban hágott a tetőfokára. Két nappal azután, hogy a grúzok támadást indítottak, a másik oldalról az orosz „békefenntartók” is offenzívába kezdtek, és 3 nap alatt kisöpörték a grúzokat ezekről a területekről. Hogy kinek volt igaza, és ki lépett helyesen, arra sok-sok olvasgatás után sem sikerült rájönnöm, ezért erről nem is foglalnék állást, de az tény, hogy most van a Grúzia térképen két piros folt, és ezek a területek hivatalosan nem tartoznak semmilyen országhoz. Sokan azt mondják, hogy ez a helyzet, hogy ebben a Kaukázusi övezetben ilyen a szituáció, az orosznak direkt jó, és szándékosan tartja fent. Az pedig megint egy érdekes dolog, hogy csak néhány orosz-közeli ország ismerte el ennek a két területnek az autonómiáját, viszont az ellenkezőjét se merte kijelenteni sok ország, se nemzetközi szervezet. Így most van ez a két terület, amit a világtérkép ugyan még Grúziába jelöl, de valójában nem tartoznak sehová. Ez nem hiszem, hogy túl jó az ott élőknek, legyenek azok grúzok, dél-oszétiaiak, vagy akhbáziaiak…

Én nem tudom az igazságot, sőt amit leírtam, az is csak egy nagyon apró és nem biztos, hogy helyes szelete annak, mindenesetre nagyon érdekes volt így, innen, testközelből szembesülni ezekkel a dolgokkal, a grúzok szájából is hallani erről a háborúról, és a grúz-orosz viszonyról. Így már a furcsa képeslapokat is megértettem, amit egyik nap az utcán láttunk Tbilisiben.

Tbilisi látnivalói

Na de térjünk vissza Tbilisi-re. Több szép templomot is láttunk, köztük néhány örményet is. A templomok közül kiemelnék egyet, a Metekhi templomot, aminek szintén pazar fekvése van. Lent a folyó mellett található, az óvárostól nem messze, a Metekhi híd keleti lábánál, egy nagy sziklaperemen a folyó felett. A templom mellől nagyon szép kilátás nyílik a városra. Mi először naplemente környékén jártunk itt, és káprázatos volt a látvány. Ennél szebb talán már csak a város nyugati oldalán található dombról lehetett, a Mtatsminda-ról. Ide nem jutottunk fel, de terveztük, csak már nem jutott rá idő, se erő, pedig egyik este még egy Couchsurfing találkozó is volt fent a parkban. A Metekhi hídtól északra található a folyón egy vadonás új gyalogos híd. Ez a híd biztos, hogy mostanában lett csak átadva, mert egyetlen Tbilisi térképen sem láttuk még jelölve. Az új gyalogos híd igen modern és szintén nagyon szép látványt nyújt. Amikor rajta sétáltunk, még nappal volt, és furcsa, apró led-szerű valamiket láttunk a híd korlátjának üveglapjaiban. Ami érdekes volt, hogy a ledekhez semmilyen vezeték nem vezetett, valószínű a két üveglap volt a vezető, ami közé be voltak rakva. Ezek az üveglapok érzékeny lehetettek, mert amint leültünk a hídon a járda peremére, és nekidőltünk ennek az üvegnek, jött egy biztonsági őr, és felállított minket. Amikor aztán besötétedett, láttuk, hogy ezek valóban ledek, és nem akármilyen fényjátékot produkálnak. Nem csak a korlátnak változott a fénye minden egyes méteren, hanem a híd üvegtetejének kivilágítása sem volt konstans. Volt, hogy szinte teljes sötétségben sétáltunk a hídon, máskor meg teljes fényárban. De ez a fényjáték igazán látványos akkor volt, amikor távolról csodáltuk a hidat. Amit egyébként alulméreteztek, mert amikor este jártunk rajta, igen nagy tömeg zsúfolódott össze rajta, és alig tudtunk átjutni rajta a túlpartra. A híd nyugati partján egyébként már részben elkészült egy nagyon szép, új parkos rész, ami mindkettőnket a budapesti Millenáris parkra emlékeztetett. Itt aztán végképp tobbzódtak az emberek, amit meg is értettünk, mert igen kellemes hely volt, ahonnan nem akármilyen kilátás nyílt a városra. Ez a park Miniszterelnöki Palota és a folyó között húzodott, és minden fontosabb, a város nyugati oldalán található nevezetességre rá lehetett innen látni. Fent a TV-torony szintén játszott a fényeivel, de láttuk innen az erődöt is, a Metekhi és néhány másik templot, na és persze egy világosszürke szobrot, amiről azt mondják, „a grúzok anyja”. Egyik kezében egy kardot tart, ami arra utal, hogy a grúzok nem félnek megvédeni az országukat, a másik kezében pedig egy almát nyújt, ami pedig azt a határtalan grúz vendégszeretetet mutatja, amiben nekünk is részünk volt néhányszor.

Ami nem látszott erről a térről, azok a fürdők a Metheki híd keleti lábánál. A „Tbili si” név valami olyasmit jelent, hogy meleg víz. Merthogy a város alatt meleg vizű természetes gyógyforrások találhatóak, amiket terveztünk is kipróbálni. A Lonely Planet írta, hogy 2 lári a belépő, és 5 egy masszázs, hát erre kíváncsiak voltunk, ezért körbejártunk a környéken. Messze a legolcsóbb fürdő az, amelyik kívülről kék csempés, és messziről inkább tűnik dzsáminak, mint fürdőnek. Itt valóban 2 lári a belépő, de csak a nőknek, a férfiaknak már 3. A turpisságra akkor jöttünk rá, amikor odabent körbejártunk. A női részlegen csak zuhanyzó van, a férfiaknák található két meleg vizes medence, amiben el lehet terpeszkedni, és a 20 perces masszázs már nem 5, hanem 10 lári. Igazából még így is megéri a buli, persze csak férfiaknak, hiszen a nőknek nincsen medence. Ennek okát a fertőzésveszélyben láttuk. Mindenesetre így már nem ruháztunk be a fürdőre, hiszen az alapjában véve Zitának lett volna nagy élmény. Egyébként ezen a részen találni még más fürdőket is, azok azonban jóval drágábbak, viszont igényesebbek is, és található bennük női medence is.

Az óváros egyedi, hangulatos kis utcáin nagyon szerettünk csatangolni, itt is ugyanazok a körbe erkélyes házak voltak a jellemzőek, mint vidéken, csak itt városi formában, több emelettel, kert nélkül.

Betévedtünk a Grúz Nemzeti Bank ingyenesen látogatható pénzmúzeumába, ahol sok érdekes láttunk. 92 és 95 között például kuponok voltak, a szovjet összeomlás után 3 évvel jött csak a lári-fári, előtte a Capitaly-t idéző apró bankjegyek voltak. Aztán láttunk mindenféle afrikai állam bankjegyeit, ami ezeken nekem nagyon tetszett, hogy nem épületek, nem a nemzet híres emberei voltak rajta, hanem vadállatok. A pálmát viszont abszolút a kuvaiti dinár vitte az olajfinomítóval. Végül is őszinte, az biztos, jó ha tudja a polgártárs, honnan van az a pénz

Azt hiszem minden lényegeset leírtam a városról, ami így elsőre kiszaladt. Még oldalakon keresztül lehetne mesélni Tbilisi-ről, mert nagyon jó és szép város, amit a hasmenéses koplalás és a napi hosszú séták ellenére nagyon élveztünk. Mindenkinek meleg szívvel ajánljuk Tbilisit, néhány napot mindenképpen érdemes itt eltölteni.

A Katolikus Ifjúsági Találkozón

Negyedik nap, mint már az elején írtam, hivatalosak voltunk a helyi Katolikus Ifjúsági Találkozóra. Itt nem voltak több tízezren, mint Madridban, de talán százan voltunk. Artúr vitt ki minket a terepjárójával, az összejövetel egy táborban volt, nem messze attól az újonnan felhúzott óriásvárostól, amit csak az útról láttunk, de onnan hihetetlennek tűnt. Egyforma házak végeláthatatlan sorát láttuk. Mint megtudtuk, ez az a menekülttábor, ahol a Dél-Oszétiából és Akhbáziából 2008-ban elmenekült grúzok élnek. Félelmetes látvány volt, de valahol mégis pozitív, hiszen legalább volt az államnak pénze felhúzni egy ilyen új várost, és nem az utcán, vagy ki tudja, hol kell élnie ezeknek az embereknek.

Magán az ifjúsági találkozón csak néhány órát vettünk részt, de az eseménydús volt. Ebédre érkeztünk, finom husit kaptunk, krumplival, zöldséggel és desszertnek dinnyével. A főételből én két tányérral is fogyasztottam, ám torkosságom miatt súlyos árat fizettem. Megfeledkeztem múló gyomorfertőzésemről, és valószínű túl sok zsírosat ettem egyszerre. Pont, mielőtt mi jöttünk volna, rámjött a WC-zhetnék, kétszer is el kellett rohannom a mellékhelységbe, hogy ott elkeserítő állagút székeljek. Visszaestem a hasmenéses-fosós állapotba, ami nagyon nem volt jó fejlemény így egy nappal a továbbindulásunk előtt. Az előadást leginkább Zita tartotta meg, arról kellett beszélnünk, hogy hogyan hoztunk meg ilyen nagy és komoly döntéseket, mint pl. a házasság, vagy ez az utazás. Én közben örültem, hogy élek, és nem kell WC-re rohanjak. Csak néha szóltam közbe, akkor is csak rövideket. De Zitának azt hiszem, sikere volt, némi humort is belevitt a dologba, és dicsérte a grúz vendégszeretetet, valamint megjegyezte, hogy milyen szép nagycsaládokat láttunk itt Grúziában. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy ez egy igazi kincs, hogy itt még így élnek emberek, és erre vigyázni kell, és fenntartani ezt a családmodellt, mert sokkal jobb, mint ami mostanában nyugaton dívik, sajnos már nálunk is Magyarországon. (Legyél független, önálló, költözz külön, vegyél fel lakáshitelt egész életedre – hisz csak így lehetsz ma menő!)

És hogy hogyan hoztunk meg ilyen nagy döntéseket? Zita tavaly elment 900km-t zarándokolni Santiago de Compostella-ba, sőt onnan még tovább Finisterre-be, a világ végére. Séta közben volt ideje gondolkodni, és végül arra jutott, hogy ha majd megkérem a kezét, akkor igent fog mondani. Én néhány héttel a hazaérkezése után meg is kérdeztem tőle, hogy nem akar-e a feleségem lenni, mert tudtam, hogy ő az, akivel le akarom élni az életemet, és akit a gyermekeim anyjának szeretnék majd. Ez az érzés azóta csak erősödött bennem, szóval azt hiszem, nem tévedtünk. Az útról pedig talán már írtunk, utazni akartunk, amíg még függetlenek vagyunk, amíg még nincs gyerek. Az, hogy egy világkörüli útiterv lett belőle, egy hosszú álmodozás, egy folyamat eredménye.

Megkérdezték a fiatalok a táborban, hogy mit fogunk tenni, ha jön a baba? Mondtuk, hogy ez a következő project, de ha netán útközben jönne a baba, akkor meghoznánk a fájó döntést: azonnal hazautaznánk. Erre a válaszra nagy tapsot kaptunk, holott ha átgondoljuk, ez az egyetlen helyes és ésszerű lépés.

A találkozó után megkaptam a magamét az anyósomtól, hogy még mindig hasmenésem van, és Kati néni szigorúan meghagyta, hogy diétázzam. Igaza volt, és ezt meg is fogadtam, innentől kezdve napokig csak étcsokit, főtt krumplit és kétszersültet ettem. Nem volt könnyű, főleg, hogy Örményország, ahová továbbmenni készültünk, nem a síkságairól híres.

Gregori Yupyk Ukrajnából és Sztálin Gori-ból

Lefelé Rikotiból élveztük a gurulást, szerpentinen kezdtük, majd a völgy aljában folytattuk a száguldást, hamar leértünk Surami-ba, az első városba. Itt is árultak az útszélén a helyiek, méghozzá valami kenyérfélét. Pazuki-nak hívták, és úgy nézett ki, mint valami lapos lepény.  Megkóstoltuk egy 2 láriért, finom édes volt, mint egy kalács.

Pár kilométerrel később egy málhás kerékpáros tekert velünk szemben. Gregori Yupyk Ukrajnából tett egy nagyobb túrát, és hazafelé tart. Ezen a túrán 4000km-t tekert masszív biciklijén, amivel amúgy már túl van az 50000 tekert kilométeren. Egy múzeumnak gyűjt pénzt a kerékpártúrájával. Sajnos ennél sokkal többet a közös nyelv híján nem sikerült megtudnunk tőle, de azért így is nagyon jó volt összefutni egy hozzánk hasonló figurával. Khashuriban egy helyet kerestünk, ahol le tudunk ülni ebédelni. Először egy lakótelepi játszótér asztalos, pados részét néztük ki, de amikor közelebb értünk hirtelen 10-15 kíváncsi gyermek szempár vett minket körül, és láttuk, hogy a kinézett asztalnak is hiányzik a lapja, ezért hamar lemondtunk erről az ebédlőhelyről, és kicsit odébbálltunk. Érdemes volt, mert így egy nagyon jó helyet találtunk. Egy kisebb ebédlő-söröző előtti asztalokhoz ültünk le. Zitának kértünk egy narancslevet, nekem pedig egy sört, és nekiálltunk megfőzni egy otthoni babkonzervet. Láttuk, hogy mások is esznek itt hozott ételt, ezért nem is zavartattuk magunkat emiatt. Nem is volt gond belőle.

Ebéd után a terep először könnyű volt, gyorsan haladtunk a nyílegyenes úton. Aztán később kisebb kaptatók jöttek, és néhány 5-6km/h-val eltöltött kilométer után fent találtuk magunkat Gori városa felett. Jobbra tőlünk a széles völgy volt látható, előttünk pedig Gori, Sztálin szülővárosa. Merthogy Sztálin innen való, és ezt sajnos ekkor még nem tudtuk, csak utólag olvastuk. Pedig ha tudjuk, lehet, hogy legurultunk volna a Sztálin-múzeumba a városba, de így kihagytuk.

Ahogy legurultunk a dombról, útépítések mentén kereszteztük a folyókat. Itt nagy volt a forgalom, és már fáradtak voltunk, ettől kicsit nyűgösek lettünk, és én csak arra figyeltem, hogy minél előbb jussunk ki erről a részről. Az egyik folyó felett áthaladva azt láttuk, hogy a folyómederben rengeteg hatalmas, különös betondarab van. Valószínű tank akadályokat láttunk, de hogy hogyan és miért kerültek oda, az rejtély. Hamarosan az út autópálya szélességűvé és minőségűvé alakult, aminek nagyon örültünk, mert így már egyáltalán nem zavart minket a forgalom, volt egy üres, makulátlan minőségű leállósávunk. Viszont nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, különösen Zita vágyott volna valami lélekemelő eledelre, vagy valamire, amitől erőre kaphat, hogy eljussunk a mai napra kinézett táborhelyig, egy tó partjára. De bolt sajnos sehol nem volt a közelben, de még várost sem láttunk, csak apró falvakat, de az is kétséges volt, hogy ezekben találunk boltot. A tó pedig úgy tűnt, hogy elérhetetlen marad számunkra, mivel ott, ahová a GPS térképe jelölte, hegyeket láttunk. Hamar el is vetettük ezt az ötletet, 3km mászást nem ér a tóparti táborhely. Ennyi kerülő lett volna ugyanis a tó.

Mivel mindketten eléggé kivoltunk, maradt megint csak a falu. Az első falu, ami szembejött, Akhalsheni volt, és sokkal kisebb és szerényebb volt, mint amire számítottunk. Apró főutcáján nem volt aszfalt, a köves ösvény meredeken indult fel a hegynek a házak között. Az utolsó reményünk is elszállt a bolttal kapcsolatban, de már nem is ezen gondolkodtunk, hanem hogy megálljunk valahol, felállítsuk a sátrunkat, és eldőljünk. A bolt csak azért lett volna jó, hogy valami fogyasztói társadalmi termékkel balzsamozzuk a lelkünket, amúgy volt kajánk bőven, még több konzervünk megvolt amit a magyar barátainktól kaptunk. Én ki voltam fáradva, ezért nem tetszett a falu, valahogy nem volt szimpatikus elsőre. Zitának viszont tetszett, és már ki is nézett egy tornácos házat, hogy annak a kertjében fogunk sátrazni. Ráhagytam, mert tudtam, hogy én épp bugos vagyok, vagyis képtelen jó döntéseket hozni. A következő faluig továbbtekerni meg nem sok értelme lett volna, hiszen azt még kisebbnek jelölte a térkép. Feltoltuk hát a bringákat a meredek utcácskán, Zita letámasztotta a kinézett udvar előtt, és bement köszönni, illetve kérdezni. Kb. egy perc múlva jött vissza, hogy toljuk be a bringákat, mert sátrazhatunk a kertben. Wow, ez gyors volt!

Rita és a kis Maria Akhalsheni-ben

Ritánál és Maria-nál kaptunk helyet, vagyis anyja, és 3 éves lányánál. A kislány valami tündéri volt, először kissé félénken közeledett felénk, aztán persze megjött a bátorsága és még produkálta is magát. A szomszédban volt két teenager, akik elég jól beszéltek angolul, Tbilisiből valóak, és két tannyelvű iskolába járnak. Itt csak nyaralnak, épp építkezik a család, épül a hétvégi házuk. Ők is rettentő kedvesek voltak és persze rengeteget segítettek a kommunikációban. Volt egy nagy kanna vizük, ami egész nap kint állt a napon, ebből felajánlottak zuhanyozni való vizet, így megtölthettük belőle a 10 literes Ortlieb vízhordó zsákot. A házuk mögött volt egy szűk folyosó, ide húztunk ki egy nagy lepedőt, így csináltunk magunknak „zuhanykabint”. Csakhogy ekkor már erős hideg szél fújt, ami nem tette kellemessé a zuhanyt, pedig amúgy az lehetett volna a langyos vízzel. Mire visszaértünk Ritáékhoz, megtudtuk, hogy Rita elkészített nekünk egy szobát alvásra. Mivel ismét hullafáradtak voltunk, és ő már dolgozott értünk, most eszünkbe se jutott a sátorral erősködni, elfogadtuk az ágyat, aminek borzasztóan örültünk, pár perce még álmodni sem mertünk volna ekkora kényelemről. Fent volt a szobánk az emeleten, ahová egy lépcsőn lehetett feljutni, először a teraszra, és onnan nyílt a kis szoba, ami tényleg nem állt másból, mint egy darab nagy ágyból. Magyarán egy vendégszoba volt.
A kertben itt is tyúkok mászkáltak és egy elkerített részen volt néhány disznó is, egy másik sarokban pedig egy kutya. Ennek a kutyának egy elfektetett bádog hordó volt az ólja. Épp lekölykezett, ezért sok apró kiskutya mászkált körülötte, alig nőttek még ki a földből, már éppen nyitva volt a szemük, és ügyetlenül mászkáltak az anyjuk körül, nagyon aranyosak voltak. Rita behívott minket a konyhába egy kis frissen fejt tejre. Ezt felforralva, cukorral ittuk, nagyon finom volt és még házi készítésű kenyeret is kaptunk hozzá, így gyakorlatilag megvacsoráztattak minket. Végre mi is tudtunk valamit adni saját magunkon kívül, mert Zitánál volt néhány apró kis játék, amit még valami édességhez kaptunk Törökországban. Ezek a játékok most a kis Maria-nál kötöttek ki, aki ekkor már folyamatosan produkálta valamivel magát, vagyis rosszalkodott, hogy rá figyeljünk. Mivel fáradtak voltunk, és azt sem akartuk, hogy Maria a figyelmünk kedvéért lerombolja a konyhát, lassan elbúcsúztunk, megköszöntük ezt a rengeteg jót, amit kaptunk, és felmentünk aludni a szobánkba. Pontosabban csak Zita ájult be a dunnák közé, én utolsó, sátorállításra tartogatott erőmet a fényképek elrendezésére és naplóírásra használtam fel, éjjel egyik püföltem a billentyűzetet, hogy végül újabb néhány nap történetének leírása után elégedetten dőljek le a babám mellé.

Reggel gyorsan lerámoltuk a teraszról a bringákat, és negyed órával az ébredés után már málhával álltak az udvaron. A kis Maria az egyik barna kiskutyát nyúzta, de olyan nagyon, hogy rossz volt nézni. Persze megint csak a figyelmünkért foglalkozott a kutyával, aki szemmel láthatóan nem nagyon élvezte ezt, ezért hogy megmentsük szegény kis állatot Maria szeretetétől, nem figyeltünk a kislányra. És lám, egy perc múlva már újra szabadon mászkálhatott a kiskutya. Viccesek voltak egyébként ezek a kis állatok, akkorkák voltak, hogy szinte a farok csóválta a kutyát, mert olyan lelkesen tudták csóválni a kis farkincájukat, hogy abba az egész kis állat beleremegett. Mikor köszöntünk és indultunk volna, Rita a konyha felé mutogatott, ahol már a reggeli várt ránk. Komolyan, még most is zavarban érzem magam amikor leírom, hogy mennyire kedvesek és vendégszeretőek voltak ezek az emberek. Ez számunkra még most is furcsa és szokatlan, sokszor kellemetlennek érezzük az ilyen helyzeteket, mert azt érezzük, hogy kihasználjuk őket, noha ennek ellenkezőéről ők mindennel próbálnak meggyőzni, és látszik rajtuk, hogy mindent szívből és örömmel adnak. Beszélgettünk erről sokat Zitával, és többek között arra jutottunk, hogy ha hazaértünk, egy egész szobát fogunk berendezni Couchsurfing szobának, ahová majd szabadon érkezhetnek az utazók, akiket megpróbálunk majd olyan vendégszeretetben részesíteni, mint amilyet mi is kapunk ezen az úton. És ha csak minden tízedik vendéglátónk veszi komolyan a hívásunkat, hogy szívesen látjuk viszont Budapesten őket, akkor azt hiszem évekig nem fogunk unatkozni, miután egyszer hazaérkeztünk. A másik dolog, amire rájöttünk Zitával, amikor erről beszélgettünk, hogy akarva, akaratlanul is ragad valami ránk ezeknek az embereknek a nyitottságából és szeretetéből, amit remélünk, hogy sikerül majd továbbvinnünk, továbbadnunk.

Babkonzerv széntablettával

Teli gyomorral és teli szívvel indultunk el Ritáéktól, ahogy lefelé toltuk a bringákat a köves úton az „autópályára”, mindjárt máshogy tetszett az egész falu (Akhalsheni), mint előző este. Hihetetlen, hogy mennyire másképpen tud hozzáállni a dolgokhoz az ember. Ugyanaz a falu most egy barátságos, szeretetteli hely volt számomra, pedig előző este, amikor fáradt voltam és elgyötört, egy barátságtalan, isten háta mögötti helynek tűnt – noha valóban nem az.

A főúton gyorsan és könnyen haladtunk Tbilisi felé, az első 55km-en csak egyszer álltunk meg egy benzinkútnál. Itt is nagyon kedvesek voltak velünk, segítettem betolni egy lerobbant Ladát az árnyékba, mire – de talán ettől függetlenül – az egyik fickótól virágokat kaptunk. Eredetileg csak a WC miatt álltunk meg, hiszen ez egy modern, nyugati kút volt, egy román RomPetrol, angol WC-vel. Sajnos itt azt tapasztaltak, hogy a székletem nem épp egészséges, és kezdtem is nem túl jól érezni magam. Valamivel elcsaphattam a gyomrom. Annyira persze azért nem voltam rosszul, hogy ne tudjak továbbmenni, ezért 5 széntabletta bevétele után hamarosan újra az úton találtuk magunkat, Tbilisi felé száguldva. A táj gyönyörű volt, és csak néha emelkedett, különben elég sok szintet leadtunk, hiszen a grúz főváros 400m-en található, mi pedig reggel 700-ról indultunk. A második benzinkútnál már egy boltot is találtunk egész jó választékkal. Vettünk egy két literes cukros üdítőt, de az utolsó darab kenyérről sajnos lekéstünk. Egy babkonzervet főztünk meg rizzsel a benzinkút közös helyiségében. Volt itt egy kis konyhapult a helyiségben, ahonnan a mosdó nyílt. Miután nekiálltunk főzni, a benzinkutas fickó felajánlotta a főzőjét, ami a miénknél jóval nagyobb volt. Elfogadtuk, mert fogytán voltunk már a gázból, és így még gyorsabban is főzhettünk. Terveztünk fagyizni, de csak az ebéd után, ám a kedves grúzok megelőztek, egyszer csak két tölcsér jégkrémmel jött felénk a másik kutas. Itt ebben a helyiségben fedeztük fel annak a furcsa zajnak a forrását, amit már Törökország óta hallunk az út széléről. Ez egy erős, tücsökciripeléshez hasonló hang volt, ám annál sokkal-sokkal élesebb és hangosabb, ezért sokszor azt gondoltuk, hogy ez a hang a bringákból jön. Aztán persze mindig meggyőződtünk, hogy nem. Most itt, a benzinkútnál, a szemetes peremén megpillantottuk a zaj forrását, egy 10-12cm-es tücsköt, már ha lehet egyáltalán tücsöknek nevezni ezt a rémes, óriási bestiát. :)

Sajnos a rizses bab beindította a gyomrom, és kisebb gyomorfájások után egy nagyon folyékonyt székeltem, nem épp szokványos színűt. Ezt inkább itt most nem is részletezném, a lényeg, hogy innentől nyilvánvaló volt, hogy valami nagyon nincs rendben a gyomrommal. Nem tudjuk pontosan mikor és mivel fertőztem meg magam, de valószínű már előző nap is bennem bujkált, azért éreztem olyan furcsán és gyengém magamat. Elhatároztuk, hogy diétázni fogok, csak étcsoki, sós főttkrumpli, és pirítós vagy kétszersült lesz az étrendem, amíg meg nem gyógyulok. Persze a WC után azért megkönnyebbültem és gond nélkül tudtuk folytatni az utat, amiből már nem volt sok hátra Tbilisi-ig.

Érkezés Tbilisi-be

A városba ugyanezen a széles, nem túl forgalmas úton tudtunk behajtani, ez könnyedén ment. Először Dávid, az építő (David, the Builder) köszönt ránk egy hatalmas szobor képében, majd hamarosan a belvárosban találtuk magunkat. Semmit nem tudtunk Tbilisi-ről, csak hogy Grúzia fővárosa másfél millió lakossal, és előre leszervezett szállásunk sem volt.  Kóvályogtunk pár kört a belvárosban, mire megtaláltuk a szálláshelyünket. Többször kereszteztük a várost kettészelő folyót, a számunkra kimondhatatlan nevű Mtkvari-t. Ilyenkor a hidakról mindig gyönyörű kilátás nyílt a folyótól nyugatra lévő hegyre, aminek a tetején egy hatalmas TV torony áll. A GPS által a város középpontjának jelölt Rustaveli környékén sok érdekeset nem találtunk, csak egy nagy széles utat, egy sokemeletes szállodát, és egy kis teret egy szoborral és egy hatalmas Mc’Dobálsz-al. Itt a mekivel szemben szemtanúi voltunk egy jelenetnek, amit nehezen tudunk elfelejteni. Egy 1-2 éves forma gyerek az utcasarkon ki volt téve egy darab rongyon a járdára, ott mosolygott a járókelőkre mint egy kis buddha, teljesen egyedül volt a kis csöppség, de minderre csak akkor lettünk figyelmesek, amikor a kicsi jövendőbeli testvérével már terhes anyja megjelent, odament a gyerekhez, és a gyermek elé lerakott kis tálkából kivette az aprópénzt, amit a járókelők dobáltak bele. A gyerekre rá se nézett, meg se simogatta, rá se hederített, csak a pénzért jött, aztán a gyereket ott hagyta,  úgy, ahogy előtte is volt, teljesen egyedül, az utcán. A saját gyermekét… Akit valószínű nem tekintett másnak, mint pénzszerzési eszköznek. Akkor Zita bukott ki ezen nagyon (végzettségét tekintve „család- és gyermekvédő”), én kevésbé, mert a szállásszerzésre koncentráltam, de most hogy így leírtam, kedvem lenne felpofozni ezt az „anyát”, és beszélgetni vele egy kicsit… Persze ott akkor nem nagyon tudtunk mit tenni, csak néztük az egészet, és nem hittük el. Kérdeztem Zitát, hogy nem lehetne-e hívni valakit, rendőrséget, bárkit, de Zita pontosan tisztában volt vele, hogy a törvények az anyát védik, nem tudnánk elérni semmi olyat, ami hosszútávon is jobb lenne aztán a gyermeknek.

Artúr, a nem hétköznapi pap

A GPS gyönyörűen jelölte a templomokat a városban, így könnyedén odataláltunk az katolikus templomhoz, ahol a pap után érdeklődve megtudtuk, hogy 7 órakor fog megérkezni. Látszott, hogy a templom körül vannak épületek, és kert is volt, igaz, elég szűkös, de reménykedtünk, hogy itt talál táborhelyre lelhetünk, ha más nem, legalább egy éjszakára. Fél hét volt, így hát leültünk a parókia ajtaja melletti padra, és vártuk a papot. Pár perc múlva megérkezett egy kopasz, nagydarab fickó, akinek kulcsa volt az ajtóhoz. Bement, majd amikor pár perc múlva kijött, megkérdezte tőlünk, hogy mi járatban vagyunk errefelé? Mondtuk, hogy a papot várjuk, mire kisült, hogy ő az, ő a pap. Hát előbb néztük volna biztonsági őrnek, mint papnak, az biztos… :) De pár perc beszélgetés után kiderült, hogy Artúrral van dolgunk, aki valóban az itteni pap, méghozzá nem is akármilyen arc. Arthur Lengyelországból való, és egyszer gyalog elsétált az otthonától Rómáig, majd vissza. Ez amolyan zarándokút volt számára, és már tervezi a következőt, amikor is biciklizni fog, innen Tbilisi-ből, szintén Rómába. Amikor mondtam, hogy erről majd még beszéljünk, mert sok jó tanácsot tudok majd adni, csak legyintett, hogy köszi, legyek nyugodt, ő nem tervez túl semmit, egyszer csak gondol egyet, elindul, aztán a többi majd jön. És valahol igaza van. A legnehezebb lépés mindig a legelső, az, amelyikkel átléped a küszöböt. Artúr amúgy gitározni is tud, és imád kirándulni. A szálláskérdésünkre, rögtön egy „No problem!” volt a válasza, és már sétáltunk is át egy közösségi szobába, ahol voltak ágyak is. Hogy Arthurt idézzem: „I like crazy people, I’m crazy too…” :) Egy hatalmas szobát kaptunk, elfértek benne a bringák is, volt fürdőszobánk és konyhánk. Volt még egy másik kis helyiség is a szobánk mellett, ami konditeremnek volt berendezve. Valószínű itt gyúrta ki magát Arthur ilyen szép nagydarab emberré. :) Ránézésre utoljára mondtam volna papnak Artúrt, de miután 5 percet beszélgettünk vele, már értettünk mindent. A lelke éppoly nagy, mint a teste, és valóban ő a pap itt, csak épp nem teljesen hétköznapi. :)

Majd még mesélünk Artúrról és persze Tbilisi-ről is, de ezek maradjanak egy következő fejezetre.

A Dzirula folyó völgyében

Argveta után jött a fekete-leves, méghozzá egy hágó képében. Pontosabban először egy festői völgy formájában kezdte. A Dzirula folyó völgyében folytattuk az utunk kelet felé, vagyis a grúz főváros, Tbilisi irányába. Ahogy haladtunk egyre beljebb, a hegyek felé, úgy lett egyre szebb a táj. Először egy régi malom épületénél álltunk meg. Egy gyalogos függőhídon tudtunk átmenni a folyó túloldalára, ahol a kis malomépület állt. Elhagyatott volt és már nem működött a malom, ami amúgy nem a folyóból nyerte anno a vízenergiát, hanem egy apró mellékérből, ami meredek sziklafalon ömlött a folyóba.

Következőnek lovak miatt álltunk meg, egy anya és csikója az úton álltak, megállították a forgalmat, az autósoknak úgy kellett ledudálni őket az útról. Ez a hely egyébként festői volt, annak ellenére, hogy a táj része volt egy be nem fejezett vasbeton viadukt is.

Az út mentén a helybéli nők mindenfélét árultak, de amire figyelmes lettünk, az egy hosszúkás, barna valami volt, amit egy apró kötélen lógatva tartottak. Mikor egyiküknél megálltunk, akkor láttuk csak pontosan, mi ez a portéka: mogyoródarabok voltak elrejtve a házilag készített gumimaci állagú anyagba. Ez persze Zitának rendkívül tetszett és ízlett, ezért bevásároltunk az egy láris finomságokból.

Már estefelé jártunk, amikor még mindig csak 500m környékén tekeregtünk tengerszint felett, és az út egy fokkal meredekebbre váltott. Eltűntek a falvak és már csak az erdő maradt, a patak és sziklafalak. Mi pedig mentünk felfelé, keservesen lassan 5-6km/h-val, fáradtan a nap végén. Éreztük, hogy nem érjük el a hágót ma világosban, és azt is, hogy hiba volt erre nem rájönni pár percel ezelőtt, amikor a falvak mellett még könnyedén találtunk volna táborhelyet. 650m-en majdnem megálltunk egy útszéli parkoló melletti apró sík részen felállítani a sátrat, de aztán Zita előresétált egy kanyart, és meglátott egy „étterem 400m-re” táblát. Mire felértünk, már erősen szürkült, én pedig az erőm végét jártam. 720m-en voltunk ekkor. Mikor körbeálltak az emberek, még csak a hágó felől kérdezgettünk, annyit sem említettünk, hogy sátrunk van, de egyikük, Paul, felajánlotta, hogy aludjunk itt. Mutatott egy helyiséget, éppen hogy volt teteje, raktárhelyiség volt, de két vasággyal. Elfogadtuk, mert nagyon fáradtak és elgyötörtek voltunk, Paul pedig a kérdezésünk nélkül ajánlotta fel. Mutatta, hogy övé a hely, és hogy szülinapja van, csatlakozzunk a társaságához. Erre csak később került sor, mert közben észrevettük, hogy Zita első kereke ismét lapos.

Végére járunk a defekt-kálváriának

Napok óta gond volt a kerékkel, de azt hittük, a szelep, mert csak kétnaponta eresztett le. Előző nap délután tömlőt cseréltünk benne, de az új tömlővel most újra leeresztett, tehát mégsem a szelep lesz a hibás. Nem maradt más hátra, kivettük a kereket, és szépen, türelmesen a végére jártunk a dolognak. Most ügyeltem arra, hogy megtaláljuk a lyuk helyét a külsőn. Miután az Ortlieb lavórba vizet öntöttünk és annak segítségével megtaláltuk a nagyon apró lyukat a belsőn, hamarosan meg lett a külsőn is a defekt okozója. Belülről nem volt tapintható a külsőn a drótszál, csupán kívülről látszott egy apró lyuk a külső felületén. Ha megnyomorgattuk a Schwalbe Maraton Plus-t, látszott, hogy egy fémszál van a belsejében. Hárman kellettünk hozzá, hogy egy kisebb műtétet hajtsunk végre a külsőn, mert úgy kellett kioperálni a több mint egy centis fémszálat belőle. Ketten fogtuk a külsőt és nyomtuk úgy, hogy hozzá lehessen férni a fémszálhoz, Zita pedig fejlámpával és a szemöldökcsipeszével operált. Alattomos egy defekt volt, az biztos. Mivel a fémszálat teljes egészében elnyelte a Schwalbe defektvédelmi anyaga, nagyon nehezen észrevehető volt a fémszál, csak így találtuk meg, hogy pontosan tudtuk, hogy semmi más nem okozhatja a defektet, csak egy test, és csak ott, ahol kilyukadt a belső. Az pedig, hogy csak két naponta eresztett le a kerék, valószínű annak köszönhető, hogy a fémszál csak akkor lyukasztotta ki a belsőt, ha pontosan ott kapott egy nagyobb ütést a kerék, ahol a külsőben a fémszál volt. A lényeg, hogy végre a végére jártunk a dolognak, és ez nagyon jó érzés volt számunkra, még akkor is, ha már késő volt, és nagyon fáradtak voltunk. Örültünk, hogy előző nap nem dobtuk ki a másik tömlőt, amiről azt hittük, hogy rossz a szelepje.

Most megkerestük a lyukat azon is, és gyorsan azt is megfoltoztam. Aztán a közeli mellékhelyiségbeelmentünk a lavórból ronggyal „megfürödni”, majd csatlakoztunk a szülinapi ünnepléshez, mert már nagyon hívott minket az asztalhoz minkenki.

Paul szülinapja

Az ünnepelő társaság között volt Paul 91 éves nagymamája is. Az asztalnál kétpercenként koccintottak valami töménnyel, amit meglepően jól bírt a társaság. Jókedvűek voltak nagyon és sokat nevettek az tény, de nem tűntek különösebben részegnek. Persze az ivásra minket is buzdítottak, de egy aprócska 3 centesnél többre nem bírtak rávenni, ebbe is csak azért mentem bele, hogy ne sértsük meg őket, mert különben, ahogy mutogattuk is nekik, ha ittunk volna, másnap nem ment volt a kerékpározás. Ennivaló az asztalnál a másik nagy grúz nemzeti eledel, a Khinkali volt, ami egy kis fasírtszerű hús gomba alakú tésztában kifőzve. A tésztában egy kis leves is van a húz mellett, amit tradicionálisan úgy kell elfogyasztani, hogy a tésztán egy apró lyukat harapsz, amin keresztül kiszívod a levet. Ezután láthatsz neki falni magát a tésztát és a húst a belsejében. A gomba alak nem teljesen helyes, inkább a nap sugaraira akar hasonlítani az étel formája, nehéz leírni. Mindenesetre finom volt és jó volt ott ülni a társasággal. Ennek ellenére éjfélnél tovább azért nem időztünk velük, mert tudtuk, hogy holnap vár még ránk a hágó és néhány kilométer.

Rikoti – A kapu Nyugat- és Kelet-Grúzia között

Reggel elköszöntük Paul-éktól, majd nekiindultunk a fölfelének. Hamar felértünk a kb. 900m-en található alagútig, aminek a bejárata megér pár szót. Gyanús, hogy ezt még a kommunista időkben építették, mert Kelet-Grúzia „bejáratát” egy nagy, szemmel láthatóan dolgozó és ettől nagyon boldog, nagyon erős ember formája díszítette. Az alagutat azonban éppen felújították, és bár megkérdeztük, hogy bringával nem járható-e az átjáró, de nem engedtek be, így maradt tovább a szerpentin, ki tudja, meddig, milyen magasra. A GPS kereken 1000m mutatott, amikor felértünk egy helyre, ahonnan úgy tűnt, nincs tovább. Ezt a helyet Rikoti-nak hívják és a térkép szerint 997m magas. Ez a határvonal Nyugat- és Kelet-Grúzia között. Egy tábla templomot jelzett itt, pár száz méterrel feljebb a gerincen, ahová meredek ösvény vezetett fel az erdőn át. Amíg Zita felsétált, én tettem-vettem a bringák körül, levágtam a körmöm, és nézegettem az útvonalunkat, tovább, Tbilisi felé.

Zita hamar megjárta a templomot, ami elmondása szerint szép volt és megérte a mászást. Gurultunk tovább, és meglepetésünkre nem rögtön lefelé, mert még egy kicsit hullámzott az út a hágó után. Pár száz méterrel később egy kellemes pihenőhelyet láttunk az út szélén, ahol megálltunk kicsit. Megjutalmaztuk magunkat egy limonádéval a mászásért, és körbenéztük a környéken. A büfé gyakorlatilag egy kisebb sátortáborból és asztalokból állt egy erdős részen, ami ideális lett volna a táborozásra. Persze Paul-ékkal sem volt rossz megismerkedni, és ide már csak sötétben értünk fel, így nem bántuk hogy nem itt éjszakáztunk. A büfék itt valószínű csak ideiglenesek, hiszen, ha elkészül az alagút, itt nem marad átmenő forgalom, csak akik célirányosan ide jönnek.

Kutyák, macskák, bocik, tyúkok, libák és disznók úton-útszélen

Sosoval és a magyar családdal való találkozás miatt elég rendesen elment az idő, ezért Ureki strandjáról már csak délután tudtunk elindulni, így 20km-el a hátunk mögött, délután fél 4-kor hagytuk el a grúz tengerpartot. Amit mondanom sem kell, ezúttal sem bántunk, hiszen nem csak kilométereket falni keltünk útra, hanem érdekes emberekkel találkozni – ez utóbbit pedig már bőségesen megkaptuk ettől a naptól.

Ezek után már nem számítottunk rá, hogy a kilométerek is örömet fognak okozni, pedig így volt, mert a parttól eltávolodva csodálatos vidékre értünk, méghozzá a grúz faluvilágba. Egymást érték a falvak az út mentén, gyakorlatilag több tíz kilométeren keresztül egyetlen összefüggő faluban tekertünk, ami persze nem volt igaz, hiszen több összenőtt faluról volt szó. Ezek a falvak folyamatos élményt nyújtottak számunkra, mert mindig volt egy útszéli ember, akinek oda tudtunk integetni és köszönni egy „Damardzsoba”-t, hogy aztán egy csodálkozó, integető vidám választ kapjunk. Ilyenkor mindig próbálom elképzelni, mit gondolhatnak rólunk ezek az emberek. „Idegenek jönnek, furcsa, megpakolt szerkezetet tekernek, olyat amilyet még soha nem láttam, de ez mind hagyján, ezek után még az én nyelvemen köszönnek rám…”. Persze akivel ennél több szót váltunk, és érdeklődő, annak eláruljuk hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és elmondjuk a honlapcímünket, de ez falun annyira nem jellemző. Az embereken kívül egyébként rengeteg az állat is, errefelé a tehén széria felszerelése egy háztartásnak, minden háznál van legalább egy boci, aki ilyenkor általában kint van az út szélén, és a füvet nyírja, illetve trágyázza. Na meg persze nagy bambán néz ránk, mert ahogy közelebb érünk ezekhez az állatokhoz, mindegyiknek megakad rajtunk a tekintete, és ilyenkor nagyon viccesek. Teljesen leblokkolnak, csak bámulnak ránk mozdulatlanul, és szinte látni rajtuk, ahogyan odabent kattog bennük az az egy apró fogaskerék, hogy aztán a végén a következő két eredmény valamelyikét dobja ki: A, nincs veszély – ilyenkor közömbös marad a boci és zavartalanul legel tovább. B, veszélyhelyzet van – ilyenkor megijednek tőlünk, és egy tehéntől meglepően fürge léptekkel távolabb szaladnak tőlünk és az úttól.

A bocik mellett rengeteg más háztáji állattal is találkoztunk a falvakban, kutyák, macskák, tyúkok, libák, de még disznók is szaladgáltak előttünk az úton és az út mentén. A nagy állatsereget leszámítva akár otthon is lehettünk volna egy elmaradottabb faluban. Egészen hasonlított a falukép egy magyarországi falura, talán ha nem lett volna ennyi sok állat, és nem figyelt volna néha egy-egy pálmafa a kertekben, akár otthon is lehettünk volna, de valamelyik balkáni ország falujában simán. A helyiek próbáltak valami anyagi jövedelemre is szert tenni a javaikból, és helyenként gyönyörű kirakodóvásárt pakoltak fel az út szélén, szép kupacokba rakva buzdították vásárlásra az arra járót a gyümölcsök és a zöldségek az út szélén.

Úgy döntöttünk, hogy a napnak 70km után ott vetünk véget, ahol először találunk olyan kertet, ahol engedélyt kapunk a táborbontásra. Ételünk volt bőven, csak vízre és néhány négyzetméter gyepre volt szükségünk.

Vazisubani – Ahol még a varjú is háziállat

Egy Japana nevű település előtt léptük át a 70km-t, gondoltuk, hogy vicces lesz egy ilyen nevű faluban megszállni, de aztán bármennyire is lestük, nem találtunk sátrazásra alkalmas udvart, így végül elhagytuk a falut. A következő település Vazisubani volt. Ez a falu nem csak a főút mellett húzódott, aminek örültünk, mert reméltük, hogy valamelyik belső kis utcában találunk egy udvart, így éjjel nem kell hallgatnunk a főúton elhúzó autók moraját a sátorból. Az első kertnek a gazdája egy öreg néni volt, és bár a kert nagy volt, és bőséges szabad gyeppel rendelkezett – ezért is néztük ki -, elutasított minket. Nem csüggedtünk, mert legalább hamar kiderült a dolog, még mindig volt bő fél óránk sötétedés előtt. A következő utcában egy kapuban embereket láttunk, és a kert is szimpatikus volt. Eddigre már körénk gyűlt jópár ember a faluból és próbálták kitalálni, mit akarunk. Egyikük intett, hogy kövessük, gondoltuk, hogy egy angolul beszélő emberhez vezet minket, de ez az ember csak nem akart előkerülni, mi pedig már egy udvarban voltunk, ahol sátrazásra viszont nem volt alkalmas hely.

Szépen lassan leesett nekünk, hogy emberünk nem tolmácshoz hozott minket, és nem is a kertjét ajánlja fel, hanem a házát. Ettől megint zavarban voltunk kicsit, de elfogadtuk, mert már későre járt és fáradtak voltunk. A hely és a család egyébként megérdemel néhány szót, mert nem akárhová kerültünk. Az udvaron szekér, vetőgép és egy nagyon régi, fekete orosz laprugós autócsoda parkolt. Egy kapuval hátrébb baromfiudvar, de nem csak tyúkok, hanem libák, néhány tehén és disznó is parkolt a hátsókertben. A pottyantós WC a tyúk és a disznóól között volt. A baromfiudvar mögött végeláthatatlan gyümölcsös, a ház mellett pedig kisebb műhely, egész komoly gépekkel és rengeteg szerszámmal. Itt aztán bármit meg tudnak szerelni. De egy kis helyiségben még egy motorral működtethető kis malmot is megmutatott nekünk a nagypapa. Nemcsak hogy maguk sütik a kenyeret, még a lisztet is saját maguk őrlik hozzá. Egész kis gazdaság közepébe csöppentünk, aminek a magja természetesen egy három generációs család volt. Az apuka vezetett minket ide, de itt volt a felesége is, a gyerekek, na meg a nagypapa és a nagymama. Nekem a nagypapa lett a kedvencem, büszkén hozta a kis palackban a saját készítésű borát, és ha nem figyeltünk, azonnal utántöltött a poharunkba, ha már egy kicsit is fogytán volt az alján a bor. Merthogy egyik első dolguk az volt, hogy a terasz alatt egy kis asztalon megterítettek, hozták a finom házisajtot, a saját sütésű kenyeret, és mindenféle földi jót.

Ezt az asztalt ültük körbe, és egy időközben előkerült szomszéd, Sophie segítségével beszélgettünk. Sophie Tbilisi-ben újságíró, és kiválóen beszél angolul, így sikerült fordítania nekünk. Megtudtuk a nagypapáról, hogy 72 éves, erre én csak legyintettem, hogy fiatal. Na ettől a papa nagyon megörült, és a szívébe zárt. Ami azt illeti, nekem is ő volt a kedvencem, egy öregember nyugalmával és örömével ült az asztalnál, grúz sipkájában (mintha nemezből lett volna) a 72 évével. Azt hiszem mi is tetszhettünk nekik, mert Sophie olyasmiket fordított vissza nekünk, hogy nagyon örülnek nekünk, és nagyon jó embernek tartanak minket. Közben persze a grúz nyelvlecke is folytatódott, én pedig minden új szót örömmel jegyzeteltem a kis noteszembe. Egyszóval fantasztikus volt ott ülni ezzel a családdal.

Egyszer csak észrevettük, hogy két varjú meglepően közel jön hozzánk a kertben, leszállnak a tyúkól kerítésére, de még az autóra is, ami egészen közel, csak pár méterre van tőlünk. Hamarosan kiderült, hogy ez a két varjú is a háziállatsereg részét képezi. A varjak annyira ideszoktak, hogy a háziak kezéből esznek, és a háziak között mozognak, éppoly nyugodtan és otthonosan, mint a kutya vagy a macska. Mint később megtudtuk, a madarak már kicsi koruk óta itt vannak a családdal, ezért sikerült őket így ideszoktatni. Valószínű történhetett valami az anyjukkal vagy a fészkükkel, így aztán ezek az emberek nevelték fel őket, akikhez aztán teljesen hozzászoktak. Érdekes volt ezt látni.

6 fiú, 6 leány

Egészen este 11-ig tartott a lakoma és az örömködés. Miután mondtuk, hogy nagyon tetszik, hogy így, ilyen nagy családban, ennyien élnek együtt, a nagypapa 5 fiút és 5 leány kívánt nekünk, amiből aztán pár perccel később 6 fiú és 6 leány lett. Amikor megmutatták a szobánkat, és ránkcsukták az ajtót, akkor is ezzel búcsúzott mosolyogva a nagypapa: 6 fiú, 6 lány! :)

Reggel arra ébredtünk, hogy a szobánk előtt hajtják ki a teheneket az udvarról, Zitának az ágyán pedig egy kutya pihenteti a fejét és nézi őt alvás közben békésen. A házigazdáinktól kaptunk nagyon finom reggelit, friss hadzhapurit, teát és mindenféle egyéb finomságot. Mi nem számoltunk reggelivel, de nekik ez teljesen természetes volt. Búcsúzóul adtunk az anyukának néhány szálat Dani vanília rúdjaiból. A tegnap megtanult szavakkal már azt is el tudtuk makogni, hogy hogyan és mire tudják használni. Apró kis ajándék ez részünkről ahhoz képest, amit mi kaptuk a családtól, de talán nem is ez a lényeg, hanem a gesztus. Ami azt illeti, ők sem hagytak üres kézzel elmenni minket. A ház hűvös sarkaiban mindenfelé halmokban állt a nagypapa saját termesztésű dinnyéje. Indulás előtt ezekből hozott nekünk egy hatalmas darabot. Nagy zavartan elmutogattuk, hogy ez túl nagy, és túl nehéz ahhoz, hogy magunkkal vigyük, de különben nagyon szépen köszönjük! Már jó 1400km óta nem volt velünk Dani, a dinnyehordozó, aki annyi helyet is fel tudott szabadítani a táskáiban, hogy egy dinnye is elfért nála. A dinnye után persze hoztak kisebb gyümölcsöket és kb. egy kiló mogyorót, ezeket természetesen már elfogadtuk, sűrű hálálkodás egy köszönöm (madloba) közepette elbúcsúztunk. Fantasztikus volt megismerkedni ezzel a családdal. A Lonely Planetben azóta olvastam, hogy ’92 után kissé összeomlott az ország. Belegondoltam kicsit jobban ebbe a dologba, és bár nem mondom, hogy őket nem érintené érzékenyen egy gazdasági összeomlás, de talán kevésbé, mint mondjuk egy városban élő embert. Kérdés mennyi permetezőszert és traktort használnak a földjeiken…

Defektet és táplit kapunk Kutaisiben

Vazisubani-ból még viszonylag időben, 10 óra környékén sikerült elindulnunk. Mint utólag kiderült, a legjobb helyen álltunk meg éjszakára, mert pár kilométerrel később kiértünk egy magasabb rendű útra, ami már nem volt olyan szép és jó, mint a mi kedvenc, faluvilágban vezető utunk. Samtredia-ban megálltunk egy jégkrémre, a helyiek itt is nagyon kedvesek voltak velünk, a boltos meglepően jól beszélt angolul. Itt kicsit eleredt az eső, de az egész csak egy tréfa volt, mert pár órával később, amikor megálltunk ebédelni, már elállt, és száríthattuk majd pakolhattuk el az esőkabátjainkat. Az ebédünket egy étterem mögött költöttük el. Megmelegítettünk egy konzervet a tegnap kapottakból, és hazai ízeket faltunk. A szépséghiba csak az volt, hogy a babfőzeléket nem kenyérrel, még csak nem is a finom puha grúz purival, hanem még törököktől maradt lavassal ettük, és ez egyáltalán nem hasonlított az otthoni kenyérre. Persze azért az érzés megvolt, és nagyon jó volt egy kis hazait enni, mégha csak konzerv eledelt is

A következő megállónk Kutaisi-ben volt, ez egy nagyobb város volt, ahol nem csak enni, hanem internetezni is meg kellett állnunk. A szabad wifi hálózatot végül egy méz árus és egy vadászbolt előtt találtuk meg. Én a boltok előtt kaptam egy széket(kérés nélkül), amire leülhettem, Zitát pedig beinvitálták a vadászboltba, ahol leülhetett egy számítógép elé. Persze ő sokkal hamarabb végzett a netes dolgaival, mint én, mivel én nem csak a Couchsurfing-et intéznem, hanem egy-két bejegyzést is feltöltöttem a weboldalunkra. Sajnos kanapét még se Tbilisi-re, se Jerevánra nem találtunk ekkor, de ez már egyre kevésbé zavart minket, mondván, „majd lesz valahogy…” Miután Zita végzett a neten, elkészítette az utolsó darab lavasokat tonhallal és uborkával. Ez volt az uzsonnánk, „megesszük ami van” alapon. A méhész bácsi, Avto nagyon kedves volt, a lánya Anaa kiválóan beszélt angolul, így megtudtuk, hogy a méz grúzul tápli, és egy csomó érdekes dolgot is elmeséltek a méhészetről, és megmutatták nekünk azt a centripetális elven működő gépet, amivel ki lehet szedni a méhek „otthonából” a mézet, anélkül, hogy lerombolnánk azokat. A bolgár Doktor Yosifovo-i mézesüvegünknek már éppen csak az alján volt egy kevés, és amikor méhész barátaink látták, hogy a szomszéd vadászbolt tulajdonos egy-egy fél literes üveg kólát hozott nekünk ajándékba, ő is gondolt egy szépet, és megtöltött egy kis üveget nekünk mézzel. Megálltunk defektet szerelni, és végül ez lett a vége, kaptunk kólát, mézet, internetet, széket, belepillanthattunk egy méhész kellékeibe… Mind vidéken, mind városban nagyon kedvesek és segítőkészek ezek a grúzok, meg kell hagyni. A defektről pedig eddig nem szóltam, pedig gyorsan ki kellett cserélni Zita első kerekében a belsőt, mert megint leeresztett, úgy látszik az a fránya szelep mégsem tökéletes. Csak az a furcsa, hogy direkt megnéztem Zita elsőjét minden reggel, és ma reggelig, vagyis két napig egyáltalán nem eresztett… Na mindegy, igazából nem volt nagy művelet, és nagy veszteség sem, de azért furcsa. A rossz szelepes belsőt azért még megtartottuk, ki tudja, egyszer még jól jöhet egy olyan kerék, ami csak fél nap alatt ereszt le.

Manana és Avto Argveta-ban

Kutaisi után kicsit megváltozott a táj. Eddig szépen, alattomosan felszedtünk 150m szintet a tengertől úgy, hogy szinte észre sem vettük, akkora lapály volt a táj, most azonban hirtelen kisebb, de meredek emelkedők jöttek, és a táj szebb lett, legelők és erdők mellett tekertünk, és nagyon élveztük. Az uborkás halas lavasban nem volt elég energia, ezért hamar megálltunk egy útszéli boltnál, ahol vettünk egy üveg limonádét és valami csokiféleséget. A hely előtt a műanyagszékeken ültek, érdeklődtek a távolról jöttek felöl, nagy nehezen elmakogtam nekik, hogy Ungreti-ből jöttünk és Taplobisz Tve-n, vagyis nászúton vagyunk. Közben egy másik fickó is előkerült, ő a tárcáját kapta elő, és mutatta az igazolványát, hogy ő a helyi rendőrfőkapitány. Ezt olyan komolyan tette, hogy kicsit meg is ijedtem, hogy most mindjárt megreguláz minket valami mondvacsinált ürügy miatt, de nem történt semmi ilyesmi, csak meg akarta mutatni az emberünk, hogy kicsoda. Az út kicsivel később újra kilaposodott, ahogy közelebb értünk a folyóhoz. Kacérkodtunk a szabadban való sátrazás gondolatával, főleg miután megláttuk azokat a szép legelőket, de azok sajnos amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek az út mentéről, ráadásul az eső is újra megeredt, ezért úgy döntöttünk, ismét szerencsét próbálunk egy kerttel.

Ma is a 70km volt a lélektani határ, ezután kezdtünk el sátorhely után nézni. Egy Argveta nevű településre kanyarodtunk le, ahol hamar kinéztünk magunknak egy szép kertet. Beköszöntünk, mire Manana and Avto jött ki elénk a kapuhoz köszönni. Abból, hogy tudjuk a nevüket, már ki is találhattátok, hogy természetesen engedélyt kaptunk a náluk való sátrazáshoz. Kishamar a fél falu összegyűlt a ház teraszán. Manana éppen a tehenet fejte, amikor érkeztünk, végignézhettük a műveletet, érdekes volt, városi gyerekek révén még nem láttunk ilyet. A ház körül itt is rengeteg állat volt, a tehén mellett egy disznó és rengeteg tyúk is, na meg egy macska és egy kiskutya. Utóbbi kettő volt a legnagyobb szám, el se hittük, mit össze bunyóznak ezek, folyamatosan heccelték egymást és játékból összeverekedtek. Hamar látszott, hogy a macska az úr a háznál, a kiskutya inkább egy kis nyikhajj volt, ő csak a tyúkokat tudta elzavarni a teraszról, míg a macska peckesen járt-kelt az egész kertben.

Nagyon népszerűek lettünk a háznál, így hamar ellőttük a teljes grúz szókincsünket, ám ezzel nem tudtuk kielégíteni az új barátaink kíváncsiságát, ezért azt találtuk ki Zitával, hogy levetítjük a 10 perces Budapest – Isztambul videót a netbookkal az embereinknek, ezzel persze nagy sikert arattunk. A szomszédból előkerült egy Georghi nevű srác, aki végre jól beszélt angolul, így kicsit folyékonyabban ment ezek után a kommunikáció. Megtudtuk, hogy Avto-ék nem szeretnék, ha a kertben sátraznánk, de még azt sem, hogy a teraszon. Hanem azt szeretnék, hogy aludjunk a házban. Úgy látszik, hogy errefelé minden házban rendszeresítve van egy olyan szoba, amiben semmi más nincs, csak egy ágy, mert most is egy ilyen vendégszobát kaptunk. Új tolmácsunk segítségével megtudtuk, hogy itt is nagyon örülnek nekünk, és el kellett mondanunk, hogy hogyan és miért találtunk ide. Elmondtuk, hogy csak a szép rendezett ház (vagyis rendes emberek) és a „sátrazható” kert után jöttünk be a faluba, kicsit távolabb a főúttól, hogy ne halljuk éjjel az autók zaját. Azt is elmondtuk a házijainknak Georghi segítségével, hogy nagyon köszönjük, hogy a házban is helyet kaptunk, de kicsit zavarban érezzük magunkat emiatt. Erre megnyugtatást kaptunk, hogy ők érzik megtiszteltetésnek, hogy elszállásolhatnak bennünket. Ettől picit megnyugodtunk, ha ők is ennyire őrülnek nekünk, akkor ám legyen, mi sem érezzük kellemetlenül magunkat, hogy megint ilyen jó sorunk van. Azt azért megfogadtuk, hogy következő este tényleg sátrazunk, méghozzá valami legelőn, mert úgy látszik kertben lehetetlen. :) Ahhoz túl kedvesek a grúzok.

„What’s up Dude!?”

Batumiból délután 4 körül sikerült tovább indulnunk. Ez elég későinek számít, de most nem zavart minket, mivel nem rohantunk sehová, úgy voltunk vele, hogy Batumi bőven megérte ezt a fél napot, és ha csak 30km-t sikerül haladnunk ezen a napon, akkor is jók leszünk.

Mivel az ebédünk csak egy-egy kadzhapuri volt, ezért hamar megálltunk, és bevágtunk a finomságból még egy-egy darabot egy pályaudvar melletti purisnál. A puri egyébként kenyeret jelent grúzul. A következő megálló egy technikai szünet volt egy benzinkútnál. Amíg Zita a dolgát végezte, valahonnan egy hang szólt hozzám: „What’s up Dude!”, mintha csak egy amerikai filmből kérdezték volna. De honnan tudják ezt a nevemet, ahogy csak a Dúd szólít otthon? Egy afgán-amerikai srác kínált meg a söréből, aki kaliforniában nőtt fel, innen az „akcentusa”. Most itt tölti a 4 hét szabadidejét, élvezi az olcsó sört, és az otthonitól teljesen különböző légkört. A jéghideg korsó söréből engem is megkínált, hát az a pár korty sör valami nagyon jólesett. Nem is emlékszem, mikor ittam utoljára sört, talán Törökország elején, de az is lehet, hogy csak Bulgáriában. Jó volt kicsit „sörözni”, beszélgetni a sráccal, amíg Zita elvolt, és úgy tűnt, hogy ő is örül, hogy végre valakivel az anyanyelvén beszélhet, meg is állapodtunk benne, hogy Kaliforniában újra találkozunk. :)

Soso, a grúz bajnok

Az út ezen a rövid napon is tartogatott meglepetéseket, méghozzá apróbb hágók formájában. Az első egy 70m-es volt, alagúttal a tetején. Mire az alagút bejáratához értünk, úgy döntöttünk, hogy felvesszük a maszkokat. Egy kamion, amelyik hozzánk hasonlóan csak küszködve tudta abszolválni az emelkedőt, igen szép sort duzzasztott fel, és ez az autósor nagyon durva füstöt okádott ki magából, miközben araszolt az emelkedőn.

Az alagút után gyorsan leadtuk a szintet és egy falu erejéig újra a tengerszinten folytattuk, majd újabb szerpentin következett, 130m-re kapaszkodtunk fel. Az egyik kanyarban egy versenykerékpáros jött szembe velünk, és vidáman intett felénk. Mi is hasonlóképpen üdvözöltünk, és rögtön ki is álltunk az út szélére. A bringás továbbsuhant, úgy hittük, nem is áll meg beszélgetni, de egy pillanattal később láttuk, hogy tép fölfelé a meredeken, felteker hozzánk. Ekkor láttuk csak meg, kivel is van dolgunk: ősz hajjal, egy régi országútin, egy „öreg” ember jön felénk… Soso-nak hívják és megtudtuk, hogy 75 éves, és hogy 66-ban Grúz champion, vagyis bajnok volt. Igen jól karbantartja magát az öreg, ha egyedül, kedvtelésből ilyen szerpentineken tekereg. Gyorsan össze is hasonlítottam a helyzetünket fejben. Ő 75 éves vén csont, és itt nyomatja saját örömére egyedül a szerpentinen, én meg itt vagyok és az a nagy bajom, hogy nehezen haladok fölfelé ezzel a nyomorult rekumbenssel, rajta az én (már csak) 76 kilómmal és a 30 kiló cuccunkkal. 28 évesen, életerős fiatalként, a gyönyörű feleségemmel az oldalamon. Na most akkor pontosan mi is az én problémám, elnézve ezt a 75 éves, mosolygó öregembert itt mellettem a szerpentinen? Bizony semmi, semmi panaszom nem lehet, se az emelkedőkre, se semmire. Soso is örült nekünk nagyon, a noteszembe felírta a címét, és kezével mutatta az alvás jelet, vagyis hogy menjünk hozzá lakni ma este.

Elbúcsúztunk tőle, ő gurult tovább Batumi felé, mi pedig megküzdöttünk az emelkedő hátralévő részével. Fent a tetőn egy gyönyörű kilátás volt a jutalmunk a tengerre, és a fölötte, felhők közül előtörő napsugarakra. Na és persze a lefelé suhanásról sem feledkezzünk el. Miközben leszáguldottunk a tenger partjára, Zitával megbeszéltük, hogy az öreg pont jó lesz nekünk esti vendéglátónak, Kobuleti, a város, ahol lakik, még pont olyan távolságba volt, hogy meg tudtuk járni naplemente előtt. Na meg egy ilyen embert, egy ilyen sztorit sem lenne érdemes kihagyni. Kobuletiben megnéztük a parton a naplementét, majd mivel a GPS 200km-el odébb mutatta Soso címét, – ennyit meg azért nem néztem ki az öregből – a helyiek segítségével navigáltunk oda Soso otthonához, ami a GPS által mutatott hellyel ellentétben valóban ebben a városban volt. Soso szomszédai szépen egybegyűltek a jöttünkre, és hamar megtudtuk, emberünk még az utat rója országúti paripáján, de már nem kell sokat várnunk az érkeztére. Addig is jól elszórakoztattuk egymást a szomszédokkal, én az utunkról és a furcsa kerékpárjainkról meséltem, ők pedig újabb néhány szót tanítottak nekünk grúzul, melyeket most már nagyon okosan, azonnal levéstem a kis noteszomba, amit még Batumiban kaptam Khvicha-tól. Ez a kis füzet már nagyon jól jött, mert amit otthonról hoztam, az már közel tele volt, ráadásul cafatokra szakadt.

Hamarosan valóban befutott Soso, aki egy hangos „Ho-hooo!” kiáltással köszöntött minket, és azonnal intett, hogy kövessük hátra a kertbe, ahol letehetjük a bringákat.

A kerékpároknak egy külön szoba jutott, ami közvetlenül az udvarról nyílt. Soso is itt tartotta a paripáit, büszkén mutogatta az országúti csodáit, volt köztük néhány orosz, és egy-két olasz kerékpár is, ha jól emlékszem, Bianci-k. Hát, ami azt illeti, itt Grúziában el tudom képzelni, hogy ezek valóban igazi ritkaságnak számítanak. Ebben a szobában kaptak helyet egy éjszakára a mi fekvőbringáink is.

Miután a bringákat letettük, jött egy kisebb ledöbbenés. Soso a háznak a terasza alatti kis helyiségben él, egy akkorka kis szobában, ami kisebb, mint ahol a kerékpárjait tartja. Gyakorlatilag csak egy ágy, meg egy kis szekrény a szobája egy TV-vel, amin persze azonnal bekapcsolt nekünk egy triatlonversenyt. Ami durva volt, hogy még így is felajánlotta alvásra számunkra a saját ágyát, mi persze ezt azonnal visszautasítottuk, és  mutattuk, hogy palatka-palatka a kertben, vagyis hogy felállítjuk a sátrunkat, nehogy már kitegyük őt a szerény kis hajlékából. Miközben a sártunkat állítottuk, beszéltük Zitával, hogy mennyire elkényelmesedtünk már ebben a nagy vendégszeretetben, eddig mindenütt csak sátorhelyet kértünk, de szobát kaptunk. Most valahogy szobát vártunk, de igazán nem róhatjuk fel Soso-nak, hogy ilyen szerényen él. Így is felajánlotta gyakorlatilag mindenét számunkra. El is szégyeltem magam nagyon, mert eszembe jutott, hogy most hol lehetnénk az amúgy nem túl szép udvar helyett, ha fél órával ezelőtt az igen patinás házban élő szomszéd kérdésére – hogy miért jöttünk ide, nem azt válaszolom,

hogy „Sosohoz”, hanem azt, hogy sátorhelyet keresünk. Most talán forró zuhanyt vehetnénk egy külön szobában alhatnánk a szőnyegen…

De vajon jobb lenne nekünk? Vajon jobb lenne Soso-nak? Az öreg most talált két barátot magának egy éjszakára, ki tudja, mi az ő életének története, hol van a családja, és miért él egy kis szobában. Elszégyelltem magam, amikor arra gondoltam, hogy kényelmesebben is lehetnénk, ha nem ragaszkodunk az öreghez. Ezek után próbáltam a társaságában lenni amennyire csak lehet. Amíg a sátrat állítottuk, ő elrohant valahová, mint utólag kiderült, sörért. Ettől megint kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert inkább nekünk kéne őt meghívni, de ha már így történt, természetesen söröztem vele. Csak egy korsója volt, azt nekem adta és Ő egy befőttesüvegből ivott, miközben a vacsoránál elmutogatta, hogy minden nap leteker 50km-t, és hogy nem csak ’66-os grúz bajnok, hanem az elmúlt évek szenior bajnoka is. Nem sikerült megtudni sokkal többet Soso életéről, de az látszott, hogy a kerékpár központi szerepet játszott és még játszik is benne, valószínű a napjainak a legnagyobb – és talán az egyetlen – boldogságforrása az a napi 50km, amivel egyébként kiválóan karban is tartja magát. És hogy mit eszik vacsorára egy ilyen szerényen élő, de meleg szívű kerékpáros? Paradicsomot, kenyeret és kolbászt sok sóval és persze a sörrel. Nagyon szívesen megtudtam volna többet Soso-ról, de ennek egyrészt erős nyelvi korlátai voltak, másrészt nem tudtam, hogy szívesen beszélne-e róla, vagy sem.

Másnap reggel összekaptuk a sátrat és meghívtuk Soso-t reggelizni, természetesen kadzhapuri-ra. Nem kellett messze menni érte, a szomszéd ház előtt volt egy kis egyasztalos vendéglő, ehhez az asztalhoz kihoztak nekünk mindent, kávét, teát, kólát és persze a friss és forró grúz túrós lepényt. Ezért persze majdnem ott hagytuk az egész napi büdzsénket, de amikor ezen kezdtem bosszankodni, megint csak elszégyelltem magam. Soso velünk akart tartani egy szakaszon, ezért átterveztem kicsit a napot, és a Zitának beígért utolsó tengerparti fürdőzés helyét áttettük innen Kobuleti-ből a 20km-re található Ureki-be, hogy ezen a szakaszon velünk tudjon tartani az öreg, és ne kelljen ránk várnia, amíg pancsolunk a tengerben. Ureki állítólag szintén nagyszerű hely, „gyógyhatású mágneses homok” található a strandjain.

Mariann, Péter, Ajsa, Kitti és Gergő Magyarországról, lakókocsival és autóstoppal

Soso nagyszerű felvezetőnk volt, jól tolta előttünk a kényelmes 20-25km/h tempót, kellően az út közepén ment ahhoz, hogy ne merüljünk el az útszéli kátyúkban, amiket egyébként nagyszerűen jelzett a már Zitával egymás közt is használt kézjelekkel. Ezt először Tóth Atától láttam otthon és azonnal átvettük, mert nagyon hasznosnak találtuk, hogy az elől haladó jelzi a hátsó társainak az úton található akadályokat. Most vicces volt látni, hogy Soso is használ ilyen jeleket, igaz kicsit másképpen integet, mint mi megtanultuk otthon.

Egy benzinkútnál megálltunk pisilni, és amíg egymásra vártunk, megjelent két lány, akik magyarul köszöntek nekünk. Kitti és Mariann lakókocsival utaznak, és első gondolatuk az volt, hogy megvendégelnek minket egy-egy kávéra a benzinkúttól csak 100 méterre található lakókocsijuknál, ami a tengerparti fák között parkol. Mi ezt az ötletet örömmel fogadtuk, hiszen nem sűrűn fut össze a honfitársaival ilyen távol Magyarországtól. Soso is velünk tartott az 1-2 órás pihenőre, ami alatt sok nagyon hasznosat sikerült megtudnunk és egy fantasztikus társasággal ismerkedtünk meg.

Kitti és Mariann testvérek, alapvetően Mariann és a férje Péter azok, akik a lakókocsival utaznak. De nem ám akármilyen lakókocsival és nem ám akárhogy, hanem családostul, hiszen a 2-3 éves gyönyörű szőke kislányuk, Ajsa is velük utazik. Lakókocsijuk nem egy luxusjárgány, Ausztriában vették, potom összegért. Nem hatalmaztak fel rá, hogy eláruljam az összeget, de annyit azért elmondok, hogy mások használt autót drágábban vesznek, mint amibe az ő használt lakókocsijuk került. Péter elmondta, hogy ez így több szempontból ideális, hiszen így féltenie sem kell annyira a járgányt, ami ugyanúgy elviszi őket bárhová, és ugyannyi hely van benne, mint egy nála újabb testvérében. És hogy mindezt egy apró kislánnyal teszik, az a nem semmi! Mostani túrájuk csak néhány ezer kilométeres, de volt már, hogy 42 ezer kilométert autóztak, Magyarországtól Indiáig szépen becsavarogták már ezt a környéket, Grúziában sem most járnak először.

Én persze kapva kaptam az alkalmon, és jól kifaggattam az utazásunk következő országairól Pétert, aki örömmel mesélt nekünk a saját tapasztalataikról. Mutatott néhány dolgot Örményországról, így már meg is változtattuk kicsit az eredeti útitervet – erre amúgy is szükség van, hiszen ismét felszedtünk egy-két nap késést a tervhez képest, amit ugye muszáj vagyunk tartani a fránya vízumok miatt. Pakisztánról is mesélt Péter, megjárták a Karakoram Highwayt, így sikerült megbizonyosodni arról, amit már eddig is sejtettem, méghozzá, hogy nagy lutri lesz az ott való átkelés. Arrafelé folyamatosan mozognak a gleccserek, és bolondság ez a december 31-i zárása az útnak, mert simán lehet, hogy júniusban is lehavazik, vagy lezárják az út egy szakaszát hetekre, akármelyik szakaszában az évnek. Így előfordulhat, hogy két ilyen útlezárás akár bezár minket a hegyek közé, de erről is megnyugtatott Péter: élnek ott helyiek, akikkel addig el tudunk lenni, és a vízumunk lejárta miatt se aggódjunk, ezt arrafelé lazábban veszik, mint ahogy mi elképzeljük, és gond nélkül meghosszabbítják, ha kell. Az indiai vízum miatt sem kell aggódnunk, ahogy mi is tervezzük, Péterék is Islamabadban kérték és kapták meg gond nélkül. Még sorolhatnám az ehhez hasonló tippeket és jótanácsokat, de ezek talán csak nekünk fontosak most, úgyhogy visszatérek Péterékre.

Mariann testvére Kitti, aki a barátjával, Gergővel stoppolva jött el idáig, hogy csatlakozzanak Mariannékhoz. Ők is szép történeteket meséltek, meg kell hagyni. Mariannékkal volt még Nelli és Diána, két örmény barátjuk. Miközben beszélgettünk a lakókocsi mellett, folyamatosan sütötték a finomabbnál finomabb kadzhapurikat, így a végére jól laktunk. Nem csak nagyon hasznos információkat, hanem tárgyi ajándékokat is kaptunk Péteréktől. Jópár kilóval nehezebben indultunk útra a lakókocsijuktól. Egy üveg lekvárt és öt konzervet kaptunk tőlük, babfőzeléktől a székelykáposztán át mindenféle finom hazai ízekkel. Mi hálából nem sok mindennel tudtunk szolgálni, de azért a kis Ajsa kerékpárját sikerült felpumpálnom. Merthogy kerékpárok is voltak Péteréknél, az első kilométereken elkísértek minket, még a kislánynak is volt ülése Péter bicikijén, mosolyogva ült az apja mögött, és nézte a két furcsa bringás szerzetet. Marian és Péter igazán példaértékű volt számunkra, ahogy utaztak, az valami olyasmi, ahogy én is szívesen képzelném el magunkat pár év múlva Zitával, és persze néhány csöppséggel. Egyszer valaki a 100napbringára azt mondta, hogy az ilyen élmények és a család, a gyerekek az ami megadja az élet javát, és ahogy elnéztem Péteréket pontosan ezt a kettőt kötik össze nagyszerűen. Néhány kilométer után Péternek valami gond támadt a biciklijével, így nem jöttek velünk Ureki-ig, jobbnak látták visszafordulni. Az Adjarna autónom terület határán búcsúztunk el tőlük. Nagyon örültünk, hogy összetalálkoztunk, igazán nagy élmény volt számunkra megismerni őket, és látni, ahogy utaznak és élnek.

Ureki Magnetic Beach

Soso még elkísért minket Urekiig, elvezetett minket a legjobb partszakaszhoz, ahol nem volt tömeg a strandon, aztán nagy kézrázások közepette elbúcsúztunk egymástól. Sajnáltam, hogy Péterék miatt kicsit elléháskodtuk a közös tekerést, de talán nem volt olyan nagy gond ez az öregnek, mert közben néha el tudott beszélgetni Péterrel oroszul, merthogy Péter jól beszélte az oroszt, és persze Soso is, hiszen itt Grúziában mindenki jól beszéli, mivel ’92-ig az orosz volt itt a második, ha nem az első nyelv.

Ureki strandján fürödtünk egy nagyot, Zita betemette magát a mágneses homokba, majd megettük, ami épp az ételhordótáskánk tetején volt: tonhalas uborkás lavast. A lavast még a töröknél vettük és csak azért, mert kiváló, erős anyagú gyorszáras zacskóban adják, amiben nagyon jól tudunk tárolni vízre érzékeny holmikat, például a netbookot. Ureki után pár kilométerrel elkanyarodtunk a tengerparttól és Grúzia eddig nem látott, új vidékein haladtunk tovább, de ez már egy következő történet lesz! ;)

A török-grúz határon – Grúzia 8Mpixelben marad meg nekünk

A török-grúz határ grúz oldalán egy új, szupermodern határátkelő állomás fogadott minket, amin viszonylag gyorsan és gond nélkül átjutottunk. Még fizetnünk sem kellett a vízumért, noha előzőleg úgy tudtuk, lesz valami kis díja a belépésünknek. Örvendtünk, hogy nem kértek tőlünk egy Lárit se, és örömünkben még a legfontosabb három szót is megtudakoltuk a határőrtől, aki szemlátomást közvetlen volt, és örült nekünk. Daramdzsoba, Madloba, Kargatikhavi, vagyis helló, köszi, és viszlát. Ezzel már meg lehet kezdeni a kommunikációt a helyiekkel. :)

Ezt először egy kutyával tettük meg, ugyanis az ebédünkből, a „buffalo wings”-ből megmaradt csontdarabkákat odaadtuk egy, a tenger parton vidáman farkát csóváló ebnek. A Nap éppen eltűnőben volt a Fekete-tenger mögött, szokásos, gyönyörű vörös színre festve az eget nyugat felé. Harmadik napja csodáltuk meg ezt a látványt minden este, de még most sem tudtuk betelni vele. Pár méterre a határállomástól rögtön megálltunk lefényképezni egy vízesést, amikor a fényképezőgépünk ismét közölte velünk szomorú üzenetét: „SYSTEM ERROR (FOCUS)”. Hát ez szép, na ennyit a nagy spórolástól, még két napig működött 5400 Forintért… Szomorkodtunk egyet, majd gyorsan előkaptuk a régi jó öreg, hűséges Canon-t. Igaz, hogy „csak” 8 Mpixel, de ha egy éve még tökéletesen elég volt, talán most is az lesz. A GPS taggelést meg elengedjük, nem fogunk 60-70 ezerért egy fényképezőt venni csak ezért a funkcióért, amikor van másik működő gépünk. Ennyi pénzből több mint két hétig elvagyunk ketten, akkor már inkább plusz egy ország essen be az élményes zsákba, üsse kő, 8Mpixellel fényképezve. Azért nem mondtunk még le a szeretett Panasonic gépről teljesen, amit lehet, megpróbálunk majd vele kezdeni.

A határtól kb. 15km-re lévő Batumiba már sötétben érkeztünk meg. Semmit nem tudtunk a városról, fogalmunk se volt, mekkora, vagy hogy rendezett-e, vagy lapukkant. Szóval mentünk bele az ismeretlenbe és ez igazából tetszett, kíváncsi voltam, mi vár ránk ebben a városban. Először egy nagy, modern, kivilágított ív köszönt ránk egy körforgalomban. Ahogy körbenéztünk, egy gyönyörű pálmafasort is láttunk egy parkban. Sejtettük, hogy ez nem lesz végig ilyen szép, ahogy beljebb értünk a városba, már nem volt minden ilyen meseszép. Széles, felfestés nélküli, kátyús utcán tudtunk haladni a büdösebbnél büdösebb autók között. Nem gondoltam volna, hogy lehet még büdösebb a török forgalomnál, de itt Grúziában bizony elég komoly az a fekete füst, amit az autók, buszok és teherautók kiokádnak magukból. Ez valószínű nagyrészt az olcsó (~300Ft/l) benzinnek és az igen vegyes autóparknak köszönhető. Az utakon megtalálhatóak a nagy, agresszív kinézetű fekete státuszszimbólum járgányok, és az ezer éves orosz csodák is, utóbbiak még laprugós járgányok, igazán durva motorhanggal. Nem tudom, miből vannak ezek az autómatuzsálemek, hogy nem estek szét még a rozsdától, de tény, hogy itt Grúziában százával szelik az utat.

Grúz töri óra, nyelvlecke és medvével alvás Batumiban

Batumiban nem sikerült előre szállást találnunk, ezért a legnagyobb nyitott kérdésünk ezen az estén azt volt, hogy hol fogjuk álomra hajtani a fejünket. Grúzia túlnyomó részt keresztény lakosságú ország, ezért a „kérjeket és kaptok – zörgessetek, és ajtót nyitnak” bibliai elvet követve egy templom felé orientálódtunk. Találtunk is egy szép nagyot, kereszt volt a tetején és két nagy tornya is volt. Először senkit nem találtunk a környéken, de aztán előkerült néhány srác a templomból, és még angolul is beszéltek, aminek nagyon örvendtünk. A pap után kérdeztünk, mire telefonálásba kezdtek. Végül a papig nem jutottunk el, ellenben egy-két barátot felhívhattak, hogy nincs-e valahol egy kert vagy tető számunkra. Mi türelmesen vártunk, ők pedig mindig csak annyit mondtak, várjunk még egy percet, lesz valami. Jó harminc percet vártunk így, már gondolkodtunk, hogy kimegyünk a tengerpart közelébe, és feldobjuk egy parkban a sátrat – amit egyébként szintén ők tanácsoltak – , de mikor már majdnem indultunk volna, leintettek, hogy várjunk még egy percet, lesz ebből tető is. Kicsit fáradtak voltunk már ehhez, de látszott rajtuk, hogy tényleg segíteni akarnak, és hülyén jött volna ki, ha így lelépünk, ezért vártunk még. És persze érdemes volt, mert pár perc múlva elindultunk Khivcha-ék otthonához. Az út csak pár száz méter volt, de az igazán nem rekunak való volt. Magas padkákon át, szűk járdákon és széles forgalmas utakat kereszteztünk, miközben már eléggé fáradtak és elgyötörtek voltunk így a nap végén. Persze mindez csak azért volt, hogy a végén a jutalom annál édesebb legyen.

Khivcha-éknál aztán leoldozhattuk a táskákat a bringákról, és befejezhettük a napot. Szabadkoztak, hogy csak hidegvíz van fürdésre, de mondtuk, hogy semmi baj, úgyis ehhez vagyunk szokva, tökéletes lesz. Amíg Zita fürdött, Vazhaa, Khivcha országos cimborája az egész család nagy mulatságára grúzul próbált tanítani engem. Leírta nekem mind a 33 grúz betűt, majd sorra vettük a kiejtésüket. Én persze öt betűnként megjegyeztem, hogy de hát az előbb volt már egy ilyen hang, de aztán Vazha mindig kijavított, hogy az nem „kha” volt, hanem „khdza”, én pedig próbáltam utána kiejteni helyesen a betűt, de nem hogy kiejteni, meghallani nem sikerült a betűk között a különbséget. Olyan furcsán képezik a hangokat, amihez én nem vagyok szokva, és nem is tudom megtanulni pár perc alatt. Viszont mókának nem volt utolsó ez a kis nyelvlecke, mert ahogy elnéztem, az egész család igen jó mulatott az ügyetlenkedésemen. Közben persze egy csomó érdekes dolgot is sikerült megtudni, például hasznos szavakat, illetve azt, hogy itt született Sztálin, vagy hogy a mai Grúzia – grúz nyelven Sakartvelo –  két részre osztható, Nyugat-, és Kelet-Grúziára, a kettő között pedig a határvonal azon a hágón át húzódik, amin mi is át fogunk majd kelni Tbilisi, a főváros felé. A lakosság kb. 4 millió, ebből 1,5 a fővárosban él. A történelme az országnak több ezer éves, és viharverte. A grúzoknak 1801-től számítva 3 év kihagyással összesen közel 200 év jutott ki az oroszokból az 1992-ben eljött függetlenségig, és a magyar trianonhoz hasonlóan Tőlük is rengeteg területet „elcsatoltak”, tehát megtudtuk, hogy nem Magyarország az egyetlen ország, ami önmagával határos. Persze ezzel biztosan vitatkoznának a grúzok szomszédai, úgyhogy ebbe ne is menjünk bele, maradjunk csak annyiban, hogy Grúzia volt nagyobb is, mint ma, és a határvonalai elég sokat költöztek a történelem során.

Miután így kiokosítottak minket Khvicha-ék Grúziából, még jól meg is tömtek minket nagyon finom tükörtojással, majd felvezettek minket egy emeleti szobába. Ez a szoba megér pár szót: egy nagy, kb. 30nm-es hallt képzeljetek rózsaszín falakkal, körben ablakokkal, nagyjából teljesen üres, de a jobb oldalában található egy ágy, bal oldalt a parkettán pedig egy nagy medve fekszik. Vagyis egy medvebőr szőnyeg. Mivel mindketten most láttunk ilyet először, kicsit vad és rémisztő látvány volt számunkra, ezért szegény állatot, – vagyis csak a bőrét és a szőrét – végül kicsit el kellett forgatnom, mert Zita nem bírta a látványt. Ahogy felült az ágyból, az egész szobából csak annyit látott, hogy egy nagy, kilapított medve szemez vele. :)

Séta Batumiban Khivcha-val és Vazha-val

A medvés szobában való ébredés teljesen valószínűtlennek tetszett, főleg azok után, hogy előző reggel még egy dzsámi mellett, az imám családjának a nappalijában ébredtünk. Reggel azt álmodtam, hogy egy föld körüli kerékpártúráról álmodozom, és mesélem fűnek-fának dicsekedve, hogy mire készülünk. Aztán felébredtem, és szépen lassan összeraktam a képet a medvével: már két hónapja úton vagyunk, túl a 3000km-en, itt Grúziában, Batumiban. Kissé hihetetlen, de igaz.

Lent a fürdőszobában aztán összeraktam az arcomat is, és nem kellett sok, hogy egy újabb, nagyon kellemes meglepetés érjen minket. Reggelire két nagy tányér bundáskenyeret készített nekünk a Khvicha anyukája. Rólam tudni kell, hogy a bundáskenyér az egyik legkedvencebb eledelem, így nem kicsit örültem, amikor megláttam az asztalon a két pupozott tányér bundáskenyeret. Nem is gondoltuk volna, hogy itt Grúziában is készítenek bundáskenyeret… Nem csak szuper reggeliként, hanem remek ötletként is szolgáltak nekünk a bundáskenyérrel, eldöntöttük Zitával, hogy fogunk ilyet készíteni a jövőben honvágy-étvágy csillapítónak, és vendéglátó örvendeztetőnek. Négyesben reggeliztünk Khvicha-val és Vazha-val. Ekkor sikerült megtudni, hogy Khvichha és Vazha gyerekkkoruk óta országos cimborák, és mind a ketten jogot tanulnak, ám Vazha nem Batumiban, hanem Tbilisi-ben. Itt most csak vakáción van a barátjánál, de holnap már indul is tovább vidékre, besegít a családnak a mogyoró szüretben.

Khvicha apukája egyébként fogász, úgyhogy vettem a bátorságot, és megmutattam neki az otthonról hozott panorámaröntgent az arcomról. Rögtön meg is jegyezte, hogy egy bölcsesség fogam még nem nőtt ki, viszont hely sincsen neki hová kinőni. Hát igen, ezt tudtam, és ki is akartam húzatni indulás előtt, de erre már nem jutott idő a két esküvő, az 5 pár vízum beszerzése, egy tucat oltás és ezer más teendő közben. Reméljük, annyira nem leszek bölcs ezalatt az út alatt, hogy az ily módon fájjon is. Vagy ha igen, legalább olyan helyen, ahol gond nélkül ki tudom húzatni azt a hátsófogat. Khvicha apukája egyébként azt is kérdezte, hogy nem ismerek-e olyan embereket Magyarországon, akik szívesen fektetnének be grúz vállalkozásokba. Sajnos így a kisujjamban nem volt egy befektető ismerősöm se, de ha Te, kedves olvasó az vagy, vagy ismersz valakit, keress meg kommentben, és megadom Khvicha elérhetőségét. Elnézve az országot, érdemes lenne Grúziába befektetni, fejlődő ország, ahol most nagyon meg lehet gazdagodni, ez látszik is az autóparkból, ahogy már írtam, egyeseknek már sikerült is elég szépen. Sajnos látszik egy fajta szakadék a nagy fekete terepjárós újgazdag és a vidéki egyszerű „szegény” ember között. Előbbi pár év alatt dúsgazdagra szedte magát valami ügyességgel, a másik meg próbál valahogy elevickélni évről évre állattartással, növénytermesztéssel, éppúgy, ahogy a régi orosz évtizedek alatt tette. Na de erről majd később. Mi most élményekbe fektettük a pénzünket és időnket, úgyhogy szóljanak arról a sorok.

Batumit négyesben indultunk el felfedezni. Pontosabban csak mi fedeztük fel, Khvicha és Vazha inkább az idegenvezetőink voltak. Segítettek pénzt váltani, cserébe pedig rögtön meghívtuk őket fagyizni a frissen szerzett Lárijainkból. Az itteni fagyi teljesen más állagú, nyúlik, mint a gumi, és csak kétféle ízt találtunk: csoki, banán. Fagyi után megnéztük világosban és belülről is a tegnapi ortodox nagytemplomot – a srácok templomát – , majd egy másik, kisebb templomot is. Ez utóbbi igazán szép volt, kupolája kék ablaküvegekkel volt kirakva, ezért odabent minden gyönyörű kék fényben úszott. A képeken talán úgy tűnik, elállítottam a fehéregyensúlyt a fényképezőgépen, de nem, nem ez történt, valóban ilyen színek voltak ebben a templomban. Az egyik boltívben megtaláltuk Szent Miklóst, amint éppen pénzt adományoz a szegény lányoknak. Ellentétben a közhiedelemmel, eredetileg nem Lappföldről, hanem innen, Szent Miklós legendájából ered a Mikulás fogalma. Zita azt is elmondta nekünk, hogy nem véletlen a Mikulás piros ruhája és piros süvege, illetve botja, ezek mint egy püspök szerkójához tartoznak – hiszen Szent Miklós püspök volt. Egyébként ez az ortodox ikonográfia Zitának és nekem is nagyon tetszik, olyanok a figurák a képeken, mintha valami vicces, érdekesen megrajzolt rajzfilmből szakajtották volna őket. Persze valójában több száz, vagy ezer éves szentképekről van szó, amelyek bibliai történéseket mesélnek el.

Batumi amúgy csodaszép hely, végig csak ámultam, ahogy fordultunk be a sarkokon a fiúkkal. A színes kis utcácskák után egyszer csak ott találtuk magunkat egy nagy, pálmafák szegélyezte sugárúton. Igen megkapó látvány volt, amire valahogy nem számítottam itt a Fekete-tenger partján Grúziában. A nemzeti színház előtt aztán megtaláltuk Grúzia egyik jelképét, az orratlan arany oroszlánt. Vicces látvány a kis díszes oroszlán a széles töpszli orral, de végülis tény, hogy így egyedibb. Kiváncsi lennék a történetére, de jelenleg nincs a Kindle-hez térerő, így nem érek el Wikipedia-t. Ja, egyébként a Kindle itt Grúziában is csak Wikipedia-t tud sajnos.

Zita nagy örömére a tengerpart felé vettük az irányt, ahol láttunk városi bérbringákat (Igen, már itt is, csak még nálunk nincs Budapesten! Pedig, ha itt életképes, nálunk is az kell, hogy legyen.) aztán meg is feredtünk a vízben, igazi nagy felfrissülés volt a forró déli órákban belevetni magunkat a hűs Fekete-tengerbe. Grúziában egyébként egymást érik a jobbnál-jobb strandok a tengerparton, ellentétben a törökországi partokkal, ahol jó, ha egy-egy kisebb fürdőhelyet találtunk egy napon belül. Valószínű a törököknél inkább az Égei- és a Földközi-tenger a menő, Grúziának pedig csak a Fekete-tenger van, aminek viszont  a partján kb. egész hosszában strand található.

A fürdés után a part menti parkokban folytattuk, itt is nagyon szépen rendben volt minden. Érdekes volt a látvány, ahogy a park közepén egy fa alatt egy ember fekszik az árnyékban, csuklójára kötözve a lova, hogy el ne kószáljon. Persze közelebb érve láttuk, hogy turistákat lovagoltatna az öreg, csak épp pangás van, és inkább ledőlt az árnyékba. Mindez még önmagában nem lett volna izgalmas látvány, ám a háttérben pálmafák és díszes lakóházak sorakoztak, na meg egy nagy, pompázatos, fehér torony, egy szálloda épülete, ami messziről nekem inkább egy régi kommunista pártszékháznak tűnt. Most így belegondolva, simán lehet, hogy régen olyan funkciókat szolgált. Bár Zitának az épület formája inkább Dagobert bácsi pénzes tornyát idézte. :)

A sétát egy kadzhapuri-val zártuk. Ez egy grúz nemzeti eledel, finom lepénybe túrót rejtenek, frissen készítve valami mennyei eledel, kedvencünk is lett hamar, finom, laktató, és 1,2-1,5 Láriért már megkapod. Egy grúz Lárit 118 Forintnak megfelelő euróért váltottunk. A váltópénz a Tetri, 100 Tetri 1 Lári.

Miután visszamentünk a házhoz, Khvicha-ék mutattak pár videót a grúz nemzeti táncegyüttestől az interneten. A Lonely Planet Grúziáról a bor feltalálását, Stálint, a grúz táncot, a nagy vendégszeretet, a hegyeket, és a kadzhapurit említi az első sorban. Ezekből Khvicha családja és Vazha rögtön megmutatta nekünk a vendégszeretet, a kachapurit és a táncot, amiért nagyon-nagyon hálásak vagyunk, és reméljük, hogy egyszer – talán Budapesten – valamilyen módon viszonozni tudjuk. Olyan élményeket adtatok nekünk, amelyekről nem is álmodtuk Grúziába érkezésünkkor. A bort és a hegyeket pedig ezután kaptuk meg Grúziától, de ezek a kalandok maradjanak a következő fejezetekre! ;)