“Csak úgy tudhatod meg, mekkora nagy mázlista vagy, ha elindulsz kipróbálni a szerencséd! :)”

A twizel-i kempingben reggel nagy hidegre ébredtünk. Nem volt olyan szörnyű, mint anno egyszer Kínában, de azért éreztük, hogy fázunk néha. Jó néhány réteg ruha rajtunk volt, és a hálózsákok belsejében még a Zita által varrt betétekbe is belebújtunk. Talán ennek köszönhető, hogy most kisebb kellemetlenségekkel, de átvészeltük a reggeli fagyot. A mechanikus hőmérőnk Kína óta már tönkrement, de a hideget az nagyon jól mutatta, hogy amikor kinyitottuk a sátorajtónkat, azt úgy tudtuk kihajtani, akárcsak egy merev faajtót egy házban, ugyanis mindkét oldalt vékony jégréteg fedte.

Kívül-belül vékony jégréteg borította a sátrunkat

Így volt ez az egész sátorral is, a lebontása alatt majd szétfagytak az ujjaink és rengeteg jeget leráztunk róla. Sajnos azóta sem volt igazán alkalmunk kiszárítani, de ezt remélhetőleg hamarosan meg tudjuk tenni. Az összepakolás után bevettük magunkat a konyhába, ahol felmelegedtünk és megreggeliztünk, illetve elintéztünk néhány gyors e-mailt.

You must be really optimistic!

Csak kibiciklizni a főútig, már ez is gyönyörű volt, csodaszép hófödte hegycsúcsok tarkították a látóhatárt, és végre kezdett felszakadozni a tájon a köd, és újra a napfény vette át felette az uralmat.

Erre a képre rámondhatnátok, hogy Na, ezek is csak pár száz métert bicikliztek, hogy meglegyen a fotó, aztán… Nana, nem lövöm le előre a poénokat! :)

Így ismét napsütésben állhattunk az út szélén. Alig hogy megrajzoltuk a tegnapi CH/CH (vagyis Christchurch) mellé a N, vagyis North nyilas táblánkat, megállt egy autó. Így az „Auckland”-et már nem sikerült megfesteni, pedig nagyon gondolkodtunk rajta, hiszen ezen biztos mosolyogtak volna az autósok, legalábbis mi poénnak véltük elkészíteni a táblát, ami végül nem történt meg. Auckland Twizel-től talán még légvonalban is legalább 1000km-re van…

Embereink jólelkű hippik voltak, de sajnos túl kicsi autóval ahhoz, hogy a bringákat is be tudjuk szuszakolni, így egy nagy hálálkodás után elköszöntünk tőlük, és én újabb csacsacsa leckéket vettem Zitától. Az egyik lépés közben megcsörrent a telefonom. Vincent hívott minket, mikor elmondtuk, hogy még mindig ugyanott állunk, ahol elbúcsúztunk tőlük. Kérdezte, hogy nem pánikolunk-e, hogy még mindig ott vagyunk? Merthogy ő már pánikolna… Mondtuk, hogy nem, de ő már egy kész ötlettel állt elő: ha délig nem vesz fel minket senki, írjunk neki sms-t, és Michelle-el ketten elindulnak, amíg Peter otthon marad a Gym-ben elvégezni a szükséges Workout-okat a muston, és két órával később, mikor ideérnek, felvesznek minket, hogy este 5-re már Christchurchben legyünk. Hát, nem örvendtem az ötletért, de ismerve az öreget, kénytelen voltam rábólintani az önzetlen és nagylelkű ajánlatára. Vince-el nem szabad és nem is nagyon lehet vitatkozni, ha elhatározta, hogy segíteni akar, és mi nem hagyjuk, az… annak nem lesz jó vége! :) Szóval megígértem Vince-nek, hogy délben sms-t küldök neki, hogy mi van velünk. Nem kellett délig várnunk. Már 11 után felhívott, hogy na akkor indulnak, jó? Jó, megbeszéltük azt is, hogy mi tovább stoppolunk, amíg ők úton vannak. Eltelt még kb. két óra, és közben Vince újra hívott, hogy gond van a musttal, maradnia kell, még nem tudott elindulni, elnézést kér. Ennek én igazából örültem, nem akartam, hogy egy 82 éves öregember miattunk levezessen egyetlen nap alatt 1000km-t, még aggódtam is érte, hogy mi van, ha valami balesetet szenvednek, csak miattunk… Ezért aztán Zitával már néha ugráltunk az autóknak: „Vegyetek fel! Vegyetek fel, nem tehetitek ezt egy öregemberrel, vegyetek már fel, különben Vince értünk jön, amit nem szeretnénk!” – Nem azért, mert nem kedveljük, nagyon is bírjuk az öreget, csak épp túl sok, amit megtesz értünk. Szóval így drukkoltunk, és közben Vince megint felhívott minket. Miközben beszéltem vele, egy apró campervan, vagyis egy lakóautónak átalakított mikrobusz lefékezett mellettünk a porban. Zita már futott is hozzá, én közben mondtam Vince-nek, mi történt, és megígértem, hogy beszámolok majd hamarjában a fejleményekről neki, de most le kell tennem.

Emberünk kiszállt az autóból, ránk nézett, majd a csomagjainkra, és valahogy így kezdte: „You must be really optimistic! Hitchhiking with two recumbent bicycles (hoppá, egyből tudta, miféle bringáink vannak – ezek szerint bringás!) and with these huge piles of luggage, you are really crazy! If I don’t come, nobody every going to take you” – Magyarul: Ti aztán optimisták vagyok! Két fekvőbringával és ennyi rakás holmival stoppolni, őrültek vagytok! Ha én nem jövök, soha senki nem vesz fel titeket… – folytatta, mire én rávágtam, hogy „De jöttél!” – ezt csak azért mertem megengedni, mert emberünkről, akiről időközben kiderült, hogy Alan-nek hívják, látszott, hogy majd annyira örül nekünk, mint mi őneki. Ami nagy szó, mert mi biza nagyon, de nagyon örültünk neki, azt elhihetitek! :)

A bringák pont befértek, csak a kislétrát kellett feldobni a felső ágyra

Igazából már a pakolás alatt látszott, hogy mindkét fél alig várja, hogy meséljen egymásnak. Mert hát a bicikliket vagy 10 percig tartott bepakolni, na nem azért, mert nehezen fértek be (pont frankón befértek), hanem mert közben már elkezdődött a diskurzus. Ami, ahogy végre bepattantunk az autóba, úgy hágott csak a tetőfokára. Mikor Alan meghallotta e szavakat, hogy Karakorum Highway, meg Pamír, és ezek, teljesen kész volt, és erőteljesebben is a tudtunkra adta, hogy teljesen veszettek vagyunk. De ne a mi történetünket ragozzuk, hanem meséljük el egy kicsit az övét. Az első, amit elmesélt, hogy micsoda véletlen egybeesés az, hogy épp most épp itt találkoztunk. Ugyanis ő egyszer felvett már egy hasonlóan elvetemült stoppost, egy amolyan adab.hu borítóképes stoppost, egy fickót aki szörfdeszkával, meg egy csomó egyéb egész halomnyi sportfelszereléssel stoppolt. Ők Alannel aztán nagy barátok lettek, és az emberből később nagyon sikeres, multisport adventure bajnok lett, híressé vált, de Alannel közben elvesztették több 10 évre a kapcsolatot. Most Alan újra felhívta és Queenstown mellett találkoztak, most már üzleti ügyben is, és a meeting e téren is sikeres volt.

Turbulenciába kerül a lakóautónk

Mi közben turbulenciába kerültünk, na nem a campervan-nal, hanem a Csendes-óceán felett valahol az international date line környékén, kb. 2 órányira és 1700km-nyire Aucklandtől ÉÉK-re. :) Ezzel lelőttem a poént, hogy természetesen elértük a gépet. Mondanom sem kell, nagyon élvezem, hogy ezt az útinaplót egy hajóról kezdtem és remélhetőleg ezen a repülőn fogom befejezni. És hogy arról szól, hogy hogyan stoppoltunk keresztül egész Új-Zélandon a kerékpárokkal édes négyesben. :)

A francba, ez nem akarja abbahagyni a rázkódást, és lassan már több aksiidőm marad a netbuksiban mint a hátralévő repülési időnk, ezért inkább folytatom. Szóval Alan Tekapo-ig vitt minket, és útközben odafelé is megálltunk egyszer, csak a mi kedvünkért, egy tó mellett, ahonnan a ragyogó napsütésben rá lehetett látni a Mount Cookra.

Pihenő és nézelőzés Twizel és Tekapo között – Csak a mi kedvünkért

Kilátás az út mellől

A Főző Hegy… Vagyis a Mount Cook a tábolban, 16x zoomol fotózva

Úton Tekapo felé

Tekapo-ban Alan-nel telefonszámot cseréltünk, mert azt mondta, hogy csak a közeli sípályákhoz megy egy meetingre, és attól függően, hogy hogyan mennek a dolgai, lehet, hogy még ma késő délután továbbhajt Christchurch-be, de ha nem ma, akkor legkésőbb holnap. És természetesen elvisz minket szívesen tovább is, sőt, ő igazából Aucklandig megy, csak közben lakóautót cserél majd, mert hát Relocationt végez tulajdonképpen, vagyis napi 1 dollárért „bérli” az üzleti road tripjeihez ezeket a lakóautókat, amiket így valójában a bérbeadó cégnek visz át a következő igaz, nagypénzes bérlőhöz. Egy nagyon jó site, ami összefogja az összes ilyen szolgáltatást (1 dolláros relocationt) adó céget az imoova.com, ahol kanadai, egyesült államokbeli, ausztrál és új-zélandi lakóautók között is válogathatunk.
Alan elviharzott, mi meg ott maradtunk újra az út szélén, de most az eddiginél is szélesebb mosollyal az arcunkon. Újra összeraktuk a bringákat, majd kigurultunk a tó felé a füves mező szélére. Leültünk egy padra, elintéztük az ügyes-bajos dolgainkat, na és közben megírtunk mindent Vince-éknek. Természetesen nagyon örültek a híreknek, „Thank God for Alan!” – írta vissza nekünk Vince. :)

A Péntek kutya és a Hold Tekaponál

Hogy egy kicsit a helyről is írjak, Tekapo egy eszméletlen gyönyörű hely! Amolyan igazi meseszép kis tourist spot, van itt egy tó, amiből kifolyik egy patak. A patak túloldalán, egy félszigetszerűségen áll egy kis kőtemplom, na az a kis épület nagyon oda van rakva! A háttérben havas hegyek, közben a Hold is felbukott mögülük, az egész valóban gyönyörű, alig bírom fotózni.

Tekapo-ban ez a kilátás fogadott minket

Alan erre az erdőre mutogatott, hogy ő ott tervez sátrazni, ha úgy hozzák a dolgai, hogy itt éjszakázik

Elmegyünk enni, most a nagy örömre megengedtünk magunknak egy pékséget, és a boltban is bevásároltunk egy napi élelmet, ki tudja, mi vár ránk az elkövetkező napokban. Alan nem jelentkezett, és lassan sötétedni kezdett, ezért elindultunk az általa javasolt vadkempinges táborhely felé a tó keleti sarka mögé, pont abba az erdőbe, amit annyiszor fotóztam az előbb.

A Hold épp akkor bukkant fel a gerinc mögül, amikor mi a tájat csodáltuk

Ebből a szögből sem csúnya a környék… :)

Útközben megnéztük közelebbről is a templomot és mellette Pénteket, vagyis Fridayt, a kutyát, aki anno egy birkatolvaj szolgálatában állt a környéken, és annyira jól végezte a dolgát, hogy miután a gazdáját már elkapták, ő még mindig tovább terelte a birkákat, hogy elrejtse őket.

Friday, a kutya, és az éppen előbújt Hold

Persze végül őt is utolérte a végzete, de még ma is emléket állít az okos állatnak ez a szobor a Tekapo-tó mellett.

Irány az erdő, a tó sarkát megkerülve

Az erdőbe beérve sátrazni és lakókocsival éjszakázni tilos táblákat találtunk, de hajtottunk tovább. Megtaláltuk a pihenőhelyet, amit Alan említett, az Old Homestead nevet viselte, mert valamikor régen állt a helyén egy ház. De nini, hát itt még WC is van, akkor meg mi a gond? Ahol WC van, ott sátrazni is lehet, hiszen nem kell az erdőbe piszkítanunk. A táblákat meg nem láttuk, már sötétben érkeztünk meg. – Ha kérdezik. De nem kérdezte senki. A pihenőtől beljebb, kb. 200m haladva egy gombákkal benőtt ösvényen, egy tisztás szélén állítottuk fel a sátrat még éppen sötétedés előtt.

Sajnos se este, se reggel nem voltak jó fények a fotózáshoz, de higyjétek el, egy nagyon szép réten sátraztunk! :)

Filléres vacsora a sátorban

Már csak két instant tésztalevest vacsoráztunk, aztán épp készültünk eltenni magunkat a hálózsákba, amikor Alan-től sms-t kaptunk: „I’m on my way” – úton van, írta. 20 perc múlva már a lakókocsijában beszélgettünk iszogatva. Elmesélte, hogy másnap reggel még van egy meetingje a közeli obszervatóriumnál, és ha akarunk, mi is felmehetünk vele a csillagvizsgálóhoz, ami egyébként sok érdekes felfedezést magáénak tudhat, mert errefelé nagyon tiszta, fényszennyezés-mentes éjszakák szoktak lenni. Azt is megtudtuk, hogy a meeting után Christchurchbe hajtunk, és ott egy ennél még sokkal nagyobb, 6 személyes luxuslakókocsit fog átvenni, hogy „elvigye” Aucklandbe. Az üzletéről is mesélt, miszerint pólókat és kiegészítőket készít, álmodik meg termékek, cégek, szolgáltatások mellé, megtervezi, legyártatja, és eladja őket, először természetesen az ügyfélnek, majd vagy ő maga, vagy az ügyfél a „végfelhasználóknak”. Ezt ekkor először még nem teljesén értettük, hogy hogyan is van.

A 6 fős luxus lakókocsi, ami fennhordja az orrát

Másnap reggel, talán a tó közelsége miatt, de egyáltalán nem fáztunk, talán 5 fok is volt, amikor kibújtunk a sátorból. Ahogy megbeszéltük, 8:30-kor összepakolva ott voltunk útra készen Alan lakóautójánál. Újra berámoltunk, de sajnos nem mentünk fel a csillagvizsgálóhoz, mert mint kiderült, annak a szuvenírboltja itt van lent Tekapo-ban. Itt volt egy ismét nagyon sikeres meetingje Alannek, játékokat álmodott és adott el az ügyfélnek.

Ezzel a hangulat is megalapozódott a kocsiban, és már száguldottunk is Christchurch felé. Amíg a keleti part felé hajtottunk, láttunk egy-két szép helyet, majd a nagy főúton, a város előtt egész komoly dugóba keveredtünk.

Ezeken a hegyeken állítólag magán sípályák vannak… :o

On the Road Again – Csak most kicsit másképp, mint eddig

A reptér mellett egy autókölcsönzővel szemben kipakoltunk a fűre, majd Alan elhajtott, hogy autót cseréljen – 15-20 perc, és itt vagyok, köszönt el, mi pedig vártunk. Eltelt fél óra, eltelt egy óra, megettük az összes kekszünket, Alan sehol. Ekkor már késő délutánra járt az idő, pulóvert kellett húznunk, és hát jobb híján vártunk tovább. Másfél óra múlva végre megjelent Alan, elmondta, hogy sokáig tartott az átadás és az átvétel, és még ahogy előzőleg megbeszéltük, a biciklikhez egy a lakóautó hátuljára szerelt tartót is bérelt, ami 50 dollár volt és amit természetesen mi álltunk. Ez az új autó tényleg egy luxusmodell volt, egy Mercedes lakóautó, hatalmas hálószobává alakítható, függönnyel elválasztható nappalival a hátuljában, és az oldalsó ajtóval szemben egy WC-vel, valamint a két hátsó sor ülés mellett hűtővel, tűzhelyekkel, „kemencével” :) pirítóssal, vízforralóval és mikróval szerelt konyhával. De még TV és az egész kocsiban hangfalakkal bíró audiorendszer is volt a járgányban.

Ez a nap, bár az előbb már nekünk is úgy tűnt, hogy a vége felé jár, valójában még nagyon sok hátravolt belőle. Alan megengedte, hogy a vezetőfülke feletti „nyúlványban” aludjunk, ami valójában egy nem klausztrofóbiásoknak tervezett franciaágy volt. Hogy mi mekkora mázlisták vagyunk ezzel a fickóval! :) Ráadásul egészen Pictonig hajtottunk ezen a napon. Útközben felvettünk három 18 éves belga srácot, gap year-en nyomták Új-Zélandot, de már ők is a végefelé jártak, csak pár hetük volt hátra belőle.

Pictontól pár kilométerre egy, a szerpentin melletti kis fordulóban parkolta le Alan a járgányt, itt éjszakáztunk, de előtte még megittunk együtt egy üveg bort és Zitával (vagyis inkább főleg ő, én csak a hagymát vágtam fel és Alant tartottam szóval) carbonara spagettit főztünk a fáradt sofőrünknek.

Carbonara spagetti vörösborral, ez ám az élet kérem! :)

Cozy, ey? Ez itt a nappali, avagy Alan ágya, ő az asztallal aludt :)

2014. május 13-án reggel csupán 7 óra alvás után, de nagyszerűen kipihenve ébredtünk, a kocsi fennhordott orrában aludni sokkal kényelmesebb volt mint az előző két este a sátorban.

A reggeli kilátás a lakókocsiból

Így utaztak a bringák a lakókocsi hátulján

A pictoni tengerpart

Tour of New Zealand prospektus

A reggeli találka – ez kevésbé formális és üzleti jellegű volt, ráadásul bringás emberrel, így mi is a részesei lehettünk :)

Ezen a napon, reggel Alan egy barátjával találkoztunk egy picton-i kávézóban. Az úr nem más volt, mint a Tour New Zealand kitalálója és főszervezője. Ezt a versenyt két évente rendezik meg és egyszerre mind a két szigeten. Az egyik csapat a legészakabbi, a másik a legdélebbi pontról indul el, és ha jól emlékszem, egy hét után találkozik a két banda Wellingtonban, középen az északi sziget aljában a fővárosban. Közben végig együtt grupettoznak a bringások és este is közös szállás van, tehát egy nagy buli az egész, egy hatalmas közösségi élmény, mind profiknak és hobbikerékpárosoknak.

A Cook-szoros, a magyar udvar és a biztos lábakon álló parlament

A hajóra felszállva Alan salesman képességeit is használva megpróbálta feljuttatni a timelapse kameránkat a hídra, de mivel elindult a hajó, erre már nem volt lehetőség eleinte, aztán pedig miután már letettük és odaragasztottuk a legmagasabb, utasok által is látogatható szint elején lévő üvegablakra a kamerát, onnantól már nem akartuk többé elmozdítani.

A fjordok kijáratánál még egy szivárvány mellett is elhajtottunk. Kár, hogy nem alatta, az lett volna csak a timelapse… :) Egyáltalán át lehet menni egy szivárvány alatt? És tényleg kincs van elásva a lábainál? :)

Így néz ki a térképen a hajóút, ezt vette végig a kamera indulás után pár perccel indítva és érkezés előtt pár perccel leállítva

Sajnos az idő nem volt tökéletes, de hát ez van. :) Viszont én közben utolértem azt az időpillanatot, amikor ezt a bejegyzést elkezdtem írni a kompon. Közben, hogy a jelenről is beszámoljak, míg ezt írom, gyönyörű felhők mellett haladunk el 11 ezer méter magasan pontosan az international date line egy olyan kanyarulatában, ahol már tegnap van. De mivel ez a vonal nem egyenes, ezért mindjárt megint holnap, vagyis 20-a lesz. :) Szóval teljes az időzavar a fedélzeten.

Ugráltunk a napok között… Lehet ezért volt akkora turbulencia? Széles volt a dilatáció a nemzetközi dátumelválasztó vonalon! :D

De közben az előttem lévő multimédiás szórakoztató egységből Neil Young szól, és megszűnt a turbulencia, így a naplóírásom új lendületet vehetett. :)

A hajón töltött órák nem teltek eseménytelenül, ugyanis kitaláltuk a továbbiakat. Amíg Alan-nek meetingje van a vasútállomás mellett, mi kiszállunk a kocsiból és körbenézünk a városban, hiszen a magyar kertet és a parlamentet még nem is láttuk. Ahogy Alan végzett, felvisz minket Johnny-ékhoz Wainuiomata-ba, ő pedig még ezen a napon továbbhajt az északi sziget közepe felé, ahol mi majd busszal érjük utol holnap napközben. A buszjegy a wellingtoni vasútállomástól egy National Park nevű megállóig mindössze 28 dollárba került fejenként. Ennyit megért nekünk, hogy egy estét újra eltölthessünk a barátainkkal, akikkel a Karácsonyt és a Szilvesztert is töltöttük legutóbb.

A fővárosba szemerkélő esőben érkezett meg a hajónk, és ahogy megbeszéltük, Alan kitett minket, és mindenki ment a saját dolgára. Először a parlamenthez sétáltunk oda, de ahogy a biztonsági őrtől megtudtuk, a vezetett „túrák” odabent 1 órán át tartanak, és nekünk ennyi időnk sajnos nem volt, így ezt most kihagytuk.

A Beehive, vagyis a képviselők háza és a parlament

Azért kívülről megcsodáltuk a „Beehive”-nak, vagyis méhkasnak becézett képviselők házát, ami ahogy sokaknak, nekünk is furcsán festett a nála vagy száz évvel idősebb szomszédainál, a parlamentnél és a könyvtárnál. Csak pár sarokkal kellett feljebb sétálnunk és ráleltünk a „Hungarian Garden”-re, ahol egy székelyudvarhelyi építésű székely kapu díszíti az apró utcasarki teret, ahová, aki szeretne, a kör alakú tér köveiből lerakhat egy névre szólót magának. Hogy e mögött mi a történet, arra sajnos már nem emlékszem, valószínű minden jó célra adományozó egyén vagy közösség kap egy ilyen névre szóló téglát a téren.

Egy apró térről van szó egy utcasarkon

A téglák

Ez a kis tér adja a kert központját

…és a székelykapu! :)

A térrel szemben volt egy szupermarket, ahová gondoltuk betérünk néhány apró ajándékot venni Johnny-éknak. Ekkor hívott fel minket Alan, hogy a meeting elhúzódik és csak valamikor 5 óra után fog végezni. Jó, ez remek, mondtuk, és már néztem is az órámat: 15:34, még elérjük a utolsó kezdést a parlamentben 4 órakor. Siettünk vissza, átjutottunk a biztonságiakon, és még egy kis időnk is volt a váróban pihenni. Még jó, hogy kicsit előbb jött az idegenvezetőnk, és figyelmeztetett, hogy a körbevezetéshez regisztrálnunk is kell. Megtettük hát, és már indult is a kis hét fős csoportunk. A Beehive-ban kezdtünk egy nagy fogadóteremben, aztán néhány kisebb termet néztünk meg a parlamentben, volt köztük egészen szépen feldíszített is, tele voltak a falak maori fafaragványokkal, gyönyörű volt az egész. Közben persze politikáról is beszélt az idegenvezetőnk, elmondta, hogy itt Új-Zélandon, ha jól emlékszem, 7 párt van bent a parlamentben, és nem nagyon volt soha semelyik 50% felett, és ez mindenkori cél is, hogy így legyen. Nincs felsőház, de minden témának három „reading”-je van, vagyis háromszor beszélik át. Ahhoz, hogy dönthessenek valamiről, nem muszáj bent ülniük, távolról is lehet szavazni.

A termek után lementünk az alagsorba, és itt jött az egészben a legérdekesebb rész, amit már nagyon vártam, és ami miatt tulajdonképpen szerettem volna megnézni a parlamentet. Mivel a könyvtárral együtt két nagyon régi épületről van szó, ezek nem voltak földrengésbiztosak. De a kilencvenes években „felújították őket”, ami azt jelenti, hogy az eredeti kinézetüket megtartva, erősebb falakat húztak fel az épületekben, és az egészet elválasztották az eredeti talapzattól, és közbenső csillapítókat helyeztek be az épület alá. Ezeknek a kőkemény gumi-acél-ólom tartóknak egyenként több száz tonna a teherbírása, és ha jól emlékszem, darabjuk 10 ezer dollárba, vagyis közel két millió forintba került. Ezekből van 1400 az épület alatt, mindegyik 30 centire képes „kilengeni”, amit őszintén szólva nehezen tudok elképzelni, mert az egész brutálisan tömör anyagból van, de hát ha ezt mondják, biztos így van. A technológiát egyébként egy Kiwi építész találta ki, és ma már a világ minden földrengésveszélyes vidékére exportálják. Fotók odabentről azért nincsenek, mert nem szabadott fényképezni.

Egy este Johnny-éknál, avagy ahogy egy közlekedési vállalatnak működnie kell (vagy kéne)

Hála Alan ismét jól sikerült meetingjének (ami ezúttal egy stratégiailag nagyon fontos találkozó volt), megnézhettük a parlamentet, és utána még a boltba is vissza tudtunk szaladni, így vittük Johnny-ékhoz egy kocka sört. Igaz, most csak egy esténk volt együtt, de ez, ahogy vártuk, nagyon jól sikerült. Maria nagyon finom spagettiszószos galuskát készített (ez amolyan újféle találmányuk lehet, olasz-magyar konyha… :) ), és megittunk pár sört és kólát, ki mit. Na és nem maradtak el a nagy beszélgetések és a rikiki parti sem. Mindeközben nekem furcsa érzésem volt, mert belegondoltam, mennyi minden történt körülöttünk és bennünk, velünk, mióta legutóbb itt jártunk Maria, Johnny Marietta és a kis Terence vendégszeretetében. Januárban még úgymond „kezdők” voltunk Új-Zélandot illetően, még minden előttünk volt, minden felfedezésre várt, még minden bizonytalan volt: az, hogy meddig maradunk, hogy merre megyünk tovább, és hogy egyáltalán, kapunk-e munkát és tudjuk-e majd folytatni az utunkat úgy, ahogy azt megálmodtuk. Most, hogy ezen a repülőn ülünk, mindez már biztos, eldőlt, megcsináltuk, átverekedtük magunkat a bürokrácia útvesztőin, legyőztük a munkavízum-szörnyet, munkákat találtunk, dolgoztunk, és pénzt kerestünk, elegendőt a következő – és egyben utolsó – falinaptár kiadásig, ami ha legalább olyan jól sikerül majd, mint az előző kettő, akkor a büdzsét illetően „otthon leszünk”, vagyis hazajutunk. :) Ezt leírni nem tudom, mennyire megnyugtató érzés, és hogy ez a tudat mekkora gondot tüntet el a vállunkról. Az én vállamról legalábbis óriásit. :) Azt hiszem egy hajszálnyit, de csak egy hajszálnyit túl aggódó típus vagyok e téren, túl sokat aggódom a jövőn, amit nem kéne, mert hát eddig is szépen megoldottunk mindent és mindig lett valahogy, nagyjából mindig jól. Tervezni, szervezni, álmodni azt kell, de aggódni, azt azt hiszem nem kéne annyit, amennyit teszem. Elvégre most repülünk Hawaii-ra, a nyugati társadalom által legszebb, legjobb, legnagyobb paradicsomnak és álomszigetnek tartott helyre. :)

Később utolért minket az éjszaka az égben…

Ha ezt valaki elmondja nekünk induláskor, vagy akár csak fél évvel ezelőtt, valószínű kinevettük volna, vagy megkérdeztük volna, hogy mit szed, és mi is kértünk volna belőle. Hát ember, Hawaii az egy drága hely, budget-világjárók nem mennek arrafelé! :) Hát, a végén kiderült, hogy a fenét nem, ha arra olcsóbb átkelni a Csendes-óceánon, akkor arra megyünk. :) Zita sem panaszkodhat, két hét Bali, és most két és fél hét Hawaii, mindezt egy nászútban… :) Persze meg kell dolgoznia mindezért egy ilyen őrült mellett, mint én, most pl. azt eszeltem ki, hogy felbiciklizünk/túrázunk a 4200m magas Mauna Kea-ra a Nagy Szigeten. Ha sikerül… :) Majd meglátjuk, mi megpróbáljuk, ahogy szoktuk, aztán majd meglátjuk, ahogy az lenni szokott! :)

Visszatérve Johnny-ékra, a kis Terence azóta már nem csak kúszik, hanem mászkál is, és már új szókincse van: a „Hiuó!”, vagyis a „Here You Go!”, a „Tessék!”, mert hát ezt hallja a legtöbbet az édesanyjától. :)

E labdás játékhoz kalapács is dukált, így Marietta és Terence (főleg Terence!) jó nagy zajt tudtak vele csapni… :)

A macska is nagyott nőt, mióta utoljára láttuk :)

Reggelizés

Közös búcsúfotó

A macska is nagyot nőtt, ámbár Terence-el nem kerültek közelebbi barátságba, csak Mariettával. :) Johnny és Maria azóta is verhetetlen rikikiben és egy változás az életükben, hogy most Maria van otthon a gyerekekkel, és Johnny hamarosan buszsofőr lesz Wellingtonban. Már a tanfolyam vége felé jár, de még csak üres buszokat vezet, persze mindezt már fizetésért.

Johnny egy egyszerű, csak autókra érvényes jogsival kezdte a buszsorfofőri karriert: jelentkezett, és többszöri tesztek után kiválasztották – most tanul buszt vezetni

Mesélt az itteni közösségi közlekedési morálról is, ami nagyon tetszett. Itt kb. 1%, ha bliccel, csak az első ajtón lehet felszállni, mágneskártyát kell lehúzni, és a rendszer a zónák szerint mindig csak annyit von le amennyit utazol, illetve ha ilyened nincs, akkor a sofőrnél lehet jegyet venni, de persze utóbbi kicsit drágább, mint a kártyás megoldás. A buszokon GPS van és olyan nemtudommilyen nevű rendszer, ami mindent figyel a buszon és küldi az adatokat egy központnak, mint a Forma1-ben, így ott előbb tudják, ha valami baj van a járgánnyal, mint a buszvezető. Az utasók bátorítva vannak arra, hogy visszajelzéseket küldjenek a társaságnak a buszvezető magatartásáról, és ezt meg is teszik. Nem csak negatív dolgokra kell gondolni, ha egy sofőr kedves és előzékeny volt egy utassal, vagy ügyesen oldott meg valamilyen szituációt, ezt is jelentik az utasok a társaságnak és ilyenkor az adott pilóta a hét végén bónuszokra, magyarán prémiumra számíthat. A vezetőknek mindenkor kedvesnek kell lennie az utasokkal, és ha valaki pár cent vagy dollár hiányában tudja csak megvenni a jegyet, fel kell engedniük. Az ilyesmit csak akkor kell jelenteni, ha valaki rendszert csinál belőle. Ha gyerekek randalíroznak a buszon, kedvesen megkérik őket, hogy hagyják abba, mert ezzel veszélybe sodorják magukat és a többi utast. Ez általában működni is szokott, ennyi elég. A társaságnak tavaly 5 milliárd dollár profitja volt. Ilyenkor elgondolkodok azon, hogy nem lett volna-e jobb nekünk, ha 20 évvel ezelőtt a BKV egyszerűen csak csődbe ment volna, és az összeomlását követő káoszból így kinőhetett volna valami, amit nem kell államilag támogatni, ahol verseny van az utasok kegyeiért és pénzéért, ahol mindenki jól jár, ahol nem lehet bliccelni, ami valahogy úgy működne, ahogy kéne neki, ahogy itt Wellingtonban tud. Na, jó, ezt a lemezt úgyis mindenki ismeri, úgyhogy nem folytatom. Remélem, az én generációm még megéli, hogy egyszer olyan világ lesz Magyarországon is, ami így működik. És nézzük a dolgok jó oldalát, lehet, hogy a BKV koszos és drága, de legalább van! :) Vannak városok a világban, ahol szinte nincs tömegközlekedés, vagy ha van, azt riksások százezreinek káosza alkotja.

Asztalod, széked… De az otthon, vagy valami más…

Másnap reggel úgy volt, hogy 8:30 és 9 között, a NakedBus-unk indulása előtt találkozunk egy kedves magyar wellingtoni családdal (nekik is van téglájuk a magyar kertben), de mivel reggel az autópályán dugóba kerültek, így sajnos öt perccel elkerültük egymást. Nekünk fel kellett szállni a buszra, ami 9-kor elindult Ghandi szobra elől a pályaudvar mellől, ahová ők csak 9:05-kor érkeztek meg. Néha ilyen az élet, de ez egy kicsi világ és az élet hosszú, úgyhogy még talán valamikor, valahol találkozunk! ;)

Gandhi a wellingtoni vasútállomás előtt

A buszon semmi izgalmas nem történt, szerkesztgettem befelé a blogra az előző bejegyzést, mert azt azért jó ha tudjátok, hogy egy dolog megírni ezeket a sorokat, és aztán még egy, legalább ugyanilyen hosszú ideig tartó, de kevésbé élvezetes dolog kiválogatni, átnevezni, leméretezni a képeket, feltölteni őket a videókkal egyetemben, aztán mindezt szépen beágyazni kézzel egy HTML-kódolt szövegbe. Ami azért jó, hogy én így csinálom, mert offline tudom csinálni a munka nagy részét, és mivel már megvannak a szép kis twizel-auckland-jeim EditPlusban, egyben így a leggyorsabb is.

A nagy buszról egy helyen át kellett szállnunk egy mikrobuszba, melynek az eleje kísértetiesen emlékeztetett engem valamire. Ez is egy ugyanolyan járgány volt (vagyis az alapja-eleje) mint Alan legújabb 1 dolláros lakóautója, ugyanaz volt a műszerfal design-ja, ez is egy merci volt. Az egy dollár egyébként túlzás, mert Alannek még kb. 2-300 dollárt ki kellett perkálnia mindenféle út és egyéb adókra, de persze mindez még így is nagyon megérte neki, mert egy ilyen járgány amúgy egy napra kerülne ugyanennyibe.

Füstölgő vulkánok mellett haladtunk el

Egyszer letértünk egy “zsákutcába”, hogy ennél a szállodánál tegyünk ki néhány utast

Mikor a buszunk megérkezett a National Parkba, az ismerős nagy fehér autó már ott állt a FourSquare szupermarket előtt, ahol egyébként Alannek épp meetingje volt a tulajjal. :) Természetesen ismét sikeres. :) Idefelé jövet egy óriási fehéren füstölgő, hófödte vulkán mellett haladtunk el a mikrobusszal, ez gyönyörű látvány volt, de aztán sajnos már sokat nem láttunk a tájból, mert miközben Alan hajtott, ránk sötétedett. Őrült barátunk egész Auckland határáig fölhajtott, talán 80km a város előtt állt meg tábort verni egy dombtetőn. Kérdezitek, hogy akkor már miért nem hajtottunk „haza” egyből a városba, hiszen ekkora táv autóval jó esetben már egy óra sincs. Ezt a kérdést mi is feltettük Alannek, és a válasza az volt, hogy mivel az autót kifizette egy extra napra is (ez 75 dollár általában), ezért ezt szeretné még kihasználni és egy kicsit még távol maradnia az otthon rá váró gondoktól, és még egy napra „hippi” életet élni. Ezen egy nagyon nagyot nevettünk is, mert ő úgy gondolta, hogy fel se hajtja az asztalt hátul hanem csak elüldögélünk a king size ágyán borozgatva az este, de mivel én ugye, mint már tudjátok, hogy asztal és szék mániás vagyok, én (és egyébként Zita is) vágytunk egy kis effajta kényelemre az ultimate hippilét után, ha már itt van, és olyan szupin el lehet süllyeszteni az ágyat és fel lehet szerelni az asztalt, akkor használjuk ki. Tetszett Alan-nek ez a kompromisszumos megoldás, és egy fantasztikus estét töltöttünk el az asztal körül ülve. Ma Alan három napja hűtőben tárolt lazacának felét ettük meg főtt zöldségekkel, és mindeközben a gyönyörűen szóló autórádióból már nem az amúgy nagyszerű, de számunkra már unalmassá válni kezdő Fleetwood Mac szólt, mint két nappal ezelőtt Picton mellett, hanem válogattam különböző slágereket a 60-as, 70-es évekből. Na ez Alannek nagyon tetszett és kis híján táncra perdült a serpenyőben sercegő lazac felett. :)

Alan a lazaccal

De ez még hagyján, de micsoda történeteket mesélt a zenék mellé!

„Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…”

Kölyökként a nyári szünetben egy puccos szálloda földszinti éttermében dolgozott felszolgálóként. Minden szombaton előkelő idős hölgyek bridge-ezni jártak erre a helyre. Az egyik hölgy, aki sofőrrel járt, mindig egy gyönyörű kék, 68-as évjáratú Mercedesszel érkezett. Alannek nem lett volna dolga az ajtónyitás, de átvette e szerepet a kollégától, és amikor az ajtóban köszöntötte a hölgyet, hozzátette, hogy egy nap neki is lesz egy ilyen autója, ha beledöglik is! A hölgy vette a lapot, visszadobta a labdát Alannek, aki ezután dedikált autónyitójává vált a vendégnek.

Amikor a lakóautóba épített trubadurláda a belehelyezett SD-kártyáról Neil Youngtól a Heart of Gold című dalhoz ért, Alan felugrott az asztaltól, és mintha csak valami megszállta volna, lelkesen magyarázni kezdett, hogy van egy története, ami, ha nem vele történik, nem hiszi el, de vele történt meg, és teljesen hihetetlen, de igaz. Ahogy elmesélte az egészet, mindjárt jobban érteni kezdtem azt a fajta spirituszt, ami barátunknak minden nap lángolt amíg vele voltunk, és amit egyszerűen csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy „ő egy igazi őrült!”, de természetesen a kifejezésnek csakis legeslegjobb értelmében.

Alannek 23 éves korában nagyon súlyos rákja volt. Nem tudom most visszaidézni a rák típusát, de legyen elég annyi, hogy ugyanaz a fajta rákja volt, ami később Lance Amstrong-nak is. Az orvosok azt mondták neki, hogy 90 nap múlva 95% hogy halott lesz. Mivel kerékpárversenyző is volt fiatalon, ezért nagyon jó kondiban volt, és így a legdurvább dózisú kemoterápiás kezelést kaphatta. Ez egy újfajta kezelés volt, ami ekkor még csak kísérleti stádiumban volt. Később Armstrongot is ezzel kezelték, de akkor, amikor Alan kapta a kezelést, ő része volt az első 600 kísérleti kezeltnek, és olyan szereket is beadtak neki, amelyekről később kiderült, hogy igazából károsak és semmi hasznuk a betegség meggyógyításában. A küzdelme alatt három alkalommal került a kemo alatt használt szerek mérgezése által a klinikai halál állapotába, de mindannyiszor visszahozták. Ezek az esetek az agyát is károsították. Hiába mondtam neki, hogy ez szinte hihetetlen, mert az én szememben ő valaki olyan, akinek nagyon vág az esze és nagyon ügyes, okos ember, ő elmondta, hogy tudja, milyen volt előtte, és milyen azóta, és bizony ezeknek az oxigénhiányos állapotoknak hatása volt az agyára. Talán az van-e mögött, hogy az egy dolog, hogy valakinek mennyi esze van, és az egy másik, hogy mennyit használ belőle!? :)

Amikor Alan felébredt az utolsó ilyen mérgezésből, iszonyú cefetül volt, mint soha előtte és azóta se. Ez a nap pontosan a 24. születésnapján volt. Édesanyja mellette ült az ágyon, és az ébredező fiától azt kérdezte, mit szeretne a szülinapjára. Alan a nagy fájdalmai közepette arra gondolt, egy kis zene jól esne talán, ezért egy rádiót kért maga mellé, valami dallamot a fülébe. Amikor anyukája bekapcsolta a hozott rádiót, Neil Youngtól az Old Man című dal szólt, ekkor kezdődött el benne az a rész, ami így szól: „Old man look at my life, Twenty four and there’s so much more…” – Ekkor Alanben is elkezdődött valami ének, innentől fogva tudta, hogy legyőzi a betegséget, és élni fog.

Kérdeztem tőle, hogy milyen hatással volt az életére ez a betegség, és annak túlélése de nem beszélt egetrengető, világmegváltó dolgokról. Azt mondta, hogy előtte is élvezte és szerette az élete mindenegyes napját, és ezen „élményeivel” mindez csak tudatosabbá vált benne.

Az ágyunk a lakóautó orrában

Reggeli az autó hátuljában

Ez a kilátás a elülső felső ágyakból

Zita mosogat :)

Ezt egyébként mind alá tudjuk írni, Alan egy boldog ember, aki az élete minden egyes napját megpróbálja maximálisan élvezni és megélni. És mindezt nem rest másokkal is megosztani! :) Így például a stopposokat mindig felveszi, és ezen jószokásának köszönhetően most megismerhettük a nem akármilyen történeteit.

„I was very close to get sacked!”

E történeteknek még közel sincs vége, amíg nem fogyok ki a lendületből, elmesélek belőlük még párat. Később, amikor Alan már a pólóbizniszben utazott, az Új-Zélandon turnézó rockbandákkal tartott, megállapodott a rendezvényszervezőkkel és a zenekarral, ők tervezték és gyártatták a pólókat, amelyeket aztán ők maguk adtak el egy kinyitható oldalú furgonból a koncertek után. Így találkozott Alan Iggy Poppal, Mick Jaggerrel, és még sok más rocklegendával. Amikor ezekről a zenékről beszélgettünk, elmondtam neki, hogy szerintem akkor abban a korszakban volt valami a levegőben, valami, ami érződik a zenékben, valami amit nem lehet leírni, megfogni vagy elmondani, valami, amiről mindenki tudja, miről beszélek, aki szintén érzi, amikor ezeket a dalokat hallgatja abból a bűvös időből. Alan is egyből vágta, miről regélek, és abszolút egyetértett, és még hozzá is tette, hogy ez valóban így volt, de ez a dolog azóta elveszett. És valóban, manapság más a zene. De ami akkor született, mind megmaradt, és még ma is hallgathatjuk. A magnó Credence Clearwaterre váltott, a járgány még mindig behúzott kézifékkel állt a dombtetőn, de mi odabent szárnyaltunk a térben és az időben, remek volt a hangulat, felemlegettem a „régi szép időket”, mert bár én még csak 30 (és te jó ég, 3 nap múlva 31…:o) éves vagyok, de nekem is volt ilyen. :) Amikor a Dúddal kedd délelőttönként a dupla angol és a dupla hálózatok óra között átvillamosoztunk a Millenáris Parkba, ahol ő gitározott és CCR-t meg Don McLeantől az American Pie-t énekeltünk, söröztünk és szédítettük a felénk vetődő lányokat. (Szegények… :D)

Don McLean nevére Alan ismét felpattan, ha nem ismerném, azt hinném, megveszett a finom vörösbortól és az őrült jó zenétől. És már mondja is a következő sztoriját! Megint egy hotel halljában, ő nyári munkán fiatal kölyökként. A városban adott koncertje másnapján Don McLean a szobájából leérkezik a hallba, Alan lévén (már ismeritek) tökös fiú, és bár csak egy utolsó inas a szállodában, de nem bírja kihagyni a lehetőséget, odamegy Don McLean-hez, gratulál neki a nagyszerű zenékhez, elmeséli, hogy ő is játszik, kezet ráznak. De várjunk csak, hol az autó? Valahová elkeveredett Don bácsi autója, így ott álldogált az egész bagázs egy nagy rakás hangszer mellett várakozva. Te srác, nincs kedved kicsit zenélgetni, itt ma nem járnak az autók! – Szólt oda Don Alanhez. Így történt, hogy ők ketten együtt jammelgettek a hotel várójában egy jó negyed órát, és közben Alan azon gondolkodott, hogy ezért most tuti azonnal kirúgják, ahogy a híres zenész eltűnt a hotelból, de nem baj, ezért megérte! Alant nem rúgták ki, de saját elmondása szerint „I was very close to get sacked!” – vagyis nagyon közel volt ahhoz, hogy „zsákolják”, vagyis kipakolják neki a holmiját azzal, hogy agyő. Így mondja itt az angol, itt nem „fired” valaki, ha kirúgják, hanem „sacked.” :)

A kék merci, és az álmok, amik azért vannak, hogy valóra váltsuk őket

Ja, és a kék mercire visszatérve. Évekkel később, amikor Alan már túlvolt a rákon és megcsinálta a szerencséjét a pólóbiznisszel, egy autót készült venni. Egy pazar, tengerbenyúló földnyelven fekvő, valószínű sok millió dollárt érő villa pincéjében volt az óriási garázs, amiben több tucat csodaautó állt, köztük az is, amit ő magának kiszemelt. De mire összeszedte a pénzt a kocsira, és elment érte, hogy megvegye, valaki más pont előző este letette ugyanarra a kocsira a foglalót. Mikor már fordult volna ki az álomgarázsból, a szeme sarkából az egyik takaróponyva alól egy ismerős kék színt vélt felfedezni. Megkérte a tulajt, hogy hagy nézze meg a járgányt, és csodák csodájára mit lát? Az idős hölgy járgányát, itt volt ismét a szeme előtt álmai autója, mi több, pontosan ugyanaz a darab, amire anno fiatalon, örök álmodozóként szemet vetett. Persze az első kérdése az volt, hogy eladó-e? A tulaj le kellett hogy lombozza, elmondta, hogy megígérte, hogy ha valaha eladja, akkor egy bizonyos autókereskedőnek fogja odaadni, mert már odaígérte neki. Mit ad Isten, Alan jó barátja volt ez az autókereskedő, így embereink rögtön telefont ragadtak. Alannek elképesztő szerencséje volt, az autókereskedő barát épp nagyon ki volt fogyva a pénzből, így kötélnek állt, gondolván, hogy ha már a közeljövőben úgy se lehet övé az autó, akkor hagy legyen Alané, ha már ennyire vágyik rá. – Mindezt igazából Alan előadásában, egy üveg bor mellett, azon a dombtetőn, a lakóautóban kellett volna hallanotok, elképesztő volt! :) És most vonatkoztasson el mindenki az autóktól, és ne kérdezzétek, hogy ha mi mindig azzal jövünk, hogy egy autó árából utazzuk körbe a világot, akkor most miért jövök ilyen autós sztorival. Nem az autó a lényeg, hanem hogy Alannek volt egy álma fiatalkorában, élte az életét a tőle telhető legboldogabban, ami közben majdnem oda is lett a rákban, a halál torkából tért vissza, megcsinálta a szerencséjét és a végén egyszer csak úgy hozta a sors, hogy ez a kék autó ott volt, és eladó volt, mert még az autókereskedőt is ismerte. A lényeg, hogy az álmok igenis valóra válthatók! :) Az élet pedig szép, főleg hogy tele van ilyen Alanféle figurákkal! :)

A kék autót később egyébként magunk is láttuk, mert Alan a felesége és Zita személyisége, illetve őköztük és miköztünk Zitával annyi hasonlóságot vélt felfedezni, hogy azt mondta, muszáj találkoznunk a párjával is, így egyik szombat este áthívtak minket vacsorára.

Alanéknél vacsorázva

Újabb nagy szerencsénkre Alan (aki egyébként házig vitt minket Aucklandben) csupán 4,3km-re lakott attól a háztól, ahol mi vendégeskedtünk. Így simán csak áttekertünk hozzájuk és még egy nagyszerű vacsora erejéig ismét együtt voltunk, és aztán ma reggel is, mert Alan a nagy terepjárójával kivitt minket csomagostul, dobozostul a repülőtérre. Ahonnan azóta egyébként visszarepültünk az északi féltekére. Ezúttal annyira belemerültem a naplóírásba, hogy elfelejtettük megünnepelni az Egyenlítőn való átrepülést. Mert Zita is valami tévésorozaton kacag. Ezek és a zenék ingyen vannak, csak a mozifilmekért kérnek 10-10 dollárt. Hát ilyen is van, átnaplóírtam magam az Egyenlítőn! :) De ha minden igaz, ezen utazáson még kétszer lesz alkalmunk ilyesmit ünnepelni, úgyhogy nem dőlt össze a világ. Ellenben gyönyörű a naplemente 10600 méterrel a tengerszint felettről! :)

Futások, vacsorák és pakolás Aucklandben

De még mielőtt lezárom e megint ultra hosszúra sikerült naplót, még az aucklandi napokról is meg kell emlékezzek. Virág Zsuzsi hónapokkal ezelőtt írt ránk Facebook-on, és felajánlotta a vendégszeretét. Többen is tettek így, elnézést, akiknél végül nem laktunk és nem találkoztunk, ha lehetne, kettészakadnánk az ilyen helyzetekben, de csak egy van belőlem, meg Zitából is, és mi összekötöttük magunkat. :) Szóval Zsuzsinál és Brandonnál laktunk, ami nagyszerű volt, nagyon jól éreztük magunkat náluk. Brandon, Zsuzsi párja egy újzélandi-malajziai-kínai, akivel Spanyolországban találkoztak. :) Ez a „hovatartozás” ha nem téves így hívni ugye úgy jött össze, hogy ugye ahogy már megtanultuk, Malajzia lakosságának 25%-a kínai származású, ebből a csoportból költöztek át Brandon szülei anno Wellingtonba. Ez így most már a fél világot bejárva számunkra teljesen triviális, de elképzeltük Zsuzsit, ahogy otthon magyarázza a barátainak, hogy a párja egy Kiwi, malajziai kínai származással. Nem kínai. Nem is malajziai… Ő Kiwi, hát nem érted!? :) Bevallom, pár éve még én is néztem volna ezen, de ma már teljesen természetes, hogy valakinek az arca és a bőrszíne kicsit más, és egy másik országból jöttek a szülei ahová a nagyszülei egy harmadik országból vándoroltak. Nem azt mondtam, hogy így kell, vagy ez a természetes, csak hogy ilyen is a világ, ez benne van, ettől is szép, és ez (ma már) teljesen normális. Egy másik vicces dolog volt Brandonnal kapcsolatban, amin megint nagyon jókat nevettünk, az a Tesz-Vesz Város volt. Először is, e könyv megálmodói biztosan nem gondoltak még a vegákra és vegánokra, sőt igazából valljuk meg, elég perverz dolog hogy macskák és malacok a szereplők a könyvben, és az egyik oldalon, ahol az élelmiszerek nevei vannak, van egy hentes is rajzolva, aki szintén egy malac, és aki mellett hatalmas húsok csüngenek. :) De ennél még viccesebb az, hogy ezt a könyvet Brandon kapta Zsuzsi szüleitől, hogy könnyebben tanulja meg a magyar nyelvet. 35 éves kor ide vagy oda, ha nem beszéled az adott nyelvet, egy Tesz-Vesz Város képeskönyv Jolly Joker lehet számodra! :)

Zsuzsi és Brandon, na meg a Tesz-Vesz könyv :) “Térd!” :)

Brandon dícséretére legyen mondta, az alapkifejezéseket olyan jól tudta magyarul, hogy szinte észre sem lehetett venni rajta akcentust. Persze ezek a legfontosabb szavak voltunk, pl. Brandon magyarul köszöntött minket, tudja az italok és ételek nevét, a Köszönöm és az Egészségedre-t, utóbbit többes számban is! :)

Zsuzsiék mellett van egy park, ahová kétszer is kimentem futni, és ezen kívül még egyszer voltunk futni közösen Zsuzsival az egyik reggel ki egy tengerparti parkhoz és vissza. Ez egy hat kilométeres futás volt, ami után rá kellett jönnöm, hogy a 3,5km majd rá a 6km-es kezdés megint túl erős volt. És arra is rájöttem, hogy a futás egy örök szenvedélyem marad, egy olyan Jolly Joker tevékenység, amitől mindig jobban leszek. Ez már valami drog, komolyan, az első aucklandi futásom után olyan jól éreztem magam, mintha valamit beszedtem volna, éreztem hogy nagyon jó volt kicsit végre nagyobb fordulatszámon pörgetni a szívemet, mintha a nagyon pulzusszám átmosta volna az ereimet, vagy mintha megolajoztam, fölmelegítettem volna rég nem használt tagjaimat, egy csuda jó érzés járta át a testemet, és vele együtt a lelkemet is. Mindez persze hátul is ütött, hiszen e jóérzések végett nagyon könnyen túlzásba is viszem a futást, és mivel elszoktam tőle, ez a határ most nem a 15-20km-nél van, hanem már 2-3-nál. Így hamar megpukkanok, és pl. a Zsuzsival futott 6km után annyira kikészültem, hogy délután le kellett feküdnöm aludni, mert semmi más értelmeset nem tudtam magammal kezdeni.

Utca Auckland központjától kb. egy kilométerre… Szokták mondani, hogy Auckland egy hatalmas falu. :)

Nem vágták ki a fát, ott hagyták az utca közepén! :)

És még másnap este is sajogtak a lábaim, de azért tegnap még egyszer kimentem rá futni, és szerintem ha megérkeztünk Hawaii-ra, tudom mit fogok csinálni az első reggel… :) Lesz egy kisebb vulkán pár sarokra a „házunktól”, ami igazából valami felhőkarcoló lesz, mert a vendéglátóink, Laura és John azt írták, hogy a 33. emeleten laknak! :o Egyikünk sem járt még Zitával ilyen magas épületben. :) Ezt is el kell kezdeni. :)

Zsuzsival, Brandonnal és Lajossal

Fagylalt és Cook szoros timelapse, hát kell ennél több? :)

Két este is tartottunk a vendéglátóinknak fényképes élménybeszámolót, ehhez egy szintén bringás magyar volt-kolléga-barát, Lajos is csatlakozott a kis társaságunkhoz. Lángost sütöttünk, majd jött a sztorizgatás, és az egészről egy timelapse is készült, amit az est végén szintén levetítettünk és hát óriási sikere lett. :) Sajnos 860MB nyom a fájl, ezért csak akkor lesz itt a bejegyzésben, ha az USA-ban végre újra ismerni fogják a korlátlan internet fogalmát. :) Ismerik:

Mi volt még? Hmm… Ja igen, megírtunk több tucat képeslapot, beadtuk az adó visszaigénylésünket (142 dollárt kapunk majd vissza, szuper, újabb pár nap a nászúthoz!), elküldtük az aláírt szerződést az ausztrál-kiwi bulvármagazinnak ahol megjelentünk, és még egy csomó más ügyet is elintéztünk.

Sok lapot megírtunk ezen az asztalon Nektek! :)

Szereztünk dobozkat az R&R bringaboltból, mint utólag kiderült, Alan cycling-buddy-jától, és szépen bedobozoltuk a bringákat.

Mivel ilyen túlaggódós vagyok, felhívtam a légitársaságot, ahol elmondták, hogy egy vásárolt feladott poggyász 23kg lehet és egy csomagnak kell lennie, tehát ha négy 20l-es Ortlieb táskát adunk fel, akkor hiába vannak egyenként csak 5,25kg, ha négy darab, akkor az négy poggyász. Ezért aztán lévén csak 2x23kg poggyászt vettünk fejenként (25+35 dollárt) az Air New Zealandtól a 495 dolláros hawaii paradicsomba szóló repjegyünkhöz, ezért aztán vettünk egy kínai filléres boltban ilyen 6 dolláros nagy, de könnyű, vékony zsákokat, amiben ágyneműket szoktak hordani. Mi három-három Ortlieb táskát és a hátsókereket pakoltuk bele ezekbe, így a bicklidobozba mindenestül nagyon könnyen elfértek a most minden eddiginél jobban szétszedett fekvőbringák.

Az egyik Ortlieb-es nagytáska a hátsókerékkel 27kg lett, ezt már nem nézték jó szemmel, 200 dollár túlsúlyt kellett volna fizetnünk, de megengedték, hogy átpakoljunk 3kg ruhát egy ingyenes, „második” kézipoggyászba, ami a sárga hűtőtáskánk lett. Így egyáltalán nem kellett kézipoggyászt fizetnünk. A reptérről még írtunk Vince-nek és a szüleinknek, hogy minden rendben, aztán felszálltunk a gépre, és elkezdtem írni ezt az útinaplót. :)

A repülőn a szokásos biztonsági előadást felszállás előtt nem a sztyuvik adták elő, hanem a képernyőn nyomtak egy vicces kis filmet, amit Zita nagyon ügyesen felvett:

Auckland felülről, felszállás után

Ez talán Devonport is lehet, de nem vagyok benne biztos

Viszlát Új-Zéland, jó volt itt lenni!

Godzilla alakú felhő, biztos az új film tiszteletére! :)

Mivel többször kereszteztük az épp előttünk kanyargó nemzetközi dátumelválasztó vonalat, ezért többször is ugráltunk a napok között, amíg a naplót írtam a repülőn. …és még az egyenlítőt is kereszteztük. Még jó hogy most nem figyeltünk ezekre, ennyi sok vonalra nem is lehet. :)

Mindenki bámult valamit a képernyőn

Pedig sokszor odakint is jó volt a műsor… :) Naplemente 11 ezer méter magasból

Mindjárt megérkezünk a következő helyre. Az USA az utunk 29. országa lesz. Mikor elindultunk, még abban sem voltunk biztosak, hogy akarunk-e ide jönni, nem hogy abban, hogy vajon sikerül-e?

Hát ennyi, megint utolértem magunkat az útinaplóval, juhééé! :)

Történt 2014. május 12. és 20. között, lejegyezve 14-én a hajón és 20-án a repülőn, beszerkesztve 23-án egy 90 dolláros erkélyről. :)

Viszlát Új-Zéland, Helló Hawaii! :) …és köszönjük a nászutat!

Akarom mondani, Aloha, vagy hogyan is mondják, hamarosan megtudjuk, talán még virágos nyakláncot is kapunk, vagy mi a fenét… :) De most beszéljünk inkább Új-Zélandról. Kerek fél évet töltöttünk ebben az országban, amit azt hiszem elfogultság nélkül nevezhetek a Földünk egyik legszebb, legcsodálatosabb, legélhetőbb és legszerethetőbb szegletének. A Kiwik többségében nagyon szeretnivaló népség, vagány, talpraesett, közvetlen, segítőkész banda. Van egy két számunkra mostanáig érthetetlen őrültségük, pl. ez a fagypont körüli hőmérsékletben való rövidgatyában és mezítláb vagy jandalsban (vietnámi papucs, először egy Kiwi kezdte el a nyugati világnak árulni, és ő adta a Japanese Sandalsból a Jandals nevet), vagy legjobb esetben gumicsizmában való flangálás számunkra felfoghatatlan… :) De ezzel együtt is imádnivalóak, még az angoloktól átvett és sajnos máig el nem felejtett, csak forró, vagy jéghideg csapjaikkal együtt is, amelyek egy akkorka, dugó nélküli mosdókagyló felett vannak, hogy oda még a fél kézfejem se fér be – lehetetlenség velük a kézmosás. És akkor itt kb. a negatívumok végére is értünk, ha csak nem kezdeném el szapulni a bürokráciájukat, de ezt nem teszem, mert 1, a végén csak kaptunk munkavízumot, és ez egy csoda, köszönjük! 2, minden szabályt a saját országuk, gazdaságuk és társadalmuk jólétének megtartásához alkottak, amit ha számunkra néha fájdalmas is volt, de meg kell értenünk és el kell fogadnunk.

A táj pedig… Hát hagy ne zengjek tovább ódákat, láttátok a képeinket, láttatok már fotókat máshonnan is Új-Zélandról – Mind igazi, tényleg ilyen szép az ország, semmi sem túlzás, ami Új-Zélanddal kapcsolatban látatlanban a fejedben él, ez tényleg egy csuda hely! :)

Végezetül köszönjük az összes bolond Kiwinek, az összes bürokratának, az összes munkáltatónknak és mindig kedves barátunknak, hogy Veletek lehettünk, hogy segítettétek az utunkat, hogy részei voltatok! Piszok jól éreztük magunkat az országotokban! Köszönjük Új-Zéland! Nem csak, hogy remek 6 hónapot töltöttünk itt (soha ennyit egy országban nem voltunk Magyarországon kívül), hanem ez alatt lehetőséget (pénzt) teremtettünk az utunk folytatásához, ami szintén nagyon fontos volt. Remek élményekkel és nagyon jó érzéssel távoztunk, és reméljük, hogy még vissza fogunk térni egyszer. (vagy többször! :D)

“Be Someone Who Judges No One”, avagy “Légy valaki, aki nem ítélkezik senkin” – Wayne W. Dyer

Itt ülök egy kemping konyhájában, Zita vacsorát főz, nekem van asztalom, áramom, boldog vagyok. De kezdjük a legelején!

Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazdasági világválság, valamikor a két nagy háború között a 20. század elején. Az akkori Olaszországban ez elég kilátástalan helyzeteket eredményezett, sok családnak nem volt mit ennie, rengetegen éheztek. Így volt Vincenzo családja is, és amikor az apukája hallott a lehetőségről, miszerint Ausztráliába lehet immigrálni, egyből utána is ment a dolgoknak, és a család egykettőre egy a hajón találta magát. Vincent apukája, amikor megérkezett az új országba, első nap a táborból, ahol a többiek nekiálltak kártyázni, mondván, hogy úgysem lehet itt munkát találni, elindult az országúton, hogy ő mégis megpróbálja. Néhány kilométer után egy végtelen zöldségeskertre bukkant, bekopogott a kerthez tartozó házba, elmondta, hogy ő otthon Olaszországban pontosan ezt csinálta és most érkezett és munkát keres. A kert gazdái pedig éppen néhány szorgos kéz hiányában voltak, így hősünk máris munkát kapott a legelső ausztráliai napján a nagy gazdasági pangás kellős közepén. Mikor visszaért a tömegszállásra, a többiek csodálkozva kérdezték, hogy hol járt? Elmesélte, mi történt, mire mindenki elhűlten dobta el a kártyát. Ők meg se próbálták, mert azt mondták nekik, lehetetlenség.

Vincentünk hatalmasat repült

A kis Vincent így már egy viszonylag biztos megélhetéssel rendelkező családban cseperedhetett fel. 6 évesen már dolgozott a kertben, apja kérésére a vízelvezető árkokat rendezgette, egyik elágazásban kis gátat épített kövekből és sárból, a másik irányba pedig megnyitotta a víz útját. Ezt ugyan nem kérték tőle a szülei, de mivel ennyi idősen már tudta, hogy a nyúlüreg nem való a veteményesbe, ezért néhány ilyen üreg felé is odavezette a vizes árkot. Pár perccel később már ázott nyulakat kergetett a kertben, hogy aztán diadalittasan vigye őket a szülei elé. Aznap este a család nyulat vacsorázott, Cacciatore (ejtsd: Kácsátore), vagyis vadász-módra elkészítve, fehérboros, olívaolajos, oregánós szószban kisütve.

Bezzeg pár évvel később, amikor a kis Vincent valamit elcsent a kamrából, hogy ebéd előtt üres gyomrát megtölthesse kicsit… Ezzel nagyon rossz fát tett a tűzre az apjánál, aki büntetésképpen egy nagy késsel egy hatalmasat csapott Vincent ujjaira, persze csak a kés lapjával, mondván, hogy akkor eszünk, amikor a család együtt leül az asztalhoz, és nem veszünk el semmit sehonnan engedély nélkül! Egy másik napon Vince szeretett volna még reggel lustálkodni egy kicsit, apja ébresztésére azt válaszolta, hogy ma nincs kedve kikelni az ágyból. Ekkor a nadrágszíj került elő, és amit kapott, azok után Vince ébresztésével már soha többé nem volt gond.

17 éves korában 3 évnyi zsebpénzével a zsebében elindult Adelaide központjába, hogy kerékpárt vegyen. Egy gyönyörű 3 sebességes, kecses acélvázú országúti kerékpár új tulajdonosaként vágtatott hazafelé a gépjárműveket és a szekereket leelőzve, amikor egy az utat éles szögben metsző vasúti sínpár keresztezte az útját. Vincentünk hatalmasat repült, és vadonatúj paripája ripityára tört. Mivel tél volt, a sok réteg ruha által megúszta csupán horzsolásokkal, de a biciklijén már csak a váz maradt ép, minden más totálkárosra tört. Apja nagyon nevetett Vince-en, amikor meglátta így hazaérkezni. Vince-nek ennyi elég is volt a kerékpározásból, bevágta a padlásra a vadonatúj roncsbiciklijét és többet felé sem nézett csalódottságában.

Tankok masíroztak, golyók repültek

Felnőttként sikeres ingatlankereskedő vált belőle, valamint férj és két fiúgyermek apja. Közben az északi féltekén az Amerikai Egyesült Államok valamilyen okból háborút indított Észak-Vietnam ellen. Állítólag azért, hogy megállítsa a kommunista terjeszkedést és megvédje a szövetséges Dél-Vietnamot, de az igazság meghaladja egy épelméjű ember felfogóképességét. De a háború értelmetlenségébe most ne menjünk bele, mert a mi történetünk csak egy kislányról szól most. Egy amerikai katona és egy dél-vietnami, saigoni nő gyermekéről. Mikor az USA kiszállt az általa kreált háborúból, az amerikai katonáknak haza kellett repülniük, Saigont pedig hamarosan megszállták az észak-vietnami csapatok. A család megpróbálta eltitkolni, hogy a lányuknak egy amerikai párja volt, még férjhez is adták egy helyi férfihez, de amikor ez a férj rájött, hogy tőrbe csalták, és hogy a felesége nem szűz, sőt mi több, egy amerikai katonától várandós, lemészárolta az egész családot. Egyedül a felesége élte túl, mert annak anyukája saját életét feláldozva a golyók és a lánya közé vetette magát. Mikor Michelle megszületett, rögtön árvaházba adta az anyukája. Négy éves koráig, szörnyű körülmények között, sokszor éhezve cseperedett. Sok árvaházi társával együtt életét annak a Vietkongnak köszönheti, aki, amikor megszállta az árvaházat, parancsot adott a vezető nővérnek, hogy két órája van eltűnni az összes gyermekkel együtt, utána mindenkit meg kell ölnie, és meg is teszi azokkal, akik akkor még itt lesznek. A nővérek felkaptak minden gyereket, teherautóra rakták őket, és még a szomszédos árvaházban is tettek egy kört. Óriási volt a káosz, az egyik nővért lelőtték, tankok masíroztak, golyók repültek. A kis Michelle annyira megrémült, hogy mozdulni sem bírt, csak sikított és sírt. Egy katona kapta fel a vállára és mentette ki a biztos halálból.

Eközben Dél-Ausztráliában Vincent családjában a két fiúgyermek sokat veszekedett egymással, és a szüleik úgy látták, jó lenne egy harmadik gyerek, egy kislány is a családban. Az adoptálásra gondoltak, el is indították az ehhez szükséges folyamatokat, egy évig töltögették a papírokat és fogadták az ellenőröket, akik mindent megnéztek a családban és a ház körül, hogy biztosan jó helyre kerüljön az örökbefogadott gyermek. Mindent rendben találtak, és az ügynök még egy ötletet is adott Vince-nek: miért nem fogadnak örökbe egy vietnami gyermeket, a háború miatt most rengeteg ott az árva és borzasztóak a körülmények, tehát ezzel nagyon nagy jót tennének. Vincentnek nagyon tetszett az ötlet, hamarosan ki is választották Michelle-t és már le volt szervezve minden, amikor egy furcsa telex érkezett Vietnamból. Baj van! – Állt benne. Vincent ekkor mindent megengedhetett magának anyagilag, ezért másnap két nagy bőröndnyi tejporral és egyéb alapélelmiszerekkel repülőre ült, és Saigonba repült. Megtalálta az árvaházat, de amit ott látott, az örökre megváltoztatta az életét. Gyerekek feküdtek a földön hosszú végtelen sorokban, néhányan holtak, mások csak csont soványan és betegen vagy sérülten. És ő tehetetlen volt, képtelen volt segíteni rajtuk, a kétbőröndnyi ételt édeskevésnek érezte ide, ráadásul a kapuban álló őr, akinek átadta őket, mint később kiderült, nem adta tovább az élelmet, a bőröndök eltűntek és az árvák semmit nem láttak belőle. E borzalmak közepette azért jó dolog is történt, Vince megtalálta Michelle-t és el tudta intézni a papírokat, egyből aláírtak neki mindent, hogy legalább egy élet így biztosan megmaradjon és megmenekülhessen. Pár nappal később már mint apa és lánya, együtt menekültek el ebből a pokolból.

Nyers tojás a párna alatt

Egy hónappal később a Hawaii-i O’ahu szigetén Waikiki partjának híresen nagy hullámait próbálta Vince meglovagolni újdonsült lányával. A kis Michelle-t a szörfdeszka elejére ültette, majd együtt várták a hullámot. Az jött is, de jóval nagyobb volt a vártnál, Vince-t elszakította a deszkától és a lányától, akinek apró testét katapultként lőtte az égbe a szörfdeszka, hogy aztán egy csobbanással a habzó víz alatt tűnjön el. Vince kétségbe esett, hogy máris elvesztette a kislányát, akit éppen hogy csak örökbe fogadtak és új életet adtak neki. Kérte az Istent, hogy tegyen valamit, mire egy hatalmas testű hawaii férfi tűnt fel mellette a vízben, és kérdezte, hogy hol a gyermek. Vince a víz alá mutatott, mire a hawaii rögtön alá is merült. A kis Michelle ebből ma már csak arra emlékszik, hogy nagyon megijedt, és látta a nap fénysugarait megtörni az egyre távolodó vízfelszínen maga felett, majd egyszer csak a hajánál fogva húzzák fölfelé. A megmentő Vince-nek meghagyta, hogy soha többé ne csináljon ilyet, és Vince így is tett. Szépen, tisztességgel, további ilyen őrültségek nélkül felnevelte a két fia mellett a lányát is, akiben ez a trauma eltörpült az első 4 év szörnyű élményei mellett. Még tizenévesként is rémálmai voltak Michelle-nek, közeledő tankokról, lövésekről, nyomorról. Amikor Disneylandben az egyik mutatvány keretében egy bábú lelőtt egy medvét, a puska dörrenésétől úgy megrémült, hogy órákig sikított és sírt. Amikor a bátyjai és az apja vadászni indultak, már a puska látványától is megrémült. Az árvaházban a gyermektársai ellopták előle az élelmet és mindig éheznie kellett, ezért évekig tartott levetkőznie azt a szokását, hogy a kapott étellel elfusson és elrejtse azt valahol. Ez a valahol általában a párnája alatt volt, így történt meg többször, hogy reggelre tiszta morzsa volt a süteménytől az ágya, sőt egyszer még egy nyers tojást is betett a párna alá, ami persze hamar összetört és összekente az egész ágyát. Persze szülei érthető okokból jóval elnézőbbek voltak ezen dolgok felett, mint pl. Vince felett anno az apukája.

A Maseratitól Kambodzsáig

Vince-nek több pénze volt, mint amennyit értelmesen el bírt volna költeni, egy időben még egy Maserati-val, egy exkluzív olasz luxusautóval is rendelkezett. Aztán történt egy tragédia a családban, Vince felesége, gyermekeinek anyja elhunyt. Vince összetört, maga alatt volt, nagyon rosszul viselte azt, ami történt. Az üzletére se figyelt többé, becsődölt, tönkrement, mindenét elvesztette. A család, ahogy kezdetben Vince szülei is, egy zöldségeskertben találta magát, kétkezi munkát végezve. Vincent maghasonult, összetört, megsemmisült, hogy aztán megtalálja egy igazabb énjét. Felállt, és új életet kezdett, az esze mindig is megvolt ehhez és valahonnan erőt is talált hozzá. Hívhatjuk megtérésnek, Isten saját magában való megtalálásának, de ezek csak szavak. Rá se ismert többé korábbi önmagára, akiről ma már úgy beszél, hogy egy szörnyű ember volt.

Mikor Vince, Peter és testvére Michelle Új-Zélandra érkeztek 18 évvel ezelőtt, szinte semmijük nem volt, egy autót tudtak épp vásárolni, esténként ebben aludtak az út szélén. Az egyik ilyen este Christchurch mellett egy rendőr kopogtatott be hozzájuk az ablakon. A kezdetben durcás rend őre hamar meglágyult Vince illedelmességétől, és mikor meghallotta, hogy Vince-ék szőlőskerteket keresnek munkára, még egy Gibbston Valley-ben lévő híres szőlősgazda elérhetőségét is megadta nekik. Ez az ember lett Vince-ék első főnöke, és mivel egy olasz család elképzelhetetlen volt szőlő és borospince nélkül, Vince-nek egy szőlős fenntartása és a bor készítése olyan alap dolog volt az életében, mint másnak az evés, vagy a fürdés. Ezt a tudását, eszét és ügyes megfigyelőképességét kihasználva az évek alatt egyre több szőlős került az ő és családja menedzselése alá. A Vince, Peter and Michelle Winery Services pár évvel ezelőtt, a fénykorában közel 10 borászatot vezetett, volt olyan időszak, hogy 44 alkalmazottat irányítottak, rengeteg nagyszerű bor került ki a kezük közül. Vince ekkor már a 70-es éveiben járt, és érezte, hogy ez már túl sok. Egyik évről a másikra átadták másoknak a borászatok üzemeltetését, és nagy útra indultak. Ekkor már szinte elválaszthatatlan volt egymástól a Trio, és az első állomásuk Kambodzsa volt. A Vörös Khmer-ek szintén érthetetlen népirtása után nem maradt értelmiség az országban, sok ember iskola és cél, élelem és megélhetés nélkül tengődött a semmiben. Az ilyen emberek egy szerencsés csoportjának embereink megtanították egy veteményeskert művelését és fenntartását, hogy legalább élelmet megtanuljanak termelni maguknak. Ezek után Vince-ék az őshazát, Olaszországot keresték fel. Nagy európai körútra indultak, amihez még vízumra sem volt szükségük, hiszen ekkor már régen mind a hárman olasz – ausztrál – új-zélandi hármas állampolgárok voltak. Becsavarogták fél Európát, Magyarországon is jártak, le voltak nyűgözve Budapest és Győr szépségétől, a régi épületektől, az emberek kedvességétől. Egy Budapest melletti kisvárosban, a szállodának a halljában egy egész súlyos köteg pénzt ott felejtettek, de pár perccel később a szállodás kisasszony kopogott az szobájuk ajtaján: Ezt ott tetszettek felejteni! – és a hatalmas köteg pénzt hiánytalanul átnyújtotta nekik. Ennek az utazásnak a célja Moldova volt, mert Vince-t ekkor már rég nem egy újabb Maserati-ra gyűjtött, és bár nem beszéltek nekünk erről, de nem tudom elképzelni róluk, hogy csupán azért mentek oda, hogy lássák, hogyan élnek ott a szegény emberek egy ilyen szegény országban. Ősz volt ekkor, Peterben nagyon megmaradtak Erdély gyönyörű színei, amelyekre azok a sárga fák is emlékeztették, amelyek körülvettek minket Lake Hayes környékén, azalatt a két hét alatt, amíg együtt dolgoztunk velük.

Cromwell – Gibbston Valley

A percenként változó időjárás, a sok eső, az erős szél és a két égszakadásig között néha csak 10 percig tartó napsütés miatt egészen délután 3-ig ódáztuk az indulást a Central Cherries Hosteltől. Már vagy hatszor elbúcsúztunk Shona-tól és a háromlábú macskájától, mire végre tényleg elindultunk.

A macskával

Elállt az eső, indulhatunk!

Úton Gibbston Valley felé

Mivel ekkor még csak úgy volt, hogy két napra tud számunkra munkát biztosítani Vince, akiről ekkor még csak annyit tudtunk, hogy egy 82 éves, de még mindig nagyon aktív „Contractor”, aki szerződéses keretek között üzemeltet mások által birtokolt szőlőket, ezért úgy voltunk vele, hogy bekérdezünk útközben máshová is munkaügyben. Hétvége lévén a Jackson Orchad-nál nem voltak ott az illetékesek, így csak tekertünk tovább. Innentől kezdve végre már nem esett többet. Bevettük magunkat a sziklás völgybe, ahol egyszer már jártunk, igaz, akkor minden más színben pompázott és mi is a másik irányból jöttünk. A Roaring Meg nevű pataknál megálltunk teát inni és süteményt falni. Innentől kezdett igazán meredek lenni egy-két szakaszon az út, ezért jobbnak láttam Vince-nek egy sms-t írni, hogy a beígért 6 óra helyett inkább 7-8 körül érkezünk majd. Ő visszaírt, hogy semmi gond, részükről bármikor érkezhetünk, de ha mi szeretnénk, akkor értünk jön, hogy felvegyen minket. Ezt a lehetőséget egyelőre még nem vettük igénybe, úgy voltunk vele, hogy tekerünk még, amíg világos van, aztán meglátjuk. Túltettük magunkat a legkeményebb fölfelén, és hullámossá vált a táj. A nap már rég eltűnt a sziklák között, és sötétedni kezdett. Megálltunk pisilni, és mielőtt még továbbindultunk volna, megkérdeztem Zitát, hogy mi legyen? Hiszen szinte már teljesen sötét volt és a kanyargós út szélén alig volt padka, ahol teljes biztonsággal hajthattunk volna. A távból már nem volt hátra 15km… Mielőtt még dűlőre juthattunk volna egy nagy szürke autó, utánfutót maga után húzva megállt mellettünk, és egy mosolygós öregúr húzta le a vezető oldali ablakot, kérdését felénk szegezve: Mi vagyunk-e Zita és Árpi?

A koszt és a kvártély, tele szeretettel

Mi voltunk azok, ő pedig Vince volt, és lévén nem vagyunk olyan elvetemülten eszement bringások, mint amitől ő félt, örömmel feldobtuk az utánfutóra a bringákat és ültünk be mellé az autóba ezen utolsó kilométerekre. Egy főút melletti házhoz kanyarodott le velünk, ahol a kertben egy 1983-as évjáratú lakókocsit mutatott nekünk. Itt lakhatunk, amíg nála dolgozunk! – mondta. Ahogy előzőleg már telefonon megbeszéltük, teljesen ingyen. Ez mondanom sem kell, nekünk nagyon tetszett és nagyon örültünk ennek a kivételes (?) lehetőségnek, nagy örömmel megköszöntük, és be is pakoltuk a 4-4 táskánkat Zitával.

Ez az 1983-as lakókocsi volt két hétig a lakhelyünk

Az asztal elsüllyeszthető volt, és az oldalsó háttámlákat fölé rakva kaptuk az ágyunkat

Nem volt tágas, de nekünk tökéletesen megfelelt

A biciklik egy fedett kocsi beállóban kaphattak helyet, mi pedig a lepakolás után a házban lezuhanyozhattunk, majd hármuk mellett a kerek étkezőasztalnál mi is helyt kaptunk, az asztalon ugyanis öt főre volt terítve. Michelle illatos, forró ételeket hordott az asztal közepén forgó üveglapra, majd mikor mind az öten leültünk, Michelle elkérte az apja ellenzős sapkáját, a fejére húzta, majd a családfő rövid köszönőimába kezdett, olyan hangsúllyal, mintha egy nagyon tisztelt és kedvelt jó barátjához szólni, akinek nagy hálával tartozik: „Dear God in heaven. Thank you very much for the food you have given us today for dinner! Amen.” – Ámen, mondtuk mindannyian utána, majd egy fantasztikusan jóízű vacsorába kezdtünk bele, amit még jobb ízű, jobbnál jobb hangulatú, olykor komoly, máskor vidám beszélgetések követtek.

Minden nap közösen ültünk le enni

Igazi olasz spagetti, a paradicsomos szósz 8 órán át fött együtt a marha- és sertéshússal

És ez így ment minden nap, minden este, sőt minden reggel a reggelinél is, és azon kevés napokon, amikor nem dolgoztunk, az ebédnél is.

Így ebédeltünk a szőlős melletti “shed”-ben

Ha dolgoztunk, akkor vagy az egyik „shed”-ben, vagyis vagy ha jó idő volt, akkor odakint a szőlő mellett a füvön történt ugyanez pepitában, felvágottakkal és szendvicsekkel.

A munkát komolyan veszik

Legelső munkanapunk egy szombat volt, pont e sorok írásánál két héttel korábban. Délelőtt egy dombtetőn lévő 21 soros szőlőskertről szedtük le a hálókat. Ezek a hálók 5×4 sort fedtek le, és egy külön kisebb háló még egy sort egymagában. Először a hálók széleit kellett kiakasztani egy vastag, kihúzott acélvezeték alól, majd a végeiről kellett a köveket legörgetni, hogy aztán a szélső sorok tetejére fel tudjuk dobálni az széleit. Mire ezzel megvoltunk a lányokkal hármasban, Peter és Vince összeszerelték a traktort, vagyis a tetejére szereltek egy magas kosarat, amin keresztül be tudtuk húzni kézzel a hálókat a négy-négy sor tetejéről. Vince vezette a traktort, Michelle akasztotta ki a beakadt hálóvégeket, Zita pakolta/taposta a lehúzott hálót egy a traktor mögötti platóra rakott hatalmas zsákba, Peter meg én pedig teljes erőnkből húztuk a hálót.

Az öreg a lányokkal – Michelle, Vince és Zita a traktoron

Ez még csak a kisebb hálóleszedő egy olyan traktoron, ami befért a két méteres sorközbe

Az utolsó, 21. soron külön volt egy kisebb háló, ezt kézzel szedtük le

A szőlős, háló nélkül

Kemény volt, nehéz meló, és amíg meg nem találtam a megfelelő testpozíciót hozzá, azt hittem, hogy én ezt nem is fogom bírni, mert egyszerűen fizikailag gyenge vagyok hozzá, nincsenek megfelelő karizmaim. Persze azért meg nem rémültem, hanem próbálkoztam tovább, és ahogy mentünk blokkról blokkra, végül csak belejöttem, és ezt is túléltem. Utólag elmondtam Vince-nek az egyik vacsoránál, hogy kezdetben azt hittem, nem fogom bírni, mire nevetett, és elmondta, hogy azért nagyon nehéz manapság új-zélandon jó helyi munkaerőt találni, mert az itteniek, ha úgy érzik, hogy valamit nem bírnak, vagy nagyon nehéz, akkor abbahagyják és pihennek egy nagyot vagy sokkal lassabban csinálják, rengeteg pihenővel. Míg ő az olaszoktól úgy tanulta, hogy „amibe nem döglünk bele, attól megerősödünk!”, és ezzel megnyugtatott, hogy lám, még itt vagyok, ne izguljak, menni fog ez.

Laza vasárnapi program: 2400kg szőlő belapátolása ennek a piros doboznak a tetejébe! :)

Később még egyszer éreztem azt, hogy megszakadok, amikor az egyik tároló rekeszből egy gépbe kellett átlapátolnom 2,4 tonna szőlőt egy vasvillával. Hat ilyen „bin”-ben volt rekeszenként 400kg szőlő, és amikor az elsőt elkezdtem lapátolni, azt hittem, perceken belül megszakadok. De aztán a következő rekeszt már közelebb tolta Vince a traktorral a géphez (ami szétválasztotta a szemeket a szártól), és valahogy én is ráéreztem a technikára.

2,4 tonna timelapse, avagy hogyan lesz a szőlőből must

A nap végéig 2400kg szőlőt dobáltam bele a gépbe a vasvillával, és a kis melléképületben három hatalmas tárolóban állt a must, amelyből Vince szerint majd 1500 liter Pinot Noir vörösbor fog készülni, de mire az üvegekbe kerül, az még legalább egy év. E borból majd mi is kapunk, Vince megígérte, hogy jövőre hazaküld nekünk néhány üveggel. Tehát ha hazaértünk, nem csak az esküvőnkre kapott 5 literes pezsgő vár majd odahaza, hanem néhány üveg olyan bor is, melynek a szüretelésében és az elkészítésében mi is részt vettünk Zitával. Ezt egyébként szívességből tettük, vagyis inkább viszonzásképpen, mert a „Contract” munkák után, hétvégén végeztük a szüretet, Vince-ék saját kontójára, egy Alexandra melletti hatalmas szőlősföldről, ahonnan Vince ha jól emlékszem, potom 3500 dollárért vásárolta meg a 2400kg szőlőt. Ez itt olcsónak számít azért a makulátlan minőségű, pont tökéletesre érett Pinot Noir szőlőért, amit egy napsütéses szombaton leszüreteltünk.

Ez egy 50 millió forintos szüretelőgép… Csak a nagyobb szőlősökben éri meg alkalmazni, és csak akkor, ha makulátlan minőségű, egyenletesen érett a szőlő. Hiszen az éretlen, vagy rohadt szemeket nem tudja kiválogatni. :)

Szüret Alexandra mellett Otago egyik legnagyobb szőlősében

Az én feladatom volt az üres vödrök disztribúciója, hogy mindig mindenhol mindenkinek legyen mibe szednie

Miután hazahajtottunk a sok szőlővel, másnap jött a lapátolás a szétválasztó gépbe, majd a három hatalmas műanyaghordóban az érlelés megkezdése. A szőlő mellé egy gondosan kimért adag ként öntött Vince a hordókba, ami megakadályozza a must majd a bor gyors ecetté válását, hogy évekig, vagy akár évtizedekig is elálljon. Itt Vince majdnem egy hibát vétett, ugyanis nem emlékezett, hogy a harmadik hordóba tett-e már ként, vagy sem. Biztos, ami biztos alapon végül nem öntötte bele az anyagot, mert közben rájöttünk, hogy az egész napos tevékenységünket a pajta sarkába rakott timelapse kamera dokumentálta.

“Beletettem már a ként, vagy csak akartam?!?”

Este kielemeztük az amúgy szerintünk fergetegesre sikerült felvételt, ami közben rettentő jól mulattunk. Úgy pattogtunk a hordók között, mint valami mérgezett egér, én pedig eszeveszett tempóban lapátoltam a szőlőt az ajtóban, szinte egész álló nap. :) És amikor lelassítottuk a felvételt és többször visszanéztük, megtudtuk, hogy Vince beleöntötte a ként a harmadik hordóba, csak valamilyen oknál fogva elfelejtette megkeverni azt. A felvétel alapján erről ha először nem is, de később 100%-ig megbizonyosodtunk, és ez azért jó, mert a nap végén, épp mielőtt eszünkbe jutott volna a timelapse, Vince kis híján beleöntött még egy adag ként a mustba, ami hiba lett volna, hisz ez az anyag nagyobb mennyiségben méreg, és ahogy az ecesedést, úgy a megfelelő erjedést is megakadályozta volna, ha túl sok kerül belőle a mustba. Ha viszont egyáltalán nem került volna bele, akkor nagyon hamar tönkrement volna a bor, ami megint nagy hiba lett volna. Ez a kis timelapse kamera tehát lenyugtatta a bizonytalanságot Vince-ben és kis túlzással megmentett 500 liter bort attól, hogy mind kárba vesszen. És szintén nem utolsósorban rettentő jó szórakozást nyújtott mindnyájunknak. Nagyon jó érzés volt látni, hogy az amúgy sok minden újdonságtól zárkózott öregember mennyire élvezi sokadszorra is visszanézni ezt a kis videót, ami alá később még egy jó kis pattogós, harmonikás olasz zenét is beraktunk:

Ez abszolút passzolt hozzá, és mikor így a zenével együtt újra végignéztük, már mindannyian szakadtunk a nevetéstől, főleg, hogy a kén-rejtvényt is megfejtve igencsak megkönnyebbültünk, leginkább Vince.

Ehhez a zenéhez Vince egyébként egy őrült táncot is mutatott youtube-on, ahol a srácok és a csajok össze-vissza tekerik és dobálják egymást, miközben csak úgy pattog a lábuk.

Ez az amerikában élő olaszok verziója e táncra, amelynek tradícionális formája ennél sokkal szelídebb, hisz abban még csak meg sem érinthetik egymást a fiúk és a lányok.

A királyi nyúlüreg

Most ugorjunk kicsit vissza ahhoz a bizonyos első munkanapunkhoz. Miután leszedtük a hálókat mind a 21 sorról, átmentünk az Amisfield étterme melletti szőlősorokra, ugyanis ezeket, ellentétben az Amisfield igazi, nagy szőlőivel Cromwell mellett, nem Andree tartja fen, hanem Vince. Innen a kapcsolat, innen ismerik egymást, és így kerülhettünk mi is Vince szolgálatába. Ez a szőlős egy domboldalba van nem messze talán egész Új-Zéland legpuccosabb, legmenőbb, legdrágább környékétől, a Lake Hayes nevű tótól.

Mikor volt csapadék, másnap mindig gyönyörű havasak voltak a távolban a hegyek

Élmény volt ilyen környezetben dolgozni

Az egyik nagyon tiszta napon még egy hőlégballon is megjelent az égen felettünk

Ha jó idő volt (ami nem mindig volt így) fantasztikus volt odakint lenni, ilyenkor duplán éreztük, hogy rettentő szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk (jól érezzük magunkat, és közben pénzt keresünk)

A szőlők között még azt a lyukat is megtaláltuk a földben, amelyben az angol királyi családba házasodott Kate a magas sarkújában elzanyált. Szép nagy királyi nyúlüregről van szó, mi tagadás, magam is majdnem orra estem benne. :) A feladat itt is a hálók beszedésének előkészítése volt.

Kétnapi munkából kétheti lesz, belőlünk meg családtagok

Valamikor délután öt környékén aztán befejeztük a melót, és Vince megkérdezte, hogy baj-e, ha előbb bevásárolni megyünk a Queenstown melletti Remarkebale Shopping Centerben lévő New World szupermarketbe, és csak aztán haza? Baj nem volt ez számunkra, csak épp pénz nem volt nálunk, hiszen reggel dolgozni indultunk, nem vásárolni. De Vince azt mondta, ezen ne izguljunk, ad nekünk egy százdollárost vagy kettőt, és majd visszaadjuk neki, ha hazaértünk. Egy kosarat félig meg is pakoltunk alapélelmiszerekkel, de amikor a pénztárhoz értünk, Vince csak nem akart pénzt kölcsönadni nekünk. Helyette kifizette az egészet a bankkártyájával és azt mondta, hogy ne törődjünk ezzel, ezt ő állta nekünk, mindenre meghívott minket. Mi csak pislogtunk Zitával, de mivel nemigen tudtunk mit tenni, és ekkor már annyira ismertük az öreget, hogy tudtuk róla, nem érdemes vele ellenkezni, beletörődtünk a dologba és nagyon szépen megköszöntük neki. 70 dollárnyi ételt vett nekünk, aminek ekkor nagyon örültünk, pedig még nem is sejtettük, hogy igazából ezt se kellett volna „megvenni”, mert Vince házában minden közös volt. Amíg náluk voltunk, nem volt gondunk ételre, egyszer-kétszer mi főztünk nekik, Zita készített finom brokkolikrémlevest öt nagy fej zöldségből és sok hagymából, amit kétszerre is alig bírtunk megenni öten, én pedig sütöttem egy nagy adag vajdasági sós süteményt. Na és mivel elromlott a mosogatógép, és hiába hagyták nyitva minden nap a bejárati ajtót, a szerelő csak nem érkezett meg egyetlen nap sem, ezért minden nap mosogatni is beálltunk esténként, pontosabban Zita és Michelle mosogatott, mi pedig a fiúkkal törölgettünk és pakoltunk. Azért nem érkezett szerelő egyébként, mert mint később megtudtuk, a ház ahol Vince-ék csak bérlők és e házhoz tartozó háztartási eszközök tulajdonosa úgy döntött, hogy nem bajlódik tovább javíttatásokkal, hanem rendel a házba egy új mosogatógépet.

Egyszóval egykettőre családtaggá fogadtak minket Vince-ék. Még ugyanott a New World parkolójában Sonia a Seasonal Solution-től felhívott minket, hogy van munka, szintén Gibbston Valleyben, keddtől kb. 4 napig. Vince ekkor már mondogatta nekünk, hogy a két napnál több munkája is lesz számunkra, ezért legjobbnak láttuk azon nyomban tisztázni vele a helyzetet. Elmondtuk, mit mondott Sonia, mire felajánlotta, hogy beszél vele, és megkérdi, ki ajánlotta azt a másik melót. Mikor kiderült, hogy kiről van szó, megtudtuk, hogy az alak eléggé megbízhatatlan, és hogy többet között még Vince-nek is tartozik több ezer dollárral. Vince szerint bár minket valószínű kifizetett volna, mégsem látta jó ötletnek, hogy átmenjünk hozzá keddtől dolgozni. Ez volt szombat este, pontosan két hete. Ekkor Vince elmondta, hogy a döntés természetesen a miénk, de ő szívesen lát minket a lakókocsiban továbbra is ingyen és úgy gondolja, hogy munkát is fog elegendőt találni számunkra. Meg voltunk győzve, ilyen emberek között lenni, ilyen biztonságból a bizonytalanságba menni, beláttuk, hogy nem érdemes, nem is gondolkodtunk a másik álláson tovább, és most már kijelenthetem, hogy nagyon jól döntöttünk, ahogy akkor megsejtettük.

Azt azért remélem kiolvassátok a lelkes soraim között, hogy az igen korlátozott, csak Otago-ban, csak Viticulture és Horticulture munkákra alkalmas, fél éves, de munkaajánlattal bárki számára megszerezhető SSE-vízummal alig egy hónappal annak megszerzése után már kézről kézre adtak minket a szőlősgazdák és előfordult a helyzet, hogy választhattunk két munkalehetőség közül. Ezt most nem önfényezésnek írtam le, hanem mint ténymegállapítást, hogy bár sokkal kevesebb itt Otagoban a munkaerőhiány, mint 2-3 évvel ezelőtt, mikor megnyitották ezt a vízumfajtát, de még mindig van elég munka, és aki komolyan gondolja, kitartó és jól dolgozik, az talál. És ez a lehetőség nem csak a 100 leggyorsabb, legfülesebb pályázónak adott, mint a Working Holiday Visa, hanem tényleg bárkinek, aki van elég bátor.

Na, de visszatérve a saját élményeinkre. Maradtunk Vince-éknél, és ezt nagyon jól tettük, mert bizony kőkeményen megdolgoztattak minket. Több nap is nettó 9 és fél órát nyomtunk, na nem azért, mert Vince ekkora hajcsár (egyébként az! :D), hiszen bármikor mondhattuk volna, hogy most elég, mára elfáradtunk, de mi inkább mindig ráhúztunk egy-két órát, és Vince ezt szerette, így a végén már nem is úgy jött oda hozzánk délutánonként, hogy „Most már abbahagyhatjátok, ha akarjátok!”, hanem úgy, hogy „Még ezt befejezhetitek, ha szeretnétek, amíg teljesen be nem sötétedik!”. Az egyetlen akadály az eső volt, amikor igazán szutyok idő volt, akkor még ez az amúgy munkaőrült, a dolgát nagyon szorgalmasan végző trio is azt mondta, hogy ilyenkor hülyeség kimenni dolgozni. Egyébként ebben igazuk volt. Rögtön a második és harmadik napunkon, vasárnap és hétfőn semmit nem dolgoztunk, mert végig rossz idő volt odakint. Ekkor egyébként kicsit megrendültünk Zitával, hogy mi lesz itt velünk így munka nélkül, de végül aztán olyan napok következtek, hogy csak úgy dőltünk be az ágyba esténként.

Ezzel a nagy traktorral már gép húzta a hálót, nekünk csak szaladni kellett mellette, de azt gyorsan

Az ott a szőlőtulajdonos háza. Errefelé van mit aprítania az embereknek a levesbe, Lake Hayes-en egy kisebb ingatlan is már 2-3 millió dollárba kerül, ez itt a legpuccosabb környék talán egész Új-Zélandon

Mert ilyen a kilátás a domboldalból Queenstown felé…

Szüret egy kisebb szőlőföldön – Még aznap elvitte egy teherautó a négy bin-nyi szőlőt egy wanakai borüzembe

Egyik nap, mikor hálókat szedtünk fel, a traktorra szereltem a timelapse-kamerát:

Vince a traktoron, épp az általunk kirángatott szőlőszárakat darálja le

Jobb oldalt már ki vannak rántva a lemetszett szárak, bal oldalt még nincsenek. Ezt a szőlőst felszámoltuk, a szőlőket eladja Vince, a helyén csak gyep marad majd

Ilyen gyorsan dolgoztunk: :)

Az idő repült, és mi néha így még napi 45 ezer forintot is megkerestünk ketten, pláne hogy Vince még abban is segített, hogy hogyan igényeljük vissza az automatikusan befizetett adónk egy részét. Így kb. 80-80 dollár visszajár majd az adózásunkból, ami a teljes kéthavi keresetünkhöz képest ugyan nem olyan nagyon nagy összeg, na de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Az a 160 dollár igazából nagyon is sok pénz, ha ügyesen bánunk vele, egy hét is kijöhet belőle a világ körüli nászutunkhoz. :)

Búcsú és tragédia

A két hét leteltével és a május 10-e közeledtével elkezdtem furcsákat érezni, ahogy közeledett a búcsú pillanata és ahogy egyre jobban megismertük barátainkat, sajogni kezdett kicsit a szívem, hogy itt hagyjuk őket, és esélyes, hogy soha többé nem látjuk őket ebben az életben. Legalábbis Vince-et szinte egész biztosan nem, mert bár hívtuk őket Magyarországra sok szeretettel, de Vince-t már az előző európai útjuk is igen megviselte, hiába szuper aktív, hiába vezet traktort és vezényel le nagy szüreteket, borkészítést, hiába van okostelefonja és hiába használ PC-t egyes fiatalokat is megszégyenítő (de azért még mindig kicsit öreguras) ügyességgel, ő mégiscsak 82 éves. E furcsa szomorkás érzésekhez az is nagyban hozzátesz, hogy a napokban odahaza történt egy tragédia a családomban. Emlékszem, hogy Vince-ék nappalijában ültem a kanapén, amikor a netbookomon a gmail-em megnyitva egy szörnyű témájú és kezdetű levelet mutatott. Pár percre még a vér is megfagyott az ereimben, ugyanis a mobilinternetünk olyan lassú volt Vince-éknél, hogy percekbe telt, mire meg tudtam nyitni a teljes levelet, és ezalatt a percek alatt nem tudtam, mi történt odahaza, csak azt, hogy valami nagy baj van, de hogy kivel és mi, azt nem. Ez elég rossz érzés volt, minden szörnyűség átfutott az agyamon, mire végre meg tudtam nyitni a teljes levelet. A nagymamámat, a tavaly januárban elhunyt Lali papa özvegyét a vértesboglári házunkban megcsípte egy darázs, és az allergiás reakciókba belehalt, édesapám karjaiban, amíg a mentőre vártak. Ez a hír eléggé lesújtott, váratlanul ért, és szörnyű volt belegondolni, mit élhetett át édesapám, az anyukáját próbálva életben tartani, mentőre várva. Hosszú ideje nem volt problémája Éva mamának a darázscsípésekkel, kikezelték az allergiából, legalábbis úgy tudtuk. Régebben egyszer már történt hasonló és akkor Lali papa mentette meg Éva mama életét. Édesapámnak most mindez nagyon nehéz lehet, és bizony most nekünk is jó lett volna otthon lenni a szüleinknél, de ez egyben kb. az utunk végét is jelentette volna, és az események itt Új-Zélandon közben pörögtek körülöttünk és nem volt idő megállni.

Szinte megbeszélés nélkül tettük és tesszük tovább a dolgainkat azóta is, nem merült fel bennünk komolyabban az azonnali hazautazás, azzal Éva mamát már nem tudnánk visszahozni és ha beszélhetne velünk most, ezt ő sem akarná.

A halálhírt nem osztottam meg a vendéglátóinkkal, nem akartam ezzel letörni a hangulatot, főleg, hogy Vince szinte évre pontosan egyidős lenne Lali papával, és hát szó mi szó, valóban emlékeztetett a nagypapámra. Egyikük sem könnyű ember, de mindenképpen mindketten nagyon szerethetőek. Vince-ről sem írtam le itt most mindent, mert nem akarom, hogy bárki is ítélkezzen felette és ahogy él, vagyis élnek ők hárman. Legyen elég csak annyi, hogy olykor nagyon toleránsnak kellett lennünk az öregúrral, hogy megmaradjon a jó viszony köztünk. De ez azt hiszem, bőven megérte, mert végül nagyon jó barátságban váltunk szét.

Vége a kondizásnak a szőlőben, irány észak!

Vince az indulásunk előtti este felajánlotta, hogy egy darabon elvisznek minket Christchurch felé. Reggel még kevertünk egy utolsót a muston, vagyis ahogy az öreg mondta mindig, we must have a little workout in the gym, vagyis kellett egy kicsit gyúrnunk a konditeremben. :)

Working out in the Gym :)

Vince, Peter és Michelle – Nagyon a szívünkhöz nőttek

Az udvar

Indulás előtt jól jött a traktor beröffenteni az autót

Ezután összepakoltuk a táskáinkat, beraktuk a terepjárója hátuljába, kitakarítottuk a lakókocsinkat, és felpakoltunk a bicikliket az utánfutóra. A kocsi előző nap volt szervizelve, és mint hamar kiderült, rossz olajat tettek bele a cserénél, ezért csak nehezen és sokadjára volt képes elindulni, úgy kellett a traktor nagyobb teljesítményű aksijáról beröffenteni. Még jó, hogy a szerviz útba esett, Cromwell határában a szupermarketnél alig pár métert kellett csak lekanyarodnunk hozzá a főútról. Nem volt az egészből semmi balhé, Vince teljesen higgadtan kezelte a helyzetet, már a telefonálások alatt kiderült, mi a probléma, és az egész olajcserét talán 20 perc alatt elvégezte a szervizes fickó, aki szintén nagyon kedves volt, elnézést kért, és még egy új aksit is rakott az autóba a régi, 4 éves helyére. Az Isuzuknak állítólag ez az állandó lemerült akkumulátor típushibája. Amíg az autó alatt álltunk, Zita egy szerencsétlenül járt madár testét is keszedte az autó aljából. Aztán visszaraktuk mögé az utánfutót és ismét úton voltunk, és híd után balra kanyarodva most hosszú ideje újra olyan úton jártunk, ahol azelőtt soha. A táj gyönyörű volt, sütött a nap és most szemből láttuk azokat a hegyeket, amelyeknek az aljában nemrég 4 hetet dolgoztunk az Amisfield hatalmas szőlőföldjein.

A tó Cromwell mellett – valahol ott a túloldalán van a nagy Amisfield szőlősföld, ott dolgoztunk Vince-ék előtt 4 hetet

Havas tetejű hegyek között mindig nagy élmény volt dolgozni, még akkor is, ha ez sokszor azt jelentette, hogy hideg van odakint

Úton Twizel felé

Átkeltünk egy kisebb hágón, majd egy duzzasztott tó mellett, ahol lazacokat tenyésztenek, ami azért vicces, mert ezek a halak kiszöknek a számukra létrehozott helyről és a helyi patakban is nagy számban megtalálhatóak, ahová csak egy általános horgászengedély kell, és már pecázhatunk is a halra, melynek kilója amúgy 40 dollárba is belekerül, és akkor még jó üzletet is csináltunk. Peter be is rakta a horgászbotokat a bringák mellé az utánfutóra, de végül erre már nem maradt idejük. Twizelben még beültünk egy pubba együtt ebédelni, ami közben én már teljesen elérzékenyültem, hogy most tényleg itt hagyjuk ezt a szuper kedves öregembert, és a családját, és talán soha többé nem látjuk őket.

Előző este Vince odahívott a konyhaasztalhoz, hogy üljek le, mert most pénzt fog adni nekünk. Öt darab százdollárost számolt le, és meghagyta, hogy ez nem bónusz (magyarul prémium), mert az illegális lenne, hanem ez az ő ajándéka nekünk, a mi nászutunkhoz. Mi ettől teljesen meghatódtunk, de ezzel még nem volt vége. Leszámolt még 500 dollárt, és elmondta, hogy mivel megbízik bennünk, ezért kéri, hogy ha majd újra szegény országokba járunk, ezt osszuk szét, adjuk oda a nevében a szegényeknek. Ennél hálásabb feladatot el se lehet képzelni, és természetesen megígértük Vince-nek, hogy így fogunk tenni, és még azt is hozzá tettük, hogy pontosan vezetni fogjuk, hogy kinek, mikor, miért, mennyit és mire adtunk, és ezt fotókban és írásban is dokumentálni fogjuk, nem csak azért, hogy érezze, tényleg megbízhat bennünk, hanem mert mi így tartjuk helyesnek. Vince még azt is meghagyta, hogy elsősorban az éhezőknek adjunk ételre, és talán az a legjobb, ha rögtön étel formájában adjuk nekik. Ezzel én vitatkoztam volna kicsit, de mivel ismertem már az öreget (vele nem lehet), inkább nem tettem. Hiszen ha vesszük pl. a Sukur esetét Bangladesben, ha őt sikerült volna beiratni az iskolába, lehet, hogy pár évvel később el tudta volna tartani az egész családját. Bár szerintem iskola ide vagy oda, az a kissrác van olyan okos, és talpraesett, hogy
erre amúgy is képes lesz.

Az ebéd után még kivittek minket Vince-ék Twizel mellé a főúthoz, ahol lepakoltuk, összeszereltük a bringákat, majd következett a nagy búcsú.

A búcsúfotó (Tudom, a napra kellett volna állnunk, csak erre valahogy akkor nem tudtam figyelni…)

Nem tudom, mi van velem, de nagyon a szívemhez nőttek ezek az emberek, és tényleg nehéz volt elválni tőlük, és egy pár percig elesettnek és elhagyottnak éreztem magamat, mikor integetve elhajtottak vissza Gibbston Valley felé. Ez valószínű Vince igen alapos gondoskodásának volt köszönhető: amíg náluk voltunk, semmin nem kellett aggódnunk, megvolt, hogy hol lakunk, mindig volt étel az asztalon, és annyi dolgunk volt, hogy nem is maradt figyelmünk és erőnk másra azok után, hogy mindent nagy gonddal és alapossággal elvégeztünk, amit kiadtak nekünk feladatnak. Ebből a szeretetből, a kiszámítható kényelemből és jólétből újra kiszakadni, majdnem ugyanolyan volt, mint kezdetben, ennek az utazásnak a legelején. Mindig elmondjuk Zitával azoknak, akik valami hasonló nagy utat terveznek és álmodnak már régóta, de nem mertek még elindulni, hogy ez a bizonyos első lépés a legnehezebb.

És valóban, miután elmúlt bennem ez az érzés, már minden könnyebb lett. Álltunk Zitával az út szélén a napsütésben, és vártunk a szerencsénkre.

Újra magunk, csak ketten, új kalandok, új élmények elé nézve

Közben sokat ölelkeztünk, és még egy-két új csacsacsa tánclépésre is megtanított. Ha láttak minket a közelben szintén stoppoló kollégáink, valószínű teljesen bolondnak néztek minket. Kb. délután háromtól fél hétig álltunk így az út szélén, de csak egy ember állt meg nekünk. Az ő autójába sajnos nem fértünk be biciklistül, de azt a tanácsot adta, hogy mosolyogjunk szélesen, mert estefelé jön egy teherautó, ami Christchurch felé tart. Ezt sajnos már nem vártuk meg, miután teljesen besötétedett, már értelmetlennek találtuk tovább állni az út szélén. A közeli kemping felé vettük az irányt, ahol a recepció már zárva volt, de ki volt írva, hogy ne aggódjunk ezen, csak állítsuk fel valahol a sátrat, és reggel majd fizetünk. Ebben a kempingben tábort vertünk, és ennek a helynek fűtött, konnektoros konyhájában kezdtem el írni ezt a naplórészletet, ami azóta már a 9. oldalnál tart. Azóta eltelt már néhány nap és tovább történtek velünk a dolgok, de ezt majd csak a következő fejezetben fogom részletezni. Most legyen elég annyi, hogy már egy imbolygó hajóról zárom le ezeket a sorokat. Ebből már az ügyesek azt is ki tudják találni, hogy pontosan hol vagyunk most.

Történt 2014. április 25. és május 10. között, lejegyezve május 10-án és 13-án.

Mégsincs meg olyan könnyen az a munkavízum…

Már egy hónapja nem írtam naplót, de kivételesen ez most nem zavar. Ugyanis nem történt velünk sok minden, és ez így volt – és van – jól. Persze azért történt egy s más és ezekről most igyekszem beszámolni.
Legutóbb ott hagytam abba (ami egyébként mintha csak egy hete lett volna, nem egy hónapja), hogy állást kaptunk és felrohantunk Alexandrába elintézni a papírokat. Mint utólag megtudtuk, ez nem volt elég, a drágalátos immigration kitalálta, hogy egy chest x-ray, vagyis egy mellkas röntgen is szükséges, ami bizonyítja, hogy nem vagyunk TBC-sek. Nem számít, hogy 25000km-t kerékpároztunk idáig, és az se számít, hogy mi nem maradunk fél évnél tovább az országban (csak ilyen esetekben szükséges ez a vizsgálat a vízumhoz), a vízum amit kapni fogunk, feljogosít a kiállításától számított újabb 6 hónap maradásra, ezért nekünk is be kell mutatni a vizsgálat eredményeit. Ja, hogy csatoltuk a repülőjegyünket is a vízumkérelemhez? Nem számít… Kértük, hogy hagy legyen a vízumunk csak május 20-ig érvényes. Nem lehet. Ezzel ment egy kicsit a huzavona, végül beadtuk a derekunkat, pukkadjanak meg a röntgenjükkel, elstoppolunk Cylde-ba, és megcsináltatjuk.

Cromwell-ig a hostelünk menedzsere, Shona vitt be minket az autóján, onnan pedig egy hölgy vett fel minket, aki egyenesen a Cylde-i kórházba ment a traktorbalesetet szenvedett férjét meglátogatni. Mindeközben végre sok-sok több irányból indított e-mail és telefonálgatás után visszahívtak a dunedini bevándorlástól (számuk: 039554070 – ez nincs fent sajnos sehol a neten), ami azért nagy dolog, mert sokáig hiába próbáltuk elérni azt, aki a mi ügyünket intézte, ez majdhogynem lehetetlen volt, csak központi számot tudtunk hívni, ahol nemhogy az ügyünkről, de néha még az SSE vízumfajtáról sem hallottak, arról nem is beszélve, hogy nem szívesen beszéltünk velük, miután egyik bunkóbb volt velünk, mint a másik, kinevettek minket és ahányszor kérdeztük őket, annyiféle különböző választ kaptunk. Most végre mégis visszahívtak minket, konkrétan az ügyünket kezelő irodájukból, igaz végül ők is csak annyit tudtak mondani, hogy sajnálják, de nincs mit tenni, küldjük be azt a rohadt röntgent. Ekkor már az idős hölgy autójában ültünk, és robogtunk a Clyde-i kórház felé, ahol fejenként 130 kiwi dollárért cserébe meg is csinálták nekünk a röntgent, illetve az orvosnő kitöltötte az ehhez kötődő immigration-ös ívet.

Zita a röntgenre várva a Clyde-i kórházban – Soha nagyobb problémával ne kelljen kórházba mennünk! :)

Persze kutya bajunk nem volt, és mire végeztünk, pont Sonia is befutott, ő az ügyintézünk a Seasonal Solution-nél, és volt olyan rendes velünk ismét, hogy átjött autóval 10km-t a szomszéd faluba, csak hogy le tudja fénymásolni az útleveleinket, és együtt fel tudjuk adni a postán – újra – a munkavízumkérelmet. A fénymásolás könnyen ment, a kórház recepciósa egy jótékonysági színjátszókörben van Sonia-val, így örömmel fénymásolt nekünk, a postát pedig még aznap felvették Clyde egyik benzinkútjától, így fel tudtuk adni az újabb vízumkérelmet. Ami legalább nem került még egyszer 270 dollárba fejenként.

Így végül összesen kettőnkre 800 dollárba került ez a vízum, ami most igaz, hogy októberig jó, de mi május 20-án elhúzunk innen, amúgy se lenne mit szedni akkor már itt, és vár ránk a nyár Amerikában! :)

800 dollár volt a két munkavízum, és (igaz, hetekre elegendő mennyiséget, de) 210 dollárért vettünk magunknak ételt az invercargill-i PakN’Save-ben, plusz még a szállásunk is 200 dollár volt kettőnkre az első hétre az Amisfield szőlőföldjeitől 3km-re lévő Central Cherries Hostelben. Ez így együtt már 1210 dollár, és még csak laktunk, ettünk, és jogunkban áll dolgozni. No, hát az történt, hogy az első héten végül meg se kerestünk ennyi pénzt, mert nem kellett minden nap 8 órát dolgozni, sőt volt, hogy reggel hazaküldtek minket, mert esett az eső, és olyan is volt, hogy a délelőtti smoko-val hazaküldtek minket. Később aztán jöttek sűrűbb hetek, így sikerült ledolgozni a kezdeti költségeket, de mondjuk hervasztó volt belegondolni is, hogy ez meddig tartott… Mindegy, ez most már a múlté! :) A smoko egyébként az a „cigiszünet”, ami ma már inkább csak pihenőt jelent, mivel nem sokan dohányoznak Új-Zélandon, még az egyszerű kétkezi munkát végzők körében sem.

Pihenő a szőlősben – vagy Smoko! :)

De kezdjük a legelején, eddig kicsit csapongtam, csak úgy kirobbant belőlem minden, főleg a sérelmek. :) Ezért elnézést, több negatív dologról azt hiszem nem nagyon fogok már írni ebben a bejegyzésben, ugyanis nem történt velünk több. :) Szóval Invercargilban sikerült megbeszélni Tony-val, hogy a PakN’Save elé jöjjön értünk, így bevásároltunk két darab 10kg-os zsák krumplit, kb. 8 kiló hagymát, és még rengeteg mindent, sok kisütni való húst, virsliket, sajtot, zöldségeket. Amíg Tony-ra vártunk, én elrohantam még egy utolsó pár 5 dolláros pizzáért a Dominoba. Ez a kis kör izgalmas volt, mert közben összefutottam a TPP, vagy a Trans Pacific Partnership ellen tüntető, Anonymus maszkos csoporttal, és amíg a pizzára vártam, elbeszélgettem velük, meséltem nekik én is EU-ról és az EU keleti tagállamainak helyzetéről.

Bádogelefánt Invercargill főutcáján

Figyelemfelkeltés a Trans Pacific Partnership ellen

De csak egy kicsit, mert egy másik ötletem is támadt a pizzák elkészüléséhez szükséges 12 perc eltöltéséhez. Jövet láttam egy kerékpárboltot, ahol kint volt egy nagy Specialized matrica is a kirakaton. No, hát nekünk ilyen cipőink voltak, vagyis Zitán még mindig ilyen SPD cipők vannak (Tahoe), és lévén szinte elpusztíthatatlanok, szeretnénk még egy-egy párat belőlük az utunk hátralévő részéhez, mert azért mi mégis voltunk olyan ügyesek, és sikerült a közel 3 év és a főleg Ázsiában eltöltött 25 ezer kilométer alatt elpusztítanunk őket. :) No, és bent a boltban kaptunk e-mail címet és telefonszámot az új-zélandi marketing főnökhöz, szóval majd jól megkörnyezzük azzal, hogy nincs-e kedve hozzátenni 4-5 napot a nászutunkhoz. Ennyit tudnánk utazni a cipő árából, ha nem kéne megvennünk, hanem megkaphatnánk. :) Erre mondjuk még azóta sem került sor, de talán azután, hogy befejeztem ezt a bejegyzést.

A PakN’Save-hez visszaérve felfaltuk a pizzák felét és közben két teli bevásárlókocsival Tony-ra várva megcsodáltuk a mellénk beguruló benzines hajtású kerékpárt. A szerkezet egy normál MTB vázra volt ráépítve, szép íves üzemanyagtankkal és bal oldalt vezetett motoros hajtáslánccal. A gazdája egyébként egy hajléktalan szagú és kinézetű illető volt, na de inkább nem itélkeznék felette, mert csak az a biztos, hogy részeg volt, amikor találkoztunk vele.

Robbanómotorral szerelt kerékpár

Most hová tesszük ezt a 20kg krumplit? :) – Hát a bicikli ezt már tuti nem bírta volna el… :)

Tony pontosan érkezett, feldobtuk az utánfutónyi tüzifa tetejére a bicikliket, és több órás, több száz kilométeres nagy beszélgetésbe kezdtünk. Hagy ne menjek bele a részletekbe, legyen elég annyi, hogy Tony marhafarmokat épített és vezetett egész életében, és sok érdekeset mesélt, miközben nekem is érdekes dolgokon kattogott az agyam. A TerraCycle-ről hallottatok már? Az egésznek Tom Szaky, egy magyar származású srác az atyja, aki máris világhíres lett a nemzetközi sikerű cégével, amellyel üzletet csinálnak a szemétből. Erről is hosszú bekezdéseket tudnék írni, de most nem teszem, akit érdekel, utána jár. :) És azért sem írok többet, mert bár felvettem velük a kapcsolatot, de végül – egyelőre, ilyen formában? – nem működünk együtt, mert ők nem költenek marketingre. Pedig velük 100% tudnánk azonosulni, nekem legalábbis nagyon szimpatikus eddig minden, amit a cégről és Tom Szaky-ról olvastam. Neki egyébként hamarosan megjelenik egy könyve „Negative Cost Marketing” címmel, és valljuk be, ehhez a dologhoz tényleg érthet, hisz ez a cím már eleve eladja magát, és aztán azt is, amiről a könyv szól, ami gondolom minden, amit eddig Szaky és a TerraCycle csinált. Egy ilyen cégnél, mint a TerryCycle el tudnám magam képzelni, mint „normálisan dolgozó ember” ezután az út után. Persze a képesítésem nem ide szól, de újságírásból, naptárkiadásból, világjárásból sem szereztem diplomákat, mégis mind csináljuk, mert szeretjük csinálni és könnyen tudunk azonosulni vele. :) Hogy hogyan jött a marhafarmokhoz a TerraCycle, azt még nem árulom el, műhelytitok! :)

Na, de mielőtt nagyon messze kanyarodnék, érkezzünk meg a Central Cherries Hostel-hez, ahol az egész eddigi utunkon végül a leghosszabb időt töltöttük egyhuzamban. Közel négy hetet laktunk ezen a helyen, ahová Tony egészen az ajtóig vitt minket, lévén 2km-re lakott csak tőlünk. Micsoda mázli, hogy Alexandrából hazafelé menet ő vett fel minket, így ajánlotta a szállást, és így tudott elhozni minket cókmókostul, bringástul, 20kg krumplistul. :)

Több jólsikerült cikket is sikerült megalkotni, amíg itt laktunk. Mind ezen a kis asztalon születtek! :)

A biciklik kezdetben az egyik bungalóban lakhattak, amíg azt ki nem vették mások.

A szállás egyszerű volt a szobánkban gardrób (ami spájzként is funkcionált nálunk), kis asztal, szék (az irodám, ó je, csak a konnektor volt a szoba másik sarkába így mindig keresztbe lógott a kábel az ajtó előtt), emeletes ágy (pár nap után szétszereltem és egymás mellé raktuk őket), ablak, mosdókagyló tükörrel. Odakint a folyosó végén volt WC és fürdőszoba, a szobánkkal szomszédos helyiség pedig egy nagy közös helyiség volt, konyha több hűtővel és sütővel, tűzhellyel, asztallal és konyhapulttal. Itt jókat főztünk, sok jó receptet kaptunk édesanyáinktól, készítettünk vagy háromszor ilyen tepsis burgonyát a debrecenit frankfurtival helyettesítve, de volt sok másik slágerkajánk is, pl. az utolsó napok egyikén, Húsvét táján sütöttünk Vajdasági Sós-t, ami szintén nagyon jól sikerült, és amit egyébként most készítünk másodszorra meglepetésnek a házigazdáinknak, mialatt e bejegyzés képei töltődnek fölfelé.

Egyike a Zita által kreált finomságoknak

A lángos az én művem volt, és mikor Zita megkóstolta, azt mondta, megtart. :)

Ez az a bizonyos Vajdasági Sós, új kedvencünk

Ezek mind olcsó és jó ételek voltak, de a világrekorder olcsóságban a krumplist tészta volt. Kiszámoltuk, hogy amit Zita csinált adagot, azt ketten háromszorra ettük meg, tehát tányérja 33 centbe került, vagyis kb. 65 forintba. Ez még otthon is olcsó kajának számít, hát még itt Új-Zélandon! :) Na, de ne menjünk át receptklubba.

Napjaink a szőlőben

Térjünk rá a munkára, hiszen az időnk nagy része ezzel telt. Reggel 7:45-kor volt gyülekező a szőlőben, előző nap megmondták, hogy hol lesz a zöld és a rózsaszín mobilvécé, ott találkoztunk, és 8-kor megkezdődött a szedés. Odajutni nekünk 9-10 percbe telt, a táv 3km volt a szállásunktól, de ehhez még a szőlőn belül akár egy kilométer is simán hozzájöhetett, utóbbi ráadásul murvás, köves, néha meredek úton. Ehhez hatkor kellett kelnünk, ha még reggelit is akartunk magunknak készíteni. Néha az ebéd is reggel készült, ha csak szendvicseket ettünk ebédre, akkor a fokhagymás pirítósra alapú vajas, felvágottas, sajnos, uborkás, hagymás, majonézes szendvicseket én készítettem el reggelente, amíg Zita a reggelit és a teát. 7:30-kor már az ajtóban kellett lennünk, ha oda akartunk érni időben. Első nap rögtön olyan napfelkelténk volt, hogy másnap a kis öreg Canont is magammal vittem. Az eredményről később talán be tudok itt számolni, ha lesz valahol gyorsabb és olcsóbb netem. Most örülök, ha egyáltalán a képeket fel tudom tölteni ehhez a bejegyzéshez.

Szinte én voltam az egyetlen, aki gugolt és térdelt néha, a többiek végighajlongták a napot

33 centes krumplistészta ebédre! Nyami! :)

Zita a szőlőben

Sajnos aztán órát is állítottunk át, és az idő sem volt mindig ilyen kellemes reggelente, így többször nem sikerült ilyen felvételeket készíteni, csak magáról a szüretről, de lévén jelenleg csigalassú a netünk, kétlem, hogy ezeket fel tudom majd tölteni. Egyelőre az úgy bejegyzések sem jelennek meg a kezdőoldal tetején a blogon, mert valami baj van az upgrade-el és/vagy a pluginekkel a WordPressben. Na de most ne is törődjünk ezzel, kezdjük el a szőlőszüretet. Két 16 fős csapatban szedtük a szőlőt, mindegyikhez tartozott egy-egy bucket boy, aki szedte a vödröket, és öntötte ki a tartalmukat a középső soron haladó traktor által húzott tárolókba (bin). Hogy mindig legyen nálunk szabad vödör, mindig kettő volt nálunk, így ha az egyiket elvitte a bucket boy kiüríteni és nem tudott helyette rögtön másikat hozni, akkor is tudtuk mibe vágni a szőlőt.

Két kolléga rendszerint egy ilyen veterán autóval járt a szőlőbe :)

A traktorok is elmentek volna már veteránautónak… :)

Ilyen ádáz vadállatokkal kellett megküzdenünk a szőlőben nap mint nap! :)

A háló a madarak miatt van a szőlőkön, befér alá a trakker, és a legtöbbször mi is alá férünk állva.

A munka nem volt nehéz, néha oda kellett figyelni, hogy a pot-al (valami gomba) fertőzőtt vagy madárcsípte szemeket ne dobjuk bele a vödörbe, de különben nagyon jól lehetett közben beszélgetni, vagy épp fülhallgatóval spanyolt tanulni. Ehhez meggoogliztam, mi a legjobb anyag, és mivel az első pár nap a szállásunkon még nem telt be a havi internet quota limit, ezért még épp le is tudtam tölteni egy 5x30x30 perces anyagot, aminek végül csak a közepéig sikerült eljutnom. Zita is belekezdett, de ő nem volt ilyen lelkes, csak néhány leckét hallgatott végig. Volt a csapatunkban egy argentín páros is, Vanessa és Sebastian, ők is sokat segítettek a nyelvtanulásban, na meg rengeteget meséltek Latin-Amerikáról, Buenos Airesről, és Argentínáról. A városukban lehet, hogy meg is fogjuk látogatni őket, ha eljutunk odáig, ahogy júliusban ők is vendégségben lesznek nálunk Budapesten, odahaza Zita anyukájánál – aki egyébként meg angolul tanul, hogy el tudjon majd csevegni a leendő Couchsurfinges vendégeinkkel. :)

Az utazós ezüst jegygyűrűjeink megfeketedtek a szőlőben lévő savaktól. :) De hogy sikerült őket így egymásba rakni?!? :o

A spanyoltanulás egyébként vicces volt a szőlőben, mert a hallottakat kismilliószor el kellett ismételni hangosan, így hetekig magamba beszéltem a szőlőben, igaz, fél napnál tovább ezt sose bírtam, muszáj volt kivennem a fülest, és csak hallgatnom vagy angolul megszólalnom. Mindkettő felüdülés volt az órák hosszat tartó spanyolozások után. A délelőtti smoko, vagyis kávészünet 10 órától 10:15-ig tartott, az ebéd 12:30-tól 1-ig, és délutáni smoko az már nem volt, vagy legalábbis nem hivatalosan. Sokszor csupán amiatt, mert 3 óra környékén már amúgy is befejeztük, vagy mert ha kellett, mindenki elment magában elvégezni a dolgát, de az egész csapat egyszerre sosem állt le. Amikor végeztünk a szőlőszedéssel, Su, a közvetlen főnökünk, aki legtöbbször velünk együtt szedte a szőlőt, elmondta, hogy másnap reggel hol kezdünk, és ha bringával voltunk, akkor ilyenkor el is indultunk hazafelé, de ha Lynne-ék autójával utaztunk – ahogy ezt a második héttől tettük – akkor még felkanyarodtunk a pumpshed-hez, ahol egy kis csatornában elmostuk a vödröket.

A vödörmosogatás a nap végén

Autóval közlekedni kényelmesebb volt, és ennek a biciklik is jobban örültek, mert a terep a szőlősben nem volt könnyű nekik. Lynne-ék pedig minden reggel a Central Cherries előtt hajtottak el, és volt két üres hely az autójukban.

A szőlős, ahol dolgoztunk, az Amisfield-hez tartozik, ami egy nagyobb, menő borászatnak számít, nem csak a környéken, hanem úgy általában Új-Zélandon is. Főleg azóta, hogy itt járt az angol királyi pár a gyermekükkel borkóstolni. Mikor kérdeztük Andree-t, aki az egész szőlőst menedzselte, hogy ezt hogy érték el, megtudtuk, hogy az illetékes minisztérium választotta ki őket a „royal couple” számára, és hogy ez az új-zélandi sajtóban is megszellőztetett látogatás a várakozásoknál nagyobb vendégsereget vonzott a Lake Hayes nevű tó melletti éttermüknek, ahol azóta nehéz asztalt foglalni, pedig már előtte is egy menő, felkapott hely volt. Mindezt Andree aközben mesélte el nekünk, hogy ő maga is mellettünk vágta a szőlőt, és mivel ekkor már az utolsó napok egyike volt, 10 percenként odasétált hozzánk a telefonjával, hogy még ezt, meg ezt az embert is hívjuk fel, hátha tudnak nekünk majd munkát adni, miután itt már nem lesz mit csinálnunk. Mikor elmeséltük, hogy odahaza nálunk Magyarországon van egy un. Tokaji aszú desszertborunk, egyből tudta, miről beszéltünk, és következő smoko végén intett, hogy pattanjunk be a kocsijába. Mondtuk, hogy dehát kezdődik a szőlőszedés, nem mehetünk, mire nevetett, hogy ő itt a főnök, és ne izguljunk ezen, 5 perc múlva már szedni fogjuk újra a szőlőt. :) Elvitt minket a szőlős északi sarkába, ahol a munkagépek és a szerelőműhely áll, itt megmutatta, hol vághatunk magunknak le pár métert a maradék öntözőcsövekből a bringáink láncvezetéséhez (végül nem kellettek, mert túl vékonyak voltak a mostani csövekhez képest), majd egy üveg saját készítésű, a tokajihoz hasonló, de annál erősebb, már-már likőrszerű borral állított vissza. Ezt ajándékba kaptuk tőle, és Zitának nagyon ízlik, de nekem túl édes. Visszafelé menet a szőlőbe pedig elnézést kért tőlünk, hogy csak minimálbért tud fizetni. Persze mi mondtuk, hogy ezen ne aggódjon, ez nekünk most nagyon jó pénz, és örülünk, hogy kaptunk vízumot és egyáltalán itt lehetünk, mert az 1000 napos átlagbüdzsénkkel számolva minden szőlőszedéssel eltöltött óra egy-egy napot ad hozzá a világ körüli nászutunkhoz. Hát ilyen egy jó főnök itt Új-Zélandon! :)

Néha várni kellett a traktorra, amíg fordul egyet, ilyenkor ha a visszatérte előtt meg tudtuk tölteni az összes vödröt csordultig, nem volt mit csinálnunk, és pihenhettünk. Én mindig elnyúltam ilyenkor a földön és kijelentettem, hogy “Még sose kerestem ilyen jól alvással!” :)

Bolond Kiwik! :) Ez a hölgy végigkacagta az összes napot a szüret alatt, és végig rövidnadrág, mezítláb egy strandpapucsban volt, még akkor is, amikor rajtunk alul kettő, fölül 5 réteg volt Zitával. Az indoklása, nem csak neki, hanem sok hozzá hasonló Kiwinek: a létfontosságú szervezink a felsőtestünkben vannak, a lábaink csak végtagok, jól elvannak a hidegben… :) Oké, mi azért maradunk ilyen fázósak! :)

Pókháló egy harmatos reggelen

The Last Smoko Together

Vége, leszedtünk mindent! :)

A munka pedig tényleg „easy and fun”, vagyis könnyű és élvezetes volt, ahogy azt sokan előre megígérték. Az első néhány nap még nehezebben telt, kicsit fájt a hátunk a hajolgatástól, délután már vártuk a végét, de aztán annyira belejöttünk, hogy sokszor észre sem vettük, mennyire elszalad az idő, néha olyan nagy nevetések és olyan jó hangulat kerekedett a szőlőben, hogy azt kívántuk, bárcsak tartana még tovább, és ezt nem csupán azért éreztük, mert a több munkáért több pénzt kaptunk volna. Persze munka után mindig jó volt hazaérkezni, letusolni, és nekiállni valami finomság elkészítésének, vagy a neten mókolni valamit, elküldeni egy újabb cikket, figyelni a már publikált cikkek hozzászólásait. Hogy aztán az egész kezdődjön elölről másnap. Este 10 óra környékén legtöbbször már ágyban voltunk és bizony nem volt gondunk az alvással. Jó volt ez a rendszeresség, élveztük, és úgy elrepült ez a négy hét, hogy észre sem vettük. Közben elkezdtünk kicsit kötődni a helyhez és az emberekhez, nem volt könnyű a gondolat, hogy akikkel 4 hétig együtt dolgoztunk, azok nagyrészét valószínű soha többé nem látjuk az életben, ahogy Shona-t és a háromlábú macskáját sem. :) De ez van, várnak ránk otthon a szeretteink, ez így van jól, ilyesmi miatt eszünkbe se jutott maradni.

A szüreti bálba („Harvest Party”, ahová 60-as évekbeli stílusban kellett érkezni, Andree asszisztense, Mike, aki gyakorlatilag felvett minket az állásra, elmesélte (szinten mintegy elnézést kérve tőlünk ezért) hogy miért volt annyi nap csak 5-6 óra meló, és miért nem kellett minden nap 8 vagy még több órát szednünk a szőlőt, miközben más években volt olyan, hogy az állandó személyzetnek (mert a szedők 70%-át ilyen kollégák tették ki) 22 napot kellett folyamatosan, szünnap nélkül dolgoznia, hogy be legyen szedve időben minden szőlő. Ahogy Andree a rövid beszéde alatt elmondta, idén 500 tonna (kb. 1000 tartálynyi, vagyis kb. 333 traktorfordulónyi) szőlőt szedtünk le, ez a második legjobb év ilyen szempontból az Amisfield történetében, és mivel ilyen sok szőlő volt, ezt nagyon könnyen és gyorsan be tudtuk szedni, de a borászat kapacitása véges, ezért nem tudott minden nap annyi szőlőt befogadni, amennyit mi le tudtunk volna szedni 8 óra alatt. Ezért volt sokszor, hogy előbb be kellett fejeznünk a szedést, és ilyenkor persze csak annyi órát fizettek ki nekünk, amennyit dolgoztunk. Ez itt normális, itt órában számolják az ilyen munkákat, és hetente, vagy legfeljebb kéthetente utalják a fizetést. Az, hogy ez így lesz a szőlővel, előre nem lehetett tudni és mivel nem akartak emberhiányban szenvedni, inkább mindig többen voltunk, mint kevesebben. Így a leghosszabb nap 8,5 órás volt, de az átlag olyan 6-7 óra volt, ha nem számoljuk az ebédszünetet.

A Harvest Party-ra menet… Valahogy így festett Zita akkor is, amikor legelőször találkoztunk. Jól áll neki a hippijelmez :)

Vanessával és Sebastiannal, az argentínokkal

A főnök, Andree szerelése sem volt gyengébb az átlagnál

Ő simán elment volna Woodstockban is

A nagy közös fotózás – A tarka ruhás Su

Gay-el és Robin-al, ők egyébként tájfutók és korukat meghazudtolva szedték velünk a szőlőt

Mike-al, ő vett fel minket az állásra, egy hónappal azután hívott fel minket, hogy megadtuk neki a telefonszámunkat munkát keresve. Én azért öltöztem “sajtósnak”, mert más jelmezem nem volt, a Tour De France-ot már untam, és különben is Noel, az egyik Bucket Boy a szüret eleje óta Camera Man-nak hívott, miután látta, hogy minden szabad percben a timelapse-et igazgatom. :) Így adta magát a “Press” jelmez. :)

Chop a csapatunk traktorát vezette, mindig nagy gonddal, soha egyikünk lábán sem hajtott át! :)

Ez a buli, ami egyébként nekünk a búcsú buli is volt, nagyon jól sikerült, Andree a feleségével rengeteg finomságot sütött a barbecue-n és volt sültcsirke is, meg rengetem más finomság, na és persze végtelen mennyiségű sör és bor. A zene először a kosztümhöz illő 60-as évekbeli slágerekből állt, ami nagyon állat volt, főleg a sok hippiarc között (Mike-ra először rá sem ismertünk…), aztán 90-es, 2000-es évekre váltott, ezzel együtt elkezdődött a tánc is. Mi Zitával meg sem éreztük a piálást, pedig elszoktunk már tőle, de most lehet, hogy túl sok zsírosat ettünk előtte (tócsnit csináltam délután), és ezért nem sikerült még becsiccsentenünk sem, igaz, másnaposak azok voltunk.

Három nap Kobra Zolival

De még mielőtt lezárnám az Amisfield-i fejezetet, két dolgot el kell még meséljek, ami ott történt velünk. Az első a Kobra Zolival való találkozásunk volt. Róla néhány hónappal ezelőtt hallottunk először, és be kell valljam, hogy amikor először nézegettem a weboldalát, le sem esett, hogy ő most pontosan mit csinál, mi a célja, mi az útvonalterve. Csak azt láttam, hogy ő is fekvőkerékpárral nyomja, és bizony elég jól halad, illetve az is látszott a blogjából, hogy ellentétben velünk, ő nem először jár Ázsiában. Az egyik bejegyzéséből még azt is ki tudtam szűrni, hogy járt már 8000m felett életében. És mikor megtudtam, hogy Új-Zélandon van, első dolgom volt, hogy hozzászólást, majd e-mailt írtam neki. Mint kiderült, ő is tudott már rólunk, és arról, hogy most itt vagyunk e szigeteken, mert ahogy minket, úgy őt is minden héten figyelmeztették néhányan a szomszédban tartózkodó másik magyar biciklis világjárókról. A találkozóhoz jól is jött, hogy mi most egyhelyben vagyunk, hiszen két mozgó utazó nehezebben találkozott volna össze, így viszont adott volt Zolinak, hogy útba ejtse Cromwell-t, ha már amúgy is célba vette a déli sziget déli csücskét képező Bluff-ot. Ehhez sikerült is neki egy kedves magyar családot találnunk, akik Invercargillben élnek, és pont pár nappal azután írtak ránk, hogy mi elhagytuk azt a várost. Sajnos mi már nem találkozhattunk így Zsófiékkal, de lebeszéltük velük, hogy helyettünk érkezik majd Kobra, ha így is jó. És persze jó volt. :)

Így történt, hogy Zolit azzal a jó hírrel köszönthettük, hogy már Invercargillben, tőlünk 3 napi bringázásra is szeretettel várják. Az ilyesmi mindig nagyon jó érzés, pláne Zolinak milyen jó lehet, hiszen ő egyedül utazik.

Aznap, amikor Zoli érkezett, Cromwellbe elé mentem, a New World szupermarket előtt pillantottuk meg egymást először. Persze rögtön nagy beszélgetésbe kezdtünk, teljesen el is feledkeztünk magunkról, és arról, hogy be kéne vásárolni, majd oda kéne tekerni a szállásunkra, ahol Zita is várja már, hogy találkozhasson Zolival. Miután megvolt a vásárlás, együtt tekertünk vissza északnak, Zoli ekkor tekerte meg a 20 ezredik kilométerét ezen az úton, és csupán pár kilométerrel ezelőtt álltunk meg fényképezkedni a 45-ik szélességi körnél.

A hostelnél még nagyobb beszélgetésekbe kezdtünk, és megkértük az egyik oposszumvadász/csapdász lakótársunkat (akik később több teljes szatyor ételt ránk hagytak, mert hazamentek 10 napra), hogy készítsen rólunk néhány közös fotót. Első este még nem álltunk neki pizzázni, de aztán a következő három este Zoli rendre finomabbnál finomabb pizzákat készített nekünk, amelyhez sörünk is volt, lévén ilyen alkalom nem adatik meg mindig az ember életében, beruháztunk egy 12-es pakk 330ml-es Tui kartonra, amit Zoli szúrt ki a boltban, mindössze 15 dollárért vesztegették. Ennél olcsóbb sört nemigen találni Új-Zélandon, és székely barátunk ezt valami csuda ügyesen kiszúrta a 30 méter hosszú sörsoron a boltban. :) Másnap Zoli nagy szerelésbe kezdett, olajat cserélt a Rohloffjában és feljebb szereltük a csomagtartóját, mert ez az ő Nazca Fuego modelljén az ülésre van rögzítve, utóbbi pedig képes meghajlani a nagyobb teher alatt, így az időközben nála is megnövekedett csomag súlya miatt a csomagtartó aljára szerelt lámpa összetörte a sárhányót. Persze Cromwellben a bicikliboltos hölggyel ezt is nagyon ügyesen meg tudták szerelni.

A küllőkből is cserélni kellett néhányat

Kipróbáltam, hogy milyen a Fuego…

…de a felsőkormány nagyon furcsa volt. Közben a Kiwi lakótársaink rövidnadrágban és csizmában BBQ-ztak, ami valljuk be, tipikus! :)

Zoli ráüt egy tojást a saját készítésű pizzájára

…és már kész is! :)

Olyan finom volt, mint amilyennek látszik! :)

Festünk…

A közös fotó, 20+25 ezer kilométer, együtt már megkerültük a Földet! :)

“This Bike Is Powered By Pozitive Thinking”

A második napi pizzával

Amíg Zoli szerelt én folyamatosan zargattam a kíváncsi kérdéseimmel, Zoli pedig néha a szerelésről megfeledkezve lelkesen és nagy örömmel válaszolt, mesélt és mesélt, egészen a gyerekkorától kezdve a rendszerváltás által meghozott szabadságon át, a Camino-n keresztül egészen fel a Cho Oyu-ra 8000m-ig és a Lenin-csúcsig, és tette mindezt olyan szenvedéllyel, hogy én éreztem, hogy tollat, vagyis billentyűzetet kell, hogy ragadjak, mert ezt másnak is hallania kell. Vagyis olvasnia. :) Zolinak ez sem volt ellenére, így végül megszületett ez az interjú, első interjúm “újságíróként” és nem csak bloggerként (úgy volt már kettő: Vasemberek Vasparipán: Szeged Peking kerékpárral és London – Sydney bringával). A visszajelzések alapján jól sikerült, és állítólag még a főszerkesztőnek is tetszett. Persze ebben része van az Origo-nak is, hiszen az eredeti verzión, ami 29 ezer karakteres volt, még bőven kellett dolgozniuk(rövidíteniük), mire a publikált verzió megszületett belőle. Az Origo-n ugyanezen idő tájt megjelent egy másik nagy látogatottságot kapott cikkünk, amelyben a Working Holiday és az SSE vízumokról, valamint az új-zélandi munkavállalásról és árakról írtunk általában.

Zolival együtt tölteni ezt a három napot fantasztikus élmény volt, nem cserélném el 300km kerékpározásra, hiszen az utazás és a kerékpározás nem csak a távolságok megtételéről szól, hanem még inkább az ilyen találkozásokról. Mikor e sorokat írom, Zoli még a szigeten van, ma megszenvedte az esőt, ami minket bent tartott a lakókocsiban és számomra lehetővé tette, hogy így e munkától megüresedett napon leüljek írni.

Húsvéti stoppolásunk

A másik említésre méltó történés ezen a négy héten az volt, amikor Húsvétkor úgy döntöttünk, hogy stoppolva megyünk be a tőlünk 12km-re lévő katolikus templomhoz a misére. Ez 40 perc hiábavaló útszéli álldogálás után úgy tűnt, hogy rossz ötlet volt és le fogunk maradni miatta a miséről, de aztán egy idős házaspár megállt nekünk. Ők is egy misére tartottak, de egy másik egyház másik templomába, így csak pár kilométert vittek el minket. Az elágazástól, ahol kitettek, már látszott Cromwell, de ahhoz, hogy sétálva tegyük meg a maradék távot, már túl kevés volt az idő. Felemeltük hát újra a hüvelykujjunkat és a „Cromwell – Church” feliratú táblánkat, és ekkor állt meg nekünk egy fehér Ford-al Doyle. Ő is épp azon gondolkodott, hogy részt vesz egy katolikus húsvéti misén, de mivel fogalma sem volt róla, hogy hol és mikor tartanak ilyet, így mi épp kapóra jöttünk neki. „You are my angels”, mondta, miközben ő még többet segített nekünk, mint mi őneki. Vagyis inkább mondjuk úgy, a másik nélkül egyikünk sem jutott volna el a misére. Ami után Doyle azt is felajánlotta, hogy hazavisz minket, mert nem siet sehová. Mi ezt örömmel elfogadtuk, sőt Zita egyből meg is hívta Doyle-t ebédelni, így a spagetti készítése és elfogyasztása közben jobban is megismerhettük emberünket.

A katolikus templom Cromwellben

Ebéd Doyle-al

Zitát húsvét reggel meglocsoltam, a nyuszi pedig mindenféle csokifinomságokat rejtett el a szoba rejtett zugaiban… :)

Doyle Alaszkából származik, ahol főként halászatból élt, de mindenfelé kalandozott a nagyvilágban, összesen 10 gyermeke van, a legfiatalabb kettő egy queenstown-i asszonytól, őket igyekszik most meglátogatni, de csak keddre, másnapra várták, ezért volt olyan ráérős ezen a napon. A sok közül volt olyan házassága, ami két hét után véget ért, mert fiatalon nagyon naiv volt. Bár nem minden téren szeretnék olyan életet élni, mint az ővé, mindenképpen érdekes volt hallgatni a történeteit, ahogy neki is a miénket. A vacsora végeztével felállt, hogy most mennie kell, és azt mondta „Let me give you a little donation”, majd ezzel a lendülettel egy papírpénzt csúsztatott az asztalon az egyik tányér alá. Mi először ellenkeztünk, de látszott rajta, hogy ez az összeg őt nem nagyon viseli meg és szívesen adja, ezért végül beletörődtünk, és kikísértük a vendégünket, és integetve elköszöntünk tőle. Visszatérve a konyhába láttuk csak, hogy egy 100 dollárost hagyott az asztalon, vagyis több,mint 19 ezer forintot, egyikünk heti albérletdíját. Ő és az ő „adománya” volt a mi húsvéti ajándékunk idén! :)

Mivel már hat oldalt írtam, azt hiszem most befejezem, mert ez a történet így kerek. A következő fejezetnek meg még úgy sincs vége, hisz csak épp elkezdtünk dolgozni ezen az új helyen, ami amúgy talán még jobb lesz, mint az Amisfield, és mindenképpen érdekesebb is. De erről majd legközelebb, most legyen elég csak annyi, hogy a harvest parti után másnaposan, hidegben, esőben, szembeszélben, és a maradék 6kg krumplival és sok egyéb soha nem cipelt pluszholmival a bicikliken elindultunk az új munkahelyünkre. Ahol most az eső miatt szünnapot kaptunk, így be tudtam fejezni ezt a bejegyzést. Most már csak a blogmotort kéne újra gatyába rázni, hogy meg is jelenjen a kezdőoldalon. :)

Történt 2014. március 29. és április 24. között.

A mai napon videóbloggal jelentkezünk. Vendégünk van, és nem is akárki, ezért teljességgel illetlenség lett volna, ha én itt a szőlőszedés utáni kis időnkben nekiálltam volna blogot írni. Ehelyett minden megadatott időben beszélgettünk. :) Tamásnak külön köszönet, hogy előállt az ötlettel és tegnap elkészítette velünk, valamint felvette és feltöltötte ezt a skype-os interjút! A kép- és hangminőség olyan, amilyen, de örüljünk annak, hogy egyáltalán megengedte a technika, hogy ez összejöhessen.

Résztvevők: – Aki kérdez, és aki nem látszik a képen, Kovács Tamás. (Májer István emléktúrák) – Szabó [Kobra] Zoltán (Székelyudvarhely – Cromwell, 20000km egy Nazca Fuego fekvőkerékpáron) – S mi ketten Zitával. :)

A napenergiával is hajtott Nazca tandem rekumbenses csapat, akiket Zoli emlegetett a beszélgetés alatt: Declic Eco

Reggel a John-éktól kölcsön kapott hátizsákokba bepakoltunk sátrat, matracot, hálózsákot, meleg és esőruhát, na meg egy kis pénzt, iratokat és informatikát, majd felpókoztuk őket a bringára és behajtottunk velük a városba.

Kicsit furán nézett ki a fekvőbringa hátuljára keresztbe felpókozott hátizsák… :)

John-ék barátjánál, egy a múzeum melletti kertesház kertjének sarkában, egy kis sufniban ott tudtuk hagyni a bringákat leláncolva. Ez már csak azért is jó volt, mert visszafelé jövet idáig könnyű fuvart kapni, innen meg ahogy jöttünk, vissza tudunk majd biciklizni John-ékhoz, akik ugye 10km-re keletre laknak kint a városból.

Hogyan teremtesz rendet a gyerekek között? Hát, egy nagy bottal! :)

A stoppolás nem indult könnyen, a reggeli fagyos hidegben, szemerkélő esőben vagy egy órát álltunk az út szélén, én közben néztem buszt a telefonon, de az egyetlen, ami Queenstownba ment ezen a napon, egy vagyonba került, és 10 perc múlva indult. Ezt hagytuk elmenni és tovább álltunk az út szélén a legjobbakat remélve. Félő volt, hogy ha nem vesznek fel hamarosan, nem érünk oda a Queenstown-i bevándorlási hivatalba 3:30-ig, hogy felvegyük az útleveleinket. Egy farmer állt meg végül nekünk, még egy utánfutója is volt, persze lévén csak hátizsák volt nálunk, erre nem volt szükségünk, bőven elfért a motyónk a csomagtartóban. Közben én észrevettem egy nem fogadott hívást 9 órakor, amikor még odahaza voltunk, ahol nem volt rendes térerőnk. Próbáltam hívni a számot, de sosem vették fel, így nem tudtuk, ki lehetett az. Alig egy órája autóztunk észak felé, jött egy sms: Tudnánk-e holnap kezdeni a szőlőszedéssel? – Ááááá, miért nem tudta ezt pár órával előbb mondani, akkor nem hagyjuk hátra a bicikliket és a cuccainkat Invercargillban hanem az összes holminkkal kelünk útra… Na, de ez a hajó elúszott, gondoltuk, most már nincs értelme visszafordulni, mert akkor már tuti nem érünk oda ma az útlevélhez, akkor pedig egy teljes napot bukunk, arról nem is beszélve, hogy a biciklikkel stoppolva ki tudja, mikorra jutnánk fel Queenstownba, majd Alexandrába.

A táj útban Queenstown felé – Hiába van még csak kora ősz, itt olyan változékony az időjárás, hogy simán bármikor (még nyáron is) hósipkásak lehetnek a hegyek

A szélvédő mögül fotózva

Ez már a Queenstown melleti tó

A farmerünkkel nagy szerencsénk volt, írtó rendes fickó volt, felhívta a feleségét, hogy meg tud-e várni minket, mert ő meg épp az Amisfield éttermébe igyekezett Queenstown mellé ebédelni a barátaival. Az Amisfield az a szőlészet/borászat, ahol dolgozni fogunk. Szóval kicsi a világ, már megint, vagyis még mindig. Legalábbis Új-Zéland Déli Szigete egy apró hely! :) És nagyszerű, mert a hölgy megvárt minket, a farm bejáratánál (ahol egyébként most épül a bicikliút) autót váltottunk, és most én ültem előre. Baromi jó arc volt a csaj, kérdeztük, hogy hogyan neveli jóra a 10 és 12 éves fiait, mire elkezdett vidáman nevetni, hogy hát először is, egy jó nagy darab bottal! :) („with a biiiig stick! :D”) Aztán azt is elmondta, hogy a gyerekek amúgy tündériek, és nagyon szereti őket, majd egy hatásszünet után hozzátette nevetve, hogy „…ha alszanak!” :) És ezt is elmondta, hogy ezt viszonylag könnyű elérni, sok mozgást kell velük végeztetni, ki kell hajtani őket fizikailag és szellemileg, hogy sokat játszanak, rohangáljanak és sportoljanak, illetve gondolkozzanak, ebben elfáradnak és a nap végén alszanak, mint a bunda. (nem kell a bot! :D) Ehhez itt vidéken nagyszerű lehetőségek vannak, ahol ők élnek, csak az a baj, hogy néha nagyon izoláltan, mindentől távol érzik magukat, most is pl. másfél órát vezetnie kell, csak hogy találkozzon a barátaival. Ja, és azt is megtudtuk, hogy az utak mentén lévő kis bádogbódék valóban az iskolabuszra várakozó gyerekek számára vannak ott. Az ő gyerekei is napi 1-1 órát utaznak oda, majd vissza is a queenstown-i suliba, így csak délután 4-re vannak otthon, de részben hamarosan ennek is vége, mert a nagyobbik fiú egy több lehetőséget ígérő dunedini iskolába fog járni 14 éves korától. Wow, micsoda szabadság, micsoda önállóság, csupán ennyi idősen, ráadásul egy micsoda csuda városban! :) Hol voltam én ehhez képest a 14-18 éves időszakomban… :) Persze nem bántam meg semmit, minden pont úgy jó, ahogy történt, hiszen különben most nem lehetnék itt egy ilyen feleséggel az oldalamon. :)

Zita is nagyon élvezte a hölgy társaságát, aki amúgy gyerekkora óta lovagol és most a család és a farm mellett lovaglást is oktat. Vicces volt, ahogy előadta, hogy a gyerekek egyszerűek és sok öröm származik tőlük, olyanok, mint a lovak, csak tudni kell kezelni őket, tudni kell a „gyenge pontjaikat” és szeretni kell őket, illetve következetesnek kell maradni velük, ennyi az egész. Majd Zitára kacsintva hozzátette, hogy a férfiak is ilyenek… :)

Megvannak az útlevelek!

A Remarkables Shopping Mall-ban található bevándorlási hivataltól alig 1km-re rakott ki minket a hölgy, akit nagyon bírtunk, igazi belevaló, laza anyuka volt. Itt levetkőztünk, mert még mindig a sok réteg ruha és esődzseki volt rajtunk, pedig itt távol a tengertől Queenstownban már hétágra sütött a nap, alig volt felhő az égen. Átbattyogtunk a hivatalba, ahol ugyanazt a fiatalt csajt találtuk, akit egy hónapja is. Ő is megismert minket, kérdezte hogy vagyunk, majd mondta, hogy ő hívott reggel minket, és hallotta, hogy hívjuk, de elfoglalt volt az ügyfelekkel így nem tudta felvenni. Ez a csaj mindig akkor keres minket telefonon, amikor már a közelben vagyunk, amikor a vízumhosszabbítás leadása miatt hívott minket, csupán 10km-re voltunk tőle. Most is épp már úton, hogy felvegyük az útleveleinket bennük a vízumhosszabbítással. Ez meg is történt, ha jól emlékszem, még alá sem kellett írni semmit, egyszerűen csak átnyújtotta az útleveleinket. :) És ami a legjobb: az új vízumaink május 21-én járnak le, jól számoltam hát, amikor 20-ára vettem a repülőjegyeket, még pont időben leszünk. Egyébként az sem lett volna valószínűleg gond, ha egy-két napot kicsúszunk, olvastam ilyen történeteket, hogy ezt előre jelezték az utazók az immigration-nek, hogy sorry, tudok róla, overstay-ingelni fogod, de bocsájtsátok meg, mert csak így volt repülőjegyem kifelé az országotokból. És megbocsájtották neki, persze ez lehet, hogy csak egyedi eset volt és ezzel nem jó játszani, még lábnyomunk is maradhat az összes English Commonwealth országban, ez pedig nagyon nem lenne jó nekünk.

Miután bementünk a közeli szupermarketbe nagyon finom és hatalmas, 4 dolláros pékárukat venni (a meat lover roll olyan, de olyan finom volt, hogy ha nem siettünk volna, visszaszaladtam volna venni még egyet, ilyen finomat New Worldben eddig nem pipáltunk), kisétáltunk még egy kilométert a kereszteződéshez, ahol korábban már jártunk bringával.

Nagy szikla esik le a szívünktől

Ekkor már elmúlt két óra, így elég kevés esélyt láttunk rá, hogy odaérjünk 4-ig az innen több, mint 100km-re lévő Alexandrába. De persze ez nem tartott vissza minket a próbálkozástól, a remény hal döglik meg utoljára. Zita festett egy új táblát, ezúttal ráírta azt is, hogy „we have chocolate”, vagyis hogy van nálunk csoki. :) Ez úgy tűnik, bevállt, mert alig 10 perc után felvett minket Jeff, egy szőlősgazda Alexandrából. Épp Wellingtonból jött haza repülővel, most szállt le Queenstownban (az iroda, ahol jártunk, a reptér mögött van), és most megy haza az autójával. Jeff azt mondta, a szőlőszüret „Good Fun”, vagyis jó móka, és hogy az Amisfield az egyik legnagyobb és legelőkelőbb borászat Otagoban, és hogy rendes emberek csinálják. Ennek nagyon örültünk, hát még annak, amikor Jeff azt is megemlítette, hogy nála pár héttel később érik a szőlő, mert Alexandra éghajlata kicsit más, mint Cromwell-é, és szívesen látna minket szőlőt szedni az ő birtokán, és hogy szerinte egy SSE vízummal több munkahelyen is dolgozhatunk, a lényeg, hogy a munka jellege ugyanaz legyen, és hogy szezonális munkáról legyen szó, tehát még ez sem lesz akadály. Sőt, a Seasonal Solutionről is csupa jót mondott, amin meglepődtünk, mert eddig sok rosszat is hallottunk róla, vagy csak mi értettünk félre dolgokat. A lényeg, hogy még Soniat is ismeri, az ügyintéző hölgyet, akivel már nagyon sokat beszéltünk telefonon és bombáztuk e-mailekkel vízum és munkaszerzés ügyében. Tudjátok, lévén lecsúsztunk arról a kevés Working Holiday Visa-ról, ami nekünk magyaroknak tavaly oda megadatik (kemény 100 darab, míg pl. németeknek akárhány), számunkra ez az egy lehetőség maradt a legális munkavállalásra. És most úgy látszik, hogy ez be fog jönni, sőt, egy vízummal egymás után két helyen is dolgozhatunk, amit meg is fogunk tenni, hisz most már Jeff is számít ránk.

Amikor kitett minket fél4-kor Jeff a Seasonal Solution irodája előtt Alexandrában, azzal búcsúzott el, hogy szerinte hülyeség megpróbálnunk a mai napon visszastoppolni Invercargillban, maradjunk inkább nála, csörögjük meg, ha itt végeztünk, és értünk jön, aludhatunk a házában, reggel pedig kitesz minket a város határában, ahonnan könnyebb lesz fuvart találnunk. Ezen csak pár másodpercig kellett gondolkodnunk, mind a ketten beláttuk, hogy Jeffnek teljesen igaza van, kitenni magunkat ekkora bizonytalanságnak, amikor meghívást kaptunk egy helyre, ahol maradhatunk és pihenhetünk, hülyeség lenne. Így megvan a helyünk éjszakára, nem kell ezen aggódni, és holnap szépen hazastoppolunk a bringákhoz.

Bent az irodában Sonia egyből felismert minket, ahogy bemutatkoztunk, elmondta, hogy már aggódott, mert nagyon eltűntünk azok után, hogy olyan nagy hévvel nekiálltunk munkát keresni. Pedig csak az történt, hogy kivártunk és amíg vártunk, bicikliztünk. És ez végül bejött. :) A papírmunka viszonylag egyszerű volt, a már ismerős nyomtatványok egy másik változatát kellett kitölteni, útlevelet mellétenni, meg két igazolványfényképet és a két kiutazásra szóló repülőjegyet, aztán pedig rohanni a postára.

A repülőjegyeink – Feltűnik rajtuk valami furcsaság? :)

SSE munkaszerződéseink

Volt papírmunka bőven, de gyorsan végeztünk velük, nem volt egyik sem bonyolult és Sonia segített nekünk a kitöltésben

Mikor, hol, mi terem, avagy mit lehet szedni :)

A postán 11 dollár volt feladni a papírokat a két útlevéllel egy sürgősségi (currier) műanyagborítékban Dunedinbe. Bizony, itt ilyen megbízható a posta! Sőt, az is bevett szokás, hogy egy papírra ráírjuk a bankkártyánk adatait, és azt feladjuk levélben, így fogják majd a mi bankszámlánkról is leterhelni a kétszer 270 dollárt. Ez elég durva összegnek hangzik, de azért nem az, mert néhány nap alatt összeszedjük majd a szőlőszedéssel. Miután végeztünk a postán, még visszamentünk az irodába, és csak ekkor esett le Soniának, hogy még adószámot is csináltatnunk kell. Ehhez jogosítvány és útlevél fénymásolatra is szükség volt, utóbbi pedig nem volt nálunk az útleveleket pedig szépen feladtuk a postán, így abban maradtunk, hogy ennek intézését majd befejezi, ha visszamentünk Dunedinbe és elküldtük az útleveleink scanjét neki e-mailben. Miközben ezt lebeszéltük, szóba került az adóvisszatérítés is, Sonia azt mondta, az adónk egy részét visszakaphatjuk majd az adóhivataltól, és később, az egyik sofőrünktől azt hallottuk, hogy mivel 17 ezer dollár alatt nem kell adózni, ez a visszatérítés valójában az adónk egészére fog vonatkozni. És mi ennyi pénzt nem fogunk keresni az egy hónap alatt, tehát ez azt jelenti, hogy a 14,25 dolláros minimálbérből először ugyan levonják a 19% adót, de azt később visszakaphatjuk, ha visszaigényeljük. (Nanáhogy!) Erre még rájön 8% Holiday Money, ami számunkra teljesen érthetetlen dolog, de nagyon örülünk neki. :) Ebből lejön majd a kaja, meg a szállás (1×100 dollár hetente, de erről majd később), meg a 2×270 dollár vízumdíj, és ami marad, abból most már nagy valószínűséggel, úgy odafigyelve, ahogy eddig, kihúzzuk Karácsonyig. :) És nem csak kihúzzuk, hanem megutazzuk, letekerjük, szépen megéljük és lefényképezzük, és talán lesz belőle még egy naptár, aminek a hasznából valószínűleg hazáig is jók leszünk.

Le nem tudom írni, hogy milyen jó érzés ez mindkettőnknek, végre tudni, hogy az utunk hátralévő részéhez szükséges pénzt elő tudjuk teremteni magunknak, és nem kell ezen tovább aggódni. Hatalmas kő, mit kő, szikla esett le a szívünkről, amikor elintéztük azt a vízum dolgot, és Sonia megerősített minket abban, hogy nem szabad tovább aggódnunk, eddig még soha nem utasították el ezt a vízumkérelmet.

Pezsgőfürdő, BBQ és minden jó

A napnak ezzel a megkönnyebbüléssel azonban még közel sem volt vége, sőt. Jeff valóban értünk jött, elvitt minket a házához, ami a Three Miners szőlőbirtok közepén van. Mivel neki mozijegye volt a „The Railway Man” című filmre erre az estére, így csak futtában körbevezetett minket, megmutatta a szobánkat, a Spa-t, a BBQ-t, amihez 4 szép darab steak-et is elővett nekünk a hűtőből, majd miután még egy üveg Pinot vörösbort is hozott nekünk, elviharzott azzal, hogy érezzük jól magunkat, ő majd valamikor este 10 körül hazaér. Ekkor volt 6 óra, mi álltunk a gyönyörű nappali közepén, és örömünkben ugráltunk és egymást ölelgettük Zitával. Hamar eldöntöttem, hogy ezen az estén nem veszem elő a netbookot, itt és most túl szép minden, ahhoz, hogy efféle „munkával” rontsam el az estét, itt a lazítás, a megkönnyebbülés, a pihenés ideje. Szóval elengedtük magunkat. Először csak az 5 zenecsatorna között kapcsolgattunk és a nálunk lévő nagy tábla csokoládét faltuk, illetve teáztunk. Az MTV-n 80-es évek slágerei ment, néha még táncra is perdültünk, főleg Zita, és jókat nevettünk a korabeli csípő és táncmozgásokon, a betűrt ingről nem is beszélve. Jó kis korszak volt, meg kell hagyni, és bár csak néhány évesek voltunk, mégis ezek a dalok valahogy sokkal jobban tetszettek most nekünk, mint sok mostani sláger. Volt bennük valami, ami a mostaniakban már nincs meg. El is döntöttük Zitával, hogy ha hazaértünk, otthon csinálunk valami házibuli sorozatot, az egyik hétvégén csak 70-es évek zenéi szólhatnak, aztán 80-as és 90-es évekbeli, a lábainkat és a szívünket megmozgató slágerek. :)

Jeff BBQ-zó helye a kertben. A háttérben a szőlőskert, fehér hálóval letakarva a madarak ellen

Finom borocska

Naplemente a pezsgőfürdőben

Ugyanez másik szögből

Vacsoránk Jeff jóvoltából: steak párolt zöldségekkel :) Az én reszortom volt a steak kisütése, Zitáé a zöldségek párolása

Naplemente előtt úgy egy órával rávettük magunkat a pezsgőfürdőre, a víz 40 fokos volt és két fokozaton állítható volt a pezsgése, de volt, hogy le is kapcsoltuk teljesen, hogy az ablakon át kihalljuk a 80-as éveket a házból. Ekkor már a bort is megbontottuk, ami persze jól rácsapott az amúgy sem kicsi boldogságunkra. A vizet úgy fél órát élveztük, és közben azon beszélgettünk hogyan lehet az, hogy itt minden papírmunka ilyen egyszerű, és hogy az emberek ilyen mérhetetlenül jó fejek és bizalmasak felénk? Persze megmagyarázható csak azzal, hogy Jeff maga is sokat utazott és stoppolt a világban, és amit akkor kapott, most rajtunk keresztül adja vissza, de az akkor is meredek, hogy így megbízik bennünk alig egy óra beszélgetés után. Oké, adtunk névjegykártyát webcímmel, de ez akkor is, nagyon belevaló és laza dolog, és arra jutottunk, hogy valószínű azért teszi meg, mert van már elég jó emberismerő ehhez, hogy megbízzon bennünk. Illetve fontosabbnak tartja azt, hogy ily módon adjon, mintsem hogy irigy módon féltse azt a néhány materiális holmit, ami a házában akad, és ami elhanyagolható ahhoz a boldogsághoz képest, mint amit azok nyújtani tudnak, teszem azt pl. ilyen utazóknak, mint mi. Mert hát amúgy nem használná őket senki, és valljuk meg, ha bárki is megpróbálná lábát kelteni bárminek, az illető legkésőbb a kiutazáskor fennakadna az ellenőrzésen. Itt nincsenek szárazföldi országhatárok, nem lehet elszökni egykönnyen, ennek mindenki a tudatában van, és mivel tényleg nagyon alacsony a bűnözés és nagy a bizalom az emberek között, megtörténhet ilyet, mint ami a mai napon velünk. És meg is történik! :) Hát nem fantasztikus?! Ezt kéne valahogy letölteni a rengeteg kisstílű bűnöző agyába odahaza, amikor számukra apró haszonnal, de a károsítottnak nagy veszteséggel járó bűntetteket hajtanak végre, amitől nem csak az az egy károsult szenved, hanem az egész ország és a társadalom is másképp él és gondolkodik, máshogy viszonyulnak az emberek egymáshoz, és kimaradunk egy csomó jóból. Persze tudom, naivság elvárni ezt a bűnözésre hajlamos emberektől, hiszen ha bűnöznek, nyilvánvalóan beszűkülten látják a világot és benne a saját lehetőségeiket, talán még egy hétre sem gondolkodnak előre.

Másnap ezt megemlítettem az egyik fuvarosunknak, és azt válaszolta, hogy igen, ez itt valóban így van, itt nagy a bizalom az emberek között, nem ritka, hogy negyed millió dolláros üzletekre kézfogással tesznek pecsétet, és a szerződés csak napokkal később születik meg, részben csak a bürokrácia nyújtotta szükségességek végett.

Na, de messze elkalandoztam gondoltamban, térjünk csak vissza Jeff házába, hiszen ezen az estén nekiálltunk sütögetni, vagyis én sütöttem ki a húst és két nagy fej hagymát szeletekre vágva a barbin (gázzal hajtott kültéri BBQ-sütőn), Zita pedig zöldségeket és krumplit párolt odabent a konyhában. A borból még maradt a vacsihoz is, és nagyon jót ettünk. A két hatalmas hús a tűzön összébb ugrott és valóban meg tudtuk enni mindet, ahogy azt Jeff feltételezte. Aztán nagyon buta sorozatokat néztünk a tévén, na meg persze rengeteg reklámot, ami mind még sokkal durvább volt, mint a hazaiak (Vagy csak rég voltunk otthon…), és örültünk, hogy nem néztünk már tévét az elmúlt időkben, de nagyon azelőtt sem. Nem hiányzik, túl könnyű szórakozást ad, és mellette túl sok rosszat, és túl sok időt is vesz el, felesleges, káros, még jobban, mint amennyire eddig hittük.

Jeff tényleg 10 körül ért haza, még kicsit dumáltunk, aztán mindenki ment aludni. Reggel 8 körül keltünk, megreggeliztünk és beléptem az ANZ-es netbankunkba, hogy a kamatot hozó számlákról átmozgassak pénzt a VISA bankkártyához rendelt alszámlára, biztosítva ezzel azt, hogy amikor majd az immigration-nél le akarják terhelni rólunk az 540 dollárt, akkor legyen miből.

Vissza Queenstownba

Jeff kivitt minket egy kereszteződéshez, ahol hiába álltunk fél órát, Gore városán át, amerre egyébként rövidebb menni Invercargillba, nem akart elvinni minket senki.

Cylde határában hiába álltunk itt fél órát, senki nem vett fel minket. Ezen a hídon egyébként korábban áthajtottunk bringával :)

Amikor Jeff visszaért a dolgából, még mindig ott talált minket, és ahogy megígérte, átvitt minket Alexandra másik végébe, ahol néhány perc elteltével felvett minket egy kedves fiatal hölgy, aki óriási, sárga keretes napszemüveget viselt, és a tegnapi első fuvarunkhoz hasonlóan egy trailert, vagyis utánfutót húzott. Ő Clyde-ig vitt el minket, és a városka határában megadta a címét és a telefonszámát, ha Wooffingolni támadna kedvünk, náluk ellehetünk. Sajnos egy rossz hírrel is szolgált, miszerint olvasott már rólunk az egyik helyi újságban. Valaki, akivel találkoztunk és valószínű névjegykártyát is adtunk neki, úgy tűnik, önkéntesen és a megkérdezésünk nélkül írt róluk, ami azért baj, mert az egyedi, még nem publikált sztorikért ígérnek csak készpénzt azok a bizonyos újságok, ahová egyébként az indulásunk előtt már elküldtem a történetünket. Legalábbis az egyiküknek, de még nem válaszoltak, és ha megtalálták ezt a cikket, amiről a lány írt, lehet, hogy már nem is fognak. „Cash up to 2000$”, goodbye! :( Persze azért nem csüggedtünk el, aki publikált rólunk, valószínű nem akart rosszat nekünk, sőt épp ellenkezőleg. És ha helyi újságról volt szó, talán a nagy ozi-kiwi kiadónál nem fog feltűnni nekik egy aprócska bulvárcikk rólunk egy déli szigeti kis helyi újságból. Vagy ha igen, talán még az sem baj.

Clyde határában, alig hogy átsétáltunk a megfelelő kereszteződéshez, onnan egy piros autó fordult ki, és megállt mellettünk. Tim állt meg nekünk, egy fiatal srác, egy Kiwi, aki egy ideje már Ecuadorban él, először csak hátizsákkal utazott Dél-Amerikában, hogy felfedezzen és spanyolt tanuljon. Majd túravezetőnek állt, aztán elindította a saját utazási irodáját, ami a szavaiból úgy tűnt ki, hogy elég jól befutott. Sok jót mesélt nekünk Közép- és Dél-Amerikáról, amitől csak mégjobban megjött a kedvünk az utazáshoz ezekben az országokban. Tim egyébként Omakau-ból való, ez az a falu az Otago Rail Trail-en, ahol az 5 dolláros wedgest vettük és ahol a sört kaptuk a gyerekektől. Elmeséltük neki az élményeinket, és nagyon örült neki, hogy ennyire tetszett nekünk a település, ahová született és ahol felnőtt. A családja egyébként szállót üzemeltet a faluban, és szezonban van, hogy egy éjjel 30 fő is megszáll náluk, ami éves szinten több ezer jól fizető vendéget jelent. Mindehhez hozzátette, hogy amikor a 90 évek elején elkezdte a szóbeszéd járni, hogy bringautat nyitnak az egykori vasútvonal helyén, a legtöbb helyi nevetett, mert úgy gondolta, hogy a kutya nem fog idejönni, ahol a madár se jár és az égvilágon semmi nincsen.

A duzzasztott tó völgye Clyde és Cromwell között

Ahányszor erre jártunk, mindig más képét mutatta ez a völgy

De Tim tudta, hogy ez jó ötlet, mert ekkor már bejárta Európát hátizsákkal, és tudta, hogy az emberek szeretnek utazni, biciklizni és érdekes vidékeken kalandozni, márpedig az övé az volt, egy érdekes vidék, tele aranylázas legendákkal, és egy vadregényes vasút- illetve most már kerékpáros útvonallal. Ez az Otago Rail Trail, Új-Zéland mára legkedveltebbé és leglátogatottabbá vált kerékpáros útvonala, ami Timnak saját bevallása szerint megváltoztatta az életét.

Mindegy merre, csak vigyetek el minket!

Queenstown-ban a már ismerős elágazásnál elég sokat álltunk, de ez nem volt rossz, sütött a nap és jókedvünk volt. Előttünk kitettek egy autóból két lányt, akik előttünk 30 méterre kezdtek el szintén táblával stoppolni. Először azt hittük, ennyire nem vágják a stoppos-etikettet, de aztán láttuk, hogy Te Anau van a táblájukra írva: másféle mennek, mint mi. Kb. 3 perc után felvette őket egy ázsiai páros.

Zita az eddig használt összes táblánkkal egyszerre stoppol! :) – Persze ekkor valójában Queenstown-ban voltunk és nekünk csak az Invercargill irány volt jó, ezt tehát csak a fotó kedvéért csináltuk. :)

Nekünk csak egy tartálykocsis kamionos nő állt meg, de nála csak egy hely volt, ezért vele nem mentünk el. Kb. másfél óra után megállt nekünk Tony, akinek egy nagy vadászpuska volt keresztbe lefektetve a hátsóülésén. A hátizsákokat azt mondta, hogy csak dobjuk fel a redőnnyel lezárt pickup platójának a tetejére, nem fognak leesni. Mi azért odacsatoltuk őket a peremhez, de ezzel valóban nem volt gond. Tony valahová Invercargilltől északnyugatra tartott, azt mondta el tud vinni minket Manapouri mellé, ami a Queenstown – Invercargill között kb. nyílegyenesen végighaladó 6-os főúttól ugyan elég távol van, de ott van Te Anau közelében, ami egy közkedvelt turistaközpont. Ezen még gondolkodtunk, miközben ő mesélt vadászatról és a marhafarmokról, a tejgazdaságokról, amiket felállítottak Kínában. Kiderült, hogy már szombaton visszatér Cromwell-be, mert ő odavalósi és őneki is van valamennyi kis szőlője, de csak hobbi szinten.

Queenstowntól délre

Itt azért kicsit megdobbant a szívünk, jó lett volna bringával megtenni ezt a szakaszt… :)

A lényeg, hogy szombaton utazik vissza, az egyik Invercargill melletti marhafarmjáról, ahonnan egy utánfutón tűzifát is visz majd haza, és minket is el tud vinni bringástul! :) Szóval ez valami óriási jó dolog, és megér nekünk egy nap pihenőt, mert csak úgy vakon beleindulni a világba a biciklikkel stoppolva elég merész lenne. Ez a nap péntek, a mai nap, amikor ezt a beszámolót írom. Tony-val végül nem mentünk végig, hanem ahol lekanyarodott a főútról, ott kiszálltunk, és megbeszéltük, hogy szombaton akkor találkozunk. Azért megyünk rögvest vissza Cromwellbe, mert amint lehet, el szeretnénk kezdeni dolgozni. Ezt megbeszéltük Mike-al, és mivel az általuk javasolt Jackson Orchad-nál lévő bungalók mind tele voltak, egy Tony által javasolt, az Amisfield szőlészethez még közelebb található Central Cherry nevű cseresznyeültetvényen lévő helyen fogunk lakni. Amíg Zita stoppolt a kereszteződésben, én gugliztam és telefonálgattam, így már le is van foglalva a hely, lesz konyhánk és fürdőszobánk, ágyunk és asztalom és székem írni. :) Mindez elég drága, 100 dollár hetente fejenként, de több embert is megkérdeztünk és azt mondták, ez az ár viszonylag alacsony, és nem lehúzás. Egyelőre csak egy hétre foglaltam le, hogy ne a semmibe és a bizonytalanságba érkezzünk meg, aztán ha már ott vagyunk, munka után mindig lesz egy kis időnk körbenézni és kérdezni olcsóbb és/vagy jobb lehetőségek iránt. Mert azért hiába keresünk majd pénzt, azt nem azért keressük, hogy rögtön el is költsük kvártélyra, és hát valljuk meg, heti 38 ezer forint kicsit sok szállásra… :) De majd lesz valahogy ez is, talán úgy, hogy kicsit most adunk a kényelemre és a jólétre is, és én majd írok 3-4 cikket hetente azon az íróasztalon, amiből kijön majd annak a bérleti díja. :) Jó lesz egy kicsit egyhelyben lenni, vagyis nem is kicsit, több mint egy hónapot, mindig ugyanott ébredni, ugyanazt csinálni, ugyanazokkal az emberekkel találkozni, nem költözni, nem mozogni, nem biciklizni, max. csak a boltba. :) Reméljük nem csak a pénztárcánkat, hanem a lendületünket és a lelkesedésünket is feltölti majd a régi szintre ez a bő egy hónapos „pihenő”, amit munkával fogunk tölteni. Szerintem biztosan, legalábbis mi azon leszünk, hogy jól érezzük magunkat és megéljük azt, amire már rég vágyunk: ülni a fenekünkön heteken át. :)

Zita stoppol a kereszteződésben. Ha fizikailag előbbre nem is jutottunk itt, legalább közben a leendő szállásunkat leszerveztük. :)

A kereszteződésben senki nem akart felvenni minket, és 5 autóból 4 lekanyarodott a főútról Te Anau felé. Miután megtudtuk, hogy vasárnap már kezdhetünk, nyilvánvaló volt, hogy arrafelé már nem fogunk biciklizni, így ezen az utazáson nem is valószínű, hogy felkeressük Új-Zéland azon szegletét. Ezért gondoltunk egy meredeket, és egyikünk kiállt a T elágazás szárához is stoppolni. Úgy voltunk vele, hogy üsse kő, amerre előbb elvisznek, arra megyünk.

Manapouri mellett ragadunk?

Egy olyan ember vett fel minket, aki a helyi, most épülő kerékpárutak kiépítéséért felelős. Ezekről az utakról már ebben a bejegyzésben is beszéltem, és ennek a kerékpárút rendszernek a része az a szakasz is, ami a Te Anau-tól északkelet felé húzódik, egy murvás út mentén egy nagyon alacsony forgalmú, de festői völgyön át egészen a tóig, amin hajóval átkelve Queenstownban lyukadhatunk ki. Ezt az utat Jacques Sirat csak úgy jellemezte, hogy olyan mint Patagónia, gyönyörű! :) Mi sajnos úgy néz ki, oda ezen az utazáson már nem jutunk el, de ezen most egyáltalán nem bánkódunk, örülünk mint majom a farkának, hogy kaptunk munkát és hogy egyáltalán tudjuk folytatni ezt az utazást. Így talán eljutunk majd Patagóniába is. :)

Ez az a bizonyos épülő kerékpárút

Emberünk azt mesélte, hogy a helyi gazdák némelyike nagyon segítőkész és mindenben támogatja a kerékpárút megépülését, mások meg épp ellenkezőleg, minden eszközzel próbálják megakadályozni, hogy mindenféle jöttment népek jókedvükben kerékpározgassanak az ő földjükön keresztül… A bringaútépítőnkkel csak a szomszéd faluig tudtunk elmenni, ami olyan kihalt volt, hogy azt hittük, ott öregszünk meg. Végül egy ausztrál pilóta vett fel minket, aki a Te Anau melletti repülőtérhez igyekezett a repülőjéhez. Ekkor én már fáradt voltam a beszédhez, Zita ült elöl, és lökte a szöveget, ami nekünk már ismerős volt kissé, sőt talán már kicsit unalmas is, persze nem így az emberünknek. Én el is tudtam volna ekkor már aludni, a délután közepén jártunk és sok minden történt már velünk. Persze ehelyett inkább a tájat fotóztam, ami nem volt csúnya, még így gyorssuhanásban sem a szélvédő mögül. Manapouriban a tó előtti parkolóban, egy takeaway+kisvegyesbolt egység előtt köszöntük meg pilótánk segítségét, majd rendeltünk egy nagy adag wedges-t, egy külön kérésre nagy adag majonézzel a szokásos tejföl helyett. Végre, most először Új-Zélandon emberes adag majonézt adtak, elsőre azt hittük, talán kicsit túl sokat is, és csak bepróbálnak minket, hogy vajon tényleg komolyan gondoltuk-e, és nem csak a szánk járt, valóban meg tudunk-e enni ennyi majonézt.

Véégre értelmes adag majonézt kaptunk a krumplihoz! :)

Mind megettük, nem volt hiba semmiben, és hát végre ezt is megéltük, hogy megfelelő adat majonézt kaptunk, mert a legtöbb helyi büfével mindig az a bajunk, hogy külön felszámolnak egy vagyont akkorka tasak majonézért, hogy az valami nevetséges. Majonéz nélkül meg nem sültkrumpli a sültkrumpli, meg sem lehet enni! :) Legalábbis én így vagyok ezzel.

A Manapouri-tó

De merre van Invercargill? :)

Ahogy megérkeztünk Manapouriba, Zitának egyébként az volt az első hangos gondolata, hogy na most akkor itt töltjük életünk hátralévő részét, mert ez a hely, bár szomszédos volt Te Anauval, de így délután 4-5 óra környékén olyan kihalt volt, hogy teljesen reménytelennek tűnt az innen való továbbstoppolás. Ezért a vendéglősünk tanácsára elkezdtünk kifelé sétálni, mert a GPS 5km-re mutatta azt az elágazást, ahonnan több autót reméltünk az utakon. Festettünk egy újabb táblát, hogy „5km”, de ez sem használt, nem vett fel minket senki abból a kb. 10 autóból, ami elhúzott mellettünk azalatt az egy óra alatt, amíg lesétáltuk a távot.

Ekkor még nem gontoltuk volna, hogy végig fogjuk sétálni az 5km-t…

…de végül senki nem vett fel minket.

Sziklák az út menti legelő túloldalán

Kicsit megfáradtunk a spontán gyalogtúrától, ezért jó volt leülni a T elágazás két oldalában. Igen, megint kétfelé stoppoltunk, Zita ötletére úgy voltunk vele, mindegy merre visznek, akár vissza is vihetnek minket ugyanazon az úton a főút felé, amerre jöttünk, csak valaki vigyen el innét minket, mert itt nincs semmi, és pár óra múlva besötétedik. Étel már csak egy fél tábla csoki, a Timtől kapott két müzliszelet, és két szendvics volt nálunk. Vízből több volt, kb. 3 liter, szóval azért kétségbe nem voltunk esve, ennyivel reggelig kibírtuk volna, és akkor állítólag megindul errefelé az élet, csak épp a sátrazás gondolata nem volt felemelő számunkra, főleg hogy John Invercargillből közben azt is megírta, hogy odahaza vacsorával várnak minket. Egy bringás megállt nekünk, egy idősebb tanár fazon, azt mondta, a gyerekek érdekében teker, így vezeti le a stresszt, a bringázásnak köszönhetően meg tudja állni, hogy felpofozza a rossz kölköket. :) Persze csak tréfált ezzel.

Bennünk kezdett elhalni a délutánnal a remény, a nap egyre lejjebb járt az égen, és mi próbáltuk nem szapulni magunkat azért, mert ilyen hülyék voltunk, hogy ide hozattuk magunkat, ily távol a főúttól.

Hazajutunk! :)

Már kezdtünk lemondani az ágyról, a vacsoráról és John-ék vendégszeretetéről, amikor egy szürke autó megállt Zita mellett. Egy idős fazon vett fel minket és egészen visszavitt minket a főútig, ahol Invercargill felett rakott ki minket, csupán 17km-re a bicikliktől. Nagyon örültünk neki és nagyon hálásak voltunk, hogy felvett minket. Ő egyébként a Manapouri tavon és az amögötti úton vezeti a túrákat a Doubtful Sound nevű fjordhoz, amit nagyon élvez. Nincs más dolga, mint buszt és hajót vezetni e gyönyörű tájban, és válaszolni a turisták néha egészen elképesztően hülye kérdéseire, mint pl. hogy miért nincsenek delfinek a tóban, vagy, hogy mi az, hogy nem ugrálnak a hajó előtt a delfinek, úgy mint ahogy a plakáton látták? Hát, kérem, ezek vad állatok, azt tesznek, amit akarnak, és akkor és ott és úgy, ahogy kedvük tartja… :)<

Furcsa alakú felhők naplemente előtt. Ezt már egy száguldó autóból fényképeztük. :)

A 17km-en egy szürke SUV-ot vezető fiatal srác segített át minket, aki egyenesen a bringákig vitt el minket, közben hangosan „Sweet As”, „I got ya”, és egyéb hasonló kifejezéssekkel illetve a történeteinket. Jó arc volt, és ő volt a 11. fuvarosunk ezen a napon. Előző nap 3, most 8, tehát összesen 11 emberrel hozott minket össze ez a stoppolós kaland, de messze sokkal többet kaptunk tőlük, mint csak fuvarokat: szállást, ételt, egy fantasztikus estét, rengeteg izgalmas történetet, nagyszerű tanácsokat, további fuvart bringástul, így most nem csak a munkavízumunk és a munkánk van rendben, de az odajutásunk is le van zsírozva, és már szállást is találtunk a munkahely mellett, és egy következő munkát is. Ez azon túl is fantasztikus érzés, hogy tudjuk, végre biztosan, hogy 4-5 hét alatt ki tudjuk majd fújni magunkat és tudunk a cikkírások mellett értelmes pénzt keresni. Ez egy fantasztikus jó és megnyugtató érzés, és erre már egy jó ideje nagyon vágytunk. Már pusztán ennek a tudata is nagy örömmel tölt el minket. De emellett még jó az a tudat is, hogy a világ tele van ennyi jó emberrel, hogy ennyi sok segítséget kaptunk mindenkitől, és biztos vagyok benne, hogy ezt egyszer mi is tovább fogjuk adni, ahogy mi is sok esetben azért kaptuk tőlük, mert a múltban egyszer őket is megsegítette valaki, úgy ahogy most ők minket.

Azt hiszem, jobb, ha tényleg végképp elfelejtjük azt az agymotort, stoppolni hasonlóan fain dolog, mint kerékpárral járni a nagyvilágot, és ezen most szerzett tapasztaltok alapján a legjobb talán az lesz, ha a kettőt összevegyítve szeljük majd keresztül az amerikai kontinenseket! :)

Az, hogy mi letelepedünk kicsit és kevesebb izgalmas dolog fog történni velünk, számunkra pozitív fejlemény, mert hát képzelhetitek, mennyire csordultig tele vagyunk élményekkel így 25 ezer kilométer, 2 év és 9 és fél hónapnyi masszív kalandozás után. De Nektek sem kell búslakodni, mert ez nem azt jelenti, hogy a blogroll ahogy nemrég feltámadt, úgy ezzel most rögtön újra a hamvaiba is fullad, mert azt tervezem, hogy amíg mi csendben szőlőt szedünk, megírom az elmaradt részeket. Lehet, hogy több epizódban sűrűn linkelek majd Origo-s cikkekre, és az is lehet, hogy sokszor csak képek és képaláírások sorozatából fog állni a történet, de vagy így, vagy úgy, de szeretném lefedni az eddig sötétségben hagyott részeket is, hogy ne maradjon rés a nagy történetben. :) Addig is csodáljátok meg a nemrég összerakott Tartalomjegyzékünket.

Történt 2014. március 26-27-én, leírva 28-án.

Zita gulyáslevest készít John-nal, odakint kattog a gép, timelapse-et készít a legelő alpakákról (van belőlük 50 a kertben) és ma egy nagyon-nagyon jó hírt kaptunk, ami miatt megszakítjuk az utat, és holnap stoppolunk fel Queenstownba, majd Alexandrába. Az is lehet, hogy először a bringákat hátrahagyva, nélkülük megyünk fel, hogy gyorsabbak legyünk, ezt még nem döntöttük el. Hogy mi ez a jó hír, azt a végén majd elárulom, amikor ide érünk a naplóval, most kezdjük ott, ahol legutóbb abbahagytuk.

Egy eltévedt pingvin álldogál a napon

Reggel a 100 dolláros lakosztályunkból áttekertünk a Curio-öbölbe, volt egy-két emelkedő út közben, ahogy azt a kocsiból már előző este láttuk, de egyik sem volt vészes. Nick-et sajnos nem találtuk a szörfiskolánál, és azt mondta a barátnője, nem is lesz a környéken délután 4-5 óráig, így sajnos wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát a hideg vízbe a delfinekhez sajnos nem kaptunk egyből.

Zita a sütőben több napra előre elkészítette a reggelire való müzlinket: müzli, mogyorók, egyéb magok összekeverve fahéjjal, elkeverve gyümölcslében feloldott mézzel, majd mindez megpirítva, aztán ha kihűlt, tört étcsokoládévaál összekeverve. :) Az ötletet nagyon köszönjük Adriennek! :)

A 100 dolláros lakosztály

A falu korabeli börtöncellája

És egy korabeli traktor maradványai :)

Úton Curio-bay felé

Ugyanez a mélyedés a másik oldaláról fotózva, csuklóból hátrafelé, fölfelé tekerés közben! :) Olyan, mintha rajzolták volna az utat, nem?

A kemping félszigetéről gyönyörű kilátás nyílt az öbölre, és az egész környéket beragyogta a nap, jó hangulatú volt az egész. Épp elengedtük volna kicsit magunkat ebben az életérzésben, amikor az öböl bal, sziklás partja mentén valami furcsát láttunk mozogni a vízben! Mi lehet az, csak nem delfinek, máris kiszúrtuk volna őket? De miért nem figyel rájuk a többi ember, akik a környékükön, a sziklákon mászkálnak?

Vigyázat, oroszlánfóka-veszély!

Kilátás a Curio-öböllel szomszédos öbölre

Ilyen sárgaszemű pingvinnel ezen a napon nem találkoztunk, illetve csak ezzel a kitömött példánnyal

Ahelyett, hogy ezen tovább gondolkodtunk volna, gyorsan ledobtuk az SPD cipőket, strandpapucsot vettünk, becsuktuk a bringástáskákat, kamerát ragadtunk és elindultunk a partra. Még mielőtt oda érhettünk volna a helyre, ahol a különös mozgást láttuk a vízben, meg kellett hogy álljunk, ugyanis pont előttünk, az egyik sziklán, kint, egyedül a tűző napsütésben egy szál pingvin álldogált magában. Hát ez meg hogy? Tegnap olvastuk, hogy csak kora hajnalban meg este, sötétedés környékén jönnek csak elő, de ha ez így lenne, akkor ez a példány mit keres itt most? Mint azt egy a közelben magyarázó helyitől megtudtuk, ez nem ugyanaz a pingvin, mint akik a Nugget Pointnál laknak vagy a szomszédos öbölben, hanem egy másik faj. És valószínű vagy vedleni jött ide vagy meghalni. A pingvinek ugyanis van, hogy levedlik a… nem tudom, mijük van, de azt, szűrük, vagy tolluk, vagy tudomisén. Ilyenkor nem mehetnek be a vízbe nagyon, mert anélkül nagyon könnyen megfázhatnak és elpusztulnak. És ugye, ha az ember közel megy hozzájuk, hová menekülnek legelőször? A vízbe… De ezt sajnos sokan nem tudják, mi meg a fejünket fogjuk, látva hogy néhány méterre megközelítik szegény kis állatot, akin ugyan nem látszik, hogy meg van rémülve és hogy stresszes ettől, de ezt mérésekkel bizonyították, hogy valójában így van, az ember közelében gyorsabban ver a pingvinek szíve. Úgy próbáltuk csendben, pisszegve és csettintgetve rábírni az embereket, hogy kicsit nézzenek fel a kamerájukból és forduljanak felénk, hogy lássák, ahogy integetünk nekik, hogy jöjjenek onnan, de gyorsan. Később egy helyi hölgy, valószínű a kemping üzemeltetője vagy a kisbolt dolgozója is odajött és azt is elmagyarázta, hogy se a pingvin útjába, se közé és a tenger, vagy a bokrok közé ne álljunk, mert lehet, hogy a fészke a bokrok között van, a tengerbe meg ugye menekülni szeret, tehát a legjobb, ha oldalt állunk neki, legalább 20 méterre, akár egy másik szirten, úgy hogy köztünk tenger is legyen.

Látjátok középen azt a fehér foltot a sziklaszirten? Na, az a pingvin! :)

És ugyanez közelebbtől, a szomszédos szirtről, 16x zoommal, manuál fókusszal a pingvinre élesítve (most használtuk először a kamerán ezt a funkciót, mert a világért sem akart az állatra fókuszálni magától).

A mi képeink mind maxra kinyújtott zoomal (16x) készültek, azért tűnik közelinek a pingvin, de valójában távol volt tőlünk. Ja, és hogy mi volt a vízben? Sznorkellezők, valami kagylókat gyűjtöttek. :)

A delfinekkel való barátkozást melegebb éghajlatra hagyjuk

Ezek után elindultunk a végeláthatatlanul hosszú homokos parton sétálva, hátha kiszúrjuk a delfincsapatot. Él itt egy család, a populáció kb. 20 Hector’s delfin, és ez már így van sok száz éve, ezek a delfinek szerte az új-zélandi partok mentén ilyen kisebb-nagyobb csoportokban élnek, és általában csak a csoporton belül választanak maguknak párt, ezért is nagyon érzékeny a populációjuk a környezeti változásokra és az emberi behatásokra. És ezért is olyan nagy szám, hogy itt ezen a helyen, a Curio-bayben, ahol amúgy az emberek szinte minden nap szörföznek, itt él ez a 20 Hector’s delfin, akik egyébként sokszor közel jönnek az emberhez. Megközelíteni elméletben nem szabad őket, de ha az ember bemegy a vízbe, jó esély van rá, hogy a delfinek, ha megtalálják, körbeúszkálják, pusztán kíváncsiságból. Mi is valami ilyesmire vágytunk, de közben éreztük, hogy nagyon hideg szelek fújnak, és el se mertük képzelni, hogy a víz milyen hideg lehet, pláne neoprén ruha nélkül.

Egy csoportba botlottunk, izgatottunk üldögéltek és beszélgettek a parton a víztől kb. 10 méterre. Megkérdeztük őket, hogy láttak-e delfint, és a válaszuk az volt, hogy igen! Csak úgy csillogott a szemük, miközben magyarázták, hogy néhány centire úsztak el mellettük az állatok, és az egyikük mindezt kamerára is vette egy vízálló tokba rejtett GoPro kamerával. Ahhoz, hogy ezt meg is tudjuk nézni, egy másikuk elrohant egy iPhone-ért, a kettő készüléket összekötötték wifin, és egy kört alkotva kizárva a nap sugarait a képernyő körül, és a szelet is kicsit megtörve így, körbe álltuk a kis készüléket, és izgatottan néztük végig a videókat.

Mi most csak így láttunk delfineket, a hideg szél és a fényes nap ellen szorosan körbeálltunk, így néztük végig a srácok felvételeit a delfinekről

többször is az állatok, de mindezt a felvételen mindig csak pár másodpercig lehetett látni. Nekik volt neoprén ruhájuk, de még így is vacogtak, folyamatosan remegtek a hidegtől, amíg ott voltunk, azt mondták, hogy a lábuk és a kézfejük nagyon fázott még a ruhában is a vízben. Nem akartam elképzelni, milyen lehet a fejünket is beletenni, mert ugye nálunk volt maszk és légző cső is, de ekkor már eldöntöttük, hogy nem fogjuk őket használni. Bár sütött a nap, de a szél nagyon hideg volt, minket is átfújt, és bár bírtuk a srácok társaságát és – egy kis irigységgel teli – öröm volt látni a delfinek okozta boldogságukat, de úgy döntöttünk, hogy ebből mi most nem kérünk, az én arcom jobbik fele amúgy is begyulladt kicsit a tegnap előtti hideg széltől, és a srácoknak már csak a látványától is megfagytunk, hát még ha belegondoltunk, hogy 5-ig várnunk kell, és aztán, ha megkaptuk a ruhákat, és bementünk a vízbe, akkor talán (!) mi is találkozunk majd a delfinekkel. Talán… de az arcüreggyuszi viszont tuti, hogy garantált lett volna, ezért aztán erről lemondtunk.

A Curio-bay partja

A kilátás a kemping vegyesboltjának ajtajából

A srácok egyébként argentínok voltak, illetve németek, utóbbi nemzet egyik fia különösen tetszett nekünk, mert amikor rákérdeztünk, hogy honnan való, viccesen azt válaszolta, hogy „I’m just one of those Germans” – én csak egy vagyok azok közül a németek közül. Mert hogy elképesztően népszerű a német fiatalok körében Új-Zéland, akárhány Working Holiday Visa-t megkaphatnak, kb. 5 perc és nagyon olcsó megigényelni, a távoli sziget pedig abszolút vonzó a kalandvágyó fiatalok körében. Nem csoda, hogy kb. minden második ittlévő fiatal turista német, minket is többször néztek már németnek a helyiek, aztán mindig meglepődtek, hogy magyarok vagyunk, mert általában még sosem találkoztak rajtunk kívül más magyar utazókkal. Ennyit számít, hová születik az ember, Magyarországról indulva már szerencsésnek tarthatja magát az a 20 éves fiatal, aki járt már Nyugat-Európában, miközben ennyi idősen a németek már Új-Zélandon meg szerte Délkelet-Ázsiában kalandoznak. De azért mi sem panaszkodhatunk, ha ugyanezt globális szinten nézzük a Föld teljes lakosságára kivetítve, akkor azt hiszem, még mindig bőven benne vagyunk a legszerencsésebb, leggazdagabb 5%-ban.

Tovább Catlins végeláthatatlan dombjain át

Na, ennyit a különbségekről és a delfinekről. :) Most guruljunk tovább, merthogy elhatároztuk, hogy ha már lemondtunk a delfinekről, akkor legalább kihasználjuk a nap hátralévő részét és biciklizünk egy kicsit tovább az utunkon. Ehhez először egy 13km-es, enyhén dombos, murvás szakaszt kellett kereszteznünk. Ez egész szép volt, és kezdetben még a dombok sem jelentettek különösebb gondot. Talán 200m magasba sem kellett felkapaszkodnunk. Valahol 10km környékén megálltunk müzlit enni egy kis útszéli bódéba behúzódva. Tele van ilyenekkel az ország, nem értjük igazán, mire valók, talán iskola busz jár erre, és ebben várhat rá a gyerek, de ezt nehéz elképzelni… Ezen nem is törtük sokat a fejünket, csak a mogyorókat a fogainkkal, merthogy ez is volt a müzliben, Zita minden jót belesütött és aztán még apróra vágott étcsoki darabokat is beleszórt, ezt ettük a két tálban, tejporral, kakaóporral és vízzel összekeverve. A tejpor azért kell, mert így 8 liter tejet is magunkkal tudunk cipelni úgy, hogy közben csak 1kg a súlya. :) Először óckodtunk tőle, de egyáltalán nem rossz.

Zita fokhagymát vásárol, egyenesen a termelőtől, az út mellé kihelyezett, eladó nélküli becsületkasszás viskóban. :) Így megy ez Új-Zélandon! :)

Megint murvás úton, de ezúttal nem volt olyan kegyetlen

Jó időnk volt…

Épp, hogy elindultunk, egy dombbal később két nagyon lassan, szemből közeledő kerékpárosra lettem figyelmes. Pedro-val és Johanne-el hozott minket össze az út, ők két kanadai kerékpáros, a weboldaluk www.veloreve.blogspot.com – A kedvenc országuk eddig Törökország volt, amire én egyből rávágtam, hogy hát akkor Iránt imádni fogják, de sajnos oda nem mennek, mert a biztosításuk akkor érvényét vesztené. Már 3 éve és 31 ezer kilométer óta úton vannak, nemsokára repülnek Sydney-be, majd onnan Vancouverbe hogy aztán keresztülhajtva Kanadán hazaérkezzenek Quebecbe. Míg Zita Johanne-vel beszélgetett, én Pedro-tól hallottam egy nagyon durva történetet az Aussie immigrációról. Egy fickót elkaptak gyorshajtásért, de nem fizette be a csekket, csak leadta a béreltautót. A kiutazáskor nem szóltak neki egy szót sem, de amikor 5 évvel később, két másik francia barátjával visszatért az országban, a rendőrök már a repülőn előállították a két barátjával együtt, és nem hagyták őket leszállni, fordultak vissza a repülővel Franciaországba, és se az illető, se a barátaik, akiknek csak annyi a bűnük, hogy együtt foglaltak repjegyet egy bliccelő gyorshajtóval, soha többé nem tehetik be a lábukat Ausztráliába. Hogy ebből mi igaz, és mi legenda, azt nem tudom, de Pedro úgy adta elő az információt, mintha első kézből hallotta volna. Szóval vigyázzatok, kivel utaztok Ausztráliába, ki ne tiltassatok örök életre!

Pedro és Johanne – Érdekes védekezés a túl közel hajtó autósok ellen! :) A fekete műanyagbot Törökország óta náluk van, a kutyák ellen!

A murvaélet hamarosan véget ért, és gyönyörű aszfalton suhanhattunk tovább. Ennek örültünk, már csak azért is, mert így most már érezni is véltük a hátszelet, és azon kaptuk magunkat, hogy élvezzük a bringázást. Rengeteg birka, még több zöld mező és sok hosszú fasor mellett hajtottunk el. A tenger felől egyre több felhő gyülekezett, gyorsan siklottak át a dombok felett, de az idő tőlük függetlenül azért többségében még napos maradt.

Birkák mindenütt, ez is egy nagy jellegzetessége Új-Zélandnak

Az a sor műanyagbatekert bála mind-mind finom tehénhami, ínségesebb időkre, amikor nem nő úgy a fű, mint most.

A fák tenger felőli oldala a sós levegő miatt szárad ki ezen a vidéken.

A távolban a Stewart Island, ahol még a vadonban is könnyen megtalálható a Kiwi-madár

A 30m magas fák 300m hosszan szélárnyékot nyújtanak maguk mögött, ezért ültetik őket a farmerek. A szélcsendesebb mezőkön jobban nő a fű, vagyis több kaja nő a tehénnek/birkának.

Ez a bizonyos két másik zászló, az Új-Zélandi is mellettük van, csak az nem látszik ezen a képen

Zita egyszercsak három zászlót fedezett fel az út bal oldalán, amiből kettőt nem ismertünk fel. Én mentem volna tovább, sőt már le is fotóztam a domb tetejéről a ránk váró egyenes útszakaszt, de ő csak erősködött, hogy megkérdezi a zászlók gazdáit, hogy milyen zászlók ezek, s miért.

Christine és Colins vendégszeretetében, egy marhafarmon

Kenyai és skót zászlók voltak a Kiwi mellett, ezt már Christine és Colin mesélte el nekünk, és mire én odaértem hozzájuk a fényképezésből, Christine azzal köszönt nekem, hogy kérek-e egy sört. Ezen egy pillanatra eltöprengtem, mert a torkom már elég csúnyán bedurrant ekkora, de aztán csak elfogadtam, ilyen ajánlatot nem szabad visszautasítani. Az üdítőket egy, a kocsibeállójuk mellett parkoló veterán lakóautóban fogyasztottuk el, s közben meséltünk, ők is, és mi is. 3 éve váltottak a birkáról tehenekre, most 500 tejet adó tehenük van, télire összegyűjtik, lenyírják és ponyvával illetve autógumikkal fedett kupacokban tárolják a füvet, ami olyan szépen megrohad ettől, hogy a tehénkék nem bírnak neki ellenállni, nagyon imádják. Az ötszáz tehén átlag napi 12000 liter tejet ad, amit két-három naponta egy nagy tartálykocsi szállít el, és az egész balhé egy nagy részvénytársaság részét képezi, aminek a tulajdonrészén és a hasznán ők is osztoznak. Azért váltottak, mert a fejlődő Kína elnyugatiasodó polgárainak feltámadt az igénye a tej(por…) iránt, és mivel ők hirtelen rengetegen lettek, a világ nem bírja kielégíteni az ő igényeiket, magyarul a tejpor világpiaci ára mostanság viszonylag magas, talán épp idén tetőzik. Mert hisz erre nem csak az élelmes Kiwik figyeltek fel, akik a világ egyik (talán legnagyobb, vagy az USA után a második…) legnagyobb exportőrei a tejpornak illetve a tejpor alapú termékeknek, pl. bébitápszereknek. Bizony, mi sem gondolkodtunk anno Ázsiában, honnan van az a sok-sok rengeteg bádogkannányi bébitáp ami minden kisbolt legfelső polcain végig sorakozott… Hát innen. És hogy miért van annyi belőlük? Hát egy részt, mert talán az ázsiaiakból sincs épp kevés, másrészt mert talán itt lehet a legjobban hatni rájuk, a gyerek az ugye nagyon fontos a családban, mondhatni a család közepe, és neki mindent megtesznek, megvesznek.

A lakókocsiban

Naplemente a Stewart Island felett

Na mindegy, kicsit elkalandoztam. Maradjunk csak a lakókocsiban. Két éjszakát maradtunk. Christine-ék még ezen az estén körbevittek minket a birtokon, láttunk rengeteg füves mezőt, dombokat, kacsástavat, teheneket, és gyönyörű naplementét a Stewart Island felett. Azon a szigeten ott még élnek Kiwimadarak, sőt egyéb, a nagy szigeteken ritkán vagy már meg sem található fajok is.

Ja, és hogy a zászlókhoz is visszatérjek: Christine-éknek három otthonuk van, egy Skóciában, egy Kenyában, és egy itt. Christine teljesen szerelmes Afrikába, rengeteget utazott fiatalkorában, az egyik lánya is ott él most, oda házasodott, így ők is minden évben igyekeznek meglátogatni. Christine nagyon jól tájékozott a világ dolgairól, rengeteg ismerőse van szerte a világból, és nagy-nagy előszeretettel hallgatta a mi történeteinket is, teljesen felvillanyozódott és mindenkinek lelkesen mesélte telefonon és személyesen, hogy honnan jöttünk, merre jártunk, meg hogy mennyit bicikliztünk.

A lakókocsi mellett egyébként volt egy fóliás üvegház is, benne egy régi medencével, amit eredetileg a gyerekeknek építettek fürdésre, de aztán Christine Akvapóniás halaskertté alakította, de valahogy nem választotta meg jól a növényeit, vagy nem fektetett elég energiát az egészbe, na meg sokat voltak hazulról távol is, így két év után elhalt a dolog – szó szerint. Az akvapóniáról remélem hallottatok már, ez az amikor egy üvegházban halakat és növényeket termesztenek és a kettő között cirkulálják a vizet, így a halkaki jó a növényeknek és a növények meg megtisztítják a vizet. Persze input azért van, ha nem jó a klíma (mint pl. Debrecenben túl hidegek a telek http://www.aquaponics.hu/) akkor kellhet fűtés, a vizet valaminek keringtetnie kell és a halakat is etetni kell. Szóval nem egyszerű és nem is teljesen önfenntartó, de zöldebb, mint sok más alternatívája, és ha beállt a rendszer és beletanultunk, talán éppoly jó lehet, hogy egy 20 éve rendezgetett élelmiszertermelő permakultúrás erdőkert. :) Nekem nagyon tetszett, hogy bár már elhalt/kihalt rendszerrel, de itt a világ túl felén találkoztam Christine által egy akvapónia rendszerrel, vagyis annak hűlt helyével.

Colin egyébként munkamániás, akár a fia is, aki az átállást a marhákra elindította és végigvitte, őket nem is láttuk sokszor, inkább csak esténként. A birtokhoz hozzá tartozott még egy „Garden House” is, egy néhány szobás különálló ház hátul a kertben, amit kiadásra hozattak ide, merthogy az egész házat egyben hozta egy bazi nagy teherautó. :) Valami olyasmi lehetett, mint amit mi is láttunk néhány hete Cromwellben. :) Úgy látszik ez itt tényleg divat.

A pihenőnapot egyébként azért iktattuk be, mert nem volt hol lennünk Invercargillben, illetve bizonytalanok is voltunk, hogy akkor most mikor is és merre is kéne mennünk tovább. Majd a végén megtudjátok, miért. Illetve azért is, mert én elég cefetül voltam (nem volt jó ötlet a sör), akkor már a fülem és a torkom is fájt, nagyon fájdalmas volt a nyelés, egyszóval megint bedurrant az arcom, attól a mocsok hideg déli széltől azon a bizonyos kegyetlen hideg napon. Bár fizikailag eléggé odavoltam, de lélektanilag egyáltalán nem, mert valahogy a légkör olyan volt, hogy ez nem illet volna a képbe, és mert tudtam, hogy hamar rendbefogok jönni, és most erre kell koncentrálnom és a lehetőségekhez mérten élvezni a napot, a pihenést és a nagyszerű társaságunkat.

Christine nagymama létére nagyon otthon van az internet világában

Ez a tartály mind tejjel van tele, az 500 tehén átlag 12 ezer liter tejet ad egy nap

A fejőüzemnél

Déri Dáeri – Vicces nevű napló a fejőüzemben :)

Jó reggelt! :)

A retro-lakókocsi, ahol két éjszakát töltöttünk, nagyon otthonos volt

Búcsúfotó Christine-el és Colin-al, meg a kutyájukkal :)

Christine pedig nagyon örült nekünk, marasztalt egy napra, így hát örültünk egymásnak, és délután még a „milking shed”-be, vagyis a tejfejő üzembe is kilátogattunk egy bödön tejért. Magyarul megcsapoltuk a sok ezer literes tejtartályokat kicsit. Bent az épületben köralakban egyszerre azt hiszem 50 tehenet tudnak fejni a gépek, reggel 5-kor és délután 3-kor terelik ide be őket, és állítólag az egész hely az utolsó centiig rengeteg helyen pontosan ugyanígy néz ki egész Új-Zélandon, tehát ez a sztandard. A teheneknek mind sorszáma van és mindig mindent pontosan vezetnek és dokumentálnak. Ha az egyik tehénnek valamilyen olyan betegsége van, ami miatt nem adhat tejet a szabályok szerint, akkor őt szigorúan ki kell hagyni (van is erre a célra egy elkülönített „kórház legelő” ezen tehenek számára, ez a „hospital paddick”), mert ha véletlenül mégis a fejőgépre kerül, akkor lehet kidobni az akár több ezer liter tejet is, amibe az övé belekeveredik.

Delfin és cápa, egy öbölben

De a legdurvább sztorit nem a shedben hallottuk Christine-től, hanem a konyhájukban, amikor a Curio Bay-i Hector’s dolphin-okra került a szó. Bár elég rég itt élnek, Christine először hat hete úszott a Curio-öbölben a delfinekkel, és persze ő is nagyon élvezte. (Nekünk ez majd reméljük Hawaii vagy Közép-Amerika melegebb vizeiben megadatik) Este azonban egy helikopterre lett figyelmes a házuk felett, a mentőhelikopter Invercargill felől igyekezett a Curio-öböl felé. Mint aznap este a tévéből megtudták, először a modern, dokumentált történelem során cápatámadás történt a delfinek öblében. Egy nagy fehér cápa, vagyis feltehetően egy nagy fehércápa kölyök egy szörföző oldalába harapott, de az illetőnek nagy szerencséje volt, és megmenekült. Mindez ugyanazon a napon történt, amikor Christine is úszott abban az öbölben… Mi meg ezen a napon, amikor ezt a sztorit hallottuk, nem úsztunk az öbölben. :) Ez egy kis sovány vigasz volt nekünk, hogy mint most kiderült, delfinek helyett akár cápákkal is találkozhattunk volna ott.

Az 50 alpaka, és a gazdáik

Másnap délben nagy nehezen el tudtunk indulni, persze csak egy jó hosszúra nyúlt beszélgetős reggeli és nagy fotózkodások után, de sikerült. Zita különösen kedvelte Christine-t és nagyon jól éreztük magunkat náluk, és azt hiszem, ők is nagyon örültek nekünk. Mindezen találkozás és a belőle következő történetek mind-mind csak Zita kíváncsisága, egy Kiwi, egy kenyai és egy skót zászlónak köszönhető, na meg Christine és Colin mérhetetlen lazaságának, jófejségének és vendégszeretetének. Hát ilyenek ezek a Kiwik! :) És most ne gondoljátok, hogy velünk tettek kivételt, vagy mi vágtunk olyan képet és mondtunk olyanokat, hogy bekönyörögtük magunkat hozzájuk, mert Christine elmesélte, hogy már máskor is vendégül látott egy ázott-fázott francia bringást, aki csak vizért kopogott be Christine-hez, de mivel az idő odakint igen cudar volt, és Christine amúgy is egyedül unatkozott otthon, behívta és megvendégelte az embert. Hát nem szívbajosak ezek a Kiwik, az biztos, de az hiszem, nem is kell, hogy azok legyenek, annyira nincs betyárság és korrupció ezeken a szigeteken, hogy az már szinte hihetetlenül szép. Bizalom, fehér gazdaság, az van és minden olyan szépen és olajozottan működik, hogy az számunkra szinte már felfoghatatlan. De nagyon tetszik, és inspiráló.

Úton Invercargill felé

Zita leleményességének köszönhetően, amikor elindultunk, akkor már tudtuk, hogy Invercargilltől 10km-re keletre, John és Mary már várnak ránk 50 alpakával és egy kutyával egyetemben. Hozzájuk 46km-es távot kellett megtenni, amit én elég türelmetlenül éltem meg, de azért szép volt. Mire megérkeztünk, farkaséhesek voltunk, Zita készített egy kis ételt, azt felfaltuk és közben John-al beszélgettünk. Ő egy amolyan oldschool szemüveges, szakállas, már elsőre is (és aztán is) nagyon jó fej figura, aki éppen a gyönyörű Thorn Sherpa kerékpárját szerelgette, amikor mi odaértünk. A felesége, Mary szülésznő, vagy bába, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy ezt elég komoly szinten űzi, tegnap este pl. amíg mi itt aludtunk az emeleten, ő autóba pattant a szakadó esőbe, behajtott a kórházba, és levezetett a kórházba levezetni egy szülést. Aztán hazavezetett. :) És mi ezt végigaludtuk.

Emellett, mintegy hobbiból 17 éve vett két alpakát, ami egy dél-amerikai állatfajta, olyan, mint a láma, vagyis annak az unokatestvére, egy hosszú nyakú, finom gyapjújú állat. Vagyis bundájú, mert a gyapjú az csak a birkának van, legalábbis azt hiszem.

Az alpaka egy felettébb vicces kinézetű állat Dél-Amerikából :)

A lényeg, hogy azóta már 50 van belőlük, és egy elmés kis lábbal hajtható géppel, miután megmosták és egy gépen áthajtották az állat levágott szigetelőanyagát, fonalat lehet belőle szőni, a fonalat aztán meg lehet színezni, és szép, könnyű és nagyon finom puha, meleg takarókat meg mindenféle jót lehet belőle varrni. Ezt a sok mindent mind Mary maga, mostanában már néhány segítővel kibővülve végzi, az alpakák etetésétől kezdve a ruha vagy egyéb anyagdarab elkészítéséig és eladásáig. Ez nekünk mondanom sem kell, rettentően tetszett, és az előbb, miközben ezt a bejegyzést írtam, Zita kipróbálta a lábbal hajtós fonalkészítő gépet, illetve a netbook összeillesztette a timelapse videót, amin odakint legelésznek a mókás kinézetű alpakák. :)

Ebből:

Ez lesz:

Mélypontról magasba – Munkát és munkavízumot(?) kapunk

Szóval van itt élet kérem, de ez még mind semmi. Olyan napunk volt, hogy csuda. Először is, kezdjük a tegnap estével. Vagyis a délutánnal. Nálam betelt a pohár. Írtam ugye, hogy nem tudtunk előre tervezni, no azért nem, mert már hetek óta folyamatosan hívogatunk egy szőlészetet, ahol szüreti munkát ajánlottak nekünk. Most végre már meg tudták mondani egész konkrétan, hogy jövőhét hétfőn (ma van kedd) lehet kezdeni, de a vízumügyintézésnél, amit Zita megtudott, és ami bíztató fejlemény volt, azt nekem 10 perccel később egy másik ügyintéző a telefonban megcáfolta, sőt kiröhögött. Nem is akarom leírni a részleteket, mert megint csak ideges leszek, a lényeg annyi, hogy vízum nélkül nem dolgozhatunk és vízumot, mint kiderült, mégsem kaphatunk olyat, amibe tegnap beleéltük már magunkat. Munkavízumról van szó. Szóval a régen várt három heti meló ugrott, vele együtt több százezer forintnyi munkabér is, ami nagyon jó lett volna a büdzsénknek. Közben reményt keltettek bennünk, aztán azt megölték, és kiröhögtek. Igen, ez mind a New Zealand Immigration volt, itt sem minden fenékig tejfel, főleg, ha az ember nincs közte annak a 100 szerencsés magyar fiatalnak, akik tavaly április 22-én gyorsak és szemfülesek voltak, és 48 órán belül jelentkeztek erre a vízumfajtára. A 100 hely ennyi idő alatt betelt, mi meg ugye ekkor még csak valahol tán Malajziában járhattunk, a franc gondolkodott ekkor Új-Zélandon. Még otthon, indulás előtt utánanéztem ezeknek a dolgoknak és láttam, hogy nekünk magyaroknak, ellentétben sok más nyugati országgal, nincs lehetőségünk ilyen vízumfajtára, se Ausztráliában, se itt, írtam is nekik, de akkor nem válaszoltak. És hát azóta már nekünk is van ilyen vízumfajta, de csak nagyon korlátozott számban, és nagyon idióta időpontban nyitották meg. De kár erről több szó, mert már szinte teljesen kész van egy cikkem erről a témáról, ami majd az Origo-n fog megjelenni talán hamarosan, de mindenképpen hetekkel az idei határidő előtt, ami szintén április 22. délelőtt 10 óra, helyi idő szerint.

Szóval tegnap este és ma reggel nagyon le voltunk taglózva, de aztán történt egy csoda. A telefonunk egy olvasatlan sms-t mutatott, ami már eleve furcsa volt, mert azt hittük, hogy a házban nincs is térerő, csak kint az úton, ha 30 métert odébb sétálunk. (oda kellett kisétálnom, hogy kiröhögjenek) Hát volt térerő, az ebédlőasztal közepén két csík is, és az sms azt mondta, hogy valami Mike egy Amisfield nevű szőlészetben keres két embert. Kis gondolkodás után leesett, hogy ez volt a legeslegelső borászat, ahová beköszöntünk munkakeresés céllal. Ez volt már vagy egy hónapja, valahol Queenstown határában. Megadták ennek a Mike-nak a számát, mi felhívtuk őt, és ő felírta az adatainkat, hogy majd értesít, ha lesz valami, és most lett, és visszaírt. Felhívtuk, kiderült, hogy Seasonal Solution partnerek, ami most csak röviden, annyit jelent, hogy jók nekünk, sőt számunkra csak ez az egyetlen legális lehetőség maradt, munkavállalás a Seasonal Solution-ön keresztül. Felhívtuk Sonját Alexandrában a Seasonal Solution-nél, aki már csak úgy ismer minket, mint a két magyart, aki rettentő módon, nagyon-nagyon szeretne munkát kapni. Elmondtuk, hogy miről van szó, Mike-ot névről ismerte, és megígérte, hogy még ma beszélnek és egyeztetnek, hogy működhet-e a dolog. Ekkor már majd ki ugrottunk a bőrünkből Zitával és a nyilt utcán ugrándoztunk, örömködtünk és ölelkeztünk, pedig ez még közel sem volt teljes győzelem. Délután ötkor végre Zita újra elérte Mike-ot (már direkt ő telefonál és intéz ilyen ügyeket, mert én elvesztettem a hitemet e téren és csak bevonzom a bajt, legalábbis ezt tapasztaltuk), aki azzal a jó hírrel szolgált, hogy megállapodtak Sonjával, tehát miénk a meló, már csak el kell intézni a papírokat. Ezért holnap reggel bemegyünk Invercargillba, lerakjuk a bringákat John barátjánál, és a John-tól kapott két hátizsákba átpakolva a legszükségesebbeket (meleg ruha, sátor, matrac, hálózsák) elindulunk autostoppal Queenstown-ba. Ott felvesszük az útleveleinket (turista vízum hosszabbítása miatt vannak ott a helyi bevándorlási hivatalban), majd stoppolunk tovább Sonjához Alexandrába, ahol elindítjuk a Registered Seasonal Employee ideiglenes, speciális, csak Central Otago-ban igényelhető vízumfajta kérelmét, amit egy hét alatt, fejenként 270 dollár ellenében el is készítenek nekünk Dunedinben. E szerint tehát jövő hét szerdán kezdhetjük a szőlőszüretet (reméljük ez a kis csúszás nem nagy gond a munkáltatónknak, vagy ha igen, akkor addig majd WOOFFingolunk vagy dolgozunk nála „szívességből”), ami majd kb. május első hétvégéig tart. Tehát sok-sok hetet fogunk dolgozni, remélhetőleg minden héten 6-7 napot. A vízumdíjat az első néhány nap majd ledolgozzuk, többit meg majd végig Közép- és Dél-Amerikában, a bicikliken. :) Már ha értitek, mire gondolok: ott fogjuk elkölteni, amit most itt majd megkeresünk.

A Tuatara, aki még a dinóknál is öregebb, és itt él köztünk

Na, de miközben ez a sok egyeztetés meg telefonálgatás történt, azalatt közben a mobiltelefon-kommunikáción kívül is zajlott az élet. John-al betekertünk a városba, találkoztunk egy honfitársunkkal a Pak N’ Save nevű szupermarketben (vagyis csak Zita és John, mert mivel nem vittünk láncot, én kint maradtam a bringáknál), bevásároltunk a gulyás leveshez, majd elmentünk a múzeumba, ahol megnéztük a Tuatarákat.

Ez az egykor mindkét nagyszigeten megtalálható hüllő ma már csak a part menti kisebb szigeten él és a kihalás szélére sodródott, de mesterséges körülmények között itt először, ezen a helyen Invercargillban sikerült szaporodásra bírni. A hidegvérű állat nem az amúgy megszokott gyíkfélékhez tartozik, hanem egy 250 millió éve a Földön lévő fajhoz, magyarul öregebb, mint sok dinoszaurus és már a dinók korában is e földet taposta. A dinók kihalásához vezető meteor-becsapódást (ha az okozta…?), ez a gyík csak itt Új-Zélandon élte túl, de a fosszíliák tanúsága szerint anno a világ több táján is megtalálható volt.

John-el a városba menet

…és a múzeum előtt, egy Tuarata emlékműnél. A valóságban jóval kisebb az állat. :)

Ez a példány több mint 110 éves

Akár a Jurassic Park filmből is lehetne ez a képrészlet, nem?

Nem sokat mozogtak, inkább meg voltak dermedve az idő nagyrészében

Nézzétek a szemét!

Jött egy múzeumi dolgozó, aki egy gyerekcsoportnak ki is hozott egy állatot

Az ő ükükükükük-apája már a dinoszauruszok előtt is élt ezen a bolygón, amikor nemhogy ember, de még majmok sem léteztek.

Nehéz leírnom, milyen volt ott állni és csak csodálni ezt a kis őshüllőt, ami olyan rég jelen van a világunkba, hogy azt szinte felfogni is nehéz. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy helyes-e az, amit tesz. Hogy nem figyel a környezetére, aminek ő is része és ami százszorta több figyelmet érdemelne. Az egyik kis állatról a tábla azt mesélte, hogy több mint 110 éves és hogy valószínűleg a 19. században született. Elképesztő! :) Erre most nincsenek szavaim, túlságosan örülök a kapott munkának, úgyhogy már csak egy történetem maradt mára.

Google: The World’s Fastest Indian, és nézzétek meg a filmet! :)

Az új-zélandi, invercargilli Burt Munro egy öreg 1920-as Indian motorból 200 mérföld/órás sebességgel száguldó, rekorddöntő masinát tákolt össze két saját kezével.

Egy hobó, aki nem hajléktalan, hanem fekvőbringás

Hazafelé menet még sok napsütötte fotót készítettünk Invercargill városáról, és ahogy azt terveztük, sőt most inkább ünnepelni, bementünk a Domino Pizzához rendelni két 5 dolláros pizzát. De úgy kirúgtunk a hámból, hogy végül az egyik pizza 6 dolláros lett. Miközben ezeket faltuk, közben jött meg a jó hír, hogy tuti a meló és Mike és Sonja megegyeztek. Eközben már egy igazi hobó is letelepedett mellénk, először azt hittük, hajléktalan, de nem kért a pizzánkból és meghívott magához lakni, ebből arra következtettünk, hogy tuti nem csöves, hiszen laknia is van hol és nem is éhes. :) Ellenben Chris épített néhány rekut hagyományos vázú bringákból és azt is elmesélte, hogy Penny Farthing Avanti biciklijét, amin éppen lovagolt, 10 dollárért vásárolta. :) Hát ilyenek ezek a bolond Kiwik, és valahogy még közülük is mindig megtalálnak minket a legbolondabbak. Vagy mi találjuk meg őket?

Chris-el beszélgetve

Kicsit körbejártunk Invercargillban

A város nem nagy, nem is dombos

Ellenben tök lapos és a belvárost képező utcái pár perc alatt bejárhatóak

Nem tudjuk miért, de valahogy tetszett nekünk a város

Pedig semmi különös nem volt benne.

John kedvenc patakparti kerékpárútján

„Megtámadott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!”

A legoltáribb sztorit majd el felejtettem! :) John-al beszélgetünk, minden féléről, a világ nagy és kicsi dolgain át a Linux-tól a vírusírtókig tényleg mindenről, amikor egyszer csak begépeli nekem a keresőbe, hogy „james grant bbc shark”, mire az kidob egy videót, ahol egy halálfejes polós srác egy cápatámadás nyomait mutogatja a lábát a magasba emelve egy skype-os interjún keresztül a BBC World riporterének, egyenesen a számítógép animált stúdióba kapcsolva, mintha élő lenne. Kiderült, hogy John-ék nagyobbik fiát, James-et is megtámadta egy cápa, mikor spear fishing-elni, vagyis kilőhető lándzsával halra vadászni mentek a barátaival. James nem volt itthon, amíg itt voltunk, így nem tudtunk gratulálni a média és az internetes mémvilág által ráakasztott Shark Fighter címhez, de az is élvezetes volt, ahogy a szülei előadták a történetet, na meg azt, ahogy ezt a sztorit felkapta és felfújta a média. Tényleg beleharapott egy kisebb cápa James vádlijába, és James tényleg azt hitte először, hogy csak az egyik haverja hülyéskedik vele, és tényleg nem fordult hátra az első pillanatban, csak amikor az a valami nem akarta elengedni. Aztán látta, hogy ez nem a haverja, hanem valami hosszú kékesszürke valami, és ettől ő tényleg nem esett pánikba, hanem tényleg azt gondolta, hogy „bugger, now I have to try and get this thing off my leg,”, vagyis kb. így: „Bakker, most meg kell próbálnom leszedni valahogy ezt az izét a lábamról!”, és e gondolatot tényleg az a tett követte, hogy az amúgy is kéznél lévő késsel elkezdte gyepálni a cápát, ami így gyorsan tovább állt. Ekkor James tényleg elkezdett üvöltözni a barátainak, és ők tényleg azt hitték, hogy hülyéskedik, mert hát James a saját lábán állt, hát mi baja lehet? Csakhogy ekkor erről a lábról már lyukakban hiányzott a neoprén ruha, és azokon a lyukakon piros vér folyt ki a tenger vizébe, így James jobbnak látta felhagyni a lándzsa halászattal, és kisétált a partra. A haverjai még ekkor sem hittek neki, tovább folytatták a sporthalászatot a cápa társaságában. A lényeg, és ami még mindig a valóság, hogy James kisétált a partra, és mikor végre a haverjai is kijöttek a vízből, tényleg elmentek kocsmába. James sokat járt vaddisznóra kutyákkal vadászni, ezért volt nála steril tű és cérna, arra az esetre, ha a vadkan felöklelné a kutyát és annak oldalát össze kéne varrni elvérzés elkerülése végett. Na már most, James lévén orvos, az egyik újságírónak poénból elsütötte, hogy ő varrta össze magát a steril tűvel és cérnával, mert hát a barátai bent voltak a vízben, nem hallgattak semmilyen szavára, élvezték a halászatot, ő meg ott ült a parton, és unatkozott – Hát összevarrta magát. Ezt a média nagyon szerette, „egy ember, akit meghapatt a cápa, de elkergette, aztán összevarta magát, és elment a kocsmába”, és másnap már a tévétől hívták, aztán az ausztrál médiáktól, majd végül még a BBC World-től is, ahol ezt az interjút adta skype-on keresztül, halálfejes pólóban. Egy igazi Kiwi, mit mondjak! :)

James története mémként terjedt az interneten – Ez pl. egy monopoly-os esélykártya, amely azt mondja “Megtámodott egy cápa, menj egyenesen a kocsmába!” :D

A riport alatt egyébként egy rövid pillanatra látható Amy is, aki most épp itt szuszog mellettem. A már süket, 15 éves szürkés-fekete kutya minden, csak nem „pigdog”, szegényke olyan öreg és süket, hogy már csak a ház körül bír elmászkálni, nemhogy vaddisznókat kergessen a vadászoknak… :) Erre a történetre persze előkerült Sziráki Árpi sztorija is a batyuból, és jót beszélgettünk arról, hogy amit a hírekben hallunk, annak jobb, ha a felét sem hisszük el. De az még mind hagyján, ha ilyen könnyed témákban füllentenek nekünk, a gáz az, amikor komoly hírekről van szó, gazdaságról, politikáról, országokról. Ilyenkor az a legjobb, ha először azon gondolkodunk el, hogy ki, és miért akarja hogy én ezt lássam és gondoljam, és vajon mi lehet vele a szándéka? Kik és miért akarják, hogy én ezt gondoljam és mi a céljuk vele? …és vajon mi lehet a teljes igazság? Hát közel sem mindig az, amit a hírekben látunk, legjobb esetben is csak az egyik oldalról megvilágított részvalóság.

Búcsúfotó Mary-ékkel. John ekkor már elindult otthonról egy hétvégi túrázásra a barátjával, azért nincs a képen

Na, én viszont most megyek, mert elmúlt éjfél, és holnap sok száz kilométert kell stoppolnunk és sok mindent kell elintéznünk. Drukkoljatok, hogy egy nap alatt megjárjuk a kört és még vissza is tudjunk ide térni, mert az azt jelentené, hogy négy napunk maradna az eredetileg tervezett kör utolsó szakaszának teljesítéséhez. Ha szűkösen is, de ennyi idő alatt be tudnánk fejezni Queenstown-ig a tervezett bicajtúrát és aztán hétfőn kezdhetnénk a szőlőszüretet. Ha marad majd erőm az egész napi szőlőszedések után, esténként nekiállok majd az elmaradt beszámolók bepótolásához. ;)

Ui: a gulyásleves nagyon finom lett, a legjobb amit eddig Zita készített, volt, aki háromszor szedett! :)

Zita éppen feltálalja az általa készített gulyáslevest :) A magyar paprikát nagyon szépen köszönjük az ausztráliai magyar barátainknak! :)

Van asztalom, székem, Zita mosógéppel mos, és a müzlit egy sütőben pirítja össze a magokkal. Mindez száz dollárba került, de nem mi fizettük ki és nem is nekünk lett kifizetve, de ki lett fizetve és a rendelkezésünkre lett bocsájtva. Hogy ez hogy történt, azt a végén megtudjátok, legyen elég annyi, hogy két órája még a béka segge alatt volt a morálom, most meg leültem naplót írni, pedig ilyet nem szoktam, ha rossz kedvem van. Hát már nincs.

A Purakanunui vízesés és az antakrtiszi szél

Szóval legutóbb ott hagytam abba, hogy pihenőnapot csaptunk a domb tetején. Produktív pihenőnap volt, mert megírtam a naplót, megírtam egy cikket, amiről később kiderült, hogy honor (fizetség) is jár érte, és egy bejegyzést is beszerkesztettem.

Másnap esőre keltünk, vagyis nem keltünk fel az eső miatt, csak a tervezettnél később. Kényelmesen megreggeliztünk, majd a sátrat már nagyjából szárazon raktuk el. Csak amikor elindultunk, akkor vettük észre, milyen jeges szél fúj, mintha egyenesen az Antarktiszről érkezett volna. Ez egyébként nincs kizárva, hiszen már csak pár ezer kilométer ide a legtélibb-legdélibb kontinens. :)

Kerek egy egész kilométert gurultuk így egy parkolóig, ahol leraktuk a bringákat a WC tetős előtere elé, mert megint rákezdett az eső. Ez a parkoló azért volt ott, ahol, mert innen indult egy ösvény a Purakanunui vízeséshez. A tábla 10 percet mondott oda-vissza, de valójában még ennyit se kellett mennünk a páfrányos erdőben. Kereszteztünk egy hidat, majd már ott is voltunk a vízesés felső sarkában, ahonnan az ösvény egy hajtűkanyaron át vitt le az aljából. Innen pofás kilátás nyílt a vízesésre és amikor nem sütött be a lombok között rá a nap, egész jó fotókat is lehetett csinálni róla.

A gyalogoshíd, ami a vízeséshez vezetett

A hajtűkanyar

Hát nem szép a haja? :)

A vízesés 1/5-ös záridővel fotózva, árnyékos időben

Visszaérve a Rangert épp a parkolóban találtuk, és mikor Zita megkérdezte tőle, hogy hol van a legközelebbi szemetes, csak annyit válaszolt, hogy adjuk neki oda. :) Így megszabadultunk egy zacskó szeméttől, és már ennyivel is könnyebben indulhattunk tovább a ránk váró két hosszú, combos fölfelének. Ezek sajnos még a szemeteszsák nélkül is nagyon görénymód megszivattak minket. 8,9km/h lett az ezen napi átlagsebességünk! :o Ragadtak és csúsztak a sártól, és néhol nagyon meredekek voltak, ráadásul hiába sütött ki közben néha a nap (Azt már nem részletezem századszor, milyen őrült itt az időjárás, 4 évszak egy napon abszolút igaz, de itt délen szerintem egy óra alatt is!), még mindig olyan jeges szél fújt, hogy abba a pofám majd leszakadt.

Remek időnek látszik a fotón, de valójában kegyetlen volt

Miközben fölfelé toltam a biciklit, aminek a sárhányójába beleragadt a sár és így még nehezebb volt tolni, ráadásul az idegesítő karistoló hang is nagyon zavart. Hiába szedtem volna ki, amit egyébként egyszer meg is tettem, az út még murvaéleten át vitt minket vagy 10km-t és még egy dombot. Szóval nagyon oda voltam, Zita nem különben. Most még a körülöttünk a zöld mezőkön legelő birkákat is utáltam. Pedig igazán nem kellett sokat megtennünk ezen a napon, az apály miatt már tudtuk, hogy elbuktuk a Katedrális-barlangot, így a mai napra csak a Lost Gipsy galéria a program, de mégis, még odáig is nagyon kínkeserves volt eljutni.

Az elveszett csavargó kiállítás

Persze végül csak átkeltünk valahogy azon a második átkozott dombon is, és odalent a tenger mellett már nem fújtak olyan hideg szelek. Papatowai határában már ki volt táblázva a Lost Gipsy, és egy kanyarral később, egy enyhe emelkedő tetején már meg is pillantottuk a fotókról már ismerős zöldre pingált buszt. Az út mentén egy fickó állt, a kezében magasba tartva egy táblát: „Curios” felirattal. Ahogy közelebb értük, láttuk, hogy csak egy bábú, egy a sok őrült dolog közül, amit itt találni. A bejáratnál található fa karón Dave ült a gitárjával és játszott valami vidám melódiát, az egész helyből, már az első másodperctől sugárzott egy kellemes, bohém, laza életérzés. Még a „főbejárat” előtt áll egy kis büfé, ahol kávét és üdítőket lehet venni. Már ez a kis sarok is megér pár szót: a padok alja betonból és üres üvegekből, lámpatestekből és egyéb áttetsző, de színes dolgokból van építve, utóbbiakon nagyon klasszul átszűrődik hátulról a fény. Mögé néztem a dolgoknak, és láttam, hogy a túloldalt a palackok nyakai néznek a nap felé. :)

A kiülő a büfé előtt

Ez látszik az útról a Lost Gypsy-ből

A bejáratnál

A busz bejárata, ide még ingyenes a belépés

[/caption]

A busz oldalról, az utcafrontról

Geszti Dániel! Ha ezt olvasod, üzenjük, hogy köszi a pót-mosogatószivacsot! :) Ezt még Te csomagoltad így be valahol Isztambulba menet több mint két és fél éve, hogy aztán ránk hagyd. Az előzőt elhagytuk, így most hasznát vesszük ennek végre, nem hiába cipeltük át a fél világon! Szóval köszi! :)

Szemben a buszba a belépés még ingyenes, de aki a belső tárlatot is látni akarja, annak 5 dollár a belépő. A busz már önmagában varázslatos és bár bent is sok izgalmas dolgot látni, de nekem valahogy a busz eredetibbnek tűnt, látszott, érződött rajta, hogy az volt meg előbb. Fejmagasságban egy vonat járt körbe, érdekes újságcikkek és régi pénzek voltak kiragasztva a világ minden sarkából. A kiállított tárgyakon pedig mindenütt volt legalább egy gomb vagy egy tekerő és mindegyikük csinált valamit, tehát az egész mozgó és interaktív volt. De ha épp meguntuk a különböző mókás mechanikus csodák próbálgatását, egyszerűen az is jó volt, hogy csak leültünk az egyik fotelba, hallgattuk Dave, vagy a magnó zenéjét és lapozgattuk a szekrényen hagyott kerékpáros könyv fotóit. Ráértünk, hát jól átlapoztuk, ahogy a buszt is alaposan szemügyre vettük.

Válaszok a gyakran ismételt kérdésekre! :)

A busz mennyezete nem repedezett

200 forintos és Erase your past tea! :) Tele volt apró csodákkal az egész busz… :)

A bicajos könyv egyből felkeltette az érdeklődésünket, leültünk hát és végiglapoztuk…

Mindennek csak az éhségünk vetett végett, megkérdeztük Dave-et, hol főzhetünk, azt mondta, bárhol, nyugodtan főzzünk a büfé előtti asztalon, itt mindent szabad. Volt nálunk még egy ízesített, vákuumcsomagolt tészta, ez gyorsan elkészült és jól is laktunk vele a hozzá főzött plusztésztával. Közben észrevettük, hogy körülöttünk minden vendég az okostelefonját meg a tabletét nyomogatja, és leesett nekünk, hogy itt bizony van wifi, csak el kell kérni a jelszót. Ezt ekkor még nem tettük meg, hiszen még nem is jártunk bent a „The Winding Thoughts Teather of sorts”-ban, amit, ha megpróbálok magyarra fordítani, valami olyasmi lehet talán, mint a „Szárnyaló gondolatok színháza – vagy valami ilyesmi”, de lehet, hogy tévedek. :)

Odabent először egy kuckóban egy kis szobabicikli fogadott minket, amit ha meghajtottunk, a generátor bekapcsolt egy tévét, ami a saját képünket mutatta. Ekkor vettük csak észre, hogy a tévé mellett ott van egy kis kamera is. :)

Golflabda célbadobós játék egy bakancsba

A lábbal hajtott önarcgép generátor

Feljebb három kisebb szoba volt, az első kettőben különböző különálló apróságokat lehetett megtekerni, megnyomkodni, megvilágítani, vagy akármi. Az utolsóban egy nagy zongora állt középen, egy régi, kopott, alul végig nagy, széles fapedálokkal. Minden pedál és minden billentyű a szoba szélein körbeszerelt dolgokat szólaltatta meg, marmonkannán dobolt, lemezjátszón kapcsolt be egy ősrégi dalt, autórádiókat indított el, de olyan is volt, ami valamit megmozgatott. Szóval az egész teljesen őrült volt, olyan elképzelhetetlenül érdekes. :) Persze a legjobb az egészben az utcafronton található bádogbálna, ami elkezd úszni, ha az alatta található kurblit elkezdjük tekerni. És a vele szemben lévő testvére, egy birka csontváza, egy felpimpelt biciklire szerelve. Ő még hangot is ad, és a lábai mellett az álkapcsa is mozog, ha tekerjük a kurblit.

Blair, az alkotó, a büféslány kutyájával

A bicikliző csontvázzal :)

Dave, a gitáros srác egyébként nem az alkotó, ő csak az embereket fogadja és figyeli, hogyan csodálják ezt a sok bolondságot, a belépőt szedi és a muzsikát szolgáltatja. Az alkotó Blair, aki később szintén előkerült. Mi is készítettünk vagy egy tucatnyi snittet a legérdekesebb dolgokról, de összevágni sok idő lenne és a végeredmény fele olyan profi sem lenne, mint ez a videót, amit még Simonék mutattak nekünk Blairről és az ő őrült kiállításáról. Érdemes megnézni, mert tényleg olyan a videó is, mint maga a hely – Király! :)

Sajnáltuk, hogy Blair és Dave épp akkor sokalltak be a Couchsurferek hosztolásával, mikor mi erre jártunk, de azért így is jó volt itt lenni. A wifiről kiderült, hogy csak fél óráig működik kuponról, mondjuk annyi pont elég volt Zitának az okoskán és pont ennyit bírt a netbookom aksija is, így ez nem volt gond, főleg, hogy ennyi idő alatt szinte mindent el tudtam intézni, legfőképpen a képek eredeti felbontásban való feltöltését ahhoz a bizonyos cikkhez, amit előző nap írtam meg. 120MB felkúszott 30 perc alatt, ez új-zélandi viszonylatban nagyon jó sebesség, csak azért volt kicsit necces az egész, mert az utolsó 10 percben a win7 aksi töltöttség mutatója 6%-on megállt… De végül végigbírta és az utolsó pillanatban még 3 CS Request-et is el tudtam küldeni Invercargillbe. Igaz, hogy azóta sem volt egyáltalán sehol 2degrees térerő, tehát nem tudtam megnézni, hogy válaszolt-e bárki, de ez már csak egy ilyen vidék. :) Ne akarjak mindig a neten csüngeni, amikor itt vagyunk Új-Zélandon! :)

Agymotoros agyvihar

Blair őrült csodavilága után a papatowai-i 6 dolláros DOC kemping felé vettük az irányt. A matracok nagyon jól szuperáltak, mert éjjel nagyon hideg volt, különösen hajnalban, de mi alulról egyáltalán nem fáztunk. És hiába 9cm magasak, nem csúsznak szét egymás mellől és közéjük sem estünk be. Én viszont, áram és internet híján csak az agyamat járattam és az annyira felpörgött, hogy órákig nem tudtam elaludni, pedig szerintem már valahogy 9 óra körül ágyban voltunk. A közép-amerikai Lonely Planet útikönyvet kezdtem el olvasni az okostelefonon, és hát azt írta, hogy ott is vannak dombok, vagyis inkább hegyek, meg fennsíkok, szinte mindenütt. Ajajj, mi lesz velünk, ha már itt Új-Zéland pár száz méteres dombjain így szenvedünk. Oké, megszabadulunk majd jó néhány holmitól, mielőtt innen elrepülünk, de akkor is, az a pár kiló nem fog nagyon számítani. És a távolságok ott a nagy pocsolya (a Csendes-óceán) túloldalán még nagyobbak… És szeretnénk látni sokat, sok országot, sok kultúrát, sok embert, sok tájat. De fáradunk, hiába próbálnánk tagadni magunk előtt, ez így van, talán nincs már az a hosszú pihenő, ami után úgy indulnánk újra útnak, mint az elején. Az út még mindig vonz és hív minket, de már nyúz is, és ezt jobban érezzük, mint az első években. Ezért az jutott eszembe ezen az éjjelen (vagyis tegnap este), hogy mi lenne, ha egy elektromos agymotort szerelnénk az első kerékbe és valami jóféle aksipakkot az ülés alá. A kettő közé már csak néhány jól szigetelt kábel és egy vezérlő kéne, nem hiszem, hogy az egész olyan nagyon nagy varázslat, és talán nem is akkora nagyon nagy vagyon az út egészét nézve és azt, hogy mennyivel könnyebb lehet így az élet. „8 óra viharos hátszél” – olvastam egyszer Reku Papa egyik hozzászólásában a Rekusokk Facebook csoporton megosztott kép alatt, ahol egy ilyen agymotorral és aksival szerelt magyar reku volt látható.

Tudom, tudom, ez csúnya csalás lenne, de ilyen erővel a stoppolás vagy a buszra szállás is, és egyébként meg semmi sem csalás, talán csak az, ha azt mondjuk, hogy jól érezzük magunkat és élvezzük az utat, de közben igazából már nem. :) „Mi lesz a 40 ezer km-el?” – Kérdezte meg tőlem Zita, mikor reggel kiöntöttem neki az esti agyviharomat. Hát igen, bizonyos szögből és felszínesen nézve így sok ember szemében ugrana az utunk üzenete, egy másikból meg egy fain dolog lenne, egy új perspektívát, új lendületet adhatna az utunknak, és szerintem nem gáz beismerni, hogy 3 év után már nem bírjuk úgy csinálni ezt a kerékpártúrát, mint az elején. Basszus, hát mindjárt három éve az úton vagyunk. Jó dolog biciklizni a világban, de azért erre is rá lehet unni. És akárhányszor mást csináltunk, mindig nagyon élveztük. Jó volt Indiában „Hello Journey” táskákkal körbevonatozni és buszozni az országot, jó volt az Annapurna körül hátizsákkal túrázni, jó volt Burmában tucat-hátizsákos turistának lenni, jó volt Thaiföldön búvárkodni, jó volt ma hajnalban pihenten fölkelni és kipakolni az öreg Canon kamerát timelapse videót készíteni (szegénynek már csak akkor nyílik ki az objektíve CHDK módban, ha lefelé tartom és megsegíti a gravitáció… :), jó annyi mindent csinálni és jó biciklizni is, de ha minden időnk azzal megy el, hogy ilyen átkozott dombokon ilyen ótvar szélben rójuk a murvaélettel borított utakat, akkor se időnk, se erőnk, se kedvünk nem marad az igazi Rock N’ Roll-ra, amihez a bringa mindig is csak egy eszköz volt, de azt hiszem mostanra kicsit ráuntunk és más játékszerek után is kacsintgatunk.

Ha viszont teszem azt, azt a 519km-t, amit most az elmúlt 12 napban letekertünk, 4db 124km-es napon tettük volna meg a 12 nap helyett, 8 teljesen szabad napunk maradt volna minden másra. 124km nekünk ezen az úton extrém hosszúnak számít, és 4 egymást követő ilyen napba talán bele is döglenénk, de az biztos, hogy nem élveznénk. De mondjuk, hogy gyorsabban is akarunk haladni, allcuzammen, tehát 4 nap tekerés elektromos rásegítéssel, marad 4 nap valahol sznorkellezésre, timelapse-ezésre (már kinéztem egy nagyon jó kamerát, csak meg kell szerezni a gyártótól: Brinno TLC 200 Pro, guglizzátok meg, HDR-es timelapse kamera, 4db AA-ról megy! :) ), meg még annyi minden másra, amit szeretnénk csinálni ezen a nagy, csodás játszótéren. Ezért is nem vagyok kétségbe esve, hogy ilyen gondolataim vannak, mert nem arról van szó igazából, hogy ellustultunk, hanem inkább arról, hogy beleuntuk, belefásultunk a sok biciklizésbe. Vagy legalábbis az ilyen nehéz napok közepette, mint amilyenek ezek voltak, így érezzük, de már számtalanszor feltámadtunk az ilyen mélyvölgyekből. És a világ felfedezése talán még őrültebben vonz minket, mint a kezdetektől, mert már látjuk, mennyi mindent tartogathat számunkra, ha megfelelőképpen állunk hozzá. (nyitottan) Szóval nem arról van szó, hogy nem akarunk pedálozni, hanem arról, hogy pedálozás helyett most már sok mást is szeretnénk csinálni. És ahhoz nagyon jól jönne az az állandó viharos hátszél, amit az a néhány kütyü tud. :) Megmaradna a biciklizés szépsége, öröme és életérzése, és mellette jutna időnk és energiánk arra a sokmindenre, amit szeretnénk csinálni. Talán több bejegyzést és több cikket is tudnék így írni, jobban meg tudnám osztani ezt a sok csodát, amitől még mindig, lassan három év után is nap, mint nap túlcsordulunk.

Na mindegy, ezt most jó volt leírni is, ahogy tegnap is összeírtam a rendszerrel kapcsolatos kérdéseimet és kételyeimet is. Mert azért lehet, hogy sok minden nem úgy van, ahogy én most így kvázi látatlanban, internet és mindenféle utánajárás nélkül, pusztán hallomás után szépen kigondoltam magamban. De az biztos, ezt a gyártótól tudjuk, hogy a biciklibe lehet agymotort tenni, az első kerékbe az agydinamó helyére, és az is, hogy az aksi pluszsúlyát is kibírja és mi is kibírjuk, ha ne adja az ég, a nap vége előtt lemerülne, hiszen volt már hogy 20 liter vizet meg 8 napnyi kaját vittünk magunkon. Talán még valami jó kis könnyű, összehajtható szolárral is ki lehetne egészíteni a rendszert. És az is biztos, hogy ennek azért még utánajárunk és alszunk még jó néhányat rá. Addig is bátran írjátok meg erről az őszinte véleményeteket, frankónak tartjátok, vagy most egy fél világ dőlt össze bennetek, hogy egyáltalán ilyesmi megfordult a fejemben? :)

A Katedrális-barlang

Visszatérve a túraleírásra, most lett kész a timelapse videó, nem hittem, hogy érdekes lesz a végeredmény, de nekem tetszik, lássátok Ti is a visszahúzodott víz után reggelit kutató madarakat, a napfelkelte fényeit, az apály kiteljesedését, az embereket, amint közel jönnek a kamerához és elolvassák az alá rakott cetlit („ne bántsd, timelapse-et készít, értéktelen, majd összeszedem”) – és nem bántják. :)

Hiányozni fog ez a nyugodtság, hogy tudni, hogy nagyon alacsony a bűnözés, és meg lehet bízni az emberekben, a szokásosnál is nagyobb arányban. Mert Amerika nem ilyen lesz, se észak, se közép, se dél, és ezt már most jobb elültetni az agyunkban, nehogy figyelmetlenek legyünk és ráfázzunk.

A szemközti partszakasz egy részlete

Reggel még egy kis szerelés is belefért a pakolás mellé, az agyváltó bowdenezése és markolatváltója megint beragadt, az esőben való biciklizés után mindig ezt csinálja, ki kéne már cserélni a bowdeneket és a bowdenházat is, mert hát utóbbi sérült és így belefolyik az egészbe a víz és rozsdásodik meg koszolódik. Nekem meg, mint most is, általában csak futtában van rá (vagyis csak így szánok rá) időm, és csak gyorsan kitisztítom, megolajozom, aztán a következő eső után megint csinálhatom az egészet, mert megint beázik. Nem nagy munka kipucolni, és utána újra olyan könnyű váltani, hogy úgy érezzük, mintha az egész bringát is könnyebb lenne hajtani. :) Így volt ez most is, még a vizes lábainkkal is. Mert reggel olyan vizes volt a harmattól a fű, hogy mire kiértünk a kemping konyhájába, csuromvizesek lettek a cipőink.

A tegnapihoz képest most nagyon könnyen szedtük a fölfelét, mintha csak megérezték volna a biciklik, hogy mit tervezgettem velük gondolatban, úgy megiramodtak a napsütötte fölfelében. :) Persze valójában csak arról lehetett szó, hogy a szél fordult egyet, és most a hátunk mögül fúj, így nem is olyan hideg és nem is olyan kellemetlen, na meg a kerekeink alatt is most aszfalt van, ami megint sokkal kellemesebb. Hamar fent voltunk a 150m magas emelkedő tetején, úsztunk a fényben és a táj eléggé adta, az egyik kanyar után olyan kilátás tárult elénk, hogy amellett nem bírtunk csak úgy elmenni. Az út eltűnt alattunk, és ha nem láttuk volna a GPS-en, fogalmunk sem lett volna, hová és merre folytatódik. Persze csak a domborzat játszott a táj láthatóságával, de mivel egy csodás öböl is volt a képben, az egész igen varázslatos volt. És végre megint makulátlan aszfalton, hát ennyi számít… :) Na meg az, hogy nem a hülye Antarktisz felől fúj a szél. :)

Tipikus Catlins-i táj

Út a semmibe… :)

Mielőtt még megérkeztünk volna a Katedrális-barlanghoz, előtte egy tóhoz is letértünk, pontosabban csak a tavat felülről megmutató kilátóhelyhez. A tábla gyalog 10 percet mondott a parkolótól, mi biciklivel kb. fél perc alatt odaértünk, szóval gyalog sem lehet több 1 percnél, de úgy látszik a táblakészítőknél a 10 perc a legkisebb egység. :)

Az erdőn át a tóhoz

Kilátás a tóra

A tó után még egy kis mászás jött, majd az elágazás balra a barlangokhoz. Persze, hogy murvás út vezet hozzájuk, toronyirányt felfelé! :) De ma ez se baj, főleg, hogy csak pár száz métert kellett tolni a bringákat, utána enyhült az emelkedő és már tudtunk hajtani a murván. A hágó 600m-el a parkoló előtt volt, és innen már nem gurultunk le, hanem a közeli bokros réten elrejtettük a bringákat, magunkhoz vettük az értékeinket, majd elindultunk gyalog. A parkoló jóval lejjebb volt, jól tettük, hogy a málházott bringákkal nem gurultunk le ide. 5-5 dollárért megvettük a belépőket, majd elindultunk az erdei ösvényen lefelé a part felé. Erre a távra is 10 percet mondott a tábla, pedig legalább 20 perc volt egy irányba az út… Úgy látszik, csak ezt az egy egységet ismeri a táblakészítő! :) Lent a parton a homokban sétáltunk, tökéletes volt az időzítésünk, mert, ahogy azt jövet már több tábla mutatta, 12:30-kor volt a „Low-tide”, vagyis az „apály alja”, a legalacsonyabb vízállás. Ugyanis csak ezen időpont környékén lehet lemenni a barlanghoz, különben elönti a víz (miért nem árulnak csónakos túrákat még több pénzért, az egész napon át?), most is ki volt írva, hogy kapuzárás 2:30-kor.

A parton

Az első barlangnyílás szájánál

A második barlangnyílás belülről, a szikláról véve a fényt

Ugyanez a nyílásról véve a fényt. Ilyenkor lenne jó egy HDR kamera (nem, utólag nem fogunk ilyenekkel játszani, nincs rá idő)

Ugyanez a partról a barlang belseje felé fényképezve. Dagálykor itt áll a víz, ugyaninnen fényképezve a dagálykori kép egy vízalatti felvétel lenne. :)

Zita talált egy magassarkú cipő alakú fatörzset az erdőben visszafelé

A sziklákhoz érve kereszteztünk néhány, 1-2mm magas patakot a homokban, majd megpillantottuk az első barlang hatalmas száját. A bejáratnál víz állt, de ki tudtuk kerülni az oldalsó sziklákon, és már sétálhattunk is tovább a mészkőszikla gyomrába, bele a sötétségbe. A lyuk 120 méter mélyen nyúlik bele a sziklába, és a végén jobbról fény árad, ugyanis a két mélyedés hátul összeér. Ugyanitt a „tengerihaj” maradványok rohadtak a lyuk végében, oltári bűzt engedve ki magukból. A másik járatban kifelé haladva újra megpillantottuk a tengert, ez az ajtó a hegyben nem volt olyan csúcsos, mint az előző (amiről szerintem a hely kapta a nevét), de talán még nagyobb volt. Én meg közben örültem volna egy HDR kamerának, mert hát vagy a nyílás égett ki a képen, vagy a sötét sziklák maradtak teljes sötétségben. Nekünk meg se állványunk, se időnk utólag az ilyet össze montázsolni, de talán majd egy következőgenerésün kompakt masina már tudni fogja magától. :) Ejj, jó dolog kis pénzből nagy dolgokat megélni, de azért a sok pénzzel is lennének ötleteim… :)

A kijáratnál fotóztunk még néhány sziklához nőtt, az apály miatt a levegőben csüngő tengerihajat (mi ennek a növénynek a rendes neve?), majd elindultunk visszafelé.

A bringákat a helyükön találtuk, müzlit ebédeltünk mellettük, majd megültük őket. Le a murván, vissza az aszfaltra. Fel a hágón, le a völgybe, fel a hágón, most egész 200m-re, aztán megint lezúzzuk. A nagy völgybe leérve sikerült Zitáról a tájban néhány egész jó fotót csinálnom, ezeknek örültem, de közben éreztem, hogy már megint a végét járom. Mire ideértünk, nagyon megörültem az út szélén álló büfékocsinak. Ünnepeltünk, ugyanis valahol az utolsó nagy lefelé száguldás közben, mikor észre sem vettük, elértük a mai napi 30-ik kilométert, vagyis a Hősök terétől számított 25 ezrediket. :) Ennek örömére megengedtünk magunknak néhány finom falatot, vagyis, hogy mások főzzenek ránk. Hamburger, sült krumpli, 3 szelet rántott hús, összes 15 dolcsiért. Csak ezek a nyomorult szószok lennének legalább háromszor ekkora csomagolásban, hisz csak akkor jó a fries, ha tocsog a majonézben. Utóbbi szót egyébként még sosem sikerült kimondanom angolul úgy, hogy elsőre megértsék, pedig ahányszor végre leesett nekik, és utánam mondták, bizisten pont úgy mondták vissza, mint ahogy én is megannyiszor elmondtam nekik. :)

Úton Curio bay felé

Enyhe hullámvasút

Balra kanyarodunk

A hambi jó volt, de semmi különös, és én közben azon tűnődtem, hogy most kidobtunk több ezer forintot, és igazából nem is ízlik annyira, és hogy már megint mitől érzem magam ennyire nagyon fáradtnak. Aludtam eleget, alig 40km-t tekertünk, de mégis… Ilyen csüggedten vártam Zitára a mosdó előtt a biciklimben ülve és már azon tűnődve, hogy már az is zavar, hogy nincs jókedvem. Tudjátok, amikor azt érzitek, hogy most jól kéne éreznetek magatokat, de ez mégsem van így, és ettől a ténytől aztán még lejjebb kerültök. Na, én is valami ilyen kelepcébe kerültem, de aztán a dolgok elkezdtek történni körülöttünk.

A száz dolláros szoba és a másfélmillió dolláros feleség

Gondoltunk egyet, és betértünk a csodálkozásunkra még mindig nyitva tartó információs irodába (itt általában 5-kor megáll az élet, főleg vidéken), hátha megtudjuk annak a szörfiskolának az elérhetőségét, akikből csak egy „Nick” névre emlékszünk és hogy valami Dolphinsurf, vagy mi a nevük. Ők azok, akik wetsuit-ot, vagyis neoprén ruhát ígértek nekünk a delfines úszáshoz. Nem tudtuk értesíteni őket az érkezésünkről, mert jó ideje nincs térerőnk és amikor volt, akkor elfelejtettem hívni őket, de még az elérhetőségüket sem mentettem le, most meg már itt vagyunk 7km-re a nyakukon, ugyanis Curio Bay már csak annyi ide.

A pult mögött egy kedves idős hölgy volt, elmagyarázta, merre vannak a delfinek és merre a pingvinek. A helyiségbe azonban egy fullig ufószerkóba bújt motoros lépett be, még a sisak is a fején volt. Egy kék kulcscsomót lóbált a nyakában és azt mondta, nem kell, nem maradok, nincs térerő. Aztán észrevett minket, és azt mondta, „you can take it, I’ve payed for it, but I won’t stay, I’m leaving..”, aztán még a néninek is mondta, hogy bankkártyával fizetett, nem lehet visszacsinálni, de mindegy, csak 100 dollár. Ekkor Zitával leesett az állunk. Mi száz dollár, és mi az, hogy hagyjuk, csak száz dollár? Csak 19 ezer forint, akkor nem érdekes? Itt hagyja a szállását, úgy, hogy kifizette és nem marad itt és nem is kéri vissza a pénzt? És mi maradhatunk helyette, mert a néni is beleegyezett? Hát ilyen nincs a világon! :) Gyorsan adtunk neki egy névjegykártyát, még mielőtt elhúzott volna, csak hogy tudja, kikkel tett ilyen nagyon jót. :) Már a motorján ült, mikor elolvasta, felmosolygott a nászúton és elmesélte, hogy ő meg épp most vált el, 45 év házasság után a felesége elhagyta és másfél millió dollárt is magával vitt a vagyonából… :o Aha, oké, most már értjük a „csak 100 dollárt”. Hát nagyon köszönjük! :)

Neki köszönhetjük a lakosztályt, ahol ezen az estén laktunk

Ilyen luxuskörülmények között íródott ez a bejegyzés

Most itt vagyunk egy több hálószobás, konyhás, fürdőszobás, nappalis, mosógépes lakosztályban, ahová először nem is értettük, miért nyílik két ajtó és miért tudjuk a kapott kulcsokkal mind a két ajtót kinyitni. Először azt hittük, tévedésből két szobába kaptunk kulcsot, de aztán kiderült, hogy nem két különálló szobáról van szó, hanem egy egész lakosztályról. :)

170 millió éves fák a Curio-öbölben

Ez még mind hagyján, ezzel még nem volt vége a napnak, ugyanis a szobákba először csak úgy behánytunk mindent, és már mentünk is tovább. Ugyanis a fickó távozása után 1 perccel egy számomra ismerős lány toppant be a múzeummal egybekötött információs irodába. Először a köszönés után majdnem leszólítottam, hogy nem találkoztunk-e már a finn lappföldön, de aztán nem tettem meg, mert gondoltam, hogy ennyire kicsi azért nem lehet a világ. És nem is, de azért kereknek még mindig nagyon kerek. A lány ugyanarra volt kíváncsi, amire 5 perccel ezelőtt mi is: delfinek és pingvinek, hol és merre? Mivel a néni elfoglalt volt, én mutattam meg neki a térképen, mi hol van, és rögtön meg is kérdeztem, hogy most oda mennek-e, és aztán vissza is jönnek-e ide, ahol szemben van egy vadkempingezős terület? És ha igen, van-e két hely a kocsijukban? Volt, így szólítottam Zitát, aki közben szívességből nekiállt a néninek kiporszívózni a múzeumát, pakoltunk be a házunkba, majd repültünk az izraeli párosunkkal Curio Bay-be. 6 és 4 évet voltak katonák, most leszereltek és utazgatnak, vettek egy mikrobuszt német utazóktól Chirchchurchben, most még csak egy hete vannak úton, de még két hónap hátra van. Sok hasznos tippel elláttuk őket és élveztük egymás társaságát. Olyanok voltak, mint a friss szerelmesek, vagy mint akik most szabadultak, vagy én nem is tudom, egyszerűen csak üldögéltek és boldogok voltak és ettől mi is boldogok lettünk. :) Nyoma sem volt már a nem túl régi búskomorságomnak, és delfint ugyan nem láttunk, de legalább pingvint sem. :) Ellenben gyönyörű kilátást az igen, szép naplemente előtte fényeket, és Curio-öbölben 170 millió éves fa-fossziliákat.

Izraeli barátainkkal a Curio Baynél

Zita egy kb. 170 millió éves fadarabot érint meg

Tényleg látszódott rajta, hogy valaha fa volt

Néhol még az évgyűrűit is fel lehetett fedezni az egykori fának

Azok a hosszúkás kősorok kidőlt fák megkövült maradványai

Az történt itt ugyanis, hogy egy nagy vulkán volt a környéken réges-régen, és a sok kiokádott hamuját egy-egy nagy áradással a fákkal együtt belemosta a tengerbe. A hamu között „silica” is volt, ami azt hiszem szilikon, vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy tartósította a fákat, és még most is látszódnak a mára már sziklává vált törzsek, a kérgek, de még az évgyűrűk is. Biztos az előzmények is rátettek erre, de fantasztikus érzés volt leülni egy, a dinoszauruszok korából való fadarabra, megérinteni a kérgét, és meglátni az évgyűrűit. Persze ezeket nem mint a földből kiálló megkövült fákat kell elképzelni, ez mind már csak szikla, és vagy tuskószerű darabokat látni belőlük a rendes sziklában, vagy kidőlt, hosszú egyenes szikladarabokat, amelyeket ha közelebbről megnézünk, látni bennük a fa mintázatát. Egy táblán a Tuatara gyíkot is felfedeztem, van belőlük valahol egy Invercargill-i múzeumban, ő a dinók egyetlen, még ma is élő leszármazottja! :) Maaakróóó fotókat akarok a kis állatról készíteni, sokat és szépet!!! :)

Most pedig vége, megint utolértem a jelent, juhuhúhú, holnap irány vissza biciklivel a Curio-öbölbe, felhúzzuk a neoprém ruhát és megkeressük a delfineket. Szurkoljatok, hogy megtaláljuk őket. Ez olyan izgalmas, mert lehet, hogy egy árva uszonyt sem fogunk látni, de lehet, hogy ott fognak a közvetlen közelünkben úszkálni amíg meg nem unjuk, és ránk kacsintanak és lefényképezhetjük, levideózhatjuk őket. :) Majd meglátjuk, mi lesz…

Invercargill meg már csak 72km. Remélhetőleg valaki tud majd ott fogadni minket, és a murvás dombok sem lesznek olyan kegyetlenek odafelé menet. Eszünk majd újra egy 5 dolláros pizzát és megnézzük a dinók ükükükük-kisunokáját. :)

Ui: az agymotor már közel sem tűnik olyan jó ötletnek, mint aznap este és ennek a naplónak a megírásakor. Szóval maradnak a biciklik, ahogy vannak. De azért találtunk egy ilyen utólag is beszerelhető motort, ami függetlenül attól, hogy nem lesz ilyenünk ezen az úton, tetszik, mint megoldás: http://www.goldenmotor.com/magicpie/magicpie.html

Az alagút part (Tunnel Beach) és a tengeri haj

Már délután négy is elmúlt, mire végre el tudtunk indulni Todéktól. Mert ugye nem keltünk túl korán az esti varrás és blogolás után, aztán meg még egy adag mosást is beraktunk, és Zita varrt még két fejkendőt is. Búcsúzáskor megkérdeztem Todot, hogy hol vannak azok táborhelyek, amiket emlegetett, és hogy merre érdemes elindulnunk Dél felé. A parti útról sok jót mondott, ezért a belsőbb, rövidebb és egyszerűbb szárazföldi út helyett végül ezt a hosszabb és szintesebb, de szebb utat választottuk.

Így a híres Tunnel Beach-et is útba tudtuk ejteni. Néhány dombot ehhez meg kellett másznunk, de ezek a mászások most valahogy hihetetlen nyugalommal és türelemmel teltek, egykettőre fent találtuk magunkat minden dombon. Talán 20 percbe se tellett és máris ott voltunk a Tunnel Beach felett a parkolóban. Először csak egy fényképezőgépet vittünk magunkkal az oda-vissza 1 órásnak írt sétára, de aztán gondolván, hogy az ördög sosem alszik, visszaszaladtam a két iratos táskáért és a pénztárcánkért, amelyeket így végül magunkkal vittünk és nem hagytunk a bicikliken.

A gyalogút le a Tunnel Beach-hez

Fogalmunk sem volt róla, hogy mit várjunk a Tunnel Beach kapcsán, csak azt hallottuk, hogy szép és hogy apály idején egy alagúton le lehet sétálni valami sziklás part aljába. A barna sziklákat már elég hamar kiszúrtuk és lent a tenger mellett egy, a tetején füves, az oldalán sziklás félszigetet is láttunk, ami jó 50 méterre benyúlt a tengerbe, és az egyik oldalán át lehetett látni.

A kilátás a lefelé vezető ösvényről

High-tide, vagyis apály után 1-1,5 órával jártunk itt

Madarak az egyik szemközti sziklafalon

Ahogy a bokrok között lejjebb ereszkedtünk, már a hullámokat is láttuk, némelyik igen magasba csapott, amikor összetalálkozott a sziklával vagy egy másik, visszacsapó hullámmal. Ahogy leértünk, kisétáltunk egy füves peremre és az előttünk elterülő öbölben egy csomó csápszerű barna kinövést láttunk hullámozni a vizen, az egész úgy nézett ki, mintha valami óriásnak a haja hullámozna a habokban, Zitának ez különösen tetszett, percekig állt ott.

Mi a neve ennek a növénynek?

Ezután már az alagútra voltunk kíváncsiak, reméltük hogy nem csak az a sziklaalagút az, ami alattunk van, mert hát akkor valamit nagyon félreértettünk, és feleslegesen hoztuk magunkkal a fejlámpáinkat. Mint kiderült, azokat tényleg potyára hoztuk magunkkal, mert miután kiszúrtam az apró alagút bejáratát egy mélyedésben, azon egyből láttuk, hogy nincs olyan hosszú, hogy lámpa kellene odabentre.

Először észre sem vettük az alagút bejáratát

Lámpa nélkül is keresztül lehetett rajta sétálni

Egy kb. 30 méter hosszú szakaszon, a fejünket behúzva, egy lépcsőn sétálhattunk le az üregben, ami a szomszédos sziklás partszakasz aljába vitt le. Odalent a barna hajnak néhány, a hullámok által partra vetett, elhalt, bűzölgő példányát is szemügyre illetve orrügyre vehettük, bár utóbbit ha lehetett volna választanom, én inkább kihagytam volna. Itt egyébként csak valamivel több, mint 1 órával a dagály után jártunk, tehát valószínű, hogy a legmélyebb vízálláskor sokkal több bejárható a partszakaszból, talán egészen körbe is lehet menni a félsziget körül.

A kilátás lentről, a partról, ahová az alagút vezet le…

…és fentről, a szikla pereméről a lenti partra :)

Miután visszamásztunk, még kimentünk a füves sziklaperemre, de ott olyan szél fújt, hogy gyorsan lemásztunk, és indultunk is vissza a biciklikhez. Minden a helyén volt, és a netbookot sem bántották, hiszen most azon írok.

Viszlát Tunnel Beach! :)

Hullámvasút a Tunnel Beach után

És éhen sem haltunk, pedig ekkor már farkaséhesek voltunk. Azt beszéltük meg, hogy ha nem jön szembe hamarosan egy Fish&Chips-es, akkor kibontunk egy wrap-ot (vékony, hajtogatható kenyértészta) és egy Baked Beans (paradicsomos bab) konzervet, és ezeket esszük meg. Erre végül nem került sor, mert jött egy büfé, rendeltünk Wedges-t 3,5-ért és szendvicseket 5,5-ért. Megint kirúgtunk a hámból! :) A konzerveket meg cipelem fél országon át… :)

A part szép volt, de csak olykor láttunk rá egy-egy szakaszára, pedig az út nem ment tőle távol, de mindenütt volt valami növényzet, ami eltakarta a kilátást, így inkább csak a szemközti birkalegelőkből láttunk többet. Az idő párás volt, érezni lehetett a tengert is a levegőben. Köd vagy ilyesmi nem volt, de a felhőkön át csak haloványan sütött ránk a nap, így a távolban már szürkébbnek tetszett a táj. Ami viszont nagyon jó volt, hogy egész nap gyönyörű hátszelünk volt, Northeasternly, vagyis északkeleti, és ami még jobb, hogy holnapra is ugyanezt ígérik.

Most itt vagyunk egy folyó torkolatánál, egy apró település határában. Egy útszéli büfékocsinál álltunk meg, hogy megkérdezzük a reggeli szélirányt, mert hát az ilyesmi fontos a sátorállítás szempontjából, hiszen elég durva szelek tudnak errefelé lenni, nekünk pedig csak egy sátrunk van, ami szeretnénk, ha kibírná hazáig. (eddig nagyon jól teljesít, egy cseh márka, a Loap-nak a Skaun nevű sátrával utazunk)

Be se kellett kopognunk, szinte még meg sem álltunk a bringákkal, máris előkerült Rob és Robyn, akik a büfékocsi mögötti házban laknak. Talán már kitaláltátok, hogy ma este mi is itt lakunk és itt írom ezt az útinaplót. Nagy kíváncsisággal fordultak felénk, Rob kijött a DigiTV távirányítójával a kezében, mire mi elkezdtünk nevetni, hogy ezzel tudja kapcsolni még a szelet is… :) Nagy mesélésbe kezdtünk, meg bemutatót tartottunk a biciklikből, ők is mesélték, hogy volt itt tavaly egy 19 éves német páros, egy autóban laktak, de csórók voltak mert csak rizst meg krumplit ettek, persze nem azon az estén, amikor erre jártak, mert mikor Robyn ezt meghallotta, hatalmas tál ételeket készített nekik.

Rob és Robyn, a Jamaican Me Hungry büfé üzemeltetői, Robert kezében a Weathor Controller távírányító :)

A nagy beszélgetésbe szétklikkesedtünk, Zita beszélgetett Robyn-al és én Robbal, és valamit az egész beszélgetés legelején félreértettem, mert azt hittem, Rob a menedzsere valami közeli kempingnek, ahol mi majd sátrazhatunk, de mint kiderült, erről soha nem is volt szó, hanem arról, hogy az ő kis kertjükben sátrazhatunk. Végül erre se került sor, mert az Little Princess, egy 4 hónapos, tündérképű kutya területe. Az állat olyan izgatott lett az érkezésünkre, hogy még a vacsorája sem érdekelte, csak hogy köztünk lehessen. De aztán meg unalmassá válhatott neki az emberek beszélgetése, mert mindezt csak a padlón fekve horkolással kommentálta. :) Pedig jó két órát beszélgettünk, sokat meséltünk Ázsiáról, hogy ott mennyire mások a szabályok, a higiéniai és biztonsági előírások, illetve azok nemléte.

Végül egy szobát kaptunk, három oldalról üvegablakok vannak az egész falmagasságban, itt parkolnak mögöttem a bringák és van itt mindenféle holmi, igaz, most nem látok semmit, mert világítás az nincs, de nem is kell, elég, hogy van egy kinyitható ágy, amin Zita már alszik.

A kutya szuper izgatott lett az új vendégek érkeztével :) De csak 10 percig, utána ráunt a beszélgetésre, nem úgy, mint a gazdái :)

Én is megyek, reggel jó, ha korán kelünk, mert az első 6km-en 300m szint vár ránk, aztán meg még vagy 70km a farmig, ahol remélhetőleg holnap után egész nap maradhatunk. Erre azért lesz szükség, mert egy „ex-trópusi” ciklon, Lucy közeledik felénk, az északi szigetet már a mai napon elérte, és holnap este ide is megérkezik, rengeteg eső és nagy szelek ígérkeznek, és ez így lesz egész hétfőn, egészen kedd délelőttig. Szóval ezalatt az idő alatt jó lenne valami tető alatt lenni, és Simon azt írta, vasárnaptól otthon van, tud fogadni minket (Warmshowers.org). Ez nagyon jó lenne, mert így lenne menedékünk és társaságunk az ítéletidőre, ami azért is jó, mert időközben megint felgyülemlett egy csomó teendő. Meg akarjuk kérdezni a Specialized-et, hogy nem akarnak-e hozzánk vágni még két pár SPD cipőt, mert a régiek rólam már nagyon rég lekoptak, Zitáét meg havonta újra kell ragasztani és már alig van talpa. Aztán a sztorikért készpénzt ígérő Kiwi bulvárlapoknak sem írtunk még, egy magyar cikk is készülőben, a blogra is be kell szerkeszteni egy-két bejegyzést, Timelapse kamerát is jó lenne együttműködésben szerezni. Szóval van dolog bőven, de örülök, hogy végre jut erőm, időm és kedvem is naplót írni, ez többszörös megnyugvással tölt el. Egyrészt azt jelenti, hogy kicsit leálltunk, kiüresedtünk, nincs már akkora zsongás körülöttünk, és pont ez az amire vágytunk. A következő, hátralévő két hónapot sem fogjuk elkapkodni, nincs értelme, most erre vágyunk, ez esik jól, aztán úgyis jön majd Hawaii, meg USA, és remélhetőleg Latin-Amerika éppolyan kalandos lesz majd, mint Ázsia volt. Hola Amigos, jövünk! :) Igaz, az nem lesz két év, mint Ázsia volt, csak egy, de ez se baj, egyszer haza is kell már érnünk, majd bele-bele stoppolunk, úgysincs már hátra csak valami 16300km, ennél meg azért a San Francisco – Buenos Aires táv jóval több, pláne úgy, ahogy mi szoktunk közlekedni, jobbra-balra cikázva, mindent megnézve… :) Ja, jó hír: ma megkaptuk a vízumhosszabbítást. Na, nem mintha ez kérdéses lett volna, de azért mégis jó érzés, hogy ez is megvan.

„Sajnos” az új matracokat nem próbáljuk ki újra, de tegnap azokon aludtunk, a huzattal tisztára úgy néznek ki, mint valami ágymatrac, és elképesztő kényelmesek. Pontosabban nem emlékszünk rá, milyen kényelmesek, mert azonnal elaludtunk rajtuk és reggel kipihenten ébredtünk. És egyik vállam sem nyomódott és egyik karomból sem feküdtem ki a vért, ami az előző matracon már számtalanszor előfordult… Szóval örülünk az új hálószobának, de ma sem használjuk őket. Remélhetőleg a farmon nem lesz ágy és csak padlót kapunk! :) Meg a fejünk felett gyorsan elvonuló ciklont! Amitől a delfinek sem menekülnek ki a Curio-öbölből. :)

Na jó, mentem aludni.

Hátszél és hullámvasút

Na, itt vagyunk újra, három nappal későbbről. Reggel végre leesett, hogy miért Jamaican Me Hungry a büféskocsi neve. Ezek a Kiwik olyan cifrán beszélik az angolt, hogy a Ya’ Makin’ Me Hungry és a Jamaican Me Hungry szinte ugyanúgy hangzik. (jelentése: éhessé teszel, meghozod az étvágyam) E név állítólag nagyon nyerő, sokan fényképezik a buszt, de volt olyan is, aki megkérdezte, hogy van-e jamaikai étel… :) Mondjuk nekem is fél napba telt, mire leesett, miért ez a név.

Az indulásunk végre ezegyszer még dél előtt megtörtént, igaz nem sokkal. Rögvest egy brutális fölfelével kezdtünk, ahogy azt a GPS Topo Map rétegéről leolvastam (az új-zélandi kormány ingyen rendelkezésünkre bocsájtotta e színvonalas szintvonalas térképet, amit innen könnyedén Garminra is le tudtok tölteni ingyen), hogy 300 métert kell majd felmásznunk. Ebből végül 324 méter lett, de a lehető leggörényebb módon. Már az elején csak tolni tudtuk a bringákat, olyan meredek volt, aztán pedig hullámvasút, de olyan fajta, amit szemből, fentről jövet ugyan nagyon élveztünk volna, de most fölfelé mászva kész rémálom volt, mindegyik emelkedő olyan hosszú és olyan meredek volt, hogy lehetetlenség volt őket lendületből megrakni, szétszakadt volna a combunk vagy a láncunk, ha megpróbáljuk. Maradt a leszállás és a tolás. Néhányszor visszasétáltam Zitához is, hogy segítsem feltolni a bringáját, mert láttam rajta, hogy ez neki sincs ínyére. Na, de nem volt ez akkora hú de nagy mászás, talán 1-1,5 órán át tarthatott, mire végre felértünk a tetejére.

Néhányszor felhők borították be körülöttünk a tájat, pedig csak pár száz méter magasban jártunk

Pár méterrel az út felett vonulták át a felhők :)

Odafentről szép kilátás nyílt a szemközti völgyre és az ott elterülő tóra, és ahogy elkezdtünk lefelé száguldani, rögtön meg is álltunk. Ugyanis szemből egy jól megpakolt túrabringás vánszorgott fölfelé. Azzal köszöntünk neki, hogy már nincs sok hátra és kitartást, majd kicsit dumáltunk is vele. Egy 20 éves cseh sráccal hozott minket össze az út, Working Holiday Visa-val van Új-Zélandon, és ő is nagyon élvezi az országot. Valahogy szóba került, hogy nincs tükre, mondta, hogy hát igen, nincs kitámasztó a bringáján, így csak letörne a kormányról, hiszen mindig annak támasztja a gépet, amikor megáll valahol. Ja igen, ő vette észre a mi tükreinket, így jött a téma, és hogy a végén kapott tőlünk egy szülinapi ajándékot (így vezettük fel, de nem most van a szülinapja), egy tartalék Take-a-Look sisak/szemüveg visszapillantótükröt. Az egyik tartaléktükrünket a kettőből neki adtuk, ugyanis Wanaka előtt egy nappal, a Cameron Flat nevű DOC kemping parkolójában találtam egy pont ugyanolyant, mint amit mi is használunk. Megint csak kicsi a világ. Senkin nem láttunk még ilyen tükröket, erre találok egyet a földön. :) Három tartalékra nem volt szükségünk, így egyet megkapott a cseh barátunk, aki nagyon örült neki, de a szembeszélnek (ami nekünk háttal fújt) és a szintén általunk kapott ciklonhíreknek már kevésbé.

A cseh srác az új sisaktükrével :)

Lent ahogy beértünk a településre, ami a főút mentén volt, bekapcsoltam a telefont, és rendeltünk egy wedges-t a sarki fish and chips-esnél. Ezt most benéztük, az eladó mogorva volt (ritka az ilyen!), és kis adagot kaptunk, ráadásul a majonéz édes volt (?!), de ahelyett legalább végül kaptunk tejfölt. Na, de a lényeg nem ez, hanem amit a térerő segítségével sikerült megtudni. Balclutha előtt dél felé kanyarodva ki tudjuk kerülni a dombokat, és este vár minket Simon a családi farmon. Őt Warmshowers-ről ismerjük. A telefonon azt is elmondta, hogy a szülei egyébként épp itt vannak, azon a településen, ahol mi is (bocsi hogy nem írok helyiségneveket, de most offline vagyok és az akku is kevés), és ha gondoljuk, beugorhatunk hozzájuk egy teára, csak egy szavunkba kerül és felhívja őket. Ezt először visszautasítottuk, mondván minek, ha este úgyis ott lesznek a farmon, ott majd mindenkivel találkozunk. Aztán, miután már letettem, Zitának támadt egy ötlete, hogy miért nem adjuk Simon szüleinek oda a táskáinkat, és tekerjük le a maradék 70km-t csupasz bicikliken? Ha már egyszer amúgy is arra mennek autóval, négy darab 20l-es Ortlieb táska igazán nem fog fájni nekik a kocsiban. Ez a remek terv végül nem jött be, mert bár Simon benne lett volna és a szülei is, ám ők mint pár perccel később kiderült, ekkor már elhagyták a várost és elindultak haza a víkendházuktól.

Indultunk hát mi is a megpakolt bringákkal. :) Jó hátszelünk volt és a terep csak enyhén volt dombos, így örömtelin, gyorsan haladtunk. Azonban hamar megéheztünk, ezért megálltunk a következő településen, és a 4 Square-ben, vagyis „a vidéki szupermarketlánc” egyik boltjában vettünk két kétdolláros, tegnapi péksüteményt, amelyeket előző nap még 5 dollárért vesztegettek, de hiába. :) Így megmaradtak nekünk és az egyiket felfaltuk a termosz forró vizéből készített teával és egyéb nálunk lévő kekszekkel. Egy gyors fogmosással összekötött technikai szünetet is megejtettünk a közeli benzinkút mosdójában, majd indultunk tovább az úton, de ekkor sajnos már szemerkélő esőben. Ajaj, közeleg a ciklon – gondoltuk – és ajjaj, mert közben merül az akkumulátor, már nincs sok hátra, de azért írok, amíg bírok. Amúgy most a sátorból, az új matracon fekve. :) Sajnos tönkrement a kis nótás eredeti aksija, de már rendeltünk bele újat, mert ez már egy fél órát is alig bírja, hiába kapcsolok ki rajta mindent.

Szóval mentünk tovább, egyre borúsabb időben, de legalább még mindig hátszélben. Az egyenes úton egyszer csak egy autó előzőt ki minket, feltűnően nagy ívben, és dudálva, majd később még villogva is, sőt le is húzódott a következő lehetséges helyen, és kipattant belőle egy hölgy, vidáman ugrándozva és integetve felénk. Na, ő ki lesz, honnan és ki ismer minket? :) Veronika Aucklandben él, most egy Londonban élő magyar barátjával utaznak a déli szigeten, és ő egyébként már meghívott minket magához az északi városba, és vissza is írtunk neki. Erre most itt találkozunk az ország átellenes sarkában, csak úgy, teljesen véletlenül az úton. :) Ezen a napon egyébként belénk bújt (vagyis inkább Zitába) a kisangyal, mert Veronika barátjának arcán csúnya duzzanat volt a szemei körül. Hála az égnek, nem verekedés nyomairól volt szó, bár az allergia sem sokkal jobb, a srác ugyanis a reptérnél üldögélve leégett a fején (hát igen itt sajnos vékonyabb az ózon réteg errefelé), és ez nem csak bőrkipirosodással járt, hanem egy allergiás reakció is fellépett nála, először a homloka, majd ma a szeme körül dagadt fel az arca. Zitának se kellett több, kijjebb húzódtunk kicsit az útról, először egy kalciumos pezsgőtabletta került elő, majd a Szent Lukács gyógynövény oldat, amely már velünk is sokszor csodákat művelt, ezért az első üveg elfogytával újabbat rendeltünk az egyik csomagban hazulról.

Váratlan találkozás a világ végén :)

Hogy ezesetben milyen hatást ért el, azt már nem tudjuk. És én most el is zárok, mert már pittyeg a windows. De holnap lesz konnektorom és folytatom, nem menekültök! :)

Na itt vagyok, reggel van, teljes „pihenőnapot” fújtunk, vagyis szigorúan nem biciklizünk ma. De írni lehet. :) Nagyon fura dolog történt a netbook aksijával. Bedugtam, és rögtön 72%-ot mutatott, pedig tegnap este már nyavalygott nekem a Windows, hogy üres. Most meg már 95%, mert ugye töltőre tudtam rakni, kaptunk egy konnektort a garázs oldalában.

Na de visszatérve az útra, hol is tartottam? Ja igen! Levágtunk Balclutha felé. Hát ami azt illeti, kezdetben ez az út sem volt dombmentes, de később, ahogy kiértünk egy tó mellé, véget ért az őrült hullámvasutazása az aszfaltnak és még egy kb. 4 km-es murvás szakaszon is át kellett vágnunk a birkalegelők között.

Ez a virágmező egyszercsak ott volt az út szélén… :)

Velocipéd, mint cégér, nem rossz! :)

A táj sok helyen kísértetiesen hasonlított egy bizonyos Windows háttérre – Csak ez itt mozgott a kerekünk alatt és a szél is fújta. :)

Hullámvasút… Zita ezen tekerés nélkül feljutott lendületből. Én megtekertem, biztos ami biztos! :)

A túloldalt, ahogy kiértünk egy másik aszfaltos útra, onnan már csak 5km volt Balclutha és a New World szupermarket. Annak tövében először ittunk még egy teát és megettük a másik péksütemény felét (egy sercli még mindig itt van nálunk azóta is belőle, de ezt már a kacsák fogják megenni). Teli hassal máris nem akartuk felvásárolni az egész boltot, de azért így is sikerült 60 dollárt elkölteni, igaz azóta se volt gondunk kajára, és még két-három napig biztos nem is lesz. :)

Az aksi közben halkan sípol, mindig ezt csinálja mostanában, ha töltőn van, ja és egyébként nemrég Zita felfedezett az alján egy kereszt irányú repedést is… De már úton van az új, ennek meg kerítünk egy leadóhelyet.

Balclutha után tudtuk, hogy még van egy domb, de azt is, hogy nem olyan vészes. Közben meg még a nap is kisütött, amin mi nagyon csodálkoztunk, ez nem épp az a ciklon a nagy széllel meg az esővel, amire számítottunk. Úgy néz ki, idáig nem jött le az a félelmetes trópusi vihar.

A “kaka” maori nyelven is azt jelenti, amit magyarul… :)

A magyar zászlóinkra ráférne már egy csere, ki is fakultak, meg is szakadtak így, közel 25 ezer km után

Felhők nyugat felé…

Birkák a tájban…

…és birkák közelről. (Mit bámultok?!? :) )

A domb tetején egy szürke autó húzódott le és állt meg előttünk. Ez már csak egy ilyen nap, gondoltuk és vártuk kíváncsian, most kivel van dolgunk. Simon anyukája volt az, Balcluthában volt dolga, most onnan tart haza a farmra. Elmondta, hogy hogyan találunk oda a farmra, majd megkérdezte, hogy elviheti-e a táskáinkat. Mi összenéztünk Zitával, és mondtuk, hogy persze, majd málháztunk is le. Csak a két első táskát és a csomagtartó tetején lévő holmikat (étel) raktuk be a kocsiba, úgy voltunk vele, hogy valami maradjon is nálunk.

Ezt jól gondoltuk, mert pár kilométer múlva nagy éhség tört ránk, és nagyon jó volt, hogy az az óriási tábla csoki, amit nemrég vettünk, még nálunk maradt. Fel is faltunk belőle néhány darabot, majd mentünk tovább. Egy nagy lefelé következett, aminek a végén egy hosszú, egyenes, sík szakasz jött, ez az az útszakasz, amit odafentről, a dombtetőről egy nagyon gonosz emelkedőnek néztünk. Valójában sík volt, ezt már Simon anyukája is elmondta nekünk, de valahogy odafentről mégis egy masszív, hosszú kaptatónak tűnt. Az elágazástól már csak 3,3km-t kellett egy murvás úton befelé hajtanunk egy völgy aljába, és ott is voltunk a 333-as számú háznál, az egyetlennél a völgyben. Elfelejtettem megkérdezni, van egy tippem, hogy a házszámnak köze van a ház főúttól mért távolságához.

Az oroszlánfókák között

Simonéknál tejben-vajban fürödtünk, kaptunk szobát kényelmes ággyal, lezuhanyoztunk, majd együtt a családdal, jókat beszélgetve megvacsoráztunk.

Vacsora Simon családjával

Simon anyukája mutatott két videót nekünk, az egyiken Simon bátyja és a haverjai mutatják be a környék, Catlins csodáit és lehetőségeit (lovaglás, bicikli, túrázás, motorozás, stb…), a másik pedig a Lost Gipsy Gallery-ről szól, amiről már Eszter is mesélt, egy őrült kreatív fickó nagyon érdekes kiállítása az általa készített mozgó vagy mozgatható tárgyakról. De erről, majd ha odaértünk. Most elméletben azért is tartunk pihenőnapot, mert ők ma zárva vannak. :) Így marad idő naplóírásra. :)

Mást is mutattak nekünk a vacsora után, vagyis a videóból esett le nekem, hogy a híres Nugget Point, a kilátóval, azon a viszonylag kitett gerincen, ami a végtelen tengerbe nyúlik, ez mind itt van, egy köpésre innen. Útvonaltervet módosítottunk hát és azt terveztük, hogy másnap először a Cannibal Bay-be tekerünk, a Nugget Pointtól légvonalra 3, de úton körbe 25km-re délre, majd ha ott megcsodáltuk az oroszlánfókákat, átmegyünk a Nugget Pointhoz, ahol hajnalban és délután 4-től pedig pingvineket látni. A tervbe csak annyi hiba csúszott, hogy én éjjel 2-ig dolgoztam a gépen (cikkek, bejegyzések) és reggel nem sikerült túl korán felkelnünk, így a reggelizés és a packlunch elkészítése után csak olyan du. 1 óra körül sikerül elindulnunk.

Csillagtúraként csináltuk végig ezt a napot, tehát nagyon kevés holmi volt nálunk az amúgy szokásoshoz képest. Kihajtottunk a főútra, azon el nyugatnak, majd letértünk egy mellékútra, ami egy kisebb hullámvasutazás után elkanyarodott balra, de mi mentünk egyenesen, immár egy murvás úton, nagy dombokon át, amíg le nem tértünk jobbra, hogy felkapaszkodjunk egy hágóba. Innen már látszott a Kannibál öböl, sőt kelet felé a Nugget Point sziklái is.

Úton a Cannibal Bay felé

Lefelé a hágóból a “Kannibál-öbölbe”

Persze mi nyugat felé zúdultunk le a Kannibál öbölbe, ahol le se kellett szállnunk a bringákról, már az útról megpillantottuk a folyton veszekedő (vagy játszadozó, ezt mind a mai napig nem tudjuk) oroszlánfókákat. Volt köztük lusta és csak fetrengő, magát legyező, vakargató, vagy homokkal befedő fajta és volt köztük mindig aktív, a másikat kergető, harapdáló, kiabáló példány. Utóbbiak voltak többségben, így volt műsor bőven, nagyszerű 2-3 órát töltöttünk itt, sok videót és rengeteg fényképet készítettünk, óvatosan, többed magunkkal lesétáltunk a fövenyre és olykor csak 10-15 méter távolságból csodáltuk ezeket a hatalmas állatokat, akik látszólag tudomást sem vettek rólunk. Persze mi mindvégig óvatosak maradtunk, hiszen olvastuk és most a saját szemünkkel is láttuk, milyen sebességgel képesek futni ezek az állatok, ha akarnak.

A lába sem éri a földet! :)

Ez a futómozgás igen viccesen nézett ki számunkra, mert hát a végtagjaik inkább valók úszásra, mint futásra, de ez még nem akadályozza meg őket az utóbbiban. Igaz ami igaz, nem egy maratonfutó népség az oroszlánfóka, azt meg kell hagyni. Nem bírtuk ki nevetés nélkül azokat a jeleneteket, amikor valamelyikük nagy hévvel elindult egy másik felé, rohant-rohant, aztán egyszer csak gondolt egyet, lefeküdt a földre, és vagy ott maradt, vagy pár másodperccel később meggondolta magát és ismét futásnak eredt.

Sokat kergették egymást, nem tudjuk, miért…

Egy biztos, egyhuzamban 50 méternél többet egyetlen oroszlánfókát sem láttunk futni, persze ez nem azt jelenti, hogy nem lennének rá képesek… Egyébként a nagyobb, sötétebb, szőrösebb egyedek a hímek, a kisebb, vékonyabb, szürkébb példányok pedig a nőstények.

A nöstények a világosabb, kisebb példányok

A nemek között és egy nemen belül is ment a harc, persze legfőképpen a hímek voltak ebben aktívak, valószínű arra ment ki a játék, hogy ki az alfahím és kié lehet a több nőstény.

Az is vicces volt, hogy míg kezdetben csak a homokfövenyen egymással elfoglalt oroszlánfókákat csodáltuk, észre sem vettük, hogy mögöttünk a bokrok között egy másik társuk, csupán néhány méterre tőlünk ott horkol. :) Később egy másik kijáratnál egy egész kis csapatot fedeztünk fel a homokban lustálkodva, pont a tábla mellett, ami figyelmeztet is rá, hogy oroszlánfókák vannak a környéken. Utóbbi csoportot egyébként egy partra behajtó figyelmetlen autós egyébként még simán el is tudja gázolni, tehát abszolút van létjogosultsága a figyelmeztetésnek.

Állandóan üvöltöztek egymással… :)

Mintha vonyítanának

A hátsó “lábuk” mozgása igen mókásan nézett ki, már amikor felemelték a feneküket :)

Folyamatosan szekálták egymást… Vagy csak játszottak.

Mint egy nagy medve! :)

Néha a nap is kisütött kicsit, ilyenkor mintha egy kicsit passzívabbá váltak volna – nem így ezen a képen! :)

Az állatok között nagyon jól éreztük magunkat, jó volt ennyit csodálni őket a természetes környezetükben. Mielőtt továbbindultunk volna, még kicsit bementünk a biciklikkel is a partra, amikor azt csak ritkábban foglalták el az állatok. Így készült néhány fekvőbringás-oroszlánfókás kép is, ami már csak azért is vicces volt, mert elkészítésük közben érdekes jelenetek zajlottak le köztünk és az állatok között.

A bicikli látványára egyből máshogy reagáltak, mint a közelben álldogáló emberekre

Már akik ébren voltak… Ezeken a lustálkodó példányokon egy figyelmetlen partra tartó terepjárós akár simán át is hajthat.

A fekvőbringa látványára már egyből felkapták a fejüket az állatok, ehhez nem voltak hozzászokva, ezért nem is töltöttünk a parton a bringákkal többet néhány percnél. Amikor először bebicikliztem a partra, egyikük utánam eredt, és mivel Zita ekkor épp (persze hogy épp ekkor!) elemet cserélt a kamerában, a saját biciklijét nem tudta eltolni a part bejáratától. Az állat odament a bringához, megszagolgatta annak elején a pedálokat, majd hangosan felordítva hatalmasat harapott az első kerék gumiabroncsába, amit vélhetőleg az ő egyeduralmát veszélyeztető hímpéldánynak talált. Nem, ne izguljatok, nem ez történt, de ez is lejátszódott a fejünkben, ezért amikor az oroszlánfóka a pedált szaglászta, én óvatosan a bicikli hátuljához osontam, és elhúztam tőle azt. Erre ő is hátrahőkölt és vissza is ment a társaihoz.

Később megtudtuk Simontól, hogy általában nincs ennyi állat a parton és nem is ilyen aktívak, így nagy szerencsénk volt. Azt vettük észre, hogy amikor rövid időre kisütött a nap, szívesebben heverésztek, mint hogy kergették egymást, szóval valószínű az enyhén borús időnek köszönhetjük a nagy létszámukat és aktivitásukat. Nagyon tetszett nekünk, ahogy szaladgálás vagy harapdálás után mindig felkapták a fejüket és a furcsa szemükkel hátra-hátra vagy épp körbepillantottak, hogy mi is történik. Néha úgy éreztem, mintha minket lesnének a távolban, hogy ugye tartjuk még a távolságot egymás között. Emberre nem támadtak, amíg ott voltunk, egyedül a fekvőbiciklihez jöttek oda, azt is valószínűleg inkább kíváncsiságból, de ki tudja… Nekünk ennyi elég volt, hogy még óvatosabbak maradjunk velük.

Fáradtan tekertünk át a Kannibál-öbölhöz, de ilyen élmények után úgy éreztük, megérte. Igaz, vissza is kellett másznunk a hágóba, ami már nem volt ilyen finom, főleg Zita szenvedett, mert erre a napra eredetileg valami pihenőnap félét terveztünk és hát ez a sok biciklizés és murvás út, meg hegymenet nem volt éppen pihenőnapnak való.

Kifelé menet a partról. A fák dőlése hátszélre utal, de ez csak az uralkodó szélirányt mutatja. Szél nem volt ezen a napon, de az eső hamarosan rákezdett… :(

Az aszfalthoz visszaérve el is gondolkodott, hogy ő itt most visszafordul és hazamegy, de végül velem tartott, így együtt látogattuk meg a Nugget Point-i pingvineket is. Először még aszfalton, dombok között egy völgy aljában tekertünk ki a tengerhez, ahol megint véget ért az aszfalt és néhány újabb kaptató következett.

Úton Nugget Point felé

Már a parton, a távolban a szirtek

Hol meltartók, hol autófelnik díszitik a kerítést… :)

Itt már nagyon kivoltunk mind a ketten, és amikor felértünk a parkolóba, Zita meg is kérdezett néhány mikrobuszost és lakóautóst, hogy nem tud-e elvinni minket visszafelé. Sajnos mindenki tele volt, ezért csak egy utolsó utáni erőt vettünk magunkon, leláncoltuk a budi mellé a bringákat, és lesétáltunk a pingvinleső helyhez. Megint már messziről ki lehetett szúrni az állatokat, akiket egy erre a célre kiépített fedett leshelyről lehetett a legjobban szemügyre venni, az állatok érdekében sajnos még innen is elég távolról, úgy 100-150 méterről.

Nekünk most csak ennyi jutott a Nugget Pointból, ennél közelebb nem mentünk, mert borús volt az idő és fáradtak voltunk

A világ legritkább pingvinfajának egyik példánya

A leshely, ahonnan a pingvineket csodálhattuk

A pingvinek otthona, az öböl Nugget Point mellett

Ehhez már nem volt elég a fényképezőgépünk zoomja, igazán jól csak a Simontól kapott távcsővel tudtuk meglesni a világ legritkább pingvinjeit, amelyekről azért még fotókat és videókat is készítettünk, igaz ez már közel sem volt olyan izgalmas téma, mint az oroszlánfókák, hiszen hozzájuk képest a pingvinek igen passzívan viselkedtek, alig mozdultak és leginkább csak vakarászták magukat. :)

De az is lehet, hogy a mi morálunk volt már túl mélyen ahhoz, hogy igazán őszintén csodáljuk a természet e teremtményeit. A kilátóhelyhez már fel se mentünk, mert időközben nagyon beborult az idő, szürke volt minden és az eső is elkezdett szemerkélni. Próbálkoztunk még a stoppolással, de sehová nem fértünk volna be a biciklikkel, vagy ha igen, akkor csak a szomszédos Kaka Point-ig mentek, arra a 7-8km-re az elágazásig meg nem tartottuk érdemesnek be és kipakolni a bringákat. Zita nem tudom honnan, de nagy erőt vett magán, látszott, hogy maga alatt van és a pokolba se kívánja ezen a napon tovább a bringázást, de mégis, végül úgy nekiindult, hogy többször meg kellett várnia, mert lemaradtam tőle. Hazafelé szürke, egyre sötétedő időben tekertünk és mire hazaértünk, már vagy egy órája áztunk a szakadó esőben. Ha ezt tudtuk volna előre, hogy ilyen fárasztó lesz ez a dimbes-dombos, részben murvás 56km, akkor nem a bringákkal, hanem a hüvelykujjunkat az égnek állítva indulunk neki ennek a napnak. Hazafelé azon is elgondolkodtam, hogy nem kéne-e a bringákat két összehajtható, kompakt biciklire cserélni az amerikai kontinensekre, hiszen San Franciscotól Buenos Airesig a táv jóval több, mint a hátralévő, most már alig 15 ezer kilométer, ráadásul időt is csak bő egy évet szánunk erre a szakaszra, így biztos, hogy az unalmasabb, vagy kevesebb kihívást és izgalmat ígérő szakaszokat teleportálni fogjuk. Azt pedig könnyebb egy kisebb biciklivel.

Amikor ezt Zitának megpendítettem az egyik alkalommal, amikor bevárt, elmondta, hogy ő nem másik biciklire, hanem pihenőre vágyik, olyan napokra, vagy inkább hetekre, amikor nem csinálunk semmi megerőltetőt, hanem csak olyan dolgokat, amiben örömünket leljük és közben fizikailag és lelkileg is pihenünk. Ez régóta be van ígérve, és igaz, Karácsony és Új Év környékén volt két hetünk, de úgy tűnik, az kevés volt. Ezért azt találtam ki, hogy május 20 előtt, abban az egy hónapban, amire eddig még nincs semmi tervezve, de még itt leszünk Új-Zélandon, Zita lesz a Főnök, és én csak aládolgozok, helyeselek, illetve segítem őt az ötletei megvalósításában. Legyen az House Sitting, WOOFFing, vagy lakóautó relocation, ezt majd megálmodjuk és kitaláljuk addig.

Ja, és azt meséltem már, hogy Dunedinben, egyik este megvettük a repjegyeket Hawaii-ról San Francisco-ba? Június elején fogunk megérkezni az Amerikai kontinensre, de ezt asszem már írtam, úgyhogy nem ismétlem magam.

Fáradtan, kimerülten és vizesen érkeztünk vissza Simonékhoz. Lemostuk a bringákról a mocskot, majd mentük zuhanyozni. Ezen az estén is kaptunk vacsorát, ami most ezután a fárasztó nap után különösen jól esett. Cserébe kis képes élménybeszámolót tartottam nekik az oroszlánfókás képekből és még három másik, általuk kiválasztott országból, ahol eddig jártunk.

Pihenő a dombtetőn

Másnap, vagyis tegnap megint délután 1-kor indultunk el, de ez nem volt baj, ezt így is gondoltuk, mert csak 40km-t terveztünk Papatowai-ig, a Lost Gipsy Gallery-ig. Itt a Gipsy, vagyis a cigány szó mindössze csavargót jelent, tehát a kiállítás nevét legtalálóbban talán „Az elveszett csavargó” kiállításnak fordítanám. Ide egyébként nem jutottunk el a tegnapi napon, mert Simonék farmjától egy dombnyira délre, Owaka városában a turistainformációnál megtudtuk, hogy ők már 5-kor bezárnak, és másnap, azaz ma, szerdán nyitva sincsenek. Ugyanitt felfedeztünk Papatowai-n túl egy Cathedral Cave nevű helyet, ahol le lehet sétálni a sziklás tengerpart aljára és be lehet sétálni apály idején egy parti barlangba, amelynek a kijárata belülről olyan formát ad, mint egy katedrális. Mivel a kiállítás is zárva és a low-tide mostanában délelőtt 9-10 óra körül aljasodik ki, ezért a mai napra pihenőnapot fújtunk, és majd holnap nézzük meg, először a katedrális barlangot, aztán a gipsy gallerit. Utóbbinak az atyja, Blair egyébként fent van Couchsurfingen, de mostanában sok vendégük volt ezért kis pihenőre vágynak ők is, nem tudnak fogadni minket, úgyhogy majd a közeli, 6 dolláros DOC kempingben fogunk megszállni, amíg ott vagyunk.

Simonék farmjának bekötőútja

Furcsa alakú kövek az út mentén

Domboknak egyik nap sem voltunk híján a Catlins-en

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Owaka után egy tó mellett hajtottunk el

Most egyébként Owaka és Papatowai között vagyunk, idefelé jövet tegnap délután egy mezőn teheneket tereltek, ez nagyon érdekes volt ezért videóra is vettük.

A videó végén látható hölgy férjének az apukája, a biciklivel tehéncsordát terelő gyermekek nagypapája, Alen, a következő domb tetején leszólított minket, amikor ott piknikeztünk az útszéli füvön, hogy nincs-e kedvünk a kertjükben sátrazni. Ide egyébként úgy fordultunk vissza, mert először túlgurultunk a dombtetőn, de aztán láttuk, hogy ahogy átbukunk a hágón, eltűnik a térerő. Ez azért volt probléma számunkra, mert ekkor 17:47-et mutatott az óra és mi helyi idő szerint este hatkor vártunk egy hívást Kiss Katától, az ausztrál rádió magyar adásának stúdiójából. Ezért hát visszamásztunk a hágóba, és amíg a hívásra vártunk, teázni és falatozni kezdtünk. Ekkor jött Alen, aki azt is megengedte, hogy két éjszakát maradjunk a kertjükben. Ezt kicsit izé volt megkérdezni, mert hát épp csak ismertük egymást, de őszintén elmondtuk a helyzetünket, hogy fáradtak vagyunk és egy napot biciklizés nélkül szeretnénk tölteni és ezt ő megértette. Amikor Simonéknál előző este megnéztük a szupertáblázatot, akkor esett csak le számunkra igazán, miért vagyunk ilyen fáradtak. Mióta elindultunk Cromwellből, minden áldott nap bicikliztünk, még a dombos Dunedinben is, igaz volt hogy csak 5km-t a kukákig, de a másik két nap 15-15km-t fel azokon az oltári dombokon. Szóval már 12 napja folyamatosan mozgásban vagyunk, míg ezelőtt 1-2 hétig csak hébe-hóba bringáztunk. Szóval ez így hirtelen kicsit sok volt, ideje volt már megállni egy passzív napra. Most itt vagyunk, nagyszerű éjszakánk volt az új matracokon, hideg sem volt az éjszaka, és le tudtunk fürödni, sőt még egy desszertre is behívtak minket, így szocializálódni is sikerült. Alen felesége egy igazi dáma, nagyon jó társalgó, értsd jó értelemben. És van itt egy angol WOOFFingoló lány, aki egyszer Edinboroughban elment Alastair Humprey egyik motivációs beszédére. :) Ő az a kerékpártúrázó berkekben eléggé híres angol földkerülő bringás, aki azóta is csupa-csupa őrültséget művel és Motivational Speaker is lett egyben az útja után. Jamie-t és Henry-t, illetve mi tagadás, minket is részben ő is motivált, és most egyszer csak itt vagyunk egy dombtetőn, a világ másik végén, és találkoztunk valakivel, aki volt egy – állítólag remek – előadásán ennek az embernek. Még mindig nagyon kicsi ez a világ és nagyon kerek, én pedig nagyon örülök, hogy e beszámolóval, itt Alenék garázsának sarkában megint utolértem a jelent. :) Ez mindig nagyon jó érzés. Megyek, nyújtózom egyet, aztán megírok egy cikket is, sőt talán lesétálunk az innen 1km-re lévő parkolóba, ahol tegnap eredetileg a pikniket terveztük megülni, és telefonhívást fogadni. Onnan egy ösvény megy be az erdőbe, ami egy vízeséshez vezet. Ide sem jutottunk el már tegnap, de talán ma. Pihentebben szebb élmény lesz. :)

Történt 2014. március 15-19. Lejegyezve 16-án és 19-én. Gurultunk: 36+85+56+29 kilométereket. Már csak 42,6km kell, hogy 25 ezer kilométert ünnepeljünk! :)

Új álom: új ágyakon

Első nap Dunedinben ki se mozdultunk nagyon a házból, csak Zita mosta le a bringákat. Tegnap viszont nagyon szép napunk volt. Lementünk a közeli Bivauc Outdoor boltba, ahol éppen leárazva árulják a híres-neves, szuper kényelmes és meleg és kicsi és könnyű, 2 év garanciás Exped matracokat. Ezeket mentünk le bevizsgálni, mert már sok embertől sok jót hallottunk róluk, és a mi Decathlonos 2-3cm-es matracaink hát hogy is mondjam… Kicsit elhasználódtak már, elég rájuk feküdni és 1 perc múlva már érezzük a talaj hidegét a testünkkel, olyan hamar leeresztenek. Mérlegelve a tényt, hogy az egészségünk a legeslegfontosabb a világon, és hogy a földi időnk talán egyharmadát alvással töltjük, eldöntöttük, hogy beruházunk. Sajnos a legnépszerűbb típusú matracból már egész Új-Zélandon nincs raktáron, de az eggyel vastagabból, a 9cm-es Exped Synmat UltraLight Mediumból (183×52×9cm) még épp kerítettek két darabot, az egyik a mai napon fog megérkezni Christchurchből. Ezeknek darabja leárazva 143 dollár, vagyis 27170 Forint. Igen, ez brutál drága! :) De ha azt nézzük, hogy ezek lesznek az ágyaink a hátralévő időre, és hogy két év garancia van rájuk… és ha le tudnám írni, milyen kényelmesek a régi matracaink után… :) Ki tudtunk próbálni egy mintadarabot. Szóval nagyon jók és nagyon örülünk nekik és már nagyon várjuk, hogy végre hívjanak a Bivauc-tól, hogy mehessünk értük. Még egy „pumpbag”-et is veszünk hozzájuk, az utolsó bolti darabot, ami ki volt állítva, így az eredeti 40 dolláros ára helyett majd olcsóbban kapjuk meg, de garancia nélkül.

Így fest az új hálószobánk az új ágyakkal és azok pumpájával (ez a fotó pár nappal később készült)

Ez tulajdonképpen egy szelepekkel ellátott, felül összetekerős, nagyon könnyű „Drybag”, vagyis vízálló zsák, amibe levegőt gyűjtve, a tetején összepréselve azt a matracokba juttathatjuk, nagyon könnyen és nagyon gyorsan. Amikor pedig nem erre használjuk, akkor lehet benne ruhát tárolni. A matracok pedig könnyebbek, mint a régiek, 600g körül van darabjuk. :) Összecsavarva méretre kb. ugyanakkorák vagy kicsit kisebbek, mint a régi matracok.

A legmeredekebb utca és a legfotogénebb épület

A matrac kiválasztása után még elmentünk, megnéztük a „világ legmeredekebb utcáját”, és „Új-Zéland legtöbbet fényképezett épületét” vagyis a helyi vasútállomást, ahová megérkeztünk volna, ha folytatjuk a sínek mentén, vagyis Middlemarchtól a vonattal utazunk.

Ezen az utcán tudtunk legurulni a városközpontba Todtól

Persze ez a két órás út nem ért meg nekünk közel kétszáz dollárt (helyette inkább matracokat vettünk alig több pénzért min. két évre!), ezért jöttünk biciklivel Dunedinbe. :) Ez a sok leg- leg- leg- egyébként nagyon érdekes, hisz honnan a viharból veszik, hogy itt van a legmeredekebb utca az egész világon, valaki bejárta a világ összes utcáját, vagy műholdas képeken bevizsgálták az összes utcáját a Földnek? Nem hiszem, hogy ilyet csináltak, mint ahogy azt sem hiszem, hogy pont ez az utca lenne a legmeredekebb e Föld kerekén, de ez most mindegy is, a lényeg az, hogy jártunk egy bazi meredek utcánál, amit ők a legmeredekebbnek hisznek, és igazából ez jó buli volt, jól éreztük ott magunkat, csináltunk néhány fotót, és jól elvoltunk.

Elsőre nem tűnt különösebben meredeknek, ha nincs kint a tábla, elmegyünk mellette

Elengedett kézzel lejönni a világ legmeredekebb utcáján “cool”, igaz? :)

Ahonnan a betonborítás kezdődik, ott igazán meredek

A vasútállomás pedig tényleg gyönyörű, még európai építészeti szemmel nézve is, belül tiszta pompázatos és nagyon stílusos. Ezt a vasútvonalat egyébként az aranyláz idején építették, egy rövid időre Dunedin ugyanis még fővárosa is volt az országnak, ez volt az aranyláz vidékének egyik legfőbb kikötője.

Hazafelé egyszerű házakat is fényképeztünk

Ekkor még nem tudtuk, milyen széles a bringasáv! :)

A vasútállomás az Octagon-tól fényképezve…

…majd a sarokról

Majd a parkolóból…

…a váróból…

…és még egy búcsúfotó! A francba, ezt még mi is sokat fényképeztük, valóban kiérdemli a címet! :)

Egy templomnál is jártunk, de a tornya túl magas volt… :)

Phil azóta megírta a webcímét nekünk: http://philkeelan.info/

Hazafelé jövet a nagy emelkedőn pedig találkoztunk egy fickóval, akinek „One Way Jesus” volt a mezére hímezve és egy csomagok nélküli túrakerékpárt hajtott fölfelé a dombon. Zita beszélgetett vele mögöttem, a fickó elmesélte, hogy 2001. óta járja a déli szigetet, és evangelizál, vagyis Isten igéjét hirdeti. Ez Zitának nagyon tetszett, és mi tagadás, nekem is, és most nem kell megkövezni minket azért, mert tetszik nekünk amit egy bringás hittérítő művel. Vonatkoztassunk el egy kicsit attól, hogy ő most melyik vallás milyen gondolatait próbálja terjeszteni, és csak gondoljunk arra, hogy ő beáldozta több mint tíz évét arra, hogy valami szerinte nagyszerűt csináljon, amiben önmaga, amit ő választott, és amivel az embereken szeretne segíteni, boldogabbá, jobbá tenni ezt a mi kis földi világunkat. Ha erről az oldalról nézzük a dolgot, mindjárt nem egy „bolond hittérítővel” van dolgunk és én nem is akarok nagy különbséget tenni közte és pl. Pushkar Shah vagy az iráni békabringás között, mindenkinek megvan a saját célja, a saját küldetése, a saját útja, de a céljaik valahol mind egyeznek, ahogy a békebringás mondta: „egy szebb holnap”. És közös bennük, hogy mind bringával próbálják. :)

Újra kukabúvárkodunk, Zita a Singer varrógéppel bűvészkedik és repülünk Friscoba!

Ja, és még valamit kihagytam! :) Első este nagy parti volt itt, először sütögetés (majd meg kell kérdeznem Todtól, mit sütöttek a lányok és mi volt a neve mert nagyon finom volt és meg kell jegyeznünk!), és aztán még zene és tánc is volt, jó hangulat, egészen egy amerikai vígjáték házibulijában éreztem magam mert mindenki pont úgy beszélt angolul, igaz nem volt akkora piálás, se piros műanyagpoharak, viszont a zene az a varázslatos 70-es évekbe repített minket, így nagyon jó volt a hangulat. És mikor a java elszállingózott, Tod-al elindultunk dumspter divingolni, vagyis kukázni a város két olyan, pont egymás mellett lévő szupermarketje mögé, ahol nem zárják el a kukákat kapu és kerítés mögé, se nem lakatolják le, csak ott vannak szabadon, lezáratlanul a parkolóban. (aki most leakadt ezen a mondaton és nem hisz a szemének, olvassa el ezt a régebbi Origo-s beszámolónkat Ausztráliából, nem először csinálunk ilyet) 2-3km-t kanyarogtunk a dombos kis utcák között, hogy rengeteg gluténmentes kenyeret, 2,5kg wrap-ot (vékony lepény, otthon gyros-ok egy fajtáját pakolják ilyenbe), almákat, zöldségeket, rengeteg különféle prémium tésztát, lasagne és nem is tudom milyen olasz típusokat, némi sonkát és megint rengeteg tejet és tejszínt találtunk.

Zita és Tod épp a gyümölcs-zöldség kosárból válogat. Másnap készült is az almáslepény…

Utóbbiakból csak az „igazit” hoztuk el, az alacsony zsírtartalmú vizezett, zöld dobozos tejeket nem tartottuk érdemesnek elhozni, különben sem maradt hely a táskáinkban, még úgy sem, hogy két papírdobozt végül felpókoztunk a csomagtartókra.

És ez a zsákmány Tod szerint még nem is volt olyan nagy, ő volt hogy egy autót telepakolt és aztán járta a haverokat és osztogatta, mert itthon még a fagyasztóba se fért be minden. Most is otthagytunk egy zsák krumplit, mert az van a kertben is bőven. Tod egyébként nem kizárólag a kertjéből és a kukákból étkezik, de az élelme túlnyomó hányada ebből a két forrásból van. Tegnap pl. spenótos sonkás tésztát ettünk vacsira, minden hozzávalója a kukából és a kertből volt. :)

Tod megmutatja a 20 dollárért vett Singer varrógépe működését. Tod egyébként a világ mázlistája a vásárlásokat illetően, mert a Son agydinamóval és Rohloff agyváltóval szerelt világgámenős túrakerékpárját is mindössze 400 dollárért (76e Ft)vette egy idős német házaspártól, akik épp itt Dunedinben fejezték be a nagy bicajozásukat… :) (Lám mik lepottyanhatnak az embernek, ha Warmshowers-ezik! :D)

Műszak van! :)

Most miközben ezeket a sorokat írom, Zita kapucnis, összenyitható hálózsákbelsőket varr azokból az egydolláros ágyneműkből amelyeket tegnap hazafelé az Opshopban vettünk.

Rögtön ki is próbáltam Zita művét. Remélhetőleg ezzel már nem fogunk fázni, amíg át nem repülünk a nyárba! :)

Zita biciklijén még régebben valahol Ázsiában egy szállítás alatt megsérült a festés és felpattogzott a rozsdától. Most ezt végre orvosoltuk, később festés is került a vázra, nem olyan szép, mint újkorában, de a rozsdát megállítottuk! :)

Magyar zene szól a kis trubadúrládából, és tegnap hosszas vívodás, körüljárás és tájékozódás után megvettük a Hawaii – Kalifornia repülőjegyekeinket június 9-ére. Kona városából indulva, a nagy szigetről Los Angelesi átszállással a San Franciscoval tőszomszédságban lévő Oaklandbe repülni illetékekkel és adókkal együtt 267 dollár. Ha ugyanezt közvetlen szeretnénk bármely közeli nagyvárosba érkezve megtenni, nem ússzuk meg 1000 dollár alatt. De könyörgöm, ez a repülő is leszáll Los Angelesben, de mégis, ha csak odáig szeretnék repülni, az négyszer drágább!?!?!? Logikus nem? De…! :) Felhívtam őket a Deltánál, megkérdeztem, hogy is van ez, azt mondták, ilyen a piac, ahhoz igazodnak az árak. Persze nem tudjuk majd megszakítani az utazásunkat Los Angelesben, mert a bringákat és minden feladott poggyászunkat a falak mögött fogják átrakodni egyik gépről a másikra, de ezt nem is akarjuk. San Francisco felfedezése után bevetjük majd magunkat a Sziklás Hegységbe, ahol addigra, hacsak nem lesz valami brutál havas a tél, kinyitnak majd a hágóutak, és egy a Yosemite Nemzeti Parkban tett kanyar után átkelhetünk a hegyvonulat túloldalára, hogy néhány sivatagi kaland és egy Las Vegasban eljátszott(?!) 1 dolláros után a Grand Kanyont is megcsodáljuk, hogy aztán Mexikó felé vegyünk az irányt! Már csak azt nem tudjuk, mindebbe hogy fog beleférni egy San Diego-i rokonlátogatás, de sok idő van még addig, kitaláljuk majd ezt is.

És most, lassan már két heti folyamatos útleírás után végre utolértem megint a valóságot. Igaz, hogy e két hét előtt 8 hónap kimaradt, de nem baj, talán egyszer az is meglesz. Azért, mert van egy nagy hézag a naplóban, még érdemes azt folytatni. :)

Ma este is megyünk dumpster dive-olni, mert eltelt már két nap és lehetnek újabb kincsek a kukákban. A matracokat pedig ma este ki fogjuk próbálni az új hálózsák bélésekkel. :) Juhú! :) Holnap pedig irány tovább, a Hector delfinek már nagyon várnak ránk a Curio-öbölben! :)

A Csorba küllő és az ezüstkerék

Na itt vagyunk, mindenhol voltunk, csak dumpster dive-olni nem! :) Először is, mivel a fenti sorok írása közben felhívtak minket a bivauctól, a fél6-os zárás előtt lezúztuk a dombról a bolthoz, és megvettük a méregdrága matracokat. Én még egy sálkendőt is kaptam a közelgő névnapomra. Aztán, mivel megéheztünk, elgurultunk az „északi” Domino Pizzához, ahol rendeltünk két 5 dolláros pizzát. Igen, pizza is van Új-Zélandon 5 dollárért, vagyis 950 forintért. Még a legdrágább országokban is meg lehet találni az olcsó opciókat. Már lassan 3 éve eljöttünk otthonról, így nem tudom, de Ti biztos megírjátok, hogy mennyiért vesztegetnek otthon egy szalámis pizzát elvitelre, meg lehet még kapni ennyiért odahaza? :)

Épphogy rendeltünk, eszembe jutott, hogy ahová megyünk, ott is örülnének a pizzának, így felhívtam Tod-ot, hogy kérdezzen körbe, hogy kérnek-e 5 dolláros pizzát. Pár perc múlva jött az sms, hogy igen, kettőt, így rendeltünk még kettőt. A négy pizzára összesen nem kellett 15 percet várnunk. Felpókoztuk őket hátra a csomagtartómra és már tekertünk is vissza az Octagon, vagyis a helyi 8 szögletű tér mellé Todékhoz a 2,4 méter széles kerékpársávon.

Ti rendelnétek pizzát, hogy így hozná ki a futár? :)

Tod szabadidejében egy Crooked Spoke („Csorba küllő”) nevű helyen segít a bringaszerelésben a barátaival. Ez a hely olyasmi, mint otthon a Bringakonyha vagy Műhelyklub, még a helyet is adományként, ingyen kapják, mivel nem a profitra hajtanak. Bicikliket szerelnek és raknak össze adományért, ami tetszőleges mértékű lehet, ahogy a segítség is. Utóbbi lehet használt bringa, alkatrész, szerszám, vagy munkaerő, vagyis kétkezi segítség. Mi leginkább csak utóbbival tudtunk szolgálni, egy anyuka hozta be épp a kisfia biciklijét, aminek az első fékében bowdent kellett cserélni, ennek már csak az összeszerelés részére értünk oda segíteni.

Elsőféket szerelünk a srác bringáján

Aztán, mikor ezzel végeztünk, Zitának eszébe jutott, hogy dehogynem tudunk adni materiális dolgot is adományként. Amikor láncot cseréltünk Napierben a bringákon, akkor ugye 3-3 láncot rendeltünk a Torpedo7-től, és mindegyikhez járt patentszem. Na már most, nekünk ebből ugye nem kell hat, mert ugye csak két, a szokásosnál 2,5x hosszabb láncunk van. A maradék patentszemek a szerszámostáskámban (egy cipzáras szemüvegtok) voltak, így Todéknál tudtuk őket hagyni, és ennek ők örültek is, mert elmondásuk szerint 6 dollár ennek darabja, és mindig jól jön, ha van.

Ha ezt tudjuk, hogy ennyi és ilyen sok jó fej ember lesz itt a műhelynél, hozunk még egy pizzát a rendelteken felül is, csak úgy szétosztogatni… Ahogy ültünk a parkoló betonján a bejárat előtt Zitával, és faltuk a még meleg szeleteket, egy kicsit kopott ruhás, szakállas fickó jelent meg, hogy megolajozza a biciklije láncát. Csak pár perc után esett le, hogy valójában egy hajléktalan ügyetlenkedik a biciklijével a szemünk előtt. Zita segített neki a pedált tekerni, amíg az olajat csöpögtette rá, aztán mikor még ezután is ott téblábolt a biciklije körül, és nekem kezdett leesni, hogy bizony még itt Új-Zélandon is vannak szegény emberek, megkínáltam egy szelet pizzával. Furcsán beszélt, nem nagyon értettem, mit beszél, de elfogadta.

Miután megvacsoráztunk, a saját bringáinknak is nekiálltunk. Mert igen, eredetileg csak öncélúan jöttünk ide, de a hely egyből elvarázsolt minket. Miután ebből kicsit felébredtünk, kivettük a hátsókerekem és kihúztam belőle a nyolcast a házilag készített, fa centrírozóállványon. :) Mikor ezzel végeztem, akkor vettem észre, hogy nem feszül rá egyenletesen a felnire a gumiabroncsom. Ezzel mindig megszenvedek, ez az egyetlen hátránya az amúgy legendás és sokak által nem véletlenül kedvelt és használt Schwalbe Marathon Plus gumiknak. Itt persze nagyszerű műhelypumpák álltak rendelkezésemre, nem kellett egy benzinkúti kompresszorral vagy a 30 centis kompakt kerékpárpumpámmal bajlódni. Szemben a parkoló túloldalán egy épület oldalához épített bódéban kis mosdó is volt, itt szappanos vízzel síkossá tettem az abroncsot, majd nekiálltam 5 bárra felpumpálni. A végére gyönyörűen kiugrott az abroncs, amit 3-4 bárnál még nem is reméltem volna. Eközben Zita a láncát sikálta, majd olajozta, és még mielőtt tovább kellett volna mennünk, az is eszünkbe jutott, hogy Queenstownban, amikor egy nagy faágat bekapott a kereke a parkban, eltörött a csomagtartójának az egyik csatlakozása és a csavart nem találtuk meg. Most egy bontott sárhányón pont találtunk még egy ilyen csavart, így a gyorskötözős megoldást levághattuk és az azóta már teljesen eltörött, de megragasztott sárvédőt most már mindenütt rendes csavarok tartják. A jó az, hogy nekem meg az első sárhányóm van eltörve, már Ausztrália óta, így elég lesz, ha csak egy szettet rendelünk. :)

A műhelynél volt egy srác, aki Toddal épp egy fixit szerelt, mikor megérkeztünk. Mikor végeztek vele, diadalittasan mentek egy-egy kört a gyönyörű géppel a parkolóban. Ekkor én ártatlanul megjegyeztem, hogy ez tényleg szép, és hogy a mi városunk, Budapest is tele van ilyen örökhajtányokkal. Erre a srác teljesen megőrült, hogy „Óóó, Budapest!”, tudniillik kiderült, hogy 6 hónapot utazgatott Európában, összeszedett egy német barátnőt, akivel egy mikrobuszban éltek, a Városligetben „csöveztek” így, volt,mikor ott frizbiző helyi fiatalok leszólították őket és meghívták őket fürödni meg vacsorázni magukhoz. „Szandor”, vagyis Sándor emberünk nagy barátja lett, és amikor a srác látta, hogy Sanyinknak három bicikli lóg a falán, elképedt, mert amúgy Sanyi egy szerény, nem túl gazdag gyereknek tűnt – az ő szemében pedig az ilyen szép kerékpárok drágaságnak számítottak. Persze Sanyi inkább talpraesettségből volt eleresztve, és miután elárulta, hogy 15 ezer forintba se fájtak neki ezek a meseszép régi versenyparipák, amelyeket használtan vett és maga újított fel, már a barátunk is akart egyet magának. Meg is kapta, együtt megépítették, és azóta teljesen beleszerelmesedett a kerékpárokba, legfőképpen a fixikbe. És most itt a Föld másik végén, az otthonától pár méterre, épp mikor befejezi a saját, hazai fixije építését, találkozik két másik magyarral, ráadásul budapestiekkel. :) Szóval ez a fixi, amit a magasba tart, „Kiwi made” és „Budapest inspired”. Az emelést én mutattam neki meg, hogyan is kell, mert ugye, mikor ő nálunk járt, már véget értek a nagy, egyszeri Critical Mass mozgalmak. Kicsi a világ, és nagyon kerek, mint egy bicikli kereke, nem igaz? :)

A Crooked Spoke közösségi kerékpárszervíz előtt – A srác odáig meg vissza volt Budapesttől

Képzelhetitek, hogy nem kicsit megvidámodtunk a találkozástól, csupa jót mesélt a tavalyi élményei után a polgártársainkról és városunkról, ahol magunk sem jártunk már lassan három éve. Jó volt ezt hallani és tudni, hogy a szeretett fővárosunk, amelyet valljuk be, nekünk sem sikerült minden nap maradéktalanul kedvelni, másokban ilyen és ekkora nyomot hagyott. :)

Teljesen feltöltődve, Zita sima hajtással, én kőkemény, szép kerek hátsókerékkel gurultunk tovább többedmagunkkal a műhelytől. Pár sarokra, egy parkban összefutottunk néhány másik kerékpárossal. Volt itt egy fickó, saját építésű velocipéddel, hatalmas, 72 küllős kerekű ókori biciklivel.

Ekkor még nem sejtettük, kivel van dolgunk a velocipéd mögött… :)

Ezen nagyon mulattunk, és persze készültek a fotók, bombáztuk őt a hülye kérdéseinkkel.

Hogyan váltasz egy ilyen biciklin? – Tettük fel a kérdést, de már csaptunk is a homlokunkra, hiszen a pedál közvetlen a kerék tengelyét hajtja… De ekkor emberünk a pedálon elhelyezett két extra lyukra mutatott! :) Lám, nem is vagyunk olyan hülyék, hisz lehet ezen váltani csak át kell szerelni a pedálokat kicsit beljebbre a hajtókaron! Zseniális! :)

…és végül elindultunk, tovább a közös, bringás filmvetítésre, ő a velocipéden a forgalomban, mi a fekvőkön, a többiek meg a „hagyományos” bringáikon. Nem gyenge menet lehettünk, mert induláskor egy turistákkal teli busz mellett haladtunk el és nagy tapsot meg sikoltozást kaptunk tőlük. :)

Hatalmas volt így végighajtani Dunedin utcáján

Legfőképpen az emberünk a szuperbringáját tapsolták meg, róla megérkezvén a célállomásunkra, kiderült, hogy a Spokes Dunedin, vagyis a helyi MKK, a városi kerékpáros szervezet elnöke. A film előtt tartott egy kis beszédet, ami nekem azért is nagyon tetszett, mert nem panaszkodással kezdte, hogy ezt kéne, meg azt kéne, hanem azzal, hogy elmondta, hogy Dunedin már most is egy nagyszerű hely a kerékpározásra, és hogy a régi keskeny kerékpárutakat nemrég kiszélesítették 2,4 méterre, és hogy ez milyen jó, de hozzátette, hogy van még hová fejlődni. Ekkor Zitával összesúgtunk, hogy persze, jó lenne jövőre 5 méter széles kerékpársztráda! :)

Az est mégsem ettől volt jó, hanem mert ezután a csónakház oldalában, egy rétre kiülve 30-40 bringás együtt nézett meg egy filmet. Ez a Quicksilver volt, egy 86-os remekmű, egy remek kis korrajz az akkori New York kerékpárfutárjairól, az ő életükről és munkájukról, illetve egy brókerről, aki egy balul elsült napon hatalmasat bukik és elveszti a vagyonát illetve a munkáját, és ezek után gondol egyet, majd beáll bringás futárnak, ahol mindjárt jobban érzi magát. Mi még csak nem is hallottunk erről a filmről, amit csodálok, mert elég jól adta az életérzést, volt benne egy-két jó üzenet is, igaz, a krimi részét kicsit eltúlozták szerintem, sok volt nekem a kicsit irreális, erőltetett bringás-autós üldözés, de ezt bőven megbocsájtottuk más, olyan jelenetekért, amelyeken az egész társaság hangosan felkacagott. Szóval a Quicksilver egy jó kis film, érdemes minden bringásnak egyszer megnézni. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy a 80-as években mennyivel másabb, egyszerűbb, vagy lassabb, vagy nem is tudom milyen angolt beszéltek, nem tudom, mert csak örültem neki, hogy minden egyes szavát és mondatát könnyen megértem, holott ez a mai filmekkel nincs mindig így és még mindig be kell kapcsolni olykor a feliratot. :)

A film elejét a rekumból ülve néztem, egy, a fűre kirakott fotelnek dőlve, aminek a szélén Zita ült. Ez egy idő után túl hideg volt, még úgy is, hogy minden ruhánk rajtunk volt, ezért később Zita mellé kuporodtam, hogy felmelegítsük egymást. A film végére így is vacogtunk, de mivel jó volt a műsor, ezt nem bántuk. 10 óra körül tekertünk haza, és persze a dombra fölfelé menet már alaposan kimelegedtünk. Fent a park mellett, a háztól már csak egy sarokra egy csoport longboardossal futottunk össze, Tod ismerte őket, így kicsit dumáltunk, kiderült, hogy őket láttuk első este a dumpster divingból hazafelé jövet a Mornington Road-on lefelé suhanni. Megmutatták a kesztyűjükre szerelt műanyaglapokat, amelyekkel fékezni tudnak, és megengedték, hogy lefényképezzük őket.

Este nagy örömködést csaptunk, felfújtuk a matracokat, és amíg én éjjel háromig szerkesztettem az előző bejegyzést a blogra, addig Zita az egydolláros lepedőkből huzatot varrt rájuk a Singer varrógépen.

Zita még utolsó nap reggel is nyomta a Singer varrógépen! :)

Úgy aludtunk, mintha ágyban feküdnénk, szuper kényelmesek, nagyon puhák, nem is éri rajtuk semmilyen tagunk a földet, és nem tudom, milyen anyagból vannak, de nagyon vékonyak, könnyűek, de ugyanakkor erősek, és a belsejükben is van valami, ami jól szigetel, mert alig hogy ráfekszünk, máris érezzük, hogy tartják a testünk melegét.

Ma reggel csak 10 óra körül sikerült kimásznunk az új ágyunkból, most dél van, mikor zárom e sorokat, még zörög a mosógép, a matracok a huzatukkal együtt összehajtva sem nagyobbak, vagy nehezebbek, mint az elődeik, és mi lassan pakolászunk, készülődünk. Még be kell vásárolnunk 3 napi élelmet, hogy kibírjuk az 5 napot odakint Invertcargill-ig, aztán valamikor, a hagyományokat őrizve délután kettő körül talán el tudunk indulni a bicikliken. :)

Dunedinben nagyon jó napjaink voltak, amelyeket Todnak és a barátainak köszönhetünk. Mind a remek hangulatú, zenével, vidámsággal és fiatalokkal mindig teli házban, mind a városban nagyon jól éreztük magunkat. Dunedin egy egyetemváros, fiatalos vibrálását abszolút magunkra tudtuk venni és remekül éreztük magunkat itt, szinte fáj továbbmenni, bármikor szívesen visszajönnénk ide. :)

Viaduktokon és alagutakban

Mikor végre elindultunk valamivel délután két óra után a második napi Otago Rail Trail szakaszunkra, már javában tűzött a nap. Ami jó hír volt, tekintve hogy a délelőtt még borús, szürke időben reggeliztünk. Először földek között hajtottunk, a megint nyílegyenes, enyhén emelkedő töltésen. Ez sokszor mélyen a szántóföldek dombjaiba vájva haladt, így keresztezhettük a főútat is egy azalatt áthaladó apró alagúton. Ez olyan jól nézett ki a háttérben a dél felé még havas hegyekkel, hogy itt meg is álltunk kicsit fotózni, amíg az egyikünk a fényképezőgéppel ügyeskedett, a másik visszagurult az aluljáróhoz, hogy valami élet is legyen a képben.

Aluljáró a Rail Trail-on – Az alagút mögött, a hegyek tetején azok a fehér foltok hófoltok! :)

Valamivel később átkerültünk a főút jobb oldalára, és olyan dombok előtt találtuk magunkat, hogy fogalmunk sem volt, merre fog folytatódni a mi kis utunk, amit azért szerettünk, mert tudtuk, hogy nem emelkedhet soha meredeken, hiszen a 100 éves gőzmozdonyok különben nem lettek volna képesek felkapaszkodni rajta. A rejtélyre hamarosan fény derült, amikor megérkeztünk az első viadukthoz. Egy nagyobb völgy fölött hajthattunk így át a fadeszkákon, hogy a túloldalt a sziklákba vájt metsződésben folytassuk. Elképesztő helyekre vezetett el minket így a rail trail, a táj egykettőre megváltozott és az unalmas mezők után ismét valami csoda közepén találtuk magunkat. Egy völgy oldalában kanyarogtunk, lent egy keskeny sávban a folyó mellett fák nőttek, de különben mindenütt csak bokrok, méteres „gazok”, és sziklák borították a tájat. Tetszett nekünk, hogy csak mi vagyunk a környéken és se műút, se autók, csak ez a vadnyugati táj. Az élményeket hamarosan egy alagút tetézve.

Ha ezt Lali papa láthatná és olvashatná… Vasúti hídmérnök volt az öreg :)

A vasútvonal a széles, lapos völgyből egyszer csak bevágott ebbe a gyönyörű völgybe

Fák csak odalent, a patak környékén nőttek

Csak pár száz méter hosszú volt, de kanyarodott az alagút, így belépéskor nem láttuk “a fényt az alagút végén” :)

Zita után én is behajtottam a sötétbe. Hirtelen kitágult a pupillám, még mintha azt is éreztem, hogy megdagad a szemem, próbált látni a sötétben, de ez nehezen ment, mert napszemüveg volt rajtam és a biciklilámpa sem kapcsolt be magától a sötétben, ahogy amúgy szokott. :) Meg kellett állnunk, szemüveget cseréltünk és felkapcsoltam a lámpát automatára. Az felvillant, majd ahogy elindultunk, fényárba úsztatta előttünk az utat. Hamarosan már lámpafénynél tekertünk a hegy gyomrában, ahol egy kanyar után meg is láttuk a fényt az alagút végén. Még néhány viadukt, majd még egy alagút, és egy utolsó híd következett, melyek után a dombvidék másik, északkeleti oldalán találtuk magunkat, kilátással, egy másik birkákkal teli völgyre.

Franco Probolone!

Pár kilométerrel később már a völgy lapos aljában találtuk magunkat, a töltésünk ismét nyílegyenesen haladt, kezdetben gyönyörű, íves, birkákkal teli dombokon, a háttérben elszórtan sziklás gerincekkel. Aztán, mikor már ez sem volt, akkor csak a végtelen egyenes maradt, de mielőtt még igazán ráuntunk volna, megérkeztünk végre a várva várt Otureuha-ba.

Átkelve a dombokon egy másik, az előzőhöz hasonló völgyben lyukadtunk ki

Balra tőlünk gyönyörű kilátás tárult elénk

Néha “úton állókkal” is találkoztunk… :)

Ekkor már alig volt két óránk a sötétedésig, de még ha jól emlékszem, 26km várt ránk Ranfurly-ig, az előttünk álló 620 méteres hágóval karöltve. Igaz, hogy már 500 méter felett jártunk, de azért a mászás akkor sem boldogított minket, különösen Zitát nem. A pár házas település vendéglőjében sült krumplit és pitét rendeltünk, ezek 6 és 8 dollár voltak, szóval durván kirúgtunk a hámból. Amíg odakint a kertben vártunk a finomságokra, a Nap sajnos eltűnt egy felhő mögött.

Hiába kergettük aztán az árnyék szélét, nemigen értük már utol ezen a napon. A „hágó”-nak csak a vége volt meredek, de az kétszer, mert hullámzott. Mert ugye visszatértünk az aszfaltra, hogy gyorsabbak legyünk és ne sötétedjen ránk.

Ilyen volt a táj a hágó környékén a naplemente fényeinél

A hágó túloldalán nagyon okosan visszatértünk a Rail Trailre, mert itt ugye már lejtett, és míg a műút a közeli dombokon hullámzott, addig mi gyönyörű, nyílegyenes, egyenletes úton adtuk le a szintet, de csak nagyon lassan. Egyetlen egyszer volt csak egy kis fölfelénk, amikor az út a lapos völgy egyik oldalában átívelt a másikra, ekkor egy kisebb gátszerű töltésen kapaszkodtunk pár métert. Ugyanekkor a Nap már a nyugati dombok mögött járt, de sötét még nem volt, ellenben a felhők olyan színekben játszottak, hogy Zita majd az őrületbe kergetett az állandó fényképezésükkel, de aztán sikerült hamar lenyugodnom, és igazából én is élveztem az egészet. Miközben tudtam, hogy ezt a napot már nem ússzuk meg világosban, mert még több mint 10km volt hátra.

Sajnos a kép nem adja vissza, de a lemenő nap fénye még hosszú percekkel a naplemente után is gyönyörű színekkel festette meg az érdekes alakú felhőket

Ezt mondjuk elég viharos gyorsasággal sikerült megtennünk. A tök üres, nyílegyenes „két sávos” töltésen egymás mellett suhantunk 20-24km/h-val, ami számunkra simán 30-40-nek is tetszett, mert az út bár nagyon lapos és szilárd volt, de enyhén kavicsos, ezért aztán a telóink (amit kicsit kiengedtünk, hogy puhább legyen az amúgy mindig legkeményebb állapotából) rendesen dolgoztak, ahogy a dinamóink is, mert már csak lámpafénynél láttunk magunk elé. Ez igazából egy élmény volt, mindketten élveztük ezt a suhanást, ez más volt, mint az aszfalt szélén araszolni, ahol ugyanez a sebesség nem tetszett volna ilyen gyorsnak és kalandosnak.

Csak egyetlen egyszer fékeztünk le, pont azután, hogy elküldtem a vendéglátóinknak egy sms-t: „5km”. Ekkor ugyanis egy kis kunyhó mellett száguldottunk el, ahol embereket fedeztünk fel és egy biciklit. Franco-val, egy argentin bringás sráccal, és egy Aussie lánnyal találkoztunk össze. Mivel láttuk, hogy már tábort vertek, az első kérdésünk az volt, hogy van-e szükségük bármire, pl. vízre. Nálunk több liter víz maradt, a termoszban még forróvíz is, és tudtuk, hogy 15 perc múlva egy házban várnak minket, így mindent felajánlottunk nekik. Zita még almát és néhány kocka csokit is odaajándékozott a lánynak. Közben én megtudtam, hogy Argentínában „Hola Amigo(s)”-al köszönnek a fiatalok egymásnak, és hogy a lány valójában gyalogol. Zita teljesen odavolt a szuper apró sátrától, ami gyakorlatilag csak egy pici félhenger volt a föld felett, amiben éppen elfér egy ember. Táska már nem, az a sátron kívül marad éjszakára. A lány egyébként Brisbane mellől való és a sráccal csak ma találkoztak, ami azért vicces, mert argentin barátunk nevéről nekem rögtön az Oscar című Silverster Stallone vígjáték jutott az eszembe, abban ugyanis Franco Probolonénak hívtak a főszereplő gengszert, és mi ezt a filmet Zitával utoljára Brisbane-ben láttuk Mariettáék otthonában. :) Érdekes…

Egy sorozatgyilkos van a családban

Ranfurly-ben simán odataláltunk a címre, ahol Ewan, Anne, Simon, Matthew, Lucy, Rosie és Austin már vártak ránk. :) Az apuka, Ewan (ejtsd „Júvan” – skót származású) egész nap kint volt a szabadban, mert az egyik kedvenc sportágában (aminek elfelejtettem a nevét) bajnokságot rendeztek és egy szenior barátjával egészen a döntőig jutottak, ahol csak egy ponttal csúsztak le a győzelemről. Ez a játék a Curlinghez hasonlatos, de nem jégen játszják, hanem földön és olyan egyenetlen súlyelosztású golyókkal, amikkel kanyarban is lehet dobni, vagyis gurítani, ha ügyes az ember. Ewan azt hitte, hogy hamar ki fognak esni, de a döntőig jutottak így egész napos játék után tért haza éppen csak mielőttünk, és eléggé ki volt ütve, de azért érdekeseket mesélt. Pl. elmesélte, hogy hogyan regisztráltak Warmshowers-re. Egyik nap Rosie-t sétáltatták a töltésen, ahol a bringaút is halad, amikor egy egyedül kerékpározó hölggyel találkoztak, aki azt kérdezte tőlük, hogy hol lehet bort kapni a faluban, mert szörnyű napja volt és egy üveg borra vágyik, hogy jó vége legyen. Persze minden bolt zárva volt már, de Ewan-ék behívták magukhoz a hölgyet, aki az udvarban lévő, félig nyitott, fotelekkel és minden kényelemmel felszerelt „Man Cave” nevű kiülőben kapott szállást, na és persze borocskát is, így végül az ő napja is olyan nagyszerűen végződött, ahogy a miénk is e remek család vendégszeretetében.

Anne, Ewan felesége azt is elmesélte, hogy az Idaburn tavon, ami épp le volt csapolva, mikor Otureuha előtt elhajtottunk mellette valamikor késő délután, minden második évben nagy Curling összejövetelt rendeznek, amelynek a végén még egy beavatás is van azok számára, akik még „nem beavatottak”. De erről rejtélyesen nem mondhatott többet, hiszen a beavatás azért beavatás, mert maga a szertartás meglepetés. Tudjátok, ez az a sport, amikor nagy korongokat löködnek egy kör közepére és súrolják előtte a jeget. A szabadtéri Curling kicsit más mint a beltéri, mert a jég sokkal durvább, nem olyan sima és egyenletes, és ezen a tavon az egésznek inkább valami őrületes fesztivál hangulata van, állítólag még külföldről is jönnek és a helyi farmerek van hogy kizavarják a birkákat szabadon legelni az összes legelőn, csak hogy arra a néhány napra egyáltalán ne kelljen rájuk figyelni, amíg ők a jégen buliznak.

Ja és a legkomolyabb az egészben, hogy ez a tó azért egyedülálló hely e sok skót bevándorlók által lakott vidéken, mert olyan messze van minden irányból a tengertől, hogy csak itt fagy be a víz annyira, hogy űzni lehessen rajta ezt az általuk nagyon kedvelt sportot. Persze az, hogy ez mikor következik be, a természet szeszélyeinek van kitéve, de az elmúlt tíz évben menetrend szerint minden második évben elég hosszan elég hideg volt ahhoz, hogy megrendezzék a bajnokságot, amitől a környéken megbolondulnak az emberek és pár napra megáll az élet. Ezek fényében 2015 telén (június-augusztus) újra lesz Curling fesztivál az Idaburn tavon. :)

Ewan, még mielőtt mindannyian kidőltünk volna az éjszakába nyúló beszélgetésben, azt is elmesélte, hogy van a családjukban egy sorozatgyilkos. Pontosabban ezt már csak én tettem hozzá a történethez, miszerint Austin kedvenc szórakozása, hogy reggelente egy általa elkapott és meggyilkolt nyulat hoz a ház hátsóajtaján lábtörlőjére. Austin egy nagy, szürke macska, olyan, amilyet eddig még nem láttunk, igazi erős, robusztus alkata van és olyan képe, mint Mr. Tájfelnek a Macskafogóban. Na, ez a macska reggel be is mutatta a tudományát, arra ébredtünk, hogy az üvegajtó előtt ül és nyávog. Miután bemutatta nekünk a kisnyulat, ami ekkor már nem élt, fel is falta azt, csak egy bundacsomó és néhány lábdarab maradt a kis állatból a lábtörlőn.

Mr. Tájfel, vagyis Austin, a macska a család sorozatgyilkosa, reggel megmutatta nekünk az aznapi zsákmányát, amit aztán el is fogyasztott

Még jó, hogy nem engedtük be Tájfelt a házba a zsákmányával… Bár azt hiszem erre nem is vágyott, csak be akarta mutatni a zsákmányt egy embernek, mielőtt megeszi. E reggeli vadászatán egyébként először kicsit leakadtunk, de amikor láttuk, hogy nem csak kedvtelésből vadászik, hanem meg is ette reggelire a zsákmányát, kicsit megnyugodtunk, főleg, hogy közben az is eszünkbe jutott, hogy itt Új-Zélandon a nyulacska egy ember által behozott invazív faj, ami kiszorítja az őshonos fajokat. Na és legalább nem madarakra vadászott a macsek, akinek egyébként nem volt csengő a nyakában, tehát ezt is simán megtehette volna.

Az egész délelőtt már-már tradicionálisan azzal telt, hogy persze nem indultunk el időben, mert valami leadási határidőnk volt. Én ennek az útinaplónak a pár nappal ezelőtti történéseit rögzítettem, amíg Zita egy női magazin kérdéseire válaszolt. (Megjelenés később…)

Mr. Tájfel megharap álmomban

Végül megint délután két óra lett, mire újra a Rail Trail-en találtuk magunkat. Az út kezdetben nyílegyenes volt a mezők között. Egy állomáson megálltunk, bementünk a fogadóba mosdóba, megcsodáltuk, ahogy két ember kismillió injekciós tűt készít elő tehenek vérvétele számára, majd kimentettünk egy sünit az állomás „marha-kapujából”, vagyis egy ritkarácsos tetejű kis gödörből, amin a tehenek nem tudnak átsétálni, mert akkorák a kihagyások, hogy abba a tehén lába beleesik – ahogy egy egész süni is beleesik.

Kezdetben csak megint egy nyílegyenes szakaszon hajtottunk

Így keresztezni az autóutat mindig nagy élmény – és remek fotótéma! :)

Central Otago Rail Trail vagy Otago Central Rail Trail? Még most se tudom igazából, hogyan írják pontosan…

“Zita, hol van fokhagyma, melyik táskádban? – A fehér medvésben!” – Így azonosítjuk a táskákat, mert kívülről amúgy elég egyformák, főleg ha egymás mellé vannak pakolva ahogy általában.

Az egyik pihenőhelyen ezt találtuk. Művészet régi rozsdás lomvasakból. :)

Eztán ismét dombok oldalában találtuk magunkat, délután jött megint egy alagút és némi fölfelé mászás, ami még mindig sokkal jobb volt, mintha a főúton mentünk volna, ami nem megkerülte a dombokat, hanem éktelen hosszú, kanyargós emelkedőn megmászta őket. Mi meg örültünk a murvás kerékpárutunknak, ami itt is csak enyhén emelkedett és több hídon és egy alagúton át érkezett meg Hyde-ba. Az apró településen hidegzuhanyként ért minket a hír, hogy az egyetlen fogadóban nem szolgálnak fel meleg ételt délután 3 óra után, így a 6 dolláros wedges-ről itt le kellett mondanunk, miközben a szervezett keretek között utazó csoportok a szomszédos teremben vidáman vacsoráztak… Őket kiszolgálták… Igaz, mi is kaptunk egy liter forró vizet, méghozzá teljesen ingyen. Így megint csak kekszeket áztattunk a mézes-tejes teába, és jó sokat, hogy kibírjuk a maradék 30km-t, amiről reméltük, hogy egyenletesen lapos, könnyű lefelé lesz.

A táj talán még a tegnapinál is vadregényesebb lett, kár hogy ezen a napon felhős volt az idő

Ez igen, ezt már szeretjük! :) Ki van vájva a szikla, hogy laposon hajthassunk! :)

Ezt a kanyargós fölfelét mi mind megúsztuk, hála a Rail Trailnek, ezt a dombot balról kerültük, részben egy alagúton át! :)

Ezek az igen érdekes kinézetű Giant bringák valahol félúton vannak egy reku és egy hagyományos bringa között

Még mielőtt továbbindultunk volna, találkoztunk egy idős házaspárral, akik egy-egy nagyon furcsa, Giant márkájú kerékpárt hajtottak. Ezek a bringák – amelyeket ki is próbáltunk, állat jók voltak, még felfüggesztés is volt rajtuk, nagyon kényelmesek – valahol félúton vannak egy hagyományos és egy fekvőkerékpár között.

Hyde után valóban olyan könnyű és gyors terep következett, ismét suhantunk, és most még egy kicsit több időnk is maradt a naplementéig, mint tegnap. Az út szinte tökéletesen egyenletesen adta le a szintet, hol apró hidakon átívelve a völgyek felett, hol a sziklába vájt nyiladékokon át.

A kilátás az egyik rövidebb vasúti hídról

A végén persze most is teljesen kilaposodott maga a táj is, és sötétedés előtt fél órával megérkeztünk a Rail Trail ezen végére, Middlemarchba. Az út mentén nem sok helyet láttunk kempingezésre, mert csak egy lakóautóknak épített parkoló volt útközben, különben meg mindkét oldalt rögtön kerítések zárták el a birkalegelőket tőlünk.

Amikor viszont megérkeztünk a település határába, lekanyarodtunk a töltésről, és rögtön az első utcasarkon gyönyörű, tágas, füves területet találtunk. Sőt, szerencsénkre épp erre sétált valaki, akit meg is kérdeztünk, hogy mit gondol arról, ha itt sátrazunk, kié ez a terület, stb… Jo azt mondta, ez itt a senki földje, és valószínűleg semmi nem fog történni, ha itt sátrazunk, de ugyanezt megtehetjük az ő kertjükben is. Egy igazi művészbarlangba kerültünk, mert Jo és az anyukája, Vivienne is festők, az otthonuk nagyon színesen és nagyon érdekesen néz ki, imazászlók, lámpások, képek, festmények mindenütt, két fekete macska, nagy fűszeres és veteményeskert odakint… Szóval nagyon jól éreztük magunkat náluk, Zita gyorsan vacsorát főzött, ettünk, teáztunk, lefürödtünk. Nagyon kedvesek voltak velünk, mert persze ismét nem a kertben maradtunk, hanem Vivienne megágyazott nekünk a vendégszobában. Zita kék szeme megint olyan boldogan csillogott ettől, hogy Vivienne meg is jegyezte, hogy milyen gyönyörű.

Este lefekvés előtt bekapcsoltam a telefonunkat, és megnéztem az üzeneteinket, nem is sejtve, hogy mit hoz majd ez magával. Ekkor tudtuk meg, hogy másnap reggel, vagyis itteni idő szerint este szeretnének velünk egy élő pár perces skype vagy telefonbeszélgetést az MTV Ma reggel című műsorában. Levél levelet váltott majd még fel is hívtak minket még ezen az estén, izgatottan feküdtünk le aludni. Nekem egy nagyon furcsa álmom is volt, ugyanis az egyik macska bejött a szobánkba, és felmászott az ágyra, majd a paplan felett, pontosan a mellkasom tetején összekuporodott és hangos dorombolásba kezdett. Én erre nem ébredtem fel, de gondolom a reggeli Mr. Tájfeles élményeink miatt egy álmom volt a fekete macskával. Azt álmodtam, hogy elkapja a bal kezem a hüvelyujjam felett, és nem engedi el. Éreztem a fájdalmat, amire fel is ébredtem. Azt hittem valóság, kizavartam a macskát és bezártam mögötte az ajtót, majd felkapcsoltam a fejlámpám, hogy megnézzem a fájó sebet a kezemen. Nem találtam semmilyen sérülést rajta, a bőr az egész kezemen sértetlen volt, pedig a fájdalmat még mindig éreztem benne, az csak ezután múlt el kb. fél perccel. Félelmetes, hogyan képes stimulálni a fájdalmat az agyunk, nem? :) Már rég fent voltam az álmomból, de még mindig azt éreztem, hogy Mr. Tájfel elkapta a kezem és sebet ejtett rajta. :)

Jo-val és az anyukájával, Vivienne-el

Reggel még nagyobb beszélgetésekbe és teázásokba kezdtünk, és próbáltuk megfejteni azt a rejtélyt, ami a konyhában történt, és amibe én beleléptem, miközben az ilyenkor szokásos reggeli pohár citromos meleg vizeinket készítettem el. A konyhapult előtte szőnyegre valamilyen állat odapiszkított, és nem jöttünk rá, hogy melyik. A kutya be volt zárva Vivienne szobájába, a macskák pedig ki tudnak járni az ajtón lévő macskarésen, és így is szokták tenni, amikor hívja őket a természet – kimennek és kint végzik el a dolgukat. Vagy egy másik állat jött be a macskabejáraton, hogy a konyha közepére szarjon, vagy Mr. Tájfel bosszulta meg, hogy kiakolbólintottam az éjjel a pihepuha meleg ágyból. :) Hát ilyen kalandjaink voltak az Otago Rail Trail-en… :)

Ebéd a Clarks Junction-nél

Ezen a napon, amelyen azt terveztük, hogy 80km-t tekerünk Dunedin-ig, hogy este 8:30-kor ne csak telefonos, hanem skype interjút is tudjunk adni a TV-nek a városból, szóval ezen a napon emiatt végre egész korán el tudtunk indulni. Miután a település központjában megcsodáltuk Jo stúdióját, vagyis a műtermét, ahol a festményeit alkotja, elindultunk megint, bele az útba, immár csak az autóúton, az aszfalton.

Jo nem sok embert enged be a műtermébe, azt mondta, kb. 20-an jártak eddig itt rajta kívül. Ennek ellenére megengedte, hogy fényképezzünk és hogy publiáljuk a fényképet. :)

Ez hozott is magával némi változást. Először is észrevettük, hogy Zita sárhányója eltörött, ezt a zörgő hangot a murván száguldozva nem hallottuk, de most az aszfalton igen. Gyorsan meg is ragasztottuk Leukoplaszttal – milyen jó, hogy küldtek nekünk otthonról a csomagban ilyet is. :)

A jólét kb. 10km-t se tartott, mert jött egy fölfelé. Ez még viszonylag vidám volt, de meredek, se hosszú nem volt, főleg, hogy a közepén megálltunk, mert olyan sziklaalakzatokat láttunk az út mentén, hogy nem bírtuk ki, hogy ne vegyük őket közelebbről szemügyre. Jó fotók is születtek, a táj tényleg olyan volt, hogy az még a Gyűrűk Urába is beillet volna. A könyv utolsó részét egyébként ezen a macskás estén fejeztem be, és Vivienne elmondta, hogy a Hobbit egyes jeleneteit tényleg az egyik közeli sziklás dombvidéken forgatták. :)

Az inget csak a nap vagy a hideg ellen hordom, nem azért, hogy elegáns legyek… Utóbbi ezen a délelőttön különben sem sikerült. :) – “Hogy áll a gallérod Árpi!?!” :)

Már csak a vándorló Hobbitok meg Gandalf hiányzik a képről… :)

A következő fölfelé már sokkal kegyetlenebb volt, hosszú, meredek, véget nem érő. Persze valahogy erre is felmásztunk, odafent egy pihenőhelyen teáztunk, sütiztünk, majd felöltöztünk, mert tudtuk, hogy mostantól lankásabb lesz a terep, és így nem fogjuk kifűteni magunkat eléggé, hiszen a menetszél is több lesz és a fölfelé is kevesebb.

A képen nem érezni, de ez egy elég combos fölfelé

Ez így is lett, noha azért maradtak fölfelék is a dombok között. Aztán a Nap is kisütött és mi egy gyönyörű fennsíkon találtuk magunkat, megint csak ég és föld között, elég nagy feeling volt, csak a sok zöld, a sok legelő, birka és az óriási ég felettünk, minden úszik a fényben, mi meg megyünk az utunkon.

Ez még csak a kezdet, e domb mögött egy nála sokkal nagyobb testvére várt ránk

Az úton, ami egyszer csak úgy leszakadt egy mélyebb völgy aljába. Ezerrel suhantunk lefelé, de hiába, ez messze nem volt elég ahhoz, hogy a túloldalt a lendületből felérjünk. Lent levetkőztünk ismét, nem akartunk beleizzadni az időközben visszavett rétegekbe. Én csak toltam, mert piszok meredek volt és a bringámat nagyon nehéznek éreztem ezen a napon, na meg a hátsókereket is kímélni akartam mert Zita egy apró, kb. 1mm-es nyolcast fedezett fel benne. Tolva se voltam sokkal lassabb, mint Zita, aki bár eleinte nagyon mérges volt e gonosz meredek fölfelére, szemmel láthatóan élvezte, vagy legalábbis nem szenvedett rajta. Kérte, hogy fotózzam a szemközti domboldallal a háttérben, ahol látszott, hogy hol suhantunk le az imént. A Nap tűzött, rólam csorgott a víz, csípte a szemem, folyt az arcomon, csúszott tőle a tenyerem, de igyekeztem emiatt nem sokszor megállni, mert minél előbb fel akartam érni és magam mögé tudni ezt a szakaszt. Ez rossz hozzáállás volt, mert egy kicsit a kiborulás szélére kerültem, mire felértem. Zita láthatóan jobban volt, ezért ezt próbáltam nem mutatni, csak egyszerűen túltenni magam rajta, nehogy magammal rántsam a mélybe. :)

Az ott a háttérben egy őrült hosszú lejtő, annak az aljából kapaszkodtunk vissza

Ilyesmire nem került sor és én se kerültem mélyebbre, mert egy lapos domb és két kanyar után egy épület jött szembe. Végre, a sokat emlegetett Clarks Junction vendéglő! :) Odabent kiéhezve és holt fáradtan lestük az étlapot valami olcsó finomság iránt. Mivel az árak az itteniekhez mérten egész szolidak voltak, megajándékoztuk magunkat egy kis habzsidőzsivel a nehéz pillanatokra mintegy gyógyírként. 7 dolláros csirkés szendvicseket rendeltünk és egy hatalmas tál sült krumplit majonézzel 6 dollárért. Degeszre ettük magunkat ezekből és a hamburger nagyon finom volt. A tulajjal nagyon jót beszélgettünk, azt is megengedte, hogy feltöltsük a telefonunkat a konnektorból és egy csomót mesélt a családjáról, a kocsmáról, furcsa vendégekről és a környékről. Két ablak felett nagyon vicces sörreklámok voltak ebben a kocsmában, az egyiken egy kerékpáros a bringás pumpájával fújta fel egy hatalmas dömper embernagyságú kerekét, a másikon meg egy biciklis postás kézbesített levelet egy Isten háta mögötti kunyhóba. :) „Ezek a csávó egy DB sört”, állt a képeken a szlogen.

Egy jó reklám megnevetett, emlékezni fogsz rá, és még le is fotózzák, meg is osztják az emberek! :)

Mr. Clark-al nagyon jót beszélgettünk az ebédszünetünk alatt, és nagyon finom szendvicseket készített nekünk

>Az ajtón meg egy kis fémtábla mondta, hogy max. 76 ember fér el a kocsmában, amire én rá is kérdeztem a tulajnál, hogy mi történik akkor, amikor a 77. ember akar belépni az ajtón, elküldik? Erre nevetett, és elmondta, hogy az a tábla már nagyon régi, azóta már 170 fősre bővítették ki a helyet, és egyszer voltak is itt ennyien, a lánya 21-edik szülinapját ünnepelték 40-en a családi barátokkal, amikor Dunedin felől megérkezett egy busznyi cheerleader lány és Alexandra felől egy másik busszal pedig egy rögbicsapatnyi srác. Mindkét társaság eredetileg csak egy-egy italra állt meg, de végül akkora buli kerekedett, hogy 4 órát maradtak. :) Ezzel a szülinapi buli kicsit másképp alakult, mint várták, de kétlem, hogy az aznapi bevételt látva ezt bánta volna a család. :) Clarks-éknak (ha így hívják őket, amit a kocsma nevéből feltételezek) egyébként 3 gyermekük mind Ausztráliában tanul vagy él, ez elég gyakori errefelé, Kiwiföldön kevesebb a munkalehetőség és a bérek is valamivel az Aussie munkabérek alatt vannak, így sok fiatal elindul szerencsét próbálni a nagy szigetre.

Rohanunk, hogy benne legyünk a királyi tévében!

Ahogy a pult mögül meg lett ígérve, már csak egy mélyebb völgy várt ránk, kb. harmadakkora mint az előző, és utána már csak dimbek-dombok között kanyarogtunk, míg le nem rongyoltunk közel tengerszintre, a Dunedin-el szomszédos lapos, széles völgybe. Itt már újra lett térerő, így el tudtam érni Tod-ot, aki készségesen megírta, merre a legegyszerűbb eljutni az otthonába, ami persze hogy egy domb tetején van Dunedin városában – hol máshol lenne? :) Az első nagyobb város szupermarketében vettünk egy-egy péksüteményt, hogy kibírjuk a nap végéig, majd nekiláttunk a maradék 15km-nek. Majdnem rákanyarodtunk a több száz kilométeres környéken az egyetlen autópályára, de még mielőtt lerongyoltunk volna annak rámpáján a kétszer két sávra, észrevettük magunkat, visszaslisszoltunk az alsóbbrendű útra, és megtaláltuk a mi utunkat, ami ugyanarra vitt mint a pálya, csak talán még meredekebben, mert fent a gerinc tetején egy felüljárón kereszteztük az autópályát, majd megint jött a lefelé, egy újabb völgykatlanba.

Miért kellett ezeket a fákat kockahasáb alakúakra vágni? :)

Szerintetek hol folytatódik tovább a mi utunk a leghátsó dombon?

Ekkor már kissé ideges voltam, mert már alig volt egy óránk hátra az interjú kezdetéig, és ismeretlen budapesti vonalas számokról hívogatták az új-zélandi mobilunkat, de ahányszor felvettem, mindannyiszor süket vonalat kapcsoltak, senki nem szólt bele és mindig megszakadt pár másodperc után. Végül egy mobilról is felhívtak minket és ekkor végre már tudtunk beszélni, valóban a tévétől hívtak minket, egyeztetés céljából. Mondtam, hogy még 20 perc, ami elég is volt, mert közben ők azt mondták, csak 8:47-től fogunk mi jönni. Mire ezt megtudtuk, pont megérkeztünk az utolsó felfeléhez. Egy brutál meredek utcán indultunk el fölfelé egy nyeregbe, aminek tövében kb. 30 métert az autópályán kellett volna hajtanunk, hogy a nekünk legideálisabb utcára tudjunk rákanyarodni. Mikor végre felértünk ide, kiderült, hogy ezt a rövid szakaszt is át tudjuk hidalni a járdán, így nem kellett még ennyit sem haladnunk a száguldó autó között a leállósáv híján. A következő utca sem volt kevésbé meredek és sajnos nekem sem sikerült teljesen lehiggadnom.

Tod házát könnyen megtaláltuk, most is annál az asztalnál ülök, ahonnan az élő interjút adtuk. Ami eleinte számunkra egyfajta csalódás volt, mert nem voltak valami túlságosan mélységesek a kérdések, sőt a „meséljetek valami érdekeset” kérdésen kicsit fenn is akadtunk… :) Ti mit szólnátok, hogyha élő adásban feltennének Nektek mondjuk ezt a kérdést: „Meséljen valami érdekeset az életéből, valamit az elmúlt 2 év és 9 hónapból!” :) Ráadásul, hogy „jó legyen a kép”, távol kellett ülnünk a webkamerától, aminek az lett az eredménye, hogy se a kép, se a hangminőség nem lett jó, így még meg se mertük nézni magunkat. De mindez nem baj, Lili azt mondta, és ebben teljesen igaza van, hogy örülnünk kell, hogy ez megtörtént, és hogy mi igazából a körülményekhez képest jól szerepeltünk, illetve hogy nagyon örülnünk kell neki, hogy már a közszolgálati tévé is felfigyelt ránk. Hát örülünk! :) Lilian a PR-menedzserünk, bizony most már ilyen is van nekünk, na nem kell ám arra gondolni, hogy most hirtelen ennyire felvitték a dolgunk, csak arról van szó, hogy középiskolás padtársak voltunk és bár 10 éve nem láttuk egymást, de nemrég Lili megtalálta az utunkat és önként, ingyen felajánlotta a szolgálatait, aminek mi nagyon megörültünk és köszönettel elfogadtuk. Máris nagy terhet vett le a vállunkról azzal, hogy sok médiával ő tartja a kapcsolatot helyettünk, és mi már csak konkrét időpontokat vagy kérdéseket kapunk egy-egy riporthoz vagy interjúhoz. Sok egyeztetéstől megmenekülünk így, és remélhetőleg ezáltal ő is új kapcsolatokat tud építeni és hasznos tapasztalatok szerezni, így ez mindenkinek win-win helyzet. :)

De visszatérve a mi kis utunkra, azóta már a Metropolban is – szintén Lilinek köszönhetően, hálás köszönet! – volt rólunk egy riport, amelynek a teljes verzióját itt olvashatjátok – ezt másnap reggel írtuk meg Todnál. De a következő, Dunedinben történt napokról csak a következő beszámolóban lesz szó, mert ez már a 6. oldalnál tart és ennyi épp elég lesz egynek. Remélem élveztétek és sok érdekeset olvastatok. Hétfőn jön a folytatás, már megírtam, csak be kell szerkesztenem. ;)

Történt 2014.03.8. és 11. között, lejegyezve ugyanezen és rákövetkező napokon. A tekert távok: 46+59+81km.