Surathani – Siwat, Nakon Si Thammarat: 107,7km

A hajó, ahogy meg volt beszélve, reggel hétkor kikötött, és mi ekkor már ébren voltunk, pakolásztunk, ébredeztünk a rövid éjszaka után. Az első élelmiszerbolt előtt megálltunk, Zita hozott egy kakaót, én pedig nekiálltam megszerelni a beragadt markolatváltómat. Miközben felszörpintettük a reggeli kakaót és én nekiálltam szerelni, a mellettünk parkoló, gyárilag hello kitty-s robogót is megcsodáltuk. Erről inkább most magamban tartom a véleményem…

Kiderült, hogy nem is a markolatváltóval volt a baj, hanem valami a bowdenekkel, mert mikor lent az agyváltó mellett meglazítottam azokat, utána már egyből simán és könnyen ment a váltás. Ugyanilyen jól haladtunk a kilométerekkel is.

Széles úton, néha sziklás hegyek között haladtunk, egészen a déli sziesztánkig, amit pont a legjobbkor ejtettünk meg, ugyanis ahogy beálltunk az útszéli kis vendéglő teteje alá, rákezdett szakadni az eső. A gombás-rizses történet felfalása és a macskás kislány lefényképezése után még egy teljes bejegyzést is megírtam, de az a nyavalyás eső csak nem akart elállni. Zita tanácsára elmentem hát zuhanyozni (nem az esőbe, hanem a család fürdőszobájába), és ezzel végezve rögtön meg is bántam, hogy ezt nem akkor csináltam, amikor Zita is, a sziesztánk elején. A zuhany ugyanis nem kicsit felfrissített. Igaz, erre aztán nem volt szükség, mert odakint is jól eláztunk. Amikor elindultunk, épp csak szemerkélt, de azért elővigyázatosan esőruházatot húztunk. Hamarosan úgy rákezdett, hogy mindegy volt. Ha állunk vagy sétálunk, talán megmaradhattunk volna szárazon, ám az esődzsekit és a nadrágot nem a szakadó esőben való fekvőbringázáshoz tervezték. Egyszóval szépen beáztunk, ami nem is csoda, hiszen a derekunknál be tud folyni a víz, ahogy a csuklóinknál is, mert az alsókormányt éppen hogy, de fölfelé hajló alkarokkal fogjuk, arról nem is beszélve, hogy ha nagyon durván esik – ahogy most is tette -, akkor összegyűlik és megáll az ülésünk aljában a víz. Ilyen még csak kétszer fordult elő, egyszer Boszniában a próbaút alatt, és most. Az első alkalom után a Nazcásokkal egyeztetve kitaláltuk, hogy fúrunk két-két esőelvezető lyukat a két ülés aljába ennek elkerülése végett, ám ez a művelet azóta is várat magára. :) Egyszóval brutális eső esetén nem vagyunk vízállóak. Viszont a ház verandájának a teteje az vízálló, így ott ki tudtuk várni, míg az eső egy kicsit el nem csendesedett, és közben egy erősebb prospektuspapírból Zita sisakja elő szerkesztettünk egy jó kis esőfogót is, amire azért volt szükség, mert az eső ráadásul szembe esett velünk, egyenesen az arcunkba, és ez Zitát még jobban zavarta, mint engem, talán a sisakja vagy a szemüvege miatt. Szó mi szó, én se nagyon bántam, amikor intett, hogy álljunk ki, mert tényleg brutálisan zuhogott.

A délután még egy-két órát hol erősebb, hol gyengébb esőben tekertünk, és csodák csodájára a naplemente előtt még egy kis napsütést is kaptunk – erre mondanom sem kell, végképp nem számítottunk. Igaz, reggel még az esőre sem egyáltalán.

Siwat-ot Warmshowers-en találtunk, erről már meséltem, ez a kerékpártúrázók Couchsurfing-je, ami anno még papírkatalóguson és analóg postán keresztül kezdte, még a CS és a Hospitality Club ideje előtt. Siwat egy Nakhon Si Thammarat nevű várostól északra jelölte meg a lakhelyét, és amikor még a szigetről írtam neki, hogy jövünk, hamar válaszolt, hogy szeretettel vár minket. Ezen a napon már többször hívott minket telefonon, és ebből már érezni lehetett, hogy valóban nagyon vár minket. Délután azonban már nem tudtam felvenni a telefont, mert az el volt zárva az egyik kis vízálló Ortlieb oldalzsebbe. Siwat többször hívott ezalatt és sms-t is írt, hogy merre járunk. Megállni ezért nem akartam, hát menet közben, Zita mögött tekerve írtam egy sms-t, hogy jövünk, csak kemény esőt kaptunk. Az angol múlt időm nem lehetett elég kifejező, mert Siwat ezután megint többször hívott, de aztán ezeket sem hallottam a forgalomban, és amikor észrevettem, hogy mi van, akkor már késő volt, mert Siwat írt három sms-t. Az elsőben még kérdezte, aztán a harmadikban közölte, hogy elindult felénk, hogy felvegyen minket. Ennek a technikai részleteit nem írta meg, de gondoltuk, hogy biztos van egy pickup kisteherautója, mint kb. mindenkinek Thaiföldön. Ellenkezni pedig nem akartunk, mert már tényleg eléggé meg voltunk makkanva. Bár nyilván le tudtuk volna tekerni a maradék 30 kilit, de egyrészt az eső lába megint nagyon lógott és ismét belénk készült rúgni, másrészt úgy gondoltuk, ha Siwat már elindult és teszi ezt önként, akkor most már kár visszafordítani, ha segíteni akar. Szóval végül csak azt írtuk meg, hogy hányas kilométerköveknél járunk éppen. Mert megállni azért nem álltunk meg, tekertünk, amíg lehetett. Siwat tényleg egy pickup-al érkezett, mesélte, hogy 3km-t tovább kellett mennie, hogy meg tudjon fordulni. Ez a táv jól jellemzi a Thai autópályaszerű utak szerkezetet. Esetünkben a kétszer két sáv plusz leállósáv között most nem betonfal, hanem árok volt egyébként.

Siwatról, mint ahogy azt várni lehetett, kiderült, hogy irtó jó fej. Két egyetemista fiával és feleségével egy még építés alatt álló, három apró házrészes (szobás), középen kis udvarral ellátott háciendában él, és szabadidejében kerékpártúrázik. Járt már Malajziában, Laoszban és Vietnamban, egy gyönyörű, Surly márkájú túrabicója van, és nagyon odavan a bringázásért. Mutatott nekünk több fotóalbumot a saját túráiról és egy könyvsorozatot egy thai világbringástól. Aztán még egy újság is előkerült, egy kerékpáros és életmód magazin. Ebben a lapban kb. 10 oldalas, angol és thai nyelven írt cikk jelent meg a nemrég történt tragikus balesetről, amelyben egy bringás páros az életét vesztette egy figyelmetlen autós miatt. Ez az eset nagy port kavart Thaiföldön belül is, és ahogy a lapból kivettem, szerintem az az ember most örül, hogy börtönben van, mert különben kb. meglincselné őt a társadalom, de úgy, hogy akkor még sokkal rosszabbul is járna. Legalábbis a lapból ez jött át… Persze ettől a két kerékpártúrázó már nem fog feltámadni, ahogy a tiszteletükre rendezett össznépi emléktúrától sem. Szomorú történet ez.

Siwatnál eredetileg csak egy éjszakát maradtunk volna, hogy rögvest induljunk tovább dél felé, Malajzia irányába, ám a dolgok aztán nem így alakultak. Már az érkezésünk napjának délutánján is éreztem egy kisebb fájdalmat a jobb arcomban, és ez aztán másnapra felerősödött, ezért elmentünk a fogorvoshoz. Siwat nagyon kedvesen és önfeláldozóan bevitt minket Nakon Si Thammarat városába, ahol kb. négy fogorvost jártunk körbe, mire végre egyet nyitva találtunk. Mert ugye még tartott ekkor a Songkran, ezért volt zárva minden. Mire megtaláltuk a város talán egyetlen nyitvatartó fogászát, már késő délután volt, és ebben az egész kálváriában talán csak az volt jó, hogy közben, mialatt az egyik fogász meghirdetett délután két órai nyitására vártunk (persze hiába, valószínű csak kint felejtette a táblát), addig Zita talált egy röpülni még alig képes madárfiókát, amint az autók között bukdácsolt. Zita kimentette a madárkát a forgalomból és később egy helyi kisfiú segítségével aztán vissza is került egy első emeleti terasz ajtaja fölé, a fészkébe. Bár Zita szerint ekkor már valószínű késő volt, ugyanis a madárka ekkora már túlságosan kikészült a történtektől. Én meg közben ültem a padkán, próbáltam nem figyelni a fájdalomra, hanem pozitív maradni és közben elszórakoztatni kicsit a történeteimmel, illetve a kérdéseimmel Siwat-ot, ha már volt ilyen nagyon rendes, és feláldozta az én fogfájásomra az egész napját.

A fogorvos persze azt tanácsolta, hogy menjek haza a fogammal, és kezeltessem otthon, de mi mondtuk neki, hogy ez a lehetőség most nem játszik. Pedig a fogat gyökérkezelni kell, és az egy hónapig is eltarthat akár… Mi? Egy hónap? Végül abban maradtunk, hogy akkor kapok antibiotikumot, ami letolja a gyulladást, és fájdalomcsillapítót, ha tovább fájnék és nem bírnám elviselni, aztán majd Balin elmegyünk arra a gyökérkezelésre, de most itt ezért ennyi ideig nem fogunk dekkolni, különben sem bírná a vízumunk és mi sem. Ha már valahol ennyit egy helyben kell lennünk, akkor az legyen valami nagyszerű hely.

A fájdalomcsillapítóból végül csak hármat kellett bevennem, utána a gyulladás már lejjebb ment, igaz, ehhez végül 3 napot kellett egyhelyben maradnunk. Ezt Siwat-ék egyáltalán nem bánták, noha mi már kezdtük kicsit zavarban érezni magunkat, na meg egy kicsit be is voltunk sózva, mert nem terveztünk ennyit itt lenni. Persze rossz azért egyáltalán nem volt, nagyszerű vendégszeretetben volt részünk Siwat-éknál, és azt hiszem ők is örültek nekünk. Azt utólag kijelenthetem, hogy csak egy éjszakát maradni, ahogy eredetileg terveztük, majdhogynem bunkóság lett volna, mert ennyi idő alatt nem nagyon ismerjük meg egymást, és ugye itt nem csak az a lényeg, hogy az utazó ingyen szállást kap, hanem éppúgy, ahogy a Couchsurfing-nél, egymás megsegítésén túl, egymás megismerése is a cél. Arról nem is beszélve, hogy így a szemfüles feleségemnek volt szerencséje a neoncső alatt tanyázó gekkókat lefényképezni, ahogy éppen szúnyogokat falatoznak.

Ez a kedvenc helyük ezeknek az apró és számunkra mókás kinézetű állatoknak, ugyanis ide gyűlnek a bogarak, vagyis az ő eledelük. :) A gekkó tehát egy jó állat, mert felzabálja a minket irritáló szúnyogokat – persze egy-kettő mindig marad ránk is, de azért van a szúnyogháló, hogy ők már ne zavarjanak. Amúgy a gekkót mi eszi meg? A madarak? És a madarakat? És mit eszik a szúnyog? Véééért? Akkor mi a vérünket adjuk a madarakért? :)

Siwat, Nakhon Si Thammarat – Tengerparti pálmaliget: 89,3km

A negyedik nap végre elindultunk, erre már jól felkészültünk előző este és rendesen összepakoltunk, reggel már csak fel kellett akasztani a bringára a táskákat, aztán indulhattunk is. Még 20km-t befelé a városba, a reggelizőhelyre! Hát ezt a hülyeséget, miből vannak ezek az ázsiai emberek? Vagy csak én puhultam el ennyire, hogy szana-szét pusztulok, ha evés nélkül reggel le kell tekernem 20km-t? De az is lehet, hogy csak a gyógyszer gyengített le, vagy az a baj, hogy nem éppen hazai az éghajlat. :) Ennek ellenére nagy élmény volt Siwat-ékkal ez a délelőtt, főleg, miután már a bendőnket is megtömtük. Siwat-ék heten testvérek, ebből négyen bringáznak. A négyesből pedig hárman el is kísértek egészen a város határáig, de előtte még megnéztünk egy nagyon érdekes buddhista templomot.

Ide rengeteg hatalmas busszal érkeztek a hívek a malajziai Georgetown-ból, merthogy régen állítólag máshol voltak az országok közt a határvonalak, a híveknek viszont az új határokkal még nem változtak meg a zarándokhelyek. Ezért aztán átvándorolnak egyik országból a másikba, elvégre ez ma már nem távolság és nem idő ezeket a sztrádákon. Így történhet meg az, hogy a templom környékén az út két szélét óriási buszok állják el több száz méter hosszan. Ami viszont odabent ment, az már sokkal barátságosabb volt: a hívek hatalmas, hosszú sárga anyagot húztak ki a fejük felett, és így végtelen hosszú kígyót alkotva sétáltak be a templomba. Ez nagyon jól nézett ki és érdekes volt. Főleg azután, hogy követtük őket végig befelé a templomba és ott fel egy lépcsőn az emelvényre épített hatalmas sztupáig, amit aztán hangos kiabálások közepette körbetekertek a hosszú sárga lepedővel. Nekünk ez a kiabálás kicsit furcsának tűnt egy vallási helyen, de hát itt ez a módi, ha egyszer nem mindegy, hogy hogyan csavarják fel a cuccot a sztupa köré, akkor valahogy vezényelni kell a népet, nem igaz? De nem csak a körbecsavarás ment, hanem a pénzdobálás is: a sztupa peremeire malajziai aprópénzeket dobáltak fel. Ekkor láttuk először a maláj váltópénzt, a sen-t. 100 sen 1 ringgit, egy ringgit pedig kb. 75 forint a mai árfolyamon. Ők csak sen-eket dobáltak fel, ezüst és aranyszínű érméket.

Az egész szertartás nagyon érdekes volt, és a sluszpoént az egészre még az adta, hogy amikor már Siwat-ék nélkül bicikliztünk, kb. 10km-re a várostól elhaladt mellettünk egy autó, a platóján óriási halomba dobálva ezekkel a sárga anyagokkal. Úgy látszik elindultak a hívők vissza a buszokkal Malajziába, és máris lecsavarták a sárga lepedőket a sztupáról, mehetnek a mosásba, hogy a jövő hétre újra tiszták legyenek. Újra jöhessen egy nagy emberrengeteg egy csomó busszal messze földről, és újra el lehessen nekik adni pár tonna füstölőt, meg pár kilométer narancssárga sztupára-tekernivalót. Hogy a szétdobált érmékről ne is beszéljünk. Van itt üzlet kérem! :) Mindenki jól jár, csak a bolygó nem, de hát eddig a tudati szintig nem jutottak még el a hívők, és azt hiszem, naivság is részemről elvárni tőlük. Ennél persze összehasonlíthatatlanul nagyobb károkat is teszünk, a vallással egy lapon nem említhető tevékenységekkel. Egy lapon nem, mert oltári nagy marhaságok, amelyektől még csak boldogabbak sem leszünk. Ezek listája szinte végtelen a fogyasztó társadalom szertárában… Szóval kár volt most ezt a vallási szertartást piszkálnom, máshol kéne elkezdenünk változni.

Ez az első nap igazán nem sok érdekeset tartogatott számunkra, de azt azért meg kell említenem, hogy a sziesztánkig, vagyis a tengerpartig az időt egy olyan úton töltöttük, amelyet Siwat-ék mutattak. Ez az út hosszabb volt, mint amit én kinéztem, mert egyenesen a partra vitt, de hát ugye ők ezen szoktak bringázni, meg itt úgyis érdekesebb a táj, és kevesebb a forgalom. Hát, ezen bosszankodtam egy kört, de végül megbocsájtottam Siwat-knak a plusz 20km-t… :) Pedig nekünk kb. mindegy volt, a nagyobb úton se volt vészes a forgalom, és ott is volt leállósávunk, a táj pedig éppoly „üres” és unalmas volt nekünk az elmúlt országok után itt is, mint amott lett volna a főúton. Hogy őszinte legyek, Thaiföld ezen része a táj és a benne való bringázás szempontjából nem igazán nyűgözött le minket. Igaz, épp csúnya sem volt, de Laosz és Kambodzsa után semmi nem fogott meg minket itt igazán. Na de a lényeg, amit e bekezdés eleje óta akarok mondani: Szóval egy „apró” úton tekertünk, ez az út a 4013-as számú volt, vagyis egy négy számjegyű, harmadrendű út. Sajnos azt már nem sikerült elkapnom a fényképezőgéppel, ahol ez az út kétszer két sáv plusz leállósávos volt, de azért még így is elég durva. Thaiföld az én szememben egy fejlett ország… Nem sok ennél kisebb úton jártunk, de ahol bicikliztünk bekötőutakon, ott azokon is aszfalt volt, és szerintem ez így van a legtöbb helyen, mert a nagy utakra soha sehol nem láttunk felhordva sarat. Az autók nagy része mégis pickup, hogy miért, az még mindig rejtély számomra. Siwatnak földjei vannak az autója pedig nem egy csilivili SUV-ra hasonlított, hanem egy már kissé elhasznált, régebbi járgányra, amiről el is árulta, hogy használtan vette. Mindenkinek lenne földje, aki pickup-al jár? Akkor ezek szerint legalább Thaiföldön a kisbirtokrendszer dívik! :) Vagy csak divatból nyomulnak nagykerekű, összkerék-meghajtású pickupokkal… Olyat is hallottuk, hogy a sok árvíz és áradás miatt, mert ezekkel kisebb vizeken át lehet hajtani, de szerintem ez is marhaság. Persze én egy naiv, elfogult, méregzöld figura vagyok, ne hallgassatok rám! :)

A tengerpart mellett talán egyetlen egy említésre méltó dolog történt. Elhaladtunk egy kis szentély mellett, ami nem volt más, mint egy pofás kis tető alá emelt óriási fa fallosz. Hogy ennek mi a szerepe és miért kell annyira tisztelni, hogy még virágkoszorút is akasztanak rá, azt nem tudjuk. :) Talán termékenységet ad, erre tudtunk gondolni.

A napot egy gyönyörű helyen zártuk, amihez úgy fordultunk vissza, miután száz métert továbbhaladtunk rajta. Amikor először megpillantottam, bennem volt még a „menjünk még egy kicsit” érzés, aztán felülemelkedett rajta a „egy ilyen táborhely lehetőség mellett nem szabad így elrohanni, amikor úgyis mindjárt itt a naplemente” – és ez utóbbit nem bántuk meg. Egy gyönyörű tengerparti pálmaliget közepén, egy tetős emelvényt találtunk. A közeli házben engedélyt kértünk (és természetesen kaptunk) a sátrazásra, majd lemálháztunk. Zita elment vacsorát és reggelit szerezni, én pedig felállítottam a sátrat és felfújtam a matracokat. Nem akartam most se a Kindle-n zörgetni a netet, se a nebookon billentyűzni, amíg Zitára vártam, ezért elővettem a régi jó szájharmónikat és nekiláttam az egyetlen dalnak, amit úgy ahogy el tudok játszani rajta. Örömmel tapasztaltam, hogy nem sokat felejtettem, igaz nem is volt nagyon miből. :)

Zita megküzdött, mire megtalálta a legközelebbi éttermet, de végül meglett és így a vacsoránk is. Korán lefeküdtünk, jót aludtunk, és korán keltünk. Reggelire Zita tojást sütött, én pedig, megint munkamegosztásban összepakoltam a táborunkat. Mire kész lett az étel, a sátor már a táskában volt a biciklimen.

Tengerparti pálmaliget – Muszlim család: 102,5km

Ez a nap még az előzőnél is jellegtelenebb volt, és itt már Siwat-ék sem voltak meg nekünk reggel, így a templomjárás és a közös reggeli is elmaradt. Nincs is nagyon mire visszaemlékezzek, csak csapattuk végig a tengerparton egymás anszlusszában és örültünk, hogy szépen peregnek alattunk a kilométerek. Szieszta alatt megint megírtam egy fejezetet a történetünkből, és egy jót zuhanyoztunk, de most már én is a legelején, az érkezés után, ahogy Zita végzett. Tanulva a tegnap esti ételvadászatból itt rögtön elvitelre is kértünk, mert jól főztek és szép adagokat mértek. A virágok pedig kókuszdióhéjakban lógtak le a tető pereméről! :) Ez ötletes, és se gyár, se égetés, se műanyag nem kellett hozzá, a kókuszdió pedig garantáltan többször újraterem annyi idő alatt, míg egy ilyen „cserép” szétrohad. Még az is lehet, hogy miközben rohad, valami tápanyagot is ad a belsejében élő talajnak és így a növénynek is. Zseniálisan egyszerű.

Nem terveztünk ezen a napon 100km-t tekerni, de csak nem akart jönni az az ideális táborhely ott ahol vártuk, ezért csak haladtunk tovább, mígnem végül szinte teljesen ránk nem sötétedett. Ekkor lefordultunk egy házhoz, amelynek egy hatalmas, üres, fedett terasza volt az utca felé. Itt egy egész sátortábor elfért volna, viszont egy lélek sem volt a környéken, ezért egész hátra kellett mennünk az udvarban. Találtunk rég nem látott, befedett hajú nőket! :) Muszlim családnál jártunk, de ők nem olyanok voltak, mint a bengáliak, a pakisztániak, vagy az irániak. Nem egy kendőt, hanem egy erre a célra készült komplett fejfedőt viseltek, és egyáltalán nem voltak szégyenlősek, és nem is klikkesedtek külön a férfiaktól. Viszont a táborhely úgy tűnt, nem jön össze, mert nagyon kifelé mutogattak nekünk. Már ki is néztem, hogy akkor majd a szomszédban az üres étteremben, egy, a tegnapihoz hasonló helyen felállítjuk megint szúnyoghálónak a tető alá a hálófülkénket, de aztán kiderült, hogy nem elfele mutogattak nekünk, és a sok negatív visszajelzés nem arra szólt, hogy nem sátrazhatunk a teraszon, hanem hogy nem kell sátraznunk, hanem megkapjuk az egyik teraszról nyíló helyiséget. Ez egy üres szoba volt, régen valószínű a terasszal együtt egy étterem lehetett, mert egy üres konyhát és nagy örömünkre még működő fürdőszobát is találtunk, így le tudtunk fürödni vödörből. Erre egyébként előző este is lehetőségünk volt, mert a pálmaligetben lévő tetőhöz tartozott egy ház is az utca irányába, ott ahol engedélyt kértünk, végül fürdőszobát is kaptunk. Amikor itt fürdőszobát említek, egy pottyantós vécét, egy csapot, egy hatalmas víztartályt és egy kisebb vödröt kell elképzelni. Meleg víz nincs, de itt nem is kell, mert hőség van, és zuhanyrózsa sincs, mert vödör van. :)

Muszlim család – Sadao, Iskolaudvar: 76,1km

Ezen a napon sem történt semmi különösen fantasztikus, csuda dolog velünk, de azért mesélni azt most is tudok.

Miután átkeltünk egy gyönyörű tavon, ráébredtünk, hogy mindjárt elhagyjuk Thaiföldet, és még egy csomó mindent nem fényképeztünk le az országban, ami amúgy jellemző rá, de valamiért eddig mégsem jutott eszünkbe lefényképezni. De csak mert valami nem szép, vagy egyszerűen nem tetszik, attól még érdemes lehet lefényképezni, még akkor is, ha tele van vele az ország. Ilyen például fedett, platós pickup, mint tömegközlekedési eszköz, vagy a legújabb domináns földi kultúra, a fogyasztó társadalom kistemplomának számító 7Eleven közért, ami igaz ugyan, hogy pár napig varázslatos volt az első, Bangladesből való megérkezésünk után, de később gyorsan eltűnt a szemünkben ez a varázs, és eztán már csak akkor álltunk meg itt, ha nem volt más. Most pl. azért kellett betérnünk, mert eltörött az egyik vizespalackunk és eresztett. Ha már muszáj új palackokat vételeznünk, akkor ez egyszer engedtünk a csábításnak és nem üres palackokat kukáztunk, mint akkor, amikor Kambodzsában egyszerre elhagytam az összes vizünket, hanem egy hidegvízzel telit vásároltunk. Ez jól esett és még a boltot is sikerült lefényképeznem belülről, meg egy macskás nénit is a bolt előtt. Nem tudom, hány 7Eleven van Thaiföldön, de szerintem itt van a legtöbb a világon, sok ezer lehet belőlük, hisz túlzás nélkül némelyik városban szinte minden sarkon ott vannak.

Fél kettőre le volt beszélve, hogy felhívnak minket a Juventus Rádió reggeli műsorából, mert olyan magyarokról volt szó, akik valami nagy dolgot vittek végbe, és úgy tűnik, az eddigi most már közel két éves világcsavargásunk a mostanáig letekert 16600km-el elég nagy dolog ehhez. :) A kis néhány perces bejelentkezésünk a visszajelzések alapján vidámra sikerült, és meg is beszéltük a szerkesztőnővel, hogy aztán majd még lesz folytatása, ám sajnos azóta sem volt időm írni neki ez ügyben, pedig az tényleg buli lenne, ha egy-két hetente felhívnának a rádióból. Na majd még ütöm ezt a vasat, hátha nem hűlt még ki teljesen. Sok a dolog, nem tudok mindenre figyelni, de egy rádiós bejelentkezésből sok rossz nem sülhet ki, jó lenne belőle rendszert csinálni.

A bejelentkezés egyébként kalandos volt, mert ahogy ez szokás, az élő adásba való bekapcsolás előtt 10 perccel felhívtak minket. Ekkor egy zajos, kétszer két sávos úton tekertünk épp, ezért gyorsan lekanyarodtunk erről az első lehetőségnél, és kerestünk egy csendes sarkot. Egy család teraszán kötöttünk ki, de persze, hogy akkor jelent meg az összes szomszéd a zajos motorkerékpárjaikon, amikor bekapcsoltak minket élőbe. Kénytelenek voltunk bemenekülni a ház egyik sarkába, és miközben az élő adásban válaszoltunk a műsorvezetők kérdéseire, a családnak mutogattuk, hogy „pssszt” – csendre van szükségünk, azért vonultunk be ide. Nem néztek hülyének minket (vagy legalábbis nem mutatták) és nem zavartak ki a házukból, sőt, mire végeztünk, odakint a teraszasztalnál, a bringák mellett, ahol először leültünk, egy nagy kancsó jeges víz várt ránk! :) Ez is Ázsia, hogy ne csak mindig akkor írjam, hogy „még mindig Ázsiában vagyunk”, amikor valami kellemetlen, váratlan dolog történik velünk. :)

Indulás után néhány dombbal egy teherautók számára épített súlymérő állomást pillantottunk meg magunk előtt az szélén. Mivel sor nem állt a mérleg előtt, ráhajtottunk. Ketten együtt 240kg voltunk, amikor pedig már csak én voltam a fémlapon, akkor 130-ig süllyedt vissza a számláló. Ez persze nem pontos adat, hiszen a mérleg nem ilyen pehelysúlyú túrakerékpárosokra van kalibrálva, ezért nem is mutatta kilóra pontosan a mért súlyt, csak 10kg-onként. Ehhez még azt érdemes egyébként tudni, hogy a bringa teljesen csupaszon 18kg, én olyan 77kg lehetek, Zita pedig kb. 70kg. Persze ez is ingadozik, de valamikor ez idő tájt méredzkedtünk szobamérlegen is, és az ezt mutatta. (Ami egyébként király, mert eszerint végre újra egész jó bőrben vagyunk) Ezt azt jelenti, hogy Zita legalább 23kg cuccot cipel, én pedig 35kg-t, de szerintem a mérés pontatlan, és nincs ennyi különbség kettőnk málhája között, valószínű Zita többet visz. Na, majd egyszer ráállunk arra a szobamérlegre a táskákkal is! :)

A napot egy Sadao nevű településen fejeztük be, 20km-re a malajziai határ előtt. Nem akartunk délután megérkezni az új országba, mert szerettük volna, ha bőven marad időnk az új országba belépéskor esedékes teendőkre, és mert különben is még fel kellett adnunk néhány képeslapot Thaiföldről. Szóval ezen a napon a sziesztával véget is ért a bringázás, és miután kiszieztáztuk magunkat (zuhany, evés, ivás, írás, olvasás, pihenés), és az idő is szépen beborult és dörögni kezdett, eszméltünk, hogy jó lenne nagyon gyorsan megtalálni az esti szálláshelyünket. Egy motoros elvezetett minket egy szállóhoz, de ott a szobák elég borsos áron voltak, és az a tény sem tetszett, hogy 3 órára is ki lehetett venni őket… Persze elviccelődtünk, hogy ha végképp nem találunk mást, majd hajnalban visszajövünk ide az utolsó három órára, hogy legalább akkor kialudjuk magukat, mert annyi még pont beleférne a büdzsébe, amennyibe a három óra fáj. A hotelt persze a végén hagytuk a francba, alkuképtelen volt a hölgyemény a recepción, így tovább hajtottunk. Aranyos kis utcákra bukkantunk, de helyet, azt nem találtunk magunknak bennük, minden házhoz csak egy apró kocsi beálló tartozott és úgy tűnt, mindenhol futotta is az oda való autóra, így mi már nem fértünk volna el és ilyen pici helyre nem is akartuk volna bekérni magunkat, pláne, hogy az egész terület közvetlen az utcafrontra nyílt. Viszont tippet azt kaptunk: menjünk el a közeli sporttelepre! Így is tettünk, ott épp valami nagy kosárbajnokság ment, Zita pedig egyenes utat kapott az emberünkhöz, aki aztán kiadta az ukázt egy másik embernek, hogy kísérjen el minket egy iskolához, ahol majd táborozhatunk. Kb. 2 kilométert hajtottunk a városban, bánatomra a postától elfelé (ami csak másnap reggel 8-kor nyitott ki), egészen egy pofás iskoláig, ahol bekanyarodtunk az udvarra. Valami főember adhatott nekünk itt helyet, mert aztán többen úgy kezeltek minket, mint valami királyokat. Megkaptuk a wifi jelszót és egy a hatalmas zöld mező sarkában található fedett márvány kiülőt sátrazásra. Itt felállítottuk a hálófülkét, elmentünk zuhanyozni, majd én eltekertem üres bringán a szomszédba, ahol valami falunapok szerű ringlispíres zsibvásáros történés zajlott, hála az égnek büfésorral is egybekötve. Sok finomsággal tértem vissza, és egy-két órát még eljátszottunk itt lefekvés előtt az interneten kapott és adott híreken.

Sadao – Thaiföld vége!(?)

Másnap reggel sültkrumplit reggeliztem az iskola büféjében! :) Nem akartam elhinni, hogy ilyen van! Tudom, hogy nem egészséges, főleg nem reggelire, de kb. indulás óta nem ettem sültkrumplit és ennek most nem tudtam ellenállni. Ezt a videót pedig Zita készítette, még a sültkrumpli előtt, talán csak pár perccel az ébredés után:

A neten a georgetown-i vendéglátónk pontos címét és elérhetőségét kerestem meg és mentettem ki, gondolván arra, hogy az új országban mindez már lehet, hogy nem lesz könnyű, hiszen ki tudja, találni-e kódolatlan wifiket, és az se biztos, hogy odaát a Kindle ingyen netje működik. Szóval jobb előbb felkészülni, és mindent inkább kétszer leegyeztetni, mint később koppanni, hogy nincs meg a cím, vagy a telefonszám, vagy kiderül, hogy valamiért mégsem várnak.

Sadaoban már csak a posta volt hátra, visszagurultunk, és elintéztük, amit el kellett. Közben még azt is kitaláltuk, hogy összemérjük a két ország postai szolgáltatását, mégpedig úgy, hogy délután Zita majd küld egy képeslapot Malajziából is.

Alig 20km várt ránk a határig, néhány dombbal és az utolsó thai csirkénkkel, sticky rice-al természetesen. Talán épp a legutolsó dombtetőn történt, hogy egy, az út leállósávjában parkoló teherautót kellett megelőznünk. Ahogy elgurultam mellette, láttam, hogy a jármű eleje alatt, leterített gyékényen, kispárnákkal ketten ott fekszenek. Sziesztáztak a pilóták, és hát adta magát, hogy a jármű alatti árnyékot kihasználják! :) Mikor Zita is beérte őket, csináltam még egy fotót velük, de igazából az lett volna a legjobb, hogy ha a bringámat állványként használva befekszünk mi is a srácok mellé, és úgy csinálunk egy közös fotót, négyesben. Persze ez már csak utólag jutott az eszünkbe. De sebaj, majd legközelebb! :)

A határállomáshoz némi izgalommal gurultunk oda, ugyanis a régi, már érvénytelenített, kilyukasztott útleveleinkben voltak benne a thai vízumaink, az új, Bangkokban felvett üres, érvényes útleveleink pedig tök üresek voltak. Elméletben emiatt át kellett volna vezettetnünk jó pénzért a fővárosban a vízumainkat az új útlevélbe, de mi ezt nem tettük meg, hisz még mindig Ázsiában vagyunk, és itt a szabályokat nem veszik olyan szigorúan. A következő részben kiderül, hogy mindezt jól tettük-e, és érdemes volt-e ilyen bátornak lennünk. :)

Az ebben a bejegyzésben történtek 2013. április 16-án reggel kezdődtek és 23-án dél körül értek véget. Eközben nagyjából 400km-t haladtunk összesen, nem számolva azt a kb. 20km-t, amikor Siwat felkapott minket.

Thaiföld összefoglaló

Mostanában már egyre nyögvenyelősebben, de minden ország végén szokásom egy kis összefoglalót írni. Nyögvenyelősen, mert egyre kevésbé érzem értelmét, hiszen ha elolvastad idáig a történetet, akkor meg minek ismételni. Mégis megpróbálom újra, tömören összefoglalni, milyen is volt Thaiföld nekünk, és ezek után milyen tanácsaim vannakNektek, hátha sikerül még valami újat mondanom.

Thaiföld egy jó és könnyű hely, de tessék ezt relatívan értelmezni! :D Délkelet-Ázsiát először látogatva kezdésnek mindenképpen elmegy, hiszen tiszta nyugat, ugyanakkor mégis tök más, hiszen a kultúra és vele együtt az emberek, az épületek, a szokások és még megannyi más dolog is teljesen új, más és izgalmas, főleg annak, aki egyszer csak megérkezik Bangkokba egy repülőn egyenesen Európából. És mivel tiszta nyugat, ezért árak is vannak, de azok még mindig alacsonyabbak pl. a magyar áraknál. Étel, ital, szórakozás és szállás tekintetében is, hol csak éppen egy kicsit olcsóbb, hol sokkal-sokkal. És persze van drágaság is, sok pénzért itt is, mint minden nyugati országban, mindent megkapni, de nekünk se sok pénzünk, se végtelen vágyunk nincs, így erről nem tudok most bővebben beszámolni. De arról igen, hogy 2-300 forintból nagyon jól lehet lakni, és hogy Bangkok tele van jó fej Couchsurferekkel, két-három ezer forintos szállókkal, egy-két száz forintos sörökkel, és még ki tudja, mi mindennel. Utazni is könnyű, tiszta sztráda az egész ország és légkondis buszok száguldoznak fel s alá ezeken a tükörsima utakon. Ahogy az ember kiteszi a lábát egy közkedvelt tengerparti üdülőhelyre (mint pl. Koh Tao), ott az árak megugranak egy picit, de ha csak néhány hétre érkezel, talán ezt is el tudod majd viselni, mert az ár/érték arány még így is ütni fog bármit Európában. Még akkor is, ha az „érték” alatt néha érdekes meglepetések érnek majd. :) A lehúzás közepesen alacsony a régió országaihoz hasonlítva, de ez még mindig épp elég arra, hogy mindig résen kell, hogy legyél, főleg, ha alacsony büdzsével utazol. Thaiföld önmagában is nagyszerű kaland lehet, pláne ha mondjuk búvárkodni is szeretsz (vagy szeretnéd kipróbálni), de mi, ha valaha visszajövünk ide, az valószínű azért lesz, mert kiindulópontnak fogjuk használni mondjuk Dél-Laoszhoz, vagy a kambodzsai tengerpartokhoz, esetleg DK-Ázsia olyan még fel nem fedezett, és ezen utazás alatt már nem is felfedezhető részeihez, mint pl. a Fülöp-szigetek, vagy Tajvan. Nem azért, mert Thaiföld nem szép és érdekes, hanem mert egyszer elég volt. A környező országok számunkra érdekesebbek voltak, és annyira elkényeztettek minket az élményeikkel, hogy ezek után – láttátok, leírtam többször: Thaiföldön kicsit üresnek, streilnek találtuk. A királyi palota nem lesz szebb 10 év múlva, és Bangkok sem lesz egy nyugodtabb város, ahogy a tengerpartok sem lesznek már elhagyatottabbak. Thaiföld túl fejlett és túl népszerű a turisták körében, ezzel számunkra egy kicsit elveszti már a varázsát. Tudom, ez fura, de ez van. :)

Na jó, igaz, nem jártunk a nemzeti parkokban, és a híres Chiang Mai-ban sem (már ha így írják), ami fent van északon és szintén nagyon közkedvelt hely. Onnan fel lehet hajózni Luang Prabang-ba a Mekongon, tehát egy kiváló kapuja lehet egy laoszi, yunnani, vagy észak vietnami kerékpártúrához! :)

Ha Thaiföldön bicikliztek, próbáljátok ki a Warmshowers-t, és próbáljátok megtalálni az ötszámjegyű, negyedrendű utakat, hátha azokon már nem dübörög egyáltalán semmilyen forgalom és nem 10 méter szélesek, így újra a természetben érzezheti magát rajtuk az ember. :)

Hogy jót is mondjak még, fejlettség ide vagy oda, Thaiföld Ázsiában van, és ez nem csak némi kiszámíthatatlansággal és egyéb meglepetésekkel jár, hanem egy nagyszerű, példaértékű vendégszeretettel is. „A mosoly országa.” – mondja a hivatalos marketing. Hogy ebből mennyi igazi, és mennyi mímelt, azt nem tudjuk, de az tény, hogy a Warmshowers és a Couchsurfing jól működik itt, és rajtuk keresztül igazi vendégszeretettel, és igazi mosolyokkal találkozhatunk Thaiföldön. Köszönjük minden thai barátunknak és Thaiföldön élő és dolgozó magyar és külföldi barátainknak a kedvességeteket! Egy élmény volt! :)

Kilátóhely vadászat

Mert bizony ilyenekből is volt dögivel, nem is tudom, hol kezdjem. :) Talán azzal, amiről már tettem előzőleg is említést. Többször kimentem még futni az első futás után, ezek közül a második futásom egy 10km-es kör lett, amiben szint is volt bőven, ezért egészen szépen megmakkantam mire visszaértem a sátrunkhoz, és utána még 1-2 napig kényszerpihenőre is tettem magamat.

Már ahogy elindultam, rögtön többször elővettem a fényképezőgépet, mert gyönyörű kis házak között, pálmaligetek alatt haladtam. Az út piszok meredek volt, egy keskeny, kanyargó betonsáv a dzsungelben. Ekkor megértettem, miért van az a sok buggy a motorkerékpárok mellett lent a boltokban, ahol egy kisebb vagyonért ki lehet bérelni ezeket a dögöket. Ilyen meredek úton egy motorral elég necces lehet a bátortalanabbaknak fel-le száguldozni.

A sziget egyik északi kilátóhelyét tűztem ki célpontnak. Útközben kiugrottam egy másik, középső kilátóhelyhez is, ahonnan már gyönyörű kilátás volt, itt kattintgattam néhányat, majd számoltam, és az jött ki, hogy még oda tudok érni a másik kilátóhelyhez is naplemente előtt, így útnak indultam. Még több és még meredekebb fölfelé következett, majd átbuktam, és jött a lejtő. Ezen a szakaszon egy helyen durván alámosta a víz a betonozott utat, és az egy méteres árokban ért véget. Persze ez engem mit sem zavart, futva elvoltam a beton nélkül is, a talaj se sáros, se különösebben csúszós nem volt. Ezután az egyik kanyarban letért az utam a OpenStreetMap-en jelzett, onnan elméletben egyenesen a kilátóhoz vezető útvonalról. A valóságban az út lekanyarodott a Mango Bay nevű öbölhöz, de mivel én most nem sznorkellezni, se nem búvárkodni indultam, hanem fel a kilátóba, ezért erről az útról én az első lehetőségnél letértem balra, hogy minél inkább a kilátóhely és az odavezető út, vagyis annak a jelölt helye felé haladjak. Valójában szó se volt ott útról, ahová a térkép jelölte, ott csak sűrű dzsungel volt, és amit utakat én találtam, azokat mintha találomra vágták volna ki a dzsungelből egy markolóval. Amit aztán meg is találtam egy nagy útkereszteződésben. Itt elindultam több úton is a kilátó felé, de végül mindegyik egy zsákutcába torkollott, és sűrű dzsungelben ért véget. Egy nagyon kerülővel végül csak kikeveredtem egy csúcsra, ahol volt is néhány szikla, de azokra hiába másztam fel, onnan se láttam ki a fák lombjai közül. Hazafelé aztán találtam még egy kilátóhelyet, ahol akárcsak a legelső helyen, itt is üzemelt egy kis büfé, de innen is csak a Sairee melletti hosszú, nagy öbölre lehetett rálátni és semmi másra. Nekem a vágyam az volt, hogy a Koh Nang Yuan szigethármasára rálássak fentről a 300m magas dombtetőről, a háttérben a naplementével. Ez végül nem sikerült, de mégsem voltam ezért keserű, mert közben gyönyörű dzsungelben jártam és azért a legelső helyről sem volt épp csúnya a kilátás. Hogy hogyan lehet feljutni az általam kinézett kilátóra vagy hogy egyáltalán létezik-e a kilátó és oda az út valójában, ezeket nem tudtam meg azóta sem. Hazafelé már odavoltak a lábaim, volt, hogy a meredekekben háttal lépkedtem lefelé, hogy ne szakadjanak ketté a vádliaim. De nem adtam fel, hazáig kocogtam, pedig több motoros felajánlotta, hogy elvisz, de nem éltem az ajánlattal, különben is csurom izzadtság voltam tetőtől talpig, nem örültek volna nekem.

Egy másik este, legalább két nappal az előző futás után, amikor már nagyjából rendbejöttek a lábaim, megkíséreltem egy újabb támadást, de ezúttal lentről, a nyugati partról indulva. Megint gyönyörű helyeken jártam, de nem találtam a hegyre felvezető utat, végül egy étterem-panzió szerűségnél lyukadtam ki, ide az út két nagy egymásnak dőlt szikladarab alatt vezetett, majd bent a dzsungel alá épített járatokon lehetett bolyongani egyet a teraszok és a házak között.

Itt végül megtaláltam a kijáratott az éttermi részhez, ahol ki lehetett menni a partot alkotó sziklákra. Ez egy nem akármilyen hely volt, fantasztikus kilátással és hangulattal. Sajnos az igazi, szép naplemente ezen a napon elmaradt, mert nyugaton felhős volt az ég alja, így színek azok nem voltak, de azért a hangulat az nagyon jó volt. Itt mászkáltam még egy kicsit, felszaladtam egy-két sziklára, majd elindultam hazafelé, mert időre vissza kellett érnem, le volt beszélve egy vacsora Mrs. Udon Thani-nál azzal a szlovák párossal, akikkel a Mekong Deltában is találkoztunk. Ők azóta bejárták hátizsákkal Vietnam-ot, Laoszt, és most itt utolértek minket. :)

Water Festival, avagy a thai újév, a Songkran – ahogy Koh Tao-n zajlik

A következő futásom a Songkran, a Thai Újév napján volt. Ilyenkor az a szokás, hogy mindenki agyonlocsol mindenkit. Vödörből, vizipisztolyból, vagy vizzel teli zacskókból (gránátokból), de megy a játék, ráadásul egy ilyen nyugatiakkal teli szigeten különösen elszabadul az őrület. A délelőtt folyamán mi még nem is bírtunk és nem is nagyon akartunk asszimilálódni ezzel az egésszel, csak Ursula éttermének teraszáról, a távolból figyeltük, ahogy a Rockopus-os kollégák teljesen megvadultan mindenkit vizipisztolyokból locsolnak, aki az úton elhalad a boltjuk előtt. Persze erre fel voltak készülve a közlekedők is: volt, aki eleve már valami jelmezben érkezett, a hátán egy viztartállyal és egy hatalmas vizipuskával. Volt olyan, aki valamiféle jelmezbe öltözött be, és voltak olyanok, akik egy pickup platójáról egy nagy tartályból vödrökből locsolták a jónépet. Szóval „hadiállapotok” uralkodtak, és az egész kívülről nekünk úgy tűnt, mintha erre a napra mindenki megbolondult volna.

Végül délután erőt vettünk magunkon, becsomagoltuk a GPS-t és a fényképezőt az egyik Ortlieb kiszsebbe, vagyis vízállóvá tettük őket, majd elindultunk lefelé. Lent a parti sétálóutcán még nagyobb őrület volt, itt már hintőporral is szórták egymást az emberek, és nem volt olyan 10 méter, hogy ne kaptunk volna a nyakunkba egy vödör vizet. Egy motoros le is verte Zita szemüvegét, de hála az égnek, Zita valahogy nagyon ügyesen azonnal megtalálta a földön és felkapta, így egy karcolás nem esett rajta. Odébb megtaláltuk Ursulát is, aztán a parton egy egész nagy táncos, zenés bulit. Én itt leváltam Zitától, és ahogy azt előzőleg megbeszéltük, elmentem futni egy kört.

Ahogy elhagytam a települést, a part mentén haladtam tovább, kis ösvényeken a parti sziklák felett a dzsungelben. Azt vártam, hogy ez majd olyan kis elhagyatott hely lesz, ahol csak én leszek, de ez nem így volt. Igaz, legalább a songkrani őrületet magam mögött hagyhattam, mert itt csak csendes öblöket és egymás nyakára épített apartmanokat találtam. Egy-két öböl igen pofás volt, márcsak a napsütés hiányzott volna a tökéletesen idilli, mesebeli tengerparti feelinghez, persze én ezt nem hiányoltam, mert bár a fotók pofásabbak lettek a napsütésben, de én megpurcantam volna, ha még a nap is tűz rám. Szóval ez pont jó volt így.

Az elhagyatott dzsungel helyett az apartmanok között cikáztam egy keskeny betonjárdán, sokszor bungalók ajtajába, kapukba, vagyis zsákutcákba futva. Végül aztán csak megtaláltam a kifelé vezető utat és felrohantam egy hágóba, ahonnan az adótornyok mellől gyönyörű kilátás nyilt egy déli öbölre, a Tatooh-bay-re. Innen már fordultam és a főút mentén visszafutottam Sairee-ba. Itt egy 10 percet várnom kellett Zitára, mert ő közben visszament a szállásunkra feltenni egy pántot a szemüvegére és letenni a papucsát. Ezalatt az idő alatt csak leültem egy terasz peremére és néztem a parton bulizó tömeget. Ezzel a passzivitásommal annyira kitűntem az örjöngő tömegből, hogy többen odajöttek hozzám, hogy nem árulok-e valami elszívnivalót… :o

Ennek akkor lett vége, amikor Zita megérkezett. Ő bulizni akart, én pedig nagyon nem voltam azon a hullámhosszon, vagyis abban a hangulatban, hogy jól tudjam érezni magam a főleg nyugatiak alkotta felszabadult, bulizó egyvelegben. Ennek tudatában voltam, ahogy annak is, hogy Zita bár most küldött haza, hogy akkor ne is húzzam le itt a hangulatot, de ez mind zavart is, mert azt is tudtam, hogy Zita jobban örülne, ha vele maradnék és együtt buliznánk, csak még azt nem tudtam elképzelni, hogyan leszek képes felszabadulni és jól érezni magam ebben a társaságban – ahol egyébként senkit nem ismerünk.

Csodák csodájára ez végül valahogy mégiscsak sikerült, és magam is meglepődtem aztán magamon. A dolgot azzal kezdtük, hogy elmentünk az életveszélyesen csúszós padlójú és jéghidegre légkondicionált legközelebbi 7Elevenbe, ami meglepetésünkre még nem volt teljesen lerabolva, mert még hűtött sört is találtunk. Ez így már csak annyiba került, mintha otthon egy kocsmában vettük volna, és Zitának is találtunk egy Spy wine nevű, itt népszerű, és igen hamar beütő buborékos bort. Ezek mellé még megettünk egy-egy nagyon finom „pancake”-et, vagyis rutit, azt hiszem burmaiak által készítve. Kinek, mi a kedvence: Zita banános-csokisat, én meg egy sajtos-hagymás-virsliset. :) Ez jót tett a lelkünknek és még a pénztárcánknak sem volt olyan fájdalmas. Később ugyanebből még egy kört (sör,spywine,pancakes) lenyomtunk, és utólag örömmel konstatáltam, hogy ez a kis erezd el a hajamat nem ütött be annyira a büdzsénknek, ezen a napon nem költöttünk számottevően többet, mint bármelyik másik nap a szigeten.

Ellenben alig egy órával azután, hogy elhatároztuk, hogy „Na jól van, akkor bulizzunk!” (vagyis inkább én is rávettem végre magam nagy nehezen), azon találtam magam, hogy egy kanadai-thai áradozását hallgatom a magyar kolbász nagyszerűségéről, aztán pedig egy svájci kollégával együtt keressük a vízben az elhagyott bankkártyáját, amiről mint később megtudtuk, egy svájci meghívást ért volna – de hiába, mert nem találtuk meg. :) Később még a vizicsúszdát is kipróbáltuk és táncoltunk is, utóbbi közben kölcsönkérve egy-két ember vizipisztolyát, megsoroztunk mi is néhány embert vízsugárral, csak hogy végre visszafizessük, amit eddig kaptunk. A szongkran is, mint minden ünnep, hatalmas üzlet, szerintem több millió műanyag vizipuskát eladnak az ezt megelőző napokon. Mi persze nem vettünk ilyet, ezzel a környezetünket és a pénztárcánkat is megkíméltük, és ezt nem is bántuk, épp elég volt ez a néhány perc játék nekünk. Persze még utána is öntöztük a népet, csak aztán már egy a tengerben talált műanyag vödörből. Magam is meglepődtem, hogy a két sör után már mindenki haver volt és fűvel-fával leálltam dumálni, mikor nemrég még ugyanez a tömeg, tudom helytelenül, de teljesen antipatikusnak és ellenszenvesnek tűnt. Zita ebben a buliban összesen 120 baht-ot talált, egy százast a tengerben, egy húszast pedig a tánctéren. :) Ezeket nem kerestük, csak találtuk. Bezzeg másnap, amikor visszamentünk sznorkellmaszkokkal a tett színhelyére, akkor már csak üres sörösüvegeket, és törött napszemüvegeket találtunk, de készpénzt és bankkártyát már nem. Egyébként ez a buli, ahogy azt talán a sorokból is ki lehetett venni, elég vad volt, már úgy szumma-szumárum a szigetre nézve. Már aznap láttunk sérüléseket, de másnap többen monoklival, mankóval, bekötözött végtagokkal sétáltak az utcákon… :) „Fiatalság”, bolondság… Fiatalság idézőjelben, mert a nyugatiak nagy része kortól függetlenül úgy viselkedett ezen a napon, mintha felelőtlen, a bulizós, lázadós korszakukat élő teenagerek lettek volna. Nekünk végül ez egy jó buli volt, aminek nagyon örülök, és legfőképpen annak, hogy csak délután kezdtük, és sikerült annyira magunknál maradni, hogy se nekünk, se a holmijainknak (amiket egyébként közben letettünk, elhelyeztünk egy biztonságos helyen) nem esett semmi baja.

Biciklivel, kajakkal és sznorkellingezve keressük és találjuk az apró csodákat

Egy epizód még hátravan a Koh Tao-i történetek közül, ez pedig a kajakos-sznorkellinges kalandozásunk, pontosabban kalandozásaink, mert kajakozni végül kétszer kajakoztunk. De kezdjük az elején! Az olcsó kajakbérléshez kaptunk egy tippet az egyik Rocktopus-os sráctól, hogy menjünk át Chalokba, és onnan induljunk, mert ott fél napra csak 200 baht a csónak. Ezt meg is fogadtuk, áttekertünk a bringákkal, és nem bántuk meg.

A csendes Tatooh-öbölből a tőle eggyel keletebbre lévő Thian Og-öbölbe terveztünk átevezni. Vagyis kezdetben ennél sokkal merészebb ötleteink voltak, amelyek között a sziget körbeevezése is szerepelt, de amint kiértünk az öbölből, rájöttünk, hogy ez egy nagyon naív gondolat volt. Ugyanis a nyílt vízen hatalmas hullámok támadtak, amelyeken nem volt olyan kellemes és vicces a haladás. Sokszor csak a következő hullámot láttuk, aztán annak a tetején pedig már megint elláttunk a távoli horizontig. Viharos azért nem volt a helyzet, csak épp nem volt olyan kellemes és könnyű a menet. Azért persze áteveztünk a szomszédos öbölbe, ehhez egy nagy, hosszúkás, sziklaszirtekkel teli félszigetet kellett megkerülnünk. Odaát már az öbölben is hullámzott, mert nem volt semmi, ami felfogja ezeket a hullámokat – ez az öböl egyenesen DK-nek nézett, kifelé a tengerre, ezért meg sem próbáltunk itt sznorkellingezni, túl zavaros volt ahhoz a víz. Csak kihúztuk kicsit a csónakot a partra, ahol éppen két burmai munkás takarította a tenger által kihordott szemetet a partról. Zita is kihozott nekik a vízből egy szétszakadt hátizsákot, aztán már toltuk is vissza a csónakot a vízre, és pár perccel később már újra a hullámokkal küzdöttünk.

Mikor kiértünk az öbölből, felfedeztünk egy másik kajakos párost is. Ők gyorsabban haladtak, nem is bírtuk utolérni őket, csak amikor már kikitöttek a Tatooh-öböl bejáratánál, egy takaros kis partszakasz szélén. Itt aztán mi is tartottunk egy kis pihenőt, miután megküzdöttünk ezzel a pupikutyával, felmentünk a vendéglőrészbe meginni egy-egy italt és megenni a nálunk lévő csokiskekszeket.

A sznorkellezést nem hagytuk ennyiben, hanem elhatároztuk, hogy elindulunk tovább a parton, de most a másik irányba, nyugatnak. A nyugati oldal csendes kell, hogy legyen, a délelőtt sznorkelleztünk a nagy öbölben, és az teljesen csendes volt. – Így gondolkodtunk, miközben még mindig 1-1,5 méter magas hullámok között vergődtünk.

Egy kis félsziget, a Cape Jeda Gang keleti nyakánál kötöttünk ki, de ezt a kis partot is nagyon verte a víz. Az az ötletem támadt, hogy mivel ez már tényleg csak egy nagyon apró félsziget, talán át tudunk sétálni a kavicsos fövenyen a félsziget nyakán, és a túloldalt, a nyugati parton rátalálhatunk a nyugodt vizekre. Erre nagyon ráhibáztam, mert szinte csak pár métert kellett átsétálnunk a másik oldali parthoz, és egy gyönyörű, csendes kis öblöt találtunk.

Itt közben rákezdett nekünk egy kicsit az eső is, de ezt mi már csak a halk pöttyegésekből hallottuk és a hátunkon éreztük, mert különben bent voltunk a kellemesen meleg és csendes vízben, arccal és minden figyelmünkkel lefelé, mert amit odalent láttunk, az nagy csoda volt. Gyönyörű halakat, halrajokat láttunk, egy nagy csomó Christmas Tree Worm-ot és még egy csomó mindent, amit sajnos most nem tudok itt tovább részletezni, mivel fényképezni nem tudtunk. Ezért csak azt tudom most elmesélni, hogy nagyon színes volt, nagyon érdekes, és rettentően élveztük. Főleg, hogy most mi magunk voltunk, senki nem vitt és senki után nem kellett rohanni, a saját stílusunkban és tempónkban mehettünk, a saját kis öblünkben, amit mi fedeztünk fel magunknak.

Egy halacskát azért mégis be tudok mutatni részletesebben, őt nem most láttuk először, de most tudtuk először hosszabban, tüzetesebben is megfigyelni, ráadásul Zita nagy örömére egy apró utódjával egyetemben. Ez a bohóchal volt, ami egy olyan korall között élt és nevelte az utódját, ami az összes többi hal számára veszélyes, de őt nem bántja. Magyarul szimbiózisban éltek, és ezt nagyon érdekes volt látni. A védelmező szülő, ahányszor csak bármilyen más lény a közelbe jött visszaúszott a mozgó, hullámzó csápok közé, és a kicsinyét is visszaterelte. Mi pedig kb. fél méterrel az egész felett mindezt közelről csodálhattuk, ameddig csak jólesett. Zitának ez rettentően tetszett, emlékszem, hogy még akkor is, amikor már kifelé tartottunk, mondta, hogy „De még egyszer menjünk vissza, nézzük meg az anyukát a kis hallal” :) Tényleg aranyosak voltak, és nagyon jól éreztük magunkat ezen a helyen, nagyon boldogok voltunk, hogy végül mégiscsak sikerült találnunk egy helyet, ahol egy jót sznorkelleztünk és sok szépet láttunk. Pedig már kezdtük feladni, amikor rátaláltunk erre a kis paradicsomra.

Reggeli futás Danival

Hazafelé jól meghúztuk, hogy meg ne fázzunk az esőben, és közben konstatáltuk, hogy már megint jó őrültek vagyunk! Kint a vizen, a hullámok között az esőben, nincs még két ilyen hülye… Vagy legalábbis nagyon ritka! De nekünk megérte, pont így volt izgalmas és szép! :)

Hazafelé a kajakozásban megálltunk az esőben, behúzódni egy útszéli sültcsirkére az eső elől. Miközben faltuk a már rég nem evett finomságot, ismerős mondatokat hallottam a vendéglős nő és egy srác között. „Small Country”, „10 Million People”, „Europe”… Te, Zita, ez a srác nem magyar? – Nem tudom, kérdezzük meg! Where are you from? I’m from Hungary. Ne már basszus, mi is! Mióta vagy a szigeten? Danival találkoztunk, a magyar szomszédunkkal, akiről kiderült, hogy a szigeten eltöltött 12 napunk alatt végig mindössze 50 méterre lakott tőlünk. Nagyon megörültünk a találkozásnak, hát még én, amikor megtudtam, hogy Dani is szeret futni. Meg is beszéltünk egy közös futást másnap hajnali 6 órás indulással. Nem volt könnyű felkelni, de a 10km-es futás nagyon motivált, meg persze nem is hagytam magamnak más választást: ha megígértem, muszáj menni! (Sokszor így szoktam csinálni, mert magamért képtelen vagyok felkelni, de ha van valaki más, akivel megbeszéltünk valamint, akkor nincs szundi! :) )

Dani a kilométerek alatt aztán elmesélte a rövid történetét: otthon már régóta álmodozott róla, hogy valahová lépni kéne, valamit tenni kéne, aztán amikor megszűnt a munkahelye és a barátnőjénél is felmondott. Ekkor elérkezettnek találta az időt, eladta a holmijait, a kocsiját, összepakolt egy hátizsákba és elindult. Hamar itt kötött ki Koh Tao szigetén, és már több hónapja itt él. Ő ezt inkább egy új kezdetnek éli meg, mint egy végnek, és most egy ügyes kis mobilalkalmazást fejleszt tengernyi szabadidejében, ezen a „borzalmas” helyen. :) Ahol szerintem simán nem költ annyit, mint otthon az autóval, albérlettel, téli fűtésszámlákkal, még a szárazföldinél magasabb árak mellett sem. Futni is itt kezdett el, hogy el ne tunyuljon, és ez jól is megy neki, mert meg kell mondjam, emberemre akadtam benne. Bár fénykoromban (vagyis kb. 10-12 évvel ezelőtt – Te jó ég, olyan rég!?? Áááá…! Öregszem! Azt hittem, rajtam nem fog az idő.) a 6 perces tempó laza lötyögésnek számított, azóta sokat változtam én is, és most a 10 kilométer, azokkal az emelkedőkkel, a trópusi éghajlaton, még ezen az amúgy kellemes reggelen is betett nekem, olyan alaposan megpurcantam tőle, hogy nem is sikerült nagyon produktívnak lenni ezen a napon eztán.

Last Minute evezős túra a Koh Nang Yuan szigetekre

Zitát még hagytam aludni vagy 10-ig, én közben a naplót pötyögtem, aztán felkeltünk, megreggeliztünk, és pakolni kezdtünk. Bizony, ez volt az utolsó napunk a szigeten, mert előző nap este megvettük a hajójegyet tovább délre, vissza a szárazföldre, este 9 órai indulással, alvós hajóra, reggeli érkezéssel.

A kalandjainknak azonban ezzel még nem lett vége, ugyanis délután a napsütéssel együtt jött egy agymenésem. Ekkor már egy hete nem sütött igazán a nap, hőség az volt, néha előbújt a napocska is, de olyan ragyogó, tiszta idő már nagyon rég nem volt, viszont úgy tűnt, ezen a délután kitisztul az idő. Többek között a borús idő miatt sem mentünk ki eddig a hármas-sziget, a Koh Nang Yuan legdélebbi szigetére, megmászni azt, és lefotózni föntről, a tetején lévő szikláról a másik két szigetet, köztük a homokföveny nyúlványokkal. Tudtam, hogy ez nem akármilyen élmény és fotótéma lehetne, de addig halogattuk, míg végül nem is maradt rá igazán idő. Ám most, hogy kisütött a nap, újra kedvet kaptam hozzá, és győzködtem Zitát, akit nem kellett sokat kérlelni. Indultunk hát, le a bringával a nagy partra, oda ahol a buli volt két napja, leláncoltuk őket, kibéreltünk gyorsan két órára egy kettes kajakot, és már a vizen is voltunk. Gyönyörű napsütésünk volt, eveztünk a fényárban, és megint ránk tört az érzés, ami előző este is. Én fáradt voltam, éreztem a lábam, a vállam, de azt is, hogy nagyon élvezem az egészet úgy általában is, és azt is, hogy olyan izmokat mozgatok meg, amelyeket amúgy nem nagyon szoktam. Hogy arról ne is beszéljek, hogy az mennyire tetszett, hogy Zita is éppígy vagy talán még jobban élvezte az egészet. Én vagyok a világ legszerencsésebb fickója, komolyan! Találtam egy ilyen lányt, aki hozzám jött feleségül, és aztán elbiciklizett velem idáig, most pedig már megint csináljuk az őrültséget, amikor már alig van 5 óránk a hajó indulásáig… :D

Eveztünk, ahogy bírtunk, és a sziget szépen lassan, de közeledett. Kb. félúton megtorpantunk egy kicsit, mert nagyon úgy tűnt, hogy le fog menni a nap, mire odaérünk, és valójában aztán így is történt, ha le nem is ment még teljesen, de a felhők mögött sajnos már eltűnt a nap, mire ki tudtunk kötni a déli szigetet a többivel összekötő homokföveny szélén. Nem hagytuk, hogy ez csalódással töltsön el minket, inkább siettünk, hogy még minél előbb, minél jobb fényeknél felérjünk a sziget tetejére, a sziklára. Először a part menti sziklákra épített fa sétányon kellett végigszaladnunk, aztán pedig fel egy betonlépcsőn az erdőben. Sehol nem találkoztunk az amúgy állítólag mogorva szigetőrrel, és így nem is szedte be rajtunk senki a szigetre lépésért a 100-100 baht-ot, de erre akkor ott nem is figyeltünk, csak utólag konstatáltuk.

Fent a sziklák tövében véget ért a lépcső és kellett egy-két nagyobbat lépni, vagy inkább már mászni, hogy fent legyünk a sziget tetejét képező hatalmas, lapos sziklatömbök tetején. Ez nem okozott gondot nekünk még flip-flop papucsban sem, felsegítettük egymást, majd megkezdtük a gyönyörködést és persze a fényképezést.

Egyszerre két gépet kattintgattunk, Zita az új Canont (amit a naptárbevételekből vettünk!), én pedig a Panasonic-ot. Aztán leálltunk ezzel, és már nem is tudom mennyi ideig, de csak néztük az alattunk elterülő szigeteket. Gyönyörű volt, és én közben az itt eltöltött napokra gondoltam. Ez a sziget bizony kiérdemelné azt a címet, hogy „A sziget, ahol az álmok véget érnek!”, mert simán el tudom képzelni, hogy a kevésbé ön- és céltudatosabb utazó itt ragad akár hónapokra vagy évekre is, félbehagyva az amúgy hosszabbra tervezett világkörüli álomutazását. Nekünk ez azért nem fordult meg komolyabban a fejünkben, és Danit is meg kell védjem, neki ez, ahogy már írtam, inkább kiindulópont, és ő inkább máshogy nevezné ezt a szigetet, az ő definíciója a „Nyári tábor felnőtteknek”! :) Mindkettőben van valami, és ahogy ott a déli részen futkorásztam a nyugadtabb öblök között, bizony ez a sziget még a családosoknak is ideális lehet. Rögtön azon kezdtem ábrándozni, hogy milyen jó lenne ezt egyszer nagyobb családi körben is meglépni, eljönni ide több hétre vagy akár egy hónapra is, és nem csak a leendő gyerekeinkkel, hanem a testvéreinkkel, azok családjával és a szüleinkkel együtt. Hogy élveznék ők is… Annyi mindent lehet itt csinálni, futni, kajakozni, úszni, sznorkellingezni, búvárkodni, hogy Dan leendő bringakölcsönzőjéről ne is beszéljek. Nekünk közel sem sikerült az egész szigetet felfedezni, a keleti és északi partvonalon nem is jártunk egyáltalán. Milyen jó lenne minden reggel kimenni a bátyámmal és az apukámmal egy közös családi futásra, ahogy már csak a december 24-ei, Karácsony estét megelőző reggeleken szoktuk az utóbbi években. Mennyire nagyon élveznék ők is… Aztán persze visszaszálltunk a földre, és belegondoltunk abba is, hogy ez milyen irdatlan sok pénzbe kerülne, és lefelé menet Zita azt is megjegyezte, hogy nem gáz-e ilyenekről álmodozni, amikor közben arra is szoktunk figyelni és arról is szoktunk beszélni, hogy ne legyen olyan nagy az a bizonyos ökológiai lábnyomunk. Mert ugye a nagycsaláddal kétlem, hogy kerékpárral utaznánk ide… :)

Szóval nagyszerű pillanatok voltak ezek odafent, méltó zárása volt ez a szigeten eltöltött napoknak,, még ha kicsit kalandosra is sikerült. Lent a tücsökszerű állatok összegerjedtek a naplementére és elképesztő ricsajt csapva egyszerre ciripeltek, amikor visszaértünk a partra.

A kajakban egyenest elindultunk Koh Tao nagyszigete felé, hogy ne legyünk kivilágítatlanul a nyílt vizen, mire besötétedik. Ez éppen hogy, de végül sikerült is, amikor már kukksötét volt, akkor már a nagy öbölben voltunk, a part mentén haladtunk, az éttermek fényénél, a teraszokról kiszűrődő élőzene kíséretében. :) Ez is hangulatos volt, meg kell hagyni, de közben majd meg feszültünk, úgy eveztünk, ezért ezt már nem tudtuk igazán tisztán kiélvezni, inkább arra koncentráltunk, hogy haladjunk, mert ekkor már alig volt két óránk a hajó indulásáig. A GPS nélkül nem lett volna könnyű megtalálni a helyet, ahonnan indultunk, de így sikerült. A két óra már rég lejárt, de egy szót se szólt az emberünk, csak mosolyogva visszavette a kajakot és az evezőket. Mi úgy ahogy voltunk, mezítláb tekertünk fel a táborunkhoz, mert a papucsokat nem akartuk összekoszolni a part homokjában, és különben is nagyon csúszósak vizesen.

Szerencsére a sátrat már nagyon okosan előzőleg lebontottuk, és ez kellett is, mert már nagyon kevés időnk maradt. Amíg Zita zuhanyozott, én felmálháztam a bringákat, majd én is letusoltam, és már csak a búcsúzkodás maradt. Ursulánál így végül elszalasztottuk a vacsorát, de az e-mail címét végül sikerült megkapnunk, és Zita még valami csokoládés fagylaltszerű történetet is megkóstolt gyorsan. Ha a szigeten jártok, ugorjatok be a Rocktopussal szembe Ursula „Taste of Home” éttermébe, nem véletlenül ő a legjobb a TripAdvisor szavazói között! ;) Danit valószínű már nem fogjátok a szigeten találni, de szerencsére tőle végül el tudtunk köszönni, mert az utolsó pillanatban megjelent. Jobb lett volna nyugodtan, egy sör mellett beszélgetni vele még egyet, ahogy előző este tettük, de ez most elmaradt, talán majd valamikor máskor, a világ valamelyik másik pontján.

Száguldottunk lefelé, de nem sokáig, mert Mrs. Udon Thani étterme előtt lefékeztünk és felvettük a fölfelé jövet már megrendelt négy darab Vegetable Chicken Fried Rice-t, hogy legyen mit ennünk este a hajón – ha elérjük. Tepertünk tovább, de nem a főúton, mert az hullámvasútas volt, és mi csomagokkal voltunk, ráadásul nekem megint beragadt a markolatváltóm, és nem tudtam váltani. A sok csomaggal nem volt könnyű végighajtani a parti kis úton, a fekvőrendőrökön és a turistákon át. Egyszer majdnem meg is borultam, de nem miattuk, hanem azért, mert nem tudtam leváltani és így nehéz volt elindulni egy tumultus mögül. Az szép show lett volna, ha ezzel a megpakolt űrjárgánnyal elvágódok két tucat részeg nyugati turista előtt, de hála az égnek, ez az epizód végül kimaradt a filmünkből. Helyette jött egy rövid, de piszok meredek fölfelé, az egyetlen a kikötőig, amit már vártunk, mert tudtuk, hogy jönni fog a reklám után. Leszálltunk a bringákról, én letámasztottam az enyimét, majd Zitáját ketten feltoltuk. Mindezt papucsban, kövön, ami nem volt könnyű. Aztán ugyanígy az enyémet is feljuttattuk, és odafent már csak két nagyon alattomos, éles élekkel ellátott fekvőrendőr állta az utunkat, amelyeken így a táskákkal, a válthatatlan biciklimmel én akkorát huppantam, hogy az szinte már nekem is fájt, nem csak a kerékpárnak.

15 perccel 9 előtt értünk oda a hajóhoz, még bent állt, és nagy megkönnyebbülésemre egy hatalmas komp volt, amibe autók is be tudtak állni. Ekkor jött egy rövid hidegzuhany, mert a jegyeket kezelő hölgyek azt mondták, nem érvényes a jegyünk a hajóra. Meglepetésünkben nem is tudtuk, mit csináljunk, de persze azért Zita megkérte őket, hogy nézzék meg jobban azt a jegyet. És voilá, másodjára már érvényes volt. Csak egy kis incidens, hogy sose felejtsük el, még mindig Ázsiában vagyunk!

Ezek után már csak fel kellett hajtanunk a hajóra, lerámolni a bringákról, rögzíteni azokat, majd felpakolni a holmijainkat a fedélzetre, és megtalálni az ágyainkat. A kajakozástól sajgó vállakkal és mellkassal, a parti sétáktól több helyen felvágott talpbőrrel, a futásoktól beállt lábizmokkal, és a búvárkodástól még mindig egy pici vízzel a fejemben vágtam el magam az ágyon, totálisan kimerülve és hullafáradtan, de nagyon-nagyon boldogan ahogy Zita is. Tudtam, hogy mindezekből hamar regenerálódni fogok (és így is lett), de azt is, hogy ezek az élmények már örökre a mieink lesznek, és ezekért bőven megérte minden.

Koh Tao szigetén összesen nem egész 12 napot töltöttünk, 2013. április 4-én reggel érkeztünk meg, és április 15-én este hagytuk el. Ez alatt az idő alatt 144.033,4 forintot költöttünk, és ebben már a Bangkokban vett busz-hajójegy és ez a második hajójegy is benne van, ahogy a sátorhelyünk, minden élelmünk, a búvárkodás, a kajak és a sznorkelling szerkó bérlése is. Ha a bangladesi repülésünket nem nézzük, szerintem soha ilyen kis idő alatt ennyi sok pénzt nem költöttünk még ezen az úton. De még nem is búvárkodtunk, és nem is jártunk még ilyen mesebeli szigeten soha ezelőtt. Mindennek megvan az ára. Mi persze ezt az árat is próbáltuk a lehető legalacsonyabban tartani, ezért sátraztunk, és ezért volt egy speciális ajánlatunk a Rocktopus-nak, amivel ők éltek, és amiért mi nagyon hálásak vagyunk, és még egyszer, utoljára: nagyon köszönjük! :) Ha ők nincsenek, csak a két búvártanfolyam került volna ennyibe, ezért valószínű be se tesszük a szigetre a lábunkat.

Idáig tartottak a friss élmények, mostantól már nem a szigetről írok, hanem onnan időben és térben távolabbról. Szóval most már nekem is úgy kell előhívni az élményeket és az érzéseket, nem pedig csak kiereszteni őket magamból bele a billentyűkbe.

Szóval a szigeten ott hagytam abba, hogy megvolt a két merülésünk, és a házi feladat befejezése után lefeküdtünk a sátrunkba aludni. Tényleg nagyon vártuk a másnapot, mert erre a napra újabb két merülésünk volt betervezve. Ezeket a délelőtt folyamán, a már ismert Japanese Gardens-nél, és a „Twins”, az Ikrek nevű korallzátonynál tettük meg. Utóbbi ugyanannak a szigetcsoportnak, a Koh Nang Yuan-nak a nyugati, tenger felöli oldalán található, átellenesen a Japanese Gardens-el. A szigeteket összekötő homokföveny sávon átsétálva is el lehetne jutni az egyik helyszínről a másikra, ám ez körülményes lenne a búvárszerkóban, és még költséges is, mert a sziget magántulajdonban van és aki kiteszi rá a lábát, annak fizetnie kell, ha jól emlékszem fejenként 100 bath-ot, vagyis kb. 800 forintot. Arról nem is beszélve, hogy a merülések közben nekünk palackot is kellett cserélni, ezért egyértelmű és logikus volt, hogy az első merülés végeztével visszamegyünk a csónakra, és azon a szigetet körbehajózva átvonulunk a második délelőtti merülő helyünkre, a Twins-hez.

Ezúttal is úgy zajlottak a merülések, ahogy az első kettő is: az elején csináltunk néhány gyakorlatot, amelyeket már jövet a hajón elmagyarázott nekünk Dan, majd azokat a víz alatt be is mutatta nekünk, hogy aztán mi is utána csináljuk. Közölni a másikunkkal, hogy elfogyott a levegőnk, vagyis a kezünkkel jelezni a nyakunknál, hogy mindjárt kampec, ha nem segítesz haver, aztán jól megrángatni, amíg oda nem adja az ő elsődleges regulátorát. Amíg mi elkezdünk így az ő palackjából lélegezni, addig ő előkapja magának a másodlagosat, hogy ő is tudjon miből levegőt kapni. Majd ugyanez fordítva és végül ugyanez úgy, hogy a levegőre szoruló kapja meg először a másodlagosat.

A vízalatti élővilág most is éppúgy lenyűgözött minket, mint az első két alkalommal, csak most már én is egy kicsit nyugodtabban és magabiztosabban éreztem magam a vízben. Ezzel Zita már az elejétől így volt, de én csak ettől a harmadik merüléstől kezdve éreztem igazán jól magam a vízben, vagyis mondjuk inkább úgy, hogy mostantól kezdtem igazán önfeledten élvezni a merülést. Közben azt is jó volt látni, hogy Zita éppígy, vagy talán még jobban élvezi az egészet, és mivel értelemszerűen én voltam a „diving buddy”-ja, akivel mindig szorosan együtt kellett mozognia, és akivel figyeltünk egymásra, ezért lépten nyomon azon kaptam, hogy valamit nagy kíváncsisággal szemlél, miközben Dan és Hannah távolodnak tőlünk. :) Ekkor mindig a lelki szemeimmel láttam magam előtt a kisiskolás Zitát, akit csak Kati néni meséiből ismerek, azt a kislányt, aki dolgozatírás helyett a pókot nézte a sarokban, ahogy a hálóját szövi. Ugyanez a csodálat még most is megvan Zitában, és ez abszolút látszott a víz alatt, nagyon élvezte a merüléseket a vízbe ugrástól az utolsó pillanatig.

Sőt, még azután is, hiszen sokszor volt még időnk a hajó körül azután is, hogy mi már végeztünk. Amíg vártunk a többi csoport visszaérkezésére, a sznorkelling maszkokkal és az uszonyokkal csak így „lightweight” visszaugrottunk a vízbe, hogy körülnézzünk. Ezt hívják egyébként sznorkellingnek, amikor a „pipával” lélegezve, „békatalpakkal” a lábunkon úszkálunk a felszínen vagy annak közelében. De ezt a két kifejezést állítólag nagyon nem szeretik a búvárkörökben, ezért én nem is fogom többet használni. Szóval így sokszor visszamentünk még a vízbe, és még így is sok érdekeset és izgalmasat láttunk. A Twins korallzátonynál tett merülésünk után Zita talált egy, a felszín közvetlen közelében úszkáló apró, színes halrajt. Voltak köztük még apróbb, halak is, ők egy kis külön csoportot alkottak, ez a kis óvoda külön összetartott még a csoporton belül is az ő saját klikkjükben. Mindezt úgy képzeljétek el, hogy a két karunk között, kint az igazi, „vad” vízen. :) Közre tudtuk őket fogni a karjainkkal, és mivel se a felszín közelébe, se mélyebbre nem úsztak valamiért, ezzel gyakorlatilag ketrecbe tudtuk őket zárni, és addig nézhettük őket a szemünk előtt pár centire úszkálni, ameddig csak akartuk. Ez csodálatos volt, ráadásul egy olyan csoda, amit nem vártunk, hiszen azt gondoltuk, a legnagyobb élmények azzal véget értek, hogy levettük a búvárszerkót, de nem! :)

.Ugyanitt találtunk egy, az előzőnél sokkal nagyobb, több ember nagyságú, ezüstösen csillogó halrajt is, amit egy kb. fél méter hosszú, keskeny hal üldözött. A vadász néha hirtelen mozdulatokba kezdett, és belekapott az ezüst halrajba, legtöbbször tette ezt sikeresen, mert a szájánál ezután láttuk az elejtett prédát. Az ezüst halak pedig mindig összetartottak, ezzel hatalmas rajt alkotva a vízben, amit viszont már mi sem tudtunk körbekeríteni a karjainkkal. Megpróbáltuk, de a halak gyorsabbak voltak, bármilyen ügyesen is helyezkedtünk Zitával, ők már túljártak az eszünkön, ezért nem is szekáltuk őket sokáig.

Délután letettük az elméleti vizsgát, ha jól emlékszem mind a ketten két hibával, talán valami 50 kérdésből, és izgalommal vártuk a következő nap reggelét, amikor is az utolsó két merülésünk következett.

Shark Island – Cápa és Trigger Fish nélkül, de rájával és kamerával

A tanfolyam utolsó napján a Shark Island nevű helyre hajóztunk ki, a sziget DK csücskéhez. Ez egy sziklaszirt, ami a felszínről nézve semmi különöset nem mutat, ám odalent a víz alatt annál több élményt tartogatott.

Odalent a víz alatt kicsit olyan, mintha lebegnél, egy teljesen más közeg vesz körül, amelyben máshogy kell mozognod. Ez csak elsőre furcsa, de ha ráérzel, akkor nagy móka tud lenni. Mi ekkor már éreztük, hogyan kell mozognunk, és amennyire ez egy ötödik merülését végzőtől elvárható, jól mozogtunk a víz alatt, és persze nagy élvezettel.

Dan-nek volt egy nagyon jó gyakorlata, ami egyben jól is szemlélteti a ránk ható felhajtóerőt, illetve annak összefüggését a testünk térfogatával. Le kellett feküdnünk hassal lefelé a tengerfenékre, és egy nagy levegőt vennünk. Némi késleltetéssel ugyan, de ezzel párhuzamosan a felsőtestünk elindult fölfelé, magyarán szinte felálltunk – csupán attól, hogy egy mély levegőt vettünk a palackból, és kitágult a mellkasunk. :) Ezt többször is begyakoroltuk, hiszen odalent a vízben három dimenzióban mozogtunk, nem csak egy síkban jobbra-balra, hanem fel és le is – és ezt meg kellett tanulnunk, hogy hogyan csináljuk. Ezek alatt a merülések alatt már ez is szinte külön odafigyelés nélkül ment – felemelkedni, amikor egy korallhoz túl közel kerültünk, vagy közelebb menni valamihez, hogy jobban szemügyre tudjuk venni.

Az én nagy kedvenceim a Christmas Tree Worm-ok lettek, ahogy behúzzak magukat, ha vizet lökök rájuk, és a vulkánkorallok, mert imádtam föléjük úszni és belekukucskálni a belsejükbe. :)

E merülés előtt Dan egy kis oktatást tartott a Triggerfish-ről, annak veszélyeiről és arról, hogy hogyan kell viselkednünk, ha esetleg ránk támadna ez a kb. fél méteres hal, melynek van egy elülső uszonya, innen kapta a nevét a pisztoly „triggere” után. Egyébként így is mutatják egymásnak a búvárok ezt a fajta halat, hogy egy pisztolyt formálnak a kezükből, és a hüvelykujjukat, mint a pisztoly kibiztosítóját mozgatják hozzá. Minden halnak megvan így a maga jele, de mi most maradjunk csak a triggerfishnél, mert érdekes fajzat ez a hal. Ha az utódait védi, minden esélyünk megvan rá, hogy ránk támadjon, és ez általában abban nyilvánul meg, hogy nekünk úszik, meglök minket, illetve harapdál. Akkorát nem tud harapni, mint egy cápa, de kezdő, tudatlan búvárra azért veszélyes lehet, mert a területét mindaddig védelmezi – mindaddig ránk támad és harapdál minket – amíg azt el nem hagyjuk. Ez a terület pedig tölcsér alakú, és itt van a trükk! Fölfelé ugye amúgy sem szerencsés hirtelen emelkednünk, és ha megijednénk a triggerfish támadásától, azért sem jó, ha fölfelé menekülünk, mert ezzel az ő területén belül maradunk és továbbra is ostromolni fog minket. Ezért ha ránk támad egy ilyen hal azt kell tennünk, hogy a „hátunkon” úszva, az uszonyainkkal a hal felé evezve kihátrálunk a területéről. Így kiúszunk a területről, miközben a hal jó eséllyel csak a lábunk kiterjesztésének használt műanyag uszonyokat harapdálja meg, ami ugye nekünk nem fáj. :) Ez történt az imént talált videón is a kamerát hordozó búvárunkkal, ő nem szart be és nem is kezdett egyből kihátrálni, hanem inkább megharapdáltatta kicsit a kameráját a halacskával.

A Shark Island ugye azt jelenti, hogy „Cápa-sziget”, ám cápákról nem sok szó esett, úgy kellett rájuk kérdeznem, hogy tényleg nem veszélyesek ugye? :) Persze ekkor már tudtam, hogy nem, hiszen erről már az előre aggódó édesanyáinkat is megnyugtattam, ezért most csak hallani akartam róluk. A sziget tényleg azért kapta a nevét, mert itt gyakoribb, hogy látni cápákat, ám ez a gyakoribb még mindig nagyon ritka, szóval ahhoz nagyon nagy szerencse kell, hogy cápát lássunk, és ha így lesz, akkor nem kell félnünk tőle, de tiszteletben kell tartanunk. Magyarán a cápát ne próbáljuk meg körbefogni a karunkkal, mint ahogy azokat a kishalakat, mert az simán kiszabadul majd, minekünk meg nem lesz mivel belekapaszkodni aztán a hajólétrába, hogy kimásszunk a vízből, mert egy emberi kart simán leharap egy cápa. Ha piszkálják. Mi nem piszkáltunk cápát, mert nem is láttunk. Helyette láttunk más sok érdekes dolgot, és még a cápa nélkül is alig győztük kapkodni a tekintetünket és csodálkozni a vízalatti világon. Dan kiszúrt egy szikla alatt rejtőzködő ráját, ő egy „Bluespotted stingray” volt, gyönyörű teremtmény.

Odalent lenni nem csak fantasztikus élmény és csodálatos tapasztalat volt, hanem egyben nagyon elgondolkodtató is. Mi minden van még itt ebben a kerek nagy világban, amit nem láttunk, amiről nem tudunk, amit nem ismerünk? A természet még annál is sokszínűbb és összetettebb, mint eddig gondoltuk, pedig már ez idáig is láttunk ezt-azt, de ilyet vagy ehhez foghatót, mint most a víz alatt, még nem. Odalent egy számunkra teljesen új világ van, amely legalább olyan gazdag, mint a felszíni élővilág. A bolygónk 72%-át fedi víz, ebben a 72%-ban mi emberek csak vendégek vagyunk. Hallottuk ezt vagy egy tucatszor az oktatóinktól, míg a tanfolyam tartott. De miért csak a víz alatt? Miért csak az odalenti világban kell figyelnünk annyira, hogy mire lépünk rá, és mit pusztítunk el? Mert ez rögtön látható, közel van, érezhető? Mikor leszünk annyira tudatosak – ha leszünk valaha, ha megéljük -, hogy az ökológiai lábnyomunkra is ennyire figyeljünk? Hogy ezzel kezdje az okosítást minden szülő a gyermekével, amikor az már képes megérteni a szavát? Hogy ne csak a búvároktatók kezdjék így a búvártanfolyamot, hanem az általános iskolai osztályfőnökök is a legelső tanév legelső tanítási napján. Én még mindig optimista vagyok, és hiszem, hogy van remény. Látnotok kéne, mi van odalent, mindenkinek látnia kéne, hogy odalent még egy másik világ is van, amit szintén pusztítunk, lassan szinte már bármely tevékenységünkkel. Bennem a víz alatt töltött idő tovább erősítette a természet szeretetét és tiszteletét, és azt a tudatot, hogy egy elképesztő bolygón lakunk, ami szóval le nem írható mértékben gyönyörű és sokszínű. Az, hogy mind mi emberek ezt bejárni, látni, megtapasztalni, felfogni és egymással megosztani is meg tudjuk, arra kell, hogy kötelezzen minket, hogy felelőséggel legyünk iránta, ne pedig mint valami eszét vesztett őrült, pusztítsuk azt olyan felszínes dolgokat üldözve, amelyeket a mai uralkodó materialista világrend 360 fokban tol ránk. Ki kell bújnunk ebből az ördögi gyűrűből és muszáj látnunk a valódi világot, mert az túl csodálatos ahhoz, hogy elpusztítsuk, miközben fel sem figyelünk rá. Új utakat kell találnunk, mert amik most közismertek, azok sehová nem vezetnek, vagy valami nagyon rossz helyre, amit elképzelni sem akarok.

16.000km – Ünneplés a víz alatt

Ezen az úton, amit igazából csak valami iskolának fogunk fel, de nászútnak és világ körüli utazásnak hívunk, történetesen nemrégiben átléptük, vagyis átgurultuk a 16 ezredik kerékpárral megtett kilométerünket. Ez egész pontosan a Bangkokba érkezésünk napján volt, valahol a városba befelé menet, de ott se a hely, se az idő nem volt alkalmas az ünneplésre, ezért sejtve azt, hogy nem sokára hol leszünk, elhalasztottuk azt, egészen mostanáig. Ugyanis az utolsó két merülésre velünk jött egy washingtoni leányzó is, aki magával hozta Dan vízálló tokba helyezett kameráját is, és végig filmezett. „Rodeóztunk”, kört alkottunk a nap alatt, ültünk törökülésben és csináltunk még ezt-azt a kamerának Dan ötletére, és ami nekünk a legfontosabb volt, hogy Dan kis fehér táblájára a ceruzával rajzolt 16.000km mellé is odamosolyogtunk a kamerába, már amennyire mosolyogni képes egy, a hatodik merülését végző kezdő búvár, a légzőkészülékkel a szájában. :)

Ezt a videót, mint utólag kiderült, a mi külön megállapodásunktól függetlenül készítették a csoportunkkal, így ezt nem kaptuk, hanem vettük, mert végül kénytelenek voltunk megvenni, ami elég fájdalmasan érintett minket anyagilag. Ha ezt előre tudjuk, a föld alól is, de beszerzünk valahonnan ingyen, vagy olcsón egy vízálló kamerát, vagy egy tokot valamelyik kameránkhoz. De nem tudtuk, mert erről nem kommunikáltunk eleget Rocktopusékkal, mivel náluk mindig nagyon pörgött az üzlet és az ezer vendég között így mi nem is igen kaptunk, és nem is nagyon akartunk külön figyelmet. Ezért a végén így patthelyzetbe kerültünk, mert már kint voltunk a vízből, mikor megtudtuk, hogy 1000 bath lesz a felvétel… Na mindegy, kár ezen már bosszankodni. Ez van. A leányzó, aki végül nem csak operatőre, hanem a vágója is volt az alább látható kis zenés filmnek, szerintünk már kicsit kínosan is sok figyelmet szentelt a filmben ránk, a kisállatfarmunkra és a 16 ezer kilométerünknek, de megint csak: ez van. :) Most már ezt kell szeretni, lettem volna ott a video szerkesztésnél vagy barátkoztam volna vele össze annyira, hogy a végén barátiból odaadja az anyagot. De nem, én inkább egy asztallal odébb pötyögtem a gépbe a friss élményeinket, így most nem szólhatok egy szót sem. :)

A videót egyébként az utolsó merülésünk estéjén, miután kézhez kaptuk a gyönyörű szép SSI plasztikkártyáinkat is a tanfolyam elvégzéséről, egy a turistagettó főutcáján található, menő ausztrál bár kivetítőjén nézhettük végig legelőször. Itt olyan árak voltak, hogy nem nagyon mertünk megengedni magunknak semmit, és nem is nagyon éreztük jól magunkat, mert az egész hely nekünk valahogy túl nyugati volt, túl drága és túl zajos. Hamar le is léptünk, és átmentünk vacsorázni 50 bath-ért a már jól ismert Mrs. Udon Thani-hoz, vagyis egy észak-thaiföldi hölgy kis útszéli vendéglőjébe, aki onnan való Udon Thani-ból, ahol mi is jártunk, ezért hívtuk őt így magunk között. :) Itt már nem volt zaj, se drágaság, és itt aztán már jól éreztük magunkat, egész későig beszélgettünk egy Svédországban élő maláj és svéd csajjal. Ők felvidámítottak minket, mert kicsit le voltunk törve attól a ténytől, hogy mindenki sokkal felszabadultabb volt nálunk az előző helyen, mi meg csak elhűlve néztük az elképesztő árakat, és hiába próbálkoztunk a lehetetlennel, miután Dan, az oktatónk hazament a feleségéhez vacsorázni, már nem maradt senki, akivel bármit is értelmesen tudtunk volna kommunikálni az üvöltő zajban.

Összességében mindezekkel együtt is nagy hálával tartozunk a Rocktopusosoknak, mert hatalmas élménnyel gazdagodtunk a víz alatt eltöltött idők alatt. A búvárkodás nagyszerű dolog, és ha egyszer majd pénzben is gazdagabbak leszünk, biztos, hogy rendszeresen fogjuk ezt is művelni. Addig pedig rendelek Balira egy-egy sznorkelling maszkot magunknak ebay-ről, mert azt hallottam, arrafelé is nagyon szép vizek vannak, hogy Ausztrália keleti partjáról ne is beszéljünk… :) Szép ez a világ, érdemes felfedezni! A szigeten ért élményeink ezzel még közel sem értek véget, a következő bejegyzésben körbefutjuk a szigetet, kajakot bérlünk és sznorkellingezünk…

Az elméleti oktatás

Legutóbb ott hagytam abba, hogy kimegyek futni, de közben sok másról is meséltem. No, hát azóta beletettem a lábaimba 10,8km-t és most úgy érzem magam, mintha be lennék drogozva. :) De a futásról majd részletesebben akkor, ha ide ér a történet, most inkább nekilátok elmesélni magát a búvárkodást végre.

A második napunkon a szigeten „sajnos” már nem tudtam kimenni futni, mert Westy szólt, hogy összegyűlt egy csoport, amibe pont beférünk, és ez a tanfolyam ma este indul, az első elméleti oktatással. Szóval este 5 óra tájt találkoztunk a csoportunkkal és az oktatónkkal, Dan-el. Ő az angol hadseregben szolgált 25 évet, és a leszereléskor, vagyis a nyugdíjba vonulásakor választhatott egy helyet, ahová a hadsereg pénzén elmegy „lereszelési nyaralásra” – Koh Tao-t választotta, és azóta is itt szerel lefelé immár második éve. :) Ezen az első estén megnéztük az SSI, vagyis a Scuba Schools International szervezet Open Water Diver kurzusának első két fejezetét videón, majd ugyanezeket a dolgokat Dan-el is átvettük, majd még egy könyvet is kaptunk, házi feladattal az első három fejezetre vonatkozólag. Ezt mi Zitával túl komolyan vettük, illetve kicsit későn is álltunk neki, mert végül csak éjjel egyre fejeztük be a „házit” :) Amikor ezt másnap elmeséltük, több Rocktopus-osnak az volt a kérdésük felénk, hogy megvesztünk? Miért nem csináltuk felváltva a fejezeteket, egyet Zita egyet én? :o Ezen az ötleten meglepődtünk, bár így utólag tényleg logikus, mert igazából ez a házi dolog félig már csak formaság volt, hiszen magán az órán már átvettünk mindent.

Szóval a mese ott kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Föld nevű bolygó, amin létrejött az élet, rengeteg féle növény és állat földön, égen és a víz alatt. A Föld felszínének 72%-át víz fedi, ennek nagy része pedig sós víz, odalent pedig egy teljesen másik világ van, ahol mi csak vendégek vagyunk, mert tüdőnk van és nem kopoltyúnk, és mert eleve szárazföldi lények vagyunk, az itteni viszonyokhoz hozzászokva. Lássuk, mi más a víz alatt, amit tudnunk kell és meg kell értenünk. Először is a víz sűrűbb, ezért a hang négyszer gyorsabban terjed, így a két szép fülünkkel már nem tudjuk eldönteni, merről is jön egy hang odalent, mert a két fülünket olyan kis különbséggel érik a hanghullámok, hogy az irányukat így már nem tudjuk felismerni. A fény is más odalent, mindent 25% közelebb és 33% nagyobbnak látunk, viszont a színek mások, mert ahogy haladunk lefelé, úgy nyeli el a víz a különböző hullámhosszú fényt, először a vöröset, aztán a narancsot, és így tovább. Ha viszont viszünk lámpást, azzal más a helyzet, azzal nem csak éjszaka láthatunk (mert vannak éjszakai merülések is), hanem nappal, nagyobb mélységben is segítheti a láthatóságot. Ha már láthatóságnál tartunk, a víz tele van mindenféle apró, szinte már mikroszkopikus élőlényekkel és a tengerfenékről is felverődhetnek a homokszemcsék, így a láthatóság nagyban változhat attól függően hogy hol, mikor, milyen viszonyok mellett merülünk, na és persze a mélységgel is csökken, hiszen ahogy egyre lejjebb megyünk, úgy egyre kevesebb a fény.

Aztán a legfontosabb, és ami a merülést a leginkább befolyásolja, noha nem látható és nem hallható! Na mi az? Igen, a nyomás! :) Az emberi test az 1 bár nyomáshoz van hozzászokva, legalábbis azok, akik nagyjából tengerszint környékén élnek. Ez az egy bár, vagy 1 atmoszféra az a levegőoszlop, ami a fejünk felett van, ez ugye lehet kevesebb is, ahogy felmászunk magasra, pl. 5416m-re a Thorung La hágóban Nepálban a Himalájában azért álltunk meg olyan sűrűn lihegni, mert nem kaptunk levegőt. Nem volt már akkora légoszlop a fejünk felett, ami úgy összenyomja a részecskéket, hogy az oxigént a megfelelő, megszokott sűrűséggel be tudjuk lélegezni és a tüdőnkön keresztül a véráramba kerülhessen. Ezért fulladtunk ki olyan hamar és ezért savasodtak be a combjaink minden induláskor. Aztán odalent azért váltunk szuperman-ekké, mert a vörösvérsejtjeink megszaporodtak odafent, hogy kompenzálják ezt a hatást. Ez egyfajta dopping módszer is lehet akár. :) Miért gond ez a víz alatt? Azért, mert a víz jóval sűrűbb anyag, és annak is van nyomása, ami folyamatosan hozzáadódik a levegő nyomásához, egyre több és több, ahogy merülünk lejjebb és lejjebb. 10 méter mélyen a nyomás 2 bár odalent, 20 méteren 3 bár, 30 méteren 40 bár, és így tovább. Miért gond ez, amikor palackból lélegzünk, a palackban meg 21% oxigén és 79% nitrogén van, pont mint a levegőben? Azért, mert bármely meglepő, még mi emberek is molekulákból vagyunk, ezek között van „űr”, és bizony ha csak nem vagyunk nyomáskiegyenlített kabinban, ez az űr összenyomódik a nagyobb nyomás hatására. Egész pontosan minden összenyomódik bennünk, ami légnemű. Ilyen hely a tüdőnkben és az arcüregünkben van főként. Mi történik odabent, amikor lemegyünk mondjuk 20 méterre, azaz 3 bár nyomás ér minket a megszokott 1 bár helyett? Hát a levegő összemegy odabent, vagyis harmad akkora lesz. De a tüdőnk maga az nem megy össze, hiszen akkor összeroppanna a mellkasunk. Ez nem történik meg, ellenben 2/3 része a tüdőnknek felszabadul, pontosabban ezt meg sem várja, hanem oda is belélegzünk még több levegőt, pontosan háromszor annyi levegőt, mint odafent a felszínen. Miért baj ez? Azért, mert a levegőt alkotó 79% nitrogén, amivel amúgy semmit nem kezd a szervezetünk, valahogy megkötődik odabent, és ha hirtelen egyik percről a másikra fölúsznánk a felszínre, akkor hirtelen a külső nyomás 1 bárra ugrana vissza, ám a tüdőnkben háromszor annyi nitrogén lenne, mint amúgy az normális, és szó szerint felrobbanna. Ez persze a legdurvább eset, de ez a nitrogén egyéb helyekre is kiszökhet, a bőr alá és akkor viszketést okoz, a véráramban és akkor blokkolja a keringést, és igen komoly gondokat okozhat mindenfelé a testben amelyektől nagyon könnyen meg is lehet halni.

Ezért a búvárkodásban az első és legeslegfontosabb ökölszabály, hogy folyamatosan lélegzünk, kiváltképpen merülés és legfőképpen emelkedés közben, utóbbit pedig soha nem tesszük 9 méter / perc sebességnél gyorsabban, és 5 méterrel a felszín alatt 3 perc „safety stop”-ot tartunk, hogy a szervezetünk vissza tudjon állni a csökkent nyomásnak megfelelő nitrogénszintre, legalább részben. Ha valamilyen vészhelyzet miatt mégis gyorsan kéne a felszínre mennünk, akkor az első, hogy 100% oxigénre tesznek, így a belégzéssel nem teszünk parazsat a tűzre, vagyis nem lélegzünk be még több nitrogént az amúgy is nitrogénnel túlterített testünkbe. Ha nem voltunk nagy mélységben, talán ennyivel megúszhatjuk, ha nem, akkor irány a dekompressziós kamra, vagy mi a fene, ahol visszaállítják a nyomást valamivel magasabbra, és szépen lassan csökkentik, így a szervezetből ki tud ürülni a nitrogén, még mielőtt valami komoly bajt okozna.

Na, de ennyi elmélet után ugorjunk, és szálljunk fel a hajóra, ami kivisz minket a vízre. Miután kiválasztotta nekünk Dan a megfelelő „wet-suite”-ot vagyis neoprén ruhát (mert a vízben 25-ször gyorsabban hűl ki a testünk, persze nem itt a trópusokon, itt volt, aki rövidgatyában félmeztelenül nyomta), a BC-t, és az uszonyokat („fins”, a lábunkra, hogy gyorsan és könnyedén – „effortless” tudjunk úszni), majd ezeket mindenki egy számozott zsákba rakta, felpattantunk a Rocktopus fehér pickupjának platójára, és robogtunk a kikötő felé. A palackok (teli állapotban mindegyikben levegő, 180-200 bár nyomással), a regulátor, vagyis a „csőrendszer” és a légző- és egyéb levegős készülékek, nyomásmérő és csatlakozás a BC-re a csónakon voltak, ezeket ott kaptuk meg, ahogy a snorkelling maszkot is, utóbbi alól kivétel volt Zita, mert ő dioptriásat kapott. Igaz, csak alacsonyabb dioptriásat találtak, mint a szeme, de azt mondta, ezzel is nagyon szépen és jól látott mindent. Mert ugye a vízben mindent közelebbinek és nagyobbnak látunk, ahogy már az elején írtam.

A csónakot nem gyengén dobálta a víz, ezért osztottak már az autón nekünk tengeri betegség elleni tablettát, és ezért kezdett nagyon ijedt képet vágni az egyik hölgy a csoportunkban. Szegényt Zita nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon. Aztán elindult az öltözködés, fölhúztuk magunkra a neoprén ruhát, majd mindenki kapott 4-4 ólomsúlyt, amit felfűztünk egy széles övre és a derekunkra csatoltunk. Egy súly 1 kg volt. Eztán jött az izgalmasabb rész, ellenőriztük a palackjainkat, hogy be voltak-e vizsgálva az elmúlt 5 évben, és megnéztük, hogy rendben van-e a szelepnél az „O-ring”, vagyis a gumitömítés. Ezután egy kis levegőt kifújtunk belőle elfele mindenkitől, hogy ki ne csapjuk senkinek vele a szemét, és hogy ne maradjon se víz, se semmi más a szelepnél, ami később belekerülhet a rendszerbe. Eközben a csónak még mindig őrülten dobált minket, és nem mondom, bennem is volt egy kis majré, hogy mi lesz itt, mi jön még? :)

Ekkor jöhetett a BC, vagyis a mellény rácsatolása a palackra, erről részletesebben mindjárt, de előbb rakjuk föl a regulátort a palackra. Ez egy négyfelé ágazó csőrendszer, jobb oldalt van az elsődleges és a másodlagos 2nd stage, vagyis a második része a történetnek, ahol nyomáskülönbség változik, ezek már azok a dolgok, amikre ráharap az ember, és lélegzik belőle. Ebből kettő van, arra az esetre, ha az egyikkel valami történne, akár nálunk, akár a „buddy”-nknál, vagyis a búvártársunknál, mert mindig társsal merülünk, ez is szabály. Az elsődleges 2nd stage vezetéke a jobb vállunk felett halad és fekete, míg a másodlagos kicsit hosszabb és lent halad, alaphelyzetben pedig be van akasztva a BC mellényünk jobb oldalába. Bal oldalt az „eszpídzsi” (SPG), vagyis a Submersible Pressure Gauge van, ezen a kis készüléken látjuk a palackunkban található nyomást, és a legtöbbször egy másik órán azt is, hogy épp milyen mélyen járunk. A negyedik vezetéket pedig csatlakoztatjuk a mellényhez, vagyis a BC-hez, a Buoyancy Compensator-hoz, mert ez egy olyan mellény, amit egy gombbal (vagy szájjal) fel lehet fújni, egy másikkal meg le lehet ereszteni. Erre azért van szükség, mert így tudjuk változtatni a térfogatunkat, tehát a vízben hatást gyakorolhatunk a ránk ható felhajtóerő mértékére. Ez persze úgy is változtatható, ha veszünk egy nagy levegőt és teleszívjuk a tüdőnket– vagy kifújunk belőle jó sokat.

.A csónak megállt, minket bevezényeltek a vízbe, hogy ússzunk három kört a hajó körül. Hát ez meg minek, aláírtam a papírt, hogy tudok úszni, nem hiszitek el? :) Valószínű inkább talán azért kellett ezt csinálnunk, mert a tengeribeteg, kissé rémült lányt így lehetett kicsit kigyógyítani a tengeribetegségéből, és az meg ugye hülyén adta volna ki magát, ha csak őt küldik úszni, ezért ment az egész csoport, úsztunk mind a négyen. De ez csak tipp, erre nem kérdeztünk rá.

Bruce Willis Rules All Films, avagy ugorjunk már be végre a vízbe!

Rajtunk a ruha, csak úgy imbolygunk a csónakon, pedig az már rég megállt egy olyan gyönyörű kis öbölben, hogy csak úgy pislogunk, hát ugorjunk már be végre a vízbe! Te jó ég, Zita nézz le! Ez a víz átlátszó, de nagyon durván! Mélyre lelátni, gyönyörű kristálytiszta a víz, ilyet még egyikünk sem látott eddig soha. És ez a hely, ezzel a két kis szigettel, köztük homokpad, de csak egy keskeny sávon, a túloldalt meg a végtelen, gyönyörű szép kék tenger.

Nem volt sok időnk ezeket a dolgokat csodálni, mert a csónakban folyamatosan történtek a dolgok, Dan valami Buddy Check-ről meg Bruce Willisről magyarázott, miközben engem annyi input ért mindenfelől, hogy már azt sem tudtam, hogy hívnak. A társunk felszereléseink ellenőrzésének pontjaira egy BWRAF rövidítést használnak, amit így is meg lehet jegyezni: Bruce Willis Rules All Films. :) De igazából ezek a betűk a Buoyancy Compensator-ra, a Weight-re, vagyis a súlyokra, a Releases-re, vagyis a pántokra és a csatlakozási pontokra, az Air-re, vagyis a levegő nyomására, és egy final check, vagyis végső ellenőrzésre vonatkoznak, tehát hogy minden nálunk van és minden jó-e, ami nálunk kell, hogy legyen a merüléshez. A levegőt úgy ellenőriztük, hogy beleszagoltunk, nincs-e furcsa szaga, mert akkor lehet, hogy rossz a regulátor vagy rozsdás a tank, aztán pedig egyszerre lélegeztünk ketten az elsődleges és a másodlagos 2nd stage-ből miközben néztük a SPG-n a nyomást, hogy nem ugrál-e. Ugye milyen egyszerű és triviális minden, főleg így legelsőre!? Na, akkor kapd magadra a maszkot és az uszonyokat, aztán ugrás, az oktatód már a vízben van, és integet, hogy ugorjál! Áááááá, nem mondom, nem kis majré volt bennem, ennyi sok cuccal a testemen beleugrani a vízbe, hát ez kérem hülyeség, pláne, hogy majd behugyozok, olyan izgatott vagyok, pedig az előbb már elmentem WC-re. Apropó, a búvárok felett a csónakban a rötyit nem öblítjük le, mert az egyenesen megy a tengervízbe, az meg nem finom.

Zita után én jöttem, azért állítottam le olyan gyorsan a videót. Na, akkor Árpád öcsém, fogd meg az övedet a bal kezeddel, a jobbal meg tartsad a maszkot és a 2nd stage-t az orcádhoz, és ugrááááás! Áááá, elmerültem, de hamarosan felszínt érek, „Inflate your BC!” – ordítja rám Dan, én meg keresem a bal kezemmel azt a bizonyos gombot, megtalálom, és érzem, hogy felfújódik a mellkasom körül a BC, fent vagyok a víz felszínén, kényelmesen, biztonságban. Oké, kezdjünk el úszni a kifelé a part irányába, de még csak a felszínen, a hátunkon. Aztán egy kötél mentén Dan mégegyszer elmond mindent, jobb kézben a kötél, kiengedjük a BC-ből a levegő egy részét, rendesen, folyamatosan lélegzünk, de nem kapkodva és nem kicsiket, és közben ahogy süllyedünk lefelé, úgy „equalizing-equalizing”, vagyis méterenként befogjuk az orrunkat (ami a maszkban van, de a maszk anyaga puha gumi), és fújunk egyet, hogy kipattanjon a fülünk – vagyis kiegyenlítjük a nyomást a fejünkben, hogy ki ne szakadjon odabent valami, például a dobhártyánk. Ez nekem egyébként rögvest pattogni is kezdett, de erre nagyon nem tudtam figyelni, mert azonnal elkápráztatott az, amit odalent láttunk. Írnám, hogy lélegzetelállító volt a látvány, de Dan szigorúan meghagyta, hogy a lélegzetünk az egy pillanatra sem állhat el. :) Erről viszont nem volt szó, hogy amint betesszük a fejünket a vízbe, egy természetfilm közepén találjuk magunkat. Bárcsak lennének szavaim arra, ami odalent van! :) Színes halak úszkáltak körülöttünk, több méter magas korallok képezték a tenger fenekét alattunk, az egész meseszép volt, pontosan olyan, mint a természetfilmekben, csak most itt a saját szemünk előtt, a saját testünk körül. Fantasztikus élmény volt, de ekkor erre még nem igazán tudtunk odafigyelni, mert azzal voltunk elfoglalva, hogy a víz alatt vagyunk, egy palackból lélegzünk, és equalize-olni kell, meg a BC-ből kiengedni a levegőt, meg úszni ezekkel a fura uszonyokkal a lábamon. Dan az előzőleg megtanított kézjelekkel jelezte nekünk, hogy fejlődjünk kétfős csoportokba, és ússzunk utána. Ez még csak pár méter mélyen volt, és ő közben le sem vette rólunk a szemét. Kiúsztunk egész a part mellé, ahol a sekély vízben letérdeltünk a homokos tengerfenékre egy nagy körben, és Dan mutatta, amit már előzőleg is elmondott még a hajón. Először a 2nd stage-t vettük ki a szánkból pár másodpercre, mialatt folyamatosan bugyborékolnunk kellett kifelé a szánkból, mert ugye a ki-be légzés nem állhat le. Aztán visszavettük a szánkba a cuccot, és vagy megnyomtuk rajta az egyetlen nagy gombot, ami egy nagy levegő „burst”-öt adott, és ezzel kifújta a vizet a szánk és az eszköz közül, vagy mi magunk fújtunk egy nagyot a tüdőnkből. Én ezt az utóbbit választottam, mert a burst-től féltem, hogy majd letüdőzöm és rosszul fog esni, vagy valami. Aztán utólag ezt is el kellett próbálni, úgyhogy nem úsztam meg, de nem is volt para. :)

Dan minden gyakorlat előtt megmutatta, mit kell csinálni, majd rámutatott sorban egyesével mindenkire, hogy most Te jössz öcsém! Aztán amikor sikerült a művelet elpróbálnunk, mindenkivel összeütötte az öklét, majd, mint egy hal elúszott a kézfejével, ezzel jelezve, hogy ügyesek voltunk. :) …és ügyesek voltunk! Aztán még elpróbáltuk azt is, amikor „eldobjuk” a kezünkből a 2nd stage-et, majd újra megtaláljuk, és a szánkba vesszük. Aztán a másodlagos 2nd stage-ből is kellett lélegeznünk, majd jött egy számomra sokkal parásabb művelet. Kifújni a maszkunkba került vizet! A maszkot a tetején megfogva az orrunkból levegőt kell fújni bele, miközben lentről indulva felhajtjuk a fejünket a felszín felé.

Ó, te jó ég, milyen gyönyörű, ahogy az átszűrődő napsugarak hullámoznak a víz alatt, milyen szép minden körülöttünk, pedig itt most igazán csak homok van és víz, ahová kijöttünk gyakorolni. De nincs sok időm csodálkozni, Zita után én jövök, félek, hogy tele megy vízzel a szemüvegem, de amikor újra kinyitom, az a kevés is eltűnik belőle, ami azelőtt benne volt. Tényleg működik ez a módszer! :)

Ezután még ellenőriztük a nyomást és közöltük Dan-el a megbeszélt jelekkel, hogy kinek mennyi van még a tartályában, majd elindultunk felfedező körútra. Nem gondoltuk, hogy ilyen hamar ennyire élvezni fogjuk a búvárkodást, és ennyi sok csodát fogunk látni. Egészen 6 méterre lementünk már most a legelső merülés alkalmával, és gyönyörű helyeken úszkáltunk, Dan mindig felhívta a figyelmünket, ha valami érdekes látnivaló volt. A Japanese Garden nevű helyen jártunk, a szigetcsoporttól keletre a korallok között. Az jutott eszembe, hogy jó lenne megtanulni minden hal és növény nevét, aztán elszégyelltem kicsit magam, hogy hát mégis miért pont a víz alatt kéne ezt elkezdeni megtanulni, hiszen még a felszíni állatok és növények nevét sem tudom rendesen, csak épp néhányét, azokét akik igazán gyakoriak vagy jellegzetesek, de azoknak is csak a gyűjtőnevét ismerem. Hihetetlen, mi van idelent a víz alatt, ez egy teljesen más világ, teljesen más, csodálatos lényekkel. Bárcsak lennének szavaim rájuk…

Most, hogy így írok, eszembe jutott, hogy Dan vezetetett velünk merülési naplót, és ebbe opcionálisan fel lehetett jegyeznünk azt is, hogy mit láttunk a víz alatt. Én ezen akkor mosolyogtam, de hála az égnek, felírtam szorgosan mindent, amit mondott, mert persze ő nagyon jól tudta mindennek a nevét. A tankkönyvben pedig egy teljes fejezet majdnem teljesen csak erről szól, így most elmondhatom, hogy láttunk rengeteg Butterfly fish-t, vagyis a sörtefogúfélék családjába tartozó pillangóhalakat, ezeken belül biztos, hogy sok csipeszhalat és Ostorhalat. Éljen a wikipédia! :)

Aztán biztos, hogy láttunk rengeteg tűzkorallt és láttunk, sőt simogattunk Sea Cucumbert, vagyis tengeri uborkát! :) Ez a kis dagadt kukac formájú állat a tengerfenéken kúszik és gyűjti be magába a különböző oda lesüllyedt számára ehető falatokat. Mert a természetben minden mindennel összefügg, mindent megeszik valami és mindenkit megesznek és ezt a víz alatt itt különösen jól lehet látni. A második merülésünkön láttunk Christmas Tree Worm-ot, vagyis karácsonyfakukacot. :) Ez a kis lény a korallok közül nő ki, és különböző színű spirálokban nyúlik ki a szabad víz felé. Ha rálökünk egy kis vizet a kezünkkel, akkor azonnal behúzza magát, és szinte teljesen el is tűnik, ezt nyílván a spirálisan felépülő karácsonyfa alakjának köszönhetően teheti meg, mert így magát összehúzva nagyon kis helyen is elfér. Hát nem zseniális!? :)

De úgy sincsenek szavak erre, ezért ezzel le is állok, csak azt kívánom Nektek, hogy egyszer az életben Ti is tapasztaljátok ezt meg. Mi tudtuk, éreztük, hogy rettentően szerencsések vagyunk, hogy ezt megélhetjük, és most itt lehetünk. Noha eleinte nagyon meg voltunk szeppenve – különösen én – egész nap fülig ért a szánk, mert tudtuk, hogy nagyszerű dolog történik velünk, és amíg élünk, el nem fogjuk felejteni ezeket a napokat. Ha valaki azt mondja nekünk akár még egy hónappal indulásunk előtt is, hogy eljutunk Thaiföldig, és útközben megjárjuk a Pamírt, aztán a Karakorum Highwayt, majd fél Indiát, és Nepálban felmegyünk egy 5000 méter feletti hágóban, majd kitérünk Bangladesbe és bejárjuk Délkelet-Ázsia északi országait is teljes körbe, majd aztán Thaiföldön még búvárkodni is fogunk és ennyi csodát látunk egy ilyen meseszép álomszigeten… Hát annak kb. egy szavát sem hittük volna el! :) Vagy ezt válaszoltuk volna: „Majd hiszem, ha látom!” – Hát most megláttuk, és ez csodálatos élmény volt.

Fellépni a csónak létrájára megint érdekes volt, mert hirtelen lehúzott minket az az irtózatos súly, amit bő fél óráig a vízben nem éreztünk, és már az első vízből kint lévő lépcsőfokot érve azonnal újra begörcsölt a talpam. Mert azok már a víz alatt is begörcsöltek az uszonyban, mind a kettő. Odafent a csónakon meg össze-vissza imbolyogtunk, mert furcsa volt az új közegben lenni, a víz után itt megint más volt minden, de csak amíg le nem vettük magunkról a súlyokat és a palackot BC-stül.

Este még kaptunk házi feladatot, az örvényekről, az apály-dagályról, a víz alatti lényekről, az SSI nagyszerűségéről és még sok minden másról kellett olvasnunk és tesztet kitöltenünk. Ez is hosszan tartott, de megfogadtuk az oktatóink tanácsát, és felváltva csináltuk a fejezeteket. Este egyikünket sem kellett altatni, a halakkal álmodtunk a csodálatos víz alatti világról, alig várva a másnap reggelt, hiszen a következő napokban még négy merülésünk hátravolt. Amelyektől én bevallom őszintén, ekkor még kicsit tartottam is, mert néha elég bénán mozogtam a víz alatt, ezt megbeszéltük Dan-el, és kérésemre megmutatta, hogy hogyan úsztam a békatalpakkal és hogyan kellett volna, valamint megnyugtatott, hogy ne aggódjak, rendben lesz ez holnap.

A víz alatti képeket a Rocktopustól kaptuk.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy befut a hajónk reggel a szigetre. Most ugyanis újra a „jelenből írok”, annyi minden érdekes történt velünk ugyanis az elmúlt napokban, hogy azt nem akarom 30-40 nap feledésével elhomályosítani, ezért most innen, a szigetről írok, úgy, hogy minden élmény még friss benne, csupán egy-két napos. Az elmaradt beszámolókat pedig majd bepótolom később, de ez most fontosabb, különösen, hogy most a képek sem állnak a segítségemre majd később az élmények előhívására, ugyanis a víz alatt nem tudtunk fényképezni, a vízálló tok a fényképezőgépeinkhez nagyon drága lett volna, ahogy a bérlés is.

Na, de azt ígértem, ott kezdek, hogy befut a hajónk a kikötőbe. Már messziről látszott, hogy ez a sziget (Koh Tao, vagy Ko Tao, mikor hogy írják) egy kész kis paradicsom, a Thai-öböl közepén. Több sziget közül ez a legkisebb, délebbre még vannak nagytestvérei, de a búvárkodni vágyó utazók nagy része itt köt ki, mert állítólag itt a legolcsóbb az SSI vagy a PADI „Open Water Diver” búvártanfolyam az egész világon, és Koh Tao egyben a világ legszebb búvárparadicsomai közé is tartozik egyben. Ezért jöttünk mi a szigetre, és már távolról, a hajó fedélzetéről is látszott, hogy nem akárhová érkezünk: a sziget testét sűrű zöld növényzet, pálmafás dzsungel borítja, ez alól csak a néhány száz méter magas dombok tetején és a parton kitüremkedő gyönyörű sziklacsoportok tesznek kivételt, na meg az emberek által beépített területek.

Bár sokat áradozok, hogy mi minden jót láttunk és ez mind milyen szuper volt, de azt is le szoktam írni, amikor valami nem tetszik. Most is így teszek, mert a sziget rögtön a hajó utasaink köszöntésekor szerzett nálunk egy hatalmas fekete pontot. A minket fogadó mólón petárdákat gyújtottak és mire azok szétpattogtak, tele volt petárda darabokkal az egész stég és körülötte az a gyönyörű szép, tiszta, mélyen átlátszó víz is, amiért idejöttünk. Minek ez a marhaság, de most komolyan, van, akinek ez tetszik, és boldogabb lesz ettől? Sajnos biztosan van ilyen ember, mert különben nem csinálnák.

A felmálházott biciklikkel csak utolsónak tudtunk leszállni a hajóról, mert nem akartuk feltartani a hömpölygő tömeget azzal, hogy a vékony pallót teljes egészében elfoglaljuk, amíg ketten egyesével levarázsoljuk a bringákat a stégre.

A szárazföldön homokos part, nyugatiak nagy tömege, motorkerékpár- és buggy-kölcsönzők, utazási irodák, szállodák és éttermek sora fogadott minket, a már egyre inkább tűző napsütésben. Reggel volt ugyanis, a hajó 7:30-kor indult a szárazföldről, és talán olyan 9-10 óra körül érkezhettünk meg, már nem tudom pontosan, mert elvesztettük az időérzékünket, mindketten leginkább csak aludtunk jövet a hajón.

Öt csillagos sátorban a legjobbakkal – és a macskákkal :)

Miután megcsapoltunk egy ATM-et és 10 db ezer baht-os bankjegy boldog tulajdonosaivá váltunk, elindultunk a GPS-re előzőleg már lementett helyre, a Rocktopus búvárközponthoz. Több búvárközpontnak is írtam, főleg azoknak, akiknek a hirdetését megtaláltam a Southeast Asia’s Backpackers magazinban, és ezek közül végül őket választottuk.

Hozzájuk menet eszméltünk, hogy bizony ez a sziget nem sík! :) Hogy is lehetne az… Mert mi meg ugye most annyi cuccal voltunk, amennyivel ezalatt az út alatt még soha, hiába küldtünk haza rengeteg cuccot Bangkokból, közben az otthagyott két táskánkat újra magunkhoz vettük, és abba belekerült 10 pár pótfékpofa, egy pót féktest és egy melegszendvics sütő is. :) De ezt nem bántuk, hisz csigák vagyunk, az otthonunkat a bringáinkon hordozzuk, még ha néha ez csigalassúságot is eredményez. Így érkeztünk meg a Rocktopus-ékhoz, csigalassan, ugyanis a parttól kicsit távolabb, a sziget belseje felé van az étteremmel összekötött búvárközpontjuk. „Come, Join the Subculture!” – hirdetik, és csak napokkal később esett le nekünk, hogy ennek kettős értelme van: egyrészt mint búvár szubkultúra, másrészt mint víz alatti kultúra. :) Találó, meg kell hagyni!

Hamar előkerült Westy, az operatív menedzserük, akivel a leveleket váltottam. Ő, ahogy ígérte, kerített nekünk olcsó szállást a szigeten, és bár eleinte én ódzkodtam a sátrazás ötletétől, végül mind a ketten nagyon megszerettük. Most is a sátor mellől írok, szemben velem a Rocktopus irodájával. A sátrunk házak között van, fás részen egy betonplaccon, csak a hálófülke felállítva, mintegy szúnyoghálóként használva azt. A szomszédaink nagyon kedvesek, egyikőjüktől kaptunk vezetékes áramot így van három konnektorunk a sátorban, ebből egybe a ventilátor van bedugva, amit tőlük kaptunk. A Rocktopus wifije az út túloldaláról átér hozzánk, mert kb. csak 25m a távolság, így gyakorlatilag internet is van a sátorban, na nem mintha azt odabent sokat használnánk, mert ha elővesszük a netbookot, akkor azt vagy a Rocktopus asztalainál tesszük, vagy itt ahol most is írok, Ursula éttermében, ami egyébként szintén első a TripAdviser-en a sziget vendéglői között. Ursula egy nagyon rendes német nő, főleg Zitával beszélgetnek sokat, de azért annyit én is el tudok mesélni róla, hogy hosszú éveket szolgált őrült luxushajókon szerte a világon, mindenütt járt, a legelképesztőbb helyeken, de valahogy Afrika valahogy sosem jött össze a hajóval, így oda végül saját szervezésben jutott el. Több éttermet felfuttatott már, de a tulajok végül mindig önző módon megváltak tőle, és egyszer itt találta magát kvázi kisemmizve ebben a kis házban, aminek a verandája elől most írom e sorokat. A házat Ursula bérli, és az az ötlete támadt, hogy megkérdezi a ház és a körülötte lévő telek tulaját, hogy felhúzhat-e a háza elé egy kis éttermet? A tulaj belement, sőt megépítette Ursulának az éttermet, ami egyébként csak egy nagy csinos terasz és egy fél garázs méretű kis konyha. Az étterem neve Taste of Home, és még magyar gulyásleves is van, na meg óriás Wienersnitzer, vagyis magyarul: rántott hús :) Még nem ettünk itt, mert nekünk drága, de már meg vagyunk híva egy vacsorára, mielőtt távoznánk. Ursula minden nap 6-kor nyit, és általában foglalni kell nála asztalt, mert sok este telt háza van, de napközben csak a futárok hozzák a hozzávalókat és nincs itt senki, így kényelmesen el tudunk lenni itt, ha szemben a Rockopusnál éppen egy csoportot igazítanának el és túl nagy lenne a zsivaj.

A sziget egyébként 1,5-3x drágább mint a szárazföld, és ez először sokkolt minket, mert még az amúgy mindenütt egységes, fix áras 7Elevenben is drágábbak az árak, de persze jobban belegondolva ez érthető, hiszen ez egyrészt egy sziget, mindentől távol, másrészt pedig egy óriási, felkapott turistagettó, ami nagyon népszerű a nyugatiak körében.

Éppen ezért mi rákaptunk a főzésre, újra elővettük a kempingfőzőt, ha már Noppagorn olyan kedvesen kitisztította nekünk és még a kiválóan és tisztán égő white gas-ból is adott nekünk egy palacknyit ajándékba. Igaz, aztán erre a főzőre se volt sokáig szükségünk, mert ahogy megismerkedtünk Ursulával, úgy felajánlotta, hogy használhassuk a konyháját. Egyébként a háza mögött egy kis mellékhelyiségnyi épületben van a zuhany és a WC is, oda tudunk járni zuhanyozni és a dolgunkat végezni. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy egy kb. 30 cm hosszú sárkánygyík figyel minket az egyik sarokból. :) Az állatnak itt van a vacka, a tető és a fal közötti résben, ahányszor mentünk, szinte mindig ott volt.

Szóval tényleg mindenünk megvan, és nagyon élvezzük, hogy magunkra sütünk-főzünk. Minden reggel tükörtojást eszünk fokhagymás pirítóssal és rengeteg melegszenvicset készítünk, néha tonhallal, noha kukoricával, vagy paradicsomos babbal, na és persze mindig sok zöldhagymával, vöröshagymával és fokhagymával. De sohasem sajttal, mert itt leginkább csak a puha lapka sajtokat lehet kapni, és nem elég, hogy az nem is igazi sajt, és még egyesével be is van csomagolva műanyagba, még elképesztő drága is. Már a szárazföldön is 120 baht egy 12 darabos csomag (74 forint egy darab lapkasajtért, hm?), de itt 180-200-at is elkérnek érte, ami finoman szólva is túl van a büdzsénken, ez a sajt ennyiért nekem már nem is ízlene. :) Na de nem azt akartam elmesélni, hogy mit nem eszünk és mit nem csinálunk, mert igazán nem erre koncentrálunk. Csak azt akartam elmesélni, hogy újra élveztük a kempingezést, főleg ilyen luxuskörülmények között. A szomszédos házak, és így a sátrunk körül is van néhány állat, először is itt Carl, aki egy csótány, és aki csak a miénk, a betonplaccunk mellett lakik, és néha látjuk szaladgálni a sátrunk előtt. Aztán itt vannak a macskák, akik nagyon szeretnek minden új dolgot megnézni és megszagolni, vagy ha sátorról van szó, akkor pl. belemászni. Nem csinálnak semmit, csak ha nyitva az ajtó, akkor bemásznak, leülnek odabent, és élvezik, hogy valami újnak a közepén vannak, ami eddig nem volt itt. :) Később, amikor egy eső miatt feldobtuk a sátorra a külső ponyvát is, egyik délután az egyik cirmost ott találtam a két réteg között, a sátor tetejében, a hálófülke tetején üldögélve. A büdös dög, olyan rémülten nézett rám, tudta, hogy rajta kaptam azon, hogy egy olyan helyen van, ahol nem szabadna lennie, mégsem mozdult el onnan egyhamar.

Amikor végül megtette, akkor pedig szép kis lyukakat hagyott a karmaival a hálófülkén – ez már nem volt vicces, de azért haragudni nagyon nem tudtunk ezért az állatra. Helyette inkább visszatolta Zita a sátor anyagának szálait a helyükre és ahol pedig elszakadtak, ott jött rá egy kis leukoplaszt.
És van a vörös cirmos a Rockopusnál, aki úgy el tudja dobni állandóan magát, hogy az eszméletlen. Miközben fölötte folyik pl. egy elméleti oktatás az asztal tetején. :)

Vannak itt még kutyák is, Ursula házánál három is, és sajnos most épp dráma van, miközben írok, mert az egyiket elütötték, vérzik is, és még meg sem állt az illető, csak úgy továbbhajtott – cserbenhagyásos gázolás.

Első nap nem bírtam tovább várni a futással. Előző éjjel végig utaztunk, én mégsem bírtam kivárni a következő reggelt, hanem naplemente előtt elindultam futni, fel a hegyekre. Csak egy 5km-es kört írtam le egy kilátóhelyhez, de mivel rögtön meredek fölfelé kezdtem, és már megint sok-sok hónapja nem futottam egy métert sem, ezért azonnal beálltak a lábizmaim. Csak lassan mertem folytatni, de mentem bátran és nagyon boldogan fölfelé a GPS-t követve. Fényképező az nem volt nálam, mert gondoltam ez most csak egy első futás lesz, és most csak magam akarok lenni, magamnak, és csak figyelni és élvezni az egészet. Ez abszolút sikerült, még így is, hogy a naplementéről már lekéstem. Már szürkült, amikor felértem, és körben a vízen a sok halászhajó mind neonzölden világított. Csodálatos látvány volt. Lefelé egy másik utat választottam, ami jó döntés volt, mert amin fölfelé jöttem, az brutális állapotban volt és lefelé a sötétben simán kitörhettem volna a lábam rajta. Mondjuk ahol lementem, végül az se volt semmi, mielőtt kiértem volna a betonra, egy meredek, vízmosásos úton kellett ereszkedni, sőt néha már mászni. Aztán ahogy kiértem a betonra, onnantól már nem volt gond, szépen hazakocogtam. Az izzadság úgy folyt rólam, mint talán még soha, szó szerint patakokban. Póló nem volt rajtam, és ez így volt jól, mert még a gatyámat is totál teleizzadtam, mire hazaértem, úgy néztem ki, mintha a tengerből másztam volna ki – hiszen az izzadság is sós, nem? :) Hatalmas eufória lett úrrá rajtam a futás alatt és után is, fantasztikus volt ez a kör, egy ilyen szigeten, felfutni az egyik sziklás hegycsúcsra, van ennél jobb móka? Kevés, de az egyik a búvárkodás, amit másnap el is kezdtünk! Holnap kezdjük az elméleti oktatást és az első merüléseket! (az útinaplóban!) Most azonban megyek, mert másfél óra múlva naplemente, és én kinéztem magamnak egy másik csúcsot meghódításra – van belőlük bőven! :) Most viszek fényképezőgépet is! ;) Már előre extázisban vagyok!!!

Cisco Certified World Traveller

Miért egy hét, ha annyira nem szeretjük a városokat?! :) Teljesen jogos a kérdés, de nem igaz, hogy egy az egyben nem szeretjük a városokat, csak tömeget, a dugókat, és a szmogot nem szeretjük bennük, de van egy csomó minden más is egy városban, sőt sok minden csak a városban van. Például Cisco vizsgaközpont – leginkább ezért siettünk ennyire ebbe a városba, itt tudtam, hogy van vagy egy tucat vizsgaközpont, és azt is, hogy hamarosan lejárnak a CCNP papírjaim. Anno buta voltam és egy CCIE írásbelivel hosszabbítottam meg őket, így csak két évig lettek újra érvényesek. Most a switching vizsgát, a kedvenc területem vizsgáját tettem le újra, mert az autógyári „gyakorlat” után ez volt egyúttal a legkönnyebb is számomra, a négy CCNP vizsga közül. Ha nem teszem le a két éven belül most újra ezt a vizsgát akkor később mind a kétszer négy vizsgát újra kellene csinálnom, ami nem csak időbe és fáradságba telik, hanem vizsgánként 200 dolcsiba is. Nem tudom még, mi lesz velem, ha egyszer befejeztük ezt az utazást, de nem akarom megkockáztatni, hogy elveszítsem a papírjaimat, és ennyit ez megért nekem. Frissítésnek sem volt utolsó a vizsgára való felkészülés, amit igazából élveztem is – jó volt kicsit mással foglalkozni, másra koncentrálni. És jó érzés volt, vagyis inkább kicsit őrült érzés volt, hogy egy távoli megalopoliszban fekvőbringával megyek a Cisco vizsgaközpontba, ahol egy gyors regisztráció, egy bankkártyás fizetés, és egy arckép és aláírás összehasonlítása után már ülhettem is be az apró légkondis terembe. Vicces volt látni a két évvel ezelőtti énem az előző általuk készített képen, és csak a fotó után emlékeztem vissza, hogy már akkor is bringával mentem, sőt akkor voltam olyan merész, hogy bringás mezben vizsgáztam. :) Most is SPD cipőben kopogtam be az iroda kőpadlójára, de azért inget azt húztam, mégiscsak idegen helyre mentem. Amíg a recepciónál vártam, sok nálam idősebb emberkével beszélgettem, a legtöbben közülük csak CCNA tanfolyamra vártak. Ez az alapvizsga, amit nekem a próbaidőm alatt kellett letenni anno. Aztán megjelent egy oktató is, aki éppen 3 hónapos szabiján volt, hogy felkészüljön a CCIE laborvizsgájára, második nekifutásra. Ez a legfelsőbb szint, vagyis efelett már az Architect van, vagy mi fene, de ezt már én sem tudom. Otthon én is le akartam tenni ezt a CCIE-t, de végül nem maradt rá időm, kitartásom és lelkesedésem, más kezdett el érdekelni… :) De annyira azért benne voltam a dolgokban, hogy még most is pontosan tudom, mit jelent egy ilyen vizsgára való készülés. Hosszú hónapokig, minden nap legalább 8 órában laborozni, gyakorolni, valódi vasakon, sokat, nagyon kitartóan és céltudatosan…

Na és lássuk az én vizsgám. Ez is izgalmas volt! Két és fél órám volt ha jól emlékszem 60 kérdésre. Rögtön a második kérdésre, amely egy összetett szimuláció volt, előttem 50 percet. :) Alig másfél órám maradt a maradék 58 kérdésre… :) De nem estem pánikbaa, mert tudtam, hogy az ilyen szimulációs, időt és igazi gyakorlatot igénylő feladatokból nem lesz csak 2-3 darab. Végül volt belőlük vagy 5-6, ami meglepett, de meg nem rendített. Kicsit stresszes volt már a végén, de igazából nagyon élveztem, hogy újra CLI-t látok, vagyis fekete képernyőt csak karakterekkel, és adhatom ki a régi jó parancsokat. Sajnos a szimulátor buta volt, így sok parancsot nem ismert, pedig kedvem lett volna néhány régen minden nap sokat használt parancs kimenetét csak úgy a móka kedvéért újralátni. De ezt nem lehetett, csak a szükséges parancsokat ismerte a szimulátor és ami szerintem buta dolog volt, hogy a végén még a konfigurációt sem lehetett elmenteni. Pedig ha ez a való életben elmarad, az elég gáz, mert egy áramszünettel így elszállnak a módosítások.

Na mindegy, gondolom már mindenkit untatok, aki nem Ciscos, így elmondom, hogy az egész végén, vagyis 20 perccel az idő lejárta előtt befejeztem, és feljött az ablak, hogy „Congratulations, blablabla…” – én ekkor már nagyon szomjas voltam, mert kb. az idő feléig kikapcsolva hagytam a légkondit és annyira a feladatokra koncentráltam, hogy észre se vettem, hogy teljesen leizzadtam. Szóval úgy ahogy voltam, meglátva a score report-ot azonnal fordultam ki az iroda kis konyhájába, hogy folyadékot vegyek magamhoz. A titkárnő a recepcióról jött utánam, hogy mi van, ne csaljak, nem szabad kijönni vizsga közben. Mondtam, hogy már végeztem, csak nagyon szomjas voltam, de a vizsga kész van, sikerült! Erre ő megnyugodott és visszament a pultjához, hogy kinyomtassa a vizsgaeredményeimet, de ez csak nem akart neki sikerülni, ezért 5 perc után odahívta a CCIE-re készülő fickót, hogy segítsen neki. Mikor ő ránézett a képernyőre, felém fordult, hogy „Maaan, you haven’t finished your exam!?” – Mi? Hogy-hogy nem fejeztem be a vizsgámat, de hát már gratulált is nekem a rendszer, sikerült!? Bementünk a szobába, ahol vizsgáztam, ahol kiderült, hogy még végig kellett volna klikkelnem valami survey-t, hogy hogyan tetszett a vizsgakörnyezet, meg hogy hogyan készültem fel, mennyi ideig tartott idejönni, és ilyen egyéb marhaságok. Amíg ezt végig nem klikkeltem, addig nem jelent meg a rendszerben az eredmény. Persze ez már nem a vizsgaidőmből ment, de azért egy pillanatra megijedtem. Végül nem volt ebből semmi gond, végül megkaptam a papírt, elbúcsúztam a Cisco-s haveroktól, majd hazahajtottam azzal az érzéssel, hogy jól van, ez is megvan, újra 100% az útra koncentrálhatok. :) Jó érzés volt, hogy míg legelőször ugyanerre a vizsgára hónapokat készültem és agyon izgultam magam, most pár nap elég volt, és javarészt még a vizsgát magát is élveztem. – és sikerült, 973 pontom lett az 1000-ből. Amit 300-tól 1000-ig számolnak, tehát ez igazából csak 673 a 700-ból.

Naplementék Vojkannál

Ezalatt az egy hét alatt egy Vojkan nevű szerb srácnál laktunk egy, ha jól emlékszem, 7 emelet magas épület legfelső emeletének „studio-apartman”-jában. Ez jó móka volt, mert esténként gyönyörű naplementéink voltak az erkélyről és közben voltak velünk más Couchsurferek is, Vojkan pedig nagyon jó arc volt. Vojkan fotós, és nemrég megragadott egy lehetőséget, írt egy itt dolgozó szerb fotósnak, hogy nincs-e számára munka, és lett. Vojkan most egy stúdióban dolgozik, portrékat készít megrendelésre mindenféle embereknek. A nyers képeket elküldi a főnökének, aki földrajzilag valahol máshol, valami szigeteken van, ő elvégzi az utómunkákat a képeken, és kész a meló. Ez nem tűnik nagy ördöngösségnek, hiszen „csak fényképeznek és photoshoppolnak”, de mégis, ennyi elég, ha ezt profin csinálják, és jól eladják magukat, van rá akkora igény egy ilyen nagy, „fejlett” városban, hogy ebből vígan meg lehessen élni. És Vojkan-ék kuncsaftjai egyszerű, hétköznapi emberek. :o

Vojkan amúgy ökológus, ezelőtt valahol Spanyolországban, egy nemzeti parkban dolgozott önkéntesként, ahol kiválóan megtanult az egy év alatt spanyolul. Sok terve és ötlete van a jövőre nézve és köztük ezt a bangkoki állomást ezzel a portréfotózással csak az egyik rövid állomásnak, tapasztalatszerzésnek gondolja.

…és közben vendégül lát embereket a világ minden részéről, és rólunk és készít egy 100 részes fotósorozatot. Vojkan megkért minket, hogy írjuk bármilyen üzenetet egy papírtáblára az ő személyében Szerbiának címezve – bármit, ami eszünkbe jut. :) – Aztán lefényképezett minket a táblákkal. Ezt nemrég kezdte, mert ha nem tévedek, mi voltunk Zitával a 3-4. a sorban. :)

Fék, gumi külső, sátorrúd, naptár és útlevél

Bangkokba már jó előre megrendeltünk néhány holmit ebay-ről, amelyek rendre meg is érkeztek mind gond nélkül, még előttünk. Ezek a következők voltak: 10 pár utángyártott fékpofa (párja kevesebb, mint 5 dollár) egy pár féktest, egy Schwalbe Marathon Plus 26-os gumi külső, ez utóbbi nekem a hátsókerekemre kellett, mert el volt kopva már nagyon a régi, gyakorlatilag tükörsima volt a 18 ezer futott kilométer után (mert e túra előtt is használtam kicsit). A cserét a vizsgázásom előtti napon tettem meg, és valamit rosszul csinálhattam, mert másnap reggel, amikor indultam a vizsgára, 200 méter után tök lapos volt a hátsókerekem. Ez elég szörnyű látvány és érzés volt egyébként… :) Idő nem volt a javításra, és ekkor még nem tudtam, hogy csak a szeleppel lehetett valami, ezért visszatoltam a bringát Vojkan mélygarázsába, és végül Zita bringájával mentem vizsgázni. :)

Sátorrúdra azért volt szükségünk, mert elhagytunk egyet belőlük, még az előző itt-tartózkodásunk alatt. Szerencsére Vientiane-ba menet találkoztunk egy túramotoros párossal, akiknek kemping és kemping-tűzhely boltjuk van. Noppagornt hónapokkal a találkozásunk után, amikor már újra Bangkok felé tartottunk, felhívtam, és ő megnyugtatott minket, hogy ne izguljunk, csak látogassuk meg, ha majd a városba értünk, és nála lesz sátorrúd. Mivel a honlapjukról láttam, hogy kemping-főzőkkel is foglalkoznak, elvittük a mi Primus Omnifuel-ünket is hozzá. Nem tudtuk, mit várjunk a találkozástól, azt hittük, csak egy egyszerű adás-vételről lesz szó, esetleg egy kis beszélgetésről, de nem így történt, sőt végül adás-vétel egyáltalán nem történt, mert Noppagorn semmiért nem engedett fizetni minket, pedig nem csak az üzletében méretre vágott sátorrudakat kaptuk meg tőle, hanem a főzőnkket is teljesen kipucolta (el volt dugulva, nem adott nyomást a tartály pumpálás után), és még egy töltést is kaptunk a híresen tisztán és jól égő „white gas” nevű anyagból. Ilyet sehol eddig nem találtunk, se Ázsiában, se Európában, igaz akkor még nem is kerestük. Azóta kipróbáltuk, és tényleg nagyon jól és könnyen ég ez a white gas, miközben jó hőt ad le és szinte nem is hagy koszt. De ezzel még nem volt vége a vendégségünknek Noppagorn-nál, mivel ilyen kedves volt velünk és ennyi mindent adott, nem bírtuk visszautasítani a közös vacsorát vele (amit persze megint nem hagyott kifizetni), ez már-már bunkóságszámba ment volna, és még így is kicsit annak éreztük magunkat, mert igazából csak be akartunk ugrani a sátorrúdért, de végül sokkal többet kaptunk annál. Mivel anno csak 5 percet beszélgettünk, nem ismertük meg igazán egymást Noppagorn-ékkal, ezért nem számítottunk semmire, mikor indultunk hozzájuk. Milyen szerencse, hogy nem csak a vizsga előtt ugrottam be Noppagorn boltjába, egyedül, futtában. Így végül jól jött ki a dolog, leszámítva azt, hogy aznap amikor végül meglátogattuk őt, a barátnője sajnos nem volt otthon. A vacsorával végül annyira elment az idő, és én annyira kimerültnek éreztem magam a nap végén (vizsga és egyéb rohangálások a városban), hogy aznap már nem mentünk ki az esti buszhoz, hogy tovább induljunk Koh Tao-ra.

Lórándékat is meglátogattuk újra, és egy fantasztikus vacsora keretében újabb élménybeszámolót tartottunk, most a kis lao-viet-kambodzsai kitérőnkből. Ezen helyek egy részén ők is jártak, és Lóránd egy nagyon érdekes történettel egészítette ki a vietnami számőrületet. Tudjátok, ők nagyon „babonásak”, vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni. Amikor egy nő teherbe esik, kiírják a szülés dátumát az orvosok, majd a család elmegy egy asztrológushoz, aki megmondja nekik, hogy az idő tájt mely dátum a legmegfelelőbb egy új élet születéséhez, és a babát akkor fogják világra hozni – javarészt ezért a szüléseknek egy nagyon nagy hányada (90% talán?) császármetszéssel történik Vietnamban. :o Ez azért valljuk be, nagyon meredek dolog számunkra! De ilyen is van, és ez nekik „normális”.

Lórándéktól később az új útleveleinket is megkaptuk, ezeket már az első találkozáskor is megkaphattuk volna, de ahhoz, hogy hivatalosan és szabályosan átvegyük őket, az előzőeket érvényteleníteni kellett volna, ezért vártunk ezzel mostanáig – amíg be nem teltek szinte teljesen a régi útleveleink. Emlékeztek, ezeket még Iszlámábádban kértük meg az ottani magyar nagykövetségen, mert a pakisztáni határon megijedtünk, hogy mennyire elfogytak az üres lapok az útleveleinkben. Akkor ide Bangkokba kértük meg az okmányok átvételét, és most meg is érkeztünk ide. Akkor még nem tudtuk, hogy ez háromszor is meg fog történni. :) Mármint a megérkezés Bangkokba. :)

Ja, és a legjobbat majdnem el is felejtettem! Mivel itt Bangkokban Attila is, Lórándék is, és a magyar nagykövetség úgy általában is nagyon rendes volt velünk és sokat segítettek nekünk, küldtünk nekik egy-egy naptárat, és mivel az egyik ilyen naptár Lórándék konyhájában csüng a falon, így végre most először láthattuk a saját naptárunkat élőben is, nem csak a netbook apró képernyőjén. :) Sőt, Zita maga lapozott az áprilisi oldalra, mert ekkor volt április elseje. Ja, és locsolkodtunk is, mert ugye Húsvét is volt! :) Csak úgy törnek fel belőlünk az élmények, nem is volt olyan “semmit nem csináltunk” ez az egy hét Bangkokban. Mert most ugrott be, hogy még Barbarát is meglocsoltam! Vele is találkoztunk néhányszor a városban, ő az az ausztrál-magyar lány, aki már sok-sok éve utazgat a világban, és az összes elektronikai cucca egy elemlámpa. Vele Hunzában találkoztunk először és most jó volt újra látni és újra beszélgetni vele pár napot mielőtt tovább repült volna Melbourne-be.

Rodeó az elevated highway-en

Na, szóval így teltek a napok Bangkokban, és most térjünk rá az elmenetelre, mert az aztán nem volt egyszerű. A buszállomás 15km-re volt Vojkantól, de nekünk sikerült 38km-t megtenni, mire megtaláltuk. Először a Kao Shan Road-ra tekertünk be, ekkor találtunk rá az egyik magasvasút (skytrain) pályájának a végére, ahol elolvashattuk, hogy az egészet a király 6. „cycle” születésnapjának tiszteletére építettek, akármit is jelentsen ez. :) Aztán itt találkoztunk egy magyar párossal az ezüst ékszersoron, és ugyanitt tudtuk meg, hogy a vonatokra már vagy egy hétre előre elkelt minden jegy. Ezután sikerült pár percre elhagynunk egymást, majd amikor meglettünk újra, végre elindultunk a buszállomás felé, vagy legalábbis oda, ahová nekünk az utazási irodában mutatták a térképen a buszállomást. Ekkor elkövettem egy hibát, felhajtottunk egy felüljáróra, ami nem csak egy kereszteződésen ívelt át, hanem egyenesen felvitt minket az „elevated highway”-re, vagyis egy végtelen hosszú hídra, amely a városból kifelé haladó sugárutak közepén és felett húzódik. Ezeknek jellegzetessége, hogy le- és feljáratai sokszor csak 5-10km-enként vannak, hiszen ezekhez a felhajtókhoz sok hely kell, az pedig kevés van a városban. Így történt, hogy egy ilyen őrült nagy, végtelen hídon szépen elhajtottunk a buszállomás mellett, amit fentről gyönyörűen láttunk, száz méterre sem volt tőlünk, de közben mi tudtuk, hogy még ki tudja, hány kilométert kell megtennünk, mire oda leérünk. A lehajtó néhány kilométeren belül jött, de ezzel megfordulni még nem tudtunk, az „U-turn”-re még néhány kilométert várni kellett, hogy a fordulás után aztán újra elhaladjunk a buszállomás mellett, mert persze az most az út túloldalán volt, és itt sem tudtunk csak úgy átvágni a kétszer hat sávon, plusz az elevated highway alatt – megint tovább kellett hajtanunk, hogy találjunk egy fordulót. Mikor végre megérkeztünk a buszokhoz, közelről már minden olyan kihaltnak tűnt, alig kószált néhány lélek a környéken, ami gyanús volt. Hamar kiderült, hogy ez a buszállomásnak csak a hűlt helye, az nemrég kijjebb költözött néhány kilométerre és valószínűleg valahol éppen előtte fordulhattunk meg az előbb. Ááááááááááá!!! Hajthattunk tovább megint, de most már végre meglett legalább az állomás. Én ekkor már annyira kész voltam, hogy mondtam Zitának, menjen ő jegyet venni, én meg csak leülök, figyelek a bringákra és lecsendesedek, mert ha így mennék a pénztárhoz, abból a végén tuti nem lenne buszjegy. Zitának nagy szerencséje volt, talált egy nagyon okos, angolul jól beszélő maláj segítőt, aki azután, hogy a pénztárnál egyértelmű nem-et mondtak a bicikli busszal való szállítására, rákeresett az okostelefonján a „bicycle” szóra a google képkeresőjében. Megmutatta a bicikli képét, mire a pénztárosok felfogták, hogy biciklit akarunk szállítani, és így végre jegyet is kaphattunk, immáron minden gond nélkül. Ezzel a trükkel és az ötletgazdájával nagy mázlink volt, mert állítólag az a nem olyan határozott volt, hogy attól lehet, hogy megtorpantunk volna, és esetleg stoppolásba kezdtünk, vagy biciklizésbe. Pedig az a nem csak annyit jelentett, hogy nem érti, mit szeretnénk. De így végül fel tudtunk szállni a buszra, csak ki kellett várni az este 9 órát az indulásig.

ű

És hogy miért mentünk busszal? Ahogy Graham tanította nekünk Szamarkandban: “Az okos kerékpártúrázó azt is tudja, mikor kell biciklizni és mikor kell buszra szállni.” És mivel mi pontosan tudtuk, hogy Thaiföld ezen elkövetkező középső szakaszán, ahol csak egy keskeny földnyelven osztozik Burma és Thaiföld a Thai-öböl és az Andamán-tenger között, ott valószínű, hogy még szélesebb, unalmasabb, kihaltabb, veszélyesebb autósztráda szerű utakkal találkozhatunk majd, mint eddig. Ehhez nem volt kedvünk az idevezető szakasz után, és időpocsékolásnak találtuk volna a Ko Tao-i hajóig, vagyis a Chumpton-ig való biciklizést, ezért döntöttünk a teleport mellett. De még csak a buszon voltunk fent, a hajnali átszállás és a hajózás a szigetre, a következő állomásunkra még hátra volt. Chumpthonban hajnalban tett ki minket a busz egy kis placcon. Se tengernek, se hajóállomásnak nyoma nem volt a környéken, és valóban, amikor bekapcsoltam a GPS-t, láttam, hogy a tenger és a partján a két hajóállomás 15 és 25km-re vannak tőlünk. Beletartott egy kis időbe, amíg megtudtuk, melyik hajóállomás a miénk, és közben mondtak olyanokat is, hogy kár izgulnunk, mert jön majd a pickup, és arra felférünk majd. A kerékpárok is? A kerékpárok is… Persze később láttuk a pickup-ot, és állíthatom, ha ebben hiszünk nekik, csak bajba kerültünk volna a bringákkal, de pickupra nem. Így viszont, hogy időben elindultunk, éppen odaértünk a hajóállomásra, igaz, közben vagy ötször megálltunk megkérdezni, merre is van az, mert biztosra akartunk menni, és ugye ez Ázsiában nagyon nehéz, sokszor majdnem hogy lehetetlen. Az állomás előtt még arra is volt időnk, hogy a tenger felől felkelő Napnál végigjárjuk a kikötő melletti homokszobrokat. Ez hangulatos volt így a kis kora reggeli tekerésünk végén. A kikötőnél láttunk egy Thaiföldre jellemző, hülyére dekorált, festett emeletes buszt. Sok ilyen szaladgál az utakon, néhányuknak hátul a motortér fedele plexiből van vagy ritka rácsokból, így belátni az általában csillogóra sikált, dübörgő motorra. Perverz! Ahogy az egész busz kinézete is teljesen abszurd számunkra, arról nem is beszélve, hogy ennek a busznak szinte nincs is csomagtere. Ha egy ilyennel jöttünk volna Chumptonba, a bringák nem fértek volna be – Szerencsénk volt!

2013. március 26-án este érkeztünk meg Bangkokba és ez a kalandos buszpályaudvar vadászat április 3-án történt, a homokszobrokat 4-én reggel láttuk.

Siem Reap-től Thaiföld felé vettük az irányt, egyenesen vissza Bangkokba, hogy bezárjuk ezt a délkelet-ázsiai Lao-Viet-Kambó kört, és visszatérjünk oda, ahol már kétszer jártunk, Thaiföld óriási metropoliszába, a fővárosba. Ott sok elintézni valónk volt, ezért nem sokat cécóztunk, hanem tekertünk, hogy minél előbb odaérjünk. Így azt a bizonyos nemzeti parkot, amit Laosz felé menet idő hiányában kihagytunk, most sem érintettük, igaz ezt nem is nagyon bántuk, mert nem éreztük, hogy oly sokat adhatott volna az eddig élményeinkhez. Inkább az a sok elintéznivaló járt a fejünkben, ami ránk várt Bangkokban. Na és persze bármennyire is igyekeztünk és bármennyire is csak a legrövidebb, leggyorsabb úton „száguldottunk” végig a 4 nap alatt, azért így is bőven történtek velünk a dolgok.

Első nap – 81km – A rendőrségig

Első nap még el sem hagytuk Siem Reap-et, máris egy érdekességnek lettünk a szemtanúi. Ha ez Európában történik, semmi meglepőt nem találtam volna benne, de itt Kambodzsában ez nem volt megszokott számomra. Egy iskola mellett szó szerint lezárták néhány nagy táblával az utat a gépjárművek elől, hogy a nagy gyereksereg gondtalanul és biztonságban átvonulhasson.

Mint azt már megszoktuk, most sem sikerült igazán korán elindulnunk, ebben egyszerűen nem vagyunk jók. Ezért hamar meg is álltunk, mert a hőség lecsapott ránk. A legdurvább ilyenkor az, ha valamiért napon kell megállnunk, és nem tudunk azonnal árnyékban megállni. Ilyenkor azonnal elkezd ömleni rólunk a víz, hiszen megszűnik a léghűtés, viszont a nap az tovább tűz ránk. Most ez nem így történt, Zita kiszúrt egy kisebb helyi piacot az út mentén, és oda le tudtunk húzódni árnyékba. Megittunk néhány cukornádszörpöt, beszélgettünk kicsit a helyi gyerekekkel, aztán indultunk tovább.

Leelőzött minket egy járgány, amely alig haladt gyorsabban nálunk. Amikor erre Zita ráeszmélt, vágtába kezdett, és hamarosan a cuccokkal és emberekkel teli „motorszekér” mögött száguldottunk. Sajnos ez az öröm nem tartott sokáig, pedig érezhetően könnyebben ment a haladás a jármű szélárnyékában, és szemmel láthatóan ezt nem csak mi, hanem a platón utazó emberek is nagyon élvezték. A kocsi lelassított, majd lehúzódott, mi pedig egy vidám integetés közepette elhúztunk mellettük.

Az út nyílegyenes volt, széles padkával és dögunalmas menettel, így már az élménynek számított, amikor elment mellettünk egy olyan kisbusz, aminek a tetejére még egyszer annyi holmi fel volt pakolva, mint maga a járgány, így aztán az kétszer olyan magas volt, mint a cuccok nélkül lett volna.

Sziesztázni megmondom őszintén, már csak onnan tudom, hogy megálltunk, mert visszanéztem a képeket, és volt ott egy nagyon karakteres arcú szemüveges öreg, akit a továbbindulás előtt lefényképeztem. Na jó, igazából onnan is biztosra vehető, hog megálltunk aznap sziesztázni, hogy mert ha nem így tettünk volna, most valószínűleg valamilyen napszúrásos élményekről szólnának ezek a sorok. De nem, nem így volt, mert a legforróbb órákat a kis étterem árnyékában töltöttük, ahol lefürödtünk és érkezés után és indulás előtt is ettünk két-két adag ételt (nem voltak nagy adagok), én pedig bizonyosan írogattam is valamit.

A délutánból még maradt 2-3 óránk sötétedésig, ezt minél jobban ki akartuk használni, hogy eljussunk egy Sisophon nevű helyig. Csak egyetlen egyszer álltunk meg, egy kis boltnál szusszanni egyet, mert ez a rohadt hőség csak nem akart alábbhagyni, hiába járt már a nap egészen lent velünk szemben a nyugati horizont felett. A bolt érdekes pihenőhely volt, felfedeztünk néhány fantasztikus gyöngyszemét az ázsiai termékeknek, és félig a kíntól, de jókat nevettünk a köréjük épített, számunkra igen együgyű marketingen. Az egyik ilyen a „Convenience Rain Coat volt, vagyis egy „kényelmes esőkabát”, ami nem volt más, mint egy vékony, hosszú poncsó, de persze a csomagoláson található – persze hogy nyugati – srác úgy feszített benne, hogy arról nekem superman jutott az eszembe. A másik az egy kis műanyagtasakba csomagolt töményszesz volt, egy 45%-os importált(! – akkor biztos minőségi) Strong Bull márkájú „cafe-rhum” volt. Szerintem az alkoholnak, ahogy a cigarettának is elég kemény negatív hatása van a társadalomra, és szomorú, hogy még mindig bárhol bármikor kapni ilyen dolgokat a boltokban, még a nyugati országok nagy részében is. A rájuk kivetett adókat miért nem növelik meg még inkább és miért nem költik az így befolyt összeget anti-kampányokra, hogy az egész egy szép napon már csak a múlté legyen? Persze tudom, hogy ez rohadtul nem ilyen egyszerű, mert még a skandináv országokban is magas az alkoholisták száma, ahol már állami kézben van az alkoholkereskedelem. Ott csak külön boltokban lehet kapni 2,5%-osnál keményebb szeszt, és csak méregdrágán. Én boldog lennék a 2,5%-os sörrel, ahogy a skandiknál is boldog voltam vele… :) Kivéve, amikor este 6:01-kor fáradtam az üvegekkel a pénztárhoz és már nem adhatták el nekem aznap. :D

Ugyanennél a kisboltnál, hogy visszatérjünk Kambodzsába, megjelent egy motoron egy nő a gyermekével. A kisfiú haja sugárirányt szétállt a bukósisaktól, mintha csak áramütést kapott volna. Két perccel később ugyanez a gyerek már csuromvizesen került elő, az anyja megfürdette, és a haja már nem állt égnek, hanem lesimult a fejére. Ha már így felhoztam a skandikat, még egy kis kitérő. Mindig látjuk ezeket a gyönyörű grafikonokat, hogy a legboldogabbak, legelégedettebbek az emberek, élen Dániával, Svédországgal, meg ezekkel az országokkal, és az ázsiai országok sosincsenek még a fasorban sem. Persze, mert az ilyen kimutatásokhoz való kérdőívet nyugati emberek készítették, nyugati gondolkodásmintával, vagy egyszerűen a GDP-ből és ahhoz hasonló mutatókból származtatták. Én jártam a skandiknál is, és ott egy hónap alatt nem láttam annyi embert nevetni, mint itt ezekben az országokban egy nap alatt. Lehet, hogy itt szörnyű az egészségügy, és lehet, hogy fele annyi ideig élnek itt az emberek, de azt az időt egészen máshogy töltik, mint a nyugati társaik, az biztos. De igazából elég nagy lehetetlenség összehasonlítani a két világot, ha most így jobban belegondolok. Persze ettől még nem nyomok delete-t erre a bekezdésre, én csak megpróbáltam. :) Azt hiszem, értem már, miért jön annyi nyugati ide Ázsiába világot látni, és azt hiszem azt is értem, miért írta egyszer az egyik kedves hozzászóló, hogy vissza fogjuk majd még sírni Ázsiát. Lehet, hogy Ausztráliában fejlettebb lesz az infrastruktúra, olcsóbb lesz a sajt és jobban megértenek majd minket az emberek, de nem fogunk ennyi őszinte mosollyal, nevetéssel és vendégszeretettel találkozni, mint itt, és nem csak azért, mert ott azon a nagy szigeten jóval kisebb a népsűrűség. Persze tudom, hogy ez most hiba volt, ilyen kijelentést tenni előre, hiszen már azt is jól megtanultuk ezen az úton idáig jövet, hogy nagyon nagy arányban azon is múlik minden, mi hogyan állunk hozzá a dolgokhoz, és az emberekhez. Ha mindenkivel vidámak leszünk és folyamatosan viccelődünk majd, lehet, hogy az ausztrálok még vidámabbak és mosolygósabbak lesznek velünk, mint a már alapjáraton vidám khmerek. :)

Végül feladtuk, hogy eljussunk odáig, ameddig eredetileg terveztük, és megálltunk egy Preah Netr Preah nevű településen, kb. 10 perccel a naplemente előtt. Én ekkor már annyira kivoltam, hogy úgy éreztem, bajos lesz a morálom megingása nélkül a szálláskeresés, és félő, hogy így majd rossz döntéseket hozok, ezért már akartam kérni Zitát, hogy menjen ő előre, vegye át az irányítást és a döntéshozatalt, én pedig csak követem beleegyezően. De mielőtt erre sor került volna, észrevettem, hogy ahol behúztuk a fékeinket és lehúzódtunk az útról, pont előttünk van a rendőrség. Na, ez gyorsan ment! Begurultunk az udvarba és az ott ólálkodó, feltehetően civil ruhás rendőrökkel nagy mutogatásba kezdtünk. Hamar vették a lapot, és mivel hotel nem volt a városkában, megkaptuk az egyik szobájuk sarkát. Még asztal és szék is volt bent, igaz, ezeket végül csak arra használtuk, hogy legyen hová kifeszítenünk a szúnyoghálónkat, különben már nem volt sem erőm sem kedvem leülni írni. Hátul a tyúkól mögött le tudtunk fürödni vödörből, és az egyik kedves rendőrünk megmutatta pár száz méterrel hátrébb az éttermeket is. Megvacsoráztunk és vettünk ételt elvitelre is, mert másnap korán terveztünk indulni.

Második nap – 87km – A Pagodáig

A korai indulás sikerült is, még kellemes hűvös volt, amikor már az úton róttuk a kilométereket. A nap épphogy csak felkelt, de még ereje nem volt. 30km-t sem haladtunk, amikor egy ismerősen baljós kattanást hallottam a hátsó kerekem felől. Szinte biztos voltam benne, hogy eltört egy küllőm, és valóban, az első árnyékos helyre lehúzódva erről meg is bizonyosodtunk. Itt helyben, kb. egy 20 perces szereléssel orvosoltam is a problémát, ugyanis a küllő szerencsére az agyhoz közeli végén, a hajtásában tört el, méghozzá egy olyan küllő, ami a jobb oldalra futott. Lévén agyváltónk van, ott csak egyetlen apró fogaskerék árválkodik, az agy pereme tőle pedig jóval kijjebb van, így az új küllőt (mert persze mindkét kerékhez vannak tartalékaink) egy kisebb hajlítással gond nélkül be tudtam fűzni a helyére, és már roboghattunk is tovább. Jóleső érzés volt, hogy míg a 100 nap bringa alatt a törött küllők okozták a legnagyobb technikai problémámat szinte az egész út alatt, addig most külső segítség és különösebb aggódás nélkül ilyen rövid idő alatt át tudtuk ugrani ezt a kis akadályt. Akkor 8400km-en két kerékben 13 küllőm tört, most 15800km alatt 4 kerékben, ha Zita rúgástól kitört küllőjét nem számoljuk, akkor ez az első küllőnk, ami eltörött. Ez is valószínű még annak köszönhető, hogy pár hónappal ezelőtt két métert zuhant a betonra a biciklim, és erre a kerékre esett, amit utána elfelejtettünk rögvest gondosabban kicentríroztatni. Mindez szerintem annak köszönhető, hogy 26”-os, szimmetrikus fűzésű kerekeink vannak, és a hátsó kerék felett felfüggesztés is van, így az összes csomagunk és mi magunk is rugózott tömeg vagyunk. Ezek együtt mind szerintem nagyon sokat számítanak a hátsókerék terhelését illetően.

Az út és a táj nem sokat változott az előző naphoz képest: hosszú, egyenes, forró, lapos. A délutáni sziesztáig kétszer álltunk meg, először egy útszéli kis asztalnál, vagyis egy kisvendéglőnél, ahol találkoztunk egy vak masszőrrel, aztán egy árnyékos pihenőhelyen, ahol jégbehűtött kókuszt árultak. Na ez valami fenséges lakoma volt, a hideg kókuszlé és aztán a húsa… :) Ezen a helyen a pihenőnk alatt megérkezett a jeges teherautó, és a vendéglőseink vásároltak róla két rúd jeget. Ezek egyenként legalább 30kg-os jégdarabok voltak, és ezeket ott nyomban neki is álltak szétfűrészelni. Ebbe én is besegítettem a második rúd elején, persze főleg inkább kíváncsiságból, hogy megtudjam, milyen az, jeget fűrészelni. :) Ők ezt készségesen hagyták, a kezembe adták a fűrészt és én buzgón fűrészelhettem a jegüket:

Jeget fűrészelni nem olyan nehéz. Ha hagyod, nem is kell semmit tenned, magától elolvad. :) Perzse akkor kárba vész a drága jég, amit épp az előbb vettünk. Ha jól emlékszem, egy ilyen tömb jég 7000 riel volt, vagyis kb. 150 forint.

Mielőtt továbbindultunk volna, megjelent a szomszédból három tündéri kiskölök, na őket végre nem kellett kérni, hogy hagyják a fapofát amikor fényképezem őket és csak mosolyogjanak úgy, ahogy amúgy is szoktak. :)

Sziesztázni az utolsó kambodzsai város, Poipet előtt álltunk meg, ismét csak néhány órát hagytunk hátra a délutánból, mire elindultunk az evés, ivás, fürdés, írás, olvasás után. Ez azért volt hiba, mert a határátkeléssel szépen elment az idő. De legalább kifelé nem volt baj az országból, már nem akart lehúzni senki minket. :) Pedig itt aztán állítólag még durvábban megy a dolog, mint ahol mi bejöttünk, állítólag itt képesek a tuktukosok egy teljesen kamu határőrségi irodába vinni a turistát, ahol teljesen kamu határőrök teljesen kamu összegekre lehúznak, és még eztán visznek csak el az igazi határállomásra, ahol még aztán majd az igazi határőr is korrupt lesz velünk. Mindez szinte teljesen nyíltan megy és sokszor a turisták maguk is beletörődnek mondván, hogy ez a módja, és ha gond nélkül be akarnak jutni az országba, akkor ezt ki kell fizetni. 5-10 dollárt nekik megér, hogy ne kelljen kellemetlenkedniük, esetleg kicsit patáliázniuk. Ez csak azért nem szép, mert ezzel tovább fűtik a már elfogadott korrupciót, és megnehezítik az olyan „csoróbb”, hátizsákos vagy kerékpáros utazó életét, akinek ennyi pénz már sok és nem hajlandó kifizetni.

Na, de ennyit a dörgedelmeimről, és most lépjünk át Thaiföldre. 7Eleven, jól működő bankautomata, új SIM-kártya vétel, mert a régi már lejárt és nem lehet meghosszabbítani, feltankolás sticky-rice-ból és sültcsirkéből, aztán irány tovább az út.

Az út, ami ugyan még jobb minőségű és még szélesebb volt, mint odaát Kambodzsában, de annál unalmasabb is. Már nem sokat haladtunk ezen a napon, mert hamar sötétedni kezdett, és úgy voltunk vele, hogy inkább megint lefekszünk korán és felkelünk hajnalban, még korábban, mint ma, hogy holnap meg tudjuk húzni a távot. Egy pagodához kanyarodtunk le, ahol az udvaron a leghátsó épületeknél találtunk egy szerzetest. Nem kellett neki semmit magyarázni, se kérni tőle, már ahogy meglátott minket, mondta, ahogy tudta: „stay here night” – és mi maradtunk az estére, egy kisebb szentély mellett kaptunk helyet a szúnyoghálónknak, tehát odabent, ami nagyon jó volt.

Csakhogy az este tartogatott némi meglepetést. Az emberünk, akivel kezdetben beszélgettünk, egy másik épületben lakott, velünk csak egy öreg volt, egy ajtóval odébb, és szegény vagy süket, vagy bolond, vagy mindkettő lehetett, mert valamikor éjjel kettőkor megszólalt neki odabent valami zenélő ketyeréje a szobájában, és erre ő fel sem akart ébredni. Nem tudtuk, mi van, de tovább aludni sem tudtunk a zajban, ezért körbejártuk az épületet és benéztünk a szoba nyitott ablakán. Egy ledes lámpa zenélt, nem is értem, miért gyártanak ilyeneket, és főleg miért kell egy ilyen egy öreg szerzetesnek. Mindenesetre a kütyü vígan játszotta a dallamát, még akkor is, amikor végre valahogy felébredt a rumlis szoba közepén, a földön fekvő öreg. Mikor felült, ránk nézett, aztán az órájára, majd értetlen tekintettel visszafeküdt, és visszahunyta a szemét… :o Ááááá, ezt nem hiszem el! Egyszer tervezünk végre tényleg igazán hajnalban felkelni, és egyszer van előtte ilyen szép nyugodt esténk, amikor korán le tudtunk feküdni (én persze csak egy kis naplóírást követően), erre az éjszaka közepén kiderült, hogy egy szegény öreg süket szerzetessel vagyunk összezárva. Gondolkodtunk rajta, hogy kipakolunk és átköltözünk valahová máshová, de nem tudtuk, hogy hová szabad és hová nem, ezért végül nagy dilemmázás után, de végül felkeltettük az angolul kicsit beszélő szerzetesünket, a másik épületnél. Mikor leesett neki, miről van szó, már kezdett mosolyogni… Mégis, mi végül megbántuk, hogy felkeltettük, mert pont akkor kezdett elhaló hangon nyekeregni a kütyü, amikor visszaértünk a mi épületünkhöz. Még szerencse, hogy csak pár perccel később hallgatott végleg el, mert akkor aztán magyarázkodhattunk volna neki, hogy miért keltettük fel.

Harmadik nap – 101km – Not-ékig

Az esti történet ellenére reggel így is felkeltünk korán, és nekiláttunk a talán valaha volt legunalmasabb napunknak. Laosz, Vietnam és Kambodzsa után a „fejlett” Thaiföld nagyon üresnek tűnt, csak végtelen szántóföldek, ipari mezőgazdaság, és a városokon kívüli kietlen, egyhangú táj jellemezte végig az egész napunkat. Ilyen rég nem volt már velünk, ennél még Bangkoktól északabbra is izgalmasabb volt a terep. Nekem ezért sem tetszik a globalizáció, nem csak a terepet, a bolygónkat monokulturizáljuk és öljük le szisztematikusan ezzel, hanem az emberi kultúrát is. Itt már nem láttunk tradicionális házakat, sőt igazából semmit nem láttunk a városok között, csak pusztát, vagy ültetett erdőt, mert már mindenki csak a városokban él. Hogy őszinte legyek, ez elég letaglózó érzés volt. Emellett oké, hogy az út tisztább volt, de jóval szélesebb is, át se láttunk már a túloldalára, na nem mintha ott lett volna mit nézni. A járművek pedig többen voltak és nagyobbak, gyorsabbak is voltak, mint amihez ezelőtt szoktunk.

Valamikor a nap közepén megálltunk egy helyen, ahol volt egy újabb pagoda, és ahol Zita felfedezett egy fura vasajtót, ami szerintünk egy krematórium volt, vagyis emberi holttesteket hamvasztottak el az ajtó mögött. Persze az igazságot sosem tudtuk meg, ez csak a mi gondolatunk volt.

Nem is tudom már, hogy telt el ez a 100km ezen a napon, de nagyon unalmas volt. A sziesztánkat egy vadnyugati hangulatúra festett és felhangosított drága kültéri étterem és kalandpark együttesnél töltöttük, itt volt árnyék, ventilátor, elektromos áram és internet. Ez több volt, és tisztább, mint amihez hozzászoktunk, mégis kevesebbnek és üresebbnek éreztük az egészet.

A naplemente után néhány perccel megálltunk elgyötörve egy emelkedő tetején, és konstatáltuk, hogy még nagyon messze van a következő település – ránk fog sötétedni. Ekkor állt meg a széles út túloldalán – tőlünk kb. 20 méterre :) – egy hölgy a robogóján. Not elég jól beszélt angolul, és nem teketóriázott sokat, meghívott minket magához. Néhány kilométert csavarogtunk befelé az úttól mindenfél apró mellékutakon, és ekkor rájöttem, hová tűnt az élet itt Thaiföldön. Megvan az még, csak nem a főút mellett, ami hiába másodrendű út, attól még egy bazi nagy sztráda, és senki nem szeretne mellette lakni. Még cölöpös házakat is találtunk, mi több, mi magunk is néhány ilyen közé kanyarodtunk le Not-ot követve. A barátai közé vezetett minket, ahol hamarosan újra nekiállhattam a thai nyelvet tanulmányozni, sőt még egy chinlone labda is előkerült, és mialatt a vacsora készült, az egyik társaságbeli férfi hozott jeget, vizet és whiskey-t. Ebből kevertek össze egy enyhén alkoholos italt, amire én illedelmességből beneveztem egy-két kör erejére. Nem tudom, hogy maradt erőm minderre 101km után, de tény, hogy volt, és mindjárt nem kezdtem aggódni azon, hogy holnap még több vár ránk.

Persze nem mulattunk éjszakába nyúlóan, de nagyon jó volt Not-ékkel lenni. Mindent nem kóstoltunk meg, amit készítettek, ugyanis az ételek között volt bogaras is. Ezeket a bogarakat ők maguk tenyésztik, a házaik között megnézhettük azokat a felülről hálós, nagy fadobozokat, amelyeknek a belsejében sok száz csotányszerű bogár éldegélt, várva a sorsuk végeztére, hogy erős fűszerekbe hempergessék, majd forró olajban kisüssék őket, hogy így végül vacsora legyen belőlük. Mit mond erre Geszti Dániel, avagy egy hardcore vegetáriánus? :) Egy bogárral is embertelenség ilyet tenni? Bocsánat a provokatív kérdésért, ma ilyen kedvem van. :) És vajon kiszámolta-e valaki, hogy a bogár-”hús”-nak vagy a csirke kilójának kisebb-e az ökolábnyoma? Egyáltalán milyen fontos tápanyagok és nyomelemek vannak egy bogárban, jó-e bogár az egészségünknek? Ez mind érdekes kérdés, de ezen a sok okos környezettudósnak és fenntarthatósági és táplálkozási szakembernek eszébe se jut gondolkodni, mert kívül esik a látókörünkön, hiszen kinek jutna eszébe bogarat enni? És vajon hány ilyen dolog van még, ami nincs még „kitalálva” vagy „felfedezve”, holott nagyszerű és működő történet lehetne? Na ezért megint kap egy rossz pontot tőlem a globalizáció, amiben egyre többen, egyre inkább ugyanazt csináljuk, és egyre jobban beszűkül a látókörünk és egyre csököttebbek leszünk – beleértve most magamat is. És még mielőtt anti-globalistának (vagy nevezzük akárminek) titulálnátok, van nálam sok jó pontja is a globalizációnak, nyugalom. ;)

A bogarakat egyébként nem eszik egész Thaiföld szerte, inkább csak itt a keleti, Kambodzsához közeli részeken. Ha pl. megkérdeznél egy bangkokit, hogy evett-e már bogarat, esélyes, hogy ugyanolyan furcsán nézne rád, mintha otthon a szomszédodat kérdezted volna meg.

Este átvonultunk még a kis mulatság után Not házához, ahol ki se pakoltunk semmit, csak a két matracot és a hálózsákot. Hamar elaludtunk.

Negyedik nap – 118km – Bangkokig, Vojkanhoz

Hajnalban még a nap előtt keltünk. Megköszöntük Not kedvességét, leírtuk az elérhetőségét, majd elindultunk. Még mielőtt kiértünk volna a főútra, találtunk egy útszéli sültcsirkés sütödét, itt bevásároltunk alaposan, hogy ha netalántán megint az történne, hogy 30-40km-en nem találunk semmit, akkor éhen ne haljunk. Persze ilyesmi nem történt, mert amint kiértünk a főútra, már érezhető volt, hogy Bangkok vonzáskörzetéhez közeledünk. Egyre több város, egyre több bolt és étterem. Reggel még köd ült a mezőkön és szinte még fáztunk is egy kicsit, de aztán ahogy felkelt a nap, úgy lett egyre melegebb és hamar azon kaptunk magunkat, hogy a délutáni sziesztát várjuk. Amikor megérkeztünk egy hatalmas, modern, útszéli pihenőhelyre, ott végül csak egy-egy italt és a hozottat fogyasztottuk el, és közben azon mosolyogtunk, hogy lehet, hogy itt nagyobb a tisztaság és a rendezettség, mint a szomszéd országokban, de azért az éttermes gyerekei még itt is a konyha közepén a játékaikat szana-szét szórva játszanak. :) Fejlett ország ez a Thaiföld, de azért mégsem egy rideg Európa, és ez azért jó. :) Bocsánat, a rideget senki nem kell, hogy magára vegye, csak aki úgy érzi! ;)

A szieszta végül nem lett túl hosszú, hanem helyette inkább párszor megálltunk egy-egy 7Eleven-nél, hűsölni egyet bent a légkondiban (phujj!) és enni egyet a self-service csirkés burgerükből. Ez az a történet, amit már ezelőtt is nagyon szerettünk, amikor annyi hagymát, uborkát, salátát és paradicsomot pakolhatsz a szendvicsedbe, amennyit csak akaszt, mindezt kb. 150 forintért. Vagyis inkább mondjuk úgy, hogy amennyit találsz, mert persze ne felejtsük el, hogy még mindig Ázsiában vagyunk, sokszor van, hogy ezek valamelyikéből, vagy akár többjükből egyszerre nincsen a jégre rakva, és ilyenkor legtöbbször hiába kérdezünk rá, csak egy vállrándítással közlik, hogy nincsen, elfogyott. Ekkor mi, ha elég szemfülesen előre megnéztük a zöldségkészleket még rendelés előtt, választhatunk, hogy vagy kifizetjük a változatlan árat, vagy nem kérjük a szendvicset.

Az egyik ilyen uzsonnánknál, ahogy ültünk a bolt előtte padkán és falatoztunk, megszólított minket egy thai autós. Tudott a nemrég balesetben elhunyt biciklis párosról, ő hozta fel a témát, és kérte, hogy nagyon vigyázzunk, mert a forgalom nagyon veszélyes. Úgy látszik, ez a hír nem csak a nemzetközi, hanem a thai médiát is alaposan bejárhatta, ha így idejönnek hozzánk az emberek aggódni értünk.

Befelé a városba nem volt könnyű, mert pont szembe sütött velünk a lemenő nap, és mivel egy ideje már én hordom Zita fényre sötétedős napszemüveg lencséit, nekem volt nehéz, azok ugyanis nem sötétednek (már?) eléggé be, szóval végig a szemembe sütött a nap, és választhattam, hogy hunyorítok, vagy fél kézzel tekerek a forgalomban és az egyikkel kitakarom a napot.

Csak az utolsó hat kilométeren kellett lekanyarodnunk arról a nyílegyenes, a reptér mellett is elhaladó útról, amin egész délelőtt hajtottunk. Ezt követően rögvest hatalmas dugót kaptunk, szívtuk a szmogot egy órán át, mire végre megérkeztünk Vojkanhoz, egy szerb sráchoz, a szállásadónkhoz.

Siem Reap-től Bangkokig összesen 387km-t tekertünk 2013. március 23-től 26-ig, aztán pedig egy hetet maradtunk thai fővárosban, hogy a különböző ügyeinket elintézzük és tervezzük, szervezzük tovább az utunkat. De erről már csak legközelebb…

Kambodzsa – Rövid összefoglaló

Tényleg csak röviden, mert a bringázás közben nem álltam meg, hogy erre is kitérjek. Kambodzsa jó kis ország utazni, még kellően „fejlettlen”, ami nem is csoda Pol Pot-nak köszönhetően, és megvan a saját kultúrája, a saját hangulata. Ahol jártunk, arról most nem is írnék különösebben, és azt is leírtam már párszor, hogy az út, amin jártunk, végig elég jó volt a bringázáshoz. Amiről nem meséltem, mert nem is jártunk arra, az Kambodzsa tengerpartja. Ha olyan gyönyörű, tiszta vizű tengerpartokra vágysz, ahol rajtatok kívül senki nincs, akkor azt Kambodzsában megtalálod. Sok másik utazótól hallottuk, hogy micsoda fantasztikus helyeken jártak, kihajóztak szigetekre, ahol az egész part csak az övék volt és ahol senki nem lakott, vagy ha igen, akkor is csak néhány tucat helyi élte egyszerű, de az utazó számára felettébb érdekes életét. Szóval Kambodzsa is jó hely, az emberek itt is kedvesek, befogadóak és segítőkészek, könnyű és érdekes volt itt bringázni és lenni, mindenkinek csak ajánlani tudjuk. Menjetek még most, mert nagy kérdés, hogy a „fejlődés” milyen irányba löki majd tovább az országot, annak polgárait és hangulatát.

Reggel azonnal kipróbáltam a tanulást a biciklin, és úgy tűnt, működni fog.

Sőt, ahogy komolyabban nekiálltam, kiderült, hogy nem csak, hogy működik, hanem közben még repül is az idő és vele a kilométerek. Gyorsan a végére jutottam az egyik vizsga anyagának, majd nekiláttam a másodiknak. Kiderült, hogy az két olyan vas konfigurálásáról szól, amellyekkel én két éve nyáron játszadoztam egy hónapot. A vizsgát is le akartam anno tenni, de végül az ősz kezdetével jöttek a projectek és ez elmaradt. Most meg itt vagyok, Zita előtt tekerve magolom újra az anyagot. Egy óra alatt ennek is a végére értem, és ekkor jött egy nagy megkönnyebbülés: már túl vagyunk ma 30km-en, és én a végére értem mind a két anyagnak. Igaz, hogy még csak egyszer, de így legalább már látom, hogy nem olyan rémes történet ez, mint ahogy az elsőre tűnt. Ekkor jött meg igazán az önbizalmam a vizsgákkal kapcsolatban, és innentől már igazából csak ismételnem kellett – ezt meg is tettem egy-egy órát rászánva még a nap folyamán, amikor meguntam a tájat.

Ez a táj lapos volt, de szép, mert a mezők körülöttünk már nem voltak olyan üresek, mint délebbre az elmúlt napokon, mindig volt valami, ami lenyűgözött minket, hol a földeken dolgozó emberek, hol a mezőkben meghagyott fák látványa. Így már inkább tűnt egy ligetesnek az út menti táj mintsem „üres” mezőgazdasági területnek. Nem sokszor álltunk meg ezen a napon. Egyszer vettünk pomelo-t, egy mandarinszerű, de annál nagyobb gyümölcsöt, Zita kedvencét, egyszer ebédeltünk, egyszer megpihentünk egy épülő cölöpös ház alatt, és egyszer fagyiztunk a délután, igaz, ezt a fagyit már a bringákot, tekerés közben nyaltuk el. Ezután jött este a szálláskeresés, de előtte még vacsit is vettünk, ismét csirkét rizzsel.

Egy nagy, tágas udvarral büszkélkedő buddhista kolostorhoz fordultunk vissza, hogy megnézzük, kaphatunk-e valami fedelet az éjszakára. Kaptunk, bár most mosolyogtak hozzá a legkevesebbet, de egy fás terület alatt megengedték, hogy egy kicsempézett emelvényen, egy tető alatt aludhassunk. Itt konnektor is volt, így tudtunk szendvicseket készíteni, és nem messze fürdőszoba is volt (víztartály, merőedény, villanykörte). Este még odajött hozzánk a szerzetes, kérdezte hogy nem kérünk-e takarót, mire végre a mosolyt is megkaptuk tőle, méghozzá egész széleset. Zita előkapta a hálózsákot és kihúzta az apró tokjából, majd kiterítette. A szerzetes erre nagyon nézet, mert ilyet még nem látott, ekkora ágyneműt ilyen kis helyről előhúzni! :) Ezen az estén eljött az ideje, hogy a másfél éve nálunk lévő, nászajándékba kapott szúnyogriasztó karkötőt kibontsuk és elkezdjük használni. Légmentes volt a csomagolása, így nem vesztett az erejéből, nem csíptek a szúnyogok az éjjel, köszi Ádám! Ezen a napon 116km-t tekertünk.

Buddhista kolostor – Udon Thani: 128km – Potyautast kapunk

Hajnalban nagykoncertet tartottak a kakasok, nem telt el 5 másodperc csendben, folyamatosan kukorékoltak. Nem csak a kakasok, hanem a tyúkok is szinte egytől egyig fent ültek valamelyik fa magasabb ágán, ez egy fura látvány volt, mert bárhol máshol eddig mindig csak a földön láttuk őket rohangálni.

Ahogy kiértünk az útra, egy nagyon furcsa dolog előzött le minket:

Most visszanézve látszik számunkra is, hogy valószínűleg valami politikáról van szó, avagy egy „Szavazz a Józsira!” autó lehetett ez. Most igazán hajnalban indultunk el, így volt alkalmunk megfigyelni az ébredő Thaiföldet. Ez főleg az iskolába bicikliző vagy sétáló gyerekek jelentették, de később a földeken is láttunk embereket, és a király is feltűnt néhány kapun a fejünk felett, azt hiszem a feleségével a jobb sáv felett. :) Aztán még egy John Deere traktorszalon is elhúzott mellettünk balra.

Tízóraira benyomtunk egy tésztalevest sok csírával és egy üdítővel. Egy család étterem-boltjában álltunk meg, és velük egészen összebarátkoztunk ezalatt a fél óra alatt. Mikor indulni készülődtünk bele akarták ültetni az 5 éves forma gyereküket a fekvőbringába, de a srác hangosan bömbölni kezdett. Majdnem készült egy olyan kép, hogy a srác az ülésben bömböl, míg mi felnőttek körülötte mosolygunk, de aztán végül nem erőltette tovább a család a dolgot, hanem inkább kipróbálta az anyuka, hogy milyen egy fekvőbringában ülni.

Az egyik rövid pihenőnknél Zita észrevette, hogy van egy potyautas a bringámon. A bal hátsó táska pántjába kapaszkodott bele egy nagy zöld, hosszú csáppal büszkélkedő tücsök, és aztán el sem akarta engedni azt. Mi hagytuk, hagy maradjon, nem kellett semmi abból a táskából, így nem zavart minket. Ő pedig maradt ott ahol volt, talált magának egy kis szélárnyékot, és kapaszkodott tovább.

Egy nagy, aludobozokkal is megpakotl motoron egy talpig motorosruhába öltözött páros lassított le előttünk, hogy lefényképezzen minket. Erre mi megálltunk, és tartottunk egy rövid bemutatkozást és összebarátkoztunk velük. Hála az égnek, az az idő már elmúlt, hogy felhúzzuk magunkat azon, hogy fényképeznek minket. Mondjuk ehhez valószínű az is hozzájárult, hogy ezt már nem több százan teszik velünk egy nap, csak néhányan. A thai páros csak néhány napra indult csavarogni Laos felé, és megtudtuk róluk, hogy egy outdoor boltjuk van Bangkokban, így aztán kaptunk is tőlük egy névjegyet, és azóta már meg is írtam nekik az elhagyott sátor rúd darabunk paramétereit. Ha minden jól megy, márciusig beszerzik nekünk a hiányzó elemet és még néhány tartalékot is, így ha visszaértünk Bangkokba, utána újra meglesz minden a sátorhoz. Micsoda véletlenek, lám érdemes volt megállnunk! :)

Ebédelni egy már untig ismerős 7Eleven-benzinkút pihenőhelyen álltunk meg, ahol ismét a saját magunk által dugigtömött hamburgert ettünk az alatt az apró fa alatt, ami egyedül az árnyékot nyújtotta az egész terepen.

Az ebédre egy kisebb emelkedőt kaptunk, amit gyorsan túltettük magunkat. Valahol itt egy dinoszaurusz park bejáratánál lekanyarodtunk egy fénykép erejére. Ezt a parkot már tegnap is láttuk kitáblázva, és most végre ide is értünk. Nagyon odalehetnek ezek a thai-ok a dinókért, hogy külön őslényparkuk van, és még néha a kolostoroknál is ott figyel egy-egy dinó.

Az utolsó 20km ismét sík volt, itt nagyon meglódultunk, és Ödön végre megkapta a várva várt gyorsabb tempót:

Kapaszkodni is bírt, így a nap végéig velünk volt. Udon Thani-ban Couchsurfing-el laktunk egy Best nevű lánynál, illetve a családjánál. Durván ránk sötétedett, mire megtaláltuk a város északi részén, a körgyűrűn kívül az otthonukat. Náluk aztán a kapujuk melletti medencés, növényes zöld sarokban Ödönt Zita áttelepítette az új otthonába, a táskámról a növények közé. Ödön aztán eltűnt a zöldben, és többet már nem láttuk.

Pihenő- és Vizsganap Best-ékkel

Best-ék nagy szeretettel fogadtak minket, sok érdekeset meséltek és azonnal marasztaltak minket még egy napra. Erre végül szükség is volt, mert Best anyukájának az Iphone-ján végre hosszú idő óta először elértem a gmail-emet, és el tudtam olvasni az e-mailjeimet. Ekkor derült ki, hogy fölösleges volt ez a nagy rohanás (ezen a napon 128km-t tekertünk), mert a vizsgámhoz nem kell vizsgaközpontna menni, azt online és csak is online lehet letenni. (persze vannak más előfeltételei, egy csomó másik vizsga és képesítés, ezek nekem mind megvannak régről és ezeket már csak vizsgaközpontban lehetett letenni) Ez azért elég vicces fejlemény volt, mert kb. csak azért tanultam minden éjjel és azért tettünk meg már sokadik napja 100km feletti távot, hogy a határidő előtt Vientiane-ba érjünk, ahol a helyi egyetem vizsgaközpontjában majd én jól leteszem a két vizsgát. Képzelem, hogy mulattak otthon a kollégák, amikor erre a fejleményre fény derült! :) Én is inkább csak megkönnyebbültem a hírtől, mintsem hogy bosszankodjak rajta. Így legalább jól meghúztuk ezt az amúgy nem túl izgalmas, sík szakaszt itt Északkelet-Thaiföldön. Ez egyben azt is jelentette, hogy éltünk Best-ék kedves marasztalásának, és a következő napot szinte teljes egészében egy közeli kávézóban töltöttük, ahol történetesen volt wifi. :) Itt vizsgáztam le, és innen töltöttem fel néhány új bejegyzést. Nem tudtuk, hogy Laoszban mennyire lesz stabil és gyors az internetkapcsolat, ha lesz egyáltalán, ezért nem akartam, hogy ott vizsgázzam, nem akartam kockáztatni és túl akartam lenni rajta minél előbb. Izgalmas volt online vizsgázni így egy ilyen helyen, már csak azért is, mert az egyik vizsga egy csomó meglepetést tartogatott, és így majdnem elvéreztem rajta. De csak majdnem, vagyis nem, tehát átmentem, mind a két vizsgán, és ez a lényeg, sikerültek! :) Ha nincs az az egy hónap ismerkedés a vasakkal anno, bizony esélyes, hogy bebuktam volna a vizsgát. De így nem, szóval volt nagy öröm, ezt is letudtuk, most már újra csak az útra kell koncentrálnom, a figyelmem 100% az utazásé lehet újra! :) Amúgy buli volt felkészülni és letenni ezeket a vizsgákat, de mondjuk egész évben nem vizsgázgatnék így. Persze jövőre is kell majd, legalább egyszer, mert ezeket a vizsgákat 1,5-2 évente meg kell ismételni, és van, ami jövő év elején fog lejárni, tehát még egy kör vizsga lesz majd valahol Ho Chi Minh City-ben, vagy talán már újra Bangkokban. Ezt muszáj, ha valaha még tervezek Cisco-val foglalkozni, mert ezeket az IT vizsgákat jóval könnyebb és olcsóbb meghosszabbítani, mint újra letenni őket.

Este Best-ék elhívtak vacsorázni egy nagyon kellemes étterembe, ahol nem engedték, hogy mi fizessük ki a saját fogyasztásunkat. Majd Budapesten mi fizethetünk… – Mondták. :) Reméljük, tényleg eljönnek egyszer.

Udon Thani – Laosz, Vientiane: 82km

Best még aludt, amikor reggel elindultunk és ezt előre tudta, ezért más este elbúcsúztunk. Udon Thani-tól aztán végképp nem volt semmi érdekes az úton, mert innentől már egy magasabb rendű főúton tekertünk. Ez az út Bangkoktól indult, de mi nem akartunk ezen jönni, ezért egy hosszabb, kacskaringósabb, alsóbb rendű utakon kanyargó útvonalat néztem ki Laosz felé, amin végül végigjöttünk. És nagyon jó, hogy ezt választottuk mert ezen a főúton kb. megölt volna minket az unalom. Még így sem volt annyira eseménydús ez a szakasz, mert ha azt vesszük, talán még soha nem írtam le ilyen sok száz kilométernyi élményt ilyen kevés oldalon. :)

Nong Khai határvárosban ebédeltünk egyet, megnéztük kicsit a várost, majd a Mekong folyót, aztán a határ felé kanyarodtunk. Egy 7Elevenben még vettünk magunknak egy búcsú shake-et, mert tudtuk, hogy ilyesmivel Laosz nem valószínű, hogy kényeztetni fog minket, aztán odagurultunk a határállomáshoz. Ez az utolsó nap csak 82km-es volt.

Windmills

A cölöpös ház alatt még korábban keltünk, mint előző este, már fent voltunk a tetőteraszán az étteremnek, mikor megvirradt. Fent a konnektorokat használva Zita rántottát készített a szendvicssütőben, én pedig a vacsiról ottmaradt kis csészékben vizet forraltam a merülőforralóval a tésztaleveshez. Szóval pár fillérből reggeliztünk, meg az ajándékba kapott elektromosságból. :)

Mire összepakoltunk, előkerült a hely tulaja is a feleségével, ők már beszéltek angolul, így el tudtunk mondani a történetünket, amitől teljesen odáig voltak, így kaptunk tőlük egy nagy csomag szójatejet (ilyet se ittunk még eleddig) és szinte ők kértek elnézést, hogy „csak” ilyen elszállásolást adtak nekünk, de mi azt is elmondtuk nekik, hogy ez így volt tökéletes, és nekünk ennél jobb és több nem is kellett. Kedvesek voltak velünk nagyon.

Mikor elköszöntünk, még megemlítették, hogy ha majd felértünk az emelkedőn – ami nem lesz hosszú -, nézzünk balra, mert szélmalmokat („windmills”) fogunk látni. Erre kíváncsiak voltunk, és valóban, fent a távolban megpillantottunk néhány szélkereket, amint állnak a szélcsendben. Az emelkedő pedig tényleg nem tartott soká, hamar felértünk és aztán még néhány másik kaptatón is túltettünk magunkat, mire végül újra sík lett a terep. Jól haladtunk és még korán volt, bizakodva vágtunk bele ebbe a napba, sok kilométert remélve.

Egyszer csak a szemközti sávban valami nagyon furcsa tűnt fel előttünk. Kamionokkal valami nagyon hosszút szállítottak, három darabot, három hatalmas teherautóval. Mielőtt elárulom, mi ez, próbáljátok meg kitalálni! :)

Egy szélerőmű lapátjai voltak azok, éppen vitték őket az építkezéshez. Érdekes megfigyelni a lapát szélén azokat a recéket. Ha jól tudom, ezeket a bálnák uszonyairól „lopták”. :) Na és a méretek! Elképesztő! Azt én is tudtam, hogy nagyok ezeket a szélkerekek, de most láttuk őket először ilyen közelről, igaz, jó gyorsan elszáguldottak mellettünk.

Egy benzinkútnál megálltunk technikai szünetet tartani, majd kicsivel később egy thai tésztalevesre. A nénit nagyon nehezen tudtuk meggyőzni arról, mit is szeretnénk enni, aztán pedig a szél támadt fel és fújta az út porát a levesünkbe, de mindezek ellenére is jó volt ez a pihenő, ránk fért már, mert már 10 óra volt, a lábainkban meg 40km. Induláskor kiszúrtunk egy útmenti grillest, ahol egy két egymásba rakott, félbevágott fém hordóban izzott a parázs, ezen volt egy rács amin sültek a két pálcika közé szorított csirkecombok. Bevásároltunk belőlük és a hozzájuk elmaradhatatlan sticky rice-ból, majd indultunk tovább – teli hassal, étellel felpakolva.

Pickup őrület – avagy egy beteg társasjáték?

Ezen a napon rengeteg érdekes járgányt láttunk. Az első ilyen az oldalkocsis motorkerékpár riksa volt. Ennek még felfüggesztése is van a harmadik kerekén, ami fölött általában egy egész komoly felépítmény volt. A legjellemzőbb egy a menetiránnyal párhuzamos üléssor, ahol ketten-hárman elférnek, plusz még a motoros oldalán is akár ugyanennyien. A másik jellemző felhasználási módja ennek a fajta tákolmánynak az utazó kisbolt, amikor csak a váza van meg az oldalkocsinak, és az tele van aggatva termékekkel teli nejlonzacskókkal, hűtőtáskával, és ki tudja még mi mindennel. Ennek az oldalkocsis motorriksának egyébként a legtöbbször még egy teteje is van.

Itt valahol ezen a délelőttön láttunk egy nagyon érdekes dolgot. Egy kukást. Egy embert, aki a kukákban turkált, de úgy, hogy közben egy ilyen oldalkocsis motorkerékpáron ült. Egy-két országot ugrottunk, és mekkora különbségeket látunk a két társadalom között. Bangladesben ha valakinek már motorkerékpárja van, akkor egy „sikeres”, „befutott” ember. Ott van aki egész életében arról álmodik, hogy majd egyszer lesz egy motorkerékpárja, és sokuknak soha nem sikerül, csak álom marad. Ott photoshoppolt plakátokat láttunk, ahogyan a srácok a motorkerékpárok mellett feszítenek. Nem egy sportmotort kell elképzelni, hanem egy olyan helyi „Simsont”. Itt Thaiföldön meg még az is összeszed valahogy egy motort magának, aki a kukákból él… És közben talán szegénynek és nyomorultnak gondolja magát, a társadalom aljának, miközben ha ugyanennyit birtokolna két országgal odébb, azzal már nagymenő lehetne. Pláne, hogy Bangladesben nem láttak még ilyen oldalkocsis riksát! :)

Aztán egy másik nagyon érdekes dolog volt, megfigyelni a járművek eloszlását. Miből, mennyi van az utakon. Itt Thaiföldön ekkor tűnt fel igazán a pickup őrület. De ezek már nem azok a kopott, régi platós autók, amelyeket Mianmarban kiszuperáltak egy tetővel és néhány paddal hátul, hogy azzal fuvarozzák a népet. Ilyen is van a városokban, de már azok is vadi új járgányok. A forma megmaradt, ebből látszik hogy Thaiföld is ott tartott pár évtizede, ahol most a szomszédai, de azóta továbbfejlődött. Ez látszik a négykerekűek fajtájából is. Ami nem busz és nem teherautó és négy kereke van, azok a járgányok rendre pickup-ok, szerintem legalább a felük pickup. Egy ilyen nagy darab járgány nem lehet olcsó, ráadásul feleslegesen nagy darab, mert általában semmit nem szállítanak a platóján. Városokban is rengeteg pickup-ot láttunk, pedig ott aztán tényleg nem lenne létjogosultságuk. Ez csak amolyan divatirányzat, ez itt a menő. Ugyanígy közel az autók harmada SUV, vagyis „városi terepjáró”, vagy hogy a fenébe is kéne hívni őket. Tudom, ítélkezem, de az ők bűzét mi is szívjuk, miközben ők elférnének egy motorkerékpáron is, vagy ne adj Isten egy vagy két kerékpáron. De nem, meg kell mutatni mindenkinek, milyen okosak és ügyesek vagyunk, és mennyi pénzt összeszedtünk és abból milyen szép nagy dög autót tudtunk venni. Ezért akár éveket is dolgozunk az életünkből, aztán meg vesszük bele a négyszer-ötször annyi benyát, mint egy motorkerékpárba, pedig azon is elférnénk, hiszen a csóró szomszédék is elférnek rajta két gyerekkel – szegény szerencsétlenek, milyen jó, hogy nekünk van már ez a nagy kényelmes autónk.

Az autók eloszlásából nagyon jól látszik, mennyire beteg már itt is a társadalom, mennyire nem a lényegre figyelnek. Mert oké, mondjuk, hogy eggyel toleránsabb sebességbe kapcsolok, és elfogadom, hogy kell az az autó, öregek vagyunk, fáradtak vagyunk, esik az eső, éveket gürcöltünk ezért, hát megvesszük, kell egy doboz, amibe belebújunk, ami a miénk, amivel elzárjuk magunkat a valóságtól, mert az kemény dolog ám, nehéz, fájó, nedves, forró vagy hideg, büdös vagy szeles. Jobb nekünk odabent az autóban, ám legyen, elfogadom, kell az autó, mondjuk, hogy ez rendben van. De a pickup-ok hatalmas platói mind mind tök üresek! És az utakat mind aszfalt borítja, itt Thaiföldön még az apró mellékutakat is, tehát azok a rohadt nagy kerekek meg a négykerékhajtás is felesleges! Az esetek túlnyomó többségében mind csak divatból használnak ekkora böszme nagy dög autókat, mert itt ez lett a menő, kell a státuszszimbólum, kell, hogy részt vegyek ebben a szánalmas társasjátékban. Az, hogy nem logikus, nem fenntartható, az le van szarva, ilyesmire szerintem nem is gondolnak. A szomszédnak is ilyen van, ezt nyomják a tévében is, én nem akarok különbözni, különbözni gáz. Bocsánat, de ez szerintem szánalmas, ennél százszor, ezerszer érdekesebb és érdemesebb életutakat tudok elképzelni azoknak a pickupokban ülő szegény embereknek. Bárcsak el tudnám nekik mondani, meg tudnám velük értetni! Lehet, hogy most megint megkapom, hogy ítélkezem és lehet, hogy elvesztünk néhány olvasót ezzel, de ez akkor is kikívánkozott belőlem.

Na, de most már ezzel leállok, elnézést. Láttunk vidámabb járgányokat is, nyitott első résszel rendelkező teherautókat, más néven „csettegőket” (?). Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy itt már ezeket a több célra felhasználható gépeket is áramvonalas design-al látták el: a piros tank elején egy domború lámpatest figyelt.

Az út szélén pedig is egyre jobban feltűnt egy ismétlődő jelenség. Legtöbbször üresen, használaton kívül álltak ezek a még lábbal is ellátott tárolók, amelyeknek a lába, a teste, de még a fedele is teherautógumi részekből volt összeillesztve. Legalábbis mi arra gondolunk, mert annyi helyen láttunk, rengeteg egyforma ilyen „gumiedényt”, hogy csak arra tudunk gondolni, hogy valamilyen újrahasznosítási project keretében készültek.

Újra kolostorban – Kinyomtatjuk a tananyagot

Ezen a napon nagyon jól haladtunk, miután északnak fordultunk, igazán meglódultunk, és végül 121 km után a napot egy Chaiyaphum nevű városban zártuk, ahol találtunk egy buddhista kolostort az ezt jelölő táblákat követve. Ez sokkal díszesebb volt, mint a tegnap előtti, és itt már pár percig kellett mutogatnunk, mire rájöttek, mit szeretnénk. Ezután hátravezettek minket a templom mögé, ahol mutattak nekünk egy emeleti szobát. Kérdeztük mennyi, de csak intettek, hogy semmi, nem kell fizetnünk. Ez most egy teljesen üres szoba volt, még az ajtót sem lehetett becsukni, de legalább konnektor az volt. Én így rögvest nekiálltam tanulni a netbookon, aztán Zita után én is lezuhanyoztam. Este kimentünk a városba, megvacsoráztunk, majd kitaláltuk hogy nem lesz nekem jó ez a „nappal tekerünk – este tanulok” történet így tovább ezért megkérdeztük egy netcafé-ban, hogy tudnak-e nyomtatni. Tudtak, így aztán ráköltöttünk egy kis pénzt, és kinyomtattuk a tananyagot. Azt remélve, hogy holnap a bringán Zita előtt vagy mögött haladva a leállósávban is tudok majd tanulni így tekerés közben, este csak eldőltem a matracon és elájultam a hosszú nap után. Már 4 napja úton voltunk ekkor, az utolsó két nap pedig 100km felett bringáztunk és aztán én még rátettem a késő estig tartó tanulással, szóval kissé kimerültem, nem kellett altatni.

Nappal 100km bringa, este tanulás

Bizonyára feltűnt Nektek, hogy az előző bejegyzés elején 688km-t és 8 napot említettem, a végén pedig a naplóírás helyett tanulást. Na, hát a két dolog összefügg, és most azt is elárulom, hogy miért! :) Nos, ez a 8 nap bringázás valójában csak hét nap bringázás volt, mert egy napot valahol pihenéssel töltöttünk. Tehát ez azt jelenti, hogy 7 nap alatt 688km-t tekertünk, ami majdnem napi 100km-es átlagot jelent. Ilyen „eszeveszett” tempót utoljára a Karakum sivatagban nyomtunk, amikor 5 napunk volt abszolválni az 500km-es szakaszt Türkmenisztán területén, a tranzit vízum 5 napos időtartama miatt. Na, hát most is valami hasonló volt a helyzet, ám ennél azért még egy kicsit komplikáltabb.

Utolsó este Bangkokban még nem tudtuk, hogy az az utolsó esténk a városban. Lóránd volt olyan rendes és késő este telefonon keresztül még tartott nekem egy személyes konzultációt a thai vízumról, aminek keretében megtudtuk, hogy ugyan könnyen, gyorsan és ingyen adják a reptéren nekünk magyaroknak a 30 napos vízumot, de aki ezen túl szeretne maradni, azt vagy megbüntetik, vagy végig kell járnia a bürokrácia útvesztőit a vízumhosszabbításhoz, ami megint csak időbe és sok pénzbe fáj. Amikor ezt megtudtuk, már csak 9 napunk volt hátra a 30-ból, de ez még nem lett volna ok önmagában a gyors indulásra. Már nagyon mehetnékünk volt Bangkokból, ám én még nem tettem le azt a két Cisco-s vizsgát, amit megígértem az otthoni kollégáknak. Szeptemberben, amikor először beszéltünk ezekről a viszgákról, a határidő még a „ráér” volt, viszont ezen az estén jött egy e-mail, amiben a „ráér” november 20-ára konkretizálódott. Fontolgattuk, hogy mi legyen, mert vizsgaközpont csak itt Bangkokban, és legközelebb Vientiane-ban van. Az első verzió az volt, hogy maradunk még Bangkokban, vízumot hosszabbítunk, és én villámgyorsan elkezdek a vizsgákra tanulni, hogy mielőbb letehessem őket, hogy aztán mehessünk végre a városból.

Ez nem tetszett annyira egyikünknek sem, mert már nagyon leléptünk volna a szmogból, ki a szabadba. Így aztán kiötlöttük a másik verziót, ami mellett végül döntöttünk: repülő rajtot veszünk, hogy még a vízumunk lejárta előtt el tudjuk hagyni Thaiföldet. A Khao Yai Nemzeti Parkot elhalasztottuk későbbre, mert Kambodzsa felől Bangkokba visszafelé jövet is útba fog esni, és akkor több időnk lesz, mert a következő alkalommal még Vietnamból megigényelünk majd egy 2 hónapos thai vízumot. Erre már csak azért is szükség van, mert ha szárazföldön lépünk be Thaiföldre, akkor csak 15 napos vízumot kapunk, ami végképp nem elég. Szóval úgy döntöttünk, hogy irány Laosz és Vientiane, ahová muszáj lesz odaérnünk november 16-ig, vagyis 8 nap alatt, mert én aznapra kértem a srácokat, hogy addig szervezzék le a vizsgára való jelentkezésemet Vientiane-ba. Addig pedig, mi tekerünk, közeledünk a cél felé, miközben én esténként még is felkészülök út közben. Ezért tanultam előző este a buddhista kolostorban a netbookon (és ezért nem haladt a napló… :( ) és ezért indultunk el Bangkokból úgy, hogy kihagytuk a nemzeti parkot. Nappal 100km bringázás, este tanulás – ez lett tehát a program számomra az elkövetkezendő napokra. Sajnos a repülőrajt annyira nagyon nem sikerült jól, hisz az első két nap csak 72 és 64km-t haladtunk, de ezek inkább még csak félnapok voltak, hiszen közben megnéztük Ayuthaya-t is. Na de eztán aztán belehúztunk, de rendesen, és ez nem is volt baj, mert a táj amúgy nem tartogatott túl sok érdekes dolgot számunkra.

A pattogó kerék rejtélye és megoldása

A kolostorban valamikor 6 előtt keltünk és valamivel a napfelkelte után már kint álltak a bringák az ajtónk előtt felmálházva, tele belül hagymás, kívül barnára sült tojásos szendvicsekkel, amelyeket Zita már előző éjjel elkészített, miközben én tanultam. Még az udvarban kiegészítettük ezt néhány cukros-tojásos paratával amit a kolostor udvarában sütött ki nekünk egy néni a kis tolható, kétkerekű üzletének pultján. A napot egy rövid emelkedővel kezdtük, aminek a tetején egy cementgyár mellett húztunk el, majd kiértünk egy főútra, amin észak felé kanyarodtunk. Két viszonylag forgalmas sáv mellett a leállósáv volt a miénk. Az út nyílegyenes volt, és ezen is meg kellett másznunk néhány dombot, mire kiértünk a sík részre. Ennek a dombnak a túloldalán a lefelében észrevettem, hogy ugrál a bringa orra. Nem ijedtem meg, mert sejtettem, miről van szó, és amint megálltunk, erről meg is bizonyosodtam. Az első kerék gumiköpenye egy helyen nem ült fel rendesen a felnire, amikor a bangkoki repülőtéren felpumpáltam a kereket. Ezt eddig azért nem vettem észre, mert se ilyen sima úton, se ilyen gyorsan nem haladtunk azóta mint ebben a lefelében. Az ugrálást persze innentől kezdve már mindig éreztem, és most már zavart is. Megálltunk egy benzinkútnál, de csak az időnket vesztegettük, hiába kentem be a nálunk lévő zsíros krémmel a gumi peremét, az csak nem akart felülni rendesen a felnire pedig még egy nagyobb pumpát is kaptam a benzinkutastól, de hiába. Fél órát elrontottunk így, ráadásul én jó ideges lettem, és a dolog nem hagyott nyugodni, később, amikor megéheztünk, megint megálltunk egy kútnál, és itt már a szappanos vízzel végre sikert értünk el, nagyon boldog voltam, amikor sok-sok bárt belepumpálva a kis kézi pumpával a kerékbe, annak gumiköpenye végre kiugrott a helyére. Ezt a látványt, ezt a pillanatot vártam amióta észrevettem, hogy ugrál a kerék.

Boldogan tekerünk tovább, és most, hogy az én bringám eleje már nem ugrált, észrevettem, hogy Zita hátsókereke sincs rendben hasonló okokból kifolyólag. Később ezt is megjavítottam, de ez se ment elsőre, ehhez már egy kompresszort is kellett kerítenem, és amikor már szépen másodjára is végigszappanoztam a gumiköpeny szélét, 5 bár nyomás alatt végre ez is kiugrott! :)

A király boldog új évet kíván!

És hogy ne csak a saját bajainkra koncentráljunk, hanem a külső világra is, elmesélem, micsoda gyöngyszemet láttunk az egyik kúton, miközben a kerékkel kínlódtunk. Egy plakátot, amely egy 2009. 12. 27-én, 15:25-kor készült fényképet ábrázolt a thai királyról, amint éppen egy kertben ül, két hűséges kutyája pedig két lábon állva pitizik neki. Ezzel a képpel kívánva boldog 2010-es esztendőt a népének. Hát nem tudom, nálam az a két engedelmesen pitiző kutya negatív hatást érne el, ha én lennék a nép – így meg csak megmosolyogtat a dolog. :) Szerintem egyébként az egy jó dolog, ha egy országban van egy ember, akire felnéznek és akit tisztelnek, és ha itt csak ennyiről van szó, akkor ez önmagában még teljesen rendben is lehet. Később még rengeteg a királyt és családját ábrázoló díszes képet láttunk az utak mentén, sőt, a városok elején gyakori volt az út felett is átívelő „királyi kapu”, amiről megint csak a király nézett le ránk. Szóval a király mindenütt ott van Thaiföldön! :)

Szedd magad hamburger, fékkarra akasztott zacskós shake, és 11 ezer kilométer

Később, ahol letértünk az útról, hogy kelet felé kanyarodjunk egy alsóbbrendű úton, megálltunk egy 7Eleven-nél. Erre nem vagyunk büszkék de hát itt vásároltunk, mert mást nem találtunk, és mert kínálnak 24 bath-ért, vagyis kb. 175 forintért hamburgert, amihez a személyzet adja a zsömlét és a húspogácsát melegen, aztán pedig mi magunknak annyi hagymát, salátát, uborkát, paradicsomot, kechupot, majonézt és mustárt pakolhatunk bele egy jég fölé rakott pultról, amennyit csak akarunk. Persze mi nem szégyenlősködtünk, alaposan megpakoltuk a szendvicset, hogy a zsömle és a hús már kis sem látszott a sok zöldség közül. :)

Az ebéd után egy tavon keltünk át, de nem hídon, hanem egy töltésen. Itt végre ismét láttunk egy-két hegyet a távolban, és éreztük, hogy végre mérséklődött a forgalom. Egy útszéli shake árusnál megálltunk a délután legforróbb órája közben, hogy szusszanjunk egyet az árnyékban, miközben a jeges, édes löttyöt iszogattuk. Ezt is zacskóba kaptuk, én valami kávés történetet, Zita pedig valami gyümölcsöset. Ezeket nem is bírtuk meginni ott, várni pedig ezért nem akartunk, ezért Zita ötletére felakasztottuk a zacskókat a fékkarra, és tovább suhantunk.

Mivel már valamikor a tegnapi nap folyamán átléptük a 11000km-t a Hősök terétől számolva, ezért ideje volt ezt megünnepelni valahogy, és legalább egy fényképet készíteni, ahogy azt szoktuk minden ezer kilométer után. Erre a célra most egy buddhista kolostor udvarát néztük ki, természetesen Buddha szoborral és thai zászlókkal. Csak később esett le nekünk, hogy a 11000km-ben csak három nulla van, ezért aztán az egyik bicikli hátsókerekét később levágtuk a képről! :) Ez a fotó is, a csapatunk kreatív felelősének, Zitának az ötlete volt. :) Ez nem lett olyan jó, mint a bangladesi, de most nem is volt olyasmire lehetőségünk Thaiföld, mint ahogy a legtöbb országa a világnak, egy kihalt, ritkán lakott országnak tűnik Banglades után. Nem volt a környékünkön egy lélek se, a fényképezőgépet is úgy kellett lerakni valahová időzített kioldóval.

Másfél órával a naplemente előtt megálltunk egy ebédlőnél, és kikértünk két zöldséges tésztalevest. Mire kihozták, leszakadt az ég, ömlött az eső. Még akkor sem állt el, amikor már befejeztük a levest, a néni pedig marasztalt minket. Itt is kedvesen és érdeklődően fogadtak minket, de mi még menni akartunk, mert erre a napra több, mint 100km volt előirányozva, és ekkor még csak 84km-nél jártunk. Az eső aztán alábbhagyott, pont, amikor már tetőtől talpig beöltöztünk esőruhába és rászántuk magunkat az elázásra, teljesen elállt. Levezkőztünk és nekivágtunk újra a kilométereknek, most már egy sokkal hűvösebb, kellemesebb idő fogadott minket, csak úgy szeltük az utat és a friss eső utáni levegőt.

Otthonunk a cölöpös ház… alatt! :)

Egy városban megálltunk, hogy bevásároljunk élelemből, de kenyeret sehol sem találtunk, sőt még azt se tudtuk nagyon megértetni velük, hogy mit is akarunk. A kulcsszó aztán a „szendvics” (az angol „sandwich”) lett, ebből megértették már mit is akarunk, de ettől még nem termett kenyér egyetlen boltban sem, pedig néhányat körbe jártunk. Kínunkban vettünk még több tojást és néhány zacskó instant tésztalevest. Utóbbi itt nagyon népszerű, tonnaszámra lehet kapni mindenütt, és ha nem figyel az ember, néha még éttermekben is felszolgálhatják neki.

Ebből a városból már csak néhány kilométert haladtunk tovább, mert hamar teljesen ránk sötétedett és fölfelét is kaptunk, ezért aztán úgy döntöttünk, mára elég lesz ebből. Találtunk egy étterem-hotel együttest az út mentén, gyönyörű nagy kerttel. Itt gondban voltuk, mert a rendes szoba itt nagyon drága volt, viszont sátrunk az nem volt. Épphogy hátra hagytuk, máris szükségünk lett volna rá. De nem tágítottunk, mert az embereinken látszott, hogy jóféle, segítőkész fajtából vannak, és segíteni is akarnak rajtunk, csak még azt nem tudják, hogyan. Végül előkerült egy feldobható „2 másodperces sátor”, amit megkaptunk, és először a kertben, majd az esőtől tartva az egyik cölöpös ház alá felállítottuk. Itt aztán rendeltünk a legolcsóbb ételből egy adagot, és lefürödtünk a hideg vizes fürdőszobában. Így teli hassal, tisztán, lefürödve egyből könnyen ment a tanulás az étterem tetőterén talált konnektor mellett. Még egy kis naplót is írtam, mikor kimerültem az olvasásban, majd valamikor 11 környékén eloltottam magam után a villanyokat és bemásztam Zita mellé a sátorba, hogy reggel korán tudjunk kelni, még a nap előtt.

Ezen a napon, 2012. november 11-én 103km-t haladtunk.