Dzsippel fel a teaültetvények között

Aruppal nagy szerencsénk volt, több szempontból is. Arup családja Siliguri legeslegközepén lakik, és így reggel csak le kellett mennünk az utcára, ahol Arupék fogtak nekünk egy Darjeelingbe tartó dzsipet. A táv kb. 80km, viszont van benne több, mint 1500m szintemelkedés, és a tavaly ott járt magyar bringások – Lénárt Ferenc és Matulai György – elmondása szerint az út kegyetlen kátyús. Mindemellett erősen gondolkodtunk rajta, hogy nekivágunk bringákkal, de végül erről lemondtunk. Ennek oka az volt, hogy nagyon fáradtak és kimerültek voltunk a Katmandu – Siliguri etap lenyomása után, és az indiai vízumunkból már csak néhány nap maradt hátra. Ezt a néhány napot pedig inkább pihenéssel kívántunk eltölteni, mintsem hogy újabb hegyi szakaszoknak tegyük ki magunkat, kockáztatva vele azt, hogy lejár a vízumunk, még mielőtt el tudnánk hagyni az országot.

Szóval beszálltunk egy dzsipbe, kora reggel, szemerkélő esőben, a sofőr melletti első ülésekre. Azért oda, hogy később ne kelljen nyomorognunk, ugyanis ezek a dzsipesek erősen rámennek a profitra, és képesek megtömni az autójukat soronként akár 4-5 emberrel is. Ennek nem akartuk kitenni magunkat a 3-4 órás út alatt.

Először lankás, jó minőségű aszfaltozott úton haladtunk, teaföldek között, ez még kifejezetten élvezetes is lett volna a bringákkal, de aztán hirtelen az út igen meredek, és keskeny szerpentinbe váltott, ahogy beértünk a sűrűbb, erdős részekbe. Az út olyan élesen kanyargott és olyan beláthatatlan volt, hogy az sofőrünk minden kanyar előtt hangos dudálással jelezte az esetleges szembejövő forgalomnak, hogy jön. Elképesztő meredeken emelkedett az út, de még mindig egész jó aszfalt borította, ezért megkockáztatom, hogy még a rekukkal is fel tudtunk volna itt menni, persze csakis a csomagok nélkül, csupaszon a 18kg-os gépekkel. Mindezek ellenére örültem, hogy nem a bringákkal vagyunk, mert mind a ketten kimerültek voltunk, odakint ráadásul egyre jobban szakadt az eső. Ahogy véget ért a szerpentin, úgy érkeztünk meg a szuperkeskeny nyomtávú kisvasút sínpárja mellé, és innentől sokáig e mellett haladtunk, így az út is lankásabb volt, egyben elkezdődtek a kátyúk és a dugó is. Igen, dugó volt az úton! Ezt a vasútszakaszt egyébként néhány éve a világörökség részének nyilvánították, amit nem csodálok, mert ilyen helyen, ép és működő gőzös, az tényleg nem semmi! Mindeközben néha irgalmatlanul szakadt az eső, és a kocsi a belső visszapillantó tükör illesztésénél beázott, ezért folyamatosan csöpögött a barna, koszos víz a combjainkra.

Egy lecke Kőrösi Csoma Sándortól

Kezdett egyre nehezebben elviselhető lenni ez a terepjárós utazás fel Darjeelingbe. Nagyon nyomorogtunk így elől is, összerázott minket az autó, ráadásul csöpögött ránk a barna, koszos lé a tetőről. Szenvedés helyett azonban megint csak más mellett döntöttem, előkaptam a Kindle-t, és behoztam rajta a Kőrösi Csoma Sándorról szóló wikipedia szócikket. Nézzük dióhéjban, a teljesség igénye nélkül: 1784-ben született, 32 évesen már 13 nyelven írt és olvasott, majd 1819-ben, 35 évesen elindul, utazásának céljáról így ír: „Elhatároztam, hogy elhagyom hazámat, s Keletre jövök, s ahogy csak lehet, biztosítván mindennapi kenyeremet, egész életemet oly tudományoknak szentelem, melyek a jövőben hasznára lehetnek az európai tudós világnak általában, és különös világot vethetnek bizonyos, még homályban lévő adatokra nemzetem történetében.”

Konstantinápolyt és Alexandriát pestis járvány miatt kénytelen elhagyni, útját sokan segítik, és Teheránban biztonsági okok miatt otthagyja az iratait és felveszi a Szkander Bég nevet. Háború miatt fél évet vesztegel, gyalogosan teszi meg az út nagy részét és végül találkozik egy angol kormánybiztossal, akinek biztatására elkezd foglalkozni a tibeti nyelvvel és irodalommal, annak reményében, hogy az iratok között talál valamit, ami az őseink eredetére utal. Csoma Zanglában egy 3×3 méteres kis szobában dolgozott, fűtés és tűz nélkül, mert a kéményt arrafelé akkor még nem ismerték, és különben a füst miatt nem tudott volna olvasni. Több ezer könyvet olvasott el és elkészített egy 30 ezer szóból álló szójegyzéket.

Később az angolok kémnek nézik, és kötelezik az önéletrajza megírására. A történetét megtudva már hasznosnak ítélik a tevékenységét és kicsit támogatják is. Később Kalkuttába kerül, ahol 1834-ben elkészíti a világ első(!) tibeti-angol szótárát!

Eredeti célját nem feledve, 1842-ben Lhászába indult, de útközben maláriát kapott, Darjeelingbe már betegen érkezett meg, rohamok és láz kínozták, így ért véget április 11-én, délután öt órakor Kőrösi Csoma Sándor földi élete. Másnap a derjeelingi európai temetőben helyezték végső nyugalomra, a Himalája és a világ harmadik legnagyobb csúcsa, a Kancsendzönga (8586m) árnyékában.

1933-ban Kőrösi Csoma Sándor lett az első európai, akit Japánban bódhiszattvának (buddhista szentnek) nyilvánítottak. Sírja buddhista zarándokhely lett. A tokiói Taisho egyetemen kiállították Csorba Géza szobrászművész alkotását, Csomát bódhiszattvaként ábrázoló művét.

Miközben tovább zötykölődtünk az esőben, átadtam a könyvolvasót Zitának, hogy ő is olvassa el újra Csoma élettörténetét, én pedig gondolkodni kezdtem. Ez a fickó közel 200 éve, hogy gyalog nekivágott ennek az útnak, az akkori világban, és eljutott idáig, mindeközben a világ számára valami örökre maradandót alkotott. Micsoda céltudatosság, akarat és kitartás kellett ehhez! Ha nem ilyen ügyes, és nincs ilyen szerencséje, már sokkal előbb is odaveszhetett volna, pestisben vagy háborúban, meg még ki tudja, mi mindenben… Akkor most mennyivel szegényebb lenne a világ, most valószínű nem ismernénk Kőrösi Csoma Sándor nevét. Vajon ma nincsenek köztünk Kőrösi Csoma Sándorok? Elhiszem én, hogy kivételes figura volt ő, de azt nem hiszem el, hogy ma ne lennének ilyen arcok köztünk. De hol vannak és miért nem hallunk felőlünk? Hol vannak a mai kor Kőrösi Csoma Sándorai? Most, amikor már nem kell félnünk pestistől, se maláriától – hisz itt van velünk a Malarone tabletta és minden városban van komoly kórház!
Így gondolkodtam, és közben arra jutottam, hogy a mai korban van egy a maláriánál és a pestisnél sokkal pusztítóbb és veszedelmesebb dolog, ami még gyorsabban és hatékonyabban “öl”, igaz nem olyan látványosan. Ez pedig a TV, a fogyasztói társadalom, az értelmetlenül eltöltött évek, a társadalmunk mai elvárásai. A mai kultúra szerint akkor vagy sikeres, ha sok pénzt keresel, szép karriert építesz, és a legtöbben ezt követjük vakon, már ha nem zavarodunk teljesen össze a rengeteg kínált termék és szolgáltatás forgatagában. Materialisták lettünk, tárgyakat gyűjtünk, melyekért képesek vagyunk hónapokat, vagy akár éveket dolgozni. Elfeledtük, vagy fel sem fedeztük saját vágyainkat és céljainkat, mert mások által belénkplántált vágyak után rohanunk, úgy, hogy közben meg sem állunk gondolkodni, körbenézni, figyelni, és új, jobb irányt venni. A bennünk lévő potenciált nem hogy kiaknáznánk, hanem még csak tudatában sem vagyunk annak mértékével, mert a gyermekkorunkat értelmetlen, a figyelmet lekötő, addiktív számítógépes játékokkal töltjük egy képernyő előtt, aztán felnőttként olyan munkákat végzünk, amivel legtöbbször nem tudunk teljesen azonosulni, és így nem tudjuk kellő odaadással végezni azt, ráadásul a legtöbbször az egésznek igazából sok értelme nincs is. Hol tarthatna ma – és hová juthat holnap! – a világ, ha a végtelenített (többet, nagyobbat, gyorsabban) vágyaink hajhászása helyett arra törekednénk a villanásnyi kis életünkben, hogy az alatt az idő alatt, ami megadatik, azt csináljuk, amit igazán szeretünk, amiben igazán jók vagyunk és ami igazán jó a világnak? Így képesek lennénk elképesztő teljesítményt kihozni magunkból, és igazi értéket teremteni, valami igazán jót, szépet és maradandót alkotni, amitől aztán a gyermekeink és unokáink egy jobb világban nőnek majd fel!

Sajnos én sem vagyok kivétel, sőt… 15 éves koromig csak a számítógépet püföltem, aztán felnőve olyan munkát végeztem, amit csak néhány évig tudtam igazán élvezni, és voltam benne igazán lelkes és jó. Amikor főiskolára mentem, nem tudtam, mi akarok lenni, fogalmam nem volt róla, mit akarok kezdeni az életemmel. Amikor állásbörzére mentem, azért mentem, mert a bátyám mondta, hogy menjek, aztán amikor állásinterjú mentem, azért mentem, mert nem is láttam más alternatívát. Persze tudom, ezeknek a dolgoknak köszönhetem, hogy most itt vagyok ebben a rázkódó dzsipben, a Himalájában, egy nagy magyar sírja felé törekedve, hogy tiszteletünket tegyük nála, és hogy rádöbbenjek minderre, amit most próbálok leírni.

Szerintem a mai kesze-kusza őrült világban százával, ezrével vesznek oda a Kőrösi Csoma Sándor kaliberű emberek, generációról generációra hatványozottan egyre többen és többen… :( És ahelyett, hogy valami a világ és az emberiség számára maradandót alkotnánk, vagy tennénk, végigéljük úgy az életünket, hogy közben nem hogy kihasználnánk azt, amire képesek lennénk, hanem még csak tudatában sem vagyunk.

Az ember egy csodálatos, intelligens, kreatív, teremtő lény, messze egyedülállóan ügyes és okos ezen a bolygón a többi faj között, és ahelyett, hogy ezt egy jó(!!!) irányban hasznosítanánk, végigéljük az életünket kvázi tudatlanul, olyan vágyak és életcélok felé törekedve, amelyeknek igazából sok értelme nincs… Ha csak a TV előtt eltöltött gyermekéveimet nézem, mennyi mindent hasznosat és érdekeset tanulhattam és figyelhettem volna meg a világból, már csak akkor is, ha mindazt az időt „csak” pusztán a természetben töltöttem volna, a szoba és a képernyő helyett. (Szüleimnek üzemen: Nem haragszom azért Rátok, mert nem hajítottátok ki a TV-t anno az ablakon, így is nagyon jó “munkát” végeztetek a nevelésünket illetően, és minden pont úgy van jól, ahogy történt és ahogy most van! – Különben nem lehetnénk most itt, és az nagy kár lenne! :D) Rohadt messze szakadtunk a valóságtól, egy olyan világot teremtettünk, ahol nehezen bontakoznak ki a Kőrösi Csoma Sándorok. Pedig többen vagyunk azóta, több milliárdan, és azt mondjuk, „okosabbak” is lettünk.

Szóval tanultam valamit Kőrösi Csoma Sándortól ezen a dzsip úton, és ezt most próbálom betűkbe vetni, de nehezen megy. Lehet, hogy most ez kicsit lehangolóra sikerült, de engem igazából ezek a gondolatok erősen motiváltak. Szóval szerintem mindannyiunkban ott lakozik egy Kőrösi Csoma Sándor, de „öntudatunkra kell, hogy ébredjünk”, fel kell fedeznünk saját képességeinket, és nem szabad hagynunk, hogy mások életét éljük, hanem félre kell tolni minden zavaró tényezőt és a saját utunkat kell járni. Tudnunk kell, hová tartunk (ahogy Csoma is megírta a célját, már a legelején!), és apró lépésekben (Csoma se rohant, gyalog, hajóval, karavánnal ment, és ha kellett, kivárt) el kell indulnunk felé, hogy napról napra közelebb jussunk (Csoma is évekig utazott!) hozzá. Oké, elismerem, hogy ez ma sem könnyű feladat, mert a világ keszekuszább és összetettebb lett, de ebben nem az akadályt, hanem a lehetőségeket kell meglátnunk.

Az európai temetőben, Csoma sírjánál

Na, és akkor térjünk vissza a materiális világunkba, és szálljunk ki szépen a dzsipből, 4 órányi rázkódás és ázás után, ki a szépen szakadó esőbe! :) Hát nem voltunk vidámak, amikor megérkeztünk Darjeelingbe. Kiderült, hogy a lehető legrosszabb napot néztük ki az idelátogatásra, ugyanis ezen a napon a gorkák valami politikai gyűlést vagy mit szerveztek itt fent. Ezért volt dugó, ezért volt a rengeteg autó és zsivaj, és ezért volt a sok Gorkaland-es zászló mindenütt. A Gorkák szeretnének maguknak egy független államat Indiában, West Bengal-tól leszakadva. Ez állítólag már egy régi történet. Mi ez elől próbáltunk menekülni, kinéztünk egy éttermet az útikönyvben, amit nagy nehezen megtaláltunk, majd ott összerogytunk és megebédeltünk. Délutánra magunkhoz tértünk, és elindultunk az európai temető felé. Az eső közben elállt, és szemközt egy kicsit a hegyoldal is kilátszott a felhők közül. Csak egy fél órára hagyta alább az eső, pont arra az időre, amíg a sírnál voltunk. Mivel anno Goán kaptunk egy kis kokárdát Esztertől, kokárdatöbbletünk lett, ezért Zita ötletére ezt a kokárdát tettük ki a sok magyar szalag mellé a sírra, a következő felirattal: „Zita és Árpi – Miattad is büszke magyarok”.

FTGFOP1 – A tea Darjeelingben, amiből egy csepp sem löttyent ki!

Még egy kicsit biztosan ott lettünk volna a sírnál, de a közelben egy betonkeverő morajlott és ez a zaj az újrakezdődő esővel együtt arra késztetett minket, hogy inkább induljunk. Nem volt több konkrét célunk Darjeelingbe, és a temető után bizony majdnem felszálltunk egy lefelé tartó autóra, de végül erőt vettünk magunkon, és még maradtunk egy kicsit.

Darjeeling nekünk magyaroknak elsősorban egyértelműen Kőrösi Csoma Sándorról híres, de rögtön Csoma után a második dolog talán a tea. Az angol Dr. Campbell 1841-ben hozta át a teát Kínából, és kezdte el az ültetvényeket létrehozni. Mára a darjeeling tea világhíres lett és a környező domboldalakban mást nagyon nem is látni, csak teaültetvényeket. Mindezt azért tudjuk, mert felsétáltunk a főtérre, és benéztünk az üresen tátongó teamúzeumba. Itt megismerkedhettünk a teakészítés különböző fázisaival, és Zita felpróbált egy, a tealevél szedő asszonyok által használt kosarat. A múzeum után pedig be is ültünk szemközt egy-egy teára, FTGFOP1-et, vagyis”Fine Tippy Golden Flowery Orange Pekoe 1st Flush” teát rendeltünk, és közben felelevenítettem egy zebegényi áltanos iskolás kirándulás alkalmával megtörtént esetet. A kisvasúttal utazva meglátogattuk a hajómúzeumot, ahol a kedves hölgy körbevezette a kis osztályunkat, és amikor egy nagy hajó makett előtt mesélte, hogy „Ezzel a hajóval szállították a teát Indiából Angliába…” – akkor az egyik osztálytársam, Ferike jelentkezett és kérdezett: „És egy csepp sem löttyent ki?” :)

Lefelé az út 5 óráig tartott, mivel szinte végig dugóban araszoltunk. A sofőrünk Gorka volt, ahogy az utasok nagy része is. Beszéltek egy kicsit angolul, így sikerült elmondani a történetünket, és egy kicsit Csomáét is. Későn és fáradtan dőltünk ágynak, egész nap fáradtak és ezért kicsit nyűgösek voltunk mind a ketten, de mégis csodaszép nap volt.

Beszélgetés Arup-al egy könyvről és az utunkról

Siliguriban Arupéknál még két napot maradtunk, ezt főleg pihenéssel, és naplóírással töltöttük, de azért maradt idő Aruppal is beszélgetni. Arup igazán csodálatos vendéglátónk volt, ők egy nagy labirintusszerű lakásban élnek együtt, több család egy fedél alatt, Arup, a felesége, az anyukája, és néhányan a testvérei és az ő családjuk. Amíg ott voltunk, nem is nagyon sikerült teljesen felfedezni az egész házat és a családot, de amit láttunk belőle, és akikkel találkoztunk, az mind nagyszerű volt. És nem mellesleg hatalmasakat és nagyon finomakat ettünk. Arup nagy dolognak tartja, azt, amit csinálunk, és bíztatott minket egy könyv megírására! Jó volt ez hallani és egy kicsit egy külső szemlélő szemszögéből látni az utunkat, mert néha kellenek az ilyen reflektálások, hiszen mi benne vagyunk, mi már egy éve úton, nekünk már ez a természetes, de ugyanakkor nem szabad, hogy belefásuljunk az utazásba, mert még sok minden jó vár ránk ezen az úton. Persze ma már nem úgy éljük meg az élményeket, mint egy évvel ezelőtt, de attól még tudunk örülni minden dolognak, legyen az egy nagy találkozás, vagy egészen apró történetek. És amíg ez így marad, addig győzelem van, addig tudjuk élvezni az utat és addig érdemes menni. Ha azt vesszük észre, hogy már egyáltalán nem nyűgöznek le az amúgy csodálatos dolgok, akkor baj van, akkor meg kell állni, vagy be kell fejezni, akkor nincs értelme tovább. De ez egyelőre nem áll fenn, és ez azt hiszem, annak köszönhető, hogy nem rohanunk túlságosan és nem hajtjuk túlságosan szét magunkat, hanem próbálunk minél nyitottabbak maradni.

Arup szerint ez az út és a történeteink abszolút megérdemelnének egy könyvet, és annak a könyvnek angolul kell megjelennie, hogy széles publikumhoz el tudjon jutni. És nem árt benne mindenkit megemlíteni, akivel találkoztunk és aki nyomot hagyott bennünk, hiszen így az adott illető jó eséllyel meg fogja venni a könyvet, sőt esetleg a családjának, barátainak is vesz belőle néhány példányt. Az ötlet jó, de még nem érzem, mennyire kivitelezhető. A magyar könyvpiacról már van némi képünk, és tudjuk, hogy legalább 1000 könyvet el kell adnunk, hogy egyáltalán anyagilag ne legyen veszteséges a történet, és ez már önmagában nehéz feladat. A könyv megírása pedig biztos, hogy „nulláról” kell, hogy történjen, hiszen amit itt a blogon összeírogatok, abból több kötetes lexikon méretű könyvsorozat lehetne csak, ráadásul ez a fajta iromány inkább egy online, friss, aktuális blogba való, mintsem egy könyvbe. Akárhogy is lesz, az még a távoli jövő zenéje, most még úton vagyunk, felfedezzük az országokat, kultúrákat, és igen, barátokat szerzünk szerte a világban, és bár nem azzal a céllal, hogy aztán majd könyveket adjunk el nekik, de gondosan elmentjük mindenkinek az elérhetőségét. Ezen felül még mindenkit meg is hívunk magunkhoz Magyarországra, hogy ha egyszer majd hazaérünk, ne érjen véget azzal az utazás, és valahogy viszonozni tudjuk azt a rengeteg kedvességet és szeretet, amit kapunk. Épp csak annyit kérünk még, hogy mindenki legyen türelemmel még kb. két évig, amíg haza nem érünk. :)

A laptop bazárban 2GB RAM-ra is alkudunk!

Második nap a városba is kiszabadultunk kicsit és a Laptop Bazaar nevű helyen vettünk a netbookomba egy 2GB-os ramot, mert az 1GB-vel már nagyon lassan ciripelt szegényke, volt, hogy szinte meg is állt benne a bit, amikor egyszerre videót rendereltem, képeket rendeztem, panorámát illesztettem össze… Mindez egy Windows 7-en, amit gyárilag adtak hozzá! Először arra gondoltam, hogy downgrade-elem XP-re (azért nem másra, mert egy csomó spéci alkalmazást használok, ami csak windows-on fut), de ez sok munkával járt volna, és egy külső CD olvasó bérlése is pénzbe került volna, ezért aztán maradt a 2 giga ram! Ahogy a papucsunkat levéve beléptünk az üzletbe, az alkalmazottak egyből betereltek minket a hátsó helységben üldögélő főnökhöz. Itt rögvest előadtuk tömören a történetünket, majd a lényegre tértünk: 2 giga ramot szeretnénk ebbe a nótásba, csókolom! Erre a főnök, aki egy pompás Dell masina mögött ült, rögtön hívta az egyik alkalmazotják, aki pár perc múlva már elő is állt a darab chippel, amit a főnök azonnal fel is tépett a tokjából, és már rakta is volna bele a netbookunk hasába. Állj, állj, állj, hát még meg sem állapodtunk az árban! – Állítottam le. Ja, 1200 rupi lesz! Nem érdekelt, hogy egy számtech boltban vagyunk, ez India, a bazár az bazár, elkezdtem alkudni, persze most azért csak szépen, okosan. Végül 1000-ért megkaptuk a ramot, vagyis 4700 Forintért. Azt hittem sokkal több lesz, ámbár már réges rég nem vagyok tisztában ezen dolgok árával, tehát az is lehet, hogy még olcsóbban is megkaphattuk volna. Mindegy, a lényeg, hogy most már sokkal gyorsabb a gép, a nem használt programokat és ikonokat is kipucoltam róla, így most jóval gyorsabban végzek itt a dolgaimmal.

A két nap pihenő után újra útra keltünk, Siliguritól már csak 80km-re volt a bangladesi határ! :)

Na, itt az ideje, hogy befejezzem Indiát! Moradabadban reggel a gurdwarás sikh srácok még nagy segítségünkre voltak, az egyikük elvitt egy ATM-hez, ahol kivettem egy kisebb vagyon kp-t a számlámról, amit ugyanez a srác a családjánál átváltott nekünk két darab ropogós százdollárosra. Itt majdnem megkérdeztük, hogy maradhatnánk-e náluk egy napot, de végül úgy döntöttünk, irány tovább! Aztán ahogy tekertünk kifelé a moradabadi káoszból, úgy kezdtem elgondolkodni azon, hogy mi van, ha hamis az a két százdolláros? Igazából semmi, vissza tudunk menni, és meg tudjuk találni a srácot, megvan hol lakik, megvan hol imádkozik. Egyébként meg ki van zárva, hogy hamis, az egész család turbánban volt és még nem találkoztunk egyetlen szélhámos sikh-el sem, pedig bejártuk fél Indiát. Természetesen ők sem voltak azok, látnotok kellett volna, hogy mennyire örültek, hogy segíthetnek. Igazából majd meg szakadtak, hogy segítsenek rajtunk, és amikor látták, hogy ez sikerül, nagyon boldogok voltak. Szóval jó népség ez a sikh, mi nagyon szeretjük őket. Szeretni valóak a turbánjaikban, és igazából még a sikh a legkevésbé bizarabb vallás így első blikkre itt Indiában, nekünk, egyszerű szürke európaiaknak. :) Az alábbi videó még lehet, hogy úgy jelenik meg, hogy azt mondja, „Hapur után”, de valójában ez Moradabad után történt, csak én kevertem meg a dolgokat:

Moradabad után egy bő húsz kilométerrel megérkeztünk Rampur városába, ahol végre letértünk erről a nyavalyás főútról, ami Lucknow-ba ment, és amin nagy forgalom volt. Innentől minden megváltozott, és egy kicsit könnyebb, vidámabb lett a menetünk az utolsó két nap Indiában. Megkockáztatom, hogy innentől már javarészt élveztük az úton a bringázást. Mindezek ellenére persze siettünk, mert Nepált már nagyon vártuk, és a következő nap estéjét már ott terveztük tölteni. Rampurban megebédeltünk egy kis helyen, hozott ételből, de úgy, hogy utána azért vettünk náluk egy-egy jégkrémet, hogy ne legyünk bunkók… és mert jólesett. :) Vizet a szomszéd házban lakó családtól kaptunk, akiknek elköszönéskor adtam egy névjegykártyát. Este már láttam, hogy írtak a Facebookunkra, úgyhogy gyorsan ott is megköszöntem nekik a vizet. :)

Ez az este Rudrapurban volt, a város közepén található, kör alapú gurdwarában. Itt kivételesen pénzért, 200 rupiért szálltunk meg, de ezért egy nagyon rendes szobát kaptunk, konnektorral, melegvízzel, és még a bringák is elfértek. Este lementünk enni a gurdwara étkezdéjébe, ahol minden eddiginél csípősebb kaját adtak. És ez nagy szó, mert párszor már leizzasztottak, aki olvas, tudja hogy sokszor írtam ezt a csípős, csilis kaják miatt. Na, ez mindennél durvább volt, a végén jól megkaptam, az utolsó esténken Indiában. A séf is beismerte, hogy megszaladt a csili, és hogy ez véletlen volt, nem szándékos. Énrólam meg nem gyengén csorgott a víz. Ezek földöntúli élmények tudnak lenni. Én egy sima jóféle gulyáslevestől is le tudok izzadni, ha egy kicsit erősebb, de ezek az ételek itt Indiában tényleg brutálisak. :)

Rudrapurig egyébként nem volt semmi különös a délután, láttunk néhány érdekes járgányt, és élveztük, hogy végre kisebb a forgalom.

Másnap jó korán keltünk, mert aznap el akartuk érni a nepáli határt. 7-kor már az úton voltunk, megreggelizve. Na ezen a napon láttunk egy-két bizarr dolgot. Mindig történt valami, ami számunkra vicces, vagy érdekes volt. Megálltunk szúnyogok elleni krémet venni, meg inni valami üdítőt. Szokás szerint rengetegen körbeálltak, de most ők mind fura alakok voltak. Zita megszámolta őket, azt hiszem mondja is a videón:

Aztán láttunk egy fickót, aki úgy gondolta, hogy az a frankó, ha lábbal rugdosva, gurítva szállítja a gázpalackot:

Valahol egy városkában eltévedtünk, mert én balga csak a GPS-t követtem, és nem a táblákat néztem. Bár az is lehet, hogy nem voltak táblák. A lényeg, hogy az út, ami látszólag nyílegyenes, és triviális volt, átment egy koszos bazársoron a falu közepén, aztán átalakult egy földúttá, ahol már csak vízi bölények jártak, majd az egész egy patakparti szeméttelepen végetért. Mindez alatt a GPS végig azt jelezte, hogy jó úton járunk és ez folytatódni fog egyenesen Nepál felé! :) Hát nem ez történt, így jár aki ingyenes OpenStreetMap-el nyomja! Itt most rossz volt a térkép, vissza kellett tekernünk és kérdezősködnünk kellett, ahogy régen, a gépész előtti időkben. Persze közben a fél falu kijött utánunk a földútra, hogy ki ez a két ufó, ezért nem volt könnyű visszajutni, de végül sikerült.
A falut délről kellett nagy ívben megkerülni, és végül egy kb. 5km-es kerülővel tényleg visszajutottunk ugyanarra az egyenes vonalra, amit a térképem is jelölt. Eközben beálltunk egy bringás mögé, aki jól fogta nekünk a szelet és közben egész jó tempót diktált – és pont kiláttam elé a hónalja alatt. :) Sajnos 10km után lefordult, így aztán megköszöntem a szélárnyékat és elválltak útjaink.

Egy másik faluban is bekapcsoltam a videót, mert nem volt akkora őskáosz, hogy féljek ezt megtenni, de eközben azért volt egy-két érdekes dolog:

És ez tényleg annak számított, amikor még élvezhető az út, mert nincs olyan őrület rajta, mondom ezt úgy, hogy közben már lejöttünk egy kisebb útra, ahol a forgalom is kisebb volt. Egyébként a videó vége után kb. fél perccel megálltunk inni az út szélén, és ekkor bekövetkezett a legrosszabb, amivel India tipikusan meg tudja keseríteni a kerékpártúrázó életét. De az is lehet, hogy csak minket, rekusokat ér ez, nem tudom. Az történt, hogy akik mögöttünk jöttek, azért jöttek mögöttünk, mert kíváncsiak voltak, hogy mi a fene ez, amin tekerünk, és hogy mi kicsodák, vagy micsodák vagyunk. Persze a vidéki indiai nem beszélt angolul, így csak állt és bámult, mert az persze nem bunkóság errefelé. Ez még nem lett volna baj, ha egy vagy két emberről van szó. Csakhogy megint sokan voltak, és most nem volt akkora hely nekik, ezért elállták az utat. Én nem tudom, hogyan csinálják ezt az indiaiak, de egy perc alatt a semmiből ötven-százan simán elő tudnak kerülni, és frankón olyan helyen történik ez, ahol nem gondolnád, hogy ennyien vannak. De ott teremnek, körbeállnak és bámulnak. Esetleg sutyorognak, és nevetgélnek. Közben az autóforgalom megáll az utakon, a kamionosok és a buszosok már nem férnek el egymással szemben a maradék fél sávban amit az embertömeg hagyott az útból, és elkezdenek veszettül dudálni. De nem ám olyan fülsimogató hangon, mint az otthoni kamionosok, nem azon a szép, mély, búgó hangon. Ezek dallamot játszanak, magasabb hangokon, kb. négyszer-ötször hangosabban, hogy neked már fizikailag fáj. És ilyenkor el akarsz szökni innen, ilyenkor el akarsz tűnni Indiából. Nem haragszol rájuk, ők ilyenek, 1,3 milliárdan vannak, nem tudod megváltoztatni őket, de neked ez már nem kell, három hónap nagyon sok volt, még így is, hogy kettőt vonatoztunk belőle. India jó hely, csak rengeteg türelem és kitartás kell hozzá, de elsőre három hónap sok volt. És akkor jöjjön most itt egy kis tanácsadás Indiához, hogy mégis hogyan érdekes meglátogatni ezt a százezer arcú őrületet itt a szubkontinensen.

Hogyan gyere Indiába

Készülj fel lélekben! India csodálatos hely, rengeteg szép élményt tartogat, de nehézségeket is, mert nem könnyű terep egy nyugati turistának. Mindig légy résen, nem akarnak-e átverni, de emellett próbálj meg pozitívan hozzáállni az emberekhez. Tudom, ez szinte lehetetlen egyszerre, de próbáld meg! :) Hozz magaddal végtelen türelmet, kitartást, és tanuld meg elengedni a dolgokat, ha nem jönnek össze. Ha még nem voltál soha Indiában, akkor három hónap egyhuzamban elsőre kicsit talán sok. :) Persze ha sokat leszel egy helyben, akkor ez nem igaz, mint ahogy akkor sem, ha jobban el tudod magad engedni anyagilag, mint mi. A könnyedebb alkudozás, a szervezett utak, az első osztály a vonaton vagy a repülőzgetés, a drágább szállodák, és a vezetett túrák biztosan egy egészen más, és valószínűleg jóval könnyebb Indiát nyújtanak, mint amit mi megéltünk, és próbáltunk megosztani itt a blogon.

Ha az emberek érdekelnek, akkor Couchsurfingelj, vagy járd biciklivel a vidéket, szigorúan az alsóbbrendű utakat, ahol alacsony a forgalom. Előfordult velünk, hogy India elsőszámú útján, a Grand Trunk Road-on jót bringáztunk és nem volt gáz a forgalom, de nem ez a jellemző. Mindig kérdezd a helyieket, és tudj meg mindent több forrásból. Alkudj kőkeményen, és pofátlanul, ők is pofátlanul sokat kérnek sokszor, de ez mégsem pofátlanság, mert ez itt „belefér”.

Ha bringázni szeretnél Indiában, ne úgy tedd, ahogy mi, próbálj meg ne feltűnősködni. Nekünk ez nagyon, de nagyon nem sikerült. :) Végy egy Hero kerékpárt, és járd azzal a sík vidékeket. Ez a bringa egy sebességes, de masszív, a csomagtartójára fel tudsz pókozni egy 20-30kg hátizsákot is, ennél még többet is elbírna, arra tervezték, hogy hatalmas zsákokat, vagy fél családokat szállítsanak rajta. Ezzel nem leszel olyan feltűnő, bárhol meg tudod könnyedén és olcsón javíttatni, ráadásul szerintem komálni fogják az indiaiak, ha egy olyan gépet hajtasz, amit ők is. Egy ilyen ára 1700 rupi, azaz kb. 8 ezer forint.

Ha vonatoznál, próbálj megtervezni mindent előre, és menj fel Delhiben a New Delhi Station első emeletére, ahol meg tudod venni Tourist Quota-ban előre az összes jegyet, amit szeretnél. Ha bírod a strapát, éjszaka válts várost egy hálókocsis vonaton, rengeteg ilyen van, direkt úgy járnak, hogy este felszállsz, és reggel leszállsz egy másik városban. Északon nem gáz a másodosztály, de délen elég durva tud lenni, szóval, ha nem bírod a tömeget és a koszt, akkor délebbre lehet érdemes megpróbálnod egy első osztályt. Persze az már majdnem annyiba fog kerülni, mint otthon egy hálókocsis vonatozás. :)

Megszállni nem csak CS-vel tudsz, hanem Gurdwarákban is, ezek sikh templomok, a sikhek írtó jó fej népség, bírni fogod őket. Amúgy a szállodák sem drágák, csak lepukkantak és koszosak.
Hozz pálinkát, és igyál egy kupicával minden étkezés után gyomorfertőtlenítés gyanánt! Ez nem vicc, ezt kell tenni, ha nem akarod cifrafosással tölteni az időd egy kellemetlenül nagy részét. Hozz valamilyen hordozható víztisztító készüléket, vagy hozz olyan víztisztító tablettákat, amiket bele tudsz dobni egy, vagy max. két liter vízbe. Így sok pénzt tudsz spórolni a vízen és sok műanyagtól meg tudod menteni a világot.

Szerettem volna ide a végére készíteni egy térképet, mint a Pamír után, amin rajta van az útvonalunk, és a kikattintható pontokon pedig rá lehet klikkelni az oda vonatkozó bejegyzésre, de erre nem lesz elég internetidőm, a bejegyzéseket pedig szeretném pörgetni, mert még annyi mesélnivalóm van. De a térképet talán később majd még pótolom.

Köszönjük India!

Köszönjük minden kedves Indiai Barátunknak a barátságát, és a feltétel nélküli szeretetét, nagyszerű volt Veletek találkozni és megismerni a Világotokat! Egyúttal elnézést is kérek, mert sokszor negatív dolgokat is felemlegettem, nem is keveset. Indiától azt vártuk, könnyebb terep lesz nekünk, és talán ezért is volt ez, nem számítottunk ennyi nehézségre és küzdelemre. Volt minden bajunk, rengeteg hasmenés, küzdelem a forgalommal, állandó „élő pénztárca vagyok” érzés, hajnali jegyvásárlások, rengeteg fárasztó éjszakai vonatozás, agresszió a Holi Fesztiválon, tapizás, hőség, csili, mindennapi küzdelmek… Mégis, ha a jó és a rossz dolgokat mérlegre kéne tennünk, akkor a pozitív felé billenne a mérleg. De aztán rögvest középen ketté is törne a nagy súly alatt. A pozitív oldal alatt pedig beszakadna a padló. :) Rengeteget kaptunk Indiától, és ezt a sok nehézség ellenére azért nagyon értékeljük, és sose felejtjük el!

A vége – Az utolsó kilométerek Indiában

Nanakmatában még megnéztünk egy állítólag nagyon híres sikh templomot, de a minket és a bringáinkat körülvevő tömeg miatt nem tudtunk rendesen kikapcsolódni, igazából stresszes volt ott lenni, és csak külön-külön tudtuk megnézni a templomot. Gyorsan le is léptünk, és inkább pár kilométerrel odébb bekértük magunkat egy nagyon kedves család kertjébe. Itt le tudtunk fürödni, és tudtunk szusszanni egy kicsit, amire szükségünk is volt. Természetesen a vége az lett, hogy itt akartak marasztalni másnapra, de mi mondtuk, hogy ma át kell érnünk Nepálba. Meg kellett tekernünk a végét, hogy odaérjünk a határhoz zárás előtt, de sikerült. Közben szép dzsungeles területen hajtottunk, ahol egy helyen még az is ki volt írva hogy „Elephants Corridor”, és hogy adjunk elsőbbséget nekik! :)

Kicsit fura helyeken kellett áthajtanunk a legvégén, nem is értettük, hogy mi ez a turistatábor hangulat, meg a régi, használaton kívüli keskeny nyomtávú vasút. Egy folyó duzzasztógátján kellett átkelnünk, hogy a túloldalt kiregisztráljunk az országból. Innen egy csatorna mellett vezetett az út át Nepálba… A naplementét már az új országból láttuk.

93 napot töltöttünk Indiában, ebből kb. egy hónapot bringáztunk, ez alatt 931,78km-t tettünk meg a fekvőkerékpárokon. A többi időt „Hello Journey”-ztük. Lehet, hogy még visszatérünk Indiába kicsit ezen az utazáson, de azt minimum két hónap Nepál fogja megelőzni. Ha nem jutunk át Tibeten úgy, hogy azt a pénztárcánk is túlélje, akkor irány Kőrösi Csoma sírja, majd Kalkutta, és onnan DK-Ázsia.

India egy olyan őrült hely, amilyet én még nem láttam, és ha mesélik, nem hittem volna el. Ilyet álmodni sem lehet, ha még nem láttad a saját szemeddel. Annyi sok féle ember, kultúra, szokás… India egy teljesen külön világ, semmihez sem hasonlítható. Viszont ha csak nem vagy eleresztve nagyon pénzzel, vagy nem akarsz elbújni egy kényelmes szállodában vagy egy tengerparton, akkor India nem pihentető nyaralásra való vidék. De ha fel szeretnéd fedezni, szereted a kalandokat és nem vagy az a kényelmes utazó típus, akkor érdemes jönnöd, csodás élményekkel fogsz hazatérni, szóval hajrá!

Szar vagy kaki – kinek hogy tetszik – hegyekben

Hapurból elég korán, 8 óra környékén el tudtunk indulni, ami nagyon jó volt. Kezdetben nyugalmunk volt az úton. Volt időnk rácsodálkozni a tegnapinál még sokkal nagyobb szarkupacokra. Elgondolkodtam azon, hogy talán minden réteg egy évet jelent a nagy kúp alakú kupacokál. Persze ez csak tipp, ahogy az is, hogy végül trágyázásra használják a szárított trágyát, s nem tüzelésre. Ahhoz, hogy elégessék, minek kéne, hogy ekkora halmokba gyűjtsék? A Pamírban nem láttunk ilyet… de lehet, hogy mégis égetik, és azért csinálnak ilyen tornyokat, hogy a közepükben oxigén nélküli lassú égés menjen végbe? Tehénszarból szenet készítenek? Nem csak faszén, hanem tehénszarszén is létezik? Nem hiszem, mert a word aláhúzta hullámos pirossal ezt a szót… Lehet hogy bölényszarszén? Nem, ezt is aláhúzta. Akkor biztosan trágyáznak ennyi nagy rakás szarral! :) Szerintetek mihez kezdenek vele?

Egyszer egyik olvasónk írta, hogy a nemrég született gyermeküknek is felolvassák a beszámolóinkat. Most elnézést kérek Tőlük, és kérem a Kedves Szülőket, a „szar” szót felolvasáskor helyettesítsétek be tetszés szerint kakira, kakára, vagy ürülékre! Később láttunk még szép rendbe felpakolt kakikat háztetőkön is, és akkor ezzel le is zártam ezt a témát. :)

Amiből gyengék Indiában: higiénia és közlekedésbiztonság

Délelőtt kétszer álltunk meg, egyszer csak a saját vizünket inni és pihenni, mert ahogy közelebb értünk a vendéglő népes személyzetéhez, megláttuk, hogy hogyan készítik az ételt. Látjátok a képen a zöld-fehér kancsón azokat a fekete foltokat? És a csilipaprika körül? Na, azok mind legyek! És toálett is volt a közelben! De mi már nem sokáig, mert iszkoltunk erről a helyről, és milyen jól tettük, mert nem sokkal később találtunk egy „Tourist Restaurant”-ot, ahol igaz, hogy a megszokottnál egy icipicit drágábban, de kaptunk dálmáknit. A csápáti és e remek indiai lencsefőzelék mellé megettük a maradék kolbászunkat is. Ezúton is egymillió köszönet otthon a családnak hogy összevásárolt és pakolt nekünk, Ritának pedig, hogy mindezt elhozta nekünk. A krémlevesporokból még van, minden más már elfogyott. És mondom ezt úgy, hogy amikor ezeket a sorokat írom, már május 15. van. Amúgy a történet, amit már folytatok is, április 23-án történt, a 2012-edik évben, még mindig. :) Szóval megtízóraiztunk, aztán folytattuk a fekvőbringán a menetet. Az út makulátlan volt, csak épp rajta a forgalom, na az… Az indiai volt. :) Ami számunkra nem éppen ideális. Mondjuk, ha nem lennének motorizált szerkezetek, csak a bringások és a vízi bölényes fogatok, akkor nagyon király lenne, de mivel tele van az út motorosokkal, autósokkal, teherautókkal és buszokkal, meg még ki tudja mivel, ezért ez nekünk nem finom. Meg azért sem, mert fekvőbringákkal jöttünk, ők meg még nem láttak fekvőbringát, és mivel nagyon kíváncsi, és közvetlen népség az indiai, ezért megáll, lelassít, kérdez, és teszi ezt úgy, hogy sokszor kiveri nálunk a biztosítékot. Ha közel jönnek, az a baj, ha belső sávban lassítanak le mellettünk, hogy megbámuljanak, akkor meg a hátulról jövő forgalom balról előzi ki őket, vagyis közvetlenül mellettünk húznak el. És amikor integetünk, kiabálunk nekik, hogy ez így nekünk nem jó, mert nem biztonságos, húzzanak már el a búsba, és hagyjanak nekünk békét, akkor nem értik, csak néznek, vagy nevetnek tovább. Náluk a közlekedésbiztonság teljesen ismeretlen fogalom, pont úgy, mint a sorban állás, vagy a higiénia. :) És sajnos ez már csak most vicces, amikor írom, akkor nem volt az, mert megint kiakadt nálunk párszor a rugó. Bár a felső két képből nem erre lehet következtetni, de Indiában bal oldali a közlekedés. Tehát ők szembe jöttek velünk, szemben a forgalommal. Tehát Indiában a közlekedés bal oldali, jobb oldali, de mennek középen is, keresztben is, kinek épp merre tetszik! :) Na de most már ne erről szóljanak a sorok.

A Gangesz és a zajautó

Megérkeztünk ugyanis a Gangeszhez, újfent, csak éppen most Varanasi felett jó pár száz kilométerrel. Ennek ellenére azért itt is jó volt megcsodálni. Kicsit megálltunk a hídon a szent folyó felett, én pedig nézegettem lefelé, hogy mi folyik odalent a vízen. Csónakok mentek jobbra-balra a vizen, és kétoldalt őrületes káosz látszott, ami oly jellemző Indiára. Egy csomó ember, egy csomó összetákolt kis épület, rengeteg csónak, és mozgás, élet. Utóbbi ide is felért, mert mire visszafordultam a bringákhoz, már három nem gyengén fura kinézetű alak bámulta őket, na és persze Zitát, aki le sem szállt az ő lováról.

Ebédelni először egy, már 50 kilométerrel ezelőtt is hirdetett helyen álltunk meg, de odabent minden olyan drága volt, hogy végül továbbálltunk. Találtunk egy helyet, ahol a két fős személyzeten kívül senki más nem volt, csak mi. A fürdőszobában

le tudtunk zuhanyozni (bucket shower természetesen), én tudtam egy kis naplót írni, Zita pedig elszundított a sarokban egy priccsen. Egyszóval nem csak egy ebéd volt ez, hanem szieszta is. Pontosabban először szieszta és aztán ebéd, mert csak a közel 3 órás pihenő legvégén kértünk egy-egy tükörtojást. Azért nem tekertünk ezalatt az idő alatt, mert elég brutál hőség volt délután, ráadásul a forgalom is olyan volt, hogy egy-két óra alatt alaposan kiborított minket, ezért aztán már csak emiatt is jó volt megállnunk egy hosszabb szünetre.

Délután sok érdekes apróságot láttunk az úton. Ilyen volt egy fagylaltos riksás, és a rá felfestett éppen fagyit nyaló, enyhén kövérkés gyermek.

Ezen kívül végtelen sok vizi bölénnyel húzott szekér volt az úton, ezek a legkülönfélébb dolgokat szállították, terményt, embereket, és minden félét. Aztán volt egy autó, ami baromi magas volt, a hátuljában és a tetején is ültek emberek, akik persze megint csak nagyot csodálkoztak rajtunk és hangosan kiáltoztak felénk. A hangoskodás valószínű a szakmájuk is, mert a kocsi tele volt szerelve az általunk oly utált kürt alakú hangszórókkal. Indiában imádnak az európai fülnek már-már fájó hangerejű zajt csapni, ezért gondolom, hogy ez a nem gyenge kinézetű járgány ezekkel a hangszórókkal rendezvények, tüntetések, felvonulások, vagy esküvők elengedhetetlen kelléke. Micsoda szerencse, hogy most nem használat közben találkoztunk vele!

Majdnem megverünk egy buszsofőrt

De a legdurvább, amit láttunk, az egy velünk szemben közlekedő teherautó. Ilyet sokat látni, bringások, motorosok, szekerek és traktorok rengetegszer csinálják ezt, mert nem tudnak mindenütt átmenni a szembejövő sávba olyan helyen, ahol elválasztó korlát,

vagy padka van. Néha láttunk autósokat, buszokat vagy teherautókat is, de ilyenkor mindig lehúzódnak baloldalra, félig már az út menti porba. Persze ennek se örülünk, mert így nekünk kell az úton beljebb mennünk – ahol veszélyesebb -, azért, mert ők nem ismernek szabályt. Ám ez a kamionos más volt. Az út közepén jött, és már messziről dudált. Meg volt veszve a csávó: mikor közel ért hozzánk, megállt, kihajolt az ablakon és a mobiljával fényképezett. Közben persze ismeretlen nyelven – számunkra úgy tűnt, totál artikulálatlanul – kiabált is. Mi erre nagyon fogtuk a fejünket, és mérgesek lettünk, mert hogy lehet ilyen hülye, hogy csak miattunk megfordult és szembement a forgalommal egy osztott sávos, kétpályás úton? Magamban eljátszottam a gondolattal, hogy valahogy tudassam vele, hogy mekkora nagy balga, de az biztos, hogy csak idő és energia pazarlás lett volna, és a csávó a végén nem fog fel semmit a dologból. Itt szembe menni a forgalommal teljesen normális. Azért van az út, hogy közlekedjünk rajta, hát nem mindegy, hogy melyik irányba? Az én sávomba nem tudok átmenni, mert el van választva, hát megyek szembe a forgalommal az első lehetőségig, amíg át nem tudok menni, ilyen egyszerű. Vagy ha látok valami érdekeset, bumm, megfordulok, aztán szembe megyek a forgalommal a teherautómmal.

Mert miért ne!? Őrültek… Egyébként ezen a délelőttön láttunk két teherautót az út másik oldalán frontálisan összeütközve. Elvileg ott sem szabadott volna ennek megtörténnie, de hát ez India, itt minden lehetséges!

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ez a dolog azért bőszített fel minket ennyire, mert ezen a napon nagyon sokan veszélyeztettek minket a forgalomban, és nem azért, mert akkora volt a forgalom, vagy olyan szörnyű volt az út, vagy az időjárás, hanem mert itt ilyenek az emberek. Ahhoz képest, amihez mi szoktunk – még indiai viszonylatban is(!)-, számunkra úgy tűnik, hogy errefelé egyáltalán nem törődnek a biztonságunkkal, fontosabb, hogy megnézhessenek, lefényképezhessenek minket, vagy hamarabb odaérjenek, ahová sietnek, akár szembe a forgalommal is. Mindehhez persze még mindig dudálnak is, de rohadt hangosan, tükör és index használat helyett. És a legdurvábbat még nem is meséltük. Majdnem megvertünk egy buszsofőrt. Erre se vagyunk büszkék, de ez történt, miután majdnem megölt minket. Persze ő nem így fogta fel a dolgot, amit művelt, de mi igen. Haladtunk az útszélén, amikor szokás szerint lelassított mellettünk egy busz, az ajtóból idétlen fiatalok kiabáltak ki nekünk, majd egyszer csak a busz gyorsítani kezdett, és bevágott elénk, de valahogy nagyon szarul mérte fel a

sebességünket, mert azt gondolhatta, hogy a kerékpárost könnyű megelőzni, mert szinte áll. Csakhogy ekkor 25km/h felett haladtunk, ami azt jelentette, hogy a busz kis híján eltrafált minket (illetőleg engem, Árpit, mert én mentem elől), ahogy lefordult előttünk egy benzinkúthoz mindenféle indexelés, dudálás vagy karjelzés nélkül. Mi köpni-nyelni nem tudtunk meglepetésünkben, mert számunkra ez olyan volt, mint egy majdnem sikeres szándékos gázolás. A busz beállt tankolni, és mi is mellé gurultunk. Zita az utas bejáratnál szállt fel, én pedig közvetlenül a sofőr ajtaját téptem fel, és azonnal leordítottam a fejét, hogy ezt mégis hogy gondolta, hogy majdnem áthajtott rajtunk, van-e jogsija, és egyáltalán, normális, eszénél van-e, vagy őrült, hogy ilyeneket csinál? A slusszkulcsot is kitéptem a helyéről (már állt a motor), és elhajítottam a francba. Szerencsére eltaláltam vele valakit, aki aztán visszaadta a sofőrnek, aki eddigre már nagyon megilletődött, és mondta, amit tudott: Sorry, sorry… Biztos elintézte volna ugyanezzel, ha áthajt rajtam. Végül ezzel a kiabálással abbamaradt a dolog, és később még e tettünket is megbántuk, pedig még így is szinte remegve hagytuk (vagy legalábbis én így voltam) el a helyszínt. Az az igazság, hogy ekkor már nagyon vágytunk el ebből az Indiából. És most nagyon megtartóztattam magam, hogy ne írjak csúnyákat. Tudom, hogy az nem lenne jó, és azt is megbánnám később. :) De talán most már értitek azt is, hogy miért nem akartunk Indiában sokat bringázni. Ehhez képest az a tömeg az indiai vonaton semmi… (Úúú, még mindig nem töltöttem fel a videót róla)

Andi és Anita: Nepálban jobb lesz!

Este Moradabad előtt szembetalálkoztunk egy osztrák bringás párral, Andi-vel és Anitával. Sajnos az ő történetüket már nem tudom felidézni, de nagyon jó fejek voltak, és egy jó 20 percet eldumáltunk velük. A blogjuk az utazásról: blog.nandita.at

Ők mesélték nekünk, hogy Nepálban egész más lesz minden, hogy szinte nincsenek autók az utakon és minden sokkal nyugodtabb, nincs ez a tömeg, se az utakon, se máshol. Ekkor úgy gondoltuk, hogy ilyen hely nem is létezhet, pláne nem Indiával határos országban, de azért nagyon örültünk a hírnek, amiből éreztük, hogy csak át kell jutnunk a határon, és minden jobb és könnyebb lesz.

Moradabadban találtunk egy Gurdwara-t, de csak egy üres szobácskát tudtak volna adni, amiben a betonon tudtunk volna aludni, csakhogy ezt a betont csak néhány méter választotta el a forgalmas kétszer két sávos úttól, és ebbe elég volt csak belegondolni: letesszük a fejünket este földre, és majd olyan lesz, mintha mellettünk hajtanának el. Ebből végül nem kértünk, és megköszöntük a felajánlást, majd csak vizet szűrtünk. Ezt mintegy időeltöltésként is tettük,

mert közben megjelent egy helyi fickó, aki megígérte, hogy 20 perc múlva visszajön, és utána mehetünk az ő kertjébe sátrazni. Csak hogy a 20 perc alatt valamiért meggondolta magát, és inkább egy másik gurdwara-t akart mutatni. Ezt furcsáltuk, de elfogadtuk, és úgy voltunk a dologgal, hogy végülis az a másik gurdwara is jó lesz, csak végre találjunk egy helyet éjszakára. Abba a másik gurdwarába végül egy jó kis kerülővel jutottunk el, mert közben meg akart hívni minket egy „cold drink”-re, de ezt már csak akkor jelentette be, amikor ott voltunk a hely előtt, előtte nem kérdezett meg minket. Persze mi semmi másra nem vágytunk már, csak kiszállni ebből a forgalomnak csúfolt kaotikus őrületből, ami az utakon volt, pláne, hogy már ránksötétedett. Ezért aztán elmondtuk, hogy fáradtak vagyunk, és mielőbb le akarunk szállni a gépekről azon a helyen, ahol aludni is fogunk, és addig se kóla, se bambi, se semmi, mert nekünk ez a közlekedés nem “fun” itt, hanem kőkemény túlélés! A kerülőt persze csak azután vettem észre a GPS térképén, hogy megérkeztünk végre a gurdwarához, holtfáradtan, kerek 100km után ebben az őrületben. Persze csak rövid ideig haragudtam a csávóra a kerülő miatt, és ezt se mutattam neki, hisz nélküle nem lettünk volna itt.

A gurdwarában hamar lett sok jófej sikh barátunk, és megvacsorázhattunk, majd egy kis várakozás után megkaptuk az orvosi szobát. Várni azért kellett, mert az orvosnak be kellett fejeznie a rendelését. :) Miután bepakoltunk, azt is láttuk, hogy igazából nem is egy orvosi rendelő a helyiség, hanem egy tanterem. Amiben a konnektor sajnos nem működött, így ezen a napon sem tudtam naplót írni. Helyette Zitával együtt hamar elájultam.

Bocsánat, tudom, hogy India szép is tud lenni, és tudom, hogy nem mindenki olyan Indiában, mint akikkel ezen a napon összehozott minket a sors, és ezúton is elnézést kérek az összes Indiai barátunktól ezért a bejegyzésért, de ez a nap ilyen volt, ezek történtek velünk és ezeket éreztük, meg volt rá az okunk. Szeretjük Indiát, de erre nem mindig mindenütt vagyunk képesek, így ezen a napon se ment. De ezt azt hiszem nem kell magyarázni, Ti is értitek, „Incredible India”, both way! :)

Nehéz kezdet

Ahogy elhajtottunk Chandan lakása elől, úgy tűnt, mintha le sem álltunk volna két hónapra a bringázással. Újra fekve tekerve, újra itt vannak két oldalt a táskák, újra látom magam előtt a lábam pumpálni, és újra gurulunk. …és újra mindenki nagyon megnéz minket!

Az első kilométerek nehezen indultak, mert amíg rá nem értünk arra a nagy, kelet felé tartó útra, ami egyenest kivezetett minket a városból, néhány lámpás kereszteződésnél hatalmas feltorlódott autósor állta az utunkat. Néha 3-4 pirosat is végig kellett várnunk a benzingőzben, mert a járművek olyan sűrűn álltak az úttest egész széltében, hogy nem fértünk el mellettük.

Aztán végre kiértünk a nagy útra, ami keletre vitt minket egy-két másik nagyobb települést délről megívelve. Innen már valamivel gyorsabban haladtunk, de épp ez sem volt egy kellemes menet. A forgalom nagy volt, és volt köztük egy-két barom, akik sajnos belőlünk is kihozták a rosszat. Iszonyat közel jöttek hozzánk, és nagy tömegben idétlenül vihogtak rajtunk, na és persze kérdezés nélkül fényképeztek. Egyeseket nagyon csúnyán leordítottuk, volt hogy a riksa oldalát vertük, amiből ezek a csürhék örvendtek nekünk eszetlenül, és volt, hogy csak az illető reflexein múlt, hogy nem kaptam ki valakinek a kezéből a mobilját és hajítottam az út menti árokba. Mindennek Chandan is a tanúja volt, és szomorúan látta, hogy mit hoznak ki belőlünk honfitársai. Emellett némi megnyugvásra intett minket, mondván, hogy ennek rossz vége is lehet. És nem arra gondolt, amire mi, méghozzá arra, hogy ha közel jönnek hozzánk, azzal veszélyeztetnek minket, azon túl, hogy végtelen idegesítő, hogy minden fél percben valami marha lelassít melletted, és szagolhatod a büdös, hangos járgányát, és még vágj jó képet is a fényképhez, ezredszerre. Persze, mert sajnos errefelé nem ismernek semmiféle illemet az emberek – magyarázta Chandan, és közben ő is szomorú volt emiatt, de mi meg nem voltunk ettől boldogabbak, sőt igazából én szégyelltem magam, hogy így viselkedtünk. Nekünk kellett volna moderálnunk magunkat, ha már ők nem tették, sőt fogalmuk nem volt róla, mi az, és hogy kell. Persze bringázás közben – ahogy nagyon okosan már Reku papa is írta egyszer – mindenféle hormonok elszabadulnak az emberben, és máshogy cselekszik és gondolkodik, mint nyugodt körülmények között, egy netbook előtt gépelve – mint ahogy ezt a beszámolót most írom, de ez még nem mentség. Én egy békés, nyugodt embernek képzeltem magam, de India előhozott belőlem olyat is, amiről nem is gondoltam volna, hogy én vagyok.

Szarkupacok és S.C.A.M. Public School

Mindegy, most már ez történt, nincs mit rajta szépíteni. Viszont ahogy végetért az elkerülő, végre a forgalom is mérséklődött, és tudtunk másra is figyelni. Az út mentén rengeteg szarkupacot láttunk, némelyik akár sok méter magas is volt. Igen, jól olvastátok, szarkupacot írtam! :) Ez kicsit durva kifejezés rá, de tulajdonképpen arról beszélhetünk, amit írtam. A tehenek otthagyott lepényeit a helyiek összegyűjtik, majd kb. fél méteres rétegekben egy nagy kupacot építenek belőle. Mivel sok ilyet láttunk, el tudjuk képzelni a folyamatát a dolognak. Először csak a lepényeket rakják körbe, aztán valahogy egész komoly testet tapasztanak köréjük, hogy végül az egész szabályos kör alakú legyen. És igen, kézzel tapasztják, és hordják a tehénlepényeket. Mindezt már Delhi határában megfigyeltük, de aztán később még inkább, még nagyobb és több kupacokban.

Aztán láttunk még mást is, pl. egy kidőlt felsővezeték oszlopot. A megfáradt tartóoszlop közvetlen az út mellett volt, így a magasfeszültségű vezetékek csak pár méterrel voltak a fejünk felett…

Sűrűn megálltunk pihenni, inni valamit, vagy enni egy dál makhanit, hogy ezáltal is lenyugodjunk, na meg, hogy érdemi időt töltsünk Chandannal. Ő 56 kilométer után fordult vissza, és hazafelé homokvihart, szembeszelet, és erős esőt kapott, a napot 118km-el zárta, és azt írta aztán, hogy minden nehézség ellenére megérte, mert egy nap alatt rengeteg minden történt vele. Hát igen, az ilyesfajta élmények nagyon jók tudnak lenni arra, hogy a hétköznapok alatt bennünk lerakodott dolgokat „kimossák”.

Miután Chandantól elbúcsúztunk, nem sokat tekertünk már, mert Hapur városában nekiálltunk valami szállást keresni. De előtte azonban még láttunk egy-két érdekes dolgot. Az első egy riksás volt, aki egy nagy, széles fotelt vitt a tiksája hátulján. Egy akkorát, amivel majdnem egy egész sávot elfoglalt. Ahogy közelebb értünk, még azt is láttuk, hogy valaki ül a riksában. Egy fényképet is sikerült róluk lőnöm (sajnos eltanultam tőlük, hogy kérdezés nélkül fotózzak), igaz nem lett tökéletes, mert a hátunk mögött már éles szögből sütött a lemenő nap.

Aztán Hapur határában még egy említésre méltó dolgot láttunk, ez pedig egy hirdetőtábla volt. Azt mondta, hogy S.C.A.M. Public School! Namármost az angolban a scam szó átverést jelent, és scam-nek mondják errefelé azokat az eseteket, vagy embereket, akik ezeket az átveréseket elkövetik. Sokszor ellenünk, tudatlan külföldiek ellen – innen volt ismerős a szó az útikönyvekből. Erre most jön egy iskola, aki így hívja magát. Oké, mozaikszó, de akkor is, hogy lehet ilyet kitalálni?! :) Nem is tagadják, hogy átverésekre tanítják a nebulókat? Nem hiszem, hogy erről van szó, egyszerűen csak nem figyeltek a névnél erre. Ha egy étlapon írhatnak croud-ot a curd helyett, akkor egy iskola nevében is benne lehet az „átverés”, nem? Ez India, itt minden lehetséges! Nem adunk az ilyen apróságokra… :)

Menedéket találni ebben a tömegben

Maga a szálláskeresés viszont nem ment könnyen. Kérdeztünk embereket, hogy tudnak-e valami helyet, ahol nyugalomban sátrazhatunk, esetleg egy zárt udvart, vagy ilyesmit. Senki nem tudott semmi értelmeset mondani, csak az innen 30 kilométerre lévő város szállodáit emlegették, és persze egyre csak gyűltek körénk, ellehetetlenítve a helyzetünket. Befordultunk egy kisebb utcába, ahol megint megálltunk kérdezősködni, kerek-perec rá is kérdeztünk egy kertre, de elutasítást kaptunk. Közben az utcán kisebb tömeg gyűlt körénk, főleg gyerekekből, és ennek nemigazán örültünk, mert úgy sejtettük, hogy a tömeg nem jó most nekünk. Te kit engednél be a kertedbe sátrazni? Két magányos bringást, vagy két bringást, akik körül hatvanan tömörülnek. Persze ezen hibás így agyalni, hiszen ők egyáltalán nem úgy gondolkodnak, mint mi, és ez a szomszédos utcában meg is nyilvánult, mert bár én nem hittem benne, de végül befogadást nyertünk egy házba. Hála Zita töretlen lendületében. Betolhattuk a bringákat egy garázsszerű előtérbe, ahol végre nyugalmunk lehetett, mert becsukták mögöttünk a kaput, elzárva ezzel előlünk néhány tucat kíváncsi szempárt. Itt először csak örültünk, hogy élünk, elfogadtuk a felajánlott teát, és mivel nem kaptunk további utasítást arra, hogy hol lehetünk és hol nem, még nem kezdtünk tábort verni sehol. A háziaink nem nagyon beszéltek angolul, de úton volt valaki, aki igen. Amíg őrá vártunk, megpróbáltuk kicentrírozni a féktárcsáinkat, sajnos nem túl sok sikerrel. Kicsivel később megérkezett a házigazdánk, Satendra. Benne egy nagyon kedves, intelligens, és szuper vendégszerető embert ismertünk meg. Satendra az állami szférába felvételiző dolgozókat vizsgáztatja földrajzból, így rengeteg érdekes dolgot tudott Magyarországról is, amivel meglepett minket. Indiában az állami állásokba szakmai és általános műveltségi felvételi is van, erről Chandan is mesélt, mert ő is felvételizett, és mondta, hogy nagyon kemények voltak a vizsgák. Persze ő természetesen átment, igaz, még ő is csak másodjára – szóval tényleg durvák lehetnek ezek a vizsgák! :) Satendra épp most készül egy olyan vizsgára, aminek a letétele után a legmagasabb állami állásokra pályázokat is vizsgáztathatja.

Meghívnak minket egy indiai esküvőre

Ahogy ő megjelent, vele együtt néhány másik emberke is, akik közül az egyik meginvitált minket egy esküvőre. Felajánlotta, hogy értünk jön 9-re és aztán haza is hoz minket, és ennek mi nem bírtunk nemet mondani, igaz a hátunk közepére sem kívántunk egy újabb tömeget, de úgy voltunk vele, hogy ilyesmit nem illik visszautasítani, na meg aztán azért bármennyire is fáradtak voltunk, egy indiai esküvőre azért kíváncsiak voltunk. Szóval elfogadtuk a meghívást, de azzal a feltétellel, hogy nem tudunk sokáig maradni, mert másnap sokat kell bicikliznünk. Ez végeredményben teljesen igaz is volt így.

Amíg a kilenc óra eljött, kaptunk egy másik meghívást, méghozzá a szomszéd házba, csak úgy, mert kíváncsiak voltak ránk. Itt is rettentő kedvesek voltak velünk, ám ez már annyira nem esett jól nekünk, mint mondjuk Satendra társasága, itt ugyanis csak a legfiatalabb lányok beszéltek angolul, mindenki más csak mosolygott ránk és közös fényképet akartak velünk, legtöbbször úgy, hogy közben kezet fogunk velük. Ezt, ha csak három ember kéri, rendben lett volna, de sorban álltak. :) Pontosabban nem sorba, hanem körbe. Szó se róla, kedvesek voltak nagyon; kaptunk finom teát és süteményeket, csak épp annyian, annyira „szerettek” minket, hogy az már terhes volt nekünk. De hamar jött a kilenc óra, és hamarosan megérkezett az emberünk, mi pedig helyet foglalhattunk egy drága autó hátsó ülésén, ahová ömlött a jeges levegő a légkondiból, noha odakint sem volt már meleg. Nem gurulhattunk 500 méternél többet, amikor megérkeztünk az esküvőhöz. Rögtön a bejáratnál óriási ricsaj volt, szólt a generátor, aztán a vőlegény (szegény…) foglalt helyet egy trónon, majd… Nézzétek meg inkább a videót:

Az történt, hogy miközben a fényképezőt fogtam a vidám fiúbanda berántott táncolni. Én ekkor átadtam a gépet Zitának, aki folytatta a felvételt. Velem az történt, hogy bekerültem egy csupa fiú bandában, akik mint az őrült, úgy táncoltak, de persze indiai módra. Ez még nem lett volna baj de egy külső kört dobosok alkottak körülöttünk, akik igen vadul, és persze őrült hangosan doboltak. Rosszabb helyet el sem tudtam volna magamnak képzelni, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, menekülőre fogtam. Ezután az indítás után nem sok jót reméltünk a továbbiakban, de nagyon kellemesen csalódtunk. A szűk bejáró egy hatalmas, füves udvarra vezetett, ahol már el tudott oszlani a sok száz (de lehet, hogy ezer) fős vendégtömeg. És ami a legjobb volt, hogy nemigen törődtek velünk. Itt nem történt meg a körbeállás, nem gyűlt tömeg körénk, nem voltunk különösebben nagy szám, és ennek nagyon örültünk. Persze néhány ember leszólított minket, hogy mi járatban és honnan, de ők kevesen voltak, és teljesen moderáltan és kulturáltan tették, így öröm volt velük társalogni, mint ahogy a meghívókkal és a később előkerülő Satendrával is. Az udvaron egyébként egészen körbe és belül az udvar belsejében is különböző ételeket, italokat, gyümölcsöket, chipseket, fagylaltokat és édességeket szolgáltak fel végtelen mennyiségben. Nem sikerült mindent megkóstolni, de azért elég sok dolgot megízleltünk. Én pl. csináltam egy olyat, hogy az ilyen főzelékszerű étkekből mindegyikből csak egy apró kanállal szedtem, és aztán az egésznek nekiestem egy kanállal és egy-két csápátival. Természetesen ismét nagy leizzadás lett a vége, de az tény, hogy cserébe megízlelhettem néhány olyan dolgot, amiről előtte álmodni sem mertem volna. Sajnos ahhoz túl kevés időnk volt, és túl sok dolog volt ott, hogy megjegyezzünk neveket és ízeket, de közben gondoltunk egy „gasztroblogger” olvasónkra, aki itt bizony nem csak egy órát maradt volna, hanem tovább, és közben az ízek mennyországában érezte volna magát. Azért Zita járt egy kört, és közben felvett a géppel egy videót, ez talán visszaad valamit a feelingből:

Kifelé menet még láttunk valamit, amin nagyon felvidultunk. A bejárat mellett volt egy nagy díszterem, aminek a túl felén valami fotózást készítettek elő, gondolom az ifjú párról. A reflektorfény közepén egy nagy, díszes fotel figyelt, pontosan ugyanaz, amit pár órával ezelőtt a riksán láttunk! :) Hát most már azt is tudjuk, hogy ide tartott.

Az egész esküvő rettentő óriási volt, és nagyon puccos. Na és persze rengeteg ember volt, majdnem hogy elmondható, hogy egy nagyságrenddel több, mint a magyar esküvőkön, mint pl. ahogy a mi esküvőnkön is voltunk. Ráadásul egy indiai esküvőnek rengeteg része van, mindenféle szokásokkal az egész akár egy hétig is eltarthat. Mondanom sem kell, hogy ez brutálisan sok pénzbe kerül, és ezért én nagyon nem értem ezt az egészet. Oké, oké, rendben van, hogy a legfontosabb ünnepély egy, vagyis két ember életében és a szülők meg a nagyszülők oda meg vissza vannak ilyenkor a boldogságtól, de könyörgöm, azért még nem kéne adósságba verni a családot, vagy szegény bátyók és/vagy az örömapa évek alatt összegyűjtött pénzeit egy hét alatt elverni. Persze ők tudják, itt ez a szokás, az esküvőn show up van, megmutatjuk, milyen gazdagok vagyunk, még ha valójában nem is… Valószínű itt brutális méreteket ölt az esküvő ipar, így van pénze az egészet tovább tolni, és az emberekbe elültetni, hogy ez kell, mert csak így az igazi. Számoljuk csak, 1,3 milliárd ember Indiában, 1000+ fős, egy hétig tartó esküvők… Hmmm!

Ezek után este már semmire nem maradt erőnk, csak eldőlni. Reggel finom teát kaptunk süteménnyel, és még az esküvői süteményesdobozt is felbontottuk hozzá, szóval bevittünk rögtön a nap elején egy jó nagy adag cukrot a szervezetbe. Az indiai sütemények iszonyú édesek, némelyik olyannyira, hogy én meg se bírom enni. Nagyszerű időt töltöttünk Satendra-éknál, és igen jó embereket ismerhettünk meg az ő és családtagjai személyében.

Ezúton is ezer köszönet az önzetlen és nagyszerű segítségükért!

Természetesen ők is marasztaltak minket, ahogy a szomszéd is, akinek erre a következő napra esett az esküvője, de nekünk menni kellett tovább, várt Nepál, és a további kalandok. Na de addig volt még hátra volt több mint kétszáz km és 3 nap Indiában, ezekről majd a következőkben.

„India először elvesz, aztán ad” – és ezt ez a napunk kiválóan megmutatja. Sajnos mi nem voltunk mindig elég türelmesek mindenkihez, ezért én utólag kicsit szégyellem is magam, de úgy tartottam korrektnek, hogy leírom az igazat, ami és ahogy történt velünk, ahogy reagáltunk a dolgokra, még ha nem is vagyok mindenre teljesen büszke. Legyen ez tanulság nekünk, és azoknak, akik Indiába készülnek. Csomagoljatok sok-sok türelmet és kitartást! ;) Ha ezeket jól használjátok, és nem borultok ki, hanem nyitottak maradtok, fantasztikus élményeket kaptok cserébe!

Delhiben nem akartunk sokat időzni. Április 18-án este azzal a céllal érkeztünk meg, hogy 19-én és 20-án összekészülünk, 21-én találkozunk Ritával és 22-én vasárnap, hogy Chandan is velünk tudjon jönni, elindulunk Nepál felé, újra a bringákon!

Ez egy kicsit szoros terv volt, de végül sikerült. Chandant jó volt újra látni, és mesélni neki, illetve hallgatni az ő további történeteit, ezért aztán első este, ahogy arra előre számítottunk, egész késő estig fent voltunk. Reggel mégis sikerült felkelni nagyjából emberi időben, és a már ismert üzletekben, az ismert embereknél bevásárolni. Épp csak annyi volt most a különbség, hogy ezúttal már vadásztam a különböző érmékre. :) Reggeli után kölcsönkértem Chandan gyönyörű fehér bringáját (a neve: Viktória!), és elvágtattam vele a táskákkal a táskás céghez, és most is, mint ezelőtt, egyenesen a tulaj-igazgató irodájába kopogtam be. Most is azonnal fogadott, és miután megpróbált másik táskákkal traktálni, szívélyesen visszacseréltük a két nap alatt szétszakadt táskákat a pénzre. Ez rendes volt tőle. Kérdeztem, hogy sikerült-e Couchsurfereket fogadnia, de mondta, hogy nem, nem volt ilyesmire ideje. Próbáltam neki röviden előadni, hogy pénzt, akármennyit kereshet és költhet még az életében, de az ember ideje az véges, és ezért… és innen már nem is tudtam folytatni, mert ő is elkezdte a mondókáját és azt sokkal erősebben tolta már, mintsem hogy én megszólalhassak. De nem is akartam, mert látszott a helyzeten, hogy nem is vette volna a lapot. Na meg azt a kevés idejét sem akartam rabolni, azok után, hogy végül még a táskákat sem vettük meg tőle! :) Elkezdte mondani, hogy ő már túl van azon, amit mi most a feleségemmel mi csinálunk, és most komoly cége van, amivel 30 családot tart el, és ez nagy felelősség és nem lazíthat, ezért nincs ideje ilyen dolgokra. De a drága almás notebook, a márkás karóra, a szemüveg, a mese az olaszországi nyaralásról arról árulkodtak, hogy mindezt azért csinálja, hogy fenntarthassa azt a „magas életszínvonalat”, amit kialakított magának, és amihez hozzászokott. És ha a szívére tenné a kezét, valójában kiderülne, hogy nem a 30 családért csinálja, még ha ez olyan jól is hangzik. Hanem egyetlen egy dologért, amit úgy hívunk: profit! Félre ne értsetek, nem vetem meg a fickót, még csak nem is sajnálom, rendes volt, és tényleg munkát teremt ennek az óriási putrinak a közepén, amit azalatt a két hónap alatt, mióta legutóbb itt jártam, félig leaszfaltoztak, de én nem hiszem, hogy ez lenne a jó irány egy jobb jövőért mindenkinek, beleértve a 30 családot és a cég igazgatóját is.

Visszafelé megint elnéztem egy felüljárót, így sikerült egy kilométeres vargabetűt tennem, mire hazaértem Zitához. Másnap a Magyar Nagykövetségre voltunk „hivatalosak”, no persze nem hivatalos ügyben, hanem ebédre, és beszélgetésre. Ezúttal Bognár Lajosék is csatlakoztak, így egy nagyot jót beszélgettünk nagyon-nagyon finom magyar ételek mellett. Rántott hús… Galuska… :) A 10 hónap alatt nem sokszor ehettünk ilyesmiket, ezért most is nagyon értékeltük ezt. Lajos és Sándor nemrég jártak Kathmanduban, így tudtak mesélni az élményeikről, és el tudták mondani, mi az, amit nem érdemes majd kihagynunk, ha oda érünk. Persze ez nekünk nem lesz olyan gyors menet, mint Nekik volt repülővel, bele fog telni néhány hétbe, pláne, hogy megállunk Pokharában és felnézünk kicsit az Annapurna oldalára. :) Ezúton is nagy-nagy köszönet minden segítségért és finomságért, amit Tőletek kaptunk, ismét nagyon jól éreztük magunkat! Ezúttal a finomságokból, Zita bátor kérdése után haza is vittünk, így néhányat a magyar konyha remekeiből Chandan és a testvére is megkóstolhattak.

És akkor még nem is említettem az újabb szeretetcsomagot, amit Rita hozott el nekünk, kb. egy hónappal ezelőtt. Ő a bátyámék szomszédja, a Barackos utca első lakója Nadapon. Nepálba látogatását egy kis Indiai kitérővel, Delhivel (Chandannal), Taj Mahallal, Varanasival fűszerezte. Ahogy elkezdtünk levelezni a csomagról, meg az átvételről, Chandan bekerült a képbe, mint kézbesítő, illetve mint hűtőszekrénnyel rendelkező személy (Indiában ez Unicumnak számít!), így a vége az lett, hogy amikor márciusban érkezett Rita repülője Delhibe, találkoztak Chandannal, sőt mi több, Chandan el is szállásolta Ritát, majd fel is rakta pontosan ugyanarra Agrába tartó vonatra, amire anno minket is. Mindez alatt Rita átadta Chandannak a nekünk küldött csomagot, amelyet ezúttal leginkább a magyar finomságok tettek ki, és amikért ezúton is nagy-nagy köszönet! Chandan ezeket megőrizte nekünk az érkezésünkig, amit egyébként azért időzítettünk ekkora, hogy találkozhassunk Ritával, amikor hazafelé utazik Nepálból Delhin keresztül. Ez meg is történt április 21-én, szombaton. Delhi főterén találkoztunk, amit ekkor elleptek a medvék. Valami „United Buddy Bears” néven futó kampány alatt minden nemzetnek készítettek egy medvét, amit a nemzet egy vagy több művésze kipingálhatott az adott országra jellemző színekkel, témákkal, motívumokkal. Megtaláltuk az örmény medvét! :) …és aztán persze a magyart is, de le kell hogy írjam őszintén, a magyar medve csalódás volt számunkra. Piros alapon, fehér-szürke szellemszerű nők voltak ráfestve, amit egyáltalán nem értettünk. Később a medve háta közepén találtunk egy „Liszt F.”-et felfestve egy zongorázó szellem mellé, de számunkra még ez sem magyarázott meg semmit, miért nem lehetett volt erősebb, tarkább, többfélébb és sokszínűbb magyar motívumokkal ezt a szerencsétlen magyar medvénket. Más országoknál olyan szép, kreatív, vagy épp vicces medvéket láttunk, de a miénk olyan semmilyen volt. Ráadásul ahogy elolvastuk, a művész, aki készítette, az se magyar volt. És hogy mi köze a szellemalakoknak Liszt Ferenchez, azt nem tudom, de mondjuk lehet, hogy e téren bennem van a hiba. :) Mindegy, azért medve volt a miénk is, ráadásul közvetlenül az Indiai barátja mellett állt, így ez okot adott egy közös fényképre.

Ezek után már nem is mentünk nagyon sehová, beültünk Ritával beszélgetni egy kávézóba, amíg Chandan végzett a munkahelyén, majd hazarobogtunk mindannyian Chandanhoz. Itt még pár órát együtt voltunk Ritával, amíg ki nem kellett mennie a repülőhöz, és ezalatt sikerült elfogyasztanunk a finom magyar étel maradékot, amit a nagykövetségről kaptunk, valamint néhány túrórudit, és még abba a nagyon finom pálinkába is belenyaltunk, amit Rita Chandannak, illetve nekünk hozott. Jó volt ez az este és jó volt Ritával beszélgetni. Rita rengeteg hasznos és megnyugató (nincs őrült tömeg, az utakon szinte nincs autó – elképzelni sem lehet India után!) infóval szolgált nekünk Nepálról, Pokharáról és az Annapurnáról, ráadásul az egész szitu nagyon izgalmas volt. Ritával ezelőtt még soha nem találkoztunk személyesen, viszont ő egy utcában (A legendás Barackos utcában!) lakik a bátyámékkal. Ahol most született az első kisfiú, az első unoka (vagy, ha úgy tetszik, Lali papáéknak dédunoka!) a családban, akit mi még nem láthattunk, ahogy a bátyámék új életét sem a Barackos utcában, mivel most költöztek oda. Rita elmesélte, hogy az utóbbi években sokan költöztek oda a falu szélére, ezért egyszer gondolt egyet, és szervezett egy kerti partit, hogy megismerjék egymást az emberek az utcában. Szólt a juhásznak, hogy vágjon le egy bárányt, és délután már készült is a pörkölt! :) A buli olyan jóra sikeredett, hogy azóta szinte minden héten (vagy minden nap?) összejárnak, ráadásul az egész utca nagyon mozgékony, sportos közösség, futóversenyekre járnak, kijárnak együtt futni… Szóval még kicsit irigy is lettem az ilyen történetektől! :) Az is furcsa érzés volt, hogy tudtuk, Rita holnap hazamegy, és találkozhat a bátyámékkal. Később megtudtuk, hogy még a szüleimmel is összefutott, pontosan másnap! :) Ez érdekes érzés volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mentünk volna kicsit mi is haza, de az is biztos, hogy azt néhány hét után nagyon megbántuk volna. Erről már csak a néha-néha visszatérő álmaim is árulkodnak. Néha azt álmodom, hogy otthon vagyok. Ilyenkor már az álomban is általában tervezgetek valami nagy utazást. Aztán elkezd derengeni, hogy valami nem stimmel, valahogy nekünk nem otthon kéne lenni… Nekünk úton kéne lenni, hisz már útra keltünk! Aztán felébredek, és megnyugtatóan tudomásul veszem, hogy már rég elindultunk, benne vagyunk a nagy álomutazásban, és fogalmam sincs, mi ez a sötét helyiség, ahol éppen alszom Zita mellett. :)

No meg aztán nem is hazafelé koncentráltunk ekkor tájt, hanem a ránk váró újabb kalandokra, végre újra kerékpáron! Én már nagyon vártam ezt a pillanatot, hogy visszaüljünk a bringákra, mert hiányzott a kerékpártúrázós életérzés, annak ellenére, hogy tudtam, az itt Indiában sok stresszel, és az otthon nem megszokott nehézségekkel jár. Este még kicsit rendbe raktam a bringákat, igazgattam a fékeken, és megjavítottam a töltő elszakadt kábelét. Még este összepakoltunk, így reggel már viszonylag hamar el tudtunk készülni. Én vállaltam a reggeli elkészítését, felkeltem a többiek előtt és kisütöttem jó sok pirítóst, azt ettük foghagymával, teával. Amikor már a bringák is készen voltak, újra felmálházva két hónap után, még egy kis pumpálást kaptak a kerekek, aztán végre elindultunk Chandannal hármasban! Igen, a következő bejegyzésben újra bringás élmények lesznek!!! :)

Éjszakai séta Agrában

Nem tudom miért, de amikor néhányszor végiggondoltam a közelmúltban, hogy hány beszámolót kell még megírjak, hogy utolérjem a jelent, valamiért Jaipurt és Amert mindig kifelejtettem. Pedig ezt igazán nem érdemelné meg a második látogatásunk ezeken a helyeken, mert éppoly szép élményeket szereztünk most is, mint amikor először jártunk itt. Pontosan négy dolog miatt jöttünk vissza ide hazafelé Delhibe menet: a Pushpendránál hagyott, szétszakadt hátizsákjainkért, hogy aztán vissza tudjuk váltani őket a pénzünkre a gyártónál, az elefántokhoz, az Ameri Nagy Fal felfedezetlen részeinek meghódításáért, és az Ameri „Stairwell”, vagyis lépcsős kút felkutatásáért.

Persze nem úgy volt ám, hogy egyszer csak ott termettünk, szóval kezdjük rögtön az elején, az odajutással. Khajuraho-ból este indult a vonatunk, és most sajnos nem reggel érkezett meg, és nem is Jaipurba, hanem először át kellett szállnunk Agrában, éjjel, hajnali 2:20-kor érkeztünk meg a Taj Mahal mellé. Ezt az időszakot én átvirrasztottam. Részben naplót írtam, részben olvastam, részben csak úgy elmélkedtem ez idő alatt a felső ágyamon. Agrában még le sem szálltunk a vonatról, már megtaláltak minket a hiénák. Egy fiatal kölyök ugrott fel a mozgó vonatra, és kezdett minket kérdezni, hogy kell-e riksa. Ez nagyon idegesítő volt, mert egyrészt ne ugráljon nekem a mozgó vonatra az orrom előtt pár rupit remélve, másrészt ne kövessen egészen a pályaudvar kijáratáig, mint valami állat. Értem én, hogy ő csak egy kis pénzt akar keresni, de engem akkor is zavar, hogy így ránk akaszkodnak, és emberszámba se vesznek. Mert én számomra az, hogy harmadjára sem értik meg, hogy nem kérünk riksát, azt jelenti, hogy engem, mint embert, le se szarnak, hanem csak és kizárólag a pénzem érdekli őket. Igazából csak ez az egy kölyök idegesített minket igazán, mert nagyon szorosan követett minket azután is, hogy kerek perec többször megmondtuk neki, hogy kopjon le. Volt valami igen idegesítő pimaszság a képében, a szeme sem állt jól, ahogy nézett ránk. Boldogok voltunk, mikor végre tényleg lekopott. Persze a mókának ezzel nem volt vége, sőt épp csak most kezdődött. A másik vonat, ami 5:10-kor indult Jaipur felé, pontosan ugyanaz a vonat volt, mint amivel két hónappal ezelőtt is utaztunk. Ez egyben azt is jelentette, hogy ugyanonnan indult, vagyis még valahogy át kellett jutnunk egy másik pályaudvarra, az Agra Fort-hoz. Hiába a késő éjjeli időpont, a pályaudvar előtt rengeteg autó- és bicikliriksás tanyázott, akik persze rögtön ugrottak a friss húsra, a két fehér turistára a furcsa táskákkal. Vagyis ránk. Nem túlzok, mert mértem GPS-el, 1km-en át követtek minket néhányan. Ekkorra már sikerült lealkudnom a 100 rupiról induló árat 30-ra, de miután megtettük a táv egy negyedét, úgy döntöttünk, hogy most már sétálunk. Ezt persze én már a 0m-nél is közöltem velük, de hát mit lehet tenni, ha egyszer minden áron el akartak minket kísérni egy darabon, és közben ajánlataikkal bombáztak? :) Ezalatt az egy kilométer alatt a Khajurahoi riksatársaink is megálltak nekünk: Egyszer csak egy riksa fékezett le mellettünk, és ismerős angol hang szólt ki belőle: „Do you need a ride?” – Arra most nem volt szükségünk, valahogy nem vágytunk egy újabb nyomorgásra, na meg nem is arra mentek, amerre mi, hanem a Taj Ganj-ra. Elláttuk őket a szokásos jótanácsainkkal a Taj megtekintését illetően (6:30, hajnalban, hogy ne legyen tömeg, nyugati kapu, kaját, laptopot bevinni tilos), és adtunk nekik egy-egy névjegykártyát is, mert ez eleddig még elmaradt. „Aah, so you have a business card?” – Lepődtek meg, mire én mondtam, hogy dehogy is business kárd, ez kérem „Visiting Card” (Ázsiában így mondják), semmiféle bizniszt nem művelünk mi itt kérem, ez a nászutunk! :)

A séta kellemes volt Agrán át, miután eltűntek a riksások már csak néhány éjjeli teherhordóval találkoztunk, aztán félúton még megálltunk teázni egy utcai árusnál a rendőrökkel, majd egy koszos, alvó emberekkel teli bazársoron át kilyukadtunk a Fort sarkához, ahonnan már csak pár száz méter volt a pályaudvar. Bent az egyes peronon is végig aludtak az emberek, és nem sokkal később, hogy mi is leültünk, odakint eleredt az eső. Milyen jó, hogy nem ittunk meg mégegy teát, akkor bizony mi is megáztunk volna. A vonatunk hamar beállt, már valamikor 4 óra környékén, így felszállhattunk és elfoglalhattuk a helyeinket. Itt is, mint mindig, bőgették a ventilátorokat az indiai utasok, annak ellenére, hogy a hajnali levegő eleve hűs volt, és az egésznek semmi értelme nem volt. Ha van, használjuk, vagy mi ez az őrület? Ezt egyébként mindig csak a ventilátoroknál tapasztaltuk.

Teázás Pushpendrával és érmegyűjtés ékszergyűjtés helyett

Jaipurig talán egy órát sikerült aludnom az ülő helyzetben, merthogy ezen a vonaton csak ülőhelyek vannak. Jaipurban sikerült egy rossz kijáraton kijutni a pályaudvarról így megismerhettük a város egy új, még az eddig látottaknál is mocskosabb sarkát. Hogy a végén úgy döntsünk, elég ebből, és felültünk egy bringás riksára. Fél óra múlva már Pushpendranál voltunk a zeneiskolánál. Jót teáztunk és beszélgettünk ismét. Pushpendra aztán vállalta, hogy elszalad a hátizsákjainkért, mert azokat a barátainál tette le. Nekünk addig mutatott egy kis éttermet, ahol a pincehelyiségben újra élvezhettük a Dal Makhani lencsefőzelékre emlékeztető ízeit. :) Ilyesmi nem volt Dél-Indiában. Igaz, itt északon viszont a paratha az, ami teljesen más, és délen meg az ízlett jobban. Hiába, India nagy ország, és az államai között akkora a diverzitás, mint máshol országok, földrészek között. Kifelé jövet elcsípett minket egy muki, hogy ő meghív minket teázni. No fene, adjunk neki egy esélyt, miért ne. Nem mondom, hogy kár volt, mert mi nem csalódtunk, csak az emberünk, ugyanis egyenesen egy ékszerüzletbe vezetett minket, ahol rögtön kiborított elénk egy nagy doboz bizsut, és azzal büszkélkedett, hogy ő félig olasz – még az igazolványát is megmutatta! :) Hát jól van, ez remek, de mi, a nem baj, rögtön őszinték és egyenesek leszünk: nem szeretnénk ilyenekre költeni, hanem helyette inkább minél többet látni a való világból. Egy a legolcsóbb gyűrűdből nekünk plusz egy napot jelent a világ körüli nászutunkhoz, és mivel ez csak egy tárgy, ami elkopik, eltörik, ellopják, elveszik… Ugye megérted?! :) Viszont érméket szívesen „veszünk”, vagyis váltunk nálad papír pénzre, mert azokat viszont gyűjtjük! Nekünk most ez a hobbi, ez a szórakozás, ez az, ami belefér a büdzsébe, és mialatt gyűjtjük őket, még jól is szórakozunk. Végülis szereztünk néhány szép érmét, de a csalódottságuk leplezhetetlen volt, mert végül még a teáról is megfeledkeztek. :) Persze ezt szóvá nem tettük, csak sűrű köszönömök és viszlátok közepette távoztunk, mert tudtuk, hogy közben Pushpendra már biztosan vár ránk. És igen, nála kérés nélkül is kaptunk egy újabb kör teát, és a beszélgetésünk sem torkollt semmiféle kínos szituációba, mert Pushpendra az embert szereti bennünk és nem a pénzt a pénztárcánkban. :)
India nem rossz hely és az emberek nem rosszak, csak épp a turisták által kedvelt helyeken sokan elég keményen a pénzre mennek, és akkor még a durva átverős sztorikat, amiket hallottunk, nem is emlegettem. De megvan a másik véglet is, lehet találni igaz barátokat is, és őket nagyon meg kell becsülnünk. Ha ők nem lettek volna, ha őket nem találjuk meg, bizony lehet, hogy most keserű szájízzel gondolnék vissza Indiára. Így viszont: :) Köszönjük Nektek!!!

Vissza a Falra! Egyedül odafent a boldogságban

Mivel előző éjjel nem nagyon aludtunk, csak utaztunk, sétáltunk Agrában és harcoltunk a riksásokkal, eléggé le voltunk harcolva és ki voltunk purcanva. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy felmegyünk busszal Amerba, aztán meglátjuk mi lesz. Az lett, hogy Rahulék ismét nagyon szívélyesen fogadtak minket, és éppen, mint legelső látogatásunkkor, most is azzal kezdtük a náluk való vendégeskedést, hogy beájultunk egy a vendégeknek fenntartott szobájukba, és hosszú órákra elaludtunk. Ezen a napon nagyon már ki se mozdultunk, csak beszélgettünk kicsit a családdal és a főút melletti mobil ámlett árúst látogattuk meg, szinte már nosztalgiából. Próbáltuk kipihenni magunkat, mert tudtuk, hogy másnapra terveink vannak, amelyekhez hajnalban kell kelni.

Zita az elefántok házába ment át valamikor a napfelkelte időpontjában, én pedig futócipőt húztam. Várt rám A Fal eddig fel nem fedezett része. A nap mögöttem már ott vöröslött az ég alján, mikor megindultam felfelé a termetes lépcsőkön. Most a főúttól északra lévő, a város központjától ÉK-re található falszakaszra indultam fel. Ez rögtön meredeken kaptatott felfelé, a lépcsők tán fél méteresek is voltak, hatalmasakat kellett lépnem, hogy egyre feljebb és feljebb jussak. Futni nem bírtam, ahhoz még túl nyomott, álmos voltam, de talán még amúgy se ment volna ekkora lépcsőkön, azok után, hogy az idejét nem tudom megmondani, mikor futottam utoljára. Talán Goán… Nem, egyszer Keralán, Laciéktól is kimentem a partra! Ez a futás dolog sajnos ezen az úton leredukálódott a havi egy-két alkalomra. De hát ez van, élvezni kell ezt a keveset is! :) Most is ezt tettem, de még mennyire! A látvány leírhatatlanul fantasztikus volt. Ahogy értem egyre feljebb, úgy törpült el alattam a fal melletti mecset, melynek tornyai nemrég még a fejem felett magasodtak. Aztán a kilátás is úgy lett egyre szebb. Keletre a dombok között még köd ült a házak felett, dél felé pedig látszott a szemközti fal, amit a múltkor másztunk meg Zitával. Az erőd, mellette a kis tó, mögötte pedig a másik, a domb tetején lévő erőd, pedig egyértelműen uralták az egész látképet. Nekem mégis, valahogy az tetszett a legjobban, ahogy a szemközti fal kanyargott azon a kis hegygerincen, ami már önmagában is szép látvány lett volna.

Ahogy felértem a falszakasz sarkára, északra a távolban hőlégballonokat pillantottam meg. Bizonyára a napfelkeltét mutatták meg utasaiknak. Óóó, mi hány napig tudnánk utazni abból a pénzből, amit ők kifizettek a hőlégballonosnak azért a néhány percért… Amikor innen is éppoly szép a látvány, és még az is hozzájön az érzéshez, hogy a saját lábamon jöttem fel ide. Mégis, rajtam kívül csak egyetlen egy koreai emberrel találkoztam, őt leszámítva teljesen egyedül voltam a falon. Néha ilyenkor azt gondolom, nem a világ, hanem én vagyok a bolond, de aztán mindig újra eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem így van. Valahol, valamikor nagyon elvesztettük a szép és a jó iránti érzésünket, és ez alól én sem vagyok nagy kivétel. Ha most visszagondolok kicsit az elmúlt hónapokra, és az utazásunkra, meg kell, hogy állapítsam, hogy a legszebb élményeink mind csupa olyan dolgok voltak, amiket, ha akarnánk se tudnánk megszerezni pénzért. De mérni sem nagyon lehetne őket pénzben. Bátorság, szeretet, tisztán látás, inkább ilyen dolgok kellettek hozzájuk.

A fal legtetején, ahogy az szokott lenni, most is egy kisebb bástya figyelt, innen tekinthettem körbe. Meglepetten tapasztaltam, hogy innen fentről, épp a szemközti bástya mögül kilátszik a Jaipur melletti tó, és rajta a vízi palota, sőt mind e mögött látni az elterülő nagyvárost is. Megint azt éreztem, amit már leírtam talán itt is, és amit annyiszor beszéltünk már a barátaimmal a Hármashatár-hegy körül futva. Mit keres odalent abban a nagy tömegben az a kétmillió ember? Mit kerget? Hogy sikerült ezt összehozni? Miért üres az erdő és miért nem járja szinte senki a hegyeket?

Lefelé menet talán még meredekebb volt az út, mint jövet, komolyan oda kellett figyelnem, nehogy megcsússzak, mert akkor bizony valószínű szépen megindultam volna lefelé. Lent a fal egy háztetőben végződött, és úgy sajnos nem tudtam továbbmenni nyugat felé, mert egy szakaszon le volt szakadva a lépcső. Ha nagyon kerestem volna, biztosan találtam volna a hegyen át egy kerülőutat, vagy ha átmászok magán a falon, de ezt nem tettem, mert amiért jöttem, azt már megkaptam, sőt már többet is. A nap már magasan járt, és az erőd mögül tudom, hogy szembesütött volna, így onnan fotózni már nem nagyon tudtam volna, meg aztán már meg is fáradtam egy kissé, és tudtam, hogy Zita talán már vár rám otthon. Így aztán megkerestem a lejáratot a falról. Az egyetlen, amit találtam, egy kis udvarba vezetett le. A kapu nyitva volt, így ki tudtam osonni, ezért aztán még magyarázkodnom sem kellett. Bár kétlem, hogy azért nagyon furcsán néztek volna, mert az udvarukban vagyok, itt ez nem gáz, inkább csak azért néztek volna, mert egy fehér ember van az udvarukban! :) Hazafelé először disznókon, majd teheneken át vezetett az út, majd amikor kiértem a főútra, több tucat elefánt jött szembe velem. Az elefántházakból igyekeztek az erődhöz, hogy dolgozhassanak, hordhassák fel a turisták párjait 900 rupiért az erődbe.

A lépcsős kútnál, kecskék között

Zita épp akkor érkezett vissza az elefántoktól, amikor én is a falról. Reggeli után együtt is elindultunk Amerba, hogy felkutassuk azt a bizonyos „Stairwell”-t, vagyis a híres lépcsős kutat. Menet találkoztunk egy elefánttal, akinek a lovasa éppen vásárolt valamelyik kis boltban. Az állatot úgy parkolta le, hogy az fejjel szinte bent volt a boltban. Mindeközben az elefánt gazdája nem volt a színen, így az egész úgy tűnt, mintha az elefánt maga szeretne valamit vásárolni. Ez számunkra olyan látvány volt, amin nem bírtunk nem mosolyogni. :) Aztán az se volt gyenge amikor az utcát egyszerre lepte el bringás, busz, autó, tehén, középen egy elefánt, és persze mindez az Indiában szokásos kavalkáddal fűszerezve.

A kutat egy kisebb bolyongás után megtaláltuk, és valóban lenyűgöző volt. Nem csak maga a lépcsőrendszer le a vízhez, hanem körülötte az épületek, a sarkokban a kis pihenők, a szomszédban a hindi templom, egy kis külső lépcsős torony, a távolban az erőd és díszes bástyái. Szóval ez is egy varázslatos hely volt, annak ellenére, hogy errefelé sem kószált sok féle nép. Közvetlen a kút mellett egy patakmeder található, ami természetesen tele volt hányva hulladékkal. A kúthoz már senki nem járt, növények nőttek a vízben, és még a kecskék sem mentek le inni olyan mélyre. Utóbbi állatok a semmiből tűntek elő, és úgy vonultak végig a területen, hogy azon nem bírtunk nem mosolyogni. Vicces egy kinézete van ennek a kecskének! :)

Visszafelé egy kis boltban szert tettünk néhány viszonylag ritka 10 rupis érmére, és megebédeltünk egy már ismert kis étteremben. Hazafelé a teás standok pénztárait kutattuk fel érmék után és találtunk néhány nagyon régi, nagyon egyedi pénzérmét. Jó szórakozás ez az érmegyűjtés, és Indiában különösen jól lehet művelni, mert rengeteg féle-fajta érme van, és ez államonként változik. Ugyanakkor a nagyon apró Paisa-sokon kívül mindent mindenütt elfogadnak. A Paisa-t a váltópénzt a nagyobb városokban már állítólag nem fogadják el, de vidéken még él, és működik. De egy érméből is van vagy 3-4 fajta, legalábbis volt, hogy nekünk sikerült találni ennyit.

Zita szőrén üli meg az elefántot – Séta az elefántok fürdőjéig

Mindezzel még mindig nem volt vége az Ameri kalandoknak, mert az elefántlovagolás még csak ezután jött. Zita ezt legutóbb félt megkérdezni, de most, lévén utolsó lehetőség, megkérdezte Rahult, szabad-e felülni Lácsmira? Zita először nagyon elkeseredett, mert Lácsmi gondozója azt mondta, délután Lácsmi Safarira megy, a hátán az újonnan érkezett, fizetős amerikai turistákkal, és ez Zita számára azt jelentette volna, hogy nem fog tudni felülni szeretett elefántjára, most már talán soha. A sors azonban nem így rendezte a dolgokat, mert Lácsmiról tudni kell, hogy a legnagyobb elefánt mind közül Rahul elefántházában, ami azt jelenti, hogy már az erdőben sem fér el a hátával az amerikaiakkal, mert egyszerűen túl magas, és nem fér át az ágak alatt! :) Vagyis nem Lácsmi megy velük a Safarira, hanem egy másik elefánt. Lácsmi fürödni megy, és Zita felülhet rá – magyarázta Rahul. Látnotok kellett volna Zitát, olyan boldog volt, hogy majd kiugrott a bőréből. Aztán pedig majd meg őrült Lácsmi hát szőrétől, merthogy Zita rövidnadrágban ült fel Lácsmira, és az elefánt hátán lévő vastag, erős szőrszálak nagyon szúrták Zita lábát. Persze ettől még végig fülig ért a szája Zitának, több kilométeren keresztül, merthogy az elefántok fürdőhelye nem ám a szomszédban volt, sétáltunk hozzá vagy 3km-t. Lácsmi meg én, merthogy Zita és a gondozó Lácsmin ültek.
Az elefánt nem autó, saját személyisége és akarata van, így történt, hogy egyszer csak letért az útról, és az út menti egyik fáról leszakított egy nagyobb darab ágat. Ezt aztán cipelte még magával egy jó darabig az ormányával, és közben észre se vettem, de szép lassan eltüntette róla a zöld részeket. Mind megette és már csak a vastag száraz ágat cipelte tovább, mintegy hóbortból. Az ág akkora volt, hogy ha olyat gondol, és valakihez hozzávágja, könnyedén meg is tud vele ölni valakit. Így keltünk át a Delhibe vezető kétszer két sávos főúton is, hogy aztán a túloldalt még jó 500 métert megtegyünk az elefántok fürdőjéig. Ez nagy műsor volt, mert itt több elefánt is volt, és voltak olyanok, akiket a gondozójuk csak úgy beengedett szabadon a vízbe játszani. Azok dörgölőztek egymással, vizet és sarat dobáltak az ormányukkal, lerombolták a tó partját képező sárfalat, vagy csak egyszerűen beledőltek az 1-2 méteres vízbe, és szemmel láthatóan nagyon élvezték az egészet. Lácsmi nem volt ilyen szerencsés, mert a gondozója folyamatosan nyúzta, és mindig azt akarta, hogy forduljon arra az oldalára, amelyikre ő szeretne. Rahul szerint ez nem jó taktika, mert előbb hagyni kell az elefántokat egy negyed órát, hagy élvezzék a szabadságot és játsszák ki magukat a vízben, és aztán lehet őket befogni és irányítani.

Csakhogy az elefántok nagyon élvezik a vizet és Lácsmi különösen akaratos még az elefántok között is, így lehet, hogy ha szabadjára engednék, órákba is beletelne, mire újra tudnának vele kezdeni valamit. :)

Visszafelé éppen ezért már nem elefántháton jöttünk, mert akkor valószínű lekéstük volna az utolsó buszt is Delhibe ezen a napon. Először sétáltunk, majd stoppoltunk. Egy motoros hamar felvett minket és eldobott minket Rahulékig. Ott lezuhanyoztunk, felmartuk a sok táskát, majd elbúcsúztunk és kisétáltunk a buszokhoz. A kezdeti káosz után 20 perccel végre megállt nekünk egy busz, amiben helyet kaphattunk elől a sofőr mellett. Még naplót is tudtam írni, amire igazán nem számítottam. Igaz, a nagy zötykölődés és a nem éppen ideális körülmények valószínűleg a minőség rovására mentek, de legalább haladtam kicsit a lemaradásommal. Már késő este volt, mire megérkeztünk Delhibe. A Chandannal megbeszélt helyen lepattantunk a buszról, majd kialkudtunk egy kevésbé fájdalmas árat Chandan otthonáig a riksásoknál. Fél óra alatt átrepített minket a fickó fél Dél-Delhin 80 rupiért, és ezt az árat még Chandan is megcsodálta.

Február 19-én reggel búcsúztunk el Chandantól és ezen az estén, április 18-án öleltük meg Őt újra. Pontosan két hónapig tartott az Indiai „hátizsákos” körutunk. Nehéz összefoglalni, ezért most nem is teszem meg! :D

Nyolcan egy 150 köbcentis riksában

Khajuraho-ról ugyan olvastunk, de minden bizonnyal kihagytuk volna, ha egy Yogendra Singh nevezetű CSer nem invitál meg minket erre a helyre. Az illetőről később másoktól is jókat hallottunk, igaz, végül nem sikerült összefutnunk vele, ellenben Khajuraho-t nagyon élveztük, ezért nem bántuk meg, hogy itt töltöttünk szűk két napot.

A Varanasiból Khajuraho-ba teleportáló vonat már teljesen más volt, mint amit délen megszoktunk. Vagyis kaptunk helyet valamiféle másodosztályú VIP/turista részlegen, mert viszonylagos tisztaság volt, és egy rendőr aláíratott velünk egy papírt, hogy ne fogadjunk el senki idegentől ételt-italt és nagyon vigyázzunk a holminkra és egymásra. Ehhez ő is hozzátett azzal, hogy bezárogatta a vagon ajtóit és semmilyen idegent, köztük árusokat sem engedett fel a vonatra. Ezt mi egy kicsit bántuk, mert már hozzászoktunk, hogy jönnek az arcok és mindenfélét kínálnak, nekünk megmozdulni sem kell, sőt felszállhatunk a vonatra úgy, hogy gyakorlatilag nincs nálunk étel. Most is ez történt néhány kekszet leszámítva, ezért aztán bajban voltunk. Persze csak, amíg ki nem találtuk, hogy a Kindle-n keresztül bevizsgáljuk az indiarailinfo.com-on a vonat megállóit. Egy helyen 25 percig állt a vonat, így már csak ezt a helyet, és azt este 10 órát kellett kivárnunk, amikor is én lepattantam, elrohantam pár száz métert a peronon a következő bódéig, és bevásároltam élelemből.

A vonatunk megint valami veszett korán, hat órakor dobott ki bennünket a hálókocsis gyomrából. A vasútállomástól még 8km-re volt Khajuraho, így kénytelenek voltunk egy riksát felbérelni. Ezt hetedmagunkkal tettük, más turistákkal szövetkezve ketten ültünk elől srácok, öten pedig hátul a táskákkal a lányok. Őrülten festhettünk, de bizony élveztük, mert a hűs reggeli menetszélben igazán érdemes volt kibírni ezt a pár perc nyomort, így cserébe csak 20 rupi volt fejenként a „távolsági fuvar”.

A faluszéli templomok, és az élet körülöttük

A szállásfoglalás és a reggeli után úgy döntöttünk, hogy vasúti fáradstág ide vagy oda, nem alszunk bele a napba, mert az állítólag csak megborítja a bioritmust, hanem bicikliket bérlünk és nekivágunk Khajuraho felfedezésénék. Olyannyira belejöttünk a bringázásba – vagy inkább annyira nem sikerült felmérnem az útikönyv térképén a távolságokat, hogy rögtön az egyik legtávolabbi templomhoz lyukadtunk ki. Ja, igen, elfelejtettem említeni, mi az, ami idevonzott minket. A templomok, igen, már megint – még mindig! Khajuraho arról híres, hogy itt vannak a legpompásabban kifaragott kőszobrok a kb. 1000 éves templomok falaiban, és emellett rengeteg az olyan templom, aminek az oldalában ezek a szobrok különböző erotikus jeleneteket ábrázolnak. Egyébként mint általában, istenekről, hősökről, igazi és mitológiai állatokról és a hozzájuk kapcsolt történetekről szólnak ezek a szobrok. A templomokat három részre osztották, vagy a nyugati „fenced enclosure” a körbekerített fizetős rész, van a déli csoport, és a keleti csoport. Mi utóbbiakat indultunk el először felfedezni.

Az első templom, amit felfedeztünk, a Varnana templom volt, valamelyik isten törpe reinkarnációjának építettve, kb. 1000 évvel ezelőtt, mint ahogy a legtöbb templom errefelé. Az épület – megint csak, mint minden templom errefelé – egy magas kőalapzaton van, ahová lépcsővel lehetett felmenni. Innen volt még néhány lépcsőfok befelé a templomba és rendszerint ezek előtt a lépcsők előtt kellett levenni a cipőt. A nagyobb templomoknál azonban ez a néhány utolsó lépcső nem néhány volt, hanem sok, és ilyenkor bizony szinte már szagoltuk az égett bőrt a talpunkról, annyira forró volt a lábunk alatt a kő, így igen izgalmas másodpercek voltak azok, mire visszaértünk a papucsainkhoz. Ez a Varnana templom egyébként tényleg nagyon szép volt, kívül rengeteg gyönyörű, részlet gazdag szobor díszítette, és már ezek között is fel lehetett fedezni egy két szerelmi jelenetet. Egyébként meg a kilátás is pazar volt a templom kőemelvényéről: a távolban gyönyörű fák látszottak, és egy út kanyargott. A tájban pedig zajlott az élet, egy-két traktor jött-ment, lovak legeltek, asszonyok cipekedtek valamit a fejükön, egy ember az állatait terelte. Igazából ez a látvány engem jobban meggyönyörködtetett, mint maga a templom. :) Azért az se volt rossz, de nekem így volt igazán kerek, hogy a környezetében ezt is láthattam.
A következő templom a Javari nevezetű volt, épp csak pár száz méterrel odébb. Amikor az útikönyv térképét jobban szemügyre vettem, ki is szúrtuk, még a Varnara templomnál állva, így aztán ki is néztük a mezőt, hogy átvágjunk rajta. A fáig ami alatt a tehénszar kupacokat szárították, még nem is volt gond, de aztán egy saras kis patakot is kereszteznünk kellett, ahol már le kellett szállnunk a bringákról. A templom kapujánál lezártuk őket és bementünk. Ez a templom nagyon hasonló volt az előzőhöz, csupán kicsit karcsúbb volt de ugyanolyan részletgazdag és gyönyörű. Bent fel tudtunk ülni egy kőperemre és onnan csodálni a templom belsejét, ami egy kicsit szerényebb volt, mint odakint, de még így is gyönyörű. Engem persze megint a szomszédos mezőn legelő vízi bölények és madárbarátaik élete kötött le, mert az a látvány számomra igen csodás volt, különösen azokkal a szép fákkal. Ezen a helyen összefutottunk egy kb. 13 éves forma sráccal, aki elsőre nagyon szimpatikus volt nekünk, mert jól beszélt angolul, és nem nyomult, nem akart ránk sózni se terméket, se szolgáltatást. Sőt, amikor kérdeztem, hogy mi érdekli, azt mondta, hogy az üzlet nem, ellenben ahogy a szülei is, a földet akarja művelni, hisz itt élnek a faluban, méghozzá a földből és az állatokból. Rövid idő után meg is hívott minket az otthonába, amire örömmel mondtunk igent, gondolván, hogy na végre, Indiában is lesz végre még egy ilyen spontán, az utcáról meginvitálós ismeretségünk. Mert ha jól emlékszem, ilyen nem volt Hoshiarpur és Ramanék óta. Néhány kisebb, a turisták által kétlem, hogy sokszor járt utcán keresztül követtük a srácot, aki egy gyönyörű szép Hero kerékpárral volt. Meg is jegyeztük, hogy el kéne tekernie egyszer Varanasiba, négy nap alatt megjárná és fantasztikus élmény lenne… De azt hiszem nem vette a lapot. Az otthonában pedig egy perc után elkezdtek nekünk termékeket kínálni a szülei, amitől kényelmetlenül kezdtük érezni magunkat, ezért nem sokkal később mondtuk is hogy mennünk kell. Lehet túlzásba visszük ezt a sétáló pénztárca érzést, de az is igaz, hogy ezt nekik, az indiaiaknak köszönhetjük. Körbekerekeztük még a környéket, de nem találtunk több igazán érdekes dolgot, így visszamentünk Khajuraho központjába. Találtunk egy lassist, ahol olyan, de olyan finom kókuszos-citromos lassit ittunk, hogy azt eztán többször meg is ismételtük, amíg Khajurahoban voltunk.

A nyugati templomok – 18+ :)

A finom lassi után eldöntöttük, hogy van még bennünk elég lendület ahhoz, hogy ezen a napon bemenjünk és még élvezzük is a fejenként 250 rupiba fájó Western Fenced Enclosure-ba, ahol a legszebb templomok és azok falain a legdurvább szex jelenetek vannak. Így hát ledöntöttük a sztendereire a hűséges Hero kerékpárjainkat és megvásároltuk a jegyeket – amik amúgy, ha indiaiak lennénk, csak 10 rupiba kerülnének! :o Lehet, hogy én vagyok a rossz, de nekem ez fáj. Akkor már legyen inkább megállapítva az adott állampolgár országának GDP-je alapján a jegyár, vagy valami. Ne csak „Indian: 10 Rupee” és „Foreigner: 250 Rupee” legyen! :)

Bent sok érdekeset láttunk, többek között sok nagyobbnál nagyobb templomot. :) Ki nem találtátok volna. Némelyik előtt volt egy kis kápolnaszerű épületben egy „Nandi” vagyis bika, vagy egy nagy vaddisznó szobor. Utóbbihoz nem tudom, mit szóltak a muszlimok, amikor erre jártak, de Zita mindenesetre megszeretgette a szép vaddisznót helyettük is: nyomott egy nagy puszit a nagy lapos orrára. :) Rögtön az első templomon, ami a bejárattól balra található, megtaláltuk a legdurvább erotikus, sőt annál már durvább jeleneteket. Szerintem van olyan is köztük, ami fizikailag kivitelezhetetlen, vagy ha mégis, az inkább számít már extrém tornának, mint szeretkezésnek. Amúgy a szobrok a legszolidabb alsó mellfogásból a pettingen át a legnyakatekertebb pózokon át mindent bemutatnak, egyetlen egy helyen még egy ló is szerepel az egyik ilyen szobron. És ezek ezer évesek, és egy templomon vannak! :) A legdurvább jeleneteket egyébként nem könnyű megtalálni, mert nem magán a templomon vannak, hanem az előbb említett templom nyugati talapzatának oldalában. Egyébként, ha elvonatkoztatunk a témától, akkor azt is érdemes megjegyezni, hogy ezek a szobrok elképesztő részletgazdagok és nagyon szépen kidolgozottak, na és persze rengeteg van belőlük a templomok külső felületein. Ja, és mielőtt megszóltok, hogy miket nézegetek és fényképezgetek én a nászutamon, ki kell jelentenem, hogy a fotók túlnyomó részét Zita készítette, sőt, az ötlet is az övé volt, hogy ide jöjjünk – persze én sem ellenkeztem. :) Persze érdekes szobrok ide vagy oda, nem csak ezért jöttünk Khajurahoba, sőt, ha csak ezeket látjuk, akkor igen unalmas lett volna itt – de nem így volt, mert ez csak egy volt a rengeteg izgalmas dolog között, amivel itt találkoztunk.

A templomokat sorra vettük, és mindegyiket bevizsgáltuk, de igazából sok különbség nem volt köztük, mert így most visszaemlékezve nem is tudnék egyet sem felsorolni. Ha csak nem ilyeneket írok, hogy „egyik nagyobb volt, mint a másik”. :)

A parkban egyébként még sokkal szebb és hatalmasabb templomok voltak, mint odakint, ezért nagyon jól tettük, hogy ilyen sorrendben látogattuk meg a templomokat, mert ha először jövünk be ide, utána a kinti templomok már nem sok újat tudtak volna nyújtani. Így viszont pont nagyon jó volt.

Hagyományos kerékpár Indiában

Miután túltettük magunkat ezen a parkon és a vele járó néhány száz erotikus jelenetet ábrázoló templomszobron, gyorsan meglátogattuk a szemközt lévő múzeumot is, mert tudtuk, hogy a parkba kiváltott jegyünk csak azonos napon érvényes ide is. A lovainkon közlekedtünk, és ezek a paripák annyira megtetszettek nekünk, hogy Zita elkezdett apró videó snitteket felvenni a kerékpár részleteiről, és ahogy azok működnek, kinéznek. A vége az lett, hogy részben saját magunk szórakoztatására is, összevágtunk egy kis videót az egészből. Mi tényleg jól szórakoztunk közben, úgyhogy már ezért is megérte. Reméljük, azért Nektek is tetszik! :)

Végre nem valami elrontott MTB utánzatot béreltünk, hanem igazi, masszív kerékpárt, olyat, amivel a helyiek is közlekednek, amit arra terveztek, hogy kibírja az indiai viszonyokat. Pl. ha valaki 50 kilós zsákot szállít rajtuk, vagy több napi tűzifát, vagy egy fél családot.

A múzeum egyébként teljességgel felejthető volt, nem is értem, milyen létjogosultsága van a park mellett, hiszen semmi újat nem nyújt azután, hogy láttad a parkot a nagy templomokkal és a rengeteg szoborral. Lehet azokat a szobrokat tették be ide, amelyeknek nem találták meg az eredeti helyét a templomokon. :) Az mondjuk vicces volt, ahogy megérkeztünk, és a jegyellenőr a biztonsági őrrel a kőpadlón ülve ebédelt, miközben lekezelte a jegyeinket. Itt Indiában nem sokan szofisztikálják túl a dolgokat: nem használnak asztalt, székeket, evőeszközöket, cipőt, babakocsit, pelenkát, wc papír helyett vízzel nyomják – ezek mind a nyugati ember huncutságai, de itt a szubkontinensen úgy cirka egymilliárd ember nagyon jól el tud lenni nélkülük. :) A többiek már elnyugatiasodtak, csak még nem teljesen. Azért még beszuszakolódnak nyolc-tízen egy 150 köbcentis riksába, vagy két-háromszázan egy vonatvagonba, és elalszanak simán egy fél napot a vasúti váró padlóján század magukkal. Ez Európában még nem hiszem, hogy divat lesz, amíg nem szalad fel az ezres nagyságrendekig a benzin ára, szóval aki Indiában nyugati életmódot „követ”, azt se úgy kell ám egyből elképzelni, mint egy nyugati embert.
Na de kanyarodjunk vissza a déli dzsáin templomcsoporthoz, amiket következőnek látogattunk meg. Igazából ezek sem nyújtottak sok újat, de amire emlékszem, az az, hogy útközben négyen kínáltak marihuánát nekem, ami már egy kicsit idegesítő volt. Amúgy is fáradt voltam, plusz az indiaiak folyamatosan jöttek valamivel. Amikor az egyik megkérdezte, hogy azért vagyok-e ilyen fáradt, álmos képű, mert be vagyok tépve, majdnem visszaválaszoltam neki, hogy nem, nem azért, hanem azért, mert Te vagy valamelyik barátod minden fél percben odajön, hogy „Háló-háló”, meg „Hello my friend” és „Do you smoke?”, amikor én az ég világon nem szeretnék már mást, csak egy kis békét és nyugalmat magam körül. De végül ezt magamba tartottam, és csak elhajtottunk inni egy üdítőt. Persze a boltos megint kedves akart lenni, és kikérdezett minket arról, amiről már vagy egy tucat ember ezen a napon (kik vagyunk, honnan, stb…), úgyhogy végül… Végül megfáradtunk alaposan ennek a napnak a végére, de azért szép volt és a szépre kell emlékezni. És ezek az emberek sem akartak rosszat, valaki csak egyszerűen érdek nélkül kedves akart lenni, és tudom, hogy nem lehet letölteni 1,3 milliárd indiainak, hogy ha csak kedvességből, kíváncsiságból akar leszólítani egy turistát, akkor ne tegye, mert aznap előtte már sokan mások megtették és a turistának már elege van ebből… Szóval inkább törődjünk bele, hogy ilyen India, és próbáljuk meg ezzel együtt szeretni. Haha, de könnyű leírni! :)

A Föld napja

Következő nap este ment a vonatunk, és mivel mindent kipipáltunk első nap Khajurahoban, ezen a napon már csak lazítottunk. A hotelban 24 órás checkout volt, ezért korán el kellett hagynunk. A cuccainkkal felmentünk egy tetőtéri étterem fedett részére ahol jó hűvös volt és voltak konnektorok. Én itt naplót írtam, Zita olvasott és mindenfélét tett-vett, néha pedig egyikünk kiszabadult mint valami partizán és elintézett ezt-azt, pl. szereztünk szép új érméket – mert ekkor már nagyban elkezdtük gyűjteni őket – vagy szereztem kartonlapot, amire Zita aztán szépet festett és így üdvözöltük a nyárlőrinci ovisokat a Föld napja alkalmából. Hamarosan képeslapot is kapnak tőlünk a plakátpályázat győztesei! ;)

Mivel napközben összefutottunk azokkal a fiúkkal, s lányokkal, akikkel idefelé jöttünk a riksával, és kiderült, hogy ők is ugyanarra a vonatra váltottak jegyet elfelé, mint mi, megállapodtunk, hogy ismét együtt riksázunk ki a vasúthoz. A jól megszokott hetes fogat, plusz a pilóta ugye, az már nyolc! :) Igazam van, nem? De! Kilenc!

Reggeli csónakázás a Gangeszen

A sarnathi napot egy igazi sűrű, mozgalmas, hosszú teli nap követte Varanasiban. Még előző nap éjjel a tetőteraszi éttermünkben vacsorázás közben megbeszéltük Gabriellel, hogy reggel 6-kor találkozunk az Assi Ghats-nál, és már egy a Gangán úszó csónakból nézzük végig a napfelkeltét. A baj csak az volt, hogy amit én a GPS-ről napfelkelte időpontjának olvastam (6:38) az valójában a naplemente ideje volt. Ezért amikor felkeltünk háromnegyed hatkor, már világos volt, amin csodálkoztunk. Kiérve a Gangesz partjára újra megnéztem a GPS adatait, és ekkor szembesültem a hibámmal. Nagyon nem keseredtünk el, mert a nap azért még alacsonyan járt, és az az időszak, amikor a legszebb arany fényében árasztja el a világot, még előttünk volt. Siettünk az Assi Ghats-hoz, ahol hamar megtaláltuk Gabrielt. Ittunk gyorsan egy csájt, hogy azért mégis magunkhoz térjünk, majd elkezdtünk küzdeni a csónakosokkal az áron. Kb. 10 percbe tellett, mire egyikük elvállalta, hogy elvisz minket a Main Ghats-ig és vissza 150 rupiért. Persze ehhez háromszor el kellett sétálnunk. :)

A csónakázás a Gangeszen fantasztikus élmény volt így kora reggel, és szerintem senkinek sem szabad kihagyni, aki Varanasiba érkezik, mint turista. A kora reggeli órák ideálisak, mert ekkor süt szemből a nap, gyönyörűek a fények, ugyanakkor nincs még meleg, és az élet is nagyban zajlik a folyóparton. Nem tudom, milyen napközben, de mi rengeteg érdekes dolgot láttunk, és ezek csodaszépek voltak. Először is rengeteg ember fürdött és imádkozott a partokon. Ugye a Gangesz az indiaiak legnagyobb szent folyója, ezen belül pedig Varanasi szintén egy nagyon nagy zarándokhely a Gangesz partján. Aztán az emberek nem csak fürödtek, hanem mostak is a Gangeszban. Egy ferdén lerakott kőlaphoz csapkodták a ruhákat, vagy ugyanerre a kőlapra lepakolt ruhákat püfölték egy vastag bambusz bottal. A kimosott ruhát sokszor hatalmas nagy területen teregették ki a betonra, láttunk több tíz négyzetméteren kiterített lepedőket. Találgattunk, hogy hogyan lehet ennyi ruha együtt, és arra jutottunk, hogy talán valami óvodáé, vagy kórházé lehet. De nem csak munka és imádság folyt a Ghats-ok mentén, még egy tollaslabda pályát is felfedeztünk a lépcsők között. És valóban, ha belegondolunk, bármely más labdás játék elég fáradtságos lenne, hisz amennyiben messze száll a labda, sokat kell érte lépcsőzni, méghozzá elég meredek lépcsőkön. Bár kétlem, hogy az ilyesmi zavarná az indiaiakat.

VIDEO GANGA 1 – Hamarosan…

A part menti épületek is érdemelnek néhány szót, mert bizony azok is nagyban hozzájárultam a pompás látványhoz. Némelyik csak egy koszos gyárépület oldalának tűnt, mások viszont úgy néztek ki, mint egy kisebb palota, díszes borítással, tornyokkal. Az összkép a felkelő nap fényénél valóban csodálatos volt, és éreztette velünk, hogy nem akárhol vagyunk. Aki szeret fotózni, kedveli az indiai kultúrát, és értékeli az élettel teli képeket, annak egy ilyen reggeli csónakázás több mint tökéletes túra csodálatos fényképek elkészítéséhez. Nem fér bele az összes jól sikerült fényképünk ebbe a bejegyzésbe, de ha a honlap jobb oldal megkeresitek a fényképeink kategorizált listáját, India, Uttar Pradesh és Varanasi alatt találtok még többet. Mi, amíg csónakáztunk, folyamatosan kattintgattunk, vagy Zita vagy én mindig kézben tartottuk a fényképezőt, mert bár az emberünk evezve lassan haladt a hajóval, nekünk sokszor még ez a tempó is gyors volt. Akkor nem jutott eszembe, de most hogy így felidézem, gondolatban magam mellé képzelem Szakáll barátomat, ahogy megvadultan és boldogan kattintgat a nagy kilós tükörreflex fényképezőgépével. Szőr, ha egyszer errefelé visz az utad, Varanasit, és a hajnali csónakázást a Gangeszen ki ne hagyd! :)

Miután megfordultunk a színes, emberektől és hajóktól zsúfolt fő Ghats-nál, végre volt időnk jobban megnézni mindent, és nem csak a fotózásra koncentrálni. Itt láttunk egy csónakot, ami ugyan lepukkant volt és kopott, de az egész teste be volt festve, méghozzá egy hirdetéssel. A tetején főleg asszonyok utaztak, rogyásik volt rakva emberekkel a csónak, valószínű valami szállítmányért vagy termékért mentek, mert sokak fején ott volt az a kis rongy darab, amit akkor használnak, amikor a fejükön cipelnek valamit. Visszafelé, még láttunk néhány új dolgot is, ilyen volt néhány horgászó ember. Ők nem ismerték a horgászbotot, pusztán a kezükben tartott damillal horgásztak, azt, hogy milyen sikerrel, már nem láttuk. Aztán volt még egy érdekes dolog, egy oldalára fordított fekete csónak. Azért volt fekete, mert egy ember éppen ekkor kente be kátránnyal a belső felületét. A művelethez nem használt ecsetet, hanem megint csak a puszta kezét.

A Nana és a vasútállomás rendőrségén

Oldalakat lehetne még áradozni erről a szűk másfél órás csónakázásról, de most nem teszem, hanem inkább lassan továbbhaladok. A képek úgyis többet mondanak, ha pedig ennyi sem elég, akkor már csak egyet tudok mondani: álmodjatok, gyűjtsetek rá, gyertek, és tapasztaljátok meg magatok is! :)

A csónakázás után még mindig nagyon korán volt, ugyanakkor már annyi mindent láttunk, hogy úgy éreztük, régen ébren vagyunk, és lehetne akár dél is, holott még reggel 8 óra sem volt. Elkísértük Gabrielt egy netcaféba, majd beültünk egy igen kellemes helyre reggelizni. Nagyon megkedveltük ezt a helyet, mert helyben sütött kenyeret adtak a rántottához, és bőséges mézet. Innivalónak pedig találtunk egy új csodát, a Nanát. Ez az ital már kinézetében sem akármilyen, ugyanis a színe erős zöld. Ez az apróra darált mentaleveleknek köszönhető. Ezen kívül van még az italban citrom, és gondolom cukor is, mivel édes volt. Mindezt jéggel, és mondjuk cukor helyett mézzel fogyasztva kiváló nyári frissítő, ami azt hiszem, egészséges is. Az ilyen apróságok miatt is nagyon élvezzük az utat, mert ezektől is gazdagodunk, és már előre elképzeljük, hogy otthon mentát is fogunk tartani (ez nem nehéz, talán még egy lakás erkélyén is működhet cserepekben) és a forró nyári napokon elkészítjük a Nanát, és… milyen jó lesz újra ilyet inni, s visszaemlékezni ezekre a napokra.

Azért ezek a napok közel sem voltak tökéletesek, mert tökéletes nem létezik, különösen Indiában nem. Persze mindenhez lehet pozitívan viszonyulni, de ha nem baj, megemlítek egy negatív eseményt is, mert ehhez a naphoz ez is hozzá tartozott.

Chandan megkért minket, hogy látogassuk meg a Varanasiban élő nővérét és családját egy ebéd vagy vacsora erejére. Mi ezt a napot néztük ki, méghozzá ebédhez, mivel tudtuk, hogy este újra programunk lesz. Szépen el is mentünk a riksával a főpályaudvarhoz, hogy ott átszálljunk, ahogy Chandan nagyon ügyesen meghagyta nekünk. Miután fizettem a riksásnak, azt vettem észre, hogy Zita kiabál és fut egy férfi után. Nem láttam, mi történt, de persze az volt az első, hogy én is utánuk eredtem. Flip-flopban voltunk, de így sem kellett sok, hogy utolérjük a fickót. Látatlanban is leordítottam fejét, és Zita egy szép csattanós pofont is elhelyezett az arcán, és én csak ezután tudtam meg, hogy mi is történt valójában. A pasi megfogta Zita mellét, majd még mindehhez vigyorgott is egyet, mire Zita utánaeredt. Mikor ezt megtudtam, újra a fickó után eredtem, mert időközben útjára engedtük. Ezt az akciómat már látta egy rendőr is, aki intett, hogy mit csinálok / ne csináljam. Mire én szóltam, hogy inkább jöjjön és ne beszéljen, mert a feleségemet fogdosta az az ember! Két perc múlva négyesben sétáltunk a pályaudvaron található rendőrségre, a rendőr az emberünket hátul, a feneke felett az övénél fogva vezette. Ekkor kicsit elgondolkodtunk, hogy kell-e ez nekünk és kell-e ez még az emberünknek, nem tanulta-e meg máris a leckét? Ki tudja, meddig fog ez tartani és mivel jár nekünk? Visszaút már nem volt, ezért egy gyors telefont megengedtem Chandannak, hogy szóljon a nővérének, hogy késünk egy kicsit, mert történet van. Beletörődtünk, mondván, hogy már tenni úgyse tudunk mit ellene, na meg különben is, ha már megjártuk a rendőrséget Iránban és Pakisztánban is, akkor nagy kár lenne kihagyni Indiában, nemde bár? :) Bent a rendőrségen minket senki nem kérdezett, csak álltunk mint a tök, a rendőrök meg magyaráztak egymásnak, és az emberünk is magyarázott nekik. Itt arra gondoltam, hogy most nagyokat lódít az emberünk és kitalál valami történetet, így elmennek a dolgok rossz irányba, és a végén még mi kerülünk bajba, mert felpofoztuk ezt a gyökért, ezért hangosan megkérdeztem a rendőröket, hogy kíváncsi-e valaki a mi verziónkra is, avagy az igazságra? Erre leintettek, hogy maradjak nyugton. Hmm… Mi a franc történik? Egy perc múlva behívtak a rendőrkapitány irodájába minket, ahol a kapitány szívélyesen köszöntött, és hideg, palackos szűrt vízzel kínált minket. Nemsokára az emberünket is bevezették, de vele már nem bántak ilyen barátságosan, ellenben a kapitány mellé vezették, akivel elkezdtek beszélgetni. Az egyik mondatnál a kapitány arca elváltozott, és elkezdte ütni az emberünket a fején. Na ha eddig nem, most tisztán látszott rajta, hogy már alaposan megbánta azt a tapizást. De mi is, hogy idáig vittük a dolgot, mert akármit is tett, szörnyű volt nézni, ahogy a nagydarab rendőrkapitány üti a fejét. Ezért szóltunk is, hogy elég lesz, elég büntetést kapott már. Később azt is kértük, hogy ne büntessék még tovább, ne verjék tovább és pénzre se büntessék meg. Zitának különösen rosszul esett látni, ahogy „miattunk” egy embert vernek. Megkérte a kapitányt, hogy csak annyit mondjon el az embernek, hogy csak azért, mert Zita fehér, és nem száriba öltözik, az még nem azt jelenti, hogy megengedhet magának ilyeneket vele szembe. Zita egyébként egyáltalán nem öltözött kihívóan, hosszú szoknyában volt és a felsője felett még viselt egy fekete kendőt is, ami befedte a vállait.

Később, amikor kifelé mentünk, még láttuk, ahogy az ember kipakolta az összes cuccát egy pultra átvizsgálásra, a pult túloldalán lévő rendőr pedig felülről üti a fejét. Ezt megint rossz volt látni, és megint megkértük a rendőröket, hogy ne üssék már tovább az embert, és máshogy se büntessék. Ők ezt megígérték, és mondván, hogy ez az ő dolguk és mi most fáradjunk dolgunkra, nem tudjuk, mi történt a továbbiakban. Zitát nagyon felzaklatta a dolog, egész nap és még másnap is láttam rajta, hogy megviselte ez a dolog. Mondta, hogy nem is a fogdosás maga, hisz jól felpofozta a hapsit; hanem ahogy a rendőrörsön az igazságszolgáltatás nevében bántak a férfival. Csak úgy csöndesen kérdezte meg tőlem Zita az este folyamán, hogy “ha azt mondom, hogy meg is erőszakolt és elvette 1000 dolláromat, akkor még azt is elhiszik, csak mert fehér nő vagyok? Nem volt kicsit egyoldalú ez az igazságszolgáltatás?” Később arra is gondolt, hogy mivel nem értettük, mit beszél a férfi a rendőrkapitánnyal, lehet, hogy ott elhangzott a vallomás, és innentől már ment minden a maga útján, úgy, ahogy ez náluk szokás.

Egyébként érdekes volt látni, hogy működik itt a „büntetés végrehajtás”, és megkockáztatom, hogy az indiai körülmények között ez a leghatékonyabb módszer, persze csak mindaddig, amíg a rendőrök nem okoznak vele maradandó károsodást a bűnösben, és amennyiben az tényleg megérti, hogy mi rosszat tett és miért. Esetünkben ez utóbbi biztosan megvolt, és reméljük az előbbiben is sikerült féken tartani magukat a rendőröknek. Akik egyébként nem tűntek állatoknak vagy őrülteknek, a rendőrkapitány egy nagydarab, tekintélyes alak volt, és úgy tűnt, ez a módszer bevett szokás errefelé.

Chandan testvére, Smita családjánál

Ezek után kicsit zaklatottan, de folytattuk az utunkat egy shared riksával Smita-ékhoz. Mire megérkeztünk, és megtaláltuk a házukat, kellően lenyugodtunk. Emu és Harsh, Smita két kisfia jól beszéltek angolul, így rengeteget társalogtunk velük. Amikor Chandanról kérdeztem őket, azt mondták, hogy „Chandan is very strict” vagyis, hogy nagyon szigorú. Chandan az a szigorú nagybácsi, aki meghagyja nekik, hogy tanuljanak keményen. Ha már nem indulhatnak olyan „előnnyel” amilyet Chandan megtanultam a kezdeti megpróbáltatásai közepette, legalább legyen egy szigorú nagybácsijuk, aki mindig meghagyja nekik, hogy tessék szorgalmasan tanulni. A fiúknak a tankönyveibe is bele tudtunk pislantani, és meglepetten tapasztaltuk, hogy vagy az itteni tankönyvek nagyon fejlettek, vagy a világ fejlődött sokat, azóta, hogy mi 6-8 évesek voltunk. :)

Smita nagyszerű, csodafinom ebédet varázsolt elénk, a lakoma után pedig nagyon jót játszottunk a gyerekekkel. Volt egy kedvenc játékuk, ez a kihúzós, földön percekig a hegyén pörgő történet, ehhez kreáltunk szabályokat, és próbáltunk meg azok szerint játszani. Jó volt pár percre újra gyereknek lenni, de azért a végén hagytam Henry-t nyerni. :) Mivel ők engem Harry-nek szólítottak, én is elkezdtem Emánuelnek és Henrynek szólítani őket, persze ez már nem tetszett nekik annyira. :) Szóval nagyon kellemes órákat töltöttünk Smita-éknál, és sajnáltuk, hogy nem tudtunk estig maradni, amíg Smita férje haza nem érkezett. Így vele már nem sikerült megismerkednünk.

Ganga Aarti ünnepség a Dasaswarnedh Ghats-nál

Ellenben a Varanasi-i csúcsforgalomban volt részünk. Visszafelé a Dasaswarnedh Ghats-hoz egyenest mentünk egy riksával, mert már fogytán voltunk az idővel és nem volt kedvünk ismét megfordulni a pályaudvar környékén. A legporosabb, legbüdösebb utazásban ekkor volt részünk talán egész Indiában. Őrületes tömeg, por és szmog volt az utakon. Akkora, hogy azt még egy riksa hátuljából sem volt könnyű elviselni, bántuk is, hogy nincsenek nálunk a maszkjaink.

Dasaswarnedh Ghats az egyik legnépszerűbb, legszínesebb Ghats Varanasiban. Ez annak köszönhető, hogy minden este 7 órakor elkezdődik itt egy Ganga Aarti-nak nevezett ünnepség, amin most mi is részt vettünk. Ennek hátteréről megint nem fogok leírást tartani, de nézzetek meg egy kis részletet videón az ünnepségből:

Annyit azért tudunk, hogy Brahma itt áldozott fel (medh) 10 (das) lovat (aswa), és innen a név. Az ünnepség érdekes volt, és élettel teli, de igazából nem értettem azokat a turistákat, akik csónakból nézték végig. Nekünk nagyon tetszett a hinduk mellett ülve is. Igaz, így nem voltak a háttérben az épületek, de mivel a „tűzzel játszók” mindig minden mozdulatukat megismételték négy irányba, ilyen szempontból kb. teljesen mindegy volt, honnan nézi őket az ember. Emelgettek nagy mécsestartót rengeteg kis gyertyával, egy nagy lángot egy kígyófej alakú aranyozott valamiben, és persze a végén a fehér legyező sem maradhatott el. Ezek háttértörténetéről mind a mai napig semmit nem tudunk, és ez egyelőre csak egy kicsit zavar csak, mivel nem vallástörténeti kőrútra indultunk. :)

Egy szó mint száz, szép volt ez az ünnepség, de ezzel még nem volt vége a Dasaswarnedh Ghats-ön történteknek. Ahogy az ünnepség vége felé sétálgattam egy kicsit hátrébb a tömegtől, odajött hozzám egy indiai, hogy ő megmasszíroz 20 rupiért, vállat és nyakat! Húú, ez király mondom, végre elfogadható ár, de várjál barátom, a masszázs nem nekem kell, hanem a feleségemnek! – Mondtam neki, és magyaráztam, hogy várjon pár percet, amíg Zita visszajön a mosdóból. Ezt látszólag megértette, de valójában a „wife” szót biztos, hogy nem vette, mert amikor Zitát odaállítottam elé, hogy akkor őt kell megmasszírozni, tiltakozott, hogy azt nem lehet, nőhöz ő itt ilyen szent helyen nem nyúlhat. A fenébe! Egyszer találok egy elfogadható áron “masszőrt”, de ő meg vallási alapon nem hajlandó megmasszírozni a feleségem. :) Azért egy Zitával való rövid konzultálás után én, mint férfi, vállaltam egy masszázst, mondván, hogy majd figyelek és tanulok, aztán én majd meg tudom úgy masszírozni Zitát, ahogy engem ez a muki. A masszázs érdekes volt, de a nyakról és a vállról hamar kiterjedt a szemöldökömön keresztül a homlokomon át az egész karomra és hátamra. Pedig én még mielőtt egy ujjal is hozzám nyúltam volna, többször nyomatékosan meghagytam, hogy 10 perc masszázst kérek 20 rupiért, ahogy megbeszéltük, és semmi többet, mert nincs is rá több pénzem, mint 20 rupi. Aztán kezdett gyanús lenni a dolog, mert valószínűleg már túl jártunk a 10 percen és a csávó nem állt le, viszont arról kezdett beszélni, hogy milyen nemzetiségűeket masszírozott már hány sok száz rupiért. Ezért aztán felálltam a karjai alól, szembeültem vele, és még egyszer, lassan, tagoltan, érthetően elmondtam neki azt, amit az elején is, mielőtt átadtam volna neki a 20 rupit. Ez hatásos volt, mert nem csapott balhét és csak egy közepes méltatlankodást kaptam cserébe. Ugyanakkor a mai napig nem tudok különösebben haragudni a csávóra, mert ő csak megpróbált minél több pénzt keresni, és ezt nem teljesen európai módszerekkel próbálta, na de hát nem is Európában vagyunk, úgyhogy egy szavam sem lehet ellene. :) A masszázs egyébként nem volt rossz, igaz, különösebben nem volt nagy durranás, ám néhány olyan fogást azért mutatott, amihez előtte nem lett volna kreativitásom.

Az estét egy közös vacsorával zártuk Gabriellel, aki ezek után még nagy lendülettel nekivágott az első este kihagyott Monkey Temple-ben tartott bulinak. Csodáltuk amiért ilyen energikus volt, persze amikor erről beszélgettünk vele, tisztáztuk, hogy igazából ezt ő azért teheti meg, mert csak egy hétre jött Indiába, most kipörögheti magát, aztán lesz ideje otthon Sri Lankán kipihennie magát. Mi még nem megyünk haza egy darabig, ezért nem tartunk ilyen hosszú napokat. Így is, ez a nap az egyik leghosszabb volt Indiában, nagyon mozgalmas volt, és hajnaltól késő estig mindig történt velünk valami. Másnap már csak pihentünk, és készülődtünk tovább, mert este indult a vonatunk Khajurahoba…

37 óra és 2000km egy indiai vonaton

A Chennaiból Varanasiba tartó, 37 órás vonat utazásunk megérne egy teljesen külön bejegyzést, de akkor soha nem érném utol az útinaplóval magam, ezért megpróbálom csak egy bekezdésbe belezsúfolni ezt a másfél napot.

Rögtön felszállás után, amint megtaláltuk a helyeinket, tudatosult bennünk, hogy nem lesz egyszerű ez az út. A vonat sokkal koszosabb és zsúfoltabb volt minden más vonatnál, mint amit eddig Indiában láttunk, de ez még nem lett volna baj. Velünk szemben egy két kisgyerekes család ült, és hát azok a gyerekek… Mi ugyan még könnyen beszélünk így friss házasokként, gyerkőcök nélkül, de akkor is: A nevelés összes mintahibáját felfedeztük ezen a családon. A gyerekek haraptak, karmoltak, verekedtek, ütötték egymást és a szüleiket, az utasokat, dobálóztak, kihajigáltak dolgokat az ablakon, és legfőképpen folyamatosan sikoltoztak, kiabáltak, ha valami épp nem úgy történt, ahogy szerették volna – és legtöbbször így volt. Ha az anyjuknak egyszer elege lett, megfogta a szájukat és összeszorította – ez volt a nagy-nagy büntetés! Ettől úgy elkezdtek üvölteni, mint még soha addig. Erre fel az édesanya megsajnálta őket és elkezdte puszilgatni a fiúkat. Ettől aztán hamar újra erőre kaptak és pár perc múlva már ugyan úgy, vagy még nagyobb erővel randalíroztak tovább. Persze mondanom sem kell, a velük járó ricsaj és állandó felfordulás megint senkit az égvilágon nem zavart kettőnkön kívül. :)

De ez még mind hagyján volt, ha csak ők lettek volna, még akkor is egy igen kellemes vonatút lehetett volna ez a 37 óra. Ám a vonaton, mi több már csak a mi vagonunkban is voltak még pár százan. Először nem értettük, miért, aztán megtudtuk, hogy a vonatra el lehet adni „Wait List”-es jegyeket is, vagyis olyan jegyeket, amihez nem tartozik szék, se éjszakára ágy. Ezért történt, hogy a második reggel, amikor felkeltem a legalsó részen, a szemközti ülésről öten bámultak rám. A háromfős ülésről. Egyszer összeszámoltam, hányan vagyunk azon a 8 ülésen, amire közvetlen rálátásom volt. 15-en ültünk ekkorka helyen, de ez még mindig nem volt semmi, mert a legdurvább tömeg éjszaka volt, amikor valahogy éjjel egy környékén ki kellett mennem a mosdóba. Kezdődött ott, hogy a két ágy között középen a földön már kapásból ketten feküdtek, tőlük már eleve nem tudtam letenni a lábam. Aztán a folyóson is teljes hosszába emberek és csomagjaik hevertek az ágyakon pedig nem egyszer két-három ember feküdt, így még a pókember mászás is nehézkes volt ezen ágyak peremébe kapaszkodva és a széleken lépkedve. Végül valahogy kikeveredtem a vagon végébe, ahol kb. csak öt embert kellett felkeltenem, hogy odaférjek a WC ajtóhoz. A szó szoros értelmébe egymás hegyén-hátán voltak az emberek, volt, hogy még a mosdókagylóban is a csomagjuk volt. Kivételesen ekkor az egyik oldalt a vonat ajtaja zárva volt, de csak azért, hogy ott abban a sarokban is elférjen három-négy ember. Ezelőtt elképzelni sem bírtunk volna ilyen tömeget.

Nappal készítettünk egy kis videót, ez valamennyire tükrözi a helyzetet, de hozzá kell tenni, hogy ez még közel sem a legnagyobb tömeg:

VIDEO VONAT VARANASIBA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Talán a legdurvább szituáció az volt, amikor épp igyekeztem volna valahová, de a vagon végében a WC-knél szokás szerint hatalmas tömeg volt, ráadásul szemből jött egy ételhordó egy hatalmas tálcával, akit valahogy el kellett, hogy engedjük az útjára. Hirtelen két hatalmas termetű asszony, és egy 3 éves guggoló csöppség mellett találtam magam az alig 1nm-es WC helyiségben. :) Ez az igazi India, ezt nagy kár lett volna kihagyni!!! :D
Szóval ez a nagy tömeg ennyi ideig kicsit már nekünk is sok volt, még két és fél hónapos indiai tömegkiképzés után is. Persze azért voltak pozitív dolgok is, pl. amikor átmásztam három vagonon, hogy találjak egy működő konnektort a netbook töltéséhez, két vagonnal odébb már sokkal normálisabb körülményeket találtam. Szóval ebben az is benne volt, hogy kicsit balszerencsénk volt az ülőhelyünkkel. Odébb valamivel kulturáltabb emberek ültek, nem volt akkora ricsaj, és a vonat is tisztább volt, sőt, az ablakok mellett, minden 6 üléshez jutott egy konnektor. Így történt, hogy amikor látták egy ilyen vagon utasai, hogy mi járatban vagyok, leültettek maguk mellé (hatodiknak egy hármas ülésre!), és szabaddá tettek nekem egy konnektort. Sőt, mi több, egy rövid 10 perces beszélgetés után kérés nélkül magamra hagytak, és még egy bejegyzést is meg tudtam írni, mialatt feltöltöttem a netbook aksiját.

Na de amibe nem halunk bele, attól megerősödünk, úgyhogy összességében nem is nagyon bánjuk, hogy ilyen nehézségeink voltak, ha a kulturáltabb, kevésbé zsúfolt vagonba kapunk helyet, most nem is lenne miről írnom. :P Igaz, talán ott az így megszületett 15 oldal útinaplónál is többet tudtam volna megírni ez idő alatt, na de hát valamit valamiért. Utólag már értékeltük ezt a kiképzést, mert az elején még elképzelni sem bírtuk, hogyan fogjuk túlélni a 37 órát ennyi ember között ilyen kis helyen. Aki egyébként nem vágyik ilyen élményekre, az megtalálja az otthoninál is nagyobb kényelmet, a légkondit, és a felsőbb osztálybeli társaságot az első osztályon, még mindig viszonylag elfogadható áron. Állítólag nagyon kényelmes, van saját tered, az öledbe hozzák a teát, kávét, újságot, és most hirtelen nem tudom kiszámolni, de el tudom képzelni, hogy olcsóbban, mint otthon a másodosztályon.

A monszun a szobánkba tör

A leszállásnál azért még volt egy kis tülekedés, mert ahogy a metrónál se, itt még annyira se tanulták meg az emberek, hogy mindenkinek jobb, ha előbb hagyják, hogy a leszállok leszálljanak, és csak aztán szállnak fel. :) A riksázás és a szállodavadászat ismét egy nagy pozitív csalódás volt, nem is akartam elhinni, hogy a riksás elvisz minket valóban csak 30 rupiért 4km-re. De elvitt, és nem kért többet, persze ebben az is benne volt, hogy a szállodástól kapott egy kis részesedést. Viszont a szállodát is sikerült lealkudni 150 rupira, ami már nekünk is egy igen jó ár volt, a fájdalomküszöbünk alatt. Igaz, a szobánkat mi magunknak kellett kitakarítani, és a friss ágyneműt felhúzni, de ezt nem bántuk ennyi pénzért. Ráadásul ez a szoba igen hűvös volt, ami megint csak nagyon jól jött. Igaz, egyik este ránk szakadt az ég, jött egy kisebb monszuneső, olyan, amilyet eleddig még nem igen láttunk. Ha ekkor nem lettünk volna otthon, bizony átázott volna minden cuccunk a földön hagyott Hello Journey-kben. Merthogy üvegablakunk nem volt, csak a szúnyogháló előtt néhány behajtható palást, azokon viszont bevert az eső, és a szoba padlóján végighömpölyögve távozott az ajtón, majd le a lépcsőházban ki az utcára. Ez mind egyébként az „Elvis Hotel” nevű csodás helyen történt velünk, Zita pedig az előbb említett riksás verdáját próbálgatja ezen a videón a szálloda előtti rövid utcaszakaszon:

VIDEO ZITA RIKSA – HAMAROSAN (Ázsiában nem terem minden fán gyors internet… :)

Első este lemerészkedtünk a tőlünk csak pár perc sétára Gangesz partjára. Ekkor már sötétedett, de még így is fenséges látvány volt, ahogy kiértünk a szűk sikátorok labirintusából, és egyszer csak a széles, meredek lépcsősor előtt elénk tárult a hinduk szent folyója. Kelet felé sétáltunk el a Ghats-ok mentén, erre azért volt lehetőségünk, mert a folyónak ekkor alacsony volt a vízállása. Egy központibb helyre, az Assi Ghats-hoz kiérve aztán véget ért a csendes séta, éttermeket, árusokat és rengeteg embert találtunk körülöttünk. Beültünk egy az útikönyv által is említett étterembe, remélve, hogy ehetünk valami európai kinézetűt, de sajnos tényleg csak a kinézetében és az áraiban hasonlított az étel a hazaira, íz világában messze elmaradt attól, amit reméltünk. Ahogy folytattuk tele gyomorral a bazársoron, észrevettük, hogy rengeteg műanyagkannát árulnak mindenütt. Ez a hindu zarándokoknak van, hogy haza tudjanak vinni egy kicsit a szent vízből. Amibe egyébként pár száz méterrel feljebb hamvasztva temetnek el embereket, és amiben naponta ezrével fürdenek az emberek, és a felszínén nem egy helyen úszik a szemét. De hát ha nem így lenne, már meg is lepődnénk. :) Nem akartam elhinni, de a saját szememmel láttam egy embert inni ebből a folyóból. Amúgy minden tiszteletem az övék, és most ezeket nem megint piszkálásból írtam, már kibékültem azzal, hogy itt a szemét az utcák és az élet része.

Ahogy sétáltunk kifelé a bazársorról, egyszer csak egy ismerős arcra lettünk figyelmesek. Gabriel sétált velünk szembe. Amíg mi Mammalapuramban időztünk, ő megjárta Delhit, meglátogatta a barátját, és átjött Varanasiba, ő is ezen a napon, délután érkezett. Telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, hogy este találkozunk a Monkey Temple-nél, ahol valamiféle zenés-táncos előadás volt beharangozva. Előtte azonben mi még hazamentünk az Elvis Hotelünkbe, de ekkor már nem a Ghatsokon át, hanem az utcák forgatagán át. Az volt a tervünk, hogy veszünk öt literes palackot, és víztisztításra nem csak a Katadyn kerámiás + aktív szenes szűrőjét használjuk, hanem a víztisztító tablettáinkat is. Ezt a Gangesz vize miatt akartuk így csinálni, de végül nem kaptunk 5 literes palackot, így be kell, hogy valljuk töredelmesen, Varanasiban vettük a műanyagpalackos vizeket. Ennek mi sem örültünk, de nem akartunk a Gangesz „hullás” vizéből inni, csupán egy félig hiányos szénpatronnal megáldott szűrővel szűrve. Tudom, tudom, ez a hullás dolog butaság, de egyszerűen itt nem vitt rá minket a lélek, hogy megszűrjük és megigyuk a Gangesz vizét. A séta hazáig nem csak a sikertelen palackvadászat miatt tartott sokáig, hanem mert ránkakaszkodott egy kb. 7 éves forma kissrác, és negyed órán át nem bírtuk lekoptatni. Szorosan követett minket, és közben mindig pénzt kért, illetve a boltok polcain mindenféle random termékekre rámutogatott, hogy ezt meg azt vegyük meg neki. Persze tudtuk, hogy csak a pénzre megy és a terméket a boltosnál azonnal visszaváltotta volna. Csak nagyon nehezen, egy boltos közreműködésével sikerült lerázni a srácot, aki amúgy nagyon ügyesen a véges türelmünkre építve próbált pénzt kicsikarni tőlünk – sikertelenül. Azt gondolta, ha elég kitartó, előbb-utóbb megunjuk a társaságát, és már csak azért is veszünk neki valamit, hogy lekopjon. Hát nem így volt. :) Ezen az úton most mi is úgy vagyunk, hogy idővel jobban állunk, mint pénzzel, és ezt Indiában jól lehet kamatoztatni olyan téren, hogy alkudozunk, körbejártunk, tájékozódunk, próbálkozunk, vagy épp kivárunk.

Igaz, a „több időnk van mint pénzünk” elv alapján megtehettük volna, hogy „ingyen” elsétálunk a 3km-re lévő Monkey Temple-höz, de mi egy 20 rupis arany középutat választottunk, egy kedves biciklis riksás képében. Még mindig elképedek, amikor ezeket vékony, de szívós embereket nézem munka közben. Riksájuk legalább 50 kilo, heggesztett vas, ráadásul nem spórolták belőle az anyagot, a hátsó tengely mögött rengeteg riksán láttunk három öntött vas szívecskét. Darabja lehet vagy másfél kiló, de mit számít, a szeretet az első! :) És tényleg csupa szív, mosolygós emberek ezek, persze csak azután, hogy megállapodtál velük egy neked is megfelelő árban, természetesen mindig azelőtt, még mielőtt felszállnánk a riksára. A templomi hacacáréba sajnos nem vihettünk be fényképezőt, se mobilt, így kicsit most bajban vagyok, mert igen nehéz leírni, amit odabent láttunk. Furcsa élő zenére egy idős, sárgába öltözött ősz bácsi, csettintgetett, lépegetett, és közben nagyon furcsán „énekelt”. Nem csak hívek, hanem rengeteg turista is figyelte őt, még kivetítőkön keresztül is. Közben azért egy pár méterrel odébb ment az imádság is, emberek édességeket áldoztak, cserébe kaptak egy korty vizet a tenyerükbe, amit aztán megittak, a maradékot pedig a hajukba, és a tarkójukra kenték. Itt valóban él a mondás: „Ezt kenheted a hajadba!” :)

Sarnath – “with croud”

Gabriel sajnos időközben lerobbant kicsit, és ezért ekkor egy ayurvedikus orvos társaságában időzött inkább, de aztán másnapra feltámadt, és kitaláltuk, hogy menjünk el a város északi határában található, buddhista zarándokhelyre, Sarnathba. Gabriellel megbeszéltünk egy találkozót tőlünk néhány Ghats-nyira Nyugatra. Míg oda elsétáltunk, egy kellett, hogy menjünk egy „krematórium”-os Ghats-on. Magát a hullaégetést nem láttuk, csak azt, ahogy színes ruhákkal letakarva, nagy csinnadrattát csapva hozzák a testet, és a parton pedig számára már előkészített, égő rönköket. De ez így épp elég is, mert azok után, amiket hallottunk erről a temetési szertartásról, ennyi alapján pont el is tudtuk volna képzelni – ha akarjuk.

Sarnath-ba hárman Gabriellel béreltünk egy riksát egész napra 300-ért. Odaféle tettünk egy kis kitérőt a sofőrünk egy barátja és egy benzinkút felé, így közel másfél órát is eltartott az út, és közben olyan „utcákon” mentünk keresztül, hogy azokhoz képest egy csatatér rendezett helynek számított volna.
Sarnath a buddhisták négy legnagyobb zarándokhelyének egyike, amely arról híres, hogy Buddha itt tartotta első híres beszédét, és már 640-ben találtak itt 100m-es sztupát és 1500 buddhista szerzetest, de aztán, mint sok történetben errefelé, jött a muszlim, és vele eltűnt minden, ami nem allah nevét viselte. 1835-ig kellett várni, mire a brittek újra felfedezték a helyet. Így ma már mi is elköthettünk itt egy kellemes napot, gyönyörű buddhista templomokat láttunk, és egy iskolába is bemerészkedtünk ahol pár percig részesei lehettünk egy buddhista szertartásnak. Pontosabban Zita és Gabriel talán egy fél órát is bent voltak és a végén még teát is kaptak, én 10 perc után meguntam és kijöttem – vesztemre így lemaradtam a finom teáról. Egy park szomszédságában aztán felkutattunk még egy nagyon szép templomot, ami mellett találtunk egy gyönyörű szobrot, ami pontosan Buddhának azt a bizonyos híres első tanítását mutatta, és volt ott egy nagyon fontos fa is, aminek Gabriel magyarázta a jelentését, de sajnos már elfelejtettem. Hogy őszinte legyek itt se tudtam teljesen átvenni a hely szellemét, de azt hiszem, két és fél hónap India után ez nem is nagy csoda. Mindenesetre azért nagyon jól éreztük itt magunkat és a legkedvesebb történet természetesen megint nem köthető se buddhához, se más ősi történethez, hanem csak úgy „történt” velünk, most. A nagy sztupától az utcára kikanyarodva találtunk egy faja is kis éttermet, aminek a falára egy bácsika éppen festette a választékot, természetesen árakkal, és ahogy az a legtöbb ilyen kiíráson lenni szokott Indiában, helyesírási hibákkal tarkítva. Mi szerényen és illedelmesen közöltük a tulajjal, hogy a paradicsom az nem tamato, hanem tomato, az aludjtej nem courd hanem curd, a dupla tojásos tekercs pedig nem duble, hanem double! :) Ő ezt nem vette sértésnek, hanem örült, hogy segítettünk neki, mi pedig örültünk, hogy segíthettünk. Odabent azonban a kint írt áraknál jóval drágább árakat találtunk, és hamar meg is tudtunk, hogy a kint írt árak csak holnaptól érvényesek a hamarosan nyíló utcai verziójában az étteremnek. Ez viszont azt jelentette, hogy egy másik hely után kellett néznünk ebédelés gyanánt. Ezt hamar meg is találtuk pár száz méterrel, egy dzsáin templommal és egy tucat utcai árussal odébb. A kellemes beszélgetéssel eltöltött ebéd után ugyanazon étterem felé vettük az irányt, hogy visszataláljunk a riksás barátunkhoz. Örömmel tapasztaltuk, hogy a helyesírási hibákat a festőmester mind szépen kijavította, ám nagy derülve láttuk, hogy a courd-ből nem sikerült curd-őt csinálni, ám croud-ot, vagyis tömeget annál inkább. Három helyen is! Három étel is rendelhető courd-el, vagyis tömeggel. Hát komolyan, hangosan nevettünk! Nem is Indiában lennénk! Ha hiányzik egy kis tömeg, ami amúgy nem jellemző ebben a csendes kis városkában, kérhetünk ételt tömeggel. Csak húsz vagy harminc rupi az étellel együtt, és garantáltan legalább harmincan körbeállnak és néznek, ahogy eszel! :) Ha hiányozna a feeling! :) Ez a tömeges étel annyira megtetszett nekünk, hogy még egy csoportképpé is összeálltunk a kedvéért. Félre ne értsetek, most nem cukkolom, vagy megvetem őket ezért, mert az, hogy a festőmester nem tud helyesen írni, inkább szomorú, mint vicces, az pedig, hogy Indiában tömeg van, közel jönnek hozzád, és megbámulnak, itt normális, és elfogadott. Mivel ilyen sokan vannak, a privát szféra, mint fogalom egyáltalán nem létezik, ezért olyan közel jönnek hozzád, hogy az elsőre zavaró lehet, sokadjára pedig kiborító, de Te jöttél Indiába, ezért ezt el kell fogadnod. Mi ha nem is könnyen és nem is elsőre, de eddigre ezt már elfogadtuk, és most nem rajtuk, hanem velük nevettünk, ezen a curd-courd aludtejes-tömeges hibán az étlapon.

Vonatjegy vásár, és találkozás Gabriellel

Madurai után a következő állomásunk Chennai volt. Úgy terveztük, hogy az érkezési és az indulási nappal együtt 3 napot töltünk itt el. Vagyis egész pontosan Chennaitól 2 órányira délre, Mammalapuramban. Ehhez azonban szakítanunk kellett az eddig megszokott tatkal vonatjegy vásárlási módszerrel, és fel kellett keresni a nagyobb városokban fellelhető, csak külföldi turisták számára nyitva tartó jegyirodát. Ehhez át kellett szállnunk Chennai-ban egy HÉV-szerű vonatra, ami Egmore állomásról átvitt minket a központi pályaudvarra, ahol megtaláltuk ezt az irodát az első emeleten. A reggel 8 órát itt is meg kellett várnunk a nyitásig, majd kitöltöttünk egy, az eddigiektől teljesen különböző jegykérelmi lapot, sorban álltunk a javarészt pakisztániakból álló (vagyis ülő, mert voltak székek) sorban, és tádááá, megkaptuk a vontjegyünket! Méghozzá nem is akármilyet, egy 37 órás útra, 2138km-re szóló vonatjegyet vettünk, kettőnknek alig több, mint 2000 rupiért. Ez hálókocsis jegy, tehát ebben a két éjszakai „szállás” is benne van, merthogy a vonat hétfő este indult Chennaiból és szerda reggel érkezett meg Varanasiba. Soha nem utaztunk ilyen nagyot vonattal ezért már a jegyvásárlás is egy nagy élmény volt. Már csak azért is, mert a sikeres turista quotás vásárlásunk azt jelentette, hogy nem kell az érkezésünk napját a zsúfolt, zajos, szmogos Chennaiban töltenünk, hogy másnap reggel vegyünk tatkal jegyet, hanem máris indulhatunk busszal Mammalapuramba, ahol így két fél és egy teljes napunk lesz. A jegyirodában megismerkedtünk egy amerikai, de jelenleg Sri Lankán élő sráccal, Gabriellel. Neki ez a nap csak várakozással telt volna az esti, Delhibe robogó vonatjára, ezért úgy döntött, hogy velünk tart Mammalapuramba erre a napra.

Így hát hárman buszoztunk át a buszpályaudvarra, ahol más alternatíva nem lévén, felszálltunk egy légkondis buszra fejenként 76 rupiért (egy vagyon Indiában ekkorka buszútra), és elrobogtunk Mammalapuramba.

Azonnal ránk támadnak az érkezésünkkor

Mammalapuramról ekkor még csak annyit tudtunk, hogy az Andamán-tenger partján fekszik, rengeteg a kőfaragó és a kő-, illetve sziklafaragvány, és hogy egyesek szerint jobb hely, mint Hampi. Utóbbit nem nagyon akartuk elhinni, ezért döntöttük el, hogy bevizsgáljuk a helyet egy pár nap erejéig, miközben már „úton vagyunk” vissza észak felé – szóval ez a mammalapurami kitérő igazából csak egy hosszúra nyúlt átszállás volt nekünk. :) Amikor leszálltunk a buszról, néhány nagyon agresszívan szolgálatait kínáló helyi tudatta velünk, hogy egy turistagettóba érkeztünk: mindenáron mutatni akartak nekünk egy-egy szállodát. Én mondtam nekik, hogy maximum napi 200-at akarunk szállásra költeni, és hogy mi magunk akarjuk megtalálni a helyünket, de csak az utóbbit értették meg. Sőt, a 200 rupis büdzsénknek valahogy aztán nagyon gyorsan híre is kelt, mert még ötszáz méterrel később is jöttek oda hozzánk, hogy „only two hundred”, és közben olyan szállodák neveit emlegették, amiről az útikönyv azt írta, hogy 500 alatt nem kapni benne szobát. Ezért aztán kőkemény „resistance” alakult ki bennem ezek felé az emberek felé, és senkire nem hallgattam, senki után nem mentünk, pedig mindenki nagyon hívott, és nagyon magyarázott. Valószínű a részesedés igen jól jött volna nekik, azért nyomultak ennyire. A végén még ők sértődtek meg, amikor nem mentünk velük. De tudom, hogy csak időpazarlás lett volna, ami nekünk drágább, mint nekik, ráadásul feleslegesen áltattuk volna őket, és ha körbesétálunk egész Mammalapuramban, akkor sem találtunk volna elég olcsó szállást velük, mert amikor a szállósok meglátják, hogy valaki „hoz minket”, alapból egy kicsit magasabb árat adnak. Egyszóval az volt az egyetlen út, hogy lerázzuk őket, és ez úgy egy kilométer után sikerült is. Persze 200-ért még így sem kaptam, csak 480-ért két éjszakára, de mivel Gabriel is bejött a szobánkba és kétszer is lezuhanyzott nálunk, végül odaadtam nekik az ötszázat. Délelőtt csak lepihentünk, beszélgettünk és elmentünk ebédelni. Délutánra erőt vettünk magunkon, és kicsit kimerészkedtünk körbenézni.

Khrisna’s Butter Ball

A szállodánk utcája pont a tengerpart és egy nagyon kellemes kis park között volt. A partra menet színes éttermek mellett haladtunk el és kiérve a homokos fövenyre halászcsónakok között juthattunk ki a nagy hullámokhoz. A parton, ha jobbra néztunk, látszott az egyik fő nevezetesség, a parti templom, vagyis a „Shore Temple”. Az utcán a másik irányba sétálva pedig egy nagyon kellemes, zöld parknak a sarkán lyukadtunk ki. Ezt mások is kedvelték, mert rengeteg indiai – javarészt gondolom chennai-iak – piknikezett itt. Egy nagy lapos sziklának az oldalán egy kb. 5 méter magas, törött tojás alakú kő figyelt. Ezt hívják úgy, hogy „Khrisna’s Butter Ball”, vagyis Khrisna vajgolyója. A csodával határos módon áll ott és úgy, ahogy, ezért mindenkinek a kedvenc fotótémája. Ezt a helyet mi is igen kellemesnek találtuk, ezért ide még többször visszajöttünk, ám ezen első alkalomkor kicsit siettünk és inkább végigrohantunk a parkon, mivel közel volt már a naplemente, és Gabrielnek is indulnia kellett hamarosan visszafelé a vonatjához Chennaiba. A parkban találtunk néhány sziklába vájt kis helyiséget, de ezek már nem nyűgöztek le minket különösebben. Ellora és Hampi után nem mutattak számunkra sok érdekeset, de azt azért meg kell jegyezni, hogy ha itt kezdtük volna el az indiai körutunkat, akkor bizonyára ámultunk volna. Na azért nem kell megijedni, még így is találtunk néhány érdekes dolgot itt, ami lekötötte a figyelmünket. :) Ilyen volt pl. a papagájjal jósoló ember. Volt egy nagy pakli „kártyája”, benne szigszalaggal bevonva minden egyes lap. Ezt először nem értettem, aztán megláttam a kis papagájt a ketrecében. Ha a gazdája megcsörrentette a ketrec oldalát, a papagáj kilépett és leemelt egy lapot a pakliból. Ezt a jós kibontotta, majd kihajtogatta, és a benne lévő istenképek között megtalált egy kis angolul írt papirfecnit, amiből megtudhattuk, hogy Gabrielt nagy szerencse fogja érni, és boldog lesz az élete. :) Mindezt persze 50 rupiért.

Ahogy továbbsétáltunk a nagy lapos szikla tetején dél felé, úgy találtunk egyre több ilyen sziklaépületet, némelyik egész nagy volt. Később a fák közül még egy világítótorony is előbújt. Később láttuk, hogy ez nem csak dísz, hanem valóban használják, forog a tetejében a fény. Pár rupiért fel lehet menni a tetejébe, de mi most ezt idő hiányában kihagytuk. Helyette folytattuk dél felé a sziklába vájt lépcsőkön, mígnem végül meg nem érkeztünk a park sarkába. Innen a park oldalában, az utca mellett folytattuk, és ez már kevésbé volt kellemes, mert egy mondatot alig tudtunk váltani egymással anélkül, hogy valaki ne jött volna oda hozzánk, hogy „Excuse me…” – és próbált meg eladni nekünk valamit. Mi udvariasan elhárítottuk őket, hogy bocsánat, de beszélgetnénk. A végén már csak röhögtünk a helyzeten, mert tényleg az volt, hogy egy gondolatot sem tudtuk befejezni miattuk megszakítás nélkül – Pedig bőven volt mit beszélnünk Gabriellel. Itt menet viszont láttunk egy nagyobb szép sziklát, ami azért volt gyönyörű, mert az oldala tele volt szobrokkal faragva, volt néhány hatalmas elefánt, és mindenféle emberi alakok is. Az egész összkép gyönyörű volt, és ahogy utána olvastam, monszun idején még az egyik hasadékban víz is folyik, aminek jelképes jelentése is van. Persze mi még monszun előtt jártunk itt, így teljesen száraz volt a szikla.
Innen már egyenesen a szállodába mentünk, ahol Gabe még gyorsan letusolt, aztán kikísértük a buszhoz, és elbúcsúztunk tőle. Este találtunk végre egy nagyon jó kis éttermet, ahol javarészt nem a turisták, hanem a helyiek ettek, és az árak is ehhez voltak mérve. Itt nagyon jókat ettünk, viszonylag olcsón, és a lassijuk egyenesen isteni volt. Merészeltünk bele jeget is kérni, mert úgy volt az igazi. A hasmenés elmaradt, pedig valószínű a jeget nem „purified drinking water”-ből készítették. :)

A Shore Temple és az indiai fürdőzési szokások

Másnap elindultunk a fizetős látnivalók felé. Reggeli után kisétáltunk a tengerhez és elindultun a part mentén a Shore Temple irányába. Ahogy odaértünk a kerítés mellé, realizálódott bennünk, hogy erről az oldalról nem tudunk bemenni. Körbe kellett hát sétálnunk a sziklák és a kerítés között. Ez nem volt egy bonyolult művelet, mivel a kerítésen kívülről, de a benti vendégeknek áruló szuveníresek gyönyörű ösvényt tapostak az egész komplexum körül. Ahogy kiértünk a túloldalra, a miénknél még egy sokkal hosszabb, és vadabb hullámokkal büszkélkedhető partszakasz tárult elénk. Ez megint nagyon érdekes volt, mert ehhez képest a mi partunk teljesen kihalt volt. Itt volt az összes turista, akiknek a 99% ezen a helyen indiai volt. Tudni kell az indiaiakról, hogy a túlnyomó többségük nem tud úszni, mert az úszást nem tanítják az iskolában, és az előző generáció sem tud úszni, így a szülők sem tanítják a gyerekeket. Magyarán az úszó tudás itt egyáltalán nem elterjedt. Ebből következik, hogy a fürdőruha is teljesen ismeretlen dolog. Ennek ellenére azért a bátrabbak próbálnak ismerkedni a tengerrel, és éppen ezért mindezt egy kicsit veszélyes módon teszik ekkora hullámoknál. Na és persze számunkra kissé vicces is, mert száriban, farmerban, pólóban vagy ingben közelítenek a habok felé, és amikor azok elérik őket, sikítva, visítva, örömködve menekülnek vissza tőlük. Nem egyszer tetőtől talpig vizesen végezve. A parttól távolabb már senkit nem látni a vízben, és ha lenne is valaki a mélyvízben, ahhoz valószínű azonnal vízi mentő kéne, hogy kimentse.

Így már egyből világos volt, miért hallottunk annyi halálhírt az indiai tengerpartokról. Annyira azért nem veszélyesek a hullámok, legalábbis számunkra nem, és mi egyszer sem láttunk olyan igazán ijesztő hullámokat sehol, ezért nem értettük ezt a dolgot. De ha belevesszük a képbe India lélekszámát, plusz azt a tényt, hogy nem tudnak úszni, mindjárt világosabb, miért van annyi sajnálatos baleset.

A parttól visszafelé a város és a Shore Temple bejárata irányába egy hosszabb szuveníres bazársoron haladtunk végig. Ezen a szakaszán a két hónapos indiai kőrútunknak ismét utolért minket a kísértés, és megint vásároltunk egy-két apróságot az otthoni barátainknak, családtagjainknak, sőt még egy apróságot Chandannak is. Nem akarom lelőni, hogy mik ezek, mert a szeretetcsomag csak jóval azután fog hazaérkezni, hogy ez az írás publikálásra kerül, úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy itt Indiában a szuvenírgyárosok kreativitása igen nagy! :)

A Shore Temple-be végül csak én mentem be, mivel a 250 rupis belépőt egy kicsit sokalltuk, főleg, hogy már alaposan körbe is jártuk. Megpróbálkoztam az újságírókártyámmal, de hiába, először ugyan azt mondta a pénztáros, hogy „segít”, de amikor látta, hogy a kártyán semmi „India”, mondta, hogy nem adhat semmilyen kedvezményt. Ez egyébként így volt mindenütt Indiában. Szóval míg Zita az árnyékban hűsölt és olvasott, én egyedül közelítettem meg a két kis templomépületet. Ezek 700-728 között épültek, és valóban pompás látványt nyújtanak, de engem ennyi sok India után a fotózáson túl különösebben már nem is nagyon kötöttek le, ezért egy bő 20 perc után már ismét a Zitám mellett voltam.

Az Öt Rathas

A „Five Rathas” nevű helyre siettünk, amiről szintén nem sokat tudtunk, csak hogy szép, és hogy a belépőnk ide is jó. Egy hosszú-hosszú utcán kellett végigsétálnunk, amit végeláthatatlan hosszúságban kőfaragók és boltjaik leptek el. Az egész apró elefántszobroktól voltak itt az ember nagyságúnál nagyobb, talán több tonnát is nyomó istenszobrok. Csak kíváncsiságból rákérdeztem egy három méteres kőkrokodil árára. 4 lak, jött a válasz. Ez 40 ezer rupit jelent, vagyis kb. 180 ezer forintot. Sajnos hazavinni nem tudtuk volna hogyan, ezért aztán elmaradt a vétel. :)

A Five Rathashoz önmagában igazából nem is kéne belépő, mert az útról, a kerítés túloldaláról gyönyörűen látni a kis templomokat és az állatszobrokat. Persze ha már volt nálunk egy belépő, bementem fényképezni, és az őr Zitát is beengedni a bejárat melletti fa árnyékáig belépő nélkül. Igazából a legjobb szög pont onnan volt. :) Érdeklődés hiányában az 5 Rathasról sem tudok többet, mint hogy 630 és 668 között épültek, és hogy „szépek”, de ezt Ti is láthatjátok a képeken.

Harmadnak már csak egy gyors sétát tettünk a parton és a parkban, majd utoljára visszatértünk a kedvenc kis éttermünkbe, hogy még egy finomat együnk, miközben megírunk pár képeslapot. Mammalapuramot összességében egy nagyon kellemes helynek találtuk, de számunkra még mindig messze Hampi viszi a pálmát a gyönyörű természeti értékei miatt, és mert ott még látni, ahogy zajlik az igazi élet. Itt „csak” a kőfaragókat láttunk dolgozni. Igaz, az ő munkájuk gyönyörű volt és Európában az ilyen ritkaság számba menne és mindenki a csodájára járna. Itt viszont minden méteren olyan kőfaragványokat készítettek a szemünk előtt, hogy csak ámultunk. Tehát ha kőfaragó bolond vagy, akkor Mammalapuram a Te helyed, különben mindenképpen Hampi előtt gyere ide, hogy meglegyen még az újdonság ereje. Mindezek ellenre azért koránt sem állíthatjuk, hogy csalódás volt a hely, mert nagyon is szép, és gyönyörű volt, na és mert India ezer apró csodája itt sem marad rejtve.

Chennai-ban egy pályaudvari tusolás és vízfelvétel után felszálltunk a vonatra Varanasi felé, amiről 37 órán át le se szálltunk. Ez is egy fajta élmény volt, meg kell hagyni! Ám erről már csak legközelebb!