Melaka – Batu Pahat

Alig hagytuk el Melakát, máris olyat láttunk az út szélén, ami miatt megálltunk. Egy óriási, nagyjából méretarányos oldalbiciklis riksa állt az út mentén. Jól elszórakoztattuk magunkat itt, mígnem megérkezett egy maláj család is, és így meg tudtuk kérni az egyikőjüket, hogy fényképezzen le minket, hogy olyan képünk is legyen az óriás riksáról, amin mind a ketten rajta vagyunk.

Pár kilométer múlva egy kisebb dolog késztetett minket megállásra. A bringából csak annyit láttam, hogy valami nagy és hosszú eltűnik az útmenti betonkorlát mögött, aztán amikor odaértünk a bekötőúthoz, láttuk, hogy nem káprázott a szemem, valóban egy hatalmas sárkánygyík – Varánus? Nem tudom a pontos nevét… – sétált le előttünk az útról. Persze ekkor még volt sebességünk, de lélekjelenlétünk is, ezért sikítozás és hirtelen fékezés nélkül továbbgurultunk 20 métert, majd nagy csendben visszaosontunk, így még épp sikerült lefényképezni ezt a számunkra oly különös állatot, mielőtt eltűnt volna az út menti erdőben. Errefelé sok ilyen élhet, mert később sajnos láttunk még többet belőlük, de azok már mind az út közepén voltak, nem mozogtak és laposabbak is voltak…

Később átkeltünk egy folyón, ahol Zita kiszúrt a hídról egy szép kis mecsetet a vízparton, visszarohant, és lefényképezte, amíg én duzzogtam a napon, hogy miért a napon kell várnom, és egyáltalán, mire? Igen, azért szoktak lenni néhány perces összezördüléseink nagy ritkán. Fáradt az ember, nyűgös, éhes, izzadt vagy ezek kombinációja, és ilyenkor visszaesik a toleranciaszint. Persze mindig mindent megbeszélünk hamar, de van hogy már nem is kell, egyszerűen tudjuk, hogy a másik most nyűgös, és ilyenkor nem az lesz, hogy én is mogorva leszek, és nem visszaszólok, hanem ráhagyom, és megállunk, pihenünk, vagy csináljuk, amit a nyűgösebbik felünk szeretne, hogy elmúljon a nyűgje. Sokszor csak ilyen egyszerű az egész, persze van, hogy nem.

Sziesztázni egy jó lepukkant helyen ültünk le, gyakorlatilag az utcán írtam a naplót, de jó volt, jól haladtam, igaz az elején majdnem úgy döntöttem, hogy ma inkább szunyókálást csapok naplóírás helyett, de végül erőt vettem magamon, és jól tettem. Egyébként már tényleg nem megy úgy az írás, mint régen. Emlékszem, miután Grúziában találkoztunk velük, Bilasz Mariannék (magyar lakóautós, család, 3 éves kislányukkal utaztak) kérdezték meg többször, hogy hogyan bírok ennyit írni, nem értik, ők is próbálták, de estére mindig fáradtak már hozzá… Na, hát most már én sem értem! :) Nem értem, hogy bírtam annyit írni minden nap.

Délután igazán semmi említésre méltó nem történt, róttuk a kilométereket a nagyjából nyílegyenes, sík országúton. Csak egy cukornádszörpre álltunk meg valahol, aztán pedig csak a nap végén, Batu Pahat túlsó határában, egy buddhista templomhoz kanyarodtunk le. A templom zárva volt és csak egy takarítónőt találtunk, illetékest nem, így végül a templom mögötti háznál kérdeztünk, és nyertünk. :) Egy tündéri családhoz kerültünk, vagyis a nagyszülőkhöz, akik jól beszéltek angolul és nagyon rendesek voltak. A fiú unokájuk, mikor meghallotta, hogy sátrazni fogunk, eltűnt és egy fél perc múlva előkerült egy terepszínű sátorszettel, hogy megmutassa, neki is van sátra, épp tegnap kapta! :) Még mielőtt ajtóstól berontottunk volna a házba (vagyis a kocsibejáróba, mert a házba aztán sem mentünk be), előbb a sarki indiai étkezdében ettünk „chinese spagetti”-t, csak hogy teljes legyen a képzavar, csili nélkül. Közben a nagypapával és az unokákkal beszélgettünk, amit mindenki nagyon élvezett – mi is. Mondtam már, hogy könnyű kijönni a malajziaiakkal, hát velük abszolút az volt. Este még kártyáztunk a Zitától szülinapomra kapott kártyajátékkal, aztán azt hiszem, még pötyögtem valamit a sátorban, aztán én is ledőltem Zita mellé.

Batu Pahat – Tanjung Piai, irány a világ vége!

Hajnalban nem kellett sokat vesződnünk, mert a kocsi beálló tetője alatt csak a sátrunk belső részét állítottuk fel, a csomagokat pedig a bringákon hagytuk. (természetesen az értékeinket magunkhoz vettük a sátorba) A közös búcsúkép a családdal még vakuval kellett, hogy készüljön, olyan sötét volt, mikor hajnalban elindultunk. Persze ők már amúgy is ébren lettek volna, hajnali népség ez az ázsiai… :)

Nem sokat tudtunk biciklizni, mert épphogy felértünk egy laposabb emelkedőn, elkezdett esni az eső. Mire beértünk egy tető alá, már szakadt, kicsit meg is áztunk. Kivártuk a végét, nem lehetett több, mint fél óra, aztán mentünk tovább.

Mivel hajnalban csak pár falat kekszet ettünk, 9 óra felé már elkezdett korogni a gyomrunk. Megálltunk egy útszéli sokasztalos vendéglőnél, ahol egy kedves fiatal srác segített nekünk tolmácsolni. Később, amikor már ettünk, oda is ült hozzánk, és hamar megtudtuk róla, hogy ő a szemközti számítógép bolt és szerviz tulajdonosa és egyszemélyes mindenese. Zitának a régi-régi kis fehér netbookjában, amit még a 100napbringához kaptam támogatásként a Speedshop-tól, tönkrement valamikor a wifi-je. Ezért ő egy jó ideje már csak úgy tud netezni, ha összekötjük egymást egy Ethernet kábellel és indítok neki egy proxy-t. De ez kényelmetlen, ráadásul lusta is voltam normális megoldást keresni, így pl. neki a skype a proxy-val nem megy. Viszont most jött az ötlet, hogy az új barátunkkal megnézessük a wifi adaptert, és ha nem javítható vagy cserélhető, akkor vehetünk nála egy kis USB-s wireless hálókártyát Zita netbookjába. Ez volt a terv, de idáig nem jutottunk el, ugyanis a barátunk nem tudta annyira szétszedni az első generációs EeePC-t, hogy ki tudja venni belőle a wifit. Ellenben mikor összerakta a gépet, a wifi újra működött rajta! :) Ugráltunk örömünkben, oké, hogy csak egy apróság, de akkor is, tök jó érzés volt, hogy újra teljes értékű a masina és rendben működik, ráadásul úgy, hogy még költeni sem kellett rá.

Aztán szóba került az én szakmám is, mire a srác kibökte, hogy már nagyon rég szeretné elkezdeni a CCNA-ra való tanulást. Azt is elmesélte, hogy szeptemberben az újdonsült feleségével babát várnak erre a világra, ezért a gratuláció után azt is elmondtam neki, hogy akkor igyekezzen! És mellé még rengeteg anyaghoz, self-study-khoz, videós oktatóanyagokhoz, emulátorhoz küldtem neki át elérhetőségeket, mert ekkor már az én netbookom is nyitva volt, bekapcsoltam, mert felajánlotta, hogy használhatjuk a bolt wifijét, így fel tudtam tölteni az aznapi bejegyzést még 2 óra előtt, vagyis magyarországi reggel 8 előtt. :) Nagyon örültem, hogy én is segíthettem valamit a srácnak, tényleg mindent megmutattam neki, aminek én örültem volna a vizsgára való felkészülésnél, egyedül a braindump-okról nem szóltam még neki, ezek gyakorlatilag a vizsgakérdések, ezt azért nem akartam lelőni neki, mert tudom, hogy az ember sajnos képes a rövidtávon könnyebbnek tűnő utat választani. Ha megmutatom neki most, lehet csak a vizsgára készül fel, és nem a hálózatokat tanulja meg, hanem csak egy papírja lesz róla. Azért mondtam, hogy egy héttel a vizsga előtt még keressen meg… Majd akkor. Egyébként ő azért akarja a CCNA-t, mert az a terve, hogy kisebb hálózatokat supportálni fog havidíjért. Kérdeztem, a bolt hogy megy, de a válasz az volt, hogy egyre nehezebben. Mondjuk szerintem őt nem kell félteni, nem annak a típusnak tűnt, meg Malajzia sem az a hely, ahol hoppon maradnának azok, akiknek van gógyijuk és bátorságuk is használni azt. Nagyon örültem, hogy összefutottunk ezzel a sráccal, jó volt egy kollégával beszélgetni egy kicsit. Remélem, tényleg megcsinálja a CCNA-t még a baba előtt. Azóta még nem írt.

A sziesztáról megint semmi újat nem tudok elmondani, úgyhogy ugorjunk is a délutánba. Ekkor már nagyon a félsziget csücskén jártunk, ha kicsit kizoomoltam a GPS képernyőjén, látszott, hogy már csak egy kevés föld van előttünk, aztán csak a tenger. Ez motiválóan hatott, hiszen azt terveztük, hogy az éjszakát kint töltjük a csücsökben, vagyis a kontinentális Ázsia, vagy ahogy mi még inkább szerettük mondani, a kontinentális Eurázsia legdélebbi pontjánál. Ezért keltünk annyira hajnalban és ezért vágtattunk ma annyira.

Az utolsó 30km-en még kétszer álltunk meg, mert csak nem akart múlni a hőség. Másodjára rendeltünk is, egyrészt korai vacsorát, másrészt elvitelre késői vacsorát és reggelit, mert úgy gondoltuk, ott kint nem lesz semmi. Nem is tévedtünk, már ami a kaját illeti. Mert amúgy volt ott sok minden, még kemping is, igaz azt nem láttuk, mert zárva volt. Ahogy a látogatóközpontba sem akartak már beengedni. Először, aztán másodszor sem… Aztán harmadjára csak meglágyultak, mi meg rohanhattunk, hogy még a sötétedés előtt kiérjünk.

Pallókra épített sétányokon siettünk a mangrove erdőből kifelé, hogy kiérjünk a nyílt vízre, ahol van valami felirat, emléktábla, vagy akármi, ahol fényképezhetünk. Nálunk volt Bucó, Nyuszi, Malacka, Bulcsú, a filcek és egy nagy barna kartonpapírdarab, ebből sejthetitek már, mire készültünk ezen a nem hétköznapi helyen. Igen, megünnepelni a 18.000 km-t!

Előtte azonban még kiderült, hogy rossz helyre szaladtunk ki, nem itt van a földgömb emlékmű felállítva, eltévesztettük egy elágazást a mangrove erdőben! De mi ez itt a földön?! Zita talált egy tabletet, ami hamar el is kezdett csörögni a kezében.

Emberünk frankón megkérdezte a telefonban, hogy nem láttuk-e a tabletét… :) Aztán még jópárszór hívtak minket, míg a másik helyre siettünk át, ahol már alig voltak fények, úgy kellett megfotosoppolni ezt a fényképet, hogy látszódjon rajta valami. Erről a világ végéről majdnem lecsúsztunk… Kérdezhetitek, hogy miért nem érkeztünk előbb, vagy nem vártuk meg a reggelt? Nem tudtuk, hogy itt ilyen komoly látogatóközpont van belépővel és nyitva tartással, viszont azt megtudtuk a recepción, hogy reggel csak 9-kor nyitnak, addig meg semmiképp nem akartunk várni, hisz másnap találkánk volt és különben sem szeretünk a hőségben tekerni, ismét hajnali kelést terveztünk.

Még meg kellett találni az esti táborhelyünket. A parkoló bejárat felöli sarkában egy tetőt, négyzet alakú pihenőhelyet találtunk, ahol pont gyönyörűen elfértünk a szúnyoghálónkkal és a matracainkkal a szépre lakkozott fadeszkákon. Ehhez az engedélyt is megkaptuk a biztonsági őrtől és még néhány liter ivóvizet is mellé. Zuhanyozni a mangrove erdő szélébe, cölöpökre épített mosdóban tudtunk. Este ma is kártyáztunk még kicsit, viszont a naplóírásra már nem futotta. Igaz, a netbook-ot bekapcsoltam, aktiváltam valami egynapos adatcsomagot a maláj SIM-kártyámon, mert a Kindle-n már nem ment a net, nekem meg még egyeztetnem kellett a holnappal kapcsolatban, Johor Bahru-ban nagy fogadást szerveztek a tiszteletünkre a helyi bringások. Erről kellett még leveleznem, na meg a Szingapúriakkal is kellett egyeztetni.

A Kindle pedig… :( Vége az aranyéletnek, jó ha tudja mindenki, aki csak a 100 országban működő ingyen net miatt venne Kindle-t: ezt már visszavonták. Már csak a Wikipedia korlátlan, és azon felül havi 50MB-ot kap minden felhasználó. Na meg persze az Amazon Store-t meg a vele járó egyéb szolgáltatásokat is elérni, de a teljes netet már csak ilyen nagyon korlátozottan. Persze azért még így is szeretjük a kütyüt, Zita most is ezen olvas velem szemben, amikor ezt írom.

Ha már a Kindle-ről van szó, azt is elmeséltem, hogy hogyan csinálták a váltást és a vele járó figyelmeztetést, mert ez se volt semmi! :) Elkezdett beszélni a Kindle-nk… :o Először nem értettem, hogyan állíthatódott el ez a funkció rajta, hisz mi nem kapcsoltuk be a beszédes segítséget a menükben való lépkedéshez, se a felolvasást. Aztán láttam a figyelmeztető szöveget, hogy vége az ingyen netnek, de még itt is jó fejek voltak, hogy ne legyek inconvience nagyon, az első figyelmeztetés elolvasásától 24 óráig még működött az ingyen net korlátlanul. Aztán másnap is figyelmeztettek, és onnantól már csak a Wiki ment… És nekem csak ekkor esett le, miért kezdett el beszélni a Kindle pont ugyanekkor. A központból, 3G-n keresztül felkapcsolták rajta a hangos funkciókat, hogy ha netán vakok használnák, akkor ők se lepődjenek meg, hanem felolvassa nekik a kütyü a figyelmeztetést. Most hogy leírtam, és belegondolok jobban, lehet, hogy mégsem jó a teóriám, hisz a vakok miért ne használnák eleve mindig hangosan a Kindle-t? Mindegy, inkább, ha van köztetek Kindle Keyboard 3G tulajdonos, mesélje el, mit tapasztalt!

Tanjung Piai – Johor Bahru, oltári fogadtatás

Másnap nagyon nyűgösen keltem, most már értem Dúdot is, miért nem lehet hozzászólni bizonyos reggeleken x ideig. Kb. én is olyan nyűgös voltam ezen a reggelen, amilyen ő szokott régen. :) Rajtam kávé nem segített, csak az, hogy nagy nehezen összekaptam magam és a tábort magunk körül, aztán kimentünk még egy újabb 18.000km-es fotóra a mesterséges sziklához, majd kigurultunk az útra, vissza ahol jöttünk, el a számítógép központ mellett, majd ki a főútra és vissza északra. 20-30km benne volt ebben a világ végében, de végülis megérte. Megtaláltuk valakinek a tabletét. Ja igen, a recepcióssal végre szótértett a tulaj, később eljöttek érte amikor épp Zita zuhanyzott, nem volt nagy örömködés, de persze megköszönték. Azt hiszem ők is természetesnek vélték, ahogy mi is, hogy ennek így kellett történnie. Legalábbis én annak tudom be, hogy nem nyomtak le hosszú hálálkodást, hogy ez itt természetes. De lehet, hogy tévedek, nem tudom.

A főútról átvágtunk, kb. 20km-t egy negyedrendű úton tettünk meg, vártuk, hogy ez majd kicsit más lesz, kicsit izgalmasabb, de nem volt az. Csatornák, házak, majdnem minden ugyanaz, mint a nagy úton, csak minden kicsit közelebb, és kisebb a forgalom. Sőt, éppen ezért, igazából fura tudom, de unalmasabb volt a kis úton, nem voltak mecsetek, vendéglők, nem volt annyi ház, annyi élet. Padkánk pedig majdnem mindenütt volt Malajziában a nagy utakon, tehát veszélyesnek sem voltak nevezhetőek ezek a másod-harmadrendű utak.

Johorig csak egyszer álltunk meg enni, ekkor észrevettem, hogy eltörött egy újabb helyen a csomagtartóm, ezúttal a bal első az elülső, felső illesztésénél. Ez így együtt már három törés az alumínium csomagtartókon.

Johor Bahru egyébként Malajzia legdélibb városa, Szingapúrral szomszédos, és sokan azt mondták nekik az előző hetekben, hogy oda ne menjünk, ott nagy a bűnözés, ott csak kirabolnak minket, ezért Szingapúrba menet csak száguldjunk át rajta.

Hát, ami azt illeti, mi ilyen élményeket nem kaptunk, épp ellenkezőleg, olyan fogadtatásban volt részünk, hogy attól komolyan zavarban éreztük magunkat. De kezdjük az elején! Tudtuk, hogy várnak ránk, azt is, hogy még a média is kijön majd, ezért ezen a napon is korán indultunk, így volt 1-2 óránk a város határában a találka előtt. Ezalatt megebédeltünk és lezuhanyoztunk. Utóbbira egy templomban nyílt lehetőség, de ez a templom nem ám akárhogy nézett ki! :) Ha nincs rajta a kereszt és a Jesus feliratok helyett valami más van, komolyan elsőre azt hittem volna, hogy ez egy kisebb multiplex mozi, de nem, ez frankón egy templom volt. Tudjátok, már meséltem, hogy Malajziában nem engednek új templomokat templom alakúra építeni, hát építenek ilyeneket. Jó, bent volt sok más is, pl. fent az egyik helyiségben épp fotózáson mentünk keresztül a fürdőszobához, és az emberünk, aki mindezt megengedte, na neki is megvolt a története. Drogozott, az utcán élt, aztán itt a templomnál megtalálta magát és most már itt dolgozik.

Miután rendbetettük magunkat, elindultunk a megbeszélt úton a megbeszélt irányba. Egy hatalmas felüljáró után néhány bringás tűnt fel az út szélén, már messziről integettek nekünk. Malcolmék voltak azok, Malcolm Chen és egy nagy csapat helyi bringás, akik már azóta vártak minket, hogy Meng kitette a hírünk a Malajziaia Túrakerékpárosok Facebook-csoportjába. Nagy örömködés, bemutatkozás, fényképeszkedés kezdődött, aztán visszagurultunk az útra és azon még kanyarogtunk vagy 30 percet bent a városban, néha felhőkarcolók között, mire egy utcában kisebb tömeget láttunk meg konfettirakétákkal, ahogy ránk várnak. Először megijedtünk, hogy petárda, de nem, csak konfetti volt… Igaz, ha kérdezik, ezt se kérjük, de hát mindegy. Itt ezen a helyen 5-6 embernél annyi tükörreflexes fényképezőgép volt, hogy azok árából az egész hátralévő utunkat ki tudtuk volna finanszírozni. :) Ezeket kattintgatták ránk minden szögből, aztán pedig jöttek a kérdések, amelyek ahogy azt az ilyen interjúknál várni lehetett, nem voltak nagyon mélységesek, de ez nem baj, nem vártunk mást, nem csalódtunk. Itt volt egy politikus is, aki a sajtó előtt fogadott minket, róla a barátaink csak az első találkozáskor szóltak nekünk, ekkor már nem volt mit tenni, de nem is akartunk, egyrészt nem akartuk bajbasodorni az újdonsült barátainkat, másrészt ellenzéki volt a politikus – aki le akar váltani egy 50+ éve hatalmon lévő rezsimet, az a barátunk! :) Najó, ilyen könnyen nem mosolygunk újságokban egy lapon politikusokkal még ez esetben sem, de itt most nem volt nagyon választásunk, meg különben is választások után voltunk, igazán sok nem múlhatott ezen semmi.

Innen következett a fogadtatás számunkra is igazán élvezetes része. Most már sokkal csendesebb utcákon tekertünk, tudtam beszélgetni a bringásokkal, köztük a politikusunkkal is. A bringások törzshelyére érkeztünk meg, ahol aztán folyt minden jó, limonádé, csirke-rizzsel, bringásburger, sőt még egy tortával is megleptek minket! Mi teljesen kész voltunk, hogy ilyen fogadtatást kaptunk, és hiába próbáltuk érzékeltetni, hogy mi csak egy másfajta életet választottunk, és most ezt éljük, és igazából ez annyira nem sokkal csodálatraméltóbb, mint mondjuk egy szép orvosi, tanári vagy mérnöki karrier, csak épp más és ezért különleges, ez nem hatotta meg őket, nekik mi voltunk a szuperkülönleges, szuperbátor kerékpáros páros. :) Aminek persze mi szintén próbáltunk minél inkább megfelelni, és ez terhes sem volt egyáltalán, mert tudtunk mit mesélni amin ámultak tovább és közben azt is tudtuk, hogy nekünk már nincs hátra fáradtság sok a mai napon, csak átgurulni egy szállodába, amit hiába mondtunk Malcolm-nak, hogy nem kell, ő lefoglalt nekünk egy szobát, és nem hagyta hogy szerénykedtünk, amikor másodjára is visszaírtam neki, hogy nem kell, azt válaszolta, hogy de nagyon jól fog esni az a kis kényelem. És tényleg nagyon jól esett, apró szobánk volt, de nagyon szép, nagyon tiszta és nagyon kényelmes. Mivel Melakában nem nagyon sikerült kipihenni magunkat és aztán meg állandóan hajnalban keltünk, ezek után nagyon jól esett itt kipihenni magunkat. Este még lementünk egy szemközti pláza parkoló szintjén található apró szupermarketbe és bevásároltunk közel 7000 forintból csupa olyan élelmiszert, amit a következő szűk egy héten terveztünk megenni Szingapúrban. Ott ugyanis minden sokkal drágább lesz, legalábbis ezzel riogat minket mindenhol mindenki, akiknek eddig említettük, hogy Szingapúrba is megyünk majd. Ez másnap megtörtént, de csak miután feladtunk néhány képeslapot a Johor-i főpostán. :)

Nagyon szépen köszönjük a Johor Bahru-i bringásoknak és Malcolmnak ezt a fantasztikus fogadtatást, nagyon jól éreztük magunkat Veletek!

Malajzia Összefoglaló

Malajzia fantasztikus ország, nagyon sokszínű és a környező országokhoz képest nagyon fejlett, néha már el is felejtettük, hogy Ázsiában vagyunk. Persze nem az indiai éttermekben, sem a kínai éttermekben, sem akkor, amikor az itt is mindenütt jelen lévő fenomenális ázsiai vendégszeretetet élveztük. A malajziai emberekkel nagyon könnyű szót érteni, nagyon kedvesek és segítőkészek. Malajziában sokkal kevesebb nehézséged lesz, mint ahogy az amúgy máshol Ázsiában megszokott lenne, ugyanakkor például itt is lehet kapni kiváló autentikus indiai ételeket, indiai emberektől. :) Szóval Malajzia abszolút megér egy látogatást, hisz még olcsó is. :) Mit kell még elmondanom róla, egy nagyszerű ország, nagyszerű emberekkel, pont. :)

Köszönjük az összes malajziai barátunknak a fantasztikus vendégszereteteteket. Zita erre a szóra ezt mondta: “Te jó ég, szegény külföldiek, akik meg akarnak tanulni magyarul…” :) Szereteteteket. :) Szóval köszönjük Malajzia, szerettünk Nálatok lenni!

Érkezés Melakába

Port Dicksontól már nem volt sok hátra, második nap már csak 81,5km-t kellett tekernünk. Reggel áttoltuk a bringákat az út túloldalára, ahol egy tágas parkoló sarkában megreggeliztünk, miközben macskák hada mérte körbe a kerékpárjainkat, néhányuk még a körmét is bele próbálta mélyesztani a gumiabroncsunkba, egy másik pedig a küllőket feszegette. Persze megjavítani nem tudták a bringát, de elrontani sem. :)

Ez a nap sem volt hűvösebb mint az előző, a délelőtt hamar ránk tört a hőség, ezért a tekerést egyre sűrűbben szakítottuk meg pihenésekkel, árnyékba vonulásokkal. Azt hiszem a kelleténél többször is megálltunk, ez részben annak volt köszönhető, hogy négyen voltunk. Amikor mi csak pisilni álltunk volna meg, akkor Dave és Meng be is ültek a vendéglőbe és rendeltek egy kört a 100Plus-ból. Persze mindez nem volt baj, csak észrevettük, hogy négyen nehezebb a haladás, de ez így természetes, hisz még összeszokott csapatnak sem nevezhettük magunkat a tegnapi tekerés után.

A cél erre a napra az lett volna, hogy megérkezzük a délutáni forróság beállta előtt Melakába, de ez sajnos nem sikerült. Az út, amiről tegnap barátaink még azt mondták, hogy szép sima lapos lesz, hullámos volt és legtöbbször olyan távol haladt a parttól, hogy nem is láttuk a tengert. Én ezen próbáltam javítani, de végül csak rontottam, követtem a GPS-t Meng útvonaljavaslatát felülbírálva és ezzel szépen meg is jártuk, egy katonai terület kapujában visszafordítottak minket, így lett +8 kilométer a 3 kilométeresnek induló tengerpart menti levágásból. Ez már hála az égnek Melaka határában volt így nagyon mélyen nem érintett minket.

Biciklivel Melakában

Melakában a szállásunk egy Warmshowers tagnál volt, Howard egy Ringo’s Foyer nevű vendégházat üzemeltet, és itt látja vendégül a bringásokat, a többi vendégtől függetlenül teljesen ingyen és baráti alapon. Ezt azért teszi, mert ő maga is kerékpártúrázó és kerékpárőrült, a szállójában tele vannak a lépcsőházak és a közös helyiségek kerékpárokkal, kezdve a gyönyörű veterán gépektől az össztelós downhill szörnyetegeken, fixiken és az országúti paripákon át az apró összecsukható városi bringákig. Egy csoda volt már csak végigjárni is a szállodáját, annyi szép kerékpárt láttunk nála. Emellett mesélt is a legutóbbi ausztráliai, keleti parti túrájáról, és elkísért minket olyan helyi, utcai éttermekhez, amelyeket különben soha meg nem találtunk volna. Ez nem csak az ízek, hanem az árak miatt is praktikus volt nekünk, és még az is nagyszerű volt ebben az éjszakai kiruccanásban, hogy nem ufóként mentünk, a fekvőkerékpárjainkkal, hanem sima bringákon, amelyeket Howard szállójánál lehet bérelni tőle (nekünk ez is ingyen volt, de azt hiszem ezzel a rendes vendégek is így vannak). Howard a vacsorához menet végigvitt minket egy kicsit a város nevezetességein, igaz, ehhez kamerát nem vittünk, de ez mindegy is volt, sötétben, egy őrült bringást követve nem is tudtunk volna értelmes képeket lőni. Howard a városi kerékpártúra közben elmondta, hogy a fő turistainformációs pultnál, annak a hídnak a lábánál, ahol a képeken azt a sok bordó épületet és templomot látjátok, attól a ponttól minden szombat reggel, ha jól emlékszem 8 órától ingyenes túravezetés indul, amely a város nevezetességeit mutatja be. Mi erről sajnos lemaradtunk, mert a második melakai napunkon, vagyis a szombat reggelén szakadt az eső, ezért végül nem mozdultunk ki, valószínű maga a túravezetés is elmaradt, mert dézsából öntötték az égiek az esőt. Fontos megjegyezni, hogy Melaka nagyon népszerű hétvégi kiruccanó hely a fővárosiak körében, ezért szombaton és pénteken iszonyat zsúfolt, tömegekkel van tele és dugókkal, araszoló autósorokkal. Vasárnap délutántól viszont kiürül a város és így is marad péntek estig. Sajnos amikor mi voltunk, még a péntek is valami állami ünnep volt Malajziában, így mindhárom nap eléggé tele volt a város emberekkel.

Ja igen, akkor hagy mutassam be Melakát! :) Ez a városka Malajzia egyik gyöngyszeme, kb. félúton van a nyugati partján a félszigetnek Kuala Lumpur és Szingapúr között. Georgetown-al is szokták együtt emlegetni, mert ahogy ott a szigeten, úgy itt is megtalálni egy utcában a buddhista, a hindu, a keresztény és a muszlim templomokat. Vagyis utóbbi esetben inkább hívjuk őket mecsetnek. :) Ennek megfelelően a gasztro-élményekre vágyók is megtalálják itt a számításaikat, hiszen sokféle népek élnek itt, rengeteg féle és fajta étel lelhető fel az utcai étkezdéktől kezdve a komolyabb éttermeken át mindenütt szerte a városban. A folyón, amit már említettem, sétahajó járat is közlekedik, ez állítólag nagyon romantikus, főleg este. Elképzeltük, jó volt, ahogy sétálni is, mert így még a pénzünk is nálunk maradt. :) A folyóparton egyébként tényleg nagyszerű sétálni, erre van is lehetőség, nem hogy az autóktól jól elválasztott járda (ami már önmagában nagy szó Ázsia sok szegletében), hanem még rendes sétálóutcák is vannak a folyó két szélén. Az egyik oldalt a házakra pedig mindenféle streetart-ok vannak pingálva, az egész nagyon érdekes.

Az érkezésünk utáni napon megérkezett a városba Ian és Kimberly is, valamint Dave felesége és a lányuk. Nagy közös városnéző kerékpártúrát csaptunk, mi Zitával hagyományos bringákon, szalmakalapban, Ian egy összecsukható bringán, Dave felesége és lánya pedig egy érdekes egybeépített Surly kerékpáron. Az első bringa, amin az anyuka ült, csak egy egyszerű, de nagyon szép, masszív túra gép volt. Ennek a nyeregcsövére volt szerelve a hátsó kerékpár stucnia egy merev csövön keresztül. Ennek a hátsó bringának nem volt első kereke és a váznak is más formája volt, hogy elférjen az első bicikli hátsó kereke mögött. De a hátsó háromszög, a nyereg, a hajtás és minden más olyan volt, mint egy rendes biciklin. Érdekes megoldás, meg kell hagyni! :)

A barátainkkal szépen körbejártuk a fő látnivalókat, először az apró kis főtéren néztünk szét, ahol a biciklis riksások vártak az utasaikra. Vagyis inkább a vendégeikre, ugyanis kétlem hogy bárki azért ült volna fel ezekre az agyondíszített, emberi hajtású, de akkumulátorról világító és zenélő őrültségekre, hogy eljusson A-ból B-be. Hanem mert van és mert szórakozni akartak… Én azt hiszem, túl fafejű és túl felnőtt vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem és majd amikor gyerekünk lesz, vissza kell fejlődnöm a szintjére egy gyermeki léleknek, hogy megértsem, miért jó ez? :) Mert egy gyerek sok mindent akar majd csinálni, ami egy felnőttnek butaság vagy céltalan dolog. Erre játszanak ezek a riksások, meg a gyereklelkű malajziai felnőttekre, akikből azt hiszem, nagyon sok van. :)

Az első állomásunk valami híres erőd kapuja volt, vagyis inkább az egészből megmaradt romrészlet, ez előtt próbáltunk egy közös fényképet készíteni, amin mindenki rajta van, és ehhez megkértünk egy fényképezőgéppel bíró járókelőt. Az eredmény frenetikus lett, gyönyörű a járda mintázata alattunk, olyannyira, hogy a fotósunk úgy gondolta, hogy jó, ha a kép felét kitölti. A rom teteje meg már nincs benne, de mi szépen a közepében vagyunk a képnek! :) Régebben még bosszankodtam az ilyenen, most már csak mosolyogtam rajta, mondván, hogy majd megvágjuk, és aztán gyorsan készítettem egy rendes képet is az üres rommal.

A következő megállónk egy dombtetőre épített kis erőd volt, apró ágyukkal és szép kilátással az egész városra. Eztán jöttek a gasztronómiai élmények, olyan finom szószban áztatott gőzölt csirkét ettünk, mint az ipoh-i, csak itt speciális „rice balls”-okkal, vagyis apró labdákba gyúrt rizsadagokkal adták. Még mielőtt hazaindultak volna a barátaink, egy élmény még hátravolt, a layered pancake! Eltekertünk a közeli pláza sarkán található cukrászathoz, ahol hatalmas sor állt. Amíg Zita és Ian sorbaálltak, addig én végigrohantam a plázát, AA aksik és elemek után kérdezve a fotós boltokban. Minden drága volt, így itt nem vásároltunk, de mire befejeztem a körbejárást, Zitáék sorra kerültek és hamarosan a többeik is befutottak. Kb. fél órával utánunk, pedig egy kilométert sem kellett tekernünk attól a helytől, ahol szétváltunk és ők autóba szálltak. Ekkora dugók vannak hétvégenként Melakában. A sok rétegből összepakolt torta szeletei nagyon finomak voltak, ez is Melaka egyik nevezetessége, és tényleg nagyon sokan kedvelik, mert amíg ott voltunk, rengetegen voltak a cukrászatban, a tortákat pedig nagy sárga dobozokban folyamatosan töltötték fel a cukrászüzemből érkező teherautókon.

Esküvőn

A tortaevés után elbúcsúztunk a Kuala Lumpur-i barátainktól és visszamentünk Howard szállójába, ahonnan már csak este mozdultunk ki, de ez is emlékezetes volt. Howard egyik barátjának esküvője volt, és ide csak úgy beállítottunk vele együtt mi is – persze ez nekünk csak akkor esett le, amikor odaértünk, mert Howard csak annyit árult el előre, hogy megyünk enni. Így aztán fényképezőgép sem volt nálunk, az ember nem visz magával vacsorára fényképezőgépet… Ez hiba volt, annyiszor megtanultuk már, hogy mindig mindenütt legyen nálunk kamera, mert mindig jöhet valami téma – mégis, néha még most is elfelejtjük. A lagzi a következőképpen nézett ki: Egy családi ház kapubejárójában és az utcán voltak felállítva sátrak, asztalok és székek, folyt a tea és a 100Plus a csapból, sokféle étel, tészták, sütemények voltak kipakolva, igaz mi már csak a maradékra értünk oda, de így is nagyon jó volt, itt most nem az ételek adták a fő élményt, hanem az asztaloknál eltöltött beszélgetések. Megismerkedtünk egy kedves fiatal párral, akikkel egy nagyon jót dumáltunk. A srác most váltott munkahelyet, mert elege volt, hogy a régi helyen széthajtották a belét és csak éjjelente járt haza a teste aludni, miközben a lelke ott maradt a melóban. Most egy másik helyen dolgozik (valami logisztikus ő is, mint Ian), ahol kevesebbet kell bent lenni és lazább a környezet, jobban is érzi magát már most. A feleségével mind a ketten moziőrültek, minden csütörtökön ott vannak a premiereken, ha nem láttak volna már minden filmet, ami épp megy a mozikban, lehet elmentünk volna velük másnap egy mozira, tudjátok már írtam, hogy itt Malajziában nem túl drága a mozijegy, Penangban megnéztük az Ironman 3-at és nagyon jólesett egy ilyen fajta kikapcsolódás is. A lány egyébként tündérien nevetett, állandóan mosolygott és ilyenkor úgy összehúzta a szemét, hogy csak egy vékony sötét sáv látszott ki belőle. Zita meg is kérdezte tőle, hogy ilyenkor lát-e valamit, mert mi már nem látjuk a szemét, mire még nagyobb nevetésbe kezdett és közölte, hogy ezt bizony már a férje is megkérdezte tőle az első randik egyikén és igen, lát nevetés közben is. :) Jó volt ez a kis esti beszélgetés ezen az esküvőn ahol egyébként az ottlétünkkor nem volt nagy a felhajtás már. Persze az ifjú párral is találkoztunk, beszélgettünk velük is és gratuláltunk nekik, de egyébként, ha nem mutatkoztak volna be, nem tudtuk volna megkülönböztetni őket a vendégektől. A malajziaiak szinte kivétel nélkül nagyon jól beszélnek angolul, mert az iskolákban már rég kötelező második nyelv az angol. Akikkel mi találkoztunk Malajziában, azokkal az emberekkel mind nagyon könnyen és nagyon jól kijöttünk. Ez valószínű annak köszönhető, hogy főleg városiakkal volt dolgunk, az ő világuk szinte minden eddigi országénál közelebb áll ahhoz, ahonnan mi jöttünk.

Másnap már csak néhány rövidebb sétára mentünk ki a városban. Fáradtak voltunk, nem nagyon sikerült a pihenés Melakában, mert mindig volt valaki akivel mentünk valahová vagy csináltunk valamit.

Ezen a napon megnéztünk egy nagyon szép buddhista templomot, egy érdekes, zöld tetős, fehér mecsetet, amilyet még sose láttunk, és a katolikus templomba is bekukkantottunk. A délután én már csak zöldhagymáért rohantam ki a másnapi útravaló túlélőszendvicsekhez, amikor végre megpillanthattam Melaka nyugodt, hétköznapi arcát is. Eltűnt a tömeg és az autók, a kis színes utcák üresek lettek, kellemes volt rajtuk keresztül a bringás csavargás, aminek a végén meg is leltem a zöldhagymát az egyik étterem konyhájában, ahol hajlandóak is voltak eladni nekem néhány szálat. Másnap Howard-al Dim Sum-ot reggeliztünk a szállója előtt, nem hagyott minket fizetni, aztán még el is kisért minket az egyik összetelós, fél első villás szörnyetegén a város határáig.

Bocs, ha ebből most hiányzott a lendület, 37,6 fokos hőemelkedéssel fejeztem be a cikket, Zitával bekaptunk valami fertőzést, először ő rajta jött ki, tegnap 39,1 is volt a láza, mára meg én is bekészültem. Szóval kényszerpihenő van, állunk pár napot és pihenünk, aztán majd, ha meggyógyultunk jönnek újra a kalandok és ha már csak kicsit is jobban leszek, írok is újra, talán még ma.

Ez a négy nap 2013. május 23-26. volt, ebből az első nap 81,5km-t tekertünk Melakában, aztán ott még 16,3-at a városban cikázva. Az egészet pedig betűkbe vetettem ma és tegnap, vagyis július 23-24-én, két hónappal a történtek után. Mire nem jó egy kis betegség! :) Tegnap még úgy gondoltam, hogy majd ezt jól megszínezem témák szerint, de mivel azóta már a hajam is fáj, ezt majd legközelebb… És ne aggódjatok, jól leszünk, esszük a fokhagymát, az mindenre jó! :)

Komolyan mondom, Ti vettetek rá, hogy folytassam a naplóírást. A kommentjeitekkel. Már nem olyan jó az írókám, mint régen, ha rám jön, akkor beindulok, írok cikkeket, vagy blogbejegyzéseket, mikor miből vagyok lemaradva és mihez van kedvem, de már egyre nehezebben veszem rá magam. Van, hogy egy hétig egy betűt sem írok, aztán van, hogy egy nap alatt kibújik a falakból annyi cikk, hogy abból megélünk egy hétig is. Mert tudjátok, az ihlet nem belőlünk jön, hanem csak átfolyik rajtunk, és az Eat, Pray, Love szerzőnője szerint a falakból jön belénk. :) Én nem tudom, hogy van ez, de én inkább csak inspirációnak hívom ezt a dolgot – és Köszönöm Nektek! Számomra is fontos, hogy haladjon a blog, de ha csak kényszerből ülnék le írni, az nem tetszene, ezért azt nem is teszem, most sem így ültem le, hanem úgy hogy lefekvés előtt elolvastam a telefon feedolvasóján az új kommenteket, és meglepődtem, hogy 8 új jött. Köztük nem mind volt teljes egészében pozitív a blogra nézve, de ez nem baj, sőt az a komment indította el a folyamot, úgyhogy azért is hálás vagyok. :) Aztán ennek hatására elkezdtek keringeni mindenféle gondolatok a fejemben, aminek a vége az lett, hogy fejlámpával az így megtelt fejemen leültem az ágy sarkához (amiben Zita már fél órája szuszog a takaró alatt), és elkezdtem ezeket a sorokat írni. Na de most már csapjunk inkább a kilométerek közé! :)

Indulás Kuala Lumpurból

Kuala Lumpurból egy szép napos reggelen indultunk tovább, és persze a rutinos Meng-bácsi már előbb össze volt pakolva, mint mi, ezért a végén vagy negyed órát üresben várakozott, amíg mi még ezt-azt pakolásztunk a táskákba és a bringák körül. Ilyenkor reggel derül ki, hogy hoppá, hát nem mentettem le a képeket a fényképezőgép SD-kártyájáról, elő kell pakolni a netbookot, de már azon sincs hely, akkor a hordozható vinyót is ki kell szedni a másik táska aljából… És közben megy az idő, és Meng leül a számítógépe elé, veszi a gitárt, és rákezd egy nótára: „Country Roads, take me home, to the place I belong…” – Úgy érti az öreg, hogy az útra! Az úton van a helyünk! Micsoda reggel volt, nagyon tetszett, hogy Meng rákezdett erre a nótára, megadta számomra az alaphangulatot.

Nagy kerülővel kezdtünk, ugyanis rá kellett kanyarodni az autópályára. Ehhez egy egész nagy blokkot meg kellett kerülnünk, de megérte, mert így egy rövid forgalomban való tekerés után letérhettünk a pálya mellé és szinte saját sávunk volt a sztráda mellett. Megint olyan motorosoknak és kerékpárosoknak elválasztott, dedikált kis aszfaltsávon haladtunk, mint befelé jövet a városba. Meng nagyon ment a HP StreetMachine-on, el is húzott tőlünk, de mindig csak 100-150 méterre, hogy még lássuk, aztán belassított a mi tempónkra, de be nem várt minket, csak ha megállt egy fa árnyékában. Igaz, nem értettük, miért nem vesz inkább vissza kicsit a lovakból és megyünk mind a hárman egymás anschlussában, de azért még nem is haragudtunk rá, mindenkinek meglehetnek a saját heppjei, és ő gondolom, amikor nincs éppen az éves nagy utazásán, akkor egy héten legfeljebb egy-két nap bringázik, ilyenkor aztán meg már be van sózva és kitekerne a világból. :)

Hármunk közül egyébként én voltam a gyenge láncszem ezen a reggelen, még Zitától is lemaradtam néha kicsit, nem tudom, mi volt velem, de nem esett jól ez a korai gyors tempó. Kb. egy óra tekerés után aztán furcsa szagot kezdtünk érezni, olyan volt, mintha szmog lenne, de nem lehetett az, hiszen akkora nagy forgalom nem volt mellettünk a pályán és már a belvárostól is nagyon messze voltunk, ekkor talán már félszáz kilométerre is. Nem értettük a dolgot, egyedül arra tudtam gondolni, hogy valami nagyon csúnya gyár lehet a környéken, ami ontja magából a szennyet és ez itt Ázsiában senkit nem zavar mert az illetékesek jól meg vannak kenve, a lakosság meg nem eléggé tudatos ahhoz, hogy feltűnjön nekik ez, vagy hogy tegyenek is ellene.

Amikor kb. 25km-el indulás után lekanyarodtunk a pálya mellől és egy külvárosi lakótelep sarkának étkezdéjében megálltunk reggelizni, fényderült a turpisságra. Ezt már Dave árulta el nekünk, ugyanis itt várt ránk, itt csatlakozott be hozzánk, hogy aztán négyesben tekerjünk együtt egészen Melaka-ig a következő két napon. Na de, hogy visszatérjünk a furcsa szagra, Dave elmondta, hogy ez a „haze” nem más, mint a szumátrai erdőtüzek füstje. Az indonéziai Szumátra szigetét csak egy vékony tengerszoros választja el ezen a szakaszon Malajziától és ha erdőtüzek vannak (márpedig mostanában vannak) és olyan a széljárás, akkor bizony a füstöt átjuttatja a szél és itt is érezni, nem is kicsit. Bennem már akkor is megfogalmazódott a kérdés, hogy Te jó ég, mekkora erdőtűz lehet ez? – és mint később kiderült, valóban hatalmas, ha ugyan valóban ugyanarról a tűzről van szó, amit később a hírekben is hallottunk és a malajziai és szingapúri barátaink Facebook falain is láttuk, olvastuk: pár nappal azután, hogy elhagytuk az egész környéket, egész Szingapúr hatalmas, szürke füstfelhőbe borult, az emberek maszkokban jártak az utcán és állítólag volt, hogy 50 méterre is alig lehetett ellátni a füsttől, ami később Melakára és KL-re is átterjedt. Ehhez képest mi ezen a reggelen csak egy nagyon gyenge kis ízelítőt kaptunk mindebből, hiszen nem sokkal azután, hogy bevágtuk reggeli gyanánt a hagymás-tojásos rutikat és tovább indultunk, elmúlt a köd, levehettük a maszkokat, és talán ha később nem hallunk még e „haze”-ről annyit a hírekben, most eszembe se jutott volna ez a bekezdés. Az erdőtűz egyébként nem feltétlenül rossz és káros dolog a természetre nézve, hiszen ez is annak része, ezáltal megújul a talaj, értékes tápanyagok kerülnek bele, az elégett növények által megkötött szén egy része visszakerül a levegőbe, az egész a nagy kémiai körforgás része ami élettel teli bolygónk folyamatainak csak egyike. Ha nagyban nézzük, magasról és nagy időtávlatban, egyáltalán nem szörnyű jelenség, emlékeztek, Nepálban a nemzeti parkban szándékosan fel is gyújtották az erdőt, amin azt hiszem le is voltam akadva, pedig csak így kaphatott utat a sok friss hajtás ami élelemként szolgált a park nevezetes vadállatainak. Persze ezt biztos hiába magyaráztam volna a füstöt hetekig nyelő városlakóknak, ahogy ők, úgy valószínű én sem ezt éreztem volna, ha azt végig kell szenvednem. Emberi szemmel nézve, emberi mértékkel mérve az erdőtűz szörnyű dolog. Persze lehet, hogy tévedek, és sose vagy nagyon sokára regenerálódik a természet egy „pusztító erdőtűz” után, de szerintem erre is megvannak a megoldásai és megnéznék egy-két műholdképet 10, 20 és 30 évvel nagy erdőtűz utáni területekről.

Ebédelni egy Morib nevű településen álltunk meg, azon a ponton, ahol kiértünk a tengerpartra. Jó egy órás sziesztát csaptunk itt, igaz ezt előbb meg kellett beszélni és le kellett egyeztetni az új útitársainkkal, ugyanis náluk ismeretlen fogalom ez a sziesztázás. Nekünk viszont ez a fülledt hőség sok egész napra, ezért már nagyon rég úgy biciklizünk, hogy a délutáni legmelegebb órákban keresünk valami alternatív, passzív tevékenységet egy hűvösebb, árnyékos helyen, általában útszéli vendéglőkben. Meng és Dave úgy gondolta először, hogy ezen a Morib nevű helyen csak egy jó kis 100Plus-ozásra (tudjátok, a népszerű maláj izotóniás ital) állunk meg, de nekünk ez nem tetszett, minek megállni csak 10 percre, hogy aztán 20 kilométerrel később megint megálljunk ebédelni? Végül ők engedtek és mind a négyen megebédeltünk, aztán ott ahol eredetileg terveztünk megállni enni, meg sem álltunk.

Na de most még ne rohanjunk ennyire előre. Mert a szieszta alatt Dave nagyon érdekes dolgokat mesélt. Először is dióhéjban elmesélte az életét. Amerikában egy nagyon sikeres tanácsadó céget vezetett, nagyon komoly ügyfeleik voltak és nagyon nagy projekteket csináltak, amelyekkel persze igen szép pénzeket szedtek össze. (Ez utóbbit még csak nem is említette, ezt most én tettem hozzá) De Dave-nek elege lett egy idő után az egészből, hiába volt sikeres ezekben a dolgokban, állandóan csak utazott körben Amerikában és a világban, sosem volt egyhelyben, nem volt igazi élete, csak a munkája, de az ezek szerint nem volt elég. Hazajött Malajziába, itt letelepedett és itt ismerkedett meg a feleségével, akivel van a 10 éves lányuk – ő készítette velünk azt a nagyon ügyes interjút amit aztán sajnos nem sikerült felvenni. Itt már csak azzal foglalkozik, amit szeret és ami nem őrli fel, pár éve elkezdett kerékpározni és azóta ebben is elkezdett szervezkedni, havonta nagy népszerűsítő tekeréseket szervez szerte az országban, ezeknek plakátja és kampányai vannak, sztárokat hívnak meg rájuk és egyre népszerűbbek, szeretik az emberek. Idén Dave is kerekezett Taiwan-on, odáig volt a nagyszerű éghajlatától és a bringaúthálózatától. Tizenfős csoporttal voltak, nagyon élvezték, és Dave mesélte el hogy ott még minden 7Eleven üzlet előtt is van kis kerékpárműhely szerszámokkal és pumpával. Meg kell hagyni, ez okos ötlet, mert ha a bringás megáll szerelni, pumpálni, akkor szinte biztos, hogy be is ugrik ezt-azt venni a boltba. :)

Dave mesélt még egy Gerry Roberts nevű pasasról, aki Amerikában igazi amerikai módra nagyon megcsinálta a szerencséjét. A fickó állítólag még az érettségiig sem vitte a suliban, de aztán írt az életéről egy könyvet, amit olyan ügyesen eladott, és olyan nagy számban, hogy azzal rettentő sikeres és népszerű lett. Gerry most Amerikát járja és tanítja, hogy hogyan kell könyvet írni és azt jól eladni. Dave szerint van valami 5 perces módszer, de azt még nem mondta el, hogy micsoda, meg kell néznünk majd Gerry előadásait, ahol elmondja ezt a módszert, meg azt is, hogy hogyan lehet felkerülni az Amazon nagy online könyvesboltjába – állítólag semmibe nem telik. Dave szerint minden elolvasott könyv és minden emberrel való találkozás fordulópont lehet az életünkben, nagyon inspirálóan beszélt és bár nekem kicsit amerikaiasnak tűnt ez az egész, de igazából tetszett, mert tényleg így van, ha elhiszem, hogy meg tudom csinálni, akkor ott kezdődhet az egész, és ezt a szikrát, ami persze bennünk pattan ki, bárki vagy bármi, bármilyen apró dologgal megadhatja. Utána még ezeregy buktató van persze, de ha el se kezdem, mert nem hiszek a sikerben, akkor nem is fog történni semmi. Gerry okításait még nem sikerült végignézni, de már ki van tűzve a to do listára, ha a könyvhöz egyelőre nem is, de a naptárhoz, főleg a nemzetközi naptárhoz még jól jöhetnek, úgyhogy legközelebb, amikor kedvünk támad valami buta amerikai filmet nézni Zitával, akkor helyette majd a Gerry Roberts féle hogyan írjunk könyvet és adjuk el világszerte ügyesen című sorozatba kezdünk bele. Nem tudom, hogy ebből valaha lesz-e valami (nemzetközi könyv), és valahogy abba a szerepbe sem sikerült igazán mélyen beleéreznem magam, amiben Dave kezelt minket. Miszerint mi vagyunk a naaagy világutazók, akik kerékpáron felfedezzük és a körbejárjuk a világot. Pedig biztos igaza van valahol, de én nem tudok így nézni magunkra. Nekünk ez az egész út már kicsit az életünk része lett, természetes mindennapi dolog, mi benne vagyunk a közepében, nem érezzük ezt át, mert hisz már ezt csináljuk két éve és sok olyan emberrel találkoztunk és találkozunk, aki hasonló dolgot csinált vagy csinál, sok olyan blogot olvasunk, amely hasonló utazásról szól, van akikkel levelezünk is, segítjük egymást. Mi egy páros vagyunk azon sokak közül, akik a világ körül kerékpároznak, de akik velünk találkoznak, nekik A páros vagyunk, akik a világ körül kerékpároznak. A kettő között nagy különbség van, és nekünk meg kell találni az egészséges ego-szintet közöttük, nem szabad elszállnunk és túlontúl nagyszerű és csodálatos dolognak beállítani az utazásunkat és benne magunkat, de ugyanakkor lekicsinyleni sem szabad a saját utunkat, hogy „de hát mi is csak egy vagyunk a sok közül”. Elvégre tudtommal magyarok, akik nászúton vannak, a világ körül, fekvőkerékpárokkal, olyanok csak mi vagyunk egyedül! :D Na de ez csak tréfa volt az eszmefuttatás végén. Egyelőre még meg se néztük a szemfelnyitógató, frankót megmondó, világmegváltó oktatóvideót, és alig tudunk ellátni a következő egy-két országig és falinaptárig, nemhogy még az út végére gondoljunk, meg az azt követő magyar és aztán nemzetközi könyvre. Sok van még addig, nagyon sok, kár is ennyire előre gondolkodni, helyette jobb ha magára az útra figyelünk. Mindezt csak azért írtam le, mert Dave nagy lelkesen beszélt ezekről a dolgokról és nagyon biztatott minket egy könyv megírására, főleg, miután azon az estén tartottuk az élménybeszámolót Mengnél.

Délután nagyon jól vágtattunk, szép utunk volt, kis forgalom, sok pálmafa és gyönyörű tempóban haladtunk, még talán jobban, mint a délelőtt, pedig már akkor sem voltunk lassúak. Meng volt a Pioneer, ő ment előttünk egy-kétszáz méterrel, aztán Zita törte a szelet előttem, majd Dave vigyázott mögöttünk az érkező forgalomra, és közben a kormányra szerelt SD-kártyáról működő kis magnójáról nagyon jó blues-nóták szóltak, már amikor nem csapta ki őket a fülemből a menetszél. Így faltuk nagykanállal a kilométereket és a kompig csak egyszer álltunk meg, egy rövid folyadékpótlásra, illetve szusszanásra, mert a Nap az bizony elég tikkasztó volt nekünk. Nem is értettük, hogy bírták volna, meg egyáltalán, hogy gondolták a malájziai barátaink, hogy ezt az amúgy nekünk nagyon nem rövidre tervezett napot különösebb megállások nélkül, végig ebben az őrült hőségben nyomjuk. De szó se róla, egy szavunk nem lehet rájuk, ők csak a saját túrastílusukban kezdték, de akármikor, akárhol, akárhányszor mondtuk, hogy ez nekünk így nem jó és sok és álljunk ki az árnyékba mert megdöglünk, azonnal kiálltunk. Nem emlékszem már, hogy ezen a napon, vagy a következőn, de Meng fedélzeti kompjúterén a hőmérő 41 fokot mutatott. Ehhez vegyétek még hozzá a magas páratartalmat és hogy a fekvőbringán derékszögben ér minket a Nap… Tényleg nagyon pusztulás volt.

Az előbb kompot említettem, ez Sungai Pelek mellett volt, egy kis pár méteres folyócskán keltünk át egy apró ladikon, ahová csak 7-8 motorkerékpár vagy bringa fér föl egyszerre. Az egész 5 percenként ingázott, így még várni sem kellett rá sokat, csak a megtalálása volt picit nehézkes, de egy-két kérdezés után már a jó úton voltunk. A túloldalt még hosszú vágta várt ránk, ezt először egy pisiszünettel szakítottuk meg, de mire a dolgunkkal végeztünk, Dave már egy hideg üdítőt bontott. Shandy? Ez meg micsoda? Citrom és sör keveréke? De hát ezt nálunk Radlernak hívják és az indulás előtti években a kedvencem volt, mert megadta a sörözés feelingjét, de még akár 4-5-öt is megihattam belőle, akkor se rúgtam be igazán és így másnapos sem lettem. Hiányzott is már nagyon a Radler, ezért aztán gyorsan én is kértem egyet magamnak, pláne, hogy a Shandy márkája „Anglia” volt, ami persze Dave-nek az ég világon semmit nem mondott, amíg el nem árultuk neki, hogy ez nem más, mint „England” csak magyarul. Hogy mik vannak! És még finom is volt, majdnem, mint otthon egy jó Radler! :) (vannak rossz Radlerek is odahaza, amelyeknek mosogatószer íze van, de érdemes kipróbálni több típust is)

Mielőtt még megérkeztünk volna Port Dicksonba, aznapi úticélunkhoz, az én hátsókerekem leeresztett. Ezt először nem akartam elhinni, hát mi történt, pont most dicsekedtük el a barátainknak, hogy az egész út alatt, közel 18 ezer kilométer alatt összesen egyetlen egy defektünk volt, erre most itt a második? Kellett nekünk emlegetni a defektet. Először csak felpumpáltam, de aztán megint lejjebb eresztett és Port Dickson végében (mert túl kellett menni rajta egy kicsit a tengerparti kempingezéshez) megint pumpálni kellett. Tudtam, hogy nem úszom meg az esti szerelést, de még mindig jobb úgy, ha a sátor már áll és aznap nem kell már egy métert sem biciklizni. Arról nem is beszélve, hogy kár lett volna az utolsó világos órát pár kilométerrel a cél előtt elpazarolni a defektszerelésre.

A 132 kilométeres nap kis hijján eddigi utazásunk leghosszabb napja volt, rendesen el is fáradtunk a végére, Zitával mind a ketten derekasan meg voltunk purcanva. A nap északnyugaton a tenger felett bukott a horizont alá, miközben mi a sötétvörös ég előtt állítottuk fel a sátrunkat. A táborhely melletti fizetős fürdőszobában mindenki sorra lezuhanyozott, majd malajziai barátainkkal felváltva elmentünk a szemközti étterembe. Amíg ők ketten ettek, mi Zitával megszereltük a defektet, megint egy kamionabroncsból származó apró fémszál okozta a problémát, amit most már ügyesen és gyorsan orvosoltunk:

Este még Ian és Kimberly is megjelentek a Kuala Lumpur-i társaságból a táborunknál. Meglepődtünk, hogyan termettek egyszer csak itt a semmiből, aztán elmesélték, hogy volt. Az volt az eredeti terv, hogy ma Ian is velünk teker az elejétől, de a héten mondott fel a munkahelyén és még behívták váratlanul valamiért, így nem tudott velünk tartani, de mivel erre volt dolguk autóval, KL-be hazafelé menet megálltak nálunk, és még egy doboz nagyon finom fánkot is hoztak ajándékba. Azért a malájziai vendégszeret sem gyenge, meg kell hagyni! :)

Ez a nap 2013. május 22. volt és ezen a napon 132km-t tekertünk.

Uncle Meng és a legmagasabb hágó

Kuala Lumpurban még ilyen késői órában is vártak ránk, igazából még hallottam is, ahogy Meng utánam kiáltja, hogy Árpi, de mivel nem akartam hinni a fülemnek (azt hittem csak véletlen egybeesés), ezért mentünk tovább a még pár utcányira lévő címre. Amit elnéztünk és a szomszéd utcában kötöttünk ki, de amikor hívtuk Meng-et, a barátja fél percen belül mellettünk termett egy motorral és két perc múlva már velük ültünk egy indiai étterem teraszán, amely mellett nemrég elhajtottunk.

Meng egy nyugdíjazott kínai malajziai, aki nagyon szeret kerékpártúrázni, rengeteg helyen járt már a világban, eltekert Európáig és volt Taiwan-on és Japánban is. Taiwan egyébként nagy kedvence az itteni kerékpártúrázóknak, mert állítólag gyönyörű és nagyon fejlett az infrastruktúrája, a klímája pedig nagyon kellemes, négy évszakos. Na, de visszatérve Meng-re, vagyis inkább Uncle Meng-re, mert errefelé így szólítják az idősebb embereket illendőségből. Szóval Uncle Meng nagy bringás, közismert malajziai kerékpártúrázó, akinek egyébként még az is a specialitása, hogy fekvőkerékpárral utazik, mint mi. Na nem pont olyannal, mert a fekvőkerékpárok között még nagyobb különbségek tudnak lenni mint a hagyományos „upright” kerékpárok között. Az övé kisebb és elöl a kerék nem 26-os méretű, csak, ha jól tudom, 20-as. Sifu Meng (Meng Mester – így hívják a barátai) kalandjairól itt olvashattok, persze csak angolul. Idén a világ legmagasabb „motorozható” útjára készül Indiába. 5602 méter magasra tervez felkerekezni a Khardung La hágóba!

James Bond kütyük és a légkondis felüljáró

Kuala Lumpur-i napjaink alatt Meng szerény kis otthonában laktunk, és mivel hamar túl akartuk lenni a sokat szidni hallott (ott csak dugók vannak és szmog, egy zsúfolt város) város „kipipálásán”, ezért rögtön első reggel buszra szálltunk és berobogtunk a központba. A busz Chinatown-ba vitt minket, ahol végigjártunk egy hatalmas fedett bazársoros utcát tele mindenféle kacat- és ruhaárussal. Itt mi is vettünk egy kacatot, egy „gorillapod”-ot a fényképezőgépeinkhez, vagyis egy hajtogatható karú kis háromlábú állványt. Itt láttunk még egy nagyon érdekes dolgot, apró tollakat, kulcstartókat, amelyekbe rejtett kamera és mikrofon volt szerelve. Ma már képes erre a technika, lehetünk James Bond-ok, igaz, ezek a vackok olyan vérprofinak sem tűntek, látszódtak rajtuk a műanyag illesztések, látszott, hogy csak egy kínai vacak volt, de attól még valószínű működik, hisz ha a mobilba belefér az x Mpixel-es kamera és a MicroSD kártya, akkor ebben miért ne működhetne jól. Persze drágák sem voltak a kütyük, a legdurvább cucc, amibe ha jól emlékszem, még SIM-kártya is belement, tehát akár még poloskaként is működhet, az sem volt 20 ezer forint.

A bolhapiacot megjárva, sétálva indultunk el a város legnagyobb nevezetessége, a Petronas ikertornyok felé. Útközben felszálltunk a belváros körül keringő ingyenes légkondicionált buszjáratok egyikére, de csak néhány megállót mentünk, mert aztán egy kedves hölgy elmondta, hogy jobb, ha leszállunk egy helyen és sétálunk. Ez a séta nem volt akármilyen, mert nem ám a járdán mentünk, hanem egy hosszú, az utcák között kanyargó fedett, zárt gyalogos felüljárón, amiben az volt számunkra a meredek, hogy légkondis volt, és tele volt pakolva autóreklámokkal. A légkondi már csak azért is durva volt, mert valójában nem volt teljesen zárt. A mozgólépcsős bejáratoknál nem volt ajtó se kapu, tehát elég komolyan az utcát is fűtötték-hűtötték vele. Oltári pazarlása az energiának, tettek volna inkább napcellákat a folyosó tetejére és csak ventilátorokat a belsejébe. Persze én biztos nem vagyok elég okos, és úgy tuti nem lett volna jó. :)

A Petronas ikertornyok

A légkondis felüljárós séta végén megérkeztünk egy óriási épület bejáratához, ahol a nyilak befelé és lefelé mutattak a KLCC és a Petronas ikertornyok irányába. Ez fura volt nekünk, de követtük a táblákat. Lent egy hatalmas bevásárlóköpont szerű sétányt találtunk, itt volt a bejárata a város óriás akváriumának is, amit persze mi is szívesen megnéztünk volna, de pár perc élményért nem akartunk annyit kifizetni, amennyi pénz máskor amúgy elég akár egy hétig is, akkor már inkább rendelek Balira két búvár és sznorkellmaszkot és majd megnézzük (majdnem) ugyanezt a természetes környezetében, és még mindig olcsóbban jövök ki. Na jó, kár az összehasonlítás, mert itt valószínűleg mindenféle érdekes nagyhalak is vannak, míg a tengerben nem biztos, hogy fogunk ilyenekkel találkozni, de én azt se bánom.

Amikor kiléptünk ebből az épületből, na az viszont már nagyon tetszett. Csak azt nem értettem, miért nem piknikezik a szemünk előtt a fél város, olyan szép és rendezett volt a KLCC, vagyis a Kuala Lumpur City Center Park. Gyönyörű fák, szép gyep, rekortán futópálya, sétányok, ivó kutak, mindez 360 fokban körben felhőkarcolókkal, és igen, itt vannak egyik oldalt a Petronas ikertornyok is. Wow, ez tényleg hatalmas és monumentális, brutálisan magas a két acél-üveg szerkezet, és csak úgy fénylik az ég alatt. Ha jól olvastam az imént, ez volt a világ legmagasabb épülete 2004-ig, aztán azóta persze talán már dobogón sincs, vagy talán még harmadik. Durva! Micsoda üzleti élet kell ehhez, micsoda gazdaság… Persze ha megnézzük Malajzia GDP / fő értékét, az (ha megint nem tévedek és jól emlékszem) alacsonyabb, mint Magyarországé. Ami számomra kicsit abszurd, mert itt aztán olyan utak vannak és amint most látjuk, néhol olyan csillogás és pompa, hogy azt Magyarországon elképzelni sem bírnám. Persze hozzá kell tennünk, hogy a Petronas egy nagy olajtársaság, tehát igazából innen van az egész, olajt szipkáznak ki a föld mélyéről, és innen volt pénz ekkora toronyra, ez rúgta be úgy a gazdaságot, hogy már légkondis felüljárókon sétálgathatunk az őrült magas felhőkarcolók között, ahová (nekünk) ingyenes légkondis busszal érkeztünk meg.

De még hagy meséljek kicsit erről a parkról, mert ez tényleg nagyon jó kis hely volt. Ahol felsétáltunk a közepén található kis dombra, elénk tárult egy hatalmas, elképesztően felszerelt játszótér. Ez sem akármilyen látvány volt ebben a zöld környezetben, a háttérben a napfényben csillogó mindenféle cifra, magas épületekkel. De ahogy tovább fordultunk, az ikertornyok alatt megláttunk egy kis mesterséges tavat és annak a játszótér felöli oldalán egy vízesést, ami mögé még be is lehetett sétálni. Itt a víz sekély volt és direkt arra volt kialakítva, hogy gyerekek játszhassanak benne. Ment is a zsivaj rendesen odalent. :) Közben én a régi Canon-al is próbáltam az Angkor Wat után ismét valami timelapse-et összehozni, de itt kevesebbszer raktam le a kamerát egy helyre és inkább mozogtam vele, így a végeredmény nem lett olyan jó, ezért végül össze sem raktam az anyagot.

Az ikertornyokban mi is meg akartunk fordulni, ezért bementünk pisilni, de még ez sem volt egyszerű mutatvány, mert az első portán, ahová bementünk, onnan továbbküldtek minket, így végül be kellett mennünk egy másik óriási terembe, egy bevásárlóközpontba, ami rengeteg szintes volt és csak úgy csillogott benne minden. Hogy ez a tornyok egyikében volt, vagy közvetlenül mellettük, már nem emlékszem, elvesztem kicsit ebben a dzsungelben. Még mielőtt felszálltunk volna a buszra, kisétáltunk most a tornyok túloldalához, ahol már csak egy kisebb szökőkutas sétány volt, viszont innen háttal a napnak csodálhattuk az ember hatalmas építményét. Mint a technika és az emberi elme és találékonyság vívmánya, pusztán ebből a szempontból szemlélve tényleg elképesztő és csodálatos, ezt el kell ismernem. És baromi jó, hogy ilyeneket is tudunk építeni, tényleg fantasztikus, mire képes az ember. Jó volt ezt látni közelről és átélni kicsit. Ugyanakkor, ha úgy nézzük, hogy ez a két torony a fenntarthatatlan, a környezetét kiirtó, monokulturalizálodó emberi kultúra egyik legnagyobb jelképe, úgy már mindjárt egy utálatos dolog az egész. :) Ezen persze ne akadjatok most fent, nem álltunk a tornyok alatt fogvicsorgatva és mérgesen emiatt, ez egy boldog és vidám nap volt, csak le akartam írni, hogy nem pusztán ámulatot okozott a brutális tornyok látványa. Pedig, miután 20 percet hiába vártunk az ingyenes buszra, visszasétáltunk még egyszer a szökőkutakhoz, és ekkor még egy szivárványt is felfedeztünk az ikertornyok között a háttérben. Ez így még pazarabb látvány volt, örültünk, hogy nem jött a busz. :) A torony előtti buszmegállót és a köré épített benzinmolekula szobrot pedig úgy bearanyozta a lemenő Nap, hogy az is valami csuda látvány volt. Kár, hogy szinte mindenki csak a mobilját nyomogatta vagy a dolgára sietett ebben a kis csodában, amit így észre sem vettek. De nekünk legalább egy pillanatra megvolt – és megörökítettük egy képen. Ezért szeretek fotózni, mert az ember keresi a szép pillanatokat, a jó képeket. Ők is, akik a képen vannak, ugyanott voltak, ugyanazt láthatták volna, de mivel nem keresték, nem találták meg és nem örültek a látványnak, a pillanatnak. Ezért jó fotós szemmel mászkálni a világban, esetleg még akkor is, ha nincs nálunk amúgy fényképezőgép, és csak úgy magunknak „lefényképezzük” a képeket, csak úgy a pillanatnyi boldogság kedvéért észrevesszük, megéljük őket. Egyszer láttam egy srácot, aki csak képkereteket tartott maga elé az ujjaival és így „fényképezte” a tájat. Akkor még nem értettem, miért csinálja, de most már azt hiszem értem. :)

Egyébként ha reggel 8-ra jöttök az ikertornyokhoz, osztanak valamennyi ingyen jegyet a 41-ik emeleten lévő, a két tornyot összekötő hídra, odáig fel lehet menni turistaként. Mi is gondolkodtunk ezen, de végül nem ért meg nekünk még egy teljes napos, vagy legalább fél napos nyűgöt a bejövetel és hazamenetel. Inkább azon gondolkodtunk, hogy jó lenne felkéredzkedni egy a park keleti oldalában lévő épület sokadik emeletére vagy a tetejére, és onnan lőni reggel képeket, háttal a napnak, a kép alján a parkkal és aztán a toronnyal, ahogy úszik a reggeli fényárban. Persze aztán ezt sem léptük meg, mert bár keressük a témákat és szeretjük megtalálni őket, de nem fotós túrára jöttünk, csak szeretünk nagyon fotózni.

Dim Sum, barátok, vacsorák és szülinap KL-ben

Mint már írtam, Meng elég ismert a malajziai kerékpártúrázó körökben, ahol az online fórumokon is otthon van. Ezzel egyébként egész lavinát indított el mellettünk, de erről majd csak később, majd még hivatkozni fogok rá a következő bejegyzésekben. Most csak menjünk el vacsorázni egy közeli kínai food court-be. Ajj, de jókat ettünk, kínzás most ez nekem részlezetni ezeket a vacsorákat, mert amikor ezt írom, épp egy léböjt kúra harmadik napjában vagyok, amikor már több, mint 60 órája nem ettem semmi szilárdat. :) Szóval mindenféle finomat ettünk, főleg kínait, tésztákat, ezek közül egy „black noodles”-t külön megemlítenék, ez egy Cantonese, vagyis Hong Kong-i kínai étel, tészta nagyon finom sötét szószban, csirke és apró rákdarabokkal. Ilyet többször is ettünk, ez az egyik kedvencem lett. Ezen az első vacsorán még csak Ian-el és a feleségével Kimberly-vel találkoztunk. Ian-nek is elsőkerékmeghajtású „lengőorrú” kerékpárja van, amit maga épített, és ami nagyon durva, hogy ismeri az egyik nagy magyar rekuépítőt, Lompit és az ő munkásságát, illetve az arról feltöltött internetes képeket és tervrajzokat. Ian teljesen odáig volt ezektől és nagy beleéléssel és lelkesedéssel beszélt Lompiról, ezen persze mindig nagyon jókat csodálkoztunk, hogy milyen kicsi a világ… Nem gondoltam volna, hogy Lompi már nemzetközi hírnévre is szert tett a munkásságával. Sőt, még a Reku papa által feltöltött magyar fekvőkerékpárokról szóló képgyűjteményt is ismerte Ian. Persze véletlenek nincsenek, Ian nagy csodálója és kedvelője a fekvőkerékpároknak, ezért lehetséges, hogy mindezen anyagokat megtalálta a neten. De azért nekem akkor is jólesett, hogy ilyen van, Lompit is a magyar rekukat még itt Malajziában is ismerik.

Másnap egy még nagyobb szabású vacsorára mentünk, ide már Ian autójával, egy külvárosi pláza mellett lévő kis étterembe, ami valószínű híres lehet, mert amúgy a környék, és még a pláza is elég kihalt volt, de az étterem, amikor megérkeztünk közel tele volt. Itt ismerkedtünk össze Dave-el, a feleségével és a kislányával. A leányzó ha jól emlékszem, mindössze 10 éves, de a vacsora után olyan frankó kis interjút készített velünk az édesanyja mobilját diktafonként használva, hogy csak úgy pislogtunk. Nagyon jókat kérdezett, sok kérdését sok újságíró megirigyelhette volna, akikkel eddig találkoztunk. (most itt néhány pakisztáni és indiai illetőre gondolok, akinek nem inge, ne vegye magára, sok nagyszerű riport is készült velünk!;) ) Ezt el is mondtuk neki, és örültünk volna, ha megkapjuk a felvételt, de az sajnos nem sikerült jól, mert a telefon már merülőben volt, ezért nem vagyunk jól hallhatóak a felvételen. Később, Mengnél, egy fényképvetítés után a kislány megismételte az interjút, de ekkor már valahogy más hangulatban volt, vagy fáradtabb lehetett és sokat belenevetett, meg bolondságokat kérdezett.

De hogy visszatérjünk magára a vacsorára ezen a speciális helyen: az asztalok közepén mindenütt egy-egy kisebb tűzhely volt. Ezen volt egy lábos, ebben meg lehetett főzni a dolgokat, vagy körülötte körben meg lehetett pirítani őket. A rendszer pedig svédasztalos volt, a hűtőkből azt vehettünk ki a tányérunkra, amit csak akartunk, volt rengeteg féle hús, tengeri herkentyűk, zöldségek, és sok olyan dolog is, amire most szavam sincs. :) Mindehhez sör és üdítő is járt, a végén pedig – Zita nem apró örömére – nagyon finom jégkrémek. De ezzel mind még nem volt vége, mert tekintettel a közelgő szülinapomra (ami nem tudom, hogyan szivároghatott ki), felköszöntött a társaság egy tortával. Ez nagyon kedves volt tőlük, és bár Kimberly a torta dobozával már elárulta a merényletet előre, azért kicsit meg voltam illetődve. Tennék ide most videót, de itt ahol most ezt írom, olyan botrány lassú és megbízhatatlan az internetkapcsolat, hogy egy hét alatt sem sikerült többet feltölteni.

Másnap reggel eltekertünk a Meng otthonától kb. 5km-re lévő katolikus templomba reggeli misére, ahol Zita előzőleg már járt, és valakinek elárulhatta a történetünket, mert visszavártak minket – ezért tekertünk el a bringákkal együtt közösen. Na, hát itt mise közben megemlített minket a pap, aztán pedig szétszedtek minket az emberek, mindenki odajött hozzánk köszönni, kezet fogni, sok szerencsét kívánni. Én furán éreztem magamat emiatt, főleg mert kevés emberre jutott 10 másodpercnél több időnk, ami ugye nem sok mindenre elég, csak egy köszönömre meg egy mosolyra. Páran azért ennél kitartóbbak voltak velünk, és később azt is megértettük, miért. Itt volt a feleségével Damien is, aki nem csak katolikus, hanem egyben nagy bringatúrázó is, és a malajziai túrakerékpáros FB-csoport megalapítója. Na, ővele többet is beszélgettünk, főleg, hogy nagyon hívott minket egy közös reggeli-ebédre, és még azt is megígérte nekünk, hogy visszahoz minket a templomhoz és a bringákhoz, ha befejeztük. Ja, egy rövid kitérőt még a templomról: kivülről inkább csarnoknak tűnik, vagy egy akármilyen másik épületnek, de nem templomnak. Malajziában nem engedélyezik a templom kinézetű templomok építését. Hogy miért, ne kérdezzétek. Régi templomokat még találni, de újakat nem építenek, vagy legalábbis kívülről nem templom a formájuk.

Damien-ékkel és a baráti társaságukkal egy Dim Sum Br-Unch-t, költöttünk el, vagyis egy tradicionális Cantonese (bocsánat, nem tudom, hogy írják, vagy egyáltalán hogy mondják magyarul. Kántoni?) reggeli-ebédet, sok gőzölt tésztában bújó finomsággal és mindenféle jóval. Inkább nézzétek meg videón, úgysem tudnám igazán megfelelően érzékeltetni szavakkal.

A legtöbb gombócban egyébként valamilyen sűrű szószban különböző húsok voltak hagymával és egyik finomabb volt, mint a másik. :) Az asztalokat sorra látogatták a nagy gőzölő tálakban finomságokat hordó felszolgálók, és az evést egy fehér rizs-porridge-al zártuk, ami szintén nagyon érdekes volt, zöldhagymával a tetején és benne apró tengeri herkentyűkkel.

A madárparkban

Egyik nap Ian felajánlotta, hogy elvisz minket a Bird Park-ba, vagyis a madárparkba, ahol amúgy még ő maga sem járt, pedig amúgy ez hely a KL-be látogató turistáknál igen népszerű.

Tényleg egy jó kis hely, nekem különösen a baglyok és a nagyobb testű ragadozó madarak tetszettek, Zitát pedig nem lehetett megállítani. Amikor mi Ian-al már csak egy kövön ültünk és beszélgettünk, Ő nagy lelkesen fotózta tovább a madarakat. Óriási területen vannak itt háló alatt a madarak, és még egy keltető is van, ahol láthattuk, ahogy egy kiscsibe először kitöri belülről a csőrével a tojását. Persze ha falun nőttünk volna fel, ez biztos nem lett volna akkora újdonság. :)

Köszönet!

Kuala Lumpurban végül a tervezetnél többet, 5 napot maradtunk, amit nem bántunk meg. Elképesztő nagy vendégszeretetben volt itt részünk, mindenki nagyon kedvesen fogadott minket és meghívásról meghívás, vacsoráról vacsorára jártunk, úgy éreztük, meg sem érdemeljük ezt a sok figyelmet és szeretetet. Csak egy picit, de fárasztó is volt ez, bár tudom, nem szép ezt leírni, de én próbálom mindig érzékeltetni a dolgok minden oldalát, csak ezért említettem meg ezt. Ugyanakkor persze egyetlen egy percet sem bántunk meg és nagyon hálásak vagyunk a Kuala Lumpur-i barátainknak, fantasztikus napokat töltöttünk velük a maláj fővárosban, és az élményeink nagy részét kizárólag nekik köszönhetjük. Nem volt könnyű dolgom most, leírni ezt a szuper vendégszeretetben töltött 5 napot, amelyek szinte végig fantasztikus vacsorákkal teltek, mindezt visszahívni magamban egy léböjt kúra harmadik, utolsó napján… Ez most a mélypontom a léböjtkúrát illetően azt hiszem, úgyhogy lassan zárom is e sorokat és lehúzok egy bögre répalét. Holnap már újra fogunk enni, persze először csak óvatosan.

Az útinapló is tovább fog pörögni, a következőkben még nem búcsúzunk a fővárosi barátainktól, egy részük ugyanis elkísért minket a következő két nem akármilyen napon egészen Melaka-ig! Szóval a folytatása, mint mindig, következik… ;) Ez tényleg egy soha véget nem érő utazás. :)

Kuala Lumpurba 2013. május 16-án este érkeztünk, és 22-én reggel mentünk innen tovább, közben csak egyszer bicikliztünk, a 3. nap a templomba és vissza, de az se volt egész 10 kilométer, csak 9.9! :)

Uncle Meng, Ian, Dave, Damien and your families, thank you very much for your incredible kindness!!!

Mikor végre elhatároztuk, hogy nem várunk tovább Frankáékra (=hogy nem lazsálunk tovább, hanem elindulunk útra ismét, Frankáék csak alibi voltak a pihenésre), összepakoltunk és leszállítottuk egyesével a bringákat, majd a csomagokat a lifttel, ami emlékszem, nagyon idegesítően, minden második percben ránk akarta csukni az ajtaját, ezért ki kellett támasztani valamivel. Aldriannál ahogy az a képen is látszik úgy volt kialakítva az épület és az oda való behajtás, hogy folyamatos tekeréssel egészen a liftig tudtunk menni, át a portán, fel a rámpán az épületbe, majdhogynem a nagylábujjammal nyomtam meg a lift hívógombját, amikor strandpapucsban tekertünk. :) Volt ilyen, azokon a napokon amikor csak a városba csavarogtunk…

Hát ezt a kényelmes jó helyet most önként otthagytuk, hogy új kalandok után nézzünk. Ez az új kaland Andi (ejtsd: Endi, férfinév!) és a Pangkor-sziget volt. Ez teljesen spontán jött be az útitervünkbe, ugyanis Andi-nak a leendő Kuala Lumpur-i tartózkodásunk kapcsán írtam Warmshowers-en, és ő azt válaszolta, hogy vasárnaptól szerdáig nincs a városban, hanem Pangkor szigetén van, KL-től északra, de ott is nagy szeretettel lát minket, ha úgy gondoljuk, hogy meglátogatjuk. Megnéztem a térképen, hol van ez a hely és utána olvastam, hívogató volt, csak épp a napok nem stimmeltek kezdetben – erre volt jó a 4 napos pihenés Ipohban, így már beleestünk ezekbe a napokba, ezért vasárnap felhívtam Andi-t, hogy mehetünk-e. Ő azt válaszolta, hogy persze, vár minket, mi pedig másnap elindultunk.

Az odaútról igazán nem tudok sokat mesélni. Mentünk a nagy, helyenként kétszer két sávos út leállósávjában, mert nem volt más. Vagyis ha lett volna, az kb. kétszer ilyen hosszú lett volna, ezért szóba se jöhetett. A forgalom nem volt vészes, viszont minket az unalom az mardalt. Egy-két házat meg egy mecsetet tudtam fotózni azért, és egy benzinkútnál megálltunk egy bő fél órára, hogy légkondicionált helyen elfalatozzunk egy kicsit pihenés képpen, de különben tényleg semmi érdemleges nem történt, csak faltuk a kilométereket, számszerint 86-ot ezen a napon.

Feri, Andi, a kisnyúl és a boszorkány

A délután második felében aztán végre megérkeztünk Ferihez, vagyis egész pontosan Feri 1-hez, ugyanis így hívták a kompot, ami a szigetre vitt minket. Összesen 16 ringgit-et fizettünk, 5-öt fejenként és 3-at bringánként. A felszálláskor volt ott egy nagydarab fickó, aki úgy ordibált velünk, mint egy kutyával, hogy hová meg hogyan menjünk. Róla később kiderült, hogy a hajó személyzetéhez tartozik. Ki akarta próbálni a biciklit, legalábbis ezt vettem ki a szavaiból, de mivel nagyon unszimpatikus volt nekünk, azt válaszoltam, hogy rendben, 20 ringgitért. Ekkor lepődtem meg, mert a csávó belement volna pénzért, de persze komolyan ezt már nem akartam. Akármennyire is egy bunkó (nekünk, a mi értékrendünk szerint), nem akartunk még neki sem ilyen dolgokat pénzért adni. Különben is indult már a hajó, nem lett volna ilyesmire idő. A hajón pedig hely, hiszen csak a hajó orrába tudtunk lepakolni, néhány robogó és egyéb holmi közé. Itt utazott a rakomány, és itt utaztunk mi is a tűző nap ellenére, hiszen nem akartuk a bringákat egy pillanatra sem őrizetlenül hagyni.

A pangkori kikötő érdekes volt. Itt már nem volt egy szintben a hajó fedélzete a mólóval, ezért málházhattunk le és adogathattunk ki minden csomagot és a két kerékpárt egyesével egymásnak, hogy aztán a mólón visszapakoljunk a bringákra. E művelet közben egy kék BikeFriday összecsukható kerékpáron befutott egy nagydarab ember. Ez nekünk egyből szemet szúrt, hiszen Malajziában nem sokan kerékpároznak, pláne nem ilyen spéci kerékpáron, ezért köszöntünk neki. Jófejnek tűnt, de egyben furcsának is, mert azt kezdte magyarázni, hogy leejtette az iPhone-ját, és most megy vissza a szárazföldre, beadni egy szervizbe. De közben mi azért ne aggódjunk, mert az édesanyja otthon van! :o Mi van?!? Hogy jön ide az édesanyád, és egyáltalán, öregem, miért fontos ezt megosztanod velünk? Inkább mesélj a fancy bringádról, ilyeneket is kapni itt Malájországban? Persze ezt így nem mondtuk neki, csak én magamban gondoltam, de még mielőtt kiszaladt volna belőlem (ami amúgy sem történt volna meg illendőségből), már sejtettem, hogy itt valami turpisságról van szó! :)

Andinek épp az előbb sms-eztem, hogy már a hajón vagyunk, de még nem válaszolt. Kiderült, hogy a kék BikeFriday-es fickó a mi Andi-nk, a vendéglátónk Warmshowers-ről! Ugyan nem ide beszéltük meg vele a találkát, de mivel ez a legközelebbi kikötő a házukhoz (ami innen már csak 3km), összefutottunk. Zita mondta neki, hogy a telefonleejtés egy égi jel, és odafent azt akarják, hogy ne nyomogassa annyit azt a telefont, hanem éljen szabadabban és figyeljen többet a közvetlenül körülötte lévő világra. Ez tetszett Andinek, és mondta, hogy este 8-9 körül már itthon lesz, 9-ig mindenképpen, hiszen akkortól hegedűórája lesz, feltéve, ha a tanítvány eljön annak ellenére is, hogy Andi-t képtelenség elérni telefonon. Furcsa dolog ez az iPhone, én már több tucatszor leejtettem a Nokia E51-esem, és még mindig működik, pedig az utóbbi másfél évben intenzíven van használva adatkapcsolatra, előtte pedig ez volt a telefonom munkához és magánélethez is. Most ezen át másznak fel a webre a bejegyzések és a hozzá tartozó képek nagy része, ezen keresztül intéztünk vízumokat, repülőjegyeket, és kismillió más ügyet. Egy apró kis eszköz egy fém vázban, az aksija már Bangladesből van, mert az eredeti nem bírta a folyamatos adatkapcsolattal járó hőt és felpuffadt. A kifüggetlenítését a kínai Kashgarban intéztük el valami potom pénzért anno. Szerencsére ezt a masinát még masszívra tervezték, és nem arra, hogy beleszeress, függővé válj tőle, és minél előbb vásárolj majd belőle egy másikat egy vödör pénzért, mert összetörted az előzőt vagy mert kijött egy újabb modell, amely még csábítóbb, pláne, hogy már a Gizinek is olyan van! :) Ennél értelmesebb dolgokra is el tudom költeni a pénzt, amiért annyi időt áldoztam az életemből. Emberek hónapokig, évekig képesek gyűjteni, hogy aztán megvegyenek egy ilyen kütyüt, ami mégtöbb időt elvesz az értelmes, tartalmas tevékenységektől az életükben. Ez valahol szörnyű, főleg, hogy ezt rengetegen fel sem fogják, észre sem veszik. Szerintem, ha tönkremegy ez a kis E51 (a puha nyomógombjai már rég lekoptak, bekapcsolni is már csak az akkutartó fedél sarkával tudom), veszünk használtan egy ugyanilyet, vagy legfeljebb egy E71-et, ami ugyanez, ugyanilyen fém tokban, de qwerty billentyűzettel.

Na, de elég a telefonos kitérőből, nézzük mi történt még a mólón. Mert történt még egy emlékezetes jelenet. Egy maláj páros egy apró kis nyuszival érkeztek a hajóhoz, amit Zita észrevett és azonnal elkunyizta az apró pihe-puha állatkát simogatás és édesgetés céljából. “Nézd Árpi, hát nem cuki, hát meg kell zabálni, milyen pici és puha! Árpi, legyen majd ilyen kisnyuszink, jó?” – Kezdi így Zita, mire én: “Jó, de mit csinálunk majd vele, ha megnő?” … “Megesszük!!!” :) Jön a válasz Zitától, amitől mind a ketten nevetésben törtünk ki. Persze ahányszor visszaemlegetem neki ezt a sztorit, minden alkalommal mosolyogva elszégyelli magát és közli velem, hogy „Csak viccelteeem!” :) Jajj, de cuki… és aztán rá egy másodpercre: Megesszük!!! :) Egy boszorkányt vettem feleségül, csak jól titkolja. :)

Gumicsónak, hegedű, masszázs, motiváció és ABC

Andi házát az anyukájával gyorsan és könnyen megtaláltuk a leírása alapján, és a legnagyobb meglepetésünkre az érkezésünk után Andi is befutott. Azt mondta, úgy döntött, hallgat Zitára és az égiekre, ezért nem ment el még megcsináltatni a telefonját, kipróbálja a létet pár napig iPhone nélkül. Akit akar, azt ő úgyis elér anyukája telefonján keresztül, őt viszont nem érik el.

Andi nem akármilyen fickó, az első másodperctől kezdve nagyon közvetlenül és barátságosan kezelt minket, mintha csak valami régi barátok lennénk. Előző nap vásárolt egy felfújható gumicsónakot, amit ma ki is akart próbálni, ezért javaslatára lementünk ötösben vele és az édesanyjával és a kutyájukkal a tőlük két háztömbnyire lévő partra. Menet közben beszélgettünk és feltűnt, hogy Andi-nek mindenki köszön – itt mindenkit ismer. Pedig csak fél éve van a szigeten, és azóta is csak a fél hetet tölti itt. A part nagyon király volt, úsztunk egyet, kicsit marhultunk a csónakban, és néztük, ahogy Andi szegény kutyát úszni tanítja – vagyis kényszeríti: „she has no other choice!” :)

Mikor visszaértünk a házhoz, Andi nagy lelkesen magyarázta, hogy van egy kútjuk hátul a kertben, és hogy abból milyen jó friss édesvíz jön fel a vödörrel, igazi felfrissülés lesz nyakonönteni egymást. Hát én ilyen őrült fickót rég láttam, alig egy órája ismertük egymást, de mint a gyerekek, úgy öntöttük egymásra, mit öntöttük, dobtuk, csaptuk egymásra a vödör vizeket, és közben hatalmasakat nevettünk, pláne, hogy a harmadik közben próbálta megörökíteni az egészet egy-egy állóképen.

Ezek után kimentünk a közeli étterembe indiait vacsorázni fillérekért, de nem ám akárhogy, hanem mind a négyen két keréken! Szám szerint összesen hat keréken, ugyanis Andi és az anyukája egy összecsukható tandemen nyomták. Anne, az anyukája 85 éves, és teljesen fitt, mosolygós, és nagyon szeret mesélni, sokat mesélt a gyerekkoráról, ami számunkra nagyon érdekes volt, hiszen közel száz éve történt, ráadásul a miénktől egy elég távoli helyen, az akkor még Malajziához tartozó Szingapúrban, illetve Penandban, aztán Amerikában. Anne zongorán és hegedűn is játszik, Andi tőle örökölte a zene szeretetét. Persze kiválóan beszél angolul is, mert ahogy Andi is egészen fél évvel ezelőttig, Amerikában élt. Andi foglalkozását tekintve eredetileg valami orvosi konzulens volt, embereket tanított meg arra, hogy hogyan szoktassanak le dohányosokat a dohányzásról, illetve ő maga is csinálta ezt a kurzust a dohányosokkal, ami elmondása szerint nagyon hálás feladat volt, mert azok, akik egy életre leszoktak a dohányzásról a segítségével, örökre megjegyezték őt, és mindig kapta a hálaleveleket meg az ajándékokat. A leszokásra több módszert is alkalmaztak, persze az egészet pszichológiai oldalról közelítették meg, és ezek a módszerek nem csak a dohányzás befejezéséhez, hanem a boldog élethez is nagyszerűek. Az egyik ilyen módszer a „fordítsuk ki a dolgokat pozitívba”, és ezt nekünk is szuggerálta egy-két témában, bár azt hiszem, ezt mi már amúgy is alkalmazzuk és megtanultuk többé-kevésbé az úttól és az élettől, persze sosem árt az ilyesmit gyakorolni és elbízni magunkat meg végképp nem szabad. :)

Andi iszonyú jó fej volt velünk, ezért hamar úgy döntöttünk a marasztalása után, hogy itt egy napot maradnunk kell, nem siethetünk tovább másnap reggel. Következő nap sikerült egész sok naplót megírnom és rengeteget voltunk Andivel és Annevel is, egész komoly masszázskurzust kaptunk tőlük, és közben persze sokat szólt a hegedű is a házban, hol Zita tanulgatta az alapok alapját, hol egy-egy tanítványa Andinek. Ezeknek a gyerekeknek mind megvolt a történetük, ez árva, amaz egy biobolt tulajdonosának a lánya, ahol Andi vásárol és mindig ott hagyja bezárva a bringáját, amikor a komphoz megy, mindenkinek volt egy jó oka rá hogy komoly kedvezményt kapjon Anditől a hegedűórákra, amelyeket amúgy sem mért borsos áron. És egy héten egyszer az összes tanítványával egyszerre gyakorolt, volt szerencsénk ezen alkalomkor ott lenni. :)

Andi elmondása szerint zenét oktatni nagyszerű dolog, tudod otthon csinálni, adsz vele, és meg is lehet belőle élni. Pl. otthon ülős anyukáknak nagyon jó munka lehet, persze csak ha az órák alatt a gyermeket oda tudjuk adni egy nagymamának. :) Szerintem egyébként még a nyelvoktatás is ugyanilyen jó tud lenni ezen a téren. Andi egyébként a „Suzuki” metódussal oktatja a hegedűt, és mióta így teszi, nagyon sikeres benne, előtte sokat volt mérges és ideges a tanítványaival, aztán rájött hogy ez az ő hibája és elment megtanulni ezt a módszert, ma már „Certified” Suzuki oktató.

Hú, annyi mindent mesélhetnék még az ott kapott élményeinkről ezalatt a rövid kis idő alatt, hogy nem is tudom, hol folytassam. Andi egyik gyereke állítólag valami olimpiai bajnok az USA-ban, merthogy Andi ott nőtt fel, de amúgy malajziai és nemrég úgy döntött, ideje hazaköltözni és nyugodtabb, teljesebb életet élni, mert ami odaát van a tengeren túl, az egy húsdaráló. Andi a végén egész magas pozíciókban volt egészségügyi cégeknél, de amikor az egészség és nem az üzlet mellett állt ki, akkor hamar lekerült onnan, mert letolták olyanok, akik hajlandóak voltak a nagyobb üzleti nyereség címén olyan terméket nyomatni, aminek valójában semmi köze nem volt az egészséges életmódhoz, sőt, talán még hátráltatta is azt. Hát most itt van Andi, fél hetet ezen a szigeten, fél hetet KL-ben. BikeFriday bringákkal kereskedik, hegedűt oktat gyerekeknek, és nagyon élvezi, hogy így is el tud éldegélni és közben még marha jól is érzi magát. Ez utóbbi látszott is rajta, elképesztő figura volt, akivel nagyon örültünk, hogy találkoztunk.

Mi is sokat meséltünk, és Andi ezt is érdeklődve hallgatta, de a dolog abszolút kétoldalú volt, Andi a saját történetei mellett a miénkhez is hozzátett, tanácsokat adott, és nagyon jó volt vele beszélgetni. Szerinte is ki kéne adnunk egy könyvet és szerinte is mindenképpen angolul. Ebben egyetértek, és ha ebből valaha lesz valóság, akkor én már azt is kigondoltam, hogy hogyan. Ha elkészül a könyv, és lesz valamilyen relatív sikere a magyar piacon, akkor talán valami kis bevétel is lesz belőle, amiből le tudjuk fordíttatni angolra. Hiszen ha én próbálnám meg egyből angolul írni, abban nem lenne sok köszönet. :) Az angol verzióval pedig megtámadhatjuk a nemzetközi könyvpiacot, amely már jóval nagyobb víz, mint a magyar, ott már igazán érdemes evickélni, ha értelmes pénzt is akarunk látni a könyvből valaha. És itt most a pénzre nem, mint egy kapzsi ember gondolok, hanem mint a személyes szabadságunk, és egy olyan élethez szükséges hozzávaló, amit igazán és szabadon szeretnénk élni. Persze most ez még mind csak távoli álom, de pár éve még Malajzia is az volt, és azt nem is sejtettük, hogy létezik itt egy Pangkor nevű kis sziget, rajta ezzel az őrült barátunkkal és a 85 éves anyukájával – együtt egy tandem kerékpáron! :) Hosszú az út, és miközben a cél felé törekszünk rajta, közben az a jó, ha élvezzük is, mert különben egyrészt megette a fene az egészet, másrészt, ha nem élveznénk, előfordulhatna, hogy útközben megfáradunk és el sem érjük a célunkat. Ilyen megtörténhet, ez sem tragédia, ha közben ügyesen vesszük a kanyarokat és új célokat, új utakat találunk, amelyeket megint tudunk élvezni. Ráadásul közben még arra is nagyon érdemes figyelnünk, hogy a saját utunkat járjuk, amely a miénk és amelyen önmagunk lehetünk, és nem csak egy olyan út, amelyet mások raktak elénk. Trükkös játék ez, de ha belejön az ember, nem olyan nehéz, mint amilyennek elsőre hangzik.

A délután ismét lementünk a partra és megismételtük a tegnapi fürdőzésünket, de most még Andi egyik tanítványa is velünk volt, egy kissrác, és rajta kívül még egy fekete-barna kiskutya is hozzánk csapódott az egyik udvarból útközben. Velük nagy fürdőzést csaptunk, volt olyan, hogy Andi, a gyerek, Zita és a két kutya bent voltak a csónakba, ezt már nem is bírta az evező és szépen kettétört.

Aztán a parton folyt tovább a balhé, Andi jógázott, a gyerek meg a kutyát kergette és temette be szegényt homokkal, amikor sikerült neki elkapnia. Szegény kis eb, még annyira sem szerette a vizet, mint Andiék kutyája, nézzétek meg, hát nem olyan fejet vág, mint aki azt mondja, hogy „Bármit megteszek nektek, csak a vízbe ne kelljen visszamenni!” :)

Andi hűtője tele volt mindenféle „organic”, meg „bio” ételekkel, így ettünk nála reggelente Oat Porridge-t mindenféle magokkal, mazsolával és csokoládéval teleszórva. Ez, ha jól sejtem, magyarul zabkását jelent. Másnap este is kimentünk, de ekkor már nem indiait enni, hanem ABC-t. Ez egy rövidítés, de sajnos már elfelejtettem a teljes, hosszabb verziót. A lényeg, hogy ledarálnak egy géppel egy nagy tömb jeget, tányérokba, vagy ha elvitelre kérjük, zacskókba szórják ezt a jégkását, és leöntik különböző színű és ízű, leginkább édes levekkel, aztán rádobnak még jónéhány nagyon bizarr cuccot, mindenféle furcsa színű és állagú zselés anyagot, babot, kukoricát és egy halikrához hasonlító félig átlátszó katyvaszt. Hogy jöttünk ahhoz, hogy ilyen bizarr dolgot együnk? Andi úgy áradozott az ABC-ről, hogy az valami őrület, hallanotok kellett volna, teljesen odáig volt érte. Hát elmentünk és rendeltünk egy kört az egész családnak, még a kutyának is járt egy adag, akinek sajnos azóta már elfelejtettem a nevét. Az egyik videóban azt hiszem benne van, de most csak ezért nem nézem végig őket, mert akkor sose érnék e fejezet végére.

Pangkor – Kuala Lumpur

A Pangkorból Kuala Lumpurba való 215km-es kerékpározásunkról meglepően keveset fogok mesélni. Ugyanis megint nincs mit. Mentünk a végtelen országúton és közben nem nagyon történt semmi. Persze részletezhetném, hogy elköszöntünk Andi-éktől és felszálltunk Ferire, de minek. Első nap 100km-t nyomtunk, délután csak egy rövid sziesztát toltunk, vödröszuhany és ebéd az volt, de naplóírás már nem fért bele. Így is ránksötétedett az úton, igaz gyönyörű naplementénk volt, de a rá következő sötétségben úgy döntöttünk, nem érdemes tovább tekeregnünk. Este egy Sunkai Besar nevű településen béreltünk ki egy apró kis szállodaszobát, amiben az volt a jó, hogy wifi is járt hozzá, igaz csigalassú, de a bejegyzésekhez és ahhoz a 4-5MB-nyi képhez, ami bennük van, elég volt. Este kisétáltunk egy közeli kis utcai étterembe, itt végre megbizonyosodhattam róla, hogy az én Zitám valóban egy boszorkány! :) A szoknyája alól egy nagy, bolyhos, szőrös fekete pamacs, egy farok lógott ki. Ez csak varázslat lehet! Vagy egy fekete macska fészkelte be magát a szoknyája és a széke alá, és a fekete cica farkát látjuk.

Másnap végre legalább egy pár kilométert tudtunk a főúttal párhuzamosan egy alsóbbrendű úton haladni, és ez valamennyire emlékezetes volt. Ahol visszakanyarodtunk derékszögben balra a főút felé, ott találtunk egy nagyon szép pálmaligetet egy lagúna felett, és a túloldalt pedig egy nagyon jó kis étkezdét találtunk, ahol egy-egy adag finom zöldséges tésztát ettünk miközben az ott ülőktől sok új maláj szót megtanultunk, mindkét fél nem kis örömére. :) Aztán kiértünk a nagy útra, ahol nem volt más, csak aszfalt, autó, meg végtelen sok olajpálmaerdő körülöttünk, és ahogy egy felüljáróról láthattuk: ameddig a szem ellát! Éljen a fejlett ipari társadalom, vesszen a természet és a diverzitás! Szieszta alatt Zita megnézte a Narnia Krónikája egyik epizódját a kisvendéglő tévéjén, én pedig irkáltam vagy szerkesztettem valamit a blogra, aztán hajtottuk tovább a lovakat.

Este, miközben újabb tankolást tartottunk egy indiai utcai étkezdében tojásos-hagymás rutiból, sajnos szépen ránksötétedett. Pedig ekkor még közel 40km volt hátra a Kuala Lumpur-i címünkhöz. Szerencsére ennek több mint a felét egy autópályán töltöttük, vagyis az autópálya mellett egy elkülönített sávban, amely szintén alagutakban és felüljárókon haladt, szépen kitáblázva kerülgette a kereszteződéseket és az autópálya menti benzinkutakat. Ez a sáv csak a motorosoké és a miénk volt! Hát ilyenek is vannak itt Malajziában. :) Persze ilyet csak itt Kuala Lumpurban láttunk a városba be- és kivezető autópályák mentén. A tegnapi 100km-re ezen a napon még rátoltunk 115km-t. Este fél 10-kor érkeztünk meg Meng-hez, de ez már egy következő történet lesz! ;)

Mit szóltok, három napja zsinórban írok, ezalatt 11 napot sikerült lefednem az útinaplóban. Remélem ez a széria most sokáig fog tartani. Ezeket a részeket most mind a publikálás napján írtam, sok-sok héttel a történtek után.

Ipohból 2013. május 13-én indultunk el, 86, 6, 100 és 115 kilométereket tekertünk ezen a négy napon, 16-án érkeztünk meg KL-be.

Politika és ökológia

A dzsungeltúrát követő nap reggelén összepakoltuk a cuccainkat a Daniel’s Lodge-ban, és elindultunk lefelé Tana Ratah-ból. Erről az útról azt mondták nekünk a helyiek, hogy sokkal rosszabb, mint az új út, ahol feljöttünk, mert keskenyebb, rosszabb minőségű és tele van nagy dög teherautókkal. Ugyanakkor olvastam egy beszámolót a Crazy Guy on a Bike-on, nem is olyan régről, ahol a fickó azt írta, Yunnan óta ez a szakasz volt a legszebb, legélvezetesebb lefeléje. Hát most akkor mi van? :) Mentünk, és kiderítettük! Kezdetben csak élveztük a kanyarokat, a bedőlést, és hogy nem kell tekerni, hanem gurul magától a gép. Tényleg jó volt, de semmi különös. Megálltunk egy teaültetvény felett fényképezni, aztán pedig a víztározó előtti falu főút felöli boltsorának egyik éttermében enni. Finom kínai tésztát ettünk jeges teával, közben az étterem előtti teraszon beszélgető-veszekedő emberekkel is szóba elegyedtünk. Megkérdeztem, min megy annyira a vita – hát persze hogy a politikán ment, ahogy sejtettem, hiszen előző nap volt választás. Az ősz úr szemben a most leváltott területi vezetőjük volt, tehát valami fejes, akinek ezzel a választásokkal most leáldozott. Ők ezen „szomorkodtak”, de nem úgy, ahogy vártam. Nem voltak se mérgesek, se elkeseredettek, azt mondták, most már ez van, és remélik, hogy az új vezetés is olyan jó lesz, mint amilyen a barátjuk volt, mert ő nagyon sokat tett a régióért. És különben is, csak az a lényeg, hogy békesség van és mindenki békességben él egymással, maláj, kínai, indiai. Ez mind szépen hangzott és így testközelből nem is tűnt olyan büdösnek a politika, a bácsiról tényleg el tudtam ezek alapján képzelni hogy egy normális ember. Lehet, hogy mégis vannak „jó politikusok?” :) Bár mostanában már azt is olvasom, hogy igazából van egy még a nagyvállalatoknál is nagyobb háttérhatalom, és a politikusok valójában csak bábok mind, de olyan bábok, akik ezt nem is tudják magukról, hogy jól és lelkesen végezzék a dolgukat. Innen nézve megint nem létezik jó politikus. :) A fene rúgja meg az egészet, mi csak guruljunk most tovább, elvégre ma még tekerni sem kell hozzá, az első 50 kilométer majdhogynem tiszta lejtő! :)

A víztározónál egy érdekes jelenetnek lettünk szemtanúi:

Olvastam, hogy komoly ökológiai gondok vannak itt fenn a Cameron Highlands-en, és ennek most kicsit szemtanúi is lehettünk. Azokban a meredek hegyoldalakban, ahol alig száz éve még mindenütt egybefüggő, sűrű dzsungel volt, ott nem marad „büntetlenül” az, hogy az ember ennek az őserdőnek a helyére, utakat, településeket, ponyvasátrakat (epertermesztés) és rizsföldeket „épít”, vagyis letarolja a természetes növénytakarót és valami olyat rak a helyére, amely annak szerepét képtelen ellátni. Pl. akkor, amikor jön egy nagyobb eső. Az a dzsungelnek meg sem árt, felszívja mint egy szivacs és kész. Viszont ahol nincs dzsungel, ott az eső szétmossa a talajt, és rohadtul nem érdekli, hogy ház, út, vagy ültetvények vannak rajta, megy minden lefelé a hegyről. A talaj is, ami mint ugye tudjuk, nem csak fekete föld, hanem ugyanolyan összetett, hosszú évek alatt létrejött dolog, mint a földfelszín felett lévő történet. Ha pedig van útközben egy mesterséges víztározó, akkor az gyönyörűen feltöltődik, és a videón az látható, hogy erre micsoda nagyszerű megoldás talált ki az ember: egy uszályon egy markoló pakolja az iszapot a mederből egy csőrendszerbe, amin letolják az egészet a tó alá. Közben a markoló még evez is a markolójával, hogy haladjon!

De hogy pozitív dolgot is mutassak, pár kilométerrel később megfigyelhettük, hogy hogyan építenek félig természetes „zöld” támfalat az útnak. A meredek földfalba ötszög alakú rácsokat és betonvasakat toltak be, és a végén valahogy elérték, hogy közel vízszintes falon megmaradjon egy zöld növényréteg. Amit a képen láttok jobb oldalt, az ez, az egész építve van, és valószínűleg ki van találva úgy, hogy meg is maradjon és megtartsa a hegyet és az utat az erózió általi leszakadástól. Vagy ez, vagy a betonfal, de az kicsit több energiába és nyersanyagba telik (cement, sóder, még több betonvas).

Az eredeti emberek és a köpőcsövük

Ahogy haladtunk lefelé, úgy zárt egyre inkább közre minket a dzsungel. Ezt megtehette, mert nem akkora széles sztrádán haladtunk, mint jövet, hanem egy keskenyebb úton. Az út „rossz minősége” annyiban merült ki, hogy néhol volt egy-két kisebb kátyú vagy a vízátfolyások által odahordott homok, de összességében az út nagyon rendben volt és biztonságban éreztük rajta magunkat. A forgalom az igaz, hogy nagyobb volt, mint fölfelé jövet, de még mindig elhanyagolható – volt, hogy percekig csak miénk volt az út és sehol senki nem volt körülöttünk, csak a dzsungel. Nagyon élveztük ezt, néha felnéztünk és láttuk, micsoda hatalmas fák alatt gurulunk, nagy élmény volt az egész downhill. Egy helyen elővettük a régi Canon-t, és szigszalaggal rögzítettük az egyik táblához, majd időzítővel csináltunk néhány képet magunkról, az útról és a minket körülvevő dzsungelről. Sajnos a kép nem lett tökéletesen éles, és van egy másik hiba is benne, mármint a témában, kíváncsi vagyok, hogy megtaláljátok-e! :)

Egy helyen az út mentén kisebb tisztást fedeztünk fel, rajta néhány emberrel. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy épp jelenet van, egy sötét bőrű, félmeztelen ember egy hosszú köpőcsővel egy táblára céloz. Ahogy megálltunk, a csövet felénk tartotta, mire mi feltettük a kezeinket, és kértük, hogy ne lőjön, odaadjuk a bringáinkat és mindenünket. Erre a „bennszülött” emberünk segédje (vagy talán „menedzsere”) válaszolt: nem kell a ronda bringátok! :) Ekkor már persze mindenki nevetett, de mi gyorsan leszálltunk a bringákról, mert a köpőcsővet egy nagydarab nyugati fehérember vette a kezébe, ezért úgy gondoltuk, hogy jobb, ha eltűnünk a céltábla közeléből. Ami egyébként egy kis tábla volt, rajta egy maci kifeszítve.

Innentől persze egyértelmű volt, hogy miről van szó, nem az itt őshonos „original people”, vagy ahogy néhány helyitől hallottuk, az „aboriginals” gyakorlatozik, hanem élményt adnak el az erre járó turistáknak.

Azt, hogy kiféle, miféle az emberünk, nem is sikerült megtudni tőlük. Viszont kicsivel lejjebb elgurultunk több „aboriginal” falu mellett is, az egyik egészen az út szélén volt, itt egy buszos turistacsoport egyik spanyol tagjában sikerült felfedeznem Bander szinte tökéletes hasonmását, még nevetni is pont úgy nevetett, ezért le is fényképezkedtem vele. A srác nem 2 méter 30 centi, csak én ülök a biciklim ülésének peremén, ezért tűnök annyival alacsonyabbnak. Bander pedig az a srác, aki a Grossglocknerre bringáztunk, és egy másik évben pedig Athénig, miközben ő Montenegróban, a Durmitorban titokzokniban próbálta megmászni a hófödte Bobotov Kuk-ot. :)

Egy következő falunál lent az útról próbáltam a peremre összegyűlt gyerekeket lefényképezni, de előtte, mintegy engedélykérés képpen a magasba lengettem a kamerát. Erre a gyerekek kétharmada sikítva-nevetve elszaladt. :) Egy kanyarral odébb megtaláltuk a falu feljáratát is, egy gyönyörű kis utcácskát. Gondoltunk egyet, és felkanyarodtunk rá, hát érdemes volt. Persze nem így képzeltem el egy „aboriginal falut” előzőleg, de azért mindenképpen nagy élmény volt, még így lerobbant autókkal, robogókkal, választási plakátokkal együtt is. Az emberek itt tényleg mások voltak kicsit, először egy nejlon lepkefogó hálóval és a kisgyermekével lévő hölgy köszöntött minket, aztán pedig szétnéztünk a szinte kizárólag cölöpre épült, egyszerű házakból álló faluban. Ami vicces volt, hogy ők itt Malajziában meg vannak különböztetve, ki vannak táblázva, mint „eredeti emberek”, de ha elmegy az ember két országgal odébb Laoszba, ott a városokon kívül mindenfelé csak olyan emberekkel találkozik, akik ennél még sokkal „eredetibben”, természetközelibb módon élnek. Csak ők nincsenek kitáblázva és nem említi őket sem az útikönyv, sem a prospektusok, hogy ők az „eredeti emberek”. De ez legalább azt jelenti, hogy a malajziai modern társadalom tudja magáról, hogy mennyire eltávolodott a természetestől…(?)

Pár kilométerrel lejjebb, az egyik kanyarban egy óriási vízesés tárult elénk, hezitálás nélkül megálltunk, letámasztottuk a bringákat és közelebb mentünk. A vízben egy család játszott, egy nagyobb srác és apró gyerekek élvezték, ahogy lejjebb sodorja őket az ár.

Visszafelé sétálva a bringákhoz egy kedves család állított meg minket és faggatott ki az utunkról egész részletesen. Jó volt velük beszélgetni, mert még viccelődtünk is, így nagyon jókedvűen indultunk tovább.

Ipoh és környéke, Kellie’s szellemei

A vízesés után hamarosan kilaposodott a táj és kiértünk a főútra, végetért a nagy lefelé. Mielőtt még nekiláttunk volna az utolsó 50 kilométernek vissza Ipohba, megálltunk egy helyen enni, ahol már távolról láttuk, sőt szagoltuk, hogy valami jót sütnek. Satay Ayam-ot ettünk, vagyis apró pálcikáka felszúrt csirkedarabokat faszénen megpirítva, kockára vágott, összefőtt rizzsel, amelyeket, ahogy a húst is, a pálcikákra felszúrva bele tudtunk mártogatni egy barnás-vöröses „peanut-souce”-ba, vagyis egy nagyon finom, mogyorós szószba. Az egész valami isteni, és nagyon-nagyon szerettük, később még többször ettünk az országban.

Hazafelé találkoztunk egy bringás párossal, egy testvérpárral, ahol az egyikük fogyatékos volt, de annyira nem, hogy ne tudjon kerékpározni. Az öccse minden évben elkíséri és együtt elkerékpároznak valahová Malajzia északi részébe. Ez milyen jó dolog már, otthon talán még a törvény is bekényszerítené a társadalom mellett az ilyen embereket az intézetekbe, itt meg így kerékpártúrázhatnak, persze ehhez egy ilyen jófej tesó is kell. Mivel ők valamemmyit még időztek az út szélén, és azt mondták, minden rendben van, mi meg siettünk, hogy még megérkezzünk Ipohba sötétedés előtt, sajnos el kellett, hogy búcsúzzunk tőlük, mert tepertünk tovább. Végül nem úsztuk meg a sötétet, cserébe viszont gyönyörű naplementénk volt.

Ipohban ezután még négy napot ejtőztünk, először azt hittük újra be fog gyulladni a fogam, de aztán nem és azóta sem. Aztán egy Frank&Franka nevű német párosra vártunk, hogy ne csak elrejtsük, hanem egy közös vacsora és beszélgetés keretében át is adjuk nekik Aldrian lakáskulcsát, aki egyébként mindez idő alatt KL-ben dolgozott, sőt még azt ezt követő héten is, amikor Frankáék laktak a lakásában utánunk. Őróluk egyébként már hallottunk, a miénkhez nagyon hasonló úton járnak kerékpárral, és ha jól emlékszem a pamíri Katy és Anthony találkoztak velük Közép-Ázsiában és meséltek is róluk. Az angol páros egyébként azóta megjárta Dél-Amerikát is, és hazaértek, Katy-nek pedig megkérte a kezét Anthony. :) Frankáékkal végül nem sikerült találkoznunk, mert nem akartunk tovább várni rájukat, hisz úgy számoltuk, hogy majd Balin amúgy is össze tudunk majd velük futni később.

Ipohban ezeken a napokon nagyokat pihentünk és jókat ettünk, valamint befejeztem néhány fontos és határidős cikket. Utolsó nap viszont kimentünk a várost és környékét is megnézni. Ekkor megnéztünk egy óratornyot, aminek az a nevezetessége, hogy körben rá vannak festve a történelem nagy alakjai. Mielőtt tovább olvasnátok, esetleg próbáljátok kitalálni, ki hiányzik a képről, ki lett kitörölve, és miért? Na, ha nem ment, elárulom, persze mi is az útikönyvtől tudjuk csak: mivel a muszlim vallás szabályai szerint az alakábrázolás már bálványimádásnak minősül, ezért Mohamed alakja le van radírozva a toronyról. :)

Aztán eltekertünk egészen messze is Ipohtól, egy 55km-es karikát tettünk délre, hogy meglátogassuk a Kellie’s Castle nevű helyet, ami valami balszerencsés fickó kastélya volt, aki mikor liftet ment vásárolni a házához Angliába, elhalálozott. De a kastélynak és a hozzá tartozó birtoknak amúgy is kaputt lett volna, mert ekkor már el voltak adósodva, ugyanis a gyarmati ültetvények nem jövedelmeztek úgy ahogy az kellett volna, a házasság utáni hozományhoz pedig még kellett pár év, de ezt nem sikerült banki hitelekkel áthidalni. Így az egész birtok odalett Kellie-vel együtt, és ma már csak turistalátványosság, amely arról is lett nevezetes, hogy itt állítólag „rengeteg szellemet regisztráltak”. :) Ezen persze én csak mosolygok, mert szerintem a sok szellem csak a helyiek képzeletvilágát tükrözi, vagy az üzemeltetők üzleti érzékét. Tény, hogy a hely nagyon népszerű a helyiek körében, ottlétünkkor több esküvői fotózással is találkoztunk.

Másnap pedig elindultunk Pangkor szigete felé… :)

Ez a történet a 2013. május 8-tól 12-ig tartó időszakot fedi le, amely alatt 115, 10, 10, 11 és 55 kilométereket tekertünk.

Miután betankoltunk fokhagymás rutiból, nekiláttunk az aznapi adagnak, ami nem volt sok, de azt is sejtettük, hogy ez a kevés nem lesz könnyű. Ez már csak abból is látszott, hogy egy meredek lefelén kezdtünk a tekeréssel, amit aztán, ahogyan azt vártuk, ugyanilyen meredek felfelé követett. Ez már végképp sok lett volna előző nap este – konstatáltuk, hogy jól döntöttünk, amikor megálltunk. A fölfelé kemény volt, hiába csak néhány kilométer volt az egész. Útközben láttunk egy gyönyörű sast a völgyünk felett körözni, aztán pedig, amikor megérkeztünk végre az emelkedő tetejére – ami tényleg a teteje volt, mert előtte már néhányszor azt hittük, hogy a következő hajtűkanyar után vége – Zita nagy örömére árusok sorát találtuk ott, akik ráadásul még epret is árultak. Zitának kijárt már a jutalom, feljött velem 1500 méterre tűző napsütésben és esőben, másfél napon át, ráadásul a végén még ezt a hullámvasutat is ki kellett állnia. Nagy örömmel felfalt egy egész doboz epret, majd gurultunk tovább, mert már nagyon vártuk a tegnap este az útikönyvből kinézett pillangófarmot, ami a GPS szerint már csak egy kanyarra volt tőlünk.

A pillangófarmon

Valóban, egy nagy balkanyarban megpillantottuk a pillangófarm bejáratát. Leláncoltuk a bringákat, magunkhoz vettük a fényképezőgépeket, és a jegyvásárlást követően nagy kiváncsisággal bementünk. Persze az ilyen helyen szokásos zsilipes-függönyös rendszeren keresztül tudtunk besétálni az állatok közé, hogy azok nehogy ki tudjanak szökni.

Bent mindenütt lepkéket láttunk, a tető hálóján, a rengeteg virágon, de még a lábunk alatt a földön is. Köztük mászkálhattunk szabadon és annyi makro fotót készíthettünk róluk, amennyit csak akartunk. Ennek mi eleget is tettünk, sőt még videókat is készítettünk.

Az új Canon fényképezőt használtuk leginkább a fényképezéshez, és meglepett minket a közeli fényképek minősége. Ez a kis fényképező (Ami egyébként nem volt 50 ezer forint és a naptárbevételekből vettük!) olyat is lát, amit mi az emberi szemünkkel már nem és mindezt nem csak állóképeken, hanem videón is képes rögzíteni.

A pillangók mellett mindenféle kígyók, teknősök és gyíkok is voltak, persze őket külön elzárták, a teknősök egy elkülönített részen, ahonnan nem tudtak kimászni, a többiek pedig terráriumban. Az egyik ilyen üvegkalitkában voltak az én nagy kedvenceim, a „Horned Tree Lizards”-ok, vagyis a „szarvas fa gyíkok”, persze a magyar tükörfordítás hülyén hangzik és nekem most nincs netem Wikipédiával, hogy utánanézzek az igazi nevüknek. Ezek a kis állatok úgy feküdtek egymáson, hogy az kész kabaré volt. Mozdulatlanul voltak, mindenféle csuda pózokban leginkább egymáson és egymást átkarolva, miközben azért figyeltek ki az amúgy igen mókás „figyellek ám Téged!” tekintettel a fejükből, és csak nagy ritkán mozdultak meg, akkor viszont az előző mozdulatlan tétlenséghez képest meglepő gyorsasággal, de akkor is csak rövid ideig, aztán újra megdermedtek. És ami még nagyon érdekes volt nekem, hogy ez a pár másodperces mozgás mind egyszerre ment végbe közöttük. Tehát amikor mozdulatlanok voltak, akkor mind meg sem moccantak, amikor pedig mozogtak, akkor mind egyszerre, de csak pár másodpercig. Sok időt eltöltöttem az ő fényképezésükkel, mert nagyon mókásnak találtam az ábrázatukat, és persze egyben nagyon érdekesnek is, nézzétek milyen tüskéik vannak a szemöldöküknél, a hátuknál, és az egész testük tiszta tüske, miközben még hámlanak, vedlenek is. Elképesztő kis lényeg, igazi törpesárkányok! :)

Fényképezőgép mizéria

A pillangófarmtól áttekertünk Bringchang központjába, ez az a falu, ami a Tanah Rata előtti hágót is képezi, és innen már tényleg csak néhány kilométer a cél, Tanah Rata, ahol olcsó szállás van. Mivel másnap innen indulva terveztünk túrázni, ezért itt is bekérdeztünk néhány hotelbe, de az árakat hallva hamar lemondtunk arról, hogy itt maradjunk. Helyette lefordultunk a főútról és kb. egy kilométer kitérővel meglátogattunk egy buddhista templomot. Ekkor történt egy kis baleset, az új Canon fényképezőgép a még Vietnamban vásárolt piros tokjában egy fekvőrendőrön áthajtva kirepült az oldalsó táskámból, és az aszfalton huppant. Fél métert sem esett, ezért ekkor meg se néztem, hogy rendben van-e, gondoltam, hogy biztosan. Aztán a templomnál memóriakártyát kellett benne cserélni, mert az megtelt pillangókkal. Kivettem a félig üres SD-t a régi kis Canonból, és beletettem ebbe. Nem kapcsolt be, nem jelent meg semmi az LCD-n és az objektívet nem bírta rendesen kinyitni. Nem akartam elhinni, hogy lehettem ilyen szerencsétlen, máris tönkretettem ezt az új fényképezőt. Mérhetetlenül szomorú és dühös lettem magamra, de az egészet még nem akartam elhinni és elfogadni. Próbálkoztam a nálunk lévő összes AA-s aksival, de hiába, nem az elemmel volt baj. Különben is ha csak az lett volna, kiírta volna ahogy szokta, most viszont csak megpróbálja kinyitni az objektívet, aztán annyi, se hibaüzenet, se semmi. Mivel a nászajándékba kapott Panasonic fényképezőgép aksija lemerült, ezért nem maradt más, mint hogy a régi Canon-t használni tovább – még jó hogy elhoztam, különben most totál meg lennénk lőve működő fényképezőgép híján. Pláne, hogy a Panasonicnak nagyon bután még a töltőjét sem hoztam fel a Cameronra, mondván, hogy a két feltöltött aksival kihúzzuk ezt a 2-3 napot. Hát nem, főleg hogy az egyik aksi fel sem volt töltve. A templom maga nem volt nagy szám, főleg, hogy félig letargiában sétáltuk végig, de azért ez a falfestményt elég meredeknek találtuk a hasából kibújó emberkével.

Tanah Ratában a Daniel’s lodge-ban szálltunk meg, itt kaptunk egy tetőtéri kis szobát 30 ringgit-ért. Ennél a tömegszállásos matraclágeres dormitory sem lett volna sokkal olcsóbb (kettőnkre 24 ringgit), ezért úgy döntöttünk, megér nekünk még 6 ringgit-et, hogy van egy kis zárható szobánk és „privacy”-nk. Ezen a helyen találkoztunk Péterrel, egy magyar származású, de a születése óta Németországban élő sráccal és a barátnőjével, valamint ha jól emlékszem egy velük együtt utazó holland párossal. Így hatos fogatban sokat lógtunk együtt és két este is elmentünk a helyi indiai éttermek ízeit kipróbálni. A holland páros sem volt gyenge, volt egy olyan sztorijuk, ami szerint az utazás alatt kis híján mindenüket elvesztették, ugyanis (ha jól emlékszem Kambodzsában) egy elektromos zárlatnak köszönhetően leégett a kunyhójuk, benne majdnem az összes holmijukkal. Szerencsére a pénzük, a bankkártyájuk és az útlevelük náluk volt ekkor és ők távol a kunyhóktól, így már csak kívülről nézték végig, ahogy odavész az iPhone meg a hátizsák és benne minden. Biztosításuk is volt, így a vége tényleg nem olyan drámai, és kérdeztem őket, hogy a veszteségen és a drámán túl éreztek-e egyfajta felszabadulást, hogy „Na jól van, ez történt, most legalább nem kell többet cipelnem és aggódnom azért a sok mindenért. Nincs többé, elégett, ennyi! Most már csak ez az övtáska van, hoppá, milyen könnyű vagyok!” :) – és arról számoltak be, hogy igen, bizony volt ilyen, abszolút volt, de azért nem ez volt a legerősebb érzésük a dologgal kapcsolatban.

Péter pedig nagyon jó fej volt, tök jól beszélt és értett magyarul, ami szerintem nagyon derék dolog tőle! Nagy lelkesedéssel hallgatták a történeteinket és mi örömmel meséltünk, hát még amikor megkönnyebbültünk a Canon fényképezőgépünket illetően. Hát tudjátok meg, mekkora balga voltam: A kisöreg Canonban lévő SD-kártya bootolható volt, igaz, ez a funkciója az öreg kamerában sose működött, úgy kellett „kézzel” firmware-t frissíteni vele mindig, de az új Canonban ez nem így működött, ő valamiért azonnal megpróbált az SD-kártyán lévő szoftverről bootolni. Csakhogy az a szoftver nem ahhoz a kamerához való volt, hanem igaz azonos szériájú (Powershot), de egy jó 4-5 évvel öregebb modellhez. És ez már elég volt ahhoz, hogy a régi szoftver elinduljon rajta és persze hibásan, megakassza a fényképezőgépet. Erre akkor jöttünk rá, amikor az SD-kártyát kivéve belőle teljesen hibátlanul felbootolt a gép, kinyilt az objektív, működött az LCD kijelző… Hogy én mekkora nagy marha voltam! De legalább működik, leejtettem, rossz szoftvert töltöttem bele, de még így sem sikerült elrontani! Hála az égnek! Megérdemlem én ezt a kamerát ezek után? Nem… :) Ezért ezt leginkább Zita használja és úgy vigyázunk rá azóta, mint a szemünk fényére.

Péterék egyébként következő nap, amikor mi Zitával túrázni mentünk, egy befizetett, szervezett, részben dzsippes, részben gyalogos túrán vettek részt, amelynek célja a híres Rafflesia virág egyik példányának felkutatása volt. Ez állítólag a világ legnagyobb virágja, és itt az egyik helyi nevezetesség. Nekünk ez most sajnos kimaradt, mert a teljes napos program többe került volna, mint az egész Cameron-i kitérőnk, ráadásul azt sem tudták volna garantálni, hogy a végén valóban találunk és látunk egy ilyen virágot. Persze Péterék szerencsével jártak, de az idegenvezetőjük állítólag őrült tempót diktált a dzsungelben, így az élmény rövid és tömör maradt és leginkább csak a virágra terjedt ki és nem az egész napra. Ezért másnap ők is elindultak arra a túrára, amit mi csináltunk aznap, amikor ők Rafflesiáztak. Ezt a kitérőt csak ezért tettem ide, hogy tudjátok – bár mi nem láttuk – de itt is lakik a Rafflesia óriásvirág, ha tudjátok és szeretnétek, nézzétek meg! ;)

A dzsungeltúra

Tana Ratah-ba átmenni csak fél nap volt pillangófarmostul, így délután ki tudtuk pihenni a feljövetel fáradalmait. Másnap frissült erővel vágtunk neki a gyalogtúránknak, ami először a Tana Ratah-i buszállomásra vitt, ahol kiderült, hogy nincs busz, vagy nem innen indul, vagy csak később. Ez eleve túl zavaros volt nekünk, ezért le is mondtunk a buszozásról, helyette inkább stoppolni kezdtünk. Hamar egy kisteherautó platóján találtuk magunkat, pénzt nem kért érte a sofőr (megkérdeztük előre az iráni lecke után!), és gyorsan felrepített minket Brinchang-ba, ahol hamarosan megtaláltuk a főútról leágazó Trail 1-es turistaösvényt. Ami kezdetben persze egy még autóval is járható szélesebb utacska volt, házak és műanyagmulccsel letakart salátaföldek között. Ez ott változott meg, ahol megpillantottunk egy hatalmas, lapos kerek víztározót a földbe építve. Minek ugye torony, amikor elég csak a hegyoldalba építeni az ilyet, hogy legyen megfelelő magasság és a vele járó víznyomás… Ennek a túloldalán pár vezetéken átmászva folytathattuk, de immáron végre egy apró kis ösvényen, ami a sűrű dzsungel belsejében vezetett felfelé minket a hegyre.

Kitűztük, hogy feljutunk a Gunung Brinchang nevű hegy tetejére, és ehhez ezt a „Jungle Trail”-t néztük ki. Ez egy igazi élmény volt, az ösvény a nevéhez illően tartotta a hozzá fűzött reményeket, gyönyörű sűrű erdőben jártunk, olyan növények és hangok között, amelyeket eddig nem láttunk és nem hallottunk. Lassan haladtunk, sokszor megálltunk és sokat fényképeztünk (a Panasonichoz kaptunk kölcsön töltőt az egyik vendégtől a szállóban), és nagyon élveztük az egészet mind a ketten Zitával. Ja, és ő sajnos SPD cipőben kellett, hogy jöjjön, mert induláskor elkövettem egy hibát. Ügyesen bepakoltam a saját futócipőmet, de arról megfeledkeztem, hogy Zita túracipője is nálam van… Így végül az lent maradt Ipohban, és Zita kénytelen volt az SPD cipőjében elindulni erre a túrára, ami egyébként nem volt olyan nagy gond, mert leginkább sáros, vizes terepen jártunk, tehát nem kopogott vele annyit se aszfalton, se sziklákon, igaz arra vigyázni kellett, hogy a fémstopli meg ne csússzon a fáknak a gyökerein. Mert ezeken sokat kellett lépkednünk, sokszor nagyon meredek, kapaszkodós mászások voltak, de ez csak hozzátett az élményhez.

Láttunk egy már-már ijesztő, és mindenképpen kissé misztikus jelenséget a dzsungelben. Egész mély csend volt, ezért mi is észrevétlenül suttogni kezdtünk egymás között Zitával, amikor tőlünk kb. 10 méterre az amúgy teljesen mozdulatlan dzsungelben egy levél egész gyorsan himbálódzott jobbra-balra. Miközben minden más teljesen csöndben és mozdulatlan nyugalomban volt! :o

Később ugyanezt testközelből is szemügyre vehettük, és most már bánom, hogy nem állítottam le a növényt a mozgásában, hogy megfigyeljem, mi történik. Lehet kiderült volna, hogy egy óriás húsevő növény, amely mérgében azonnal egyben lenyelt volna!? :) Valószínűbb, hogy már kisebb légmozgásra is beleng és aztán lengésben marad sokáig, mert ez valamiért jó neki.

Nem csak az apró növények és virágok létét és fotózását élveztük, hanem úgy egészben a dzsungelét is. Ahogy feljebb értünk, az egész hely ködbe burkolódzott és így még érdekesebb volt az élmény. Sok helyen a fejünk felett lévő fákat teljesen beborította a moha és az ágaik egymásba gabalyodva kész tetőt alkottak felettünk. 360 fokban körbevett minket a sűrű, érintetlen, eredeti természet, minden irányból. Ez fantasztikus érzés volt, amit most nehéz szavakba öntemen. Nagyon jó volt ott sétálni. Még akkor is, amikor a végén már kicsit megfáradtunk, és azt hittük, hogy már hamarosan felérünk, de még nem. Volt, hogy sokat kellett tanakodnunk, hogy az előttünk lévő mocsaras területen hogyan ugráljunk-másszunk át, és volt, hogy egész hosszan, több tíz métert másztunk közel függőleges, meredek hegyoldalban, ahol csak a koszos, földes gyökerekben tudtunk kapaszkodni.

Zitával megjegyeztük, hogy már megint nagy bolondok vagyunk, mert tegnapelőtt még lent voltunk tengerszint környékén a nagy kényelemben, ahol Aldrian vendégszeretetének köszönhetően annyit maradhattunk volna, amennyit csak akarunk, de mi feljöttünk ide, először bringával 1500 méter magasra, aztán most gyalog tovább fel 2000 méterre, át ezen az őrületes dzsungelen. A csúcs, amit kinéztünk, a Gunung Brinchang ha jól emlékszem 2031 méter magas, és tévesen a Wikitravel valahol Malajzia legmagasabb csúcsaként emlegeti, ami nem igaz, csak majdnem. Az is itt van a közelben, de pár száz méterrel magasabb, mint a mi csúcsunk.

Fölfelé az út egyébként jelölve volt, és az is, hogy hol nem szabad róla letérni. Előbbit kis piros fára szerelt prizmák jelezték (gondolom, hogy sűrű ködben is látszódjanak), a veszélyes letérőknél pedig ki volt feszítve egy kis szalag, rajta szöveggel, hogy ne erre, ez az út nem vezet fel!

Egyszer aztán kiérkeztünk egy kerítés tövébe, és itt véget is ért a csoda – milyen jó, hogy most sem siettünk! Persze az élmények még nem értek véget, hiszen csak a csúcsra értünk még fel. Odafent köd volt, ezért a kilátóba fel sem mentünk, nem lett volna értelme. A fedett pihenőhelyen megettük a csomagolt ebédünket és felöltöztünk, mert közben elkezdett szemerkélni az eső. Zita a kis cekkerét is berakta az esőkabát elé, és mivel ezt a hasához rakta, úgy nézett ki, mintha várandós lenne. Ezen jót szórakoztunk és le is fotóztam ahogy így várandósan stoppol a már lefelé vezető kis műúton. Persze sok autó nem volt és nem is akartunk volna nagyon autóra szállni, mert aszfaltsáv ide vagy oda, azért még mindig gyönyörű volt körülöttünk a környezet.

Pár perc séta után megérkeztünk a várva várt „Mossy Forest”-hez, ami nem volt más, mint egy kiépített sétány a dzsungel egy részén. Itt kényelmesen sétálhattunk pár méterrel a felszín felett, lépcsőkön és korlátok közt, a lábunkat és a kezünket nem „összepiszkolva” a természettel. Persze ez más élmény volt, de azoknak az embereknek, akik járművel jönnek fel ide és nem mernek vagy akarnak gyalogtúrázni a dzsungelben, nekik egy jó lehetőség ez a sétány. Amit annak ellenére, hogy nagyon hasonló dzsungelben jöttünk fel egész idáig, mi is végigjártunk. A „mossy” annyit jelent „mohás”, és szó mi szó, tényleg talán itt még egy kicsit több moha is volt, mint fölfelé jövet, talán azért, mert itt még több a pára, hisz egy elég kitett gerinc mentén haladtunk, ami egyébként két megyének a határán húzódott, ezt még táblák is jelezték.

Visszaérve a főútra a sétányon lévő csoport sofőrje nagyon kedvesen, kérdés, kérés nélkül szóba elegyedett velünk és megmutatta az útkanyar melletti avarban bújó kis kancsókat. Ő egy húsevő növény valóban, nem vicceltem, csak túloztam az előbb, vannak ilyenek. Valamelyik nagyszerű természetfilmben egy ilyennek az aljára még kamerát is raktak, ha jól emlékszem, úgy működik az egész, hogy valahogy odacsalja a rovarokat, amelyek a kancsó aljában lévő savba belehalnak és aztán a virág szépen megemészti őket! :)

A teaültetvényeken

A Mossy Forest után egy hosszabb séta következett a lefelé kanyargó műúton, amely egyszercsak a dzsungel környezetéből kiért egy sokkal nyiltabb, több kilátással bíró helyre, a teaöltetvények peremére. Itt merült le a Panasonic fényképező, úgyhogy ami képet láttok a teaültetvényekről, azok a régi kisöreg Canon-al készültek.

A teabokrokkal fedett dombok valahol tényleg szép látvány nyújtottak, de én mégsem tudtam nekik annyira örülni, mert tudtam, hogy ha itt nem lenne teatermesztés, akkor amúgy ugyanezen a helyen éppolyan sűrű és sokszínű, „pristine”, vagyis eredeti, érintetlen erdő lenne, amely rengeteg fajnak adna otthont, és amely talán már sose lesz itt újra, vagy ha igen, akkor ahhoz emberi léptékkel szinte felfoghatatlan sok idő kell. Fel se fogjuk, mit pusztítunk el, ez nem csak erdő, ez egy komplex ökoszisztéma, ahol minden mindennel összefügg és minden egymásra épül, és az egész elképesztően sokszínű és változatos, ami évezredek, vagy még hosszabb idő alatt alakult ki így. Mi ezt egy pillanat alatt letaroljuk zéróra, és elpusztítjuk. Mert tea kell, mert pálmaolaj kell, mert mennie kell a gazdaságnak, hát ebben van pénz, az érintetlen dzsungelben nincs. Ez megy egész Borneón és a Peninsular Malajziában is. Nem is értem, hogyan lehet ilyen büszke a „Boh Tea Plantations” ezekkel a teabokros, dombos látképekre, számomra ez valahol a pusztítást és az ember invazív jellegét jelképezi. Persze én egy eléggé elfajzott emberke vagyok, tudom. Az se tetszett, hogy permetezik ezeket a bokrokat az indiai munkások, akik egyébként itt élnek az ültetvények között, még kis hindu templomaik is vannak.

Úgy tűnik, nagyon könnyű megvezetni az embereket, és úgy tudnak örülni egy teaültetvénynek, ha azt mondják nekik, hogy szép (egyébként valahol tényleg az, csak nem szabad belegondolni, hogy ez a dzsungel helyett van itt), akkor elhiszik, és örülnek neki, sőt idejönnek meglátogatni, megnézni az egészet. Mi sem vagyunk kivételek, igaz mi elsősorban a dzsungeltúra miatt jöttünk és azt élveztük leginkább, de lefelé tudatosan jöttünk a teaültetvények között, sőt kerülőt tettünk a Boh Tea Plantations látogató központjába, ahol végignézhettük a teakészítés fázisait, és a végén igen, még mi is vásároltunk három apró dobozzal ajándékba, szuvenírnek a híres teából. Szóval mit járatom én itt a számat, én is hozzájárultam az őserdők kiirtásához, igaz!? Igaz…

Ne legyek ilyen szigorú? Nem tudom… Nem tudom, hogy kéne. Talán igaz, hogy nem a teaültetvényeken fog múlni, de ha mindenhez így állnánk hozzá, akkor el vagyunk veszve. „Nem rajtam fog múlni…”, „Én csak egy csepp vagyok a tengerben!”, „Mit tehetek én, egyként, kicsikén?!” – szerintem ezek mind hülyeségek, és nem szabad így gondolkodnunk!

Hogy helyette hogyan kéne, arra most nem térek ki, de megtettem már és fogok is még erről írni, viszont most inkább még azt meséltem el így a végén, hogy hazafelé két stoppal jutottunk vissza, először egy kedves páros vett fel minket a teaültetvény parkolójában, aztán Bringchang-ban a tegnap reggeli indiai éttermes fickó, aki a gyerekét vitte iskolába egy öreg mercivel, pont olyannal, amit régen Bander barátom is megörökölt és hajtott pár évig. Az emberünk füléből egyébként dél-indiaihoz méltóan hatalmas szőrcsomók álltak ki, még a fülcimpája tetejéből is, nem csak a tövéből. Azóta hallottam, hogy ez a bölcsesség jelképe, ezért nem bántják. Én tegnap találtam egy (Zita szerint átlátszó és ezért láthatatlan) szőrszálat a jobb fülemben, de annyira zavart, hogy kitéptem. Lehet ezért írok ennyi hülyeséget össze!? :)

Folytatása következik… ;)

Ez a két nap 2013. május 6-7. volt, első nap 23,3km-t tekertünk, második nap pedig közel ugyanennyit túráztunk a dzsungelben, kb. 500 méter szintemelkedéssel.

A Sam Poh Tong templom óriás füstölőspiráljai és teknősei

Nehezen kezdek neki a mai bejegyzésnek, mert ez a rész már nagyon rég várat magára, ráadásul erről egyszer már írtam az Origo-ra, igaz, akkor nem olyan szabadjára engedve és részletesen, ahogy azt szoktam és igazán szeretem. Ezért van létjogosultsága ennek a bejegyzésnek is, ami előreláthatólag hosszabb lesz (vagy több bejegyzés, nem csak egy), és az már most biztos, hogy több kép és videó is lesz. :)

Szóval ez a Cameron Highlands Sir William Cameron-ról kapta a nevét, aki 1885-ben első nyugatiként járt itt és feltérképezte a környéket. Rá nem sokkal megjelentek az első indiai teaültetvényesek, aztán az angol gyarmatosítók menekültek ide fel a meleg elől, majd jöttek a turisták, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi van odafent ezen a kb. 1500 méter magasan húzódó dombos-hegyes, dzsungeles, teaültetvényes vidéken, amit annyira emleget minden úti beszámoló, útikönyv és helyi barát is.

Ehhez Ipohban hagytuk a málhánk nagy részét és csak egy-egy táskával indultunk el a pihenőnapunkat követően, miután reggel bedobtuk Aldrian lakáskulcsát a postaládájába, hogy ha előbb visszaérne a Kuala Lumpur-i kiküldetéséből, akkor be tudjon lépni az otthonába. :) Ja, és még indulás előtt előző nap a kerekemet is kicentríroztattuk egy általa javasolt kerékpárszervizben, ahol a girbegurba küllő helyére szépen befűztek egy még otthonról hozott másik tartalékküllőt. A kerék újra tökéletes lett mindössze 20 perc alatt, míg mi szemközt egy sarki étkezdében reggeliztünk.

Na, de most már induljunk el! :) A kora reggeli indulást persze megint sikerült ellustulnunk, de azért olyan későn sem indultunk. A nagyobb „időveszteséget” a Sam Poh Tong kínai buddhista templom adta, amely egyszer csak ott termett az út bal szélén, egy hatalmas sziklafal aljában, és ez a látvány olyan volt, amely mellett nem bírtunk csak úgy elhajtani.

Az előbb veszteséget írtam, de igazából sokat nyertünk itt, mert egy gyönyörű és érdekes hely volt a templom, amely igazán megérte azt a pár percet, amit ott töltöttünk.

A templomból érdekes zene szólt, és óriási spirál füstölők lógtak a párkányáról. Bent a sziklafalba épített templomban körbe lehetett járni és egy felsőbb teraszra is fel lehetett menni, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt és ahol aranyszínűre festett szobrok álltak. Odébb egy másik templom is volt, és a kettő közötti sétányról letérve megtaláltuk azt a kis tavacskát, amit az útikönyv is említ. Ha itt elengedünk egy teknősbékát, tuti a gyermekáldás. Persze nálunk nem volt teknős, de egyelőre még nem is tervezünk sokasodni. :)

17.000 kilométer

A templom után nem sokkal lefordultunk a főútról balra és ezt követően szépen lassan elkezdődött egy fölfelé, ami véget sem ért ha jól emlékszem 1500 méteres magasságig. Először csak enyhén kezdte, de aztán valamivel meredekebb lett. Tekerni még így is bírtunk és szétszakadni sem szakadtunk szét, de azért már olyan könnyű sem volt, főleg azért nem, mert ahogy mentünk bele a délelőttbe, úgy lett egyre erősebb a napsütés. Reménykedtem, hogy még a forróság előtt olyan magasságba érünk, ahol már nem lesz bajunk a meleggel, de ez sajnos nem történt meg. A széles, és amúgy kis forgalmú úton nem sok árnyék volt, a domborzat eleinte nem volt olyan meredek, hogy a hegyoldal vagy az azt borító fák árnyékot adhattak volna. Valahol 500 méteres magasság környékén fújtunk egy kisebb pihenőt, ami alatt megettük a tegnap este vételezett étel egy részét, majd folytattuk.

Az egyik egyenes szakaszon autók álltak az út bal, hegyoldal felöli szélén. Ahogy közelebb értünk, megértettük, miért: a falból víz csörgedezett egy kivezetett csövön keresztül – minden bizonnyal finom, egészséges tiszta ívóvíz, ha még a SUV tulajdonosok is megállnak itt kannákkal – talán még az agyonreklámozott ásványvíznél is jobb lehet ez a víz, ezt nekünk sem szabad kihagyni! Megtöltöttük hát a jövet megüresedett egyik palackunkat vele, majd indultunk tovább.

Következőnek már valahol 800 méter környékén pihentünk, csak úgy az út leállósávjában egy árnyékban. Itt jutott eszünkbe megünnepelni a 17 ezredik kilométerünket, amit valamikor mostanában léptünk át. Zita a nagy filctollakat lent hagyta és barna kartonpapír sem volt most nálunk, ezért csak egy zsepire írtunk tollal, és ezt végül a kép előterébe helyeztük a fotóhoz. Az első képre még egy légy is rászállt, és elsőre kiégettnek tűnt a fehér papír a képen, holott valójában nem is annyira az. Persze azért csináltuk még vagy három ilyen képet, és ennek a napnak az estéjén megtanultam az ACDSee képmenedzser szoftver szerkesztőjében csak a „lasszóval” kiválasztott területen, vagy annak az inverzében állítgatni a kép fény-árnyék tulajdonságait, ami ugyan ezen a képen most nem látszik, mert azóta rájöttem, hogy ez igazán nem annyira lényeges, de tanulásnak mindenképpen jó volt és ez a jövőben még hasznos lehet. És nem utolsó sorban közben még jól is szórakoztam, és ott az út szélén, miközben a fotók készültek, mind a ketten jól szórakoztunk a 17000km megünneplése közben, igaz csak addig, amíg a papír után minket is meg nem találtak a legyek. Ekkor már azt mondtuk, elég és nekiálltunk pakolni, induláshoz készülődni.

Ekkor állt meg mellettünk az a motoros páros, akik nagy érdeklődéssel voltak felénk és elmesélték, hogy a Cameronra ők is fel szoktak tekerni, méghozzá ketten együtt egy tandemkerékpáron! Egy nap alatt! Ez azért nem rossz teljesítmény, valljuk be! :) Barátaink nagyon rendesek voltak velünk, kérdezték, hogy van-e szükségünk valamire, mire mi előhozakodtunk a kérdéssel, hogy nincs-e náluk egy kis víz, mert időközben már a vételezett forrásvíz maradt csak az meg alig volt egy palacknyi csak (másfél liter). Kérdésünkre azt válaszolták, hogy ne mozduljunk, mindjárt itt vannak! Mi ezt nem akartuk, hogy miattunk kitérőt tegyenek, de ekkor már nem tudtunk mit tenni, ők elviharzottak, mi meg várhattunk. 10 perc se telt bele, visszaérkeztek egy nagy palack ásványvízzel és mellé még banánt és 100Plus-t is kaptunk, utóbbit alumínium dobozban. Na de ajándék lónak ne nézd a lábnyomát ugye… Kellett nekünk megszólalni! :) Ez a 100Plus (Hundred Plus, ahogy ők mondják) egy Malajziában rettentő népszerű enyhén szénsavas izotóniás ital, ami gyorsan visszaállítja a sportolás közben elvesztett szükséges ásványi anyagokat a szervezetben… Legalábbis a marketing szerint, és ezt mindenki be is veszi, miközben a dobozán nem sok minden szerepel arról, hogy mi minden jó van benne. Tartok tőle, hogy az erős marketingnek köszönhetően inkább a placebo hatás működik, persze lehet, hogy tévedek és valóban többet ér meginni 3,3 deci 100Plus-t, mint ugyanennyi vizet, de kétlem, hogy annyival, hogy az megérjen egy alu-kannát plusz még azt is, hogy én ezért fizessek, főleg itt ahol a hegyből is ivóvíz folyik. :) Na de ne menjünk el a lényeg mellett: kedvesek és aranyosak voltak velünk, egy szavunkba került és elrohantak nekünk vízért és még sok mást is kaptunk tőlük, fizetni pedig nem hagytak minket semmiért. Lakik itt Malajziában is nem kevés vendégszeretet, fejlettség ide vagy oda!

Eső, köd, napsütés, öröm…

Nem sokkal azután, hogy kiünnepeltük magunkból a 17 ezret és felfaltunk mindent amit kaptunk, eleredt az eső. Először csak szemerkélni kezdett, majd épp mikor jobban rákezdett, pont jött az egyik balkanyar után az út jobb szélén egy „sátorétterem”. Be tudtunk húzódni az utolsó pillanatban, ekkor járhattunk kb. 1000 méteres magasságban, és persze ekkor már hőség sem volt. A kényszerpihenő alatt megint ettünk-ittunk néhány falatot, majd amikor az eső picit alábbhagyott, bátorságot és esőkabátot vettünk, és elindultunk tovább az úton. Az eső hamar abba is maradt, mi meg vetkőzhettünk, aztán csodálhattuk körülöttünk a tájat, ami egyre felhősebb lett. Óriás páfrányszerű növények szegélyezték az utat a szakadék felöli oldalán, a túloldalt pedig néhol 50 méter magasra is felértek a betonteraszok, amelyek a talajeróziót hivatottak megakadályozni, vagyis azt, hogy egy ilyen vagy egy nagyobb eső után ne temesse be maga alá a hegyoldal az utat.

Egy ponton, talán valahol 1400 méter környékén újra kisütött a nap és a felhők közül fantasztikus kilátás tárult elénk. Ezt a kép azt hiszem, nem tudja visszaadni, talán nem is maga a kilátás és a táj volt olyan szuper, hanem az érzés, hogy újra süt a nap, amikor erre már nagyon nem számítottunk a mai napon ezután a csúnya eső után. Ráadásul minden ilyen színes körülöttünk és mi lassan, de biztosan úgy néz ki, végre felérünk a kívánt magasságba.

Miután kikapcsoltam a videót, egy kanyar után feltűnt a betonfalban bal oldalt egy hatalmas felirat. Itt letámasztottam a bringát és már szaladtam is a túloldalra a fényképezőgéppel. Találtam egy félig már elkorhadt raklapdarabot, ezt élére állítottam és az így kapott állványra letettem a kamerát időzítőre állítva. Sajnos ez a Panasonic kütyü csak 10 másodperces önkioldásra képes, ami most egy óriási vágtát eredményezett részemről, de azért végül elsőre sikerült odaérnem az időközben megérkező Zitám mellé, hogy elkészülhessen a kép a Cameron Highlands-en minket üdvözlő óriásbetűk előtt.

Ezután a táj egészen kilaposodott és rég nem élt sebességre gyorsulhattunk, amit csak néhány rövidebb fölfelé szakított meg. Az egyik nagyobb ív előtt megálltam, előreengedtem Zitát, ismét felálltam az út korlátjára és egy videofelvételt indítottam a környékről, és arról, ahogy Zita a szemközt lévő kanyarban teker:

Egy dombbal később a következő völgyben óriási fóliasátor rengeteget találtunk. Ez a környék Malajzia legnagyobb epertermelő vidéke, ez látható a szemünk előtt.

Az eső a következő faluban ismét rákezdett, és mivel már lassan sötétedett is, szállás után kérdeztünk. Egy motoros nagyon kedvesen elkísért minket állítólag a település egyetlen szállójába, ahol 50 ringgit alá az égért sem akartak alább menni a legolcsóbb szoba árát illetően. Talán épp azért, mert az a bizonyos ég éppen leszakadt eső formájában, rajtunk meg látták, hogy aligha fogunk továbbmenni a mai napon, pláne hogy időközben még teljesen be is sötétedett. Utoljára Koh Tao szigetén fizettünk a sátrazásért, azóta szállásért pénzt nem kellett adnunk, ráadásul ennyi sokat még Hoi An csodás tengerpartján sem kellett adnunk a szállásért. De most nem volt mit tenni, jó 10 perces gondolkodás után láttam, hogy nincs más megoldás, ezt le kell nyelni, ki kell pengetni nekik a 3750 forintnyi zsozsót, és gyorsan el kell felejteni az egészet, jól kell magunkat érezni! Különben is, ha ezt leosztom az eddig Malajziában, vendégszeretetben eltöltött éjszakák számával, az jön ki, hogy fillérekből lakunk ebben az országban, úgyhogy még mindig egyetlen szavunk sem lehet.

Nem is volt, viszont éhesek azok voltunk, ezért zuhanyzás után kisétáltunk a városkába, és az eleinte reménytelennek tűnő vacsorakereső küldetésünk végül nagyon szép véget ért: találtunk egy indiai éttermet! Ez még indiaibb volt, mint a Georgetown-i indiai, Maduraiból és Chennaiból való arcok voltak a konyhán és a kasszánál, végig fülig ért a szám, hogy újra itt vagyunk a mosolygós szemű indiaiak között. Hogy én hogy tudtam utálni és szeretni őket… De mára már csak a szeretet maradt. Főleg hogy itt nincsenek olyan nagy tömegével, nem próbálnak átvágni, sem eladni nekem 10 féle dolgot és szolgáltatást 5 méteren, nem nyomják éjnek évadján a hangos dajdajt a dobokon, itt nem dudálnak ránk és nem vezetnek úgy, mint egy őrült, itt kicsit konszolidálódtak, asszimilálódtak a helyi (az indiainál sokkal nyugatibb) malajziai társadalomba, de azért bőven megmaradtak még indiainak is. Ez látszik rajtuk száz méterről is, és érezni is, ha köztük van az ember: újra azok az ízek, az a sok mosoly és a fene tudja honnan előtörő életöröm, újra az a vicces indiai akcentus! :) Imádjuk Indiát Malajziában is, sőt itt aztán végképp! :) Erre a helyre reggel is visszajöttünk fokhagymás rutit enni, de ami ezután jött, az maradjon meg a következő fejezetbe, mert most már délután fél 3 van, amikor itt zárom e sorokat, vége a sziesztának, és indulunk tovább neki a kilométereknek. Már egy másik országban, nem Malajziában, de ez megint csak egy másik történet. :) Úton lenni tényleg nagy boldogság, a bringán ülve, és még a naplót írva is, egészen megvidámodtam írás közben. :) Még hajtunk 40-50km-t ma, aztán este beszerkesztek a szövegbe még 15 képet és 4 videót, feltöltöm mobilnetről és holnap magyar reggel 8-kor már olvashatjátok is! ;)

Georgetown – Jalan Banjer

A penangi szigertől kifelé menet meglepve tapasztaltuk, hogy a komp árát már idefelé kifizettük, vagyis hogy csak az egyik irányba kellett fizetnünk és abban az árban már benne volt a visszaút is. De mi van, ha soha nem hagyom el a szigetet, mert mondjuk kiúszom vagy továbbhajózom róla Szumátra felé? :)

A kompon elbeszélgettünk egy pakisztáni férfival, aki tradicionális muszlim ruhákat és vallási kellékeket árul itt Malajziában. Ez végülis okos tőle, mert odahaza olcsóbban elő tudja állítani, itt meg van néhány muszlim ebben az országban, akik potenciális vevői, de már egy felsőbb anyagi szintről.

Butterworth-ben megebédeltünk egy indiai étteremben, majd indultunk tovább Ipoh felé. Kanyargós felüljárókon haladtunk át, fentről látszott a Penangra vezető híd, egy érdekes mecset, és persze a háttérben maga a sziget Georgetown felhőkarcolóival. Ja, és el ne felejtsem a „Penang International Dental Collage” hatalmas épületét, ami a szigeten történt élményeink után nekem felettébb érdekes látvány volt. :)

Egy nagyobb folyón átkelve egy kínai temető mellett lyukadtunk ki, majd következett a végeláthatatlan, egyenes országút. Pálmaültetvények, települések, pálmaültetvények, települések… Ez váltakozott. Az ember a leginvázívabb faj ezen a bolygón, ehhez kétség nem fér. Mondták nekünk ugyan a malajziai barátaink, hogy de hát ez legalább erdő, és oxigént termel, széndioxidot köt meg, stb, de magyarázzák ezt annak a rengeteg növényi és állati fajnak, akik eredetileg itt éltek, ahol 100 éve még érintetlen dzsungel volt – amíg meg nem érkezett ide is a „fejlődés”. Az őserdő elképesztő diverzitását alkotó fajok eltűntek, van helyettük ugyanazon pálmaolaj termelő fáknak a sora, meg van az ember a pálmaolajával. És ez van kb. egész Borneon is, csak ott még a talajerózia is sokkal látványosabb, mert az dombosabb vidék, mint ez most, ahol mi épp hajtunk.

Délután sok érdekes dolog már nem történt, kivéve egyetlen alkalmat, amikor is leintegettünk egy parkolóból induló autót, mert annak a hátsó szélvédőjén ugyanis egy hatalmas Couchsurfing matrica díszelgett. Már nem emlékszem a lány nevére fejből és ezért most nem is kezdek el keresni a FB üzeneteink között, mert akkor tuti ott ragadok és nem lesz ebből kerek bejegyzés e szieszta alatt. A lényeg, hogy nagyon megörültünk egymásnak, és a lány felajánlotta, hogy ha bármi segítség kell, hívjuk fel KL-ben (Kuala Lumpurban), mert ő oda valósi, igaz az elmúlt hónapokban nem látott vendégül senkit. Kérdeztük, hogy miért, és a válasz sokkoló volt: agydaganattal műtötték, ezért van rajta most a napszemüveg és ezért vezeti más a kocsit. Még a vágás is látszott a lány fején, de ő vidám volt. Ott az út szélén nem mentünk ebbe bele mélyebben, csak utána a bicikliben ülve gondolkodtam rajta, hogy ezt bizony kemény lehetett neki megélni, ilyen fiatalon ilyen durva betegséggel küzdeni.

Kb. 20 km-el később egy Jalan Banjer nevű helyen álltunk meg valamivel a naplemente előtt. Két mecsettel szemközt egy útszéli hosszú étterem és üzletsor terasza alá húzódtunk be, először csak vacsorázni, majd arra gondoltunk, hogy itt már jók is leszünk éjszakára. Mellettünk egy másik kis asztalnál egy jópofa középkorú fickó ült, szóba elegyedtem vele, mert jól beszélt angolul. Mikor kiderült, hogy ez itt az ő boltja, ami előtt falatozunk, rögtön a lényegre tértem, hogy felállíthatjuk-e zárás után a terasz alá a szúnyoghálónkat, ha reggel már itt sem leszünk, amikor ki akar nyitni. Ő ebbe készségesen belement, és azt is felajánlotta, hogy fürödhetünk az üzlethelyisége mögötti fürdőszobában. (egy kis sötét kamraszerű lyuk vizeshordóval és „backet-shower”-el, mielőtt bárki valami fényesebbre gondolna) Ahogy hátramentem, láttam, hogy a középső helyiségben egy internetkávézót is üzemeltet, és ehhez fénymásolda is tartozott, amire rögvest be is fizettünk, mivel már fogytán voltunk a névjegykártyákkal. Amíg Zita az A4-es lapokat vágta szét névjegykártyáknak, addig én valami bejegyzést időzítettem be előre, és mikor az emberünk visszatért az ekkor esedékes imádságából, felajánlotta, hogy menjünk az otthonába, ott szobában is aludhatunk és találkozhatunk a családjával.

Nagyon aranyosak voltak, egész nagy család volt odahaza, testvérek és azok gyermekei is, több férfin is lungi volt, csak ők valahogy máshogy hívták. Adi felesége tanár, ezt valahogy megéreztük, engem Aruna-ra emlékeztetett a hölgy, Hóvarjúfalvából, Pakisztánból. Hallanotok kellett volna, hogy megőrült, amikor egyszerre csak megértette a Couchsurfing lényegét: „Aaaa! New friends! Very Good!” :) …és hatalmas, mélyről feltörő önfeledt hahotázásban tört ki. Remélem azóta tényleg regisztráltak, mert nekünk nagyon örültek, pedig olyan sokat így estefelé már nem is tudtunk velük együtt lenni, talán egy órát ha nézegettük a fényképeket és a térképünket együtt, aztán ki-ki elment aludni. Mi a nappaliban maradtunk, a padlóra terítettük le a matracainkat és mást elő sem pakoltunk, csak eldőltünk és elaludtunk. Ez is egy jó nap volt! :)

Bőrig ázunk, küllő törik

Második nap Ipoh-ba menet először egy Kentáki Rántottcsirke Étteremnél álltunk meg, mert rájöttünk, hogy elfelejtettünk fogat mosni az Adival közösen elköltött reggeli után. Bent a KFC kockaépületében kényelmesen fogat tudtunk mosni a légkondicionált helyiségben. Amikor kifordultam az üvegajtón az épületből, végre megértettem, miért ez a rengeteg sürgő-forgó KFC alkalmazott. Gyanús volt, hogy egy kicsit túlságosan sokan vannak egy étteremre és ekkor végre megértettem, miért vannak ilyen sokan. Fotózáshoz készültek! :) Mindenki rettentő vidám volt és fülig érő szájjal mosolyogtak a fényképezőgépbe, ami az egyik kollégájuk okostelefonja volt csupán. Ezt nem hagyhattam annyiban, kell, hogy egy normális fotó is készüljön erről, hisz ez egy céges csoportkép, jobb helyen erre még fotóst is hívnak, legalább egy 12Mpixel-es fotójuk legyen! :) Lefényképeztem hát őket, de ennek az lett a vége, hogy aztán nekem is be kellett állnom közéjük. Most vonatkoztassunk el attól, hogy ez egy ipari mezőgazdaságot szító globális gyorsétterem lánc, és nézzétek meg az arcokat! :) Otthon miért nem tudunk ilyen nagyon boldog munkaerő lenni? Már annyira elnyugatiasodtunk, annyira materialisták lettünk, hogy elfelejtettünk csak úgy örülni az egyszerű dolgoknak, a létnek, egymásnak? Vagy valamit rosszul gondolok? Nem, nem csak miattunk voltak ilyen vidámak és nem csak nekünk, felénk ilyenek, egymással is, sokkal több nevetést és mosolyt láttunk szerte Ázsiában. És jó, hogy még itt is, egy ilyen fejlett ázsiai országban, mint Malajzia. Miért érzem, hogy mi besavanyodott, panaszkodó, méltatlankodó, a másikban, vagy a múltban és nem önmagunkban hibákat kereső, és megoldásokat találó emberek vagyunk hozzájuk képest. Lehet, sőt szinte biztos, hogy túlidealizálom őket, mert nem ismertem meg őket eléggé, és tuti, hogy megvan az ő maguk baja is, de félek az kisebb, mint a miénk, mert különben hogy tudnának ennyit mosolyogni és nevetni állandóan? Vagy lehet, hogy ez csak valami felszínes álarc csak, ami eltakar? Mondjátok el, mi a titok, ha van jobb tippetek, mint nekem! :)

Ja, amúgy a bordó inget ami rajtam van, Aditól kaptuk reggel, de olyan nagyon vastag és meleg anyagból készült, hogy valahol később aztán továbbadtunk rajta és ajándékként továbbszállt egy mosás után valakikhez, mert én igazi emberkínzásnak éreztem benne nem csak a tekerést, de már a puszta létet is ilyen forró trópusi éghajlaton.

A délután elég kemény megpróbáltatások elé állított minket. Először egy 150 méteres emelkedőt kellett leküzdenünk a déli napsütésben, majd az ebéd után Kuala Kangsarnál északnak fordultunk hogy a picit hosszabb, de könnyebb úton haladjunk. A másik alternatíva a „highway” lett volna, ám az újabb 350m mászással járt volna, ezért ezt ki akartuk hagyni, még akkor is, ha az amúgy pár kilométerrel rövidebbnek tűnt, mint ez a kerülő. Eleinte szép volt a menet, útszéli házakat, mecseteket fényképeztem, sütött a nap… De aztán átkeltünk a folyó túloldalára, és beborult. Ez még önmagában nem lett volna baj, hisz legalább nem döglöttünk meg a tűző Nap alatt. Csakhogy esni is elkezdett, pontosan két perccel azután, hogy én megálltam, mert egy baljós kattanást hallottam a hátsókerekemből. Egy küllőm tört el, ezúttal a tárcsafék felöli oldalon. Még ki se pakoltam a pótküllőt, máris esni kezdett, húzódhattunk be egy közeli tető alá, miközben még egy helyi is megtalált minket fotótémának. Szegény nem éppen a legvidámabb, legkönnyebb pillanatunkban találkozott velünk, de azért egy névjegykártyát még volt türelmem adni neki – később írt is egy sort valamelyik FB-képünkhöz, hogy emlékszünk-e még rá. :)

A kerékszerelés nem volt egyszerű menet és a közepén már meg is bántam, hogy egyáltalán neki kezdtem. Vagyis inkább annak, hogy így kezdtem neki, a pótküllőt agyonhajlítgatva és nem inkább egy kicsit higgadtabban egy kicsit lenyugodva, és türelmesen leszerelve az agyváltó bemenetét és a féktárcsát, hogy egyenesen is be tudjam rakni azt a küllőt, vagy legalábbis ennél sokkal szebben:

A videón az ott nem eső, ami csillog rajtam, hanem a patakokban folyó izzadtság. Elképesztő, ami itt tud lenni, brutális hőség és páratartalom, nem csodálom, hogy az angolok felmenekültem a Cameron Highlands-re, ez nem fehér embernek való vidék, odakint lenni és elviselni ezt az irdatlan meleget minden nap… Nem is tudom, hogy meg tudnánk-e valaha ennél jobban szokni hosszútávon.

Persze a tető menedékén kívül már az eső esett, így hamarosan lett más bajunk is. Miután „végeztem” a kerékkel, és tönkretettem egy pótküllőt is, elindultunk bele az esőbe. Az út enyhén hullámzott, azzal nem volt baj, viszont az eső hamarosan kegyetlenül rákezdett. A következő településen beálltunk egy árkádos rész alá, de csak megpihenni kicsit, mert legnagyobb csodálatomra Zita azzal az ötlettel állt elő, hogy gyerünk, menjünk, irány tovább a szakadó esőben, elvégre nincs már hátra 30km, és Aldrian, a házigazdánk ma még el akar menni KL-be, miután odaadta nekünk a kulcsot, ezért sietnünk kell, nem illene túl későn megérkeznünk. Ezen csodálkoztam, és félig örültem neki, félig nem, ugyanis én inkább úgy voltam az esővel, hogy várjuk ki, amíg egy kicsit elcsendesedik.

Nem volt egy egyszerű menet az esőben, de haladtunk. A város határában aztán végre elállt az égszakadás, de ekkor meg egy dugó alakult ki. Ahogy előreosontunk az álló autók között, kiderült, miért: egy kereszteződés előtt olyan mély a víz, hogy azon már nem mernek az autósok áthajtani, helyette az út menti szerviz utat választják, ami igaz ugyan, hogy széles, de csak hébe-hóba van rajta aszfalt, és ezt még a szembejövők is elfoglalják, ezért teljes rajta a káosz. Persze ennek ellenére mi is ezt választottuk, mert amúgy tuti, hogy tengelyig vagy még tovább süllyedtünk volna a saras vízben, és valószínű még el is akadtunk volna benne, mert ahogy néztük, több autó is ezt tette. Kár, hogy a fényképezőt ekkor még mindig nem mertem elővenni a szemerkélő eső miatt.

Pihenőnap Ipohban – Triatlon és politika :)

Aldrian lakását könnyen megtaláltuk, a tizediken lakik egy nagy fehér, 20 emeletes „Condominium”-ban. Így hívják errefelé a park nélküli lakóparkokat! ;) Ő a Nestlé-nél logisztikus, és amúgy triatlonozik. Így került ebbe a városba, és ebbe a condo-ba. A várost a Nestlé választotta neki (pedig ő próbálkozott Svájc-al is), a lakást a városban viszont már ő, és feltétel volt hozzá a medence, hogy az úszásra is tudjon edzeni. Amikor megérkeztünk hozzá, ő rögvest visszaült egy elnézést kérés közepette (az amúgy gyönyörű szép, 9kg-os, triatlonos) nappali közepén felállított bringájára, mert épp egy edzés közepén volt. :D Megint egy őrülthez kerültünk, konstatáltuk e látványt Zitával. :)

Persze értsétek mindezt jól, Aldrian nagyon jó fej volt velünk és jó volt vele lenni, már amíg tényleg velünk volt és le nem lépett Kuala Lumpurba üzleti útra. Erre végül csak másnap került sor, így este még el tudtunk menni vacsorázni együtt Ipoh egyik nevezetes, utcára kiülős, sarki éttermébe, a Restoran Tauge Ayam – Lou Wong-ban, ahol nagyon finom zöldhagymás, barna szószos, szinte csont nélküli (ez nagyon nagy szó Ázsiában, egy tradicionális és nem nyugati étteremben!) csirkét ettünk, finom rizzsel, kis levessel és még finomabb szójacsírával. Ezt az ételt annyira megszerettük, hogy később többször visszajártunk és még elvitelre is vásároltunk belőle.

Reggel még mindig nem sietett el Aldrian, így ahogy azt este már megbeszéltük, reggel 6 órai indulással kimentünk együtt futni. Ő valami 12-15km-t futott, de én csak az első 6-ot mentem vele, mert bár lett volna kedvem még többet is futni, de a lábaim azt nem köszönték volna meg, és ez így egy nappal a Cameron Highlands-re mért könnyített málhás támadásunk előtt nem lett volna bölcs dolog. Így beértem 6km-el és azt úgy csináltunk, hogy én pont haza tudtam fordulni 5km után, de ez az 5 kili bőven eseménydús volt. Először is láttunk egy parkban rengeteg embert körözni a körbe kibetonozott kis kanyargós betonsétányon (amit én persze nem használtam, helyette a puha és egészséges füvön futottam), és ugyanitt egy szabadtéri színpadszerűségen vagy száz, javarészt muszlim hölgyet láttunk, kendővel betakart hajjal aerobikozni. Ez nagyon nagy látvány volt nekem, mert hiszitek vagy sem, még ennyi ország után is él bennem egy sztereotípia, hogy azok a nők, akik ilyen „csadort” hordanak, nem lehetnek modernek, de ők bizony azok voltak, és ropták rendesen, ugrabugráltak a kora reggeli ütemekre. Bár most hogy így jobban belegondolok ebbe a sztereotípia dologba, ez azért van, mert sok helyen valóban megerősödött bennem ez, sok országban tényleg elnyomják a nőket, vagy legalábbis megvan a maguk szerepe, és abba nem fér bele a reggeli nyilvános aerobik. Pakisztán egyes részein és Bangladesben a nőket nem nagyon láttuk az utcán, vagy ha igen, akkor a férfiaktól külön csoportokban, a rizsföldek felől, az étterem hátsó ablakához jöttek oda kíváncsiskodni hozzánk.

Futás közben aztán még Aldrián is mesélt, és ez is nagyon érdekes volt. Nem tudom, itt meséltem-e már, hogy hogyan tevődik össze Malajzia lakossága: 70% malajziai, 25% kínai, és 5% indiai. Ők valójában már mind malajziai állampolgárok, mert már a szüleik és talán a nagyszüleik is itt születtek, tehát ezek az arányok inkább a faji (vagy nem is tudom, minek kéne ezt nevezni?) hovatartozást mutatják. A kormánypárt pedig ugye maláj malajziai, és úgy próbálja magát a hatalmon tartani, immáron valami 50 éve vagy mennyi ideje, hogy pozitívan megkülönbözteti a malájokat. Ezt meg tudják tenni, mert a személyi igazolványban is benne van, hogy az illető milyen származású. Sőt, azt hiszem az is, hogy milyen vallású, igaz a kettő erősen összefügg: maláj – muszlim, kínai – buddhista, indiai – hindu, de vannak keresztények is, bármely csoportból. A kínaiak szinte kivétel nélkül a városokban élnek, kereskedők, üzletemberek, szakemberek, keményen dolgoznak és hajtanak egy életen át, ez a vérükben van és így élnek, ezt teszik még akkor is, ha nehezebb dolguk van ezzel, mint a maláj többségnek, akik viszont többségében nem ilyenek, ők elszórtak élnek mindenfelé az országban és inkább a földműveléssel foglalkoznak – ők az egyszerűbb népek, akiket könnyebb meggyőzni, megvezetni, és hát ők vannak többségben. Kitaláltátok már talán, hogy ők a maláj kormány legfőbb szavazóbázisa, de róluk többet nem tudok nyilatkozni, mert az egész másfél hónapos malajziai tartózkodásunk alatt senkivel nem találkoztunk, aki meg lett volna elégedve a kormánypárttal. Igaz, nem is kérdeztem egyből mindenkit a politikáról, de akinél szóba került, azok mind nagyon nem voltak elégedettek.

A megkülönböztetés pedig pl. többek között úgy zajlik, hogy mivel ugye a malájok vannak hatalmon, ők teszik be a családtagjaikat, rokonaikat és azok rokonait mindenféle pozíciókba, sőt állítólag van egy olyan törvény, mely szerint a malájok 7%-al olcsóbban juthatnak ingatlanhoz, mint a nem maláj származásúak. Mondtam Aldriannak futás közben, hogy egy ilyen szabály Európában durván szétcsapná az EU-ban a biztosítékot és oltári nagy balhé lenne belőle, mire ő is mondta, hogy ez azért is itt elég durva dolognak számít, és vannak olyan malájok (értsd: malajziai származású malajziai állampolgárok), akik annak ellenére, hogy ez nekik kijárna, nem kérik ezt a adókedvezményt, mert nem tartják fairnek.

Aztán van ez a Proton, a hazai autógyár, ami állítólag botrány minőségű autókat gyárt, a biztonsági teszteken olyan alacsony pontszámokat kap, hogy ebből valamelyik nyugati autósmagazin már külön kabarét csinált, ahogy bemutatta, hogy milyen borzasztóan törnek ezek a Protonok. Persze az állam súlyos adókkal védi a hazai autógyárat, és csak bizonyos privilegizált autókereskedők árulhatnak külföldi modelleket – megint, kitalálhatjátok, kik kapják meg ezeket a privilégiumokat – a tűzhöz közel került, kizárólag maláj származású autókereskedők. Szóval vannak itt durva dolgok, és nagyon sok kínai malajziai barátunk nagyon ki volt akadva a választások alatt a kormánypártra. Akik egyébként valami 50 éve folyamatosan kormányon vannak, részben ezekkel a trükkökkel, részben úgy, hogy egyszer valami utcai balhézás után több választási cikluson keresztül elrendeltek valamilyen szükségállapotot (talán 12 évig…), ami alatt szépen ők kormányoztak tovább, lévén vészhelyzet van, nem lehet ilyenkor választásokat tartani! :o A nyugdíjpénzeket állítólag már elköltötték választási kampányokra, és sokan attól tartanak, hogy ha kimennének megint az utcára tüntetni a kormány ellen, azok egyszerűen megint csak kihirdetnék ezt a speciális állapotot, ezzel bebiztosítva maguknak újra a hatalmat, ameddig csak gondolják…

Persze mindehhez hozzá kell tennem, hogy mi mindebből közvetlenül semmit nem érzékeltünk csak hallottunk mindent, és ezzel együtt az emberek elég nagy békében élnek egymás mellett a régió még mindig legfejlettebb országában (ha Szingapúrt nem nézzük, ami ugye szintén Malajziából vált ki, csak nekik azóta meredekebben ível felfelé). Ezeket a dolgokat a kormánnyal elégedetlen, szinte kivétel nélkül kínai származású barátainktól hallottuk, és bár én nem akarom megkérdőjelezni a szavukat, de azt le kell szögeznem, hogy ezek nem tények, hanem az ő elmondásaik.

Ja, mert persze a sajtó is manipulálva van, a választásokat – elárulom előre, hogy kerek maradjon ez a kis politikai kitérő -, míg a Camerons-on voltunk az ezt követő napokban, természetesen nagy fölénnyel megnyerte ismét a kormánypárt, egyedül Penang-ot leszámítva. Ott Georgetownban a „rakétapárt” nyert, róluk többet nem tudunk, csak a logójuk miatt hívjuk így őket. Persze sokak szerint a legkülönbözőbb féle módokon szétcsalták a választásokat, pl. úgy hogy állampolgársági és így szavazati jogot adtak olyan bevándorlóknak, akik amúgy még nem kaphatták volna ezt meg, de így hogy a választáshoz jól jöttek, gyorsan megváltozott valami törvény. A választásokat követően KL-ben egy hatalmas stadionban vagy százezren gyűltek össze tüntetni, de ezt már nem a hírekben láttuk, csak valakinek a telefonján, a youtube-on, aki elmondta, hogy a kormány közölte a hírekben, hogy a nép ne merészeljen kimenni tüntetni az utcákra, különben baj lesz! – Ezért mentek a stadionba, de erről már nem sok szó esett a tévében, csak a facebook-on és online terjedtek a hírek.

Ezek milyen durva dolgok már! Nem mondom, hogy ehhez képest odahaza akkor mi most dőljünk hátra és fogjuk be a pofánkat, mert ha így tennénk, könnyen ugyanide juthatnánk, vagy még mélyebbre. Én továbbra is nagyon büdös dolognak tartom a politikát (egyre büdösebbnek) és az ilyeneket hallva úgy érzem, ez az un. demokrácia dolog eléggé haldoklóban van világszerte, de fogalmam sincs, mire kéne lecserélni, vagy hogyan kéne upgrade-elni valami 2.0-ás verzióra. Tényleg ötletem sincs, de ha Nektek van, ne tartsátok magatokban, csak arra kérek mindenkit, ne legyen politikai veszekedés a kommentekben, maradjunk higgadtak és okosak, vitatkozni azt lehet, de ne esztelenül, érzelemből, indulatosan és megosztóan, hanem okosan és építő jelleggel. Hú, asszem lehetetlent kértem. :D Csak kommentháború és anyázás ne legyen itt, kérem! Köszönöm! :)

A futás után immár hármasban az időközben felébredt Zitával együtt lementünk úszkálni a toronyház alatti medencébe, majd az egész napot nagyjából passzív pihenéssel töltöttük. Meghümmedtem kissé, mert még ez a 6km is sok volt nekem a tegnapi szintes, viharos 110km-es tekerésre. Hiába, még mindig nem tudok ellenállni a régi szerelmemnek, a futásnak. :) Azért másnapra sikerült magam annyira kipihenni, hogy nekiindultunk a Cameron Highlands-nek. Folyt. Köv. és az már politikamentes lesz! ;)

Ez a három nap 2013. május 2-3-4. volt, és ezek alatt 76, 110 és 6 kilométereket tekertünk, plusz még ugye volt a futás és az úszás ezen az utolsó napon, de azt nem számoljuk! :)

Újra biciklisáv!

Georgetown nagy meglepetést okozott nekünk. Ez a város egy Pulau Penang nevű szigeten található, ezért a helyiek sokszor csak egyszerűen Penangnak hívják. A hely angol gyarmat volt, és stratégiai fontosságú kikötő. Ma az üzleti élet egyik kisebb központja, Malajzia egyik legkellemesebb városa, a tourist-trail egyik gyöngyszeme és az expatrioták nagy kedvence. A szigetet körbebringázni kb. 80-100km-rel lehet, attól függ, merre tekereg az ember. De van itt nemzeti park is, és innen át lehet hajózni Szumátrára is, Indonéziába. A szigetet vagy egy hídon, vagy ha motorral, biciklivel van az ember, akkor komppal lehet megközelíteni (terveznek alagutat is, de a lakosság a felől megosztott, hogy ez jó ötlet-e), és a felhőkarcolókkal teli városban természetesen van repülőtér is. Igen, felhőkarcolók, mert azok is vannak, ilyen közelről ilyen magas épületeket, mint Georgetown-ban eddig még nem láttunk. Igaz, meglepettek emiatt már nem voltunk, csak előzőleg, amikor az egyik Couchsurfing profilon olvastuk, hogy a tag a 34. emeleten lakik. Ennyi még palacsintából is sok, mi van, ha elromlik a lift? A város mögött egyébként még egy közel ezer méter magas domb is magasodik.

Ahogy tekertünk Alex-hez, csak ámultunk, a város annyira szépen rendezett és tiszta volt körülöttünk, amilyet még talán soha nem is láttunk ezen az úton. Még egy biciklisáv felfestést is láttunk magunk alatt az aszfalton! A forgalom az mérsékelt volt, és ha be is állt az autósor egy-egy piros lámpánál, nekünk mindig akadt bőven hely kielőzni őket.

Alex, a vendéglátónk nagy figura, igazi nagy partiarc, sokan ismerik a szigeten a Couchsurfing-en és a Warmshower-ön keresztül. Autómosókat üzemeltet, de hamarosan készül nyitni egy vendégházat is a belvárosban. Az ötlet onnan jött, hogy az utóbbi időben mindig ő szervezi a CS bulikat, de nincs igazán hely, ahol lehetnének. Az autómosójának, ahol mi is laktunk, van ugyan egy kisebb légkondicionált, biliárdasztalos váróterme, de a helyszín nem teljesen ideális, mert kint van a városból, annak északnyugati csücskében, a parttól nem messze.
A parton egyébként pont olyan kis rákok laknak, mint amilyeneket St. Martin szigetén is megfigyeltünk Bangladesben, és most Zita még azt is észrevette, hogy a kis golyókat nem a barlangjukból görgetik ki, hogy odabent helyet csináljanak a plazmatévének, hanem holmi heccből, a felszíni homokot használva. Hogy csajozásból, vagy nagyzolásból építik-e, vagy mert szegénykék azt hiszik, így védve lesz az odújuk a tenger hullámainak végtelen erejétől, azt nem tudjuk, de talán lesz aki elárulja nekünk. (?) :D

Visszatérve Alexhez a tengerparti kitérő után: az új, készülő hostelben a szobák árai úgy lesznek kitalálva, mint a helyjegyek a fapados repülőkön (ha már csak egy van, az drága, ha mind üres, olcsó), és lesz egy nagy közös helyiség, ahol a CS bulik lesznek, de úgy, hogy bárki hozhat kintről is ételt italt, noha azt a szállóban is meg lehet majd venni. Sokszor nem találjuk helyesnek, amikor a CS-t keverik a pénzes szálláslehetőségekkel, de ez a módja még nekünk is tetszik, hiszen nem arról van szó, hogy a CS-n/WM-en keresztül horgásznak vendégeket, hanem arról, hogy a fizetős, egyszerű hátizsákos utazókkal ismerteti meg a Couchsurfing-et, és egy bulizó helyet teremt. Persze nyilván pénzt is fog a végén keresni az egésszel, de nem arról van szó, hogy a CS profilját használja fel reklámra. Hanem a bulikat! :) …és ez azért marad fair, mert ezek nyílt bulik maradnak és nem muszáj helyben megvenned hozzájuk az étel-italt.

Az autómosóban mi a hátsó irodahelyiséget kaptuk meg lakhatásra, és ez nagyon bejött nekünk. Főleg, miután megtudtuk, hogy Alex bangladesiekkel dolgozik. Szinte örömmámorban törtünk ki, köszöntünk, szóltunk hozzájuk bengáliul, énekeltük nekik a Bondu Tin Din-t, és meséltünk nekik az országban ért élményeinkről, soroltuk a helyeket, ahol jártunk. Ők egyébként mind Khulnából valók, náluk is jártunk. Sajnos pont ekkor egy szomorú dolog is történt Bangladesben, ekkor dőlt össze Dhakában az a gyárépület, amely már a tragédiát megelőző nap is repedezett. Annak ellenére, hogy a felelőst már figyelmeztették a repedésekről, az nem cselekedett, bevezényelt mindenkit dolgozni, hiszen a termelés nem állhat le! Az épület másnap összedőlt, több, mint ezer ember halt meg, emberünk menekülőre fogta, de Kalkutta mellett az indiai határnál elkapták. Ha szerencséje van, akkor a rendőri szervek kapták el, és nem a lakosság, így megússza egy életfogytiglannal meglincselés helyett.

Visszatérve a találkozásra, jó volt bengáliakkal lenni, hiába csak egyszerű kocsitakarító alkalmazottak voltak, egyszerűen jó volt újra beszélgetni velük kicsit, bengáliul szólni. Olyan volt, mintha régi barátokkal találkoztunk volna, olyanokkal, akikkel anno különleges időket éltünk meg együtt. Persze ők ezt nem érezték, csak azt látták, hogy Alex két új barátja nagyon örül nekik és már járt az országukban is és kicsit beszéli a nyelvüket, de nekem még az emlékek mellett illatok és ízek is visszajöttek egy kicsit általuk. :) Banglades nagyon messze volt attól, hogy fenékig tejfel legyen számunkra, de az is holtbiztos, hogy nagyon nagy hatással volt ránk, és nem akármilyen fejezete volt az utazásunknak. :) …és lám, már tudunk mosolyogni is rajta.

Fogvívódás!

Penangban végül egy teljes hetet maradtunk, mert amikor megemlítettük Alex-nek a fogproblémámat, ő elmesélte, hogy még Indonéziából és Szingapúrból is ide járnak fogorvoshoz és ő tud egy nagyon jó, megbízható, olcsó és jól dolgozó kínai fogorvost. A kínai most ne tévesszen meg senkit, a föld ezen vidékén a kínaiak a szorgalmat (és a szorgalommal kézen fogva járó minőséget, szaktudást, stb-t) testesítik meg. Ezeket meghallva levelezésbe kezdtünk Kláráékkal Balin, hogy megtudjuk, ott mennyi a gyökérkezelés, és közben mi magunk is elmentünk itt a fogorvoshoz. Az első látogatás szinte ingyenes volt, csak a röntgenért kellett fizetni, mert az egyik fogkeféket és fogkrémeket forgalmazó márka kampánya révén a vizsgálat ingyenes volt ebben a hónapban (2013. áprilisa), így Zitát is és engemet is ingyen vizsgált meg a fogorvos, és a végén még egy rakás fogkefét, fogkrémet és fogselymet is kaptunk. Zitának egyébként kutya baja, és adja az ég, hogy majd a gyerekeink e téren az ő génjeit örököljék! Az én fogam pedig, ami Thaiföld végén begyulladt, hát az viszont tényleg odavan, valóban gyökérkezelni kell – mondta a röntgent látva a doki. A gyökérkezelés egy-két hetet vesz igénybe, de ezt pontosan csak azután tudja megmondani, ha elkezdte. Az ára 1000 ringgit, vagyis 75000 forint. Ha csak „ideiglenes megoldást” kérünk és nem a teljes gyökérkezelést, az 100 ringit, vagyis csak 7500 forint, de ez utóbbi megoldásnál nagyobb az esély rá, hogy újra begyullad az egész.

Klári nagyon rendesen utánajárt egy hétvége alatt, és megtudtuk tőle, hogy Balin a gyökérkezelés 200 ezer rúpia, vagyis kb. 40 ezer forint, de a minőség állítólag Malajziában jobb. Ez utóbbit nehéz megítélni, hisz nincs összehasonlítási alapunk. De végül mindent összegezve és egy hétvége alatt végiggondolva abban maradtunk, hogy kerül, amibe kerül, csináltassuk meg itt, hisz jobb ezt minél előbb és minél biztosabban letudni. Ha pedig valóban még így is van rá esély, hogy újra begyullad, akkor azt is jobb, ha még Ausztrália előtt teszi, és akkor ki lehet húzatni, vagy akármi, mielőtt még tényleg több százezret rá kéne költeni egyetlen fogra, ami számomra teljességgel nonszensz. Mert Ausztráliában aztán végképp elszabadultak az árak, ott egy ilyen művelet árához simán még egy nullát hozzá lehet tenni jobbról, ami akár az utunk végét is jelenthetné. Szóval jobb ezen túl lenni, és noha a 75 ezer forint az eddig büdzsénk alapján kb. 2 hetet jelent a nászutunkból, ezen úgy véltük, most nem szabad spórolnunk. Ez nem volt könnyű döntés, de végül meghoztuk.

Közben én persze próbáltam ehhez is pozitívan hozzáállni, bármennyire is fájt a zsebünkből hamarosan kikerülő két heti betevő. Örültem, hogy olyan helyen vagyunk, ahol sok jó arc vesz körül minket, ahol sok szép felfedezni való van (a város, a sziget és környéke!), és ahol ingyen tudunk lakni. Volt íróasztalom és volt hozzá internet és wifi is. Ekkor írtam meg két cikket az Over magazinba amelyek majd az elkövetkezendő két számban fognak megjelenni (Indiáról és Pakisztánról, a KKH-ról, csak még a sorrendet nem tudjuk), és ekkor írtam az Origo-ra is ezt a cikket, mert amikor említettem e-mailbe a szerkesztőnek, Gaál Csabának a történetet (örvendve, mondván, hogy akkor most lesz időm Nekik cikkeket írni), ő azzal az ötlettel állt elő, hogy írjak cikket ezekről a dolgokról, vagyis hogy hogyan éljük meg és hogyan oldjuk meg a betegségeket egy ilyen, most már lassan több éves, világ körüli utazás alatt. Összességében tehát végül a három cikk után már közel annyit fogunk kapni, amennyibe a gyökérkezelés került…. Került volna, ha megtörtént volna! Most képzeljétek el, mennyi vívódás volt bennem, bennünk előtte, és amikor a fogorvos felnyitotta a fogam és megkezdte a kezelést, kiderült, hogy olyan kacskaringósak a gyökereim, hogy ő azt nem tudja megcsinálni. Közben leesett, hogy ez volt a gondja az üzbég fogorvosnak is, ő is nekikezdett, ugyanennek a fognak, hogy gyökérkezelés, aztán végül az nem lett belőle, csak valami egyszerűbb tömés. Ó te jó ég, hatalmas, hajlékony tűkkel a fogamban röntgent készítettek róla. Ha e bejegyzés megjelenéséig elküldi nekem a fogorvos még e-mailben ezt a felvételt, akkor kiteszem ide, ha nem akkor csak a zárt fogamról készültet. Szóval a vége az egész történetnek az lett, hogy ezekkel a tűkkel a fogamban, az érzéstelenítéstől zsibbadt arccal és csorgó nyállal a székben közölte velem a fogorvos, hogy speciális eset vagyok, és ő ezt nem tudja folytatni, ehhez specialista kell, mikroszkóppal meg spéci műszerekkel. Van egy kollégája KL-ben („Ké-El” – Kuala Lumpur, így mondják itt a helyiek), aki csak ilyeneket csinál és csak erre van specializálódva, nála 2500 ringgit egy gyökérkezelés, de ő frankón megcsinálja és mindössze egy-két nap alatt. Az ár hallatán (225 ezer forint) majd lefordultam a fogorvosi székből, még így az érzéstelenítéssel is… Azt az érzést, hogy ez elvehet másfél hónapot a nászutunkból, nem tudta elnyomni a lidokain. A doki ezt látta rajtam, és erre egy másik megoldást ajánlott, mégpedig, hogy amennyire tudja, kitisztítja a fogat, és betömi egy olyan anyaggal, ami kiöli az ideget, majd szépen lefedi az egészet. Ez jobb és biztosabb megoldás lesz, mint az előző üzbég, ami másfél évig tartott ki gyulladás nélkül, de nem olyan jó, mint a teljes gyökérkezelés. És ír fel antibiotikumot is, meg fájdalomcsillapítót, így ha Ausztrália közepén tör rám újra a fájás, akkor le tudjuk nyomni ideiglenesen, amíg egy olcsóbb országba nem érünk, mondjuk valahol Dél-Amerikába. Ezt ő így mondta, ahogy most írom, nem én egészítettem ki a magunk történetével. A doki amúgy tényleg nagyon profinak tűnt, patyolat tiszta, steril volt minden, még a fogorvosi lámpa fogójára is minden páciensnél külön fóliát tekertek… :o és persze jót mulattak az általam mesélt történeten, amelyben egy pakisztáni fogorvos mobiltelefonnal világított be a számba. Az a történet egy másik fogamról szólt, az egyetlen egy, még magyar doki által teljes egészében gyökérkezelt fogról, ami azóta nem gyulladt be. Ja, és ennek a történetnek a vége: 100 ringgit a kezelés, 40 ringgit a második, tűs röntgen, ami remélem még meg van neki és el tudja küldeni e-mailben.

Úton lenni boldogság – megállni hülyeség! :D

Bocsánat a hosszú fogas kitérőért, tudom, hogy ez többeteket talán untatott, de nekünk ez egy nagy dolog volt ott akkor. Miközben azon törtem magam, hogy most lehet, hogy itt kell majd töltenünk akár heteket is a gyökérkezelés miatt, a cikkírásokon túl is gondolkodtam azon, hogy hogyan fordíthatnánk ezt az időt minél inkább hasznossá. Alex-el futottunk épp együtt fel az otthona feletti 200 méter magas domb tetején lévő templomhoz, amikor futás alatti a beszélgetésünk közben elhatároztam, hogy megfrissítem a CV-met (az önéletrajzomat) és lefordítom angolra. Ezen már többször, több helyen gondolkoztunk idefelé, de végül egyik hely sem tetszett annyira, amikor odaértünk, hogy ebből valóban tettek legyenek. Végül itt sem lettek ebből tettek, mert aztán a doki hamar lerendezett és nem kellett itt maradnunk heteket, és közbe mi is meggondoltuk magunkat, noha Georgetown mind a kettőnknek nagyon tetszett Zitával, és kezdetben a gondolat is, hogy itt letelepedjünk fél vagy egy évre.

Ezt a gondolatunkat akkor nem is közöltük az otthoniakkal, mert kiverte volna a frász anyáinkat, hogy az így is az eredetinél hosszabbra húzódó távollétünk még tovább tart majd a külföldi munka miatt. Tudom, ez talán önteltség, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha szépen kikerekíteném a CV-met és odatenném magam, akkor találnék itt is Cisco-s munkát, és a megélhetésünk után is maradna mit félretenni a fizuból. De… De élveznénk-e, és megérné-e? Tudom, hogy a következő sorok után nagyon sokan bolondnak fognak nézni, de akkor is leírom. Mivel igen közel voltunk hozzá, hogy elinduljunk ebbe az irányba, igen komolyan beleéltük magunkat, hogy milyen lenne itt letelepedni egy kicsit. Felidéződtek bennem azok az álmok, amikor otthon voltam álmomban, de a valóságban már ezen az úton. Az álomban hamar rosszul kezdtem érezni magam, és vagy kerestem a helyem és az utam (ezt az utazásunkat), vagy magában az álomban is elindultunk álmaink (valóságos) utazására. Aztán mindig felébredtem valami ismeretlen helyen egy az otthonunktól távoli országban Zita mellett, és konstatáltam, hogy jól van, minden rendben van, az igazi, jó úton vagyunk, ahogy azt megálmodtuk. Mind a ketten nagyszerű családot, jó életet, remek barátokat hagytunk otthon. Szeretem Magyarországot, szeretem a szüleimet és Kati nénit, a Világ Legjobb Anyósát (C), a barátaim, a közös bringázások, tájfutóversenyek, mindennapi futások és a téli sítáborok pedig mind nagyon hiányoznak, de nem lenne jó, ha egyszer csak most véget érne ez az út. Ha valamiért a sors így hozza, akkor persze el kell majd fogadnunk, de erre most nem koncentrálunk. Viszont ha nem lenne jó most egyszeribe otthon lenni, miért lenne jó máshol? Mert több pénzt keresnénk? Mert más környezetben lennénk? Máshogy nem tudnánk megkeresni az ehhez az álmaink utazásához szükséges elegendő(!) pénzt? A válasz az, hogy igen, máshogy is meg tudjuk keresni ezt a pénzt. És nem lenne jó megszakítani ezt az utazást, nem lenne jó még egy évvel később látni csak újra a hazánkat, a családunkat, és a barátainkat, hogy a családalapításba most bele se menjünk (mert ugye egy nászút után hagyományosan az szokott következni, nem igaz?). Elképzeltük, hogy milyen lenne letelepedni itt Penang szigetén, kivenni egy kis lakást, és olyan életet élni, mint a többség. Hétfő-péntek reggeltől estig munka, aztán két nap mást csinálunk. De nem megyünk sehová, egy helyben leszünk, nincs meg a végtelen szabadság, nincs meg a feeling, nincs felfedezés, nincsenek új országok, új tájak és nem utolsó sorban egy évvel később érünk haza. Megéri ezért? Oké, lesz elég pénzünk az út befejezéséhez, nem kell majd Couchsurfing-et használnunk, annyit sátraznunk, bekérnünk magunkat udvarokba, kertekbe, templomokba, nem muszáj majd annyi cikket írni, és nem kell majd lesni, keresni a legolcsóbb ételeket. Csakhogy mi szeretünk a helyi emberek közelében lakni, sose éreztük még, hogy reggel a búcsúzkodáskor úgy vannak velünk, hogy na végre, lelépnek ezek a csóró csavargók, és mi is mindig örültünk az új találkozásoknak, legyen szó spontán dologról, CS-ről, vagy Warmshowers-ről. Ugyanígy cikkeket írni is nagyon jó, és abszolút nem csak azért, mert kapunk értük egy kis pénzt, hanem azért, mert így tágabb körökkel is megoszthatjuk a világ nagyszerűségét és a világlátásunkat. Nem csak a kerékpározás, hanem az alacsony büdzsénk is megszépíti az utazásunkat. Sok barátot, élményt és találkozást köszönhetünk annak, hogy kis költséggel utazunk.

Rengeteg dolog volt a mérleg két nyelvén, és végül az győzött, hogy megyünk tovább. Az is megfordult bennünk, hogy ha még Zita is találna valamit, és nekem igazán jól fizető melót sikerülne találni, akkor még talán otthonra is maradna, és tudnánk venni valami földdarabot valahol a Budapest-Vértesboglár-Nadap háromszög környékén. De aztán eszembe jutott, amit Andree mondott, hogy most ne tartsunk sok pénzt magunknál, és aztán még ezt a helyzetet is elképzeltem, és utálni kezdtem magamat a gondolat miatt. Félredobnánk egy évre az álmunkat, az életet, amit megálmodtunk és megvalósítottunk, úgy ahogy nekünk tetszik, csupán azért, hogy több pénzt keressünk? Pont, amikor már kezdtünk majdnem anyagilag önfenntartóvá válni? Nem pénzt keresni indultunk el erre az útra. A pénz csak egy eszköz az álmunk megvalósításához, de nem az a cél, nem szabad, hogy az legyen a cél.

Ha egy lyukas garas sem lesz majd a zsebünkben, amikor átlépjük újra a magyar határt, én akkor is nagyon-nagyon, végtelenül boldog leszek, ha közben tudom majd, hogy végigcsináltuk, úgy ahogy mi kigondoltuk, elterveztük és továbbálmodtuk út közben ezt az egészet. Az, hogy utána mi lesz, már egy következő történet, de ez most maradjon kerek. És kerek maradhat úgy is, hogy Ausztráliát a bringázás közben végigkampányoljuk, hogy népszerűsítsük a következő, remélhetőleg angolul is megjelenő naptárunkat, előadásokat tarthatunk egy kitett kalappal, folytathatjuk a cikkírásokat is, és talán a MagNet Bank is tovább támogat majd minket három hónapnál. Ezek a gondolatok már mindjárt jobban tetszettek nekem.

A pénz is csak egy éppolyan akadály, mint bármelyik homok- vagy hóvihar, hegymenet vagy szembeszél, ami ezen az úton már annyiszor szembejött velünk – meg fogunk tudni vele birkózni! Ez is csak egy újabb kihívás a sok közül, és nem kell, hogy térdre kényszerítsen minket, nem kell, hogy emiatt megálljunk, kellő odafigyeléssel, tudatossággal és akarattal, tettel nem lesz továbbra sem anyagi akadálya az utunknak. Másért meg nem látnánk értelmét hosszabb időre megállni, annál, mint amennyi a cikkek megírásához és egy komoly naptárkampányhoz elegendő. És lehet az a kampány egy „road-show” is! Amíg élvezzük, és adunk vele, addig minden frankó. :)

Szóval láthatjátok, hogy végül nem csak a fogammal vívódtunk meg, hanem annál sokkal nagyobb kérdésekkel is. Úgy érzem, végül jól döntöttünk, és azt is tudom, hogy talán nagy bátorság volt mindezt most betűbe vetni, mert most majd megkaphatjuk, hogy megvetjük a pénzt, vagy elkényeztetett minket a sors, hogy így gondolkodhatunk, és nem a mindennapi megélhetésért kell küzdenünk és megragadni minden lehetőséget a pénzkeresésre… Ez egyébként igaz. Rettentő szerencsések vagyunk. Számomra az, hogy utazunk, és új emberekkel, kultúrákkal ismerkedünk meg és ilyen élmények érnek minket, többet ér, mint annál több pénzt keresni, mint amennyi ehhez az utazáshoz épp szükséges (mondjuk ki, ha még nem számoltátok volna ki: havi 150 ezer forintot). Pénzt, ha elég ügyes és kitartó vagyok hozzá, még később annyit kereshetek a hátralévő életemben, amennyit nem szégyellek, és hála a bankoknak és ennek az őrült világrendnek, annál még többet el is költhetnék, de ilyesmi nem jár az eszemben, mert nem sok módját tudom elképzelni a boldogabb életnek a jelenleginél. Most élünk, ez a nászutunk, egyszer van ilyen az életben, meg kell hát élni a lehető legszebb módon.

Igaz, a döntéshozatalunkban őszintén meg kell mondjam, nem volt „tie-braker” szempont, de a történetünk pozitív oldalához az is hozzátartozik, hogy mindezt még meg is oszthatjuk, és inspirálhatunk vele másokat. Ez is nagyon-nagyon fontos! Hogyan teremtenénk többet a világban? Ha megállnánk pénzt keresni és hálózatot építeni, vagy ha továbbmennénk azzal a lendülettel, ami most bennünk van? Ami ki tudja, hová veszne el egy év alatt, (ha egyáltalán kibírnánk ennyit egy helyben, távol az otthonunktól) nem akarnánk-e a végével inkább hazamenni és gyerekeket vállalni? Jobb, ha ez a történet kerek marad, és folyamatos. :) Ezt a döntést egyébként nem volt könnyű meghozni, bármennyire is egyértelműnek tűnik a helyes út így most utólag leírva. Mindaddig, amíg teljesen komolyan el nem képzeltük magunkat letelepedett, munkahelyen dolgozó életet élni (egy amúgy világszinten is nagyon jó helyen, itt Georgetown-ban), addig nem éreztük, hogy most nem vágyunk erre.

Georgetown

Annyit írtam a penangi kálvárinkról, hogy magáról a városról és az ott történtekről nem is meséltem. Na de majd most! :) Nem csak Alex, hanem John is nagyon jó barátunk lett a szigeten, őneki is írtunk Warmshowers-en, és meglepődtünk, amikor Couchsurfing-en írt vissza. Mindkét rendszeren regisztrálva van, de amikor mi ott voltunk, akkor épp nem volt hely a lakásában, ami a biciklikkel együtt nekünk már amúgy is túl kicsi lenne. Viszont találkozni nagyon szeretett volna velünk, igaz, én az első alkalommal eleinte kicsit bugos voltam. A busz, amivel Alextől terveztünk bemenni a városba, kb. egy órán át egyáltalán nem jött, aztán pedig a sofőrök és az utasok félreérhették a desztinációnkat, mert nem a jó helyen szálltunk le és még sétálhattunk bent a városban újabb fél órát, mire megtaláltuk a barátainkat. Ezek után nekem beletelt vagy egy órába, mire újra feloldódtam. :) És ehhez még alkohol sem kellett, nem ittunk ezen az estén semmit mert Malajziában nagyon drága az alkohol. Az is csoda, hogy nyíltan kapható, hiszen egy muszlim országban vagyunk. :) Igaz, csak 70%, de akkor is. Egyik este pedig ingyen vacsoránk volt, na ekkor viszont már lecsúszott néhány olcsó, híg vietnami import sör, ugyanis ez is ingyen volt. A kormánypárt kampányolt, igaz barátaink nem rájuk szavaztak és végül egyedül itt az országban nem is ők nyertek, de azért a hatalmas sátorban mindenki ingyen ehetett-ihatott.

Egy másik napon, Alex egyik másik vendégével és az ő barátjával kimentünk a sziget ÉNY-i csücskében található nemzeti parkba, túrázni egy kicsit. Ide a kapunál regisztrálni kellett, de pénzbe csak a Canopy Walk került, a dzsungelben egy helyen a fák közé kifeszített keskeny (de magas korlátos!) lengőhidakon való séta. Ez nagy élmény volt, ahogy aztán a mezítlábas trekking is a part mentén a Monkey Beach nevű helyig. Visszafelé hajóval mentünk, bár eredetileg mi nem így terveztük, csak az útitársaink, de aztán beláttuk, hogy jobb, ha mi is a motorcsónakkal megyünk vissza a park bejáratához, mert ha még vissza is kéne sétálnunk ebben az irdatlan, nedves hőségben, ami a dzsungelben van, biztosan használhatatlanná pusztulnánk az egész nap teljes hátralévő részére. Annyit megért nekünk a fejenként 10 ringgites (alkudozás után) motorcsónakozás hogy ez ne történjen meg. Főleg, hogy visszaérve egy nagyon finom utcai ebéd után nekünk még haza is kellett tekerni kb. 12km-t a dimbes-dombos parton. Ekkor egy nagyon durva dugón hajtottunk keresztül. Mind a két irányba több kilométeres sor volt az úton, sok száz autót leelőztünk, mert a rendőrök helyszíneltek egy fára felkenődött autónál és egyszerre csak egy sáv volt járható az is csak részlegesen. Szegény lakótársunk órákkal később ért vissza, jobban megfáradva, mint mi a bringázás után.

Erről jut eszembe, én egy vasárnap is elmentem bringázni. Előző este a szállásunk mellett lévő „Food Court”-ön (vagyis egy piacszerű, körben kis éttermekkel, középen asztalokkal teli udvaron) találkoztunk három bringással, és ők mondták, hogy másnap csinálnak egy vágtát a víztározóhoz és vissza. Megbeszéltünk egy találkozót a közeli buszmegállónál, de aztán ők nem jelentek meg, csak néhány tucat másik bringás. Így végül odafelé egyedül, visszafelé már a gát tetejénél szerzett, ott pihenőt tartó új barátaimmal tekertem, köztük volt egy talán 10 éves forma kissrác is, aki egy a testéhez és a korához képest őrült nagy és őrült profi országútit hajtott.

Alex is szorgalmazta a kerékpározást, igaz, csak számunkra, mert ő pár hete valamilyen sérülést szerzett, amivel ekkor még nem bringázhatott. Zita pedig még túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen „fun-ride”-okra menjek, pusztán a móka kedvéért, így ekkor ő még nem jött. Nem is maradt ki sokból, hiszen később még végigjártuk majdnem végig ugyanezt az útvonalat, amikor a nemzeti parkhoz mentünk ki a vaslovakon.

Utolsó nap, a komphoz visszafelé menet – és így utólag már sajnáljuk, hogy csak ekkor -, néztük meg csak a belvárost, ami nagyon hangulatos és sokszínű. Van egy utca, ahol szinte egymás mellett van a keresztény templom, a kínai buddhista templom, és a mecset. Aztán voltak ezek a falrajzok, amelyeket állítólag egy orosz fickó festett fel a város különböző utcáiban lévő falakra és kapukra. Az utcai művésznek indult történetből mára a város egyik fő látnivalója lett, ami már csak azért is nagyszerű, mert ha az ember kitűzi magának, hogy az összes ilyen falfestményt felkeresi (ahogy mi is tettük, spontán, egy akkor ott kapott térkép alapján), közben bejárja a belvárost és annak legtöbb egyéb más nevezetességét is. Ezeken a rajzokon kívül sok a város vagy az adott környék és utca történetét elmesélő vasrajz is ki volt szerelve a falakra. Ezekről távolról ránézve azt hihette az ember, hogy a falra vannak rajzolva, erős feketével, de valójában feketére festett vasrudakból volt összekovácsolva az egész, de úgy, mintha valaki hirtelen odafirkálta volna őket, miközben valójában óriásiak voltak, és 10cm-re a fal elé voltak felszerelve.

Mikor ezeket a Street Art-okat keresgéltük az utcákban, belefutottunk egy helybe, ahol rengeteg riksa állt, köztük néhány igen cifrán volt feldíszítve, és még zenélt is.

A hajó előtt még egy kanyart tettünk a „Little India” nevű negyedben is, ahol találtunk egy nagyon jó kis dószázót, ami egy tízórai kókuszos dósza (emlékeztek, a rizslisztből készült vékony lepény, amit egyszer balesetből mi is elkészítettünk palacsinta helyett) erejére visszarepített minket Indiába.

A különbség csak az volt, hogy itt minden higiénikusabb volt, és picit drágább, de ez az árkülönbség bőven megérte azt, hogy nem volt mocsok, zaj és por, és nem akart nekünk senki sehol semmit eladni minden méteren háromszor. :) Tehát, Kedves gasztroturista olvasók! Ha indiai ételre vágytok de Indiába nem utaztok el, Malajzia a Ti helyetek! Mi ott jártunk három hónapot, és kijelenthetjük, hogy Malajzia indiai éttermei autentikusak az eredeti indiai feelinghez, mind a konyha, mind pedig a kellemes indiai hangulat, az indiaiak közvetlensége és barátságossága terén. És fontos kiemelni a kellemeset! Mert itt mindebből csak a kellemeset kapod meg, nem jár melléjük az Indiában amúgy mindenütt jelen lévő káosz és őrület, ami ott a szubkontinensen könnyen megmérgezheti az egészet. Malajzia lakossága egyébként 5%-ban indiai, és ők nagy előszeretettel nyitnak éttermeket szerte az egész országban. De a lakosság diverzitásáról és az abból következő jóságokról és nehézségekről majd legközelebb mesélek, ha odaértünk Ipoh-ba a következő városunkba, ahonnan úgy terveztük, hogy fölkerékpározunk majd a híres Cameron Highlands nevű helyre, de ez már csak a következő utáni történet lesz. :)

Georgetown nagyszerű hely, minden vívódás (de nem is volt igazi vívódás, igazából felszabadító érzés volt minderre rájönni, és megerősödni abban, hogy helyes úton járunk) és fogprobléma ellenére nagyon jól éreztük magunkat itt, amiért külön köszönettel tartozunk Alexnek és John-nak! Köszönjük! :) Mindennek egyébként másfél hónapja lassan (2013.04.21-től 05.01-ig voltunk itt), és a fogam azóta teljesen rendben van, reméljük ez már így is marad, ha nem is az út végéig, de legalább Dél-Amerikáig. Jobban teszi, ha nem rendetlenkedik, mert különben még megszabadulok tőle. Ez nem zsarolás, csak tényközlés! :)

Ráadás: Szülinapok

Georgetown-ban voltunk, amikor Zita nővérének, Ildinek a szülinapja volt április 28-án. Zita ötletére az alábbi kis köszöntő videót készítettük neki, amikor egyik nap a közeli Food Court-ben vacsoráztunk. Egyébként ekkor találkoztunk össze a kompon megismert barátunkkal is újra, teljesen véletlenül. :)

Aztán pár héttel később nekem volt szülinapom, ráadásul a harmincadik! :) A rengeteg köszöntés között (amiket ezúton is nagyon köszönök!) Ildiéké a kutyaiskolából nagyon egyedi volt.